Title: A négy György : Kor-rajzi képek az angol udvari és városi életből
Author: Thackeray, William Makepeace
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.

*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A négy György : Kor-rajzi képek az angol udvari és városi életből" ***


A NÉGY GYÖRGY.

KOR-RAJZI KÉPEK AZ ANGOL UDVARI ÉS VÁROSI ÉLETBŐL.

IRTA

THACKERAY W. M.

AZ „ESMOND HENRIK“, „HIUSÁG VÁSÁRA“ SAT. SAT. SZERZŐJE.

ANGOLBÓL FORDITOTTA

SZÁSZ BÉLA.

PEST, 1867.

KIADJA RÁTH MÓR.

Csak alig nehány évvel is ezelőtt, igen jó ismeretségben voltam egy
dámával, kit Walpole Horace megkért, a kinek pedig I. György is
tapogatta fejét. Ez a dáma kopogtatott Dr. Johnson ajtaján; barátságos
lábon állt Foxszal, a szép Devonshire Georginával s III. György korának
ama pompás Whig pártjával; ismerte Queensberry herczegasszonyt, Gray és
Prior pártfogóját, Anna királynő udvarának bámult ifjú szépségét.
Sokszor, midőn megfogtam kedves öreg barátnőm kezét, ugy tetszett nekem,
mintha ezáltal a világfiak és elmésség ama rég eltünt társaságaival
érintkezném. Hétszer húsz esztendőre tekinthettem vissza – mintha láttam
volna Brummellt, Selwynt, Chesterfieldet s az élvek embereit; Walpolet
és Conwayt, Johnsont, Reynoldst, Goldsmitht; Northot, Chathamet,
Newcastlet; II. György szép udvarhölgyeit; I. György német udvaronczait,
– mikor Addison volt az állam-titkár; az udvart, hol Steele Rikinek is
volt hivatala, – hova a nagy Marlborough hozta heves és ingerlékeny
mátkáját; mikor még Pope és Swift és Bolingbroke éltek és irtak.

Egy ilyen terjedelmes, életteljes és fényes társaságnak lehetetlen, hogy
négy rövid fejezetben tökéletes rajzát adja az ember. De vethetünk
egy-egy pillantást ide is oda is, a Györgyök ez elmult világába, hogy
lássuk: milyen volt életök és udvaruk; megnézhetjük környezetüket, s meg
az elmult szokásokat, divatokat, mulatságokat s összehasonlithatjuk a
mieinkkel.

Ennyit inkább csak bevezetésképen akartam mondani, mivel félreértés is
merült föl e felolvasások tárgyára nézve, s volt a ki hibáztatott, hogy
miért nem adtam komoly történelmi értekezéseket, a mit pedig soha még
csak megkisérteni sem jutott eszembe. Nem háborukról, politikáról,
állam-férfiakról és állami rendszabályokról akartam én itt
felolvasásokat tartani: hanem az volt szándokom, hogy lerajzoljam a régi
idők szokásait és életmódját; hogy a régi társaságról fecsegve kedvesen
töltsünk el pár órát; s egy csomó nappal és éjjel kedves olvasmányának
eredményével igyekezzem megröviditni hallgatóim nehány téli estéjét.

Azok közt a német fejedelmek közt, kik Luther idejében uralkodtak, volt
a cellei Ernő herczeg is, kinek ifjabbik fia: Lüneburgi Vilmos, őse volt
a dicső Hannover háznak, Nagy-Britannia jelenlegi uralkodóinak. Vilmos
herczeg Cellében tartá udvarát, egy kis, tizezer lakóú városban, a
Hamburg-Hannoveri vasút mellett, nagy homok síkság közepett, az Aller
partján. Mikor még Vilmos herczeg itt székelt: nagyon szerény egy
helység volt ez, mind csupa faházakból, egy nagy téglából épült
templommal; ezt a herczeg szorgalmasan is látogatta s ebbe temetkeztek:
ő is, családja többi tagjai is. Igen vallásos egy ur volt ő, s ezért
kegyes Vilmosnak is nevezte kevés számú alattvalója, kik fölött mind
addig uralkodott, mig a sors meg nem fosztá szemevilágától és eszétől.
Későbbi napjaiban még volt néha a jó herczegnek egy-egy világos
pillantata, a mikor egykori kedvencz zsoltárait játszatta el
zenészeivel. – Az embernek önkénytelenül is eszébe jut róla egyik
utódja, ki kétszáz évvel később, megvakulva, elöregedve, megtébolyodva:
Händel dallamait dudorászta, a windsori kastélyban.

Kegyes Vilmosnak tizenöt gyermeke volt, nyolcz lánya és hét fia, s ezek,
mivel a rájok szállott örökség csekély volt, sorsot vetettek, hogy az
döntse el, melyikök házasodjék meg, s tartsa fenn a Guelphek vitéz
nemzetségét. A sors György herczeget érte, a hatodik fiut. A többi
agglegény maradt, vagy balkézre házasodott, az akkori idők fejedelmi
szokása szerént. Sajátságos egy kép –: a mint az öreg herczeg meghal,
fából épült székvárosában, hét fia pedig sorsot vet, hogy melyik
örökölje és adja tovább Brentford koronáját.

György herczeg, a szerencsés nyertes, béutazta Europát, s Erzsébet
királynő udvarát is útba ejté; 1617-ben pedig megtért s darmstadti
nejével Celleben telepedett le. Többi fivére is mind Celleben lakott,
gazdálkodás kedveért. Azután pedig – és nem is sokára – mindnyájan
meghaltak – mind, ezek a derék herczegek: Ernő és Keresztély, Ágost és
Magnus, György és János – s valamennyi ott túl van eltemetve, a
brentfordi téglatemplomban, az Aller homokos partjai mellett.

Dr. Vehse kedves egy képet rajzol herczegeink cellei életmódjáról.
„Midőn a trombita megszólalt a tornyon“, parancsolja Keresztély herczeg
– t. i. reggel kilencz órakor s délután négykor, mindenkinek az asztal
mellett kell ülnie, s a ki nincs ott: hoppon marad. Egyetlen egy cseléd
sincs – haneha valahova elküldték – a kinek szabad lenne a konyhában
vagy pinczében ennie vagy innia; sem a kinek – különös engedély nélkül –
lovát a herczeg takarmányából szabadna megetetnie. Mikor az ételt
fölhozták a palotára, egy apród jár körül, s mindenkit megkér, hogy se
csendet, se rendet ne bontson, megtiltva minden káromkodást, esküdözést
és durváskodást; úgy szintén a kenyér, csont és hús hajgálását vagy
zsebre dugását. A csatlósok minden reggel, hét órakor, kikapják reggeli
levesöket, s evel, valamint az ebéddel, italbeli járandóságukat – minden
reggel, kivéve a péntek napot, mert akkor prédikáczió van és ivás nincs.
Minden este kijár a sörük, lefekvéskor pedig az álomital. A
pinczemesternek külön rendeleti van, hogy sem úrnak, sem szolgának meg
ne engedje, hogy a pinczébe tegye lábát: bor csak a herczeg, vagy a
kanczellárius asztalára kerül; a tisztességes jó öreg Keresztély herczeg
pedig minden hétfőn reggel kirendeli, hogy a számadásokat meg kell
késziteni, és hogy a konyha, a bor- és sörpincze, a sütőház és istáló
költségvetését össze kell állitani.

György herczeg – az, a melyik megházasodott, nem maradt otthon, hogy
neki is része legyen a sörben, borban és prédikácziókban. Elment oda, a
hol harczolni s valamit szerezni lehetett. Szolgált mint tábornok az
alsószász kerület sergében, a protestans seregben; onnan átment a
császáriakhoz, s harczolt ezek?[1] sorában Német- és Olaszországban;
aztán mikor Gusztáv Adolf Németországba tört: György svéd tábornoknak
csapott fel, és elfoglalta a hildesheimi kolostort, mint
zsákmány-részét. Ekkor aztán – 1641-ben – meghalt György herczeg, négy
fiat hagyva hátra, s ezek közül a legfiatalabbtól származnak a mi
Györgyeink.

György herczeg e gyermekeinek idejében, úgy látszik, hogy Celle egyszerü
erkölcsei kimentek divatból. A második fiú mindig csak Velenczében
lakozott, s ott vidor – gyalázatos életet élt. A tizenhetedik évszáz
végén ez volt a legvigaságosabb város, s a katonák ide özönlöttek a
hadviselés után, épen mint a szövetséges harczosok 1814-ben Párisba
özönlöttek: magasan játszani, mulatni, s résztvenni mindenféle
istentelen vigaságban. A mi herczegünk is megkedvelvén Velenczét és
gyönyöreit: olasz énekeseket és tánczosnőket hozott magával a régi,
csöndes Cellebe, – s a mi még ennél is roszabb volt: odáig szállott le,
hogy egy, magánál sokkal alantabb születésü franczia nőt vett el –
D’Olbreuse Eleonórát, s ettől származott a mi királynőnk. Lenóra
lányának két öröksége volt: a szépség és nagy vagyon, s ez föllángitá
unokatestvérét, hannoveri György Lajost, hogy elvegye; de aztán
szépségével meg gazdagságával szomorú egy véget ért.

Igen messze vinne, ha elbeszélném: hogyan osztotta fel György herczeg
négy fia közt vagyonát, s hogyan került a végén minden birtok a négy
közül a legfiatalabbik fiának kezére. Ez öltő alatt majdnem hogy kimult
a családból a protestans hit, – s ugyan honnan keritettünk volna akkor
királyt Angliába?

A harmadik testvér is Olaszországba ment élvezeteket keresni, hol a
papok őt, s ráadásúl protestans káplánját is megtéritették. Megint misét
mondtak Hannoverában, s olasz sopránok vartyogták deák verseiket, azon
hymnusok helyében, melyeket Kegyes Vilmos és Luther Márton énekeltek.
XIV. Lajos, mint más megtérteknek, neki is zsiros évdijt adott. Egész
sereg franczia, s csillogó franczia erkölcsök lepték el herczegünk
udvarát. Ki nem lehet számitani, mennyibe került Németországnak ez a
királyi szenteskedő. Minden fejedelem csak a franczia királyt utánozta;
mindeniknek megvolt a maga Versailles-ja, Wilhelmshöhe-je vagy
Ludwigslust-ja, a maga udvara minden ragyogványaival; szobrokkal
teleállogatott kertje; a maga forrásai, vizmüvei és Trytonai; szinészei,
tánczosnői, énekesei, zenészei; háreme és ennek lakosai; gyémántjai és
herczegi birtokai, a hárem lakói számára; oriási ünnepélyei,
játékasztalai, tornái, álarczos menetei, egy álló hétig tartó lakomái,
melyekre a nép zsebe adta a pénzt, ha ugyan volt még nyomorúlt fejüknek
pénzök; ha pedig nem volt: fizettek testökkel és vérökkel, mert gazdáik
és mestereik ezerenként adták el őket, katonákba kártyáztak, s sokszor
egy lapra egy egész ezredet tettek fel; egy tánczosnő gyémánt
nyaklánczáért egy század katonát adtak s – úgy szólván – egész népüket a
zsebökben hordozták.

A látvány valóban borzasztó, ha az ember – a mult évszáz elején irott
uti rajzok nyomán – az akkori Europára vet egy pillantást: kiélt,
zsirjokból kivetkőztetett, kirablott pusztaságok; félig leperzselt
gunyhók s reszkető parasztok, a sovány termést összekapargatva, vagy
csordáslag vánszorogva, nyomukban egy csomó szurony, meg káplár,
pálczákkal és kilencz farku macskákkal (kancsuka), kaszárnyákba terelve
a nyomorultakat. Mellettök pedig ő fensége vágtat el; aranyos hintaja
zötyög a mély kátyukban, ő pedig szidja a kocsist mint a bokrot, hogy
nem siet eléggé a székvárosba; épen e mellett pedig – de elég távol a
polgárok és iparosok lármájától és zakatájától – ott fekszik
Wilhelmslust vagy Ludwigsruhe, Monbijon vagy Versailles – alig tesz
különbséget hogy melyik – közel a városhoz; a koldusbotra jutott
vidéktől erdők választják el e roppant, ocsmány, aranyos, szörnyeteg
márvány palotát, s itt van a fejedelem, az udvar, a felczifrázott
kertek, a roppant vizmedenczék meg szökőkútak és az erdő, melyben a
vadat elrongyollott parasztoknak kell hajtaniok (halál fejökre, ha csak
egy szál tollúhoz is nyulnak); és a vidor vadász sereg tovalebben
aranyos, skárlát egyenruhájában; és elől robban a fejedelem, harsogtatva
királyi kürtjét; és kisérete: az urak és dámák utána; és a szarvas
ledobban; és a fő vadász-mester trombiták recsegése közt nyújtja át a
vadászkést; és itt az ideje: az udvar hazamegy, hogy asztalhoz üljön; és
a mi nobel utazónk, kinek épen fölnyitjuk uti-rajzait, legyen az báró
Pöllnitz vagy gróf Königsmarck, vagy Seingalt lovag ő kegyelmessége,
látja a mint a menet fölcsillan az erdő kikent-fent útain, és elsiet a
legközelebbi fogadóba és bejelenteti úri nevét az udvar-mesternél. Ekkor
a mi nemesünk zöldbe és aranyba vagy vörösbe és ezüstbe veti magát, a
legdrágább párisi divat szerént, a kamarás pedig bevezeti, hogy
meghajthassa magát a kedélyes fejdelem és kegyelmes fejdelem asszony
előtt; hogy bemutassák e legelőbbkelő uraknak és hölgyeknek; azután jő a
vacsora és a fáró-bank, s elveszt vagy nyer – egy ültőhelyében – ezer
darab aranyat. Ha az udvar német, még egy jó adag részegséget is adhatsz
e fő-úri élet rajzához; de akár német, akar franczia, akár spanyol – ha
palotád ablakából túl nézhetsz az erdők borotvált pagonyain: megláthatod
a nyomort; az éhség ott olálkodik a kopasz falvak körül, számitás nélkül
folytatván valami kis koldus gazdaságot; kavicsos földeket szántogatván
elcsigázott barmocskájával, vagy remegve kalászván össze a szegény
termést. Erős Ágost potrohosan és röhögve ül trónján; egy ökröt az
öklivel is le tud ütni, s majdnem egészen meg is enni; kedvese, von
Königsmarck Aurora, a világ legkedvesebb és elmésebb teremtése;
gyémántjai a legnagyobbak és legcsillogóbbak a föld kerekségén, s
lakomái csak oly fényesek, mint a versailles-iak. A mi Lajost, a nagyot,
illeti: ő már nem is halandó. Emeld szemeidet tisztelettel hozzá, s nézd
meg, hogy szemlélgeti Fontanges vagy Montespan asszonyt tornyos parókája
alól, a mint végig lépdel a nagy csarnokon, hol Villars és Vendome,
Berwick, Bossuet és Massillon támogatják a falakat.

Lehet-é udvar fényesebb, lehetnek-é nemesek és lovagok pompásabbak és
deliebbek, s dámák szeretetreméltóbbak?? Uralkodót: nagyobbat, és
parasztot: nyomorultabbat, kiéhezettebbet, mint az ő alattvalóját,
keresve sem lehetne találni. Ezt a két jellem-képet (typus) ne felejtsük
el, ha helyesen akarjuk a régi társadalmat megitélni. S megemlékezzünk a
dicsről és lovagiasságról is? Igen! emlékezzünk a kecsről és szépségről,
a fényről és csiszolt szokásokról; a fontenoyi előzékeny
udvariaskodásról, hol a franczia csatarend fölkéri az angol sorokat,
hogy ők lőjenek először; az öreg királynak és tábornagyának: Villarsnak
derék kitartásáról, ki az utolsó serget a kincstár utolsó tallérán
szereli föl és kiáll Denainnél, ki az ellenségnek, hogy győzzön vagy
meghaljon Francziaországért. De e királyi fény körül egy nemzet hever,
bilincsre verve, kifosztva. Nem látunk mást, csak jogaikból kiforgatott
népeket, elpusztitott községeket, letiprott s majdnem megsemmisitett
hitet, igazat, forgalmat – sőt, még a királyság kellős-közepében is,
mily borzasztó elvetemedettséget és gyalázatot, milyen bűnöket és
aljasságokat! Sokszor a legegyügyűbb rima előtt bókolnak a legnemesebb
férfiak s a legbüszkébb nők a világon; sokszor egy szerencsétlen
provinczia árát kapcsolja a király egy gyémánt füzérben kedvese
hó-nyakára. A mult évszáz első felében, mondom, igy volt ez az egész
Europában. Szászország csak oly pusztaság, mint Pikárdia vagy Artois, –
s Versailles csak épen hogy nagyobb, de nem roszabb, mint Herrenhausen.

Az első hannoverai választó fejedelem volt az, ki azt a szerencsés
házasságot kötötte, mely bennünket, Britannokat, az uralkodó
Hannover-ház nemzetségével ajándékozott meg. Kilencz év multán, hogy
Stuart Károly feje porba hullt, unoka húga: Sófia, egy másik
szerencsétlen, trónvesztett fejedelemnek, a pfalczi választónak, számos
gyermekei közül egyikhez: braunschweigi Ernő Ágosthoz férjhez ment,
soványka hozománya közt magával vivén a három királyság koronájára való
jogigényét is. Sófia a szegény frigyesnek, Csehország egy télig tartó
királyának leánya a legszebb, legvidorabb, a legeszesebb, a legravaszabb
s a legmiveltebb asszony volt a világon. A szeretetreméltó,
szerencsétlen Stuart Erzsébet többi lánya áttért a katholika egyházba,
de Sófia – családja szerencséjére – állhatatos maradt, nem mondhatom
ugyan, hogy hiven a reformált valláshoz, de legalább másra nem állott
át. A franczia királyék egyik ügynöke: Gourville, maga is hitehagyott,
megkisérté őt is, férjét is, hogy az igaz hitre téritse; de – a mint
beszélte nekem – egyszer azt kérdezte a hannoveri
anya-herczegasszonytól, hogy lánya – akkor olyan tizenhárom éves csinos
kis teremtés – miféle vallásu? s a herczegasszony azt felelte, hogy most
még egyik valláshoz sem tartozik. Meg akarják várni, hogy lássák miféle
vallásu lesz jövendőbelije: protestans vagy katholikus? mert majd a
szerént tanittatják! A herczeg pedig, végighallgatván Gourville
tanácsait, kinyilatkoztatta, hogy valami változás csakugyan üdvös lenne
családjára nézve, de ő maga már igen öreg a cserélgetésre.

Ennek a ravasz asszonynak olyan éles szemei voltak, hogy még azt is
tudta: hogy kell azokat bizonyos alkalmakkor lesütni, s hogy kell szemet
hunyni férjének: az osnabrüki püspöknek és hannoveri választónak sokféle
botlásaira. Mert bizony – más uralkodóknak példájára – őkeme sem ijedt
meg a mulatságoktól, – ő is vidor egy fejedelem volt, nem vetette meg
sem a tálat, sem a kancsót; ő is jó szivvel ellátogatott Olaszországba,
mint előtte testvérei; s olvashatjuk róla: hogy adott el 6700-at
hannoveránusai közül, nyugodt lélekkel, a velenczei köztársaságnak. Ezek
aztán nagy vitézen indultak Moreára, Miksa herczegnek, Ernő fiának,
vezetése alatt, de csak 1400 látta meg ismét közülök hazáját. Bizony, a
német fejedelmek kiterjedt kereskedést űztek ez áru-czikkel. Hiszen
emlékezhetünk: hogyan vásárolta meg III. György kormánya a hassiaiakat,
s hogy használtuk ezeket az amerikai függetlenségi háboruban!

Az aranyok, melyeket Ernő herczeg katonáiért kapott, a legragyogóbb
mulatságok egész hosszú sorára mentek fel. De azért a joviális fejedelem
jó gazda volt s a maga érdekeit soh’ sem téveszté szem elől: megszerezte
magának a választó-fejedelemséget; legidősb fiát: Györgyöt
összeházasitotta Cellei szép unokahúgával, – s elküldözgetvén fiait,
seregek élén a harczba – most ezen, majd azon a párton – vigan élte
világát, mulatott, terveket koholt egyre-másra, ez a jókedvü s elég
bölcs, de félek nem elég erkölcsös fejedelem, a mint hogy félek: ebből a
fajtából nem sok példánynyal lesz alkalmunk e felolvasások folytán
találkoznunk.

Ernő Ágostnak összesen hét gyermeke volt, kik közül egyik-másik nem a
legjobb csont volt, s revoltált a választó-fejedelem által behozott
első-szülöttségi és vagyon-nemosztási rendszer ellen. „Gusztika“ – irja
a választó-fejedelem asszony második fiáról – „a szegény Gusztika ki van
tagadva, s apja nem akar neki többet semmit adni. Nappalonta mosolygok,
de az egész éjen át sirok e miatt, mert bolondja vagyok gyermekeimnek.“
A hat közül három a harcztéren esett el törökök, tatárok és francziák
ellen. Az egyik összeesküvést forralt, fellázadt, Romába menekült, egy
ügynököt hagyva maga után, kinek fejét lecsapták. A lány, kinek első
neveltetéséről már fennebb emlékeztünk, a brandenburgi
választófejedelemhez ment férjhez, s igy vallása a végén is a protestans
lett.

Sófiának, a választó-fejedelem asszonynak egyik unoka húga – kit
rávettek volt, hogy vallását elhagyja, s Orléans herczeghez, a franczia
király testvéréhez, menjen; a ki különben derék asszony volt, s jó szive
mindig barátjainál s jó, öreg Deutschland-jában mulatott, lett légyen
kis, pohos teste Párisban vagy Marlyban vagy Versaillesban – roppant
kiterjedésü levelezésében, (– egy része német és franczia nyelven meg is
jelent –) egy csomó vonást hagyott számunkra a választó-fejedelem
asszony és fia György arczképéből. Erzsébet Sarolta – az unokahúg – épen
Osnabrükben volt, midőn György (1660-ban) született. Csak alig tudta
kikerülni a megsupráltatást, hogy e nevezetes napon láb alatt volt. Ugy
látszik, sem a kis Gyurkát, sem a felnőtt Györgyöt nem igen szivelhette,
mert ugy rajzolja le, mint akadékos, kemény szivü, hideg és hallgatag
embert. Hallgatag lehetett, s nem oly életvidor egy fejedelem, mint
atyja, – de aztán okos, megfontoló, önző potentat is volt, ki szeretett
a maga lábán járni, ügyeit maga végezte és saját érdekét nagyon is jól
meg tudta választani.

Még atyja életében, a nyolcz vagy tizezernyi hannover sereg élén,
szolgálta ez a György a császárt a Duna mentén, a törökök ellen, Bécs
ostrománál, Olaszországban, a Rajna mellett, – s mikor aztán ő
következett a választó-fejedelemségbe: saját ügyeit is nagy
eszélyességgel és ügyességgel folytatá. De szerették is jó
hannoveranusai; nem sokat mutogatta érzelmeit, hanem szive mélyéből
sirt, midőn elhagyá őket, ezek pedig örömükben sirtak, ha aztán
visszatért. Midőn (angol) királyi székét elfoglalá is: csudálatos
eszélyesen és hidegvérüen viselte magát; a világért sem fuvalkodott föl,
– mert volt esze s meggondolta, hogy ki tudja mikor jön el a napja, s
megint le kell szállnia róla. Csak bérlőnek tekintette magát s
igyekezett minél jobban felhasználni azt a rövid időt, melyet St.
Jamesben vagy Hampton Courtban tölthet; fosztogatott is biz’ ő, mi
tagadás, s megosztotta a zsákmányt német kiséretével, – de hát mit is
lehetett mást várni egy olyan fejedelemtől, ki odahaza fejenként ennyi s
ennyi aranyért adhatá el alattvalóit és soha sem jutott eszébe, hogy
ezért lelkiösmerete felszólaljon. Nekem úgy tetszik, hogy jó egy adag
ravaszság, eszély sőt mérséklet is tünik ki minden tettéből. A német
protestans olcsóbb, jobb és kegyesebb király volt, mint a katholikus
Stuart, kinek székét elfoglalá, – és annyiban méltányos volt Angliához,
hogy hagyta, hogy maga kormányozza magát.

Midőn e felolvasásokat tervezém: kötelességemnek ismerém, hogy
meglátogassam azt az utálatos bölcsőt, melyben Györgyeink
felnevelkedtek. Az öreg Hannover városa, elhiszem, szép kicsit
változhatott azóta, hogy György Lajos elhagyá. Herrenhausen kertjei és
pavillonai aligha mások lettek azon naptól óta, midőn Sófia, a pohos,
öreg választó-fejedelem asszony, utolsó sétája alkalmával összerogyott
bennök, csak nehány nappal előzvén meg a sirba-szállásban II. Jakab
lányát, kinek halála nyitotta meg az útat Angliába, a braunschweigi
Stuartok számára.

A két király Györgynek és atyjuknak, Ernő Ágostnak, egészen királyi
fogalmaik voltak a házasságról, – és XIV. Lajos, Versaillesban, s II.
Károly, St. Jamesben, aligha jobban kitettek magokért, mint ezek a német
szultánok, kis városkájukban, a Leina partjain. Megnézhetitek a
herrenhauseni nagyon is kezdetleges szinházat, melyben a Platen-ek
tánczoltak, álarczos meneteket rendeztek s énekeltek a választó és fiai
előtt. Ott vannak most is ugyanazok a kő dryadok és faunok, átcsillanva
a lombok közt, még most is vigyorogva és fujva hangot nem adó sipjaikat
– épen, mint akkor, midőn kimázolt nymphák aggattak virágfüzéreket
reájok, a sűrü arkadok alatt aranyozott kampókkal jelenve meg,
aranyozott szarvú kosokat vezetve; midőn Dianának vagy Minervának
öltözve repülő kocsikból szállottak ki, és a harczból visszatérő
fejdelemnek mérhetetlen mennyiségü allegoriai bókokat mondottak.

Csudálatos egy állapota volt akkor az erkölcsnek és politikának
Europában: az egyeduralmi elv diadalának különös következményeül. A
feudalismus már le volt verve, a nemesség – a királylyal folytatott
örökös versengésében – jó formán a rövidebbet huzta már és a monarcha
volt minden, mindenben. Kezdett már az istenek sorába emelkedni: a
legbüszkébb s legrégibb nemesek cselédi szolgálatokat végeztek körüle.
Ki ment elől a gyertyával, midőn XIV. Lajos feküdni tért? melyik kékvérü
herczeg tartá a király ingét, midőn ő legkeresztyénibb felsége tisztát
vett? – a tizenhetedik évszáz franczia emlékiratai tele vannak eféle
részletekkel és a miattok folytatott vitákkal. S e hagyomány még most
sem halt ki Europában. Sokan lehetnek köztetek, kik ott valának ama
miriádok soraiban, midőn londoni kristály-palotánk fényes, látványos
megnyitása volt, s láthattak ott két magos lordot, az udvar előkelő
tisztjeit, ősrégi családfák ágait, kihimzett öltönyökben, érdemrendekkel
mellükön, jelbotokkal kezükben, hátrafelé czurukkolva majdnem egy mért
földnyire – mivel a királyi menet tartá bevonulását. Bámuljunk –
haragudjunk – nevessünk ez óvilági czeremoniák miatt? Vedd úgy, a mint
kedved tartja – szeszélyed szerént: megvetéssel vagy tisztelettel,
boszankodva avagy elbúsulva, a mint épen tetszik. Gessler kalapja ott
van a rúd tetején. Tisztelegj a korlátlan hatalom e jelzője előtt
szivből jövő áhitattal, – vagy mogorva vállvonitásával a belenyugvásnak,
– vagy fogvicsorgató hajlongásokkal, – avagy egy nyakas lázongó
„Nem“-mel – húzd le saját süvegedet egészen a füledig, s tagadd meg
levételét e felpaszomántozott bársony és rengő toll-bokréta előtt. Én
nem teszek megjegyzéseket a néző magaviseletére, – én csak azt mondom,
hogy Europa vásár-terén ott van még kitűzve Gessler kalapja s olyanok is
vannak elegen, kik még mindig térdelnek előtte.

Képzelj esetlen, magos holland szobrokat a versaillesi márványok
helyébe; képzeld a herrenhauseni vizműveket a Marlybeliek helyett; rakd
meg az asztalokat disznófővel, töpörtyüs levessel, tüdősrétessel s más
eféle csemegékkel a franczia cuisine helyett; képzeld, hogy tánczol Frau
von Kielmansegge Kammerjunker gróf Quirinivel, vagy hogy énekel franczia
dalokat a legborzasztóbb német kiejtéssel, – képzelj egy durva
Versaillest: és ott áll előtted Hannover. „Immár a szépség országába
jutottam“ – irja Wortley Mari, Hannoverből, 1716-ban: „itt minden nő
arcza a szó teljes értelmében rózsaszin, homloka és nyaka hószin,
szemöldöke szurok-fekete, melyek rendes járuléka szénsetét haj. Ezek
közül a tökélyek közül egyik sem hagyja el őket egész halálukig s igen
finom hatást tesznek a gyertyafénynél; de még is jobb’ szeretném, ha egy
kissé nagyobb változatú szépek lennének. Ugy hasonlitnak egyik a
másikra, mint Mrs. Salmon viaszalakjai „Nagy Britannia udvará“-ban, s
épen oly nagy veszélyben forognak, hogy elolvadnak, mint azok, ha igen
közel jutnak a tűzhöz.“ A hamis Wortley Mari azután való esztendőben
látta e festett szerályát a hannoveri első Györgynek, hogy ez a britt
trónra lépett. Nagy dolgok, nagy ünnepélyek voltak akkor. Itt látta Mari
kisasszony második Györgyöt is. „Részrehajlás és hizelgés nélkül
mondhatom“ – folytatja – „hogy fiatal herczegünknek mindazon előnyei
megvannak, a mi csak az ő korában meglehet; elmés, eszes és oly megnyerő
modorú, hogy épen nem szorul születésének előnyére, hogy
szeretetreméltónak tartsák.“ Máshelyt is épen ilyen dicsériákat olvasok
Frigyes walesi herczegre, II. György fiára; természetesen III. Györgyre
is és még különösebb mértékben IV. Györgyre. Már akkor az volt a rendje,
hogy a herczegek elvakitsák az embert, – s a nép szemei egész
becsületességgel pislogtak e királyi fény előtt.

A fejedelmi udvar Hannoverben népes volt – s az akkori időhöz mérve elég
szép fizetést húzott, – s a mi a legfőbb, olyan pontos fizetést, a
milyennel kevés europai udvar dicsekhetett. Azt hiszem, nem lesz
érdektelen, ha elmondom, hogy milyen formán volt e választói udvar
összeállitva. A vérszerinti herczegek voltak az első osztályban; a
másodikban a sereg egyetlen tábornagya (Pöllnitz szerént a hadjutalék
18000 főt tett, s ezenkivül még 14000-nyi sereg állt a választó
zsoldjában). Ezután, illő sorral, következnek a polgári és katonai
tekintélyek, a valóságos, belső, titkos tanácsosok, a lovassági és
gyalogsági tábornokok – a harmadik osztályt képezvén. Aztán jőnek: a
főkamarás, a fő udvarmesterek, a fő lovászmesterek, a lovassági és
gyalogsági ezredesek, mind a negyedik osztályban, – le egész az
őrnagyokig, a Hofjunkerekig vagy apródokig, a titkárokig vagy ülnökökig,
le a tizedik osztályig – s ezek mind, mind csupa nemesség.

A lovászmester fizetése volt 1090 tallér; a fő kamarásé 2000 tallér – s
egy tallér tehet, a mi pénzünk szerént, úgy másfél forintot. Kamarás
volt kettő, és egy a herczegasszonynak; udvarnok öt és rendező is öt;
apród tizenegy s külön személyzet a fiatal nemesek nevelésére – igy: egy
igazgató, egy tanitó, egy Fechtmeister, vagy is vívó-mester és egy
táncz-detto, ez utóbbi 400 tallérnyi szép fizetésre. Első udvari orvos
volt három, 800 és 500 tallérra; egy udvari felcser, 600 tallérra; egy
udvari orgona-mester; két zenész; négy franczia hegedűs; tizenkét
trombitás és egy vadászkürtös – úgy hogy a zenében, világiban úgy, mint
egyháziban, Hannover szükséget nem szenvedett. Komornyik volt
tizenkettő, egyenruhás lokáj huszonnégy; egy maître d’hôtel és több
konyha-felügyelő; egy franczia szakács; egy belső szakács; tiz szakács;
hat kukta; két sült-mester vagy sült-felügyelő – (az ember önkénytelen
oriási, lassan forgó nyársakra gondol, a mint a becsületes sült-mesterek
kanalazzák reá a zsirt); pástétom sütő volt egy, fánk-sütő egy, – és
végre konyhaszolgáló három, tizenegy tallérnyi szerény fizetésre. A
czukrászatban volt négy czukrász (bizonyosan a hölgyek számára); hét
tiszt a bor- és sör-pinczékben; négy sütő; és öt ember a
kredencz-szobában. A „fenséges“ istálókban 600 ló állott – nem kevesebb
mint húsz fogat a herczegi kocsik elé, egy fogatra nyolczat-nyolczat
számitva; kocsis volt tizenhat; fullajtár tizennégy; lovász
tizenkilencz; segéd tizenhárom, ezenkivül kovácsok, kocsi-mesterek,
ló-doktorok és a többi istálói szolgálat. A nőcselédek nem voltak ily
nagy számmal: fáj a szivem, mert a választói lak területén össze-vissza
csak tizenkettőt, vagy tizennégyet találok, s az egész udvarra csak két
mosóné mosott. Az eféle cselédeknek akkorban nem volt annyi dolguk, mint
mai napság. Nem tagadom, én gyönyörködöm az eféle aprólékos krónikákban.
Kedvem telik benne, ha benépesitem az óvilágot ezekkel a mindennapi
alakokkal, lakókkal – nem pedig hősökkel, kik oriási tusákat küzdenek és
már megfutamodott táborokat tüzelnek föl ismét a támadásra; sem
államférfiakkal, kik setét kamarákba zárkóznak el, hogy fontos
törvényekről vagy rémséges összeesküvésekről tanácskozzanak: hanem
inkább olyan néppel, a mely mindennapi munkájával vagy kedvtelésével van
elfoglalva. Szeretem elgondolni: mylord és mylady, hogy vadász az
erdőben, hogy tánczol az udvarnál, vagy hogy hajlong ő magasságos
fenségük előtt, a mint az ebédhez lépdelnek; vagy Jancsi szakácsot a
processió élén, a mint hozzák az ebédet a konyhából; a vidor pinczérek
hordják föl a pinczéből a palaczkokat; a köpczös kocsis előálla a nehéz,
aranyos kocsival nyolcz tejfehér paripájával, bibor-bársony és maroquin
hámokkal; a nyergesen fullajtár ül s egy pár vagy több kengyel-futó
rohan a kocsi két oldalán, gömbölyü sipkával, hosszú, ezüst fogantyús
pálczákkal, egyensúlyban tartván magokat velök, s fényes öltönyökben,
aranynyal ezüsttel gazdagon kihányva. S mintha látnám a polgárok nejeit
és lányait a mint néznek le az erkélyekről, – és a burgereket sörük és
almaboruk mellett, a mint felállnak, süvegüket lekapják, midőn a menet
fáklyások közt lépdel át a városon; a trombitások pozsgás pofája majd
kihasad: úgy fújják; a lovagczizmás testőrök, ragyogó vérttel övezve,
dobogó csataméneken ülve, egész sereggel szállitják ő felsége kocsiját
Hannoverből Herrenhausenig, – vagy talán addig sem, mert lehet,
megállnak Monplaisirnél, Platen asszony falusi lakánál, a székváros és a
nyári palota fele utján.

Azokban a régi jó időkben, melyekről beszélek, midőn a közönséges
embereket csordáslag hajtották és adták el, hogy küzdjenek a császár
elleneivel a Dunánál vagy hogy felnyársalják Lajos király paraszt sergét
a Rajna mentén: nemesek húztak udvarról udvarra, szolgálatot keresve
egyik vagy másik fejdelemnél, s igen természetesen átvéve a
parancsnokságot a paraszt tömeg fölött, mely küzdött és meghalt az
előléptetés minden reménye nélkül. Nemes kalandorok járták az udvarokat
rendre, hivatalt vadászva; de nem csak a nemes férfiak, hanem a nemes
nők is ezt tevék, – s ha ez utóbbiak szépek valának, s ki birták nyerni
a fenséges fejedelmek kegyes figyelmét: ott ragadtak az udvarnál s a
Serenissimus vagy királyi felség kegyenczei lőnek s nagy összeg pénzeket
és ragyogó gyémántokat kaptak; elnyerték a herczegi vagy
marquise-koronát s több efélét, – s még ehez: nem is igen sokat
vesztettek a közbecsülésből azért hogy ily úton nyerték meg
előmenetelüket. Igy jött például Mdlle. de Quronailles, egy szép
franczia hölgy, Londonba, mint XIV. Lajos személyes küldöttje, s a mi
hálás népünk és monarchánktól jól fogadtatva, később mint Portsmouth
herczeg asszonya figurált. Igy nyerte meg a szép Königsmarck Aurora is
kóboroltában Szász Ágost szemeinek kegyét, s vált Szászország
marsaljának anyjává, a ki bennünket jól kiporolt Fontenoynál; s
ugyancsak ily módon ment a szeretetreméltó Messenbach testvérpár:
Erzsébet és Melusina Hannoverába, akkor ott uralkodó felséges házunknak
kegyenczeivé válván, miután már Párisból, hova hasonló czélból utaztak
vala, az intra dominium levő női kegyenczek bölcs féltékenysége
kitiltatá.

Ez a szép Königsmarck Aurora és fivére bámulatos typusai az akkori
szokásoknak és sajátságos képmagyarázatai az elmult napok erkölcseinek.
Származásukat egy brandenburgi ősi nemes családból hozzák le, melynek
egyik ága Svédországban települt meg, ott meg is gazdagodott, s nem egy
kitünő vitézségü férfiut számlált sorai közt.

A nemzetség alapitója János Keresztély volt, a harminczesztendős háboru
egyik hirhedett rabló-lovagja. János egyik fia – Ottó – mint követ ment
XIV. Lajos udvarába, hol fogadtatásakor a legkeresztyénebb király előtt
svéd szónoklatot kelle tartania. Mint piperkőcz meg bajvivó: ritkitotta
a mi Ottónk párját, – hanem szónoklatát: azt biz’ ő elfeledte. S mit
gondoltok: hogy segitett magán? Távol attól, hogy zavarba jött volna: ő
legkeresztyénibb felsége és udvara előtt elhadart egy fejezetet a svéd
kátéból, senki sem értvén egy árva betüt is az egészből, saját kiséretét
kivéve, melynek bizony jóforma erőlködésébe került illő méltóságos
arczkifejezésük megtartása.

Ottó unokaöcscse, Aurora idősb fivére, Königsmarck Károly János, II.
Károly kegyencze, a szép fiú, a divaturacs, a bajvivó s mindennapinál
nagyobb gazember: csak alig huzhatta ki nyakát a rávárakozó hurokból
Angliában, hol Longleat Thynne Tamást megölte. Ez időtt egy kis testvére
is volt vele Londonban, méltó párja a szépségben, piperkőczségben,
gazságban. És ez a finak – névszerént Königsmarck Filep, szintén részese
volt bátyja historiájának – s aligha nem kár, hogy a hurokból az ő nyaka
is kiszabadult. Aztán átkelt Hannoverába s csakhamar ő
választó-fejedelemsége draganyos ezredese lett. Kora ifjuságában apród
volt a cellei udvarnál, – a volt a hire, hogy akkor ő s a szép Sófia
Dorottya herczegasszony – ezidőtt unokatestvérének, a választó Györgynek
felesége – gyermekkorukban fülig szerelmesek voltak egymásba. És e
szerelemnek most – bár nem oly ártatlanságban, mint először – ki kelle
újulnia s borzasztó véget érnie.

I. György nejének életrajza nem régiben[2] jelent meg Dr. Dorantól s
megvallom, bámulnom kell e szerző itéletét s felmentő véleményét, melyet
e szerencsétlen asszonyra kimond. Hogy férje érzéketlen, önző kéjencz
volt: senki sem vonhatja kétségbe; de hogy a rosz férjnek rosz felesége
volt: csak olyan világos. A két unokatestvér házasságát a pénz, az érdek
kötötte, mint akkor minden herczegi házasságot. Nagyon szép, élénk,
elmés, mivelt vala a nő: a férj durvasága elidegenité; szótlansága,
érzéketlensége visszataszitá; kegyetlensége sértette. Csoda-é, ha nem
szerette? Hogy is lehetett volna egy ilyen házasság szerződésének egyik
pontja a szerelem? Ezt a szerencsétlen szivet aztán, szegény feje,
Königsmarck Filep rendelkezése alá bizta, a kinél nagyobb gazemberről a
tizenhetedik évszáz történelme nem emlékezik. Száznyolczvan esztendő
multán, hogy ez a léhütő ismeretlen sirjában nyugoszik, egy svéd tanár
egy leveles ládára bukkant az upsalai egyetemi könyvtárban, tele Filep
és Dorottya leveleivel, melyek elbeszélik szerencsétlen történetüket.

Az ellenállhatlan Königsmarck két nő-szivet hóditott meg Hannoverben. A
választó-fejedelem szeretetreméltó fiatal feleségén, Sófia Dorottyán
kivül még Platen grófnénak, egy utálatos vén udvarhölgynek is lángra
gyujtotta szivecskéjét. Az első a herczegasszony, úgy látszik, hogy nem
egy évi hűséggel üldözé őt. Egész halmaz levél követte a harczmezőre s a
vakmerő kalandor válaszolt is mindnyájára. Az asszony terve az volt,
hogy megszökjék vele, csakhogy gyűlölt férjétől bármi áron is
megmenekedhessék. Kérte szülőit, hogy fogadják ismét vissza házukhoz;
gondolkozott arról is, hogy Francziaországba szalad s katholizál; sőt
már gyémántjait is egybeszedte a szökésre s nagy hihetőséggel épen amaz
utolsó hosszú éji találkozáskor beszélte meg kedvesével a futás
részleteit, a mely után Königsmarck Filepet senki sem látta többé, soha.

Königsmarck egyszer, bortól fölhevülve – (ez a gentleman maga
megmutatta, hogy alig van a bűnnek olyan neme, melyben gyakorlott ne
lett volna) – Drezdában egy lakoma alkalmával dicsekedett ama két
hannover hölgy kegyével, nem csak a herczegasszonyéval, hanem egy más
befolyásos, honnoveri hölgyével is. Túlfelől Platen grófné, a választó
régi kegyencze, gyűlölte Sófiát, a fiatal herczeg-asszonyt, mivel ennek
élénk elmessége folyton szeretett a szegény öregből bolondot csinálni;
de a fiatal nő tréfáit, akadt, a ki azonnal besugta az öreg Platennének,
épen, mint ma is akad elég, a ki elejtett szavainkat besugja másoknak: s
igy e két nő gyűlölte egymást.

A személyek a tragödiában, melyben már-már legördűl a függöny, oly
setétek, oly borzasztók, hogy emberi szem párjokat alig látta. Ott van
az életvidor öreg fejdelem, tele csalfasággal, önzéssel,
cselszövénynyel, legtöbbre becsülve kupáját és kényelmeit – (úgy nézem,
hogy jó kedélye csak setétebbé teszi a tragödiát –); ott neje, ki csak
keveset szól, de mindent lát; ott van régi, öreg kedvese, a kikendőzött
Jezabel; ott fia, a választó-herczeg, ki csak oly csalfa, hallgatag,
önző, csak oly jó kedvü, de rendesen néma, kivéve, mikor szeretetreméltó
neje kiállhatlan nyelve dühbe hozza; ott van a szegény Sófia Dorottya,
tele kaczérsággal, hibákkal s gaz kedveséhez való szenvedélyes
ragaszkodással, kalandos meggondolatlansággal, eszeveszett
mesterkedéssel, bolond hűséggel s dühös féltékenységgel, férjével
szemben (noha utálta s meg is csalta őt) s tele csodás hűtlenséggel; és
ott van – természetesen – a megbizott levélhordó, – és végre ott
Lothario; a mint mondám: a lehető legszebb, a legistentelenebb, a
legbecstelenebb akasztófavirág, a kit csak ember képzelhet.

S hogy üldözi a szenvedély ez elvetemedett hűsége e gazembert! S mily
megfoghatlan állhatatos e nő s mily bámulatosan hazudik!
Megboszorkányozott két vagy három embert, kik felfogták ügyét és sehogy
sem akarják bűnösnek ismerni. Épen, mint Stuart Mária, tud magának
férfiakat fogni, kik ragaszkodásukban még a történelmet is meghamisitják
érette, s a kinek csak dolga van vele: mintha meg volna bűvölve,
elvarázsolva, mintha csak az ördög űzné praktikáját. Mily odaadással
védelmezte Miss Strickland Mária ártatlanságát! S vajon nincsenek-e
sokan hallgatónőim között, kik ugyanezt teszik? Ártatlanságát!!
Emlékszem, még gyermekkoromból, mennyien erősitették állhatatosan, hogy
braunschweigi Carolina vértanuságot szenvedett angyal! No hiszen, akkor
a görög Helena is ártatlan volt; nem szökött meg soha Párissal a
veszedelmes fiatal trójaival. Férjének, Menelausnak kegyetlensége volt
mindennek az oka, s az egész Trója ostroma, mind csupa mese. Épen igy:
Kékszakáll felesége is ártatlan volt. Soha eszibe sem jutott, hogy
bekandikáljon a zárt szobába, hol a többi nő – levágott fejjel –
feküdött; soha sem hullatta el a kulcsot, sem vérrel be nem mocskolá, –
s testvéreinek tiszta csupa igazuk volt, hogy megölték Kékszakállt, ezt
a gyáva szörnyet!

Igen, braunschweigi Karolina ártatlan volt; és Laffarge asszony sohasem
mérgezte meg férjét; és Stuart Mária soha sem árulta el az övét; és a
szegény Sófia Dorottya soha sem volt hűtlen – és Éva sem evett soha az
almából – az egész csak a kígyóék gyáva hazugsága.

Lajos Györgyöt is elegen átkozták és vádolták, hogy vérszopó Kékszakáll,
holott a szegény választónak legkisebb része sem volt ama szállitási
üzletben, mely Königsmarck Filepet kiköltöztette ebből az árnyék
világból. Még csak otthon sem volt, midőn a katasztrofa bekövetkezett. A
herczeg-asszony száz meg száz figyelmeztetést vett; szelid czélzásokat
férje szülőitől; dühös rendreutasitásokat tőle magától – de egy cseppel
sem vette többe ez intéseket, mint a magaféle szegény megbabonázott
teremtések szokták.

1694-ben a julius 1-seji vasárnap este, sokáig volt Königsmarck a
herczegasszonynál, s a szökési készületek közben hagyá el. A férj
Berlinben volt, – s a kocsik és lovak készen álltak a szökésre. Platen
grófné kémei e közben tudósiták az eseményekről úrnőjüket, ki Ernő
Ágosthoz sietett, s elfogatási parancsot kért tőle, a Svékus ellen. Négy
testőr állt lesbe, azon folyosón, melyen Filepnek végig kelle mennie.
Megkisérlé, hogy kivágja magát a négy fogdmeg közül, s egy párt meg is
sebesitett közülök. Ezek aztán rárohantak, leteperték s midőn megsebezve
a földön hevert: ellensége, a grófné, kit megcsalt és meggyalázott,
kijött és látta őt elterülve. Haldokló ajkai átkokat szórtak reá s a
felgerjedt asszony rátaposott szájára czipője sarkával. Azután megadták
neki a kegyelemdöfést is, hulláját másnap elégették ugy, hogy semmi
nyoma sem maradt az egész embernek. A testőröknek, kik lekaszabolták, a
legkeményebb büntetés terhe alatt parancsoltak mély hallgatást. A
herczegasszony – a mint mondták – betegen feküdt szobáiban, melyekből
aztán, még azon év octoberében – huszonnyolcz esztendős korában –
kirendelt lakhelyére: Ahlden várába szállitották, hol nem kevesebb, mint
harminczkét esztendeig ette a rabság kenyerét. Az napságtól fogva csak
„az ahldeni herczegasszony“-nak hivták, s hallgatag férje soha sem ejté
ki többé nevét. Négy évvel e Königsmarck-katasztrofa után meghalt Ernő
Ágost, Hannovera első választó-fejedelme s az uralkodásban fia, Lajos
György, követte. Tizenhat esztendeig uralkodott ez Hannoverában s
azután, a mint tudjuk, Nagy-Britannia, Francziaország és Irland királya
s a hit véde lett. A bűnterhelt, öreg Platen grófné 1706-ban halt meg.
Elvesztette szemevilágát, de azért – mint a monda regéli – bűnterhelt,
vén ágya mellett még mindig látta Königsmarck szellemét, egész halála
órájáig.

1700-ban a kis Gloucester herczeg, a szegény Anna királynő utolsó
gyermeke is meghalt, s a hannoveri népség ettől óta, toronyiránt,
bámulatos jelentőségre jutott Angliában. Kijelentették, hogy Sófia
választó-fejdelem asszony az első, kinek az angol trónhoz öröklési joga
van. Lajos Györgyöt megválasztották Cambridge herczegnek. Országunkból
nagyszerü küldöttségek mentek túlra, Németországba, – de Anna királynő,
kinek gyönge szíve St. Germaini rokonaihoz húzott, soha sem vehette rá
magát, hogy unokatestvérének, a választónak, Cambridge herczegének
megengedje, hogy személyesen tiszteleghessen ő felségénél s
elfoglalhassa székét a Peerek házában. Ha a királyné csak egy hónappal
élt volna tovább; ha az angol toryk oly bátrak és elhatározottak lettek
volna, mint ügyesek és ravaszok; ha a herczeg, kit a nemzet szeretett és
sajnált, meg tudta volna az alkalmat ragadni: Lajos György soha sem
beszélt volna németül szent Jakab királyi kápolnájában.

Midőn a korona igazán is Lajos Györgyre szállt: nem igen sietett vele,
hogy fel is tegye. Előbb várakozott egy darabig otthon; szivreható
búcsut vett az ő kedves Hannoverájától és Herrenhausenétől, s a
legkényelmeskedőbb modorban indult neki, hogy föllépjen „őseinek
trónusára“, a mint a parliamenthez tartott első beszédében nevezé. Egy
egész tábor németet hozott magával, ezekkel vevén környül királyi
személyét, ezeknek társaságában lelvén örömét. Megvoltak hűséges német
kamarásai, német tanácsosai, szerecsenei: sajátijának és kópiájinak
foglyai a török háborukból; meg két csunya, vén német kedvese:
Kielmansegge és Schulenberg asszonyok, kiket aztán Darlington
grófnőjévé, illetőleg Kendal herczegnőjévé tőn. A herczegnő hosszú,
száraz termetü volt, a miért is – elég illetlenül – „Paszuly-karó“-nak
csúfolták. A grófnő ellenben jól táplált egy delhölgy vala, s ő
magasságos személyét bizony „Elefánt“-nak hivták. Mindkét hölgy
bolondulásig szerette Hannoverát és gyönyöreit; eleinte mindkettő
belecsimpajkozott a nagy herrenhauseni sétány hársfáiba, s istenért sem
akarták elhagyni e helyet. Schulenberg valójában nem szabadúlhatott –
adósságainak miatta, – de az Elefánt, látván, hogy a Paszuly-karó nem
megyen: bepakolta bulándráját s elpárolgott Hannoverából, vaskos
termetének daczára. Erre aztán a Paszuly-karó is azonnal megmozdult, s
követte szeretett Lajos Györgyét. Igazán, mintha csak Macheath
kapitányról s Póliról, meg Jucziról beszélne az ember. Ez a király, a
kit mi választánk; az udvaronczok, kik kiséretét tevék; az angol
nemesek, kik üdvözletére jövének – s kik közül, a ravasz vén czinikus,
soknak forditott hátat –: bizony, meg kell vallanom, csodálatos egy
torzkép. Tegyük föl például, hogy én is a greenwichi töltésen várakozó
polgár vagyok s kiáltom az éljen-t György királyra: bizony, még is
alig-alig tudom megtartani komolyságomat és hogy föl ne hahotázzak e
megérkezés roppant képtelenségén!

Itt vagyunk mindnyájan térdre esve. Itt van a Canterburyi érsek,
leborulva egyháza feje előtt, mig Kielmansegge és Schulenberg asszonyok
setét piros pofái vigyorognak elé, a hitnek véde mögűl. Itt van
Marlborough herczeg ő lordsága is térdre esve, ő, minden idők és az
egész világ legnagyobb harczosa; ő, ki megcsalta Vilmos királyt, – meg
II. Jakab királyt, – meg Anna királynőt, – meg Angliát, elárulván
Francziaországnak, el a választó-fejedelmet a pretendensnek s a
pretendenst a választó-fejedelemnek. És itt vannak Oxford és Bolingbroke
ő lordságaik, kik közül az utóbbi épen most buktatá meg az előbbit, s ha
csak egy hóval több időt engedtek volna neki: Jakab királyt vitte volna
Westminsterbe. És itt vannak a nagy whig küzdők, illő dekorummal és
ünnepélyességgel végezvén hajlongásaikat és bókolásaikat; de az
éleslátásu, vén cselszövő jól tudja mennyit ér loyalitásuk!

„Loyalitás“, gondolja magában, „irányomban – az képtelenség! Ötven
követelő is van, a ki közelebb áll a trónhoz, mint jó magam. Én csak
esetleg vagyok, s ti finom whig harczosok magatokért s nem magamért
választátok engem. Ti toryk, ti gyűlöltök; te érsek, bár térdeiden
csúszol s az égről galagyolsz, te jól tudod, hogy egy hajam szála sem
őszül meg harminczkilencz artikulusod miatt s egy árva szót sem értek
balgatag prédikácziódból. S ti is, Bolingbroke és Oxford lordok – jól
tudjátok, hogy csak egy hóval is ezelőtt egy követ fujtatok ellenem, –
és te mylord Marlborough herczeg – engem is, mást is akárkit eladnál,
csak hasznod látnád benne. Jertek, én jó Melusinám, én derék Sófiám,
gyerünk magány szobámba: együnk meg egy pár osztrigát, igyunk meg egy
pár palaczk rajnait, s szívjunk rá egy pár pipa dohányt: vegyük legjobb
hasznát helyzetünknek; kaparintsuk meg, a mit csak lehet s hagyjuk
ezeket a zajgó-mozgó, kétszinkedő angolokat, hadd ujjongjanak,
verekedjenek és csaljanak, a maguk módja szerént!“

Ha Swiftet nem a vesztes fél államférfiai nyerték volna meg: mily pompás
gúny-rajzát birhatjuk vala a tory párt ez általános „_sauve qui
peut_“-jének. Hogy elnémultak a toryk! Hogy csinált jobbraátot mind az
alsó-, mind a felsőház! s mily méltóságteljesen üdvözölték a majoritások
György királyt!

Bolingbroke a felsőházban tartott utolsó beszédében rámutatott a peerség
szégyenfoltjára, egy csomó lord abban fogván kezet, hogy egyetlen
általános szavazással mind azt megsemmisitsék, a mit megelőzött
gyüléseken egy csomó külön határozattal juttattak érvényre. És e
gyalázatot ki is vívták maguknak. De a mily erős volt St. John az
érvekben, ép oly gyenge volt a szavazatban. Rosz napok következtek be rá
nézve. Bölcselkedést szónokolt s ártatlanságát bizonygatta. Szerette
volna a visszavonulást, sőt az üldöztetést is kész lett volna elhordani;
de mikor meghallotta, hogy a Párisból visszahivott, derék Prior Matyi
azon jártatja fejét, hogy rég elmult dolgokat szellőztessen: a filozofus
kereket oldott s gyönyörü fejét elszállitotta a bárd utálatos
hatásköréből.

A jókedélyü és lomha Oxfordnak már több bátorsága volt, s a vihart
otthon várta be. Neki is, Prior Matyinak is, a Towerben adtak ingyen
szállást, de nyakukat mindketten épen hozták ki e veszedelmes muzeumból.
Midőn Atterburyt pár évvel azután ugyanabba a kaliczkába vetették, s
kérdezték, hogy már most mit csináljanak vele? – Cadogan, a Marlborough
hadnagya igy szólt: „Mit csináljatok vele? Dobjátok az oroszlányoknak.“
De ama napok britt oroszlányának nem igen vásott a foga sem a békés
peerek vagy poeták vérére, sem a püspökök csontjainak ropogtatására. Az
1715-iki forradalomért Londonban csak négy embert végeztek ki, s
Lancashireben huszonkettőt. Ezernél több, kiket fegyverrel kezükben
fogtak el, a király kegyelmére bizta magát, azt kérvén, hogy szállitsák
Amérikába, ő felsége gyarmataiba. Hallottam, hogy ezek utódai, a hatvan
évvel később kitört viszályok alkalmával, a királypártiak részén
küzdöttek. Az is jól esik az embernek, hogy egyik barátunk, a derék
Steele Riki, a mellett volt, hogy a lázadóknak éltüket vissza kell
ajándékozni.

Milyen mulatságos dolog, ha az ember elgondolja, hogy mi minden
történhetett volna! Tudjuk, hogy álltak ki a szegény scot urak, Mar lord
fölhivására, kitűzve a fehér kokárdát, mely azóta a búsongó költészet
virágává lett, s körülseregelve a balvégzetes Stuart-lobogót Braemarnél.
Mar 8000 emberével – mig ellenében csak is 1500 állott – átnyomhatta
volna az ellent a Tweeden s elfoglalhatta volna az egész Scotiát, – de a
pretendens vezére nem mert előnyomulni, holott a csatát már megnyerte
volt. Edinburgh vára Jakab király kezére juthat vala, ha azok, kiknek be
kell vala venniök, nem sokadoztak volna a kocsmában, egészségére
üritgetvén poharaikat, s két órával előbb értek volna a találkára, a vár
bástyái alá. Rokonszenv elég volt a városban – úgy látszik, hogy a
szándéklott ostromról tudtak már – s Mahon lord idézi Sinclair
jelentését egy a dologban részt nem vett gentlemanről, ki Sinclairnek
azt beszélte, hogy azon az estén egy háznál fordult meg, hol tizennyolcz
ember iszogatott, hogy – a mint a tréfás kocsmárosné magát kifejezte –
„felporozzák hajukat“ a vár ostromára. Feltéve, hogy nem forditottak
volna annyi időt hajuk fölporzására: Edinburgh vára és városa és az
egész Scotia Jakab királyé lesz. Észak fölkél s Barnet sikján át
Londonnak nyomul. Somersetshireben Wyndham, Worcestershireben Packington
és Cornwallisben Vivian áll talpra. A hannoverai választó és utálatos
kedvesei Londonban bepakolják az ezüstöt, s nagy hihetőséggel a
korona-gyémántokat is, kereket oldanak, via Harwich és Helvontsluys, s
meg sem állnak a kedves, drága, nagy Németországig. A király pedig – az
Isten tartsa meg! – partra száll Dowernél, riadó ujjongás közt; a
tömegek éljenzenek, az ágyuk mennydörögnek, Marlborough herczeg az öröm
könyüit ontja s valamennyi püspök ott térdel a pocsolyában. Pár év mulva
aztán szent Pál templomában misét mondanak, York székes egyházában
rorátét és vecsernyét énekelnek s Dr. Swiftet kidobják a szent Patriki
esperesség székéből, hogy helyet adjon Salamancai Pater Dominicusnak.
Mind ez a lehetőség megvolt akkor s egyszer harmincz évvel azután is, –
mind ezt megérhettük volna – ama „pulveris exigui jactu“ nélkül, ama kis
hajporozás nélkül, a mely miatt a scot összeesküvők annyit sokadoztak a
kocsmában.

Ti érteni fogjátok azt a különbséget, melyet én a historia közt (– távol
legyen tőlem, hogy historikusnak adjam ki magam!) és az erkölcsök s élet
közt akarok tenni, a mint e rajzok megkisértik lefestésöket. A lázadás
kitör északon; történelme ott fekszik előttetek száz meg száz könyvben,
de egyikben sem részrehajlatlanabbúl, mint Mahon lord kitünő leirásában.
A clan-ok Scotiában sikra szálltak; Derwentwater, Nithisdale és Forster,
Northumberlandben, csatakészek – mindez történelmi tény, utasitlak a hiv
krónikákhoz. A testőröknek az utczákat kell őrizniök, nehogy a nép fehér
rózsákat tűzzön föl. Olvastam azt is, hogy egy csomó katonát majdnem
halálra vesszőztek, mivel május 24-dikén kalapjuk mellé tölgylombot
tűztek – a mi ismét a szeretett Stuartok tiszteletének jele volt.
Ezekkel van nekünk itt dolgunk, – nem pedig ama menetekkel s azon
ezredek ütközeteivel, melyekhez e szegény ördögök tartozának; az
államférfiakkal, kinézésükkel, életmódjukkal, – nem pedig az állami
rendszabályokkal, melyekhez csak is a történelemnek van köze. Igy
példáúl: az öreg királynő uralkodásának végén, tudjuk, hogy Marlborough
herczeg elhagyá a királyságot – hogy mily fenyegetések, kérések,
hazugságok, mily megajánlott, elfogadott, visszautasitott s megint
elvett megvesztegetések, mily homályos keresztugrások s
köpenyegforgatások után: arról hadd beszéljen a történelem, ha tud, s ha
szabad. Ekkor meghal a királynő; ugyan ki szeretne örömestebb
visszatérni, mint épen a herczeg ő lordsága? Ki harsogtatja oly
torkaszakadtából: éljen a király! mint Blenheim és Malplaquet nagy
diadalmas harczosa? (Közbe legyen mondva, azért még mindig küldözgeti a
pénzt a pretendensnek, kéz alatt.) S ki nyomja tenyerét mellén nyugvó
kék rendszalagjára s emeli szemeit kecsesebben ég felé, mint e hős? Ő
vonul be quasi-diadalmenettel Londonba, a Temple Bar-on át, óriási
aranyozott kocsijában – és az óriási aranyozott kocsi összetörik,
valahol a Chancery utcza táján, s ő magasságának más kocsira kell ülnie.
Itt kell, hogy mi meg lepjük őt. A bámész sokaság közt kell hogy
álljunk, nem pedig a menet nagy uraságai közt. Mi nem a történelem
muzsája vagyunk, hanem csak komornája, társalkodónője – a „valet de
chamber“, ki előtt, tudjuk, senki ember fia sem lehet hős; s mig amaz
kocsijából kiszállva a legközelebbi, kéznél levő, járműre ül át: mi
megnézzük a bérkocsi számát, mi megbámuljuk keresztjeit, rendszalagjait,
kabátja himvarrását s felkiáltunk magunkban: O te kitanulhatlan
cselszövő! O te legyőzhetetlen hős! O te szépen mosolygó Júdás! Melyik
mestert nem csókolnád meg s nem árulnád te el? S ama kapu vaslándzsáin
fehérlő áruló fejek közül, melyik főzte ki csak tizedrészét is annak az
árulásnak, mely a te parókád alatt fogamzott?

Immár elhoztuk a mi Györgyeinket London városába, s ha gyönyörködni
akarunk látásukban: megnézhetjük Hogarthnak Cheapside életteljes képét,
vagy megolvashatjuk száz egykoru könyvben, melyek amaz idők erkölcseit
rajzolják. A mi régi, jó „Spectator“-ünk mosolyogva tekint szét az
utczákon s a megszámlálhatlan bolt feliratokon, kedélyes humorral irva
le a látottakat. „Utczáink telve vannak kék vadkanokkal, fekete
hattyúkkal, vörös oroszlányokkal, nem is emlitve a repülő malaczokat és
pánczélos disznókat, s egy csomó csudálatos teremtéssel, melyeknek
Afrika sikjain sincsen párjuk.“ Nehány még most is látható e különös
alakokból London városában. A Ludgate-dombi régi vendéglő homlokzatán
még most is megláthatod a Belle Sauvage-t, melyre a „Spectator“ oly
kedélyesen czéloz, ama számában, s mely nagy hihetőséggel senki más nem
volt, mint az amerikai kedves Pocahontas, a vitéz Smith százados
életének megmentője. Még látható amaz oroszlány-fej, melybe a
„Spectator“ leveleit is dobták, – s a Fleet utczán egy nagy tőzsér
ajtaja felett ama táska mása most is ott van, melyet a czég alapitója
hátán czipelt, midőn, mint kis falusi gyerek, Londonba érkezett.
Népesitsd csak be e mostani utczákat; gondolj beléjük ékességül egy
csomó tipegő gyaloghintóst; kiabáló inasokat, a mint helyet csinálnak
gazdáiknak; gondold oda esperes urat reverendájában, előtte lépdelő
lokájával, – vagy Dinah asszonyságot fekete szőrköntösében, a templomba
tipegve, nyomában apródja, ő nagysága nagy imakönyvét vive; gondold el a
házalók sergét, a mint száz változatú mondókájukat rikácsolják –
(emlékszem, hogy ezelőtt negyven évvel, akkor még londoni kis gyerek,
egy sereg eféle vidor, jólismert kiábálásokat hallottam, melyek most már
elnémultak –); gondold el az uracsokat, a mint a csokoládé-házak felé
tolonganak, s kijöttökben megpattantják burnót-szelenczéjüket, vagy a
mint nagy parókájuk megjelenik a piros függönyök nyilásán; és gondold el
a szép Sacharissát, a mint kacsingat és mosolyog a felső ablakból – az
ajtónál pedig egész sereg katona zajong fecsegve: egy része testőr,
piros kabátban, kék hajtókával és arany varratos paszománynyal; a más
rész lovas gránátos égszin kék posztó süveggel, elején aranynyal,
ezüsttel kivarrva a térdszalag-rend; a többi alabárdos, hosszú, piros
kabátjaikban, még a poczakos (VIII.) Henrik korának divatja szerént,
kihajtott inggallérral, lapos bársony sipkával. Talán a király ő felsége
is arra jő, St. Jamesbe, a mint ott állongálunk. Ha a parliamentbe megy:
nyolcz lóval, hintóval jön, körülötte a testőrök és a korona magos
hivatalnokai. Különben csak gyaloghintón jár ő felsége, nyolcz legény
előtte, hat csatlós a hordszék két felén. A szolgálaton levő tisztek
aztán kocsin követik. A bizony, lassu egy menet.

A mi „Spectator“-ünk és „Tatler“-ünk tele van egy csomó mulatságos
vonással, ama napok nagyvárosi életéből. E kellemes vezetők társaságában
ellátogathatunk az operába, a vigjátékokba, Paprika Jancsi bódéjába, az
árverésekre, sőt még a kakasviadalokhoz is; a Temple-lépcsőkön csolnakba
ülhetünk és Sir Roger de Coverleyt s Mr. Spectatort a Spring Gardenbe
kisérhetjük – melyet nehány évvel később Vauxhallnak hivnak, s Hogarth
fest ki. Vagy nem lenne kedved, hogy nehány lépést téve vissza a multba,
bemutassanak Mr. Addisonnak? – nem a nagyon tiszteletreméltó, nemes és
nemzetes Addison Josefnek, I. György államtitkárának, – hanem az akkori
erkölcsök finom leirójának, – annak a férfinak, ki – ha jó kedviben
kapták – a legvígabb pajtás volt széles Angliában. Be szeretnék vele
fordulni Lockitékhoz, hadd nézzek a fenekére egy palaczknak Steele
Rikivel, kit György király épen most ütött lovaggá s a kinek,
történetből épen úgy esett, hogy nincs annyi pénze, mennyi a kontóból
reá esik. De hogy már Whitehallba, titkári hivatalába kövessem Addison
uramat: ahoz semmi kedvem. Ott belebonyolodnánk a politikába, már pedig
a mi dolgunk a mulatság, a nagy város, a kávéház, a szinház s a Mall.
Derék Spectator! a nyúgalom óráinak édes jó barátja! boldog czimbora!
igaz keresztyén pajtás! Mennyivel nagyobb, mennyivel jobb vagy te, mint
a király, a ki előtt titkár uram görnyedez!

Ha kedved van hozzá, azt is meg hallhatod, hogyan vélekedik a külföldi,
a régi Londonról; fennebb idézett barátom, báró Pöllnitz Károly Lajos,
mindjárt megmondja. „Mívelt úri ember, ha a feje lágyára nem esett“,
mondja a báró, „soha társaság nélkül nem szűkölködik Londonban. Idejét
ilyen módon töltheti el. Későn kel, kabátját felölti, kardját otthon
hagyja, fogja a botját s elmegy, a merre kedve tartja. Rendesen a
parkban sétál, mert ez az előkelő világ börzéje; ez is olyan, mint a
párisi Tuileriák, csak hogy a park valami leirhatatlan egyszerü szép. A
fősétányt Mallnak hivják; a nap minden órájában tele van népséggel, de
különösen reggel és este, mert ő felségeik e tájt gyakran sétálnak a
királyi családdal, csak is hat testőr kiséretében s még azt is
megengedik mindenkinek, hogy velök egy időben sétálhasson. A hölgyek és
urak itt mindig drága ruhákban jelennek meg, mivel az angol, mig ezelőtt
husz esztendővel nem viselt arany paszománt, csak ha katona volt: már
most csak ugy ki van himezve és paszomántozva, mint a franczia. Értem
csak a nemes embereket, mert a polgár most is megelégszik a finom posztó
öltözettel, egy jó kalappal és parókával s vékony fehérneművel. Itt
mindenki jól öltözködik, s még a koldusok sem oly rongyosok, mint
máshol.“ Miután barátunk, a nemes ember, reggeli vagy pongyola sétáját
elvégezte a Mallon, hazamegy öltözködni, s aztán elténfereg valamelyik
kávéházba, a hova azok is járnak, kikkel ma találkozni akar. „Mert a már
rendes szokása az angolnak, hogy egy nap legalább egyszer elmenjen az
eféle helyre, hol dolgát igazitja, újságol, lapokat olvas és gyakran
rábámul egyik a másikra, a nélkül, hogy a száját is kinyitná. Az
különben tiszta szerencse, hogy ilyen hallgatagok, mert, ha ők is olyan
beszédesek lennének, mint a többi nemzet: ki nem birná az ember a
kávéházban, mert hallani sem lehetne, hogy mit mond egyik-másik, a hol
annyian vannak. A Szent Jakab utczai csokoládéház, hova az időt
eltölteni minden reggel elmegyek, mindig olyan tömve van, hogy az ember
alig hogy meg tud fordulni benne.“

De bár London városa ilyen mulatságos egy város volt: I. György király
annyi időt szeretett – rajta kivül tölteni, a mennyit csak lehetett; ha
pedig ott kellett lennie: minden idejét németjei közt ölte el. Ugy volt
ő is, mint Blücher – száz esztendővel később – midőn a jó öreg lovag
letekintett szent Pál templomának kupolájáról s fölsóhajtott: „Itt már
aztán lenne mit zsákmányolni!“ A német asszonyok zsákmányoltak; a német
titkárok zsákmányoltak; a német szakácsok és felügyelők zsákmányoltak; s
még Mustafának és Mahometnek, a német szerecseneknek, is jutott egy kis
zsákmány. Kaparintsatok meg, a mi csak tiz körmötökbe jut – ez volt a
vén uralkodó elve. Valami dicső uralkodó nem volt, nem biz’ ő, – sem a
szépmüvészetek pártfogója: de legalább aztán képmutató sem, bosszuálló
sem és nem kicsapongó. Bár Hannoverában önuralkodó: Angliában
mérséklettel gyakorlá hatalmát. Czélja az volt, hogy a mennyire csak
lehet, hagyja mentire és, hogy határai annyit legyenek háta mögött, a
mennyit csak lehet. A szive mindig Hannoverában volt. Midőn utolsó
utjában, a betegségtől leverve, Hollandián áthaladt, szederjes sárga
arczát kidugta a kocsi ablakán s elepedt ajakkal pihegte: „Osnabrück,
Osnabrück!“ Ötven esztendősnél már több volt, mikor közibénk jött, s mi
elfogadtuk, mivel szükségünk volt rá, mivel épen beletalált dolgaink
folyamatába; kikaczagtuk esetlen német fogásait, s csúfot űztünk belőle.
Ő is annyiba vette hódolatunkat, mennyit épen ért; a mennyi pénzt csak
megkaparithatott: zsebre rakta – de legalább megmentett bennünket a
pápisták fa-saruitól. Én, a magam részéről, azokban az időkben magam is
az ő pártján állottam volna. Czinikus és önző létére is: csak jobb volt
ő királynak, mint a milyen lett volna a St. Germainből jövő, zsebeiben a
franczia király utasitásaival s nyomában egy egész sereg jézsuitával.

Azt tartják a sorsról, hogy kiválólag érdeklődik a királyok iránt, – s
igy I. Györgyre nézt is mindenféle előjelekről és jóslatokról járt a
szóbeszéd. Azt mondják, hogy különösen az a jóslat nyugtalanitotta, mely
szerént a felesége után csakhamar ő is meghal, – s valójában: alig
ragadta meg a szerencsétlen fejedelem asszonyt, Ahlden várában, a sápadt
halál: azonnal I. György ő királyi felségének utazó kocsijába vetette
magát, a london-hannoveri úton. De hol is az a postakocsis, mely ezt a
sápadt lovagot el tudná hagyni!

Azt is beszélik, hogy György megigérte volna egyik balkezes özvegyének,
hogy halála után megjelenik neki, ha engedélyt fog nyerni, hogy még
egyszer meglássa a holdnak fényét; mikor aztán nem sokkal halála után,
egy nagy holló csakugyan beröppent vagy szökkent Kendal herczegasszony
twickenhami ablakán: fejébe vette, hogy a király szelleme öltötte magára
e tollakat s a legjobb gondját viselte fekete vendégének. Szivreható
lélekvándorlás – királyi gyász-madár! Mily magasztos a gondolat: a
herczegasszony ráborulva sir, zokog! Mikor aztán az angol aristokráczia
ez új hajtása kimult ez árnyékvilágból: ékszerei, ezüstnemüje, minden
ragadománya átvándorolt hannoveri rokonaihoz. Igazán szeretném tudni,
vajon az örökösök e madarat is elvivék, s vajon ott csattogatja e
szárnyait még most is Herrenhausen fölött?

A király-imádás csodálatos vallásának napjai immár lejártak Angliában –
ama napok, midőn a papok isten templomában a fejedelmeknek hizelegtek;
midőn a csuszás-mászást nemesitő kötelességnek tartották; midőn a
szépség, ifjuság királyi kegy után törte magát; midőn a női gyalázatot
senki sem tartotta szégyennek. A jobb erkölcsök, jobb szokások, udvarnál
úgy, mint népnél: ezek megfizethetlen vívmányai a szabadságnak, melynek
megmentésére és biztositására jött I. György miközénk. Ő megtartotta
szerződését, melyet angol alattvalóival kötött: s ha korának bűneiből
nem tudott jobban kiemelkedni, mint a többi egyöltőbeli ember és
uralkodó, – a végin is hálával kell viseltetnünk iránta, hogy a mieink
szabadságát megőrizte az utódok számára. Szabadságunk tiszta levegőjében
a király és a közember családi tűzhelye egyként megtisztult, és az
igazság – uraink és szegényeink egyenlő ősjoga – mely még a
leghatalmasabbak fölött is mindig bátran ül törvényt: csak a tisztelet
és elismerés hangján beszélhet róluk. I. György arczképén is vannak
foltok, s a foltokat nincs miért hogy egyikünk is bámulja; de a nemesebb
vonások közt ott van az igazságosság, a vitézség, az önmérséklet vonása
– s ezeket ismerjük el, mielőtt falnak forditanók a képet.



II.  MÁSODIK GYÖRGY.


1724-ben junius 14-kén, délután, két lovagot lehetett látni a Chelseaből
Richmondba vivő úton, vágtatvást. Az előljáró, ama kor nagy
lovagcsizmáiban, piros-pozsgás, vidor tekintetü, poczakos úr volt, de a
modorból, a mint lovát biztatta, megtetszett, hogy a mily vakmerő ép oly
gyakorlott lovas is. S csakugyan, a lovagi testgyakorlásnak senki
nagyobb barátja nem volt, mint épen ő; s Norfolk vadásztérein egy
birtokos sem vágtatott bátrabban a róka nyomában, sem nem huszitotta
vigabban a Dudást meg a Trombást, mint e férfi, ki most a richmondi úton
végigcsattogott.

Nem sok idő telt belé s elérte Richmond-lakát s a ház urával kivánt
beszélni. A ház úrnője és hölgyei, kik elé barátunkat bebocsátották, azt
mondták, hogy most nem beszélhet az úrral, ha még olyan sietős is a
dolga. Az úr ugyanis délutáni álmát aluvá – mint rendesen minden délután
– s jaj volt annak az embernek, ki ekkor megzavarta! De azért a mi
lovagcsizmás, köpczös barátunk szépen félretolta a megrémült hölgyeket,
a hálószoba tiltott ajtaját kinyitotta, hol az ágyon egy kis úr aludott,
s itt, a mi lovagcsizmás gyors követünk az ágy elé térdelt.

Az ágyon fekvő felpattant s egy csomó káromkodás közt s nagyon németes
kiejtéssel kérdé, hogy ki az s ki meri őt háborgatni?

„Én vagyok, Walpole Robert“, felelt a hirnök. A felserkentett alvó
gyűlölte Walpole Robertet. „Egész tisztelettel jelentem felségednek,
hogy királyi atyja, I. György király, a mult szombaton, e hó 10-ikén,
Osnabrückben meghalt.

„Szemtelen hazugság!“ tört ki II. György, ő felkent királyi felsége: de
Walpole Robert bebizonyitotta a tényt és György, e néven második, az
naptól fogva harminczhárom esztendeig uralkodott Anglia fölött.

Hogy a király miként tüntette el az elámult canterburyi érsek orra elől
atyja végrendeletét; hogy epés kis uralkodócska volt; hogy hadonázott
öklével atyja udvaronczainak orruk előtt, hogy taposta dühében földhöz
vágott kalapját és parókáját és, hogy mindenkit, a kivel összeveszett,
hogy szidott tolvajnak, hazugnak, gazembernek: meg lehet olvasni
akármelyik történelmi könyvben, ép úgy, mint szintén azt is, hogy mily
hamar és ravaszul békült ki a merész miniszterrel, a kit pedig atyja
egész életében gyűlölt és a ki őt aztán teljes tizenöt évig szolgálta
bámulatos eszélylyel, hűséggel és sikerrel. Ha Walpole Robert nem lett
volna: a pretendens megint a nyakunkra jött volna; az ő kitartó
béke-szeretete nélkül kaptunk volna megint egy csomó háborút, melyeket
pedig a nemzet, hogy kibirjon: nem volt sem elég erős, sem elég
összetartó; az ő határozott tanácsai és jókedélyü ellentállása nélkül a
német despoták ránk próbálhatták volna a hannoveri uralom szűk kabátját
– s lett volna lázadás, fölkelés, inség, zsarnoki átok-uralom: a béke, a
szabadság, az anyagi jólét e negyed évszáza helyett, a milyet még ez
ország soh’ sem élvezett – mindaddig, mig a parliament e
megvesztegetője, e kicsapongó, részeges czinikus, de egyszersmind a béke
és szabadság e bátor imádója, ez a nagy polgár, hazafi, államférfi nem
uralkodott felette. A vallásra nézve: alig volt Walpole jobb, mint a
pogány; kétértelmü élczeket eregetett a reverendákra és szenteskedőkre,
kikaczagván mind az állam-, mind a többi egyházat. A magányéletben a
legvastagabb élvekben leledzett az öreg hitetlen, s vasárnapjait
Richmond egy házában iszogatva töltötte el, ünnepeit pedig a kutyák
uszitgatásában vagy korhelkedve Houghtonban eszem-iszom parasztokkal. A
tudományokért épen annyit törte magát, mint ura, s az emberi természetet
oly kevésre becsülte, hogy szinte szégyenli az ember, midőn meg kell
vallania, hogy igaza volt és, hogy az embereket csak ugyan olyan hitvány
módon meg lehet vesztegetni. De az is igaz, hogy épen megvásárlott
alsóházával védelmezte meg szabadságunkat és épen hitetlenségével verte
le a pap-uralmat. Voltak akkor Oxfordban olyan papok, a kik egy cseppel
sem voltak kevésbbé kétszinüek és veszedelmesek, mint akármelyik Rómából
jött pater, – ő pedig megszalasztotta ezeket is, azokat is. Uj
hóditásokat nem szerzett ő az angoloknak, hanem szerzett békét,
nyugalmat, szabadságot; a három procentes állampapirosok majdnem „al
pari“-ra emelkedtek és a búza köble huszonöt, huszonhat shillingen
járt.[3]

Ugyan jól jártunk, hogy első Györgyeink nem voltak magasabb röptü
szellemmel megáldva; még különösebb szerencse volt azonban, hogy annyira
szerették Hannoverát, hogy Angliát egészen magára bizták. Legnagyobb
nyomoruságaink ott kezdődnek, mikor olyan királyt kaptunk, ki büszke
volt britt nevére s hazánkban születve: uralkodni is akart felette. Az
uralkodásra ő sem volt képesebb, mint nagyapja vagy szüle-nagyapja, de a
kik legalább meg sem kisérlették az uralkodást. Ő alattuk aztán már jó
utra jutott Anglia. A lovagiaskodás veszedelmes, úgy nevezett nemes,
régi szelleme haladott; a penészes, büszke angol állam-egyház maga
riogatta el hiveit; s lassanként ama kérdések is elnémultak, melyek a
derekak egész öltőit keverték harczba, szakitották két pártra: a
loyalitás, az előjogok, az egyház és a király – túlfelől meg a jog,
igazság, polgári és vallási szabadság két pártjára. Midőn III. György a
trónt elnyeré, a loyalitás és szabadság harcza is véget ért és Károly
Edward Olaszországban megaggva, elázva, utódok nélkül lépdelt sirja
felé.

Ki a mult évszáz europai udvarainak történetére kiváncsi: ösmerni fogja
Bayreuth őrgrófnőjének emlékiratait, s tudni fogja azt is, hogy milyen
egy udvar volt a berlini, hol II. György unokavérei uralkodtak. Nagy
Fridrik apja elpáholta fiait, lányait, minisztereit; egész Europából
összefogdosta a szálas embereket, hogy granátos csákó alá bujtassa;
ünnepélyeit, diszmeneteit, bor- és pipakonczertjeit leirták elegen; Wild
Jonathán, a nyelv, az élv, a modor e nagy mestere: alig finomabb e német
uralkodónál. XV. Lajosról is, életéről, uralkodásáról, viselt dolgairól
ezer meg ezer franczia emlékirat beszél. A mi II. Györgyünk legalább nem
volt rosszabb király szomszédjainál. A többi uralkodókkal ő is igénybe
vette ama királyi előjogot, mely a jogszerü cselekvés alól menti fel
őket. Nekünk, angoloknak, ugy tetszék, hogy egyéb sem volt, mint egy
unalmas, kis, földönjáró izlésü emberke; de Hervey azt mondja, hogy ez
az epés fejdelem nagy érzelgő volt és, hogy – csodás mennyiségben irt –
leveleit veszedelmes, behálózó erő jellemzi. Érzelgését németjei és
királynéja számára tartogathatta, – de velünk, angolokkal, meg sem
kisérlette soha, hogy bizalmasan legyen. Vádolták a fösvénységgel is –
pedig sem nem költött, sem nem hagyott sok pénzt hátra. Nem szerette a
szép müvészeteket, de nem is adta a meczenáskodást. A vallás dolgában
sem volt nagyobb képmutató, mint atyja. Az embereket nagyon törpe mérték
alá állitotta – de olyan emberekkel szemben, a milyenek körülötte
voltak: csalódott-e itéletében? A hazugságot és hizelgést nyomban
felismerte – s kiséretét szükségkép hazugok és hizelgők képezék. Ha
könnyebben rá lehetett volna szedni: szeretetreméltóbb is lett volna.
Szomoru tapasztalás tette őt czinikussá! Nem szolgált szerencséjére,
hogy éleslátásu volt, midőn csak önzést és hizelgést láthatott maga
körül. Ugyan mit mondhatott volna neki Walpole alsó- és felső-házáról
egyebet, mint hogy mind megvásárolhatók? És az egyháziak és az
udvaronczok hozhattak-e neki más hírt? Férfival, nővel egyként durva,
kétkedő módjával bánván: természetes, hogy a végén kétkedék férfiúi meg
női becsületben, hazafiságban, vallásban. „Vad, de ugy vív, mint
férfihoz illik!“ mondá I. György, a hallgatag, fiáról és utódjáról, s
hogy bátorsága volt II. Györgynek: annyi bizonyos. Még választó-herczeg
korában megmutatta atyja hadilletékének élén, Jenő és Marlborough
parancsnoksága alatt, hogy jó és vitéz katona, sőt Oudenardenál
különösen is kitüntette magát, – ellenben, az angol trón másik
igénylője, édes kevés dicsőséget vívott ki magának. Jakab vitézségét
különben eleitől óta kétségbe vonták; sem akkor, Flandriában, sem
később, ősi királyságában, Skotiában, nem sok határozottságot tanusitott
a szerencsétlen pretendens, – míg túlfelől: tagadhatlan, hogy az ügyes,
kis György eleget, – és pedig tűzzel, kitartással párosulva, s ugy
küzdött, mint egy trójai. Kihívta ő poroszországi vérét is, kardra,
pisztolyra, – és meg kell vallanom, hogy – a regény-irók érdekében –
sajnálom, hogy a derék párbajból nem lett semmi. A két uralkodó gyűlölte
ugyan egymást teljes szivéből, segédeik is voltak, a párbaj helye is meg
volt határozva, s magát a vívást csak amaz ismételt figyelmeztetések
által lehetett meggátolni, hogy egész Europa kaczajának teszik ki
magukat mindketten, ha szándékukat végre is hajtják.

Ahol csak a mi Györgyikénk a csatatéren megfordult, annyi bizonyos, hogy
csak ugy megállta a sarat, mint akárki fia. Dettingtonnál elkapta a
lova, s csak alig-alig lehetett megkerítni, hogy az ellen sorai közé ne
ragadja. A király pedig, a nekibőszült lóról leszállva, egész tűzzel
kiáltá: „na már most tudom, nem futok el!“ s gyalogsága élére állva
kardott rántott, s az egész franczia tábort megfenyegetve vele, tört
angol nyelven ugyan, de a legnagyobb vitézséggel és hévvel tüzelte
sergét a szembenállók ellen. Hétszáznegyvenötben, midőn a pretendens már
Derbynél volt, s már sokan kezdtek sápadozni: a király egy perczig sem
veszté el lélekjelenlétét – nem ő! „Eh, ne beszéljetek nekem bolondot!“
mondá egész nyugodtan, a mint egy maga-szőrü kis vitéz herczeghez
illett, s egy pillanatig sem szállott az inába bátorsága, s nem hagyta
magát megzavartatni sem dolgaiban, sem mulatságaiban, sem útazásiban. A
nyilvános ünnepélyeken mindig az oudenardei hires napon viselt kalapban
és kabátban jelent meg – és a nép kaczagta a sajátságos, régi viseletet,
de jóízüen, mert a vitézség soh’ sem megy ki divatból.

A magány-életben atyja méltó utódja volt a herczeg. E tekintetben már
annyit hallottunk I. György erkölcseiről, hogy semmi szükség, a fiu
német haremének leirásába fognunk. 1705-ben egy szépségéről,
ügyességéről, miveltségéről és szelid kedélyéről hires herczeg-asszonyt
vett el – a leghivebb és leggyöngédebb nőt, kivel csak valaha herczeget
megáldott az ég, ki szerette őt és hive volt, s kit ő is szeretett, bár
darabos modorában, de utolsó lehelletéig. Meg kell említenünk Anspachi
Károlina dicséretére, hogy abban az időben, midőn a német fejedelmek nem
törődtek többet vallásuk változtatásával, mint ti fövegetek
kicserélésével, a protestantismust nem hagyta el másik hitért, noha egy
főherczeg – ki később császár lett – vőlegényeül ajánlkozott. Berlini
protestans rokonai dühösek is voltak ellenzéki szelleméért, – mert ők
voltak megtéritésének kisértői – (igazán tréfás dolog, ha meggondolja az
ember, hogy nagy Fridriket, a kinek egyátalán semmi vallása sem volt,
Angliában jó ideig a protestantismus hősének tartották) – s ezek a jó
protestansok a szegény Károlinára bizonyos Pater Urbánt uszitottak, egy
nagyon tapasztalt jézsuitát s hirhedett lélek-fogdosót. De ő
megszalasztotta a jézsuitát, visszautasitotta VI. Károlyt, s hozzá ment
a hannoveri kis választóherczeghez, kit aztán szerelemmel, a legnagyobb
önfeláldozással, finom gyöngédséggel, édes hízelgéssel s őszinte
megadással kényeztetett egész a koporsó bezártáig.

Midőn I. György először ment Hannoverba látogatóba, távollétének
tartamára fiát nevezték ki személyesének. De ezt a tisztességet nem is
bizták többet soha ő walesi herczegségére, mert közvetlen rá
meghasonlott az apa és fiu. Mert második fia kereszteltetésekor királyi
versenygés támadt, s a herczeg, Newcastle herczegének orra alatt
hadonázva öklével, gazembernek czimezte, s kiszállt atyjával szemben. El
is kellett aztán mind neki, mind nejének Sz.-Jakab palotáját hagyniok, s
a család királyi fejének parancsára herczegi gyermekeiket is elvették
tőlük. Az atya és anya kesergve sirtak, midőn kicsinyeiktől megváltak. A
kis apróságok, száz csók kiséretében, nehány szem cseresnyét küldtek
papának, mamának s a szülők könyeikkel áztaták a gyümölcsöt – de
harminczöt év multán már nem voltak könyeik, midőn Frigyes herczeg
meghalt – Frigyes herczeg, idősb fiok, örökösük – ellenségük.

A király menyét csak úgy hivta, hogy „cette diablesse madame la
princesse“, – s ez utóbbi látogatóinak meg volt tiltva, hogy a király
színe előtt megjelenjenek, s midőn ő királyi felsége Bathba ment, az
udvaronczok oda mentek utána, s a Londonban eltiltott hódolatot
Somersetshireben nyilvániták ki.

A „cette diablesse madame la princesse“ kifejezés a királyi após
haragjának egyik okát megmagyarázza. Menyem-asszony igazán eszes egy
fehérnép volt, nagy hajlama volt az éles gúnyolodásra, s szurós
nyelvével szerette nevetségessé tenni a megrottyant szultánt és ránczos
háremét, s piszkolodó leveleket irt róla haza, a család minden tagjának.
Ily módon száműzve a király közeléből, a herczeg és herczegasszonyt
Leicester Fieldsen üté föl sátrát, „hol“, mondja Walpole, „a következő
uralkodási felvonás legtöbbet igérő tagjai s a legszebb és legkedvesebb
fiatal nők képezék udvarunkat.“ Leicester Fieldsen kivűl még Richmondban
is volt lakásuk, amaz idők legmulatságosabb társaságaitól látogatva. Oda
jártak a Herveyk, Chesterfieldek s a twickenhami kis Pope uram s vele
néha a Sz. Patrick egyházi korhel esperes (Dr. Swift) és egy egész sereg
fiatal nő, kiknek csinos arczaik mosolygva néznek ránk a történelem
könyvéből. Megfordult ott Lepell, a balladák eldallásának mestere; meg a
kihivó, gyönyörü Bellenden Mari, ki a walesi herczeg szépettevő
bókjairól hallani sem akart, hanem – összefonva karjait szép mellén –
megmondta ő királyi felségének, hogy csak hordja el magát, s aranytelt
erszényét a szeme közé dobván, utána kiáltott, hogy jóllakott már vele,
hogy mindig csak előtte számlálgatja pénzét. Bizony nem igen magasra
ágaskodó fejedelem volt ez az Augustus. Walpole beszéli, hogy a királyi
kártya-asztalnál, a játszi herczeg-asszonyok egy este Deloraine asszony
alól kikapták a széket, – ez pedig, kölcsönben, a királyét húzta ki
alóla, úgy hogy ő felsége hanyatt vágta magát a szőnyegen. Akármily
állásban – jobban mondva fekvésben – lássuk is ezt a György királyt: így
vagy úgy, mindig van valami nevetséges rajta; még Dettingennél is, hol
pedig oly vitézül küzdött, még ott is figura figurája van – a mint, az
angolt törve, kiabál, kardjával hadonász, mint egy vívó-mester. Az
akkori gúnyképek közt a „Cullodeni hős“ czimü jól meg is czirógatja
György fiát. –

De már elég volt Walpoleból, Györgyre vonatkozólag, ennyi idézet –
annyival is inkább, mivel e kedves kötetek mindenki kezén forognak, ki a
mult évszáz pletykáit szereti. Igazán nem lehet semmi mulatságosabb,
mint Horace levelei; mintha mindeniken hegedűk szólanának végig,
viasz-gyertyák, szép ruhák, jó viczczek, gazdag ezüstnemü s pompás
fogatok csillognak-villognak bennök – soha ragyogóbb, vigabb, hahotázóbb
sokadalom, mint a melyen ő vezet át bennünket. Hervey, az utána
következő tekintély, már setétebb szinben látja a világot, őt mintha a
félelmesség szelleme lengné körül. Nehány éve, hogy örökösei az
ickworthi leveles-láda födelét felnyitották; mintha Pompeji nyilt volna
meg az ember előtt! mintha kiásták volna az egész mult évszázat:
templomaival és játékaival, kocsiival, nyilvános helyeivel,
bordélyházaival. Midőn a halottak e városán végigsétáltam, végig e
borzasztó önző koron, ez istentelen cselszövényeken és tivornyákon, e
szemtelen, sovár, küzködő, kikendőzött, hazudozó, tányérnyaló –
tömegeken: ugy szerettem volna egy párt találni köztük, kikre jó szemmel
nézhessek. Fölkerestem e kor történelmében jártas barátaimat, s szólék:
„Mutassatok nekem vagy egy derekat ez udvarnál; keressetek ez önző
udvaronczok, e kicsapongó, vigadó tömeg közt bár egyet, kit
szerethessek, tisztelhessek.“ Ott van II. György, az a páváskodó kis
szultán; ott van az a puposhátu, ijesztő Chesterfield lord, s ott van
Hervey János, gyilkoló mosolyával s kisérteties festett pofájával –
gyűlölöm őket! Vagy ott van Hoadly, egyik püspökségtől a másikig
görnyedezve, – tul meg a twickenhami kis Pope uram lépdel barátjával, az
ír esperessel, uj reverendájában, szintén bókolva, de bozontos szemöldei
alatt a méreg sugári fénylenek s mosolya mögött a gúny és gyűlölet
reszket. És már: lehet ezeket szeretni? Pope-ot szeretném: legalább
szellemét, gúnyját, nagyságát, értelmességét lehetne szeretni – csak ne
lennék a felől is bizonyos, hogy mihelyt azt hiszi, hogy valamiben
elejébe tettek, vagy hogy gúnyosan tekintettem rá: azonnal megfordul és
leszúr. És lehet-e bizni a királynéban? Nem a mi rendünkből való ő, – a
királyokat és királynőket már helyzetük egyedülállókká teszi. E
kifürkészhetlen asszonynak volt egy kifürkészhetlen vonzalma, s ez
egyhez aztán hű is, minden gyötretés, mellőzés, kín és idő daczára.
Férje kivételével valóban nem gondol semmi teremtett lénynyel.
Gyermekeihez elég jó, sőt talán elég gyöngéd is, – de azért darabokra
szedné őket, ha tudná, hogy férje kedvét megnyerné általa. Egész
környezetével a legnagyobb barátsággal, jóakarattal és természetességgel
bánt, – de ha a jó barátok meghaltak, a lányok férjhez mentek: az utánok
következőkhez csak oly barátságos, csak oly jóakaratú. Ha a király
kivánja: rámosolyog, ha még oly bús lenne is; sétál vele, ha még oly
fáradt is, s vastag tréfáin jóizüen nevet, ha még oly metsző is testi
lelki kínja. Valóságos csuda, a mit Károlinának férje iránti odaadásáról
olvashatni. Miféle bűbája lehetett ennek a kis embernek? Mik lehettek
azokban a csodálatos, harmincz lap hosszú levelekben, melyeket – ha nem
volt otthon: nejének, s ha feleségénél Londonban volt: hannoverai
hölgyeinek irt? Mért választotta Károlina, Németország legbájosabb és
miveltebb herczegnője ezt a kis piros-pozsgás, meredt szemü
herczegecskét, egy császár kezét utasítván vissza? Miért szerette őt
annyira utolsó órájaig? – mert iránta való szeretetből pusztitotta el
önmagát, mert, noha podagrája volt, hideg vizben áztatta meg lábait,
csak hogy sétálni mehessen vele. A halál fátylával szemén, elviselhetlen
kínoktól gyötörtetve – még akkor is tudott férjéhez, urához egy halvány
mosolyt, egy gyöngéd szót intézni. Olvastátok-e halálos ágya csodálatos
történetét? Hogyan kérte a haldokló férjét, hogy házasodjék meg ismét, s
hogy böffentette vissza feleletét az öreg király: „Non, non, j’aurai de
maîtresses.“ Ennél kisértetiesebb bohózat aligha volt valaha. Én is
tanuja vagyok e bámulatos jelenetnek, – én is ott állok ama borzasztó
ágy szélénél, bámulva az isteni gondviselés különös útait, melyeken
elrendezé teremtményei számára az életet, szeretetet, jutalmat,
eredményt, szenvedélyt, cselekvést és halált – és csak kaczagni tudok –
itt, a halál jelenlétében, szivem mély búsulásában. Lord Hervey sokat
emlegetett passusában, melyben a királyné halálos ágyát irja le, a
részletek groteszk borzalma felülmúl minden szatirát, – a jelenet
ijesztő gúnyja megdöbbentőbb Swift legfeketébb lapjainál, vagy Fielding
legmerészebb ironiájánál. E jelenet feljegyzőjének alakját valami ördögi
veszi körűl, s valóban félek, hogy ama borzasztó versek, melyeket Pope
majdnem sátáni gonoszságának egyik rohamában irt Herveyre, nem hazudnak.
Elijedek, a mint visszatekintve a multba, úgy tetszik, hogy amaz
ijesztőn szép arczot látják szemeim, a mint rágondolok a halálos ágyán
vonagló királynéra, ki fölkiált: „Imádkozz, imádkozz!“ – és a mellette
álló királyi vén bűnösre, ki őrült fájdalommal csókdossa halott ajkait,
s avval ott hagyja, hogy még többet vétkezzék; – és az udvari lelkészek
csoportjára, és az érsekre – a mint a haldokló visszautasitja imáikat,
de a kik az illem kedveért kénytelenek a nép aggódó tudakozásira
mindenféle kibuvó ajtókat felnyitogatni s erősítgetni, hogy ő felsége ez
élettől „istenes lelki állapotban“ vált meg. Milyen élet! Milyen
czélokra szentelve! Hiuságok hiusága! Egészen más szószékbe való tárgy
ez, mint a felolvasóéba. Szószékbe? Azt hiszem, hogy az a szerep, melyet
a szószékek a királyok halálánál játszanak: a legkevésbbé épületes
czeremonia. A hazug dicsériádák, a kellemetlen igazságok átcsillámlása,
az utálatos hizelgések, a tettetett bánat, a csúszó-mászó hamis-szólás –
mindezt az ég nevében szórják szét állam-egyházunkban, s mind e
gyászdalokat emlékezetet meghaladó idők óta zengedeztetik a jó, rosz,
bűnös, kicsapongó királyok és királynék ravatala fölött. Az állam-papnak
le kell darálni a közhelyeit, ki kell tennie közszemlére szónoki
gyászrojtozatainak egész készletét. Halott avagy élő legyen az a király:
a lelkész hizelegni kénytelen – éltében kegyes voltát hirdeti, ha pedig
„indíttatva érzi magát ő felsége“, hogy meghaljon: „legvallásosabb és
legkegyelmesebb királyunk“ gyász-istenitiszteletét kell végeznie.

Olvasom, hogy lady Yarmouth – legvallásosabb és legkegyelmesebb
királyunk kegyencze – ötvenezer forinton adott el egy püspökséget
egyházunk egyik férfiának. (Fogadott vele 50,000 forintba, hogy nem
nevezik ki püspöknek; a nagytiszteletü ur vesztett – és fizetett.) Vajon
ez volt az egyedüli főtisztelendő ur e korban, kit ily kéz vezetett a
fölkenetésre? Ha bepillantok Szent Jakab palotájába, II. György
idejében, egy egész sereg reverendát látok, az udvarhölgyek hátsó
lépcsőjénél tolongva, – kövér erszények csúsznak lopva ölükbe, – és az a
bűnös vén király ásitva hallgatja udvari kápolnájában a mennyezet alatt,
a neki papoló káplánt! S miről szól a prédikáczió? – igazságosságról és
itélettételről! S míg a káplán papol, a király németül fecseg, majdnem
oly hangosan, mint a szónok; oly hangosan, hogy a lelkész – (lehet, hogy
épen bizonyos Dr. Young, az, a ki „Young éjszakái“-t irá s a csillagok
ragyogásáról, az égnek dicsőségéről s e világ teljes hivságáról
elmélkedett) – a bizony: sirva fakad katedrájában, mivel – a hitnek
védője és a püspökségek osztogatója nem akar ráhallgatni! Valóban nem
csoda, hogy e közönyösség és romlottság közepette az egyháziak is
romlottak és közönyösek. Valóban nem csoda, hogy a kétkedők szaporodnak
és az erkölcsök megvesztegettetnek, a mennyire csak egy ilyen király
befolyásától függenek. Valóban nem csoda, hogy Whitefield feljajdult a
pusztaság közepett, hogy Wesley odahagyta a megfertőztetett templomot s
a hegynek oldalára vonult prédikálni. Tisztelettel nézek amaz idők e
férfiaira. Melyik a magasztosabb látvány: a jó Wesley János-e, körülvéve
napszámos gyülekezetétől, a bánya szádánál, – vagy pedig a királyné
káplánjai, a mint az előszobában a nagy Vénus képe alatt reggeli
imájokat mormolják, mig a szomszéd szoba ajtaja nyitva van, s ott benn a
királyné öltözködik, botránytörténeteket beszélve lord Herveynek, vagy
viczczelkedve lady Suffolkra, ki úrnője lábainál térdel a mosdótállal?
Mondom, meg vagyok ijedve, midőn e társaságon végigtekintek, s látom ezt
a királyt, ezeket az udvaronczokat, ezeket az államférfiakat, ezeket a
püspököket – ezt az arczátlan, magamutató könnyelmüséget és bűnt. Melyik
ennél az udvarnál a becsületes ember? Melyik a tiszta lélek, kit
szeretnünk lehetne? Ez az illatszeres levegő megfojtja az embert! A mi
mai udvarunknál is van még kelendőben néhány özönviz előtti badarság s
ízetlen czeremonia, melyeket kikaczagok, – de, mint igazi angol, ha
összehasonlitom a multtal: ne ösmerjem-e el a jelen nagy változását? Ha
Sz. Jakab palotájának úrnője ma elmegy mellettem: üdvözlöm a bölcs,
mérsékelt, példás életü uralkodónőt, a jó anyát, a jó nőt, a mívelt
hölgyet, a müvészetek fölvilágosodott pártfogóját, a nép diadalmiban és
bánatiban gyöngéden résztvevőt.

György és Károlina egész udvarában egyedül csak Suffolk asszonyt látom,
ki megérdemli, hogy az ember szóba álljon vele. Még a nőgyűlölő Croker
is, levelei kiadója, szereti őt, s ama tisztelettel viseltetik
irányában, melyet gyöngéd leereszkedése, úgy látszik, minden férfi és
néhány nő szivében is fölkeltett, a ki csak közelébe jutott. Sok finom
vonást jegyeztem föl, melyek jellemének bájáról tesznek tanuságot.
(Megjegyzem, hogy nem azért említem meg, hogy bájos, hanem mivel
jellemző.) Levelei a gyönyörűségig józanok. Egyikben, Mr. Gaynek,
Tunbridgebe czimezve, – a mint tudjuk, ez az úr szegény, kegyvesztett
poéta volt, – így szól: „Jelen lakozásának helye ugyancsak megtöltötte
fejét doktorokkal és gyógymódokkal; de – szavamra mondom – hej sok úri
dáma ment már oda vizet inni, a nélkül, hogy a kis körme is fájt volna –
és, hej sok úri ember panaszkodott szíve elvesztén, a ki pedig el nem
veszté. Ohajtom, hogy kegyed se veszítse el a magáét, mert nem igen
örülnék a szívtelen barátnak, már pedig nagyon szeretném hogy kegyedet
barátaim közé számíthassam.“

Midőn Peterborough lord hetven éves volt, a fékezhetlen ifjoncz nehány
lángoló szerelmes, jobban mondva udvarló levelet irt Howard asszonynak.
Csodálatos maradványai e levelek ama kor kelendő regényeskedő modorú
széptevésének. Nem szenvedély az, nem is szerelem, hanem udvarlás; a
komolyság és szinészkedés vegyülete; magasra ágaskodó bókok, mély
hajlongások, esküdözések, sohajok, szerelmes pillantások, a Clelia
regények és a szinpadi Millamont és Doricourt modorában. Az egész csak a
legnagyobb mérvü szertartások, illemkedések, fellángolások nagy halmaza
volt – rendszeresitett térdeléstan és széptevéstan, melyek a mi
őszinteségünk idejében már kimentek divatból. Howard Henrietta elfogadta
a jó öreg lord széptevését, illő elismeréssel válaszolt sajátságos
szerelmes leveleire; mély pukedlit vágott Peterborough mély hajlongásira
és segittetett magának Gayvel a levelek fogalmazásában, midőn válaszolt
vén lovagjának. Ez pedig irt hozzá csinos verseket, melyekből sem az
igazság, sem a báj nem hiányzott, igy kiáltván föl:

  „Egy értelmes asszony! mely csodás teremtmény!
  Ki soh’sem túl-büszke, sem víg túl a rendén!
  Kutatod: ez angyal, hogy ki légyen? Ejh ki?
  Képzeld! Howard asszony, hogy ő, nem is sejti!“

A nagy Pope is magasztalva ir róla, és pedig cseppel sem kevésbbé
tetszetős sorokban, s oly képet állit elénk, hogy meg kell vallanunk:
eredetije vonzó egy hölgy kellett hogy legyen. Im egy pár vonás a
képből:

  „Tudok valami ritka dolgot –
  (Irigy! hallgass e hir ha bánt –)
  Tudok, csak képzeld, egy okos nőt,
  Ki szép, hű s elmés egyaránt!

  „Kit szenvedély, hir el nem kaptat,
  S nem ejt meg hivság, éldelet,
  Ki épen úgy tud hahotázni,
  Mint mélyen érzeni veled.

  „Egy foltja sincs hát! – az irigy szól –
  De, meg kell vallanom, van egy:
  Ha az egész világ dicséri,
  E nő süket s nem hallja meg!“

S még a mi több: még az asszonyok is versenyt dicsérték és szerették.
Queensberry herczegnő tanubizonyságot tesz szeretetreméltóságáról, midőn
igy ir hozzá: „Ezt s ezt csak azért mondom kegyednek, mivel szereti a
gyermekeket, és hogy a gyermekek is szeressék kegyedet.“ A szép és
kedves Bellenden Mari, kit kortársai „a világ legtökéletesebb
teremtésének“ neveznek, igen bizalmasan ir az ő „kedves Howard
asszony“-ának, „drága helvétá“-jának, amaz országból küldözvén leveleit,
hova a szép Mari, házassága és az udvarhölgyek sorából kilépte után,
telepedett le. „Hogy s mint van, édes Howard asszony?“ kezdi Mari. „Hogy
s mint van, édes Howard asszony? ennyi az egész mondandóm. Ma délután
kedvem jött az iráshoz, de a mi a levél tárgyát illeti, jobbal nem tudom
mulattatni, mint mezei gazdaságom ujdonságival. Épen azért a saját
fogaim számára hízlalt megehetőségek következő lajstromát terjesztem
kegyed elé. Az egész Kent grófság csak úgy tudja, mint jó magam, hogy
van négy kövér bornyúm, két hízott disznóm, készen minden órán, a hentes
kése alá; tizenkét sokatigérő fekete verőmalaczom, két fiatal kappanom,
három pompás ludam – mindenik alatt tizenhárom tojás – (récze-tojásokkal
vegyest, természetesen, mert különben a többi nem kél ki jól); ezeken
kivül van egy csomó tengeri nyulam, galambom és pulykám bőviben, s nem
megvetendő mennyiségü marha- és ürühúsom. Nos, édes Howard asszony, ha
az elősoroltak közűl valamelyikbe villáját bele akarja ütni: csak mondja
meg.“

Vidor egy társaság kellett hogy legyenek ezek az udvarhölgyek. Pope
egyik nagyon kedves levelében egy egész csomóval ismertet meg bennünket,
közülök. „A vizen mentem“, mondja, „Hampton Courtra, s legelőször is a
herczeggel találkoztam, midőn épen a vadászatról jött meg hölgyeivel,
lóháton. Bellenden és Lepell asszonyok mindjárt pártfogásuk alá vettek,
a pápisták vendégül fogadását tiltó törvény daczára s pompás egy ebédet
tálaltak, olyan fűszerrel, a mit még jobban szerettem: alkalmat
nyújtottak, hogy Howard asszonynyal beszélgethessek. Mindnyájan abban
állapodtunk meg, hogy az udvarhölgyek élete minden dolgok között a
legnyomoruságosabb és azt kivántuk, hogy bárcsak minden asszony, a ki
irigyli ez állapotot, meg is kóstolhatná. Reggel vesztfáliai sonkát kell
enniök, kölcsönkért kabalákon árkot-bokrot be kell vágtatniok, a nap
hevén aztán, a hideggel a hátukban és (a mi százszor roszabb ennél is)
az igen kicsi kalaptól véresre dörgölt homlokkal haza jőniök – a mi
együttvéve különben, idővel a lehető legjobb vadásznőket csinálhatja
belőlük. Mihelyt aztán a nap izzadságát letörülték: a herczegnő
osztályában kell egy óráig mosolyogniok s mellesleg megnáthásodniok, –
onnan meg el az ebédhez, akár van étvágyuk, akár sincs – éjfélig aztán
tehetnek, mehetnek vagy elmélkedhetnek a mit, a hová s a miről épen
kedvök tartja. Nincs egész Walesben az a puszta ház, előtte egy hegy,
felette egy varjúfészek, a melyik unalmasabb lenne ennél az udvarnál.
Miss Lepellel három vagy négy óra hosszant sétáltunk a holdvilágon, s
valamirevaló emberrel, egy árva lélekkel sem találkoztunk, a királyon
kivül, ki a kerités alatt egy maga fogadta kihallgatáson a
vice-kancelláriust.“

Azt hiszem, vigabb Anglia volt az elődeinké, mint ez a sziget, melyen
most mi lakunk. A népek, előkelők úgy, mint a közönségesek, sokkal
többet mulattak. Felszámitottam azt az életrendet, melylyel államférfiak
és előkelők akkor idejüket eltöltötték – s fel nem foghatom, hogyan
végezhették el dolgaikat a mellett a tömérdek evés-ivás, lakmározás és
kártyázás mellett! Játsztak azok minden kigondolható játékot, melyek – a
krikkel és labdázás kivételével – ma már mind kimentek divatból. St.
James-Park régi képein még ma is láthatók a sétány hosszában a méták,
melyekkel a labda-távolt mérték, ha az udvar labdázott. Már most csak
képzeljük el, ha a Birdcage-sétánynak ma is ez lenne rendeltetése s lord
John Russel és lord Palmerston alá s fel ütögetnék a labdát a fák közt!
A legtöbb ilyen vig testgyakorlat immár a multhoz tartozik s a régi, jó
angol játékok már csak régi regényekben, régi balladákban vagy régi,
megfakult ujságok hasábjain járják, melyekből elolvashatod, hogy
Winchesterben a winchesteriek és hamptoniak pártja ekkor s ekkor
kakasviadalt rendez; vagy, hogy a cornwalliek és devoniak birokra mennek
egymással Totnesben – és igy tovább.

Ezelőtt százhúsz esztendővel nem csak mezővárosok voltak Angliában,
hanem emberek is voltak, a kik bennök lakjanak. Akkor sokkal
társaságosabbak voltunk és sokkal egyszerűbb mulatságokon tudtunk
mulatni. Minden városnak volt vására, minden falunak búcsuja. A régi
költők száz meg száz kedélyes dalt irtak nagy bot-viadalokról, május-fák
megmászásáról és szerecsen-tánczokról. A lányok, nagyon könnyü
öltözetben, versenyt (cziczét) futottak és a barátságos vidéki nemesek s
jámbor papok nem tartották szégyennek, hogy e játékoknál nézők legyenek.
Dob és sip hangjaira tánczoló medvék járták be a vidéket. Néhány jól
ismert dallamot zengett az egész ország évszázakon keresztül s úr és
szegény ez egyszerü zene mellett mulatott. Ha egy fiatal ur vigasságot
akart szerezni női ösmerősének, azonnal czigányok után küldött. Midőn
Fielding, a divat-uracs, a nagyon finom gentleman, még csak a szépet
tette azon hölgynek, kit később elvett: saját szállásán vendégelte meg
imádottját és ennek barátnőjét és pedig a vendéglőből hozatott
ételekkel, vacsora után pedig egy hegedűst hozattak hármuk számára.
Képzeljük el e hármat egy nagy, csertáblázott teremben – a Covent
Gardenen vagy Sohon[4] – két vagy három ezüst fali gyertyatartó fénye
mellett; az asztalon nehány fürt szőlő s egy palaczk florenczi bor; a
tisztességes hegedűs régimódi moll-hangú nótákat húz, mig a divat-uracs
egyik hölgyet a másik után hivogatja el, s nagy komolysággal tánczol
velök.

Az egészen nagy urak, fiatal nemesek nevelőik, sat. kiséretében
külföldre mentek, a „nagy körútra“; az otthon maradt gúnyirók
viczczelték ezek francziás és olaszos fogásaikat, miket az utazásból
hoztak magokkal, – de a nép nagyobb része soha sem hagyta el az
országot. A vidor falusi nemes, sokszor husz mértföldre sem volt
szülötte faluja határain túl, a melyik pedig elment: a fürdőket,
Harrogateet, vagy Scarborought, Bathet vagy Epsomot látogatta meg. A
régi levelek tele vannak e mulatóhelyek leirásával. Gay sokat beszél a
tunbridgei hegedűsekről; a hölgyekről, kik jóizü kis házi bálokat
rendeznek magok közt és az úrfiakról, kik, váltogatva, theával s zenével
mulattatják őket. Az egyik fiatal szépség ezek közül nem igen sokat
adott a theára. „Van itt egy fiatal hölgy“, mond Gay, „a ki szörnyű
válogatós. Elég fiatal lányt ismertem, ki, ha imádkozni talált, szép
fogatért, nagy czímért, jó férjért vagy sok imádóért könyörgött: de
ennek, pedig csak tizenhét éves és hozománya 300000 forint, vágyai
netovábbját egy kancsó jó sör képezi. Ha barátai termete és arczszine
tekintetéből le akarják e szokásról verni: azt feleli a legőszintébb
egyszerüséggel, hogy karcsu termete és finom arczszine elvesztése miatt
legfölebb a főkötőtől esik el, mig a sör neki szenvedélye.“

Minden kis városnak megvolt a maga társalgó-terme – régimódi komor
szobák, a milyeneket alászállott mezővárosok elhagyatott kongó
fogadóiban még most is láthat az ember, mert London, ez a nagy élődi,
mindenünnen magába szivja az életet. A törvénykezés szakában s egész
télen át az északi nemesség nagy része Yorkban lakott. Shrewsbury
ünnepélyeiről volt hires. Olvasom, hogy Newmarketban „nagy számu volt a
jó társaság egy csomó gazemberrel és zsebmetszővel egyetemben.“
Norwichben két társalgó volt, s a tagok alig fértek a nagy teremben,
szobákban és a csarnokban. Cheschireben (Károlina királyné egyik
udvarhölgye irja, ki Hampton Courtba s az ottani mulatságokra vágyik
vissza –) egy falusi lakba vetek egy pillantást s nagyon vidor egy
társaságot látnak szemeim: „A dolgozó szobában kilencz előtt gyülünk
össze, eszegetünk s bolondozunk, össze-vissza, tizenkettőig, s akkor
mindenki saját szobájába vonúl, hogy egy kicsit rendbe szedje magát,
mert biz’ azt öltözködésnek nem lehet nevezni. Délben aztán a nagy
harang gyűjt bennünket a nagy szobába, mely mindenféle különös
fegyverrel, mérgezett nyilakkal, hires emberek különböző viseltes
csizmáival és czipőivel és I. Károly király Edgehillben elvett
kengyeleivel van fölékesitve“, – itt ebédelnek, azután tánczolnak s
megint vacsorálnak.

A mi Bathet illeti, a kiről az irás csak szól, mind fürdeni és inni ment
oda. II. György és felesége, Frigyes herczeg és udvara, s a mult évszáz
minden csak valamennyire nevezetes embere, mind-mind látható volt ama
hires diszcsarnokban, hol Nash, a divat-uracs, elnökölt s képe a Newton
és Pope mellszobra között függött.

  „E kép, e két szobor között,
  Jó csipős gúny-beszéddel mondja:
  Bölcseség, elme szűk dolog,
  De annál bővebb a bolondja!“

Szerettem volna látni azt a bolondot. Csillogó, himes-hámos, máncsetlis,
burnót-szelenczés, piros sarkú, szemtelen egy bolond volt ez, ki nagyon
is jól tudta, hogy lehet az embernek tekintélyt szerezni magának. És
szerettem volna látni azt a csudálatos vén bolond Peterborought is, nagy
csizmáiban – úgy van, olyan vakmerő volt, hogy Bath sétányain csizmákban
jelent meg! – Szerettem volna látni kék szalagjait és rendjeleit, azt a
két fő káposztát a hóna alatt s azt a tyúkot kezében, melyeket oly
hosszú alkudozás után vett ebédjéhez. Chesterfield is sokat járt oda,
játszott százakban s mosolygott, podagrája daczára. És Wortley Mari is
ott volt, az ifjú, a szép; és ott Wortley Mari, a vén, a csúnya, a
kiállhatatlan. És elment Chudleigh kisasszony is, megmenekülve az egyik
férjtől, hogy a másik után leselkedjék. Walpole is sok napját töltötte
itt el; betegesen, ingerlékenyen, bolond, szenvelgő divatfi módjára,
ragyogó elmével, mély érzelmességgel s barátjaihoz gyöngéd, áldozatkész,
hű szivvel. S ha én, meg te akkor élünk vala, és végig ámolyogtunk volna
a Milsom utczán – egyszerre csak hirtelen lekaptuk volna kalapunkat,
midőn egy kisérteties, hosszú, vékony, sovány alak, flanellbe
bonyálgatva ott vitette volna el magát hordszékében, melynek ablakán egy
sápadt arcz tekint ki; a bozontos felporzott paróka alól nagy, égő
szemek meredtek volna felénk, rémitő homlokránczolás, rémitő sas-orr – s
mi halkal suttogtuk volna egymásnak: „Ez ő! Ez a nagy képviselő! Ez Mr.
Pitt!“ A mint tovább haladunk: a harangok elkezdenek csilingelni, s
találjuk Smollett Tobiást, mogorva barátunkat, karját a Quin Jakabéba, a
szinészébe öltve, ki azt is megmondja, hogy a harangok Bullok[5]
uramnak, egy tottenhami jeles baromtenyésztőnek szólanak, ki épen most
érkezett a gyógyforrás használatára. Tobiás pedig botjával megfenyegeti
Ringworm ezredes ajtaját – a kreol lovag épen szomszédjában lakik, s az
ezredes két szerecsenje a vadászkürt müvészetet tanulmányozza nagy
szorgalommal.

Ha meg akarjuk kisérteni, hogy a régi társadalmi Angliát állitsuk
képzeletünk elé: azt a vonást el ne feledjük, hogy jó csomó órát
kártyázik minden nap. Ez a szokás közülünk már majdnem egészen kiment
divatból, de ezelőtt ötven esztendővel általános volt s még azelőtt
ötven esztendővel uralmát majdnem az egész országra kiterjesztette. „A
kártyajáték annyira divatba jött“, irja Seymour, a „Court Gamester“[6]
szerzője, „hogy a ki a szokott játékokat egy társaságban nem tudná:
nagyon közönséges és egészen hasznavehetetlen embernek tartanák.“
Mindenütt csak kártya járta. Hogy valaki egy társaságban olvasson:
illetlen volt. „A könyvek nem a társalgó-szobákba valók“, mondák az
időtöltött nők. Ha pedig akadt valahol egy-egy könyv: szintugy
irigykedtek és haragudtak rájok az emberek. Herveynél megolvashatod,
hogy II. György dühös volt, ha csak könyvet is látott, s neje, bár
szerette az olvasást: csak titokban, zárt ajtók mögött olvashatott.
Hanem a kártya, az már az egész világnak menedéke volt az unalom elől.
Anglia királyai és királynéi minden este órákig elültek s játszodtak
pique és carreau ő felségeikkel. Az európai udvaroknál, azt hiszem, maig
megvan e szokás, nem a nyereség, hanem az időtöltés kedveért. Eldődeink
kivétel nélkül űzték. „Könyvek! az Isten is megáld, hagyj békét nekem a
könyvekkel!“ szokta Marlborough Sára néni mondani, „én más könyvet nem
ösmerek, csak a férfiakat és a kártyát.“ „A jó öreg Coverley Rogérius
uram minden emberének egy szál kolbászt s egy játék kártyát küld
karácsonyra“ – mondja a „Spectator“, a kegyes földesúr rajzát akarván
adni. Az egyik régi jó irónő, kinek levelei közt kutatgattam, igy kiált
föl: „Bizony, a kártya minket, asszonyokat, sok minden pletykázástól
mentett meg!“ – Az okos vén Johnson is sajnálta, hogy kártyázni meg nem
tanult, mert, úgymond: „sok hasznát látja az ember az életben, –
gyöngédséget kelt, s összébb fűzi a társaságot.“ Hume Dávid soha sem
feküdt le, mig a wistjét ki nem játszta. Walpole is egyik levelében
egészen fellelkesül a kártya iránt való háladatosságban. „Oltárt épitek
a makk filkónak“, kiált föl kedélyes uracsos modorában, „kedves Grafton
herczegnőm menekvésének emlékére!“ A herczegnő tudniillik Romában
kártyázott, holott egy bibornok hangversenyében kell vala lennie, hol a
padló leszakadt, s valamennyi szent kegyelmesség a pinczébe zuhant. Még
a puritán papok sem nézték görbe szemmel e szokást. „Nem hinném“, mondja
az egyik, „hogy a becsületes Luther Márton vétkezett volna, midőn ebéd
után egy pár óráig koczkázott, hogy lelkét a gondtalanságban
megnyugtassa s emésztését elősegítse.“ Az állam-egyház szolgái is mind
kártyáztak, elkezdve a püspökökön, le az utolsóig. A három szent király
napján az egész udvar pucz-gálában szokott kártyázni. „A mai három szent
király napján ő felsége, a walesi herczeg, és a térdszalag-, tüske- s
bath-rendek lovagjai, illető rendjeik díszöltönyében jelentek meg. Ő
felségeik, a walesi herczeg és a három idősb herczegnő – előttök
heroldok lépdelvén – a királyi kápolnába vonultak be. Manchester herczeg
az állam kardját vitte. A király és a herczeg az évi szokás szerint
aranyat, tömjént és mirhát áldoztak az oltárnál. Este aztán ő felségeik
a nemességgel a főkapus javára játsztak nagyban; azt mondják, hogy a
király hatszáz, a királyné háromszázhatvan, Amália herczegnő húsz,
Károlina herczegnő tiz, Grafton herczeg és Portmore gróf több ezer
aranyat nyertek.“

Vessünk még egy pillantást ugyanez emlékiratba 1731-ből, s lássuk, mivel
foglalkozott eldődeink egy más része.

„Cork, január 15-én. – Ma itéltek el valami Croneen Timit, St. Leger
uron és nején elkövetett rablógyilkosságaért; a büntetés im’ ez: két
perczre fölakasztják, akkor lecsapják fejét s testét négy felé
részelvén, négy keresztútra teszik ki. Croneen St. Leger urnál szolgált
s a gyilkósságot a szolgálóval egyetértve hajtotta véghez, kit máglyára
itéltek; ugy szintén a kertészszel is, de a kit később főbeütött, hogy
az ő osztályrészét is magának kaparíthassa meg.“

„Január 3-án. Egy irlandi nemes Staffordshireben a stonei országúton
meglőtt egy postalegényt, ki két nap mulva meg is halt. A nemest
elfogták.

„Norfolkban egy bungayi nemes istálójában egyik legény egy szegény
akasztott embert talált, s midőn levágta és segitség után szaladt: kését
ott hagyta. A szegény ember feleszmélve, elmetszte torkát a késsel s a
közellévő vizbe beleugrott; de akkorra már a segitség is megérkezett,
kihúzták még élve s úgy látjuk, hogy életben is marad.“

„Tekintetes Finch Tamás urat, gróf Nottingham testvérét, hágai követté
nevezték Chesterfield gróf helyébe, ki már vissza is indult.“

„Cowper Vilmos Esq. és tisztelendő Cowper János ur, ő felsége a királyné
rendes káplánja és Nagy-Berkhamstead rektora, Hertford grófságban
csőd-törvényszéki biztosi titkárokká neveztettek ki.“

„Tekintetes Creagh Károly és tekintetes – Macnamara urak már három
esztendeje esküdt ellenségek, minek következtében már több mint
ötvenszer marasztaltattak el békeháboritás bűnében, összejöttek együtt
Eynes urral, Gallowayből, egymásra sütötték pisztolyaikat s abban a
nyomban összerogytak mindhárman – békés szomszédaik nagy örömére, –
mondják az irlandi lapok.“

„A búza ára 26–28 shilling, az árpa köble 20-tól 22 shillingig; a három
száztóli papirok 92-ön állnak; a legfinomabb czukor süvegje 9¼ penny; a
thea-lepény fontja 12–14 shilling, a pekkóé 18 s a király-theáé 35
shilling.“

„Exonben nagy ünnepélyességgel ülték meg Courtney W. baronet úr fiának
születésnapját; a jelen volt vendégek száma meghaladta az ezeret. Egy
egész ökröt sütöttek meg; a népnek egy hordó bort s több átalag sört és
almabort ütöttek csapra. Az öreg Vilmos ur egyszersmind Powdram kastélyt
s egyik nagy jószágát is átadta immár teljeskoru fiának.“

„Két Charlesworth és Cox nevü ügyvédet, hamisitás sülvén ki rájok, a
királyi börze előtt szégyen-padra állitottak. A nép az elsővel igen
kegyetlenül bánt, de a másiknak jobban volt dolga, hat vagy hét
utczagyerek pártfogása alá vevén, kik fölmásztak a szégyenfára, hogy
megóvják védenczüket a söpredék bántalmazásitól.“

„Egy gyermek elszerencsétlenedett, beleesvén a vasrács hegyes rúdjaiba
egy lámpatartóról, hova azért kapaszkodott föl, hogy jobban láthassa a
szégyen-padra állitott Noedham anyót.“

„Lym Marit hamuvá égették a máglyán, mivel részes volt úrnője
meggyilkoltatásában.“

„A gyalogságnál szolgáló Russel Sándort a januári ülés-szak utszéli
fosztogatásért halálra itélte, kegyelem útján pedig deportáczióra; e
közben azonban egy jószágot örökölvén: minden büntetés alól
fölmentetett.“

„Russel János, gróf, Spencer Diána úrhölgygyel Marlborough-házban
megülte esküvőjét. Jelenlegi vagyona 300000 ft. készpénzben s
nagy-anyja, az özvegy Marlborough herczegnő halálával még 1000000 ft.
néz rája.“

„Márczius 1-jén, mint a királyné születésének évfordulóján, melylyel ő
felsége negyvenkilenczedik évébe lépett, a főnemesség egész fényben
jelent meg Szent Jakab palotájában. Ő felsége öltözéke pompás volt;
fátyla a legszebb himzésü muszlin volt, úgy szintén a walesi herczegné ő
királyi felségeé is. Azt mondják, hogy Portmore lord öltözéke volt a
legértékesebb, noha egy olasz gróf kabátján a gombokat huszonnégy
gyémánt helyettesité.“

A király születés-napján minden hű alattvaló új ruhában jelent meg.
Swift többször emliti e szokást; Walpole is mindig csak erről beszél,
gúnyolván ugyan e divatot, hanem azért mindig a legfinomabb kabátokat
hozatja magának Párisból ez alkalomra. Ha a király és királyné nem
voltak népszerüek: a díszteremben ugyan kevés új ruhát lehetett látni. A
„Jó hazafi“ czimü lap 3-ik számában (a lap szelleme a pretendens, a
scotok, francziák s a pápaság ellen volt irányozva) Fielding egy czikket
ir, felvévén, hogy a scotok és a pretendens elfoglalták Londont s őt
épen akasztani viszik, loyalitása miatt, – midőn már a kötél a nyakában,
igy szól: „ekkor kis lányom háló-szobámba nyit s végét szakítja
álmomnak, felnyitván szemeimet s jelentvén, hogy a szabó épen most hozta
haza gunyámat, ő felsége születés-napjára.“ A „Temple Beau“-ban[7] az
uracsok emlékeztetnek „a születés-napi bársony öltözetért járó 400
forintra“. Meg lehetünk győződve felőle, hogy Fielding Harry uram is
kikapta a maga emlékeztetését.

A nyilvános napok, tagadhatatlan, nagyon fényesek valának, de a zárt
udvari élet borzasztó unalmas kellett hogy legyen. „Nem akarom
kegyedet“, irja Herwey Sundon asszonynak, „Hampton Courti
foglalkozásaink részleteivel úntatni. Nincs az a száraz-malmi kabala,
mely egyformább, változatlanabb körben forgana, – úgy, hogy egy
naptárból – a hét napjai – s egy óráról – a nap órái mutatására – teljes
tudomást szerezhet magának az udvar határain belül előforduló minden
mozzanatról, a nélkül hogy emlékezetén kivül valami más segédeszközre
szorulna. Séta, hordszék, reggeli tisztelgés – ez van reggel. Este a
király kártyázik, vagy koczkázik, a királyné meg papucsot játszik[8],
hol persze szokás szerint a szegény Charlotte asszony huzza a kurtát,
mert a királyné fejkötőjét czibálja, a walesi herczegné pedig körmeit
kopogatja. Grafton herczeg rendesen beveszi álam-italát egy sorsjátéki
tábla képében, hogy aztán – állandó szokásához hiven – nyugodtan
alhassék Amália és Károlina herczegnők között. Grantham lord egyik
szobából a másikba ténfereg (a mint Dryden mondja) mint valamely gyakran
megjelenő szellem, de melynek szólania nem szabad; fel-felszítja magát,
mint az ember a tüzet szokta, nem valamely meghatározott czélból, hanem
csak épen hogy jobban pattogjon. Végre aztán föláll a király; a
játszmának vége van s mindenki megkapja elbocsáttatását. Ő felségeik
Charlotte asszonynál és Lifford lordnál vonják meg magokat; lord
Grantham Fraces asszonynál és Clark uramnál, – az egyik rész vacsorál, a
másik lefekszik – s igy lesz az estből és reggből egy nap.“

A király Hannovera iránti ragaszkodása száz esetlen tréfára adott okot
angol alattvalói közt, kik előtt a „Sauerkraut“ és a kolbász eleitől
fogva nevetség tárgyai voltak. Midőn a mostani herczegi férj[9] közibénk
jött: a nép örömmel fujta az utczán a dalokat, melyek mindenike
Németország csodamód ízetlen voltáról szólott. A hús-árusok orjási
kolbászokat aggattak kirakataikba, a mi a közhit szerint, úgy látszik, a
német fejedelmek mindennapi ételük és gyönyörűségük. Emlékszem a Lipót
herczeg és Charlotte herczegasszony házasságakori gúnyképekre. A
vőlegény tiszta-csupa rongy volt. III. György feleségét is német koldus
herczegasszonynak hivta a nép, mert tudni kell, hogy brit felfogás
szerint minden herczeg koldus, kivéve a brit herczegeket. György király
vissza is fizetett nekünk. Ő meg azt hitte, hogy Németországon kivül nem
tudják sehol: mi az illem. Marlborough Sára egyszer épen akkor ment a
herczegasszony látogatására, midőn a királyné ő felsége épen egyik
orditozó gyermekét lasnyakolta. „Hja!“ mondá a végrehajtásnál épen
jelenlevő György, „azért nem tudják Angliában mi az illendőség, mert nem
nevelnek benneteket gyermekségtöken kezdve jól.“ Erősen is állott
mellette, hogy nincs az az angol szakács, ki jól meg tudja a sültet
sütni, sem angol kocsis, a ki jól hajtson – egy szóval kétségbe vonta
nemességünk, lovaink és marha-pecsenyénk jeles voltát!

Mig szeretett Hannoverájától távol volt: ott minden azon mód maradt,
mint jelenlétében volt. Csak úgy 800 ló állott az istálóban, a
kamarások, udvarmesterek és lovászmesterek egész készlete csak úgy
megmaradt; minden szombaton megtartották az udvari estélyt, hol az egész
hannoveri nemesség megjelent s oly czeremoniát vitt véghez, hogy
rendkivül szépnek és meghatónak kell azt itélnem. A társalgó-teremben
ugyanis egy nagy karosszék állott s benne a király – arczképe. A
nemesség előjárult s mélyen meghajtotta magát a karszék és a kép előtt,
melyet Nabukodonozor király állitott oda; mindenki csak suttogva mert e
felséges kép előtt beszélni, épen ugy, mint akkor tettek volna, ha a
királyi választó maga is ott lett volna.

Mindegyre csak vissza-vissza ment Hannoverába. 1729-ben két egész
esztendőre ment át, mig Angliában Károlina uralkodott helyette, – a
nélkül, hogy angol alattvalói csak legkisebbet is érezték volna hiányát.
Harminczötben, meg harminczhatban ismét, – és 1740 s 1755 közt nem
kevesebbszer mint nyolczszor látogatta meg a kontinenst, de e
mulatsággal aztán a hét esztendős háború kitörtével föl kelle hagynia.
Itt is mindig csak egy húron pendült a mulatság. „Életünk olyan
egyforma, mint a szerzeteseké“, mondja egy udvaroncz, kit Vehse idéz.
„Minden reggel tizenegykor s minden este hatkor, a legnagyobb hőségben
kocsizunk Herrenhausenbe, végig az orjási hársfa-soron, kétszer lepetvén
el napjában vastag porral kabátainkat és kocsiinkat. A király
társaságában soha a legkisebb változás sem fordul elő. Az ebédnél s a
kártya-asztalnál mindig ugyanazon arczokat látja s játék végével mindig
egyként szobájába vonúl. Minden héten kétszer franczia szinészek
játszanak, a többi napokon pedig a csarnokban van szinház. Ilyen módon –
ha a király mindig Hannoverában mulatna – tiz esztendőre is meg lehetne
napi rendjét állapitni minden lépésének s minden dolgát, ebédjét,
mulatságait előre meg lehetne határozni.“

A vén pogány megtartotta nejének tett igéretét. Yarmouth asszony folyton
nagy kegyben részesült, s a hannoveri társaság a legmélyebb tisztelettel
viseltetett irányában – habár Angliában, midőn közénk jött, egy kis
elhanyagoltatást is kelle szenvednie. 1740-ben a király két lánya ment
férjestől Hannoverába, a felséges atya látogatására; Hessen-Casseli
Mária és Anna, az orániai herczegnő (ez utóbbiról, férjéről és
lakodalmáról Walpole és Hervey mulatságos rajzokat hagytak az utókor
számára). E látogatás nagyon fényessé tette a hannoveri udvart. A király
magas vendégei tiszteletére egy csomó ünnepélyt adott; a többek közt egy
nagyszerű álarczos bált, a herrenhauseni zöld szinházban – már t. i. a
kertszinházban, hol a szinfalakat a hárs- és puszpángfák, a szőnyegeket
pedig a pázsit helyettesíték, – hol a Platenek tánczoltak György és
atyja, a néhai szultán előtt. A szinpad és a kert nagy része színes
lámpákkal volt kivilágitva. Majdnem az egész udvar fehér dominókban
jelent meg – „épen“, mondja e jelenet leirója, „épen, mint az eliziumi
mezők szellemei. Estére kelve, három nagy asztalon teritettek vacsorára
a csarnokban, s a király igen jókedvü volt. Vacsora után megint tánczra
kerekedtek, s reggel öt óra volt, mire – teljes napfényen – Hannoverbe
haza tértem. Néhány nap mulva megint nagy mulatságunk volt a hannoveri
dal-szinházban. A király töröknek volt öltözve; turbánján nagyszerű
gyémánt forgó-csillagok; Yarmouth asszony volt a szultana, de a legszebb
mindnyája közt a hesseni herczegnő volt.“ Mig tehát a szegény Károlina
sirjában nyugszik, ime, a derék kis Györgyike piros képével, fehér
szemöldeivel, meredt szemeivel, hatvan éves lábaival, Madame Walmodennel
kézenfogva, rugja a port s töröknek öltözve szökdincsel! Még husz egész
esztendeig adta ez a vén kis Bajazet a törököt, mig el nem jött a guta,
mely kiszoritotta a levegőt az öreg ember torkából, miután ez meghagyta,
hogy, épen mint az előrement szegény Károlina koporsójából: az övéből is
vegyék ki az egyik oldalfalat, hogy bűnös, vén csontjai és hamvai
elegyedhessenek össze ama hű lélek maradványival. Oh te herrenhauseni
pezserkedő kakaspulyka! Oh te semmirekellő kis Mahomed! miféle török
paradicsomban vagy te most s hol vannak kifestett huriid? Yarmouth
asszony tehát szultanának volt öltözve, s ő felsége a török ruhában s
gyémánt forgójával igen jókedvü volt, ugy-e? Barátim! épen úgy atyáitok
királya volt, mint az enyimé – jertek, ejtsünk egy tisztelet-könyűt
sirjára!

Azt mondá nejéről, hogy soh’ sem látott nőt, ki méltó lett volna, hogy
saruja szíját is megoldja. Gyakran ott ült órákig arczképe előtt egyedül
és sirt – midőn aztán fölszikkadtak könyűi: átment Walmoden asszonyhoz
és elbeszélgetett róla. Egyszer aztán máskép esett. 1760-ban, október
25-én – életének hetvenhetedik s uralkodásának harmincznegyedik évébén –
apródja királyi csokoládéját vitte szobájába, s ime! a legkeresztyénebb
és legkegyelmesebb király ő felsége ott feküdt a padozaton, meghalva.
Elmentek, hogy híják Walmoden asszonyt, – hanem Walmoden asszony sem
tudta fölkelteni. Ő felkent felsége immár csak élettelen hulla volt. A
király meghalt; éljen a király! A költők és papok azonban természetesen
illendőképen elsiratták a boldogultat. Itt van néhány sor abból a
mesterkéletlen versből, melyben az Isten egyik angol szolgája
megkönyezte az elköltözött nagy hőst, s a melyet magad is megsirathatsz,
avagy kikaczaghatsz, a mint épen kedved tartja:

  A megtört küszködők lábánál fekszenek,
  Még ott is osztva, hogy ki köztük leghivebb?
  És minden egyaránt, ki látja magzatát:
  Apát, fényt, hírnevet megifiúlva lát.
  S az anya gondjai az ifjú György szivét
  A szép és jó iránt is gondossá tevék;
  És fénylő ősei fénylő erényeit
  Fénylőbb erényei homályossá teszik;
  Már több áldása nincs e földnek, ide lenn:
  Az üdv méltó foka már neki csak a – menny!

Ha jó lett volna, ha igaz lett volna, ha életében tiszta lett volna, ha
a tanácsban bölcs lett volna: avagy mondhatott volna-e többet ez a poéta
róla? És egy pap, az Istennek szolgája volt az, ki eljött és könyeket
ejtett a sirra, melyen Walmoden asszony ült s kérte az ég kegyelmét az
alatta szunyadó szegény öreg ember számára.

Ott fekszik egy ember, kinek sem méltósága, sem tanultsága, sem erénye,
sem elmeéle, semmi sem volt; ki rosz példaadásával egy nagy társaságot
tett még roszabbá; ki ifjuságában, férfikorában, vénségében egyaránt
közönséges, minden emelkedettség nélküli, az érzékiségbe merült volt – s
ime, előáll Portens uram – később lord Portens püspök ő méltósága – s
azt mondja, hogy a föld nem volt elég jó, hogy őt birhassa és hogy csak
az ég igazi hazája! Derék! éljen Portens uram! És ez a pap, ki második
György emlékére e könyeket sirta: harmadik György palástja szegélyét
vitte[10]. Azt már aztán nem tudom, hogy vajon a nép bámulja-e még
költészetét vagy prédikáczióit?



III.  HARMADIK GYÖRGY.


Hatvan esztendőn kell, megannyi percz alatt végig tekintenünk. Ha csak a
játszószemélyek névsorát akarnók végig olvasni, kik e hosszú időszak
alatt szerepeltek: az is betöltené kiszabott időnket, s mind csupa
teksztusunk lenne, prédikáczió nélkül. E hatvan percz alatt Angliának át
kell élnie az amerikai gyarmatok fellázadását; alá kell vetnie magát a
megaláztatásnak és elszakadásnak; meg kell reszketnie a franczia
forradalom tűzhányása alatt; meg kell birkóznia, életéért kell küzdenie
Napoleonnal, orjási ellenségével, – és ki kell magát fújnia, magát újra
összeszednie e rémületes harcz után. A régi társaságnak udvari
ragyogványival el kell tűnnie; az államférfiak egész öltőinek kell
támadniok és enyészniök. Pittnek követnie kell Chathamet a sirba; Rodney
és Wolfe emlékének Nelson és Wellington diadalmának kell helyet
engednie; a régi költőknek, kik köztünk és Anna királynő ideje közt az
összekötő kapcsok, sirjaikba kell szállniok; Johnsonnak meg kell halnia,
Scottnak és Byronnak támadniok; Garricknak el kell ragadnia a világot
elvakitó szinészi szellemével s Keannak a szinpadra ugrania, hogy az
elámult szinházat birodalmába vegye. A gőzerőt föl kell fedezni,
királyoknak kell lenyakaztatniok, számüzetniök, letétetniök,
visszahelyeztetniök. Napoleonnak csak egy episodi személynek kell lennie
s III. Györgynek végig élnie ez annyiféle változatot; kisérnie népét az
eszmék, az igazgatási formák, a társadalom mind e forradalmai közben;
ide át kell élnie a régi világból a mienkbe.

Midőn először pillantám meg Angliát: az ifju Charlotte herczegnőt, az
ország reményét, gyászolá. Gyermekkoromban jöttem Indiákról, s hajónk
hazaútjában egy szigetnél kötött ki, hol fekete szolgám sziklák és
dombok közt egy hosszú uton vezetett végig, mignem egy kerthez értünk,
hol egy sétáló férfit láttunk. „Ez ő“, mondá feketém, „ez Buonoparte!
Minden nap megeszik három juhot és valamennyi kis gyereket, a kire csak
kezét ráteheti!“ Ezen a szegény kalkuttai rabszolgán kivül még elég
ember volt a brit birodalomban, kik csak ugy remegtek e korz
emberevőtől.

Emlékszem jól, ugyanezen gyerek vezetővel tekintettem végig Carlton
House oszlopsorain s néztem meg a nagy uralkodó-helyettes lakhelyét.
Mintha most is látnám a testőröket, a mint a kapu előtt fel s le
sétálva, őrzik a helyet. A helyet? Micsoda helyet? Abból a palotából
nincs meg ma több, mint a Nabukodonozor palotájából. Ma már az egész
csak egy név. Hol vannak az őrök, kik tisztelegni szoktak, midőn a
királyi kocsik ki- és befordultak? A kocsik és a bennök ülő királyok
elrobogtak Plutó birodalmába; a hosszú testőrök elmasiroztak az örök
setétbe és dobjaik viszhangja immár Hádesben pörög. A hol egykor a
palota állt: ott most száz meg száz kis gyerkőcz tipeg St. James-park
lépcsőin le s fel. Egy egész sereg öreg ur iszsza most theáját az
Athaeneum-klubban s csak annyi hamvas fejü harczos képezi a szemben levő
United Service-Klub[11] őrségét. Most Pall-Mall[12] London nagy
társadalmi börzéje, az ujdonságok, politika, pletykaságok, vak hirek
piacza, hogy úgy mondjam, az angol forum, hol az ember megbeszéli a
legújabb krimi táviratot, Derby lord tegnapi beszédét, János gróf[13]
legközelebbi hadmozdulatát. És, most és akkor, egy némely régésznek, kik
jobb szeretnek a multra mint a jelenre gondolni, emlékeztető is a régi
időkre, a régi emberekre, mert Pall-Mall a mi Palmiránk. Nézzétek csak!
itt e nyomban kaszabolta le Königsmarck bandája Tizezeres Tamást. Ama
nagy vörös házban lakott Gainsborough és Culloden Cumberland, III.
György nagybátyja. Amoda át van Marlborough Sára palotája, s most is
épen olyan, mint mikor az a vas orrú bába benne lakott. A 25-ik szám
alatt Scott Walter szokott lakni; a mostani 79-ik számu házban, mely ma
az evangeliomot idegen földön terjesztő társaság székhelye, Gwynn
Eleonora kisasszony, a szinésznő ütötte volt föl sátrát. Hányszor hozták
elő ott túl ama kapuív alól Károlina királynő hordszékét! A Györgyök
korának minden embere járt-kelt ez utczán; látta ez utcza Walpole
kocsiját és Chatham hordszékét, – és Foxat, Gibbont, Sheridant,
Brookesék klubjába mentökben; és a méltóságos Pittet karonfogva
Dundas-szel; és Hangert és Sheridan Tamást, kitántorogva Ragyették
vendéglőjéből; Byront, besántikálni Wattierékhez; és Swiftet, a mint a
Bury-utczán kifordult; és Addison uramat, meg Steele Rikit, hihetőleg
mindkettőt egy kicsit bekapva; és a walesi herczeget és York herczeget,
végig csörömpölve az utczán; és Johnsont, a mint utcza-hosszant
számlálgatta a lámpás-fákat, miután már eltántorgott Dodsley ablaka
alatt; és Walpole Harryt kocsijához czibikelve, kezében valami
csecse-becsével, a mit épen most vett a Kristóf boltjából; és Selwyn
Györgyöt, a mint betémfereg Whiteékhez.

A Selwyn Györgyhöz irt s közrebocsátott levelekben egész csomó
közleményt birunk, melyek világért sem oly ragyogók és elmések, mint
Walpoleéi, sem oly marók és keserüek, mint Herveyéi, de csak oly
érdekesek s ama kort sokkal jobban jellemzik, mivel együttesen sok kéz
művei. Az ember; mintha több hangot hallana, melyek természetesebbek,
mint Horace urfiskodó selypegése és Sporus roszakaratu suttogásai. Ha az
ember a Selwyn-féle leveleket olvassa, – ha az ember Reinolds pompás
képeit, ama nagyszerü idők és kéjelgő emberek hű másait látja: mintha a
meghalt mult hangjait hallaná: a hahotát és a kart; a habzó kehely
mellett mondott felköszöntéseket; a lóversenyi vagy kártya-asztali
örömrivalgást; a kaczagó finom delhölgyek előtt szabadon kimondott vidor
tréfaszót. Mily finomak voltak e delhölgyek, kik oly vastag tréfákat
hallgattak meg és adtak tovább, s mily nagyok ama lovagok!

Én azt hiszem, hogy a mult ama sajátságos terménye, a finom lovag,
folytonosan enyészik a föld szinéről, s épen úgy apadóban van, mint a
hód vagy vörös indus. Finom lovagjaink immár nem lehetnek, mivel immár
nem lehet az a társaságunk, melyben ők éltek. A nép már nem akar
engedelmeskedni, az élődiek immár nem oly kúszók mint hajdan; a
gyermekek nem esnek térdre szülőik áldását kérve; a káplánok nem mondják
el az asztali áldást, hogy felkeljenek még a pudding előtt; a cselédek
nem mondják minden pillanatban „méltóságod“, „kegyelmességed“; a
mesteremberek nem állnak meg kalapjokkal kezökben, midőn az urak
elhaladnak; az irók nem állongálnak órák hosszant a lovagok előszobáiban
farkcsóváló ajánlásokkal, várva érettök ő lordsága öt aranyát. Akkor, a
mikor még voltak finom lovagok: Pitt titkár ur altitkárai nem
merészkedtek előtte leülni – mig Pitt uram maga részéről podagrás
térdeire borult II. György előtt; s mikor III. György Chatham lordnak
pár barátságos szót szólt: ő kegyelmessége a tiszteletteljes öröm és
hála könyűibe tört ki – oly imádatos volt az uralkodó fogalma s oly nagy
a rangok különbsége. Képzeljük el csak, ha Russel lord, vagy Palmerston
lord térdre borulnának, mig a királyné egy sürgönyt olvas, vagy siróba
erednének, mivel Albert herczeg udvariasan szól hozzájok!

A patricziusok III. György trónraléptekor még szerencséjök tetőpontján
álltak. A társadalom elismerte fölényüket, s ezt ők is egész
nyugodtsággal magától értető dolognak tekintették. Nem csak czimeket és
vagyont és széket örököltek a peerek házában, hanem az alsó-házban is.
Egy csomó kormányhivatal volt, s nem csak ezeket, hanem valóságos ötezer
forintos bankókat is minden pirulás nélkül fogadtak el a ház tagjai
megvesztegetési díjul. Fox húsz éves korában jutott a parlamentbe, Pitt
is csak akkor érte volt el teljeskoruságát s atyja sem sokkal lehetett
idősebb. Az volt a patricziusok aranykora. Erősen hibáztatni sem lehet
őket, hogy elfogadták, élvezték s fenékig ürítették a politika díját, a
társadalmi élet örömeit.

Ama Selwyn-féle levelekben egy egész sereg amolyan, magát leélt, finom
lovaggal ismerkedünk meg s a legfeszültebb figyelemmel vizsgálhatjuk
amaz osztály életét, melynek – az én véleményem szerint – csak felületén
siklottak tova az akkori regény-irók. Smolletnek, sőt még Fieldingnek is
a lord, lord volt: egy méltóságteljes lény, térdén kék szalag, széke
hátán korona, mellén megszámlálhatlan mennyiségü kereszt, ki előtt a
közönséges ember meg kellett hogy hajtsa magát. Richardson, a fennebb
emlitett kettőnél alantabb születésü, elismerte, hogy a főuri
szokásokkal ismeretlen s megkérte Donnellan asszonyt, egy nagy világban
forgott delhölgyet, hogy nézze át művének, Gramdison Károly életrajzának
egy kötetét, s jelölje ki a hibákat, melyeket benne talán e részen
fölfedez. Donnellan asszony fedezett is aztán fel annyi hibát, hogy
Richardson szint váltott; könyvét becsapta és sokkal üdvösségesebbnek
tartotta, hogy tűzbe dobja. Selwyn e levelezésében már ott vonulnak el
előttünk III. György uralkodásának kezdetéről ama finom világ fiai és
lányai, valóságos eredetiben. Elkisérhetjük őket az „új klubba“,
Almackékhoz; bejárhatjuk velök egész Európát; hozzájok csatlakozhatunk
nem csak a nyilvános helyeken, hanem falusi lakjaikban, magány
társaságaikban is. Seregesleg jelennek meg e levelekben; van itt
elméncz, van itt tékozló; egy része javithatlan, más része bűnbánó, de
megint csak elbukó; van itt szép nő, élődi, alázatos káplán,
tányérnyaló, van itt minden. Azokkal a gyönyörű teremtésekkel, kikbe –
Reynolds képein – beleszeretünk, a mint édes-lágy arczukkal és kecses
mosolyaikkal a vászonról ránk tekintenek, – azokkal a finom lovagokkal,
kik oly kegyesek voltak s igazgattak bennünket, kik
választó-kerületeiket csak úgy örökölték, kik kényelmeskedve
bocsátkoztak szabadalmazott képviselői székökbe, kik oly finomul
csúsztatták széles máncsetlijök alá lord North megvesztegető összegeit:
ezekkel a finom szépekkel százanként ösmerkedünk meg, halljuk
fecsegéseiket és hahotáikat, olvassuk szerelmeik történeteit,
czivódásaikat, cselszövényeiket, adósságaikat, párbajaikat, házassági
válásaikat. Csak elég soká kell e levélgyüjteményt olvasnunk: és mintha
elevenen állanának előttünk ezek mindnyájan. Ott lehetünk Hamilton
herczeg esküvőjén, s megláthatjuk, hogy teszi kezét menyasszonya
függöny-karikás kezébe; vethetünk egy pillantást a menyasszony szegény
nővérének halálos ágyára; meghallgathatjuk, hogy káromkodik Fox a kártya
mellett, vagy hogy kiáltja ki March a lóversenyi távolságokat
Newmarketon; elképzelhetjük, hogy tipeg tova Burgoyne a Szent
Jakab-utczából az amerikaiak legyőzésére, leveretése után pedig hogy
sompolyog vissza szégyenkezve klubjába; megnézhetjük, hogy öltözik föl a
fiatal király a nagy elfogadásra, tizezer különböző kérdést tevén az
urak felől; láthatjuk a felsőbb köröket, meg az alsóbbakat, az operai
tolongást, mikor Violetta vagy Zamperini énekel; a bohóczokat meg finom
delhölgyeket seregesleg, a mint hordszékeikben álarczos bálba vagy
Kornelia asszonyhoz sietnek; a Drurylane-szinház körül a néptömeget,
mely a tisztelendő Hackmann által épen most leölt Ray kisasszony holt
testét bámulja, – vagy pedig bepillanthatunk a Newgatebe, hol a szegény
Rice uram, a bankóhamisitó, alig győzi várni itéletét és vacsoráját. „Ne
sokat bajlódj tyúkja mellé a mártással“, mondja egyik börtönőr a
másiknak, „hiszen tudod, hogy holnap ugy is felakasztják.“ „Igen de“ –
feleli a másik börtönőr – „a káplán vele vacsorál, ez pedig borzasztó
lármás ficzkó mindig, ha nincs elég olvasztott vaj a sülthöz.“

Fordul elő ezekben a Selwyn-levelekben egy élődi káplán, valami Dr.
Warner, olyan egy jellem, a minél különbet sem Tacitus, sem Johnson
Béni, sem Hogart nem rajzolt soha. Levélről levélre új meg új vonásokat
szolgáltat ez a tiszteletes úr saját arczképéhez, s ily módon olyan
mását adja magának, mely most, midőn az eredeti immár elköltözött,
sajátságos egy látvány. Mocskos gyönyöreit és bakugrásait, melyekben
leledzett: immár eljátszotta; azok a kifestett pofák, melyekre sovár
tekintettel kacsintott: immár férgek eledelei, puszta csontvázak; azok a
finom lovagok, kiknek czipőcsatjait nyalta: immár koporsóikban
fekszenek. Arról is gondoskodott ez a tiszteletes férfiu, hogy
elbeszélje nekünk, hogy ő a világért sem hisz vallásában, noha – hála
legyen az égnek – midőn kenyértörésre kerül a dolog: nem olyan nagy
gazember. Eligazitja Selwyn uram bizományait, mindenféle bizományait, és
– a mint mondja – büszke reá, hogy ő lehet e lovag liferánsa. Tiszteleg
Queensberry herczegnél, az öreg Queensberrynél, s a főur és a
tiszteletes ur gyönyörű historiácskákat beszélnek el egymásnak. Haza
megyen „egy keresztelési kemény napi munka után“, a mint nevezi, s
mielőtt leülne whistező- és fogoly-madárral terhelt vacsoráló-asztala
mellé: előbb levelet ir pártfogójának. Kéjelegve gondol a bélpecsenyére,
egy üveg burgundira – egy szóval: az egész ember egy élvhajhász,
zabolátlan élődi, – kitörő hahoták közt és jólszámitó izléssel, bolondos
arczrángatással nyalja ura czipőit s a fénymáz épen ugy szája izére van,
mint a legfinomabb máslás az öreg Queensberry pinczéjéből. Rabelais és
Horatius szennyes kisújjának körmében van; kimondhatlanúl közönséges
ember, csoda-mód víg; szolgálatkész és jámbor – titokban, lágyszivü
gazficzkó, s nem fulánkos tányérnyaló. Jesse azt mondja, hogy ő
tiszteletessége, Long Acrei kápolnájában „tetszetős, férfias, meg
ékes-szóló előadása által nagy népszerűséget szerzett magának.“
Járványos volt-e a hitetlenség, a levegőben volt-e a romlottság? Ott
volt a fiatal király, élete a legpéldásabb, kegyessége kétségbevonhatlan
– és körülötte oly megvesztegetett udvar és társadalom, a milyet csak ez
az ország valaha látott! IV. György rosz erkölcsei III. György
fiatalságában termék meg gyümölcseiket, – hitem szerint ép úgy, mint
hogy e derék férfi példájának ismerete, mérséklete, frugális
egyszerűsége és istenfélő élete véghetlen sokat tett arra, hogy az
ország erkölcsei megjavuljanak s az egész nemzet megtisztuljon.

Selwyn levelezői közt Warner tiszteletes uram után a legérdekesebb
Carlisle gróf, ama szeretetreméltó nemesnek, Irland jelenlegi
alkirályának, nagyatyja. A nagyatya is ir alkirály volt, miután előbb a
királyi háztartás kincstárnoka lett volna, s ő volt az is, ki 1778-ban
legtöbbet értekezett, egyezkedett, alkudozott azon módok felett, hogyan
lehetne megszüntetni azon meghasonlást, mely ő felségének észak-amerikai
telepeit, gyarmatait, birtokait pártokra szakitá? Ő lordságának ez ügyre
vonatkozó kibocsátványait most is megolvashatod a „New-Yorki hivatalos
lap“-ban. Azután meg visszatért Angliába, miután a gyarmatokat csakugyan
nem tudta lecsöndesiteni. Hogy, hogy nem, a „New-Yorki hivatalos lap“
csakhamar azután meg is szünt.

Ez az okos, derék, jószivü, finom miveltségü Carlisle lord egyike volt
amaz előkelő angol lovagoknak, kiket majdnem egészen tönkre juttatott az
akkori felsőbb körök rémitő kicsapongásokkal és kéjelgésekkel teljes
élete. Borzasztó ama kor rakonczátlansága! Elharapózott ez a béke után
egész Európában; ott tánczolt, ott fogadott, ott játszott az minden
udvarban. Megtette mély bókjait Versaillesban, ott futtatta lovait a
sablonsi gyepen, Párishoz közel, hol az anglo-maniát teremté; elhozott
egy nagy csomó festményt és szobrot Rómából és Florenczből; tönkre tette
magát, e festmények és szobrok számára nagyszerü csarnokokat és
palotákat épitvén; összeszedte Európa minden dalszinházaiból az
énekesnőket és tánczosnőket, kikre a lord uramék ezereiket fecsérelték,
mig becsületes nőiket és becsületes gyermekeiket otthon hagyták, hogy
epekedjenek, a kastély meg a park üres, puszta fényessége közepett. Az
akkori előkelő londoni társaságon kivül volt ott még egy második, el nem
ismert világ is, mely kicsapongásiban határt nem ismert, mely az élvek
hajhászásában tombolt tova: tánczolt, játszott, ivott, dalolt. Az igazi,
elismert társasággal találkozott a nyilvános helyeken – Ranelaghben,
Vauxhallban, a redutokban, melyekről régi regény-iróink annyit tudnak
beszélni – s a divat valódi vezéreit fényüzésben, ragyogásban,
szépségben túlszárnyalá. Igy például, midőn a hires Gunning kisasszony,
mint Coventry asszony Párisba ment, remélve, hogy szépségét csak oly
tetszéssel fogadják, mint őt is, nővérét is egész Angliában: úgy esett,
hogy őt bizony megszalasztotta egy angol delhölgy, kit a párisiak még
elragadóbbnak tartottak. Mert hát egy bizonyos Pitt asszony a
szembenlevő páholyt vette ki a grófnééval, s annyival szebb volt ő
nagyságánál, hogy a földszint fölkiáltott: emez az igazi angol angyal, –
mire Coventry asszony mérgében abban a nyomban elhagyta Párist. A
szegény lélek ezután kevéssel meg is halt szárazbetegségben, mit
különben, a mint mondták, még siettetett a sok fehér meg piros festék, a
mivel szerencsétlen bájait toldozgatni szokta. (Mert – közbe legyen
mondva – az akkori előkelő nőnemü Európát, a valóhoz hűen, csak fehér
meg piros szinre festve képzelhetjük.) Az idvezült két lányt hagyott
hátra, kiket Selwyn György nagyon szeretett (a kis gyerekeknek
egyátalában erősen nagy barátja volt); ez a két kis leány eredeti
nagyzással van e levelekben leirva, a mint kis gyerek-szobájukban ülnek
s a szenvedélyes kis Fanni hölgy, ha nem kap jó kártyákat, az egész
játékot Mari hölgy szeme közé vágja; aztán meg összesugnak s
elhatározzák, hogyan fogadják majd mostoha anyjukat, kit atyjuk
bizonyosan nem sokára a házhoz hoz. Hanem aztán nagyon jól megfértek
mostoha anyjukkal, a ki maga is nagyon jó volt hozzájok; és aztán
felnőttek, és aztán férjhez mentek, és aztán szerencsésen el is váltak
mindketten – ezek a szegény kis teremtések! Szegény kifestett anya,
szegény társadalom, mely gyönyöreiben, szerelmeiben, vigalmaiban egyként
visszataszitó!

A mi pedig az amerikai biztos ő nagyságát illeti, róla bátran
beszélhetünk, mert – noha ménkő gyönge egy biztos volt a maga idejében;
noha jól leapasztotta vagyonát; noha egy ülőhelyében 100000 forintját
játszta el – „ötször annyit“, mondá ez a szerencsétlen ur, „mint azelőtt
valaha“; noha megesküdött, hogy soha többé kártyához nem nyúl, s mégis
csodálatos módon megint leült s még többet vesztett: mégis, mondom,
megbánta botlásait, kijózanult, s vált belőle egy tiszteletreméltó peer,
derék vidéki nemes, visszatért derék nejéhez és derék gyermekeihez,
kiket szivének jobb részéből mindig szeretett.

Huszonegy esztendős volt, midőn megházasodott. Ott találta magát egy
kicsapongó társaság közepett, s nagy vagyon birtokában, kényszeritve
volt, hogy fényt űzzön, kötelezve, hogy nagy ur s nagy semmittevő
legyen: a sok kisértetnek nem tudott ellentállani s meg is fizetett érte
a férfiui önvád keserü vezeklésével; egy részével bölcsen szembe nézett
– s a végén: legyőzte mindnyáját nemesen. A hű nőt s jó gyermekeit soha
el nem feledte – és ez mentette meg. „Igen örülök, hogy el nem jött ön
hozzám aznap reggel, midőn Londont elhagyám“, irja Selwynnek, amerikai
utjára hajóra szálltában; „csak annyit mondhatok: a válás e pillanatáig
soha sem tudtam, mi a bánat.“ Ott már nincs elválás, a hol ők most
vannak! A hiv nő s a gyöngéd, nagylelkü férfiu nemes nemzettséget
hagytak magok után: egy fiut, nevének és czimeinek örökösét, kit
mindenki szeret, a ki csak ismeri e nagylelkü, finom miveltségü, szelid,
barátságos, tiszta jellemü férfiut, – és oly lányokat, kik magas polczon
állanak, nagy neveket ékitenek, kik közül szépségéről is hires egy rész,
de mindnyája az arról, hogy életük szeplőtelen s igazi, kegyes női
erényekben gazdagok.

Egy másik levelezője Selwynnek gróf March, a későbbi Queensberry
herczeg, kinek élete egész a jelen századba nyúlik át, s kiről el lehet
mondani, hogy sem gróf sem herczeg, sem fiatal sem vén korában nem vált
a világ semmiféle társaságának nagy becsületére. Borzasztó az, a mit
erről a vén Queensberryről olvas az ember Selwynnél, Wraxalnél s az
akkori feljegyzésekben végig kisérheti őt az emberi természet
vizsgálója, a mint iszik, kártyázik s élete végeig cselszövősködik – s
megláthatja, hogy ez a ránczos, elnyomorékodott, fognélküli vén Don Juan
épen olyan istentelenül, megátalkodottan halt meg, mint a milyen
ifjuságának és szenvedélyének leghevesebb idejében volt. A Piccadilly
úton még ma is áll egy ház, melynek egyik jól ismert ablakánál szokott
az öreg Queensberry élte legvégeig üldögélni, naphosszant szemüvegezvén
az ott elhaladó nőket.

Sok derék tulajdonságának kellett ennek az aluszékony, tunya Selwyn
Györgynek lennie, s ezeket természetesen most javára kell neki
beszámitanunk.

„Az ön barátsága“, irja neki Carlisle, „annyira elüt minden egyébtől, a
mit csak e világi életben láttam, avagy tapasztaltam, hogy ha jóságának
példátlan próbáit elgondolom, álomnak tetszik az egész.“ „Legrégibb
ismerősömet s barátomat: Selwyn Györgyöt vesztettem el“, irja Walpole
Berry kisasszonynak, „igazán szerettem őt nem csak kifogyhatlan jó
humorjáért, hanem ezer más jó tulajdonságiért is.“ Én a magam részemről
örülök, hogy a tyuk és kalács, meg a sör e nagy tisztelőjének ezer jó
tulajdonsága lehetett, hogy barátságos, nagylelkü, szeretetteljes,
megbizható tudott lenni. „Hatkor kelek“, irja neki Carlisle Spaaból
(elődeink idejében az előkelő népek leglátogatottabb helye) – „ebédig
kártyázom, este tánczolok annyit, hogy aztán tizenegykor alig birom
magam az ágyig czipelni. Ez az élet lenne önnek való! önnek, a ki fölkél
kilenczkor, tizenkettőig lengyel-kutyázik slafrokban Ratonnel, akkor
Whiteékhoz témfereg, öt óra hosszant az asztalnál ül, vacsoráig
szúnyokál, s akkor, három pint sörrel a bendőjében, egy shillingért
három mértföldre viteti magát hordszékében két szegény ördöggel.“
Olykor-olykor a helyett hogy Whiteéknál szunditott volna, elment a mi
Selwyn barátunk az alsó-házba, s ott gyökkintgetett North gróf oldalán.
Több évig Gloucestert képviselte s neki magának is volt egy
választó-kerülete, Ludgershall, úgy, hogy mikor igen rest volt arra,
hogy Gloucesterért üljön, hát ült ezért. „A ludgershalli választások
számára kiadtam az utasitást Melbourn lordra és magamra nézve“ – irja a
miniszterelnöknek, kivel jó barátságban élt s ki az alvásban,
elmésségben és jámborságban semmit sem engedett György barátunknak.

Ha, midőn herczegek, udvaronczok, előkelő és hangadó férfiak életét
vizsgáljuk, szükségkép tunyának, kicsapongónak és bűnökben leledzőnek
rajzoljuk azt: méltányos elnézéssel is kell a gazdagok tévedései iránt
lennünk, meggondolván, hogy erősen nagy hihetőséggel mi magunk is tunyák
és kicsapongók lennénk, ha ellentétben az emberi természet élvhajhász
hajlamával, s a nagy jövedelem mindennapi kisérteteivel: rákényszeritve
nem lennénk a munkára. Ugyan mi más is lehetne egy nagy lord, kinek
pompás kastélya és parkja, s nagy jövedelme van, mint fényüző,
semmittevő? – Carlisle lord idéztem leveleiben van is elég méltán
panaszkodó hely, melyekben az ártatlan fiatal lord kikél a nagy
költekezés ellen, melyre rangja kényszeriti; ki a fény ellen, melyben
élnie kell; ki a semmittevés ellen, melyre mint Anglia peerje van
kötelezve. Bizony jobb is lett volna rá nézve, ha segéd lehetett volna
saját irótámlája mögött, vagy könyvvivő saját irodájában; ezerszer több
kilátása lehetett volna boldogságra, miveltségre, foglalkozásra,
kisértetek felől való biztonságra.

Csak kevés esztendővel is ezelőtt a katonai pálya volt az egyetlen,
melyre főuraink léphetének. Az egyházi, a törvénykezési, az orvoslati, a
müvészeti, a kereskedelmi foglalkozás méltóságukon alul állott. A
középosztály az, melytől Anglia megújhodását várhatjuk; a mivelt,
cselekvő emberektől, kik távol állanak North lord megvesztegetéseitől a
senátusban; a becsületes papi rendtől, kiket még nem aljasitott az
előléptetési vágy élődiekké; az iparosoktól, kik férfiui jólétre küzdik
föl magukat; a festészektől, kik szeliden nemes hivatásukat követik; a
tudomány férfiaitól csöndes kamráikban – ezek azok, kiket mi szeretünk,
s kikről oly örömest olvasunk a mult évszáz hagyományaiban. S mily
kicsinyeknek tűnnek föl mellettök amaz úgynevezett nagyok, az élvezetek
emberei! mily hitvány semmitmondók a III. György udvarának pletykáiról
irott könyvek a jó öreg Johnson beszélgetésinek feljegyzéseivel szemben!
mi a windsori legnagyobbszerü diszlakoma egy estéhez képest a klubban,
hol a szerény kupák körül Percy és Langton, Goldsmith és a szegény
Boswell üldögélnek? Én kijelentem, hogy – hitem szerint – ama kor annyi
meg annyi mivelt embere közt Reynolds Jozsué volt a legműveltebb férfi.
És pedig ama régi kor barátságos, tiszteletreméltó alakjai nem csak jók,
hanem bölcsek és elmések is valának. Kedélyeiket nem vesztegették meg
kicsapongások, nem puhitotta meg fényüzés. Eligazitották derék napi
munkájukat; kipihenték magukat és mulatoztak ártatlanul; ünnepi
egybegyülekezéseiket ártatlan elménczséggel és gondolataik őszinte
kicserélésével fűszerezték; nem szégyenlősködtek (prude) – de senki sem
is szégyelhette meg magát, ha beszélgetésöket meghallgatá: egyszóval
vidorak voltak, de a határon soha túl nem léptek. Oh bizony! magam is
sokért nem adnám, ha vagy egy este én is ott lehettem volna a „Török
fő“-nél, habár rosz hirek érkeztek volna a gyarmatokból s Dr. Johnson
szidta volna is a „rebelliseket“; én istenem! ha én is ott ülhettem
volna vele és Goldsmith-szel; ha én is hallhattam volna Burkeot, a világ
legjobb elbeszélőjét, – kivált, hogyha Garrick meg valami szinházi
történetecskét rántott volna elé! Olyan jól esik, mondom olyan jól esik
e társaságra gondolnom és nem csak hogy mily kedvesek, mily bölcsek,
hanem hogy milyen jók is voltak. Azt hiszem, épen egy ilyen klubi este
után hazatértében történt Burke Edmunddal, hogy – mig szive tele volt
szeretettel, nemes lelke nagy gondolatokkal, mert elhihetitek: ezek soha
sem hagyták őt el! – egy szegény éji kóbor nő megszólitotta, ő pedig a
legjóságosabb szavakat intézte hozzá; megindúlt e Magdolna könyűin,
melyeket bizonyára jóságos szavai szöktettek a fiatal lány szemeibe, s
elvitte magával, egy fedél alá nejével és gyermekeivel, s el sem
bocsátotta addig, mig oda nem vitte, hogy a megtért a becsület és munka
útjára lépjen.

Oh ti finom lovagok! ti Marchek és Selwynek és Chesterfieldek, mily
törpék vagytok ti e nagyok mellé állitva! A jámbor Carlisle egész áldott
nap kártyázik s este addig tánczol, mig „alig birja magát az ágyig
czipelni“ s nagy vigan hasonlitja össze saját jobb voltát a Selwyn
Györgyével, ki „három pint sörrel a bendőjében, éjfélkor egy shillingért
három mértföldre viteti magát haza hordszékében két szegény ördöggel.“
Emlékeztek még arra a versre – arra a szép versre – melyet Johnson
szegény barátjának, Levettnek, halálára irt?

  „Kit annyi terhes év kipróbált:
  Levett is, im’, a sirba roskadt,
  A munkás, hű, kinek sem ártó,
  S barátja minden elhagyottnak.

  „Ismerte őt a rozzant kunyhó,
  Mentő segélye soh’ se késett:
  Hol a halált kiáltozza már
  Kín-jajja a kétségb’esésnek.

  „Ha hivták: nem szólt „majd meglátjuk –“
  Ha adtak: vette, nem latolva;
  Nemes vágya minden nap bételt:
  Hogy minden nap legyen sok dolga.

  „Erénye kis körét betölté,
  Nem szünetelt, bármennyit izzadt, –
  Bizony, elmondhatá az Isten:
  „Szolgám, ezután sokra bizlak!“

Nos már, kinek a neve fénylik ma jobban: a Queensberryé, a dúzgazdag
herczegé, vagy Selwyné, az elménczé, vagy pedig a Levetté, a szegény
orvosé??

Én azt tartom, hogy Johnson, (és vajon Roswell Jakabnak, ki őt számunkra
föntartotta, ne nézhetnők el egy pár hibáját?) azt tartom, hogy Johnson
fő-előharczosa a mult évszázban a brit államnak és egyháznak, sokkal
inkább, mint egész padok tele püspökökkel, – sokkal inkább, mint a
Pittek, Northok, sőt maga a nagy Burke is. Johnsonnak minden szavára
hallgat a nemzet, az ő roppant tekintélye vezette azt vissza a hűségre
és vitte oda, hogy elpiruljon hitetlensége miatt. Hogyha III. György
beszélt vele, s a nép meghallotta, hogy a nagy iró jól vélekedik az
uralkodó felől: egész öltők sorakoztak megint a király körül. Johnsont
úgy tisztelték, mint valami orákulumot – és az orákulum a király és
egyház mellett emelt szót. S mily igazi ember volt ez az öreg ember!
Vidoran vett részt minden tisztességes vigasságban, ő, ki dühös
ellensége volt minden bűnnek, de gyöngéd ellenfele minden bűnösnek.
„Nos, fiúk, mulatni akartok?“ kiált föl, midőn Beauclere Tofeus ráront s
éjféli álmából veri föl; „én is veletek tartok!“ és fölkél, belebujik
kopottas házi gunyájába s a Covent Gardent végig kutyagolja a fiatal
ficzkókkal. Eljárt rendesen Garrick szinházába s szabadjegye volt a
szinfalak mögé. „Valamennyi szinésznő ismert – mondja – s a szinpadra
mentükben meghajtották magukat előttem.“ Ah mily szép kép lehetne ebből
– ah mily szép kép ez képzeletemben: az ifjúság – bolondság, a vidorság
képe, mely fölött a bölcseség kegyes, tiszta szemei gyöngéden őrködnek.

Harmadik György és neje egy nagyon igénytelen, de elegáns házban laktak,
azon a helyen, hol most az unokájok sirját jelelő ocsmány szobor áll. A
király anyja Carlton-Houset lakta, mely az akkori képek szerint
tökéletes paradicsom volt: a legszebb kert, kiczifrázott pázsit, zöld
lombcsarnokok és kilátás klasszikus szobrokra. Az úrnő aztán mindezt
nagyon bámulta, e bámulásban segitvén neki Bute, a finom klasszikus
izlésü lord, s ő felsége hol társalgott, hol theázott a kedves
leveles-szinekben e mivelt nemessel. Buteot úgy gyűlölte mindenki, a
mint bizony nagyon keveset az egész angol históriában. Ő volt
czéltáblája az egész világ koholásinak, Wilke ördögi hunczutságainak,
Churchill maró gúnyjának, a népsöpredék riongásának, a mint száz meg
száz örömtűznél pörkölt csizmát[14], ő lordsága jelvényét; gyűlölte a
nép azért, mivel kegyencz volt s hozzá még scót is, „Mortimer“,
„Lothario“ s mit tudom én, miféle neveket adogatván neki, egyszersmind
királyi pártfogónőjét is a világ minden bűnével vádolván – ezt a komoly,
sovány, félénk, vén asszonyt, a ki pedig – mondhatom – egy cseppel sem
volt roszabb, mint szomszédai. Chatham azonban tudta jól a módját,
hogyan kell fullánkos nyelvével folyton ébren tartania ellene az
általános előitéletet. A felső-házban nem kimélte nyilait „azon titkos
befolyás ellen, mely még a trónnál is hatalmasabb, mely minden
adminisztrácziót kijátszott és lehetetlenné tett.“ A legdühösebb
gúnyiratok viszhangozák e vészkiáltozást. „Be kell vádolni a király
anyját!“ ez volt – Walpole szerint – az udvartáji házak minden
szegletére fölirva. És ugyan bizony mit csinált? S hát mit csinált
Frigyes, a walesi herczeg, György apja, hogy II. György úgy utálta s
III. György soha a nevét sem ejtette ki száján? Soh’se szedjünk köveket,
hogy ez elfeledett sirra dobáljuk, hanem nyugodjunk meg akkor készült
epitáfiumában:

  „Friczi fekszik e kő alatt,
  A ki élt, de most már halott;
  Ha az apja s nem ő lenne:
  Inkább megnyugodnám benne;
  Ha pedig a testvér-bátyja:
  A még jobb lenn’, isten látja!
  S ha a húga: isten ucscse,
  Nem siratnók meg még úgy se’;
  Vagy ha tán az egész fajta:
  Egész nép örülne rajta;
  De mert csak Fricz van itt alatt,
  A ki élt, de most már halott:
  Nincs mit szólni, legyünk halak.“

A nyolcz gyermekes özvegynek volt annyi esze, hogy kibékült a
királylyal, sőt még bizalmát és rokonszenvét is meg tudta az öreg
embernek nyerni. A ravasz, szigorú, uralomra vágyó, szűkkeblü asszony
úgy nevelte gyermekeit, a mint tudta, s az idősebbet mindig csak úgy
emlegette, mint a feje lágyára esett jó fiút; kurtán fogta, utána hordta
a zsendelyt, – egyátalán csudálatos balitéletei és babonái voltak.

A fiu nagybátyja, a katonás Cumberland, egyszer játékból a gyerekre
fogta kivont kardját, de a fiu visszariadt s olyan lett, mint a halál. A
herczeg, nemes haragjában igy kiáltott fel: „Mit mindent kellett, hogy
neki rólam beszéljenek!“

És e fiu, III. György, örökölte anyja bigottságát és gyűlölködését saját
fajának bátor kitartásával együtt – csakhogy ő abban igaz hitü volt, a
miben atyái u. n. felvilágosodottak, és szerető, hű támasza az
egyháznak, melynek czimzetes védnöke volt. Mint minden szűkfejü ember: ő
is teljes életében gyanakodott mindenkire, a ki csak nagyobb volt nála.
Foxot nem szerette; Reynoldst nem szerette; Nelsont, Chathamt, Burkeot
nem szerette; ellene szegült minden újitásnak, gyanakodott minden
újitóra. Szerette a középszerüt: West Benjámin volt kedvencz festésze,
Beattie kedvencz költője. Későbbi éveiben sokszor és őszintén
panaszkodott, hogy nevelését elhanyagolták. Bizony az esze sem volt
valami nagy, de még nevelői sem valami nagy jóakaratuak. Az igaz, hogy a
világ legjobb nevelői sem igen hihető, hogy nagyra növelték volna azt a
kicsi eszet, de azért finomabbá tehették volna izlését s szivét
fogékonyabbá a nemes eszmékre.

Hanem azért – úgy a hogy – ő is tudott bámulatra hevülni. Alig van
kétség felőle, hogy a fiatal mecklenburg-strelitzi Sarolta herczegnő egy
levele (tele a háboru borzalmairól és a béke áldásairól közszájan forgó,
elcsépelt üres frázisokkal) úgy meghatotta a fiatal uralkodó szivét,
hogy ő bizony megkinálta az ifju herczegasszonyt egy üléssel trónusán.
Fiatalkori szerelmeskedéseinek történetéről hallgatok; nem emlitem
Lightfoot Jankát, a kokett nőt, kivel – a mint mondják – meg is esküdött
(noha nem tudom: ki látta valaha azt az anyakönyvi kivonatot?); sem a
kedves, holló-fürtü Lennox Sárikát, kinek szépségéről Walpole
elragadtatva emlékszik; ez a kis ravasz rendesen ott leskődött a fiatal
herczegre s tette magát, hogy szénát gyűjt szeme láttára, a
holland-housei réten. Az úrfi sohajtozott és epekedett utána, aztán meg
– elfeledte. Maig is ott függ Holland-houseban e szép lány képe,
Reynoldsnak igazi remeke, mely méltó lenne Titian ecsetéhez; úgy van
levéve, a mint a kastély ablakán, unokatestvére: a fiatal bogárszemü Fox
Károly után kitekint, kezén madarat tartva. A királyi madár tova szállt
a szép Sárikától, – s még hozzá: a vetélytársnőnek mecklenburgi kis
vetélytársnője esküvőjén, mint nyüszölánynak kelle szerepelnie! Hanem
azért nem halt bele, s még ebben a mi időnkben is élt s csöndes vén dáma
és nagy hősünknek: Napiernak anyja lett belőle.

Azt mondják, hogy a kis herczegasszony, ki a háború borzalmairól azt a
szép levelet irta – biz’ a szép is volt, még csak egy disznó sem volt
benne s dicséretet is érdemelne érte, épen mint a régi ABC történetének
hősnője – egyszer a strelitzi parkban egy csomó fiatal barátnőjével
játszott és a kis dámák – hogy, hogy nem – a házasságról beszélgettek.
„Ugyan, ki is venne el egy ilyen szegény kis herczegasszonyt, mint én,
szegény fejem?“ mondá Sarolta barátnőjének, Bülow Idának; abban a
pillanatban szólalt meg a posta-síp és Ida fölkiáltott: „Herczegnő! itt
van a vőlegény!“ S a biz’ a, a mint mondta, épen úgy lett. A
posta-legény leveleket hozott Anglia ifju királyától, ki igy szólt:
„Herczegnőm! mivel oly szép levelet irtál, hogy becsületére válik
eszednek és szivednek: jer és légy királynője Nagy-Britanniának,
Francziaországnak és Irlandnak, és hiv nője legalázatosabb szolgádnak,
Györgynek.“ A herczegasszony nagyot ugrott örömében, felszaladt, s
bepakolta valamennyi kis böröndjét; azonnal megindult királysága felé
egy szép vadászhajón; a födélzeten egy szép zongora, melyen mulathatta
magát; körülte szép hajó-raj, fölczifrázva, föllobogózva és a derék
Auerbach asszony ódát is irt köszöntésére, melynek forditását maig
olvashatni a „Gentleman’s Magazin“-ban[15]:

  „Ékes hajója tengeren
  Szegi a hullám-útat,
  Melyet a Nymphák hódoló
  Két hosszú rendje mútat.

  „Cretába midőn Jupiter
  Vitte volt Európát:
  Nagyobb imádat soha nőt,
  Tudom, ott sem karolt át!“

Találkoztak, megesküdtek s éveken keresztül olyan boldogúl, olyan
egyszerűen éltek, a mint csak házasok valaha. Azt beszélik, hogy a
király egy kicsit meghökkent, midőn meglátta igénytelen kis
menyasszonyát, – hanem akár igaz ez, akár nem, mindig igaz, hű férje
volt, mint ez is igaz, hű neje.

Mulatságaik egyszerüek voltak, a lehető legszelidebbek a világon:
szerény társas-tánczmulatságok, tiz-tizenkét párral az egész, melyeken a
király kiállt, s három teljes órát tánczolt egy folytában, egy nótára,
becsülettel. E gyönyörűséges testgyakorlat után aztán lefeküdtek – üres
hassal (az udvari népek morgolódtak is eleget e vacsorátlanság miatt!) –
s más nap reggel korán keltek, este pedig – elhiszem – megint
tánczoltak, vagy pedig a királyné hárfázott, – Haydn mondá, hogy nagyon
szépen tudott, – avagy a király olvasott föl neki egy czikket a
„Spectator“-ból, vagy lehet Ogden prédikácziói közül egyet. Oh Arkádia!
milyen élet lehetett az! Azelőtt vasárnap elfogadási nap szokott lenni
az udvarnál, de az ifju király ezt a szokást is megszüntette, a mint
hogy megszüntette amaz istentelen kártyázásokat is, melyeket emliténk.
Nem mintha ellensége lett volna György az ártatlan mulatságoknak, vagy
legalább, a melyeket ő ártatlanoknak tartott, – nem biz’ a; pártfogolta
ő a müvészeteket – a maga módja szerint; barátságos és kegyes volt
kitűntetett müvészei iránt s becsülte hivatásukat. Egyszer az is eszébe
jutott, hogy az irodalom és tudomány jelesei számára Minerva-rendet
alapítson; az új rend lovagjai mindjárt a Bath-rend lovagjai után
következtek volna és szalma-szín szalagot s tizenhat-hegyü csillagot
viseltek volna. Hanem a tudós urak közt olyan veszekedés támadt, midőn a
rendbe fölveendő egyének kérdése került szóba, hogy az egész tervvel
fölhagyott és Minerva meg csillaga soha sem szállt le közénk.

Azt sem akarta megengedni, hogy Szent Pál templomát kifessék, mert
pápistásnak tartotta, – mig ma a lehető legesetlenebb pogány-szobrok
ékitik ez épületet. Az még szerencse, hogy legalább a festményektől
megkimélték templomunkat, mert a festő és rajzmüvészet a mult évszáz
végén szomoru egy tökéletlen fokon állott s szemeinknek bizony sokkal
nyugodalmasabb, hogy – mikor a papról elfordítjuk – fehérre meszelt
falakon pihentessük meg, mint Opie szurok szinü vásznain, vagy Fuscli
piszkos-sárga szörnyetegein.

És mégis van egy nap az esztendőben, egy nap, midőn az öreg György is
szerette teljes szivével e templom fölkeresését, a melyen, azt hiszem,
Szent Pál egyháza nyujtja a világ legnagyobbszerü látványát: akkor,
midőn az ötezer árva gyermek, a rózsa-piros arczu, édes, csengő hangú
ötezer gyermek zengi benne a himnust, hogy az ember szive megreszket a
boldogságtól, hálától! Száz meg száz nagy dolgot láttam már
világ-életemben; láttam koronázást, párisi díszünnepélyeket,
kristály-palota megnyitást, pápai kápolnákat, hosszú reverendás
kárdinálisokból álló proczessiókat és pohos diskantok rikácsoló karait –
de higyjétek el, nincs az egész keresztyénségben olyan látvány, mint az
árva gyermekek napja. Non Angli, sed Angeli! Mikor az ember meglátja az
ártatlanság e gyönyörü csoportját, mikor meghallja az első hangok
zendülését: bizony, mintha kérubok dallanának!

Az egyházi zenének mindig nagy barátja volt a király, s e részen nem
csak jó kritikus, hanem maga is igen jártas müvész volt. Sok minden
vidor és megindító történetkét lehet arról hallani, hogy viselte magát
az ő kedvéért rendezett hangversenyeken. Mikor már szeme is, lelke is
elvesztette látását: egyszer ő választotta meg a vallásos hangversenyre
a darabokat, s a választott zene és szöveg, mindkettő „Samson
Agonistes“-ből volt, tele vonatkozásokkal vakságára, rabságára és
szerencsétlenségére. Midőn a királyi kápolnában a kar énekelt:
hangjegytekercsével verte az ütemet; ha az előtte ülő apród fészkelődött
vagy nem figyelt: a tekercs hamar lecsapott a fiatal barázda-billegető
hajporos fejére. A szinházat is szerette mindenek felett. Utána aztán a
püspökök és papok is csak eljárogattak, mert nem tarták szégyennek, hogy
megjelenjenek ott, hol ez a jó ember is megjelent. Mondják, hogy
Shakespeareből s egyátalán a tragédiákból nem sokat csinált, hanem a
bohózatokat, a ballettet: azt már szerette. Különösen mikor a bohócz
répát vagy egy szál kolbászt nyelt el: olyan oldal-szakadtából
hahotázott, hogy a mellette ülő szeretetreméltó kis herczegasszony a
fülébe szokta sugni: „Kegyelmes uram! térjen magához!“ De ő csak tovább
röhögött és pedig a lehető legközönségesebb bohózatokon is, mindaddig,
mig csak egy szikra volt még szegénynek az eszéből.

A király fiatalkori egyszerü életében sok van, a mi engem rendkivül
megindít. Valamig csak anyja élt – tizenkét egész esztendeig azután,
hogy hárfa-játszó kis feleségét elvette – mindig csak nagy, esetlen,
félénk kamasz volt, szigoru anyja tutorsága alatt. Eszes, unalomvágyó,
kegyetlen egy asszony kellett hogy ez legyen. Háztáját pusztán, a
világtól elzárva tartotta, gyanakodva mindenkire, a ki csak gyermekeihez
közeledett. Midőn egyszer a fiatal Gloucester herczeg zárkozott és
szomoru volt, durván kérdezte tőle, hogy mi az oka hallgatagságának?
„Gondolkodom“, felelt a szegény gyermek. „Gondolkodol, fiu! de hát
miről?“ „Arról gondolkodom, hogy ha valaha fiam lesz, én nem teszem oly
boldogtalanná, mint anyám engem.“ A többi fiu mind vad volt, Györgyöt
kivéve. György és Sarolta minden este kötelességöknek tartották, hogy a
király anyjánál Carlton-houseban tisztelegjenek. A vén asszonynak
torok-baja volt, abban is halt meg, de azért egész végeig bekocsizta az
utczákat, hogy lássák, hogy még él. Halála előtt való este még beszélt
ez a nyakas asszony, szokása szerint fiával és menyével, avval lefeküdt
s reggel halva lelték ágyában. „György! légy igazi király!“ e szavakat
harsogta mindig fia füleibe, – és egy király törte magát, hogy
igénytelen, kimért, lágyszivü, bigot ember váljék belőle.

Megtette a mit tehetett, dolgozott, mint isten tudnia adta; a mi erényt
ismert: igyekezett is hogy gyakorolja; minden tudományt, a minek csak
ura tudott lenni: törekedett is, hogy megszerezze. Igy például teljes
életében térképet rajzolt és nagy gonddal s igyekezettel tanulmányozta a
földrajzot. Tudta egész nemességének minden családi körülményeit és
összeköttetéseit – s igy szép kis történetekről lehetett tudomása. Tudta
könyv nélkül az egész hadjegyzéket; a hajtókákat, a gombok számát
pontosan, minden peczket, paszománt, minden háromszögü kalap szabását,
czopfot és kamáslit, a mi csak sergében előfordult. Ismerte az egyetemek
személyzetét, tudta, hogy melyik doktor ur hajlik az unitária vallás
felé s melyik az egyház igazi hive. Tudta saját és nagyapja udvarának
illem-paragrafusait, pontról pontra; kis ujjában volt, hogy kell fogadni
a minisztereket, hogy az állam-titkárokat, hogy a követeket, hogy a
kérelmezőket, az előszobában levő legalázatosabb apródot s a
legközönségesebb lovász-inast vagy kuktát, – s egy hajszálnyit sem
vétett soha. A királyi hivatásnak ezt a részét meg tudta tanulni, s meg
is tanulta; de ha arra az oldalára gondolunk, mely majdnem isteni, s egy
halandó ember által kell betöltetnie, – egy halandó által, ki a
gondolatok ellenőrzési jogát követeli magának, ki a vallásnak akar
irányt adni, ki millió magához hasonlótól kivánja a feltétlen
engedelmességet, ki ha sértve érzi magát, vagy veszekedni van kedve:
háboruba viszi őket s megparancsolja nekiek: „ily módon kereskedjetek;
igy gondolkozzatok; ezek a szomszédok legyenek szövetségeseitek, a
kiket, ha kell, segíttek, – ezek pedig ellenségeitek, kiket, ha
parancsolom, agyonüttök; ilyen módon imádjátok az istent!“ – ha, mondom,
hivatásának erre az oldalára gondolunk, lehet-e csodálkoznunk, hogy egy
ilyen ember, mint György, vállalván magára e hivatalt: bűnhödés,
megaláztatás szállt nemzet és uralkodó fejére egyaránt?!

És mégis van bátorságában valami nagyszerü. Ama küzdelem, melyet a
király főuraival folytatott, még történetirójára vár, ki majd helyesebb,
igazabb itélettel beszéli el György uralkodását, mint azok a hójagfejü
farkcsóválók, kik közvetlen utána irtak. Ő volt az, ki – hátát a nép
fedezvén – Amerikával a harczot folytatá; ő volt az – a néppel
egyetértve – ki a római katolikusok igazát megtagadta – ő volt, ki e két
kérdésben leverte a patricziusokat. Megvesztegetett, fenyegetett, ha
kellett: tettette magát; alattomos kitartást, boszuálló
elhatározottságot tanusitott, olyat, hogy a ki jellemét ismeri: bámulnia
kell. Bátorságát soha sem lehetett legyőzni. Northot lába alá töpörte,
meghajtotta az ifjabb Pitt merev nyakát, – megtörhetlen jellemét még
betegsége sem tudta legyőzni. Mihelyt tudalma visszatért, folytatta
terve kivitelét, melyet csak akkor hagyott félbe, ha okossága elhagyta;
mihelyt kezei kiszabadultak a kényszer-ingből, fölvették a tollat és
dolgoztak tovább a terven, mely lelke elborultának perczeig
foglalkodtatá.

Azt tartom, hogy a világ zsarnokainak kilencz tizedrésze erősen meg volt
győződve, hogy nekik van igazuk. E kényelmes előfelvétből kiindulva az
algiri dey egy szép reggel húsz embert nyakaztatott le; Pater Dominico
egy sereg zsidót perzseltetett meg a legkatolikusabb király jelenlétében
és a salamankai és toledói érsekek Amen-t mondtak rá. Protestánsokat
sütöttek meg, Smithfielden jezsuitákat agyaltak és négyeltek fel,
Salemben boszorkákat égettek meg, s mind ezt tisztességes emberek tevék,
azon szent hitben, hogy a mit tettek, a legigazabb joggal tették. És
épen igy az amerikaiak is megengedhetik az öreg Györgynek, noha gyűlölte
őket, s ők meggyőzték őt, hogy megvoltak neki a tisztességes okai, a
miért el akarta őket nyomni. Lord North életrajzi vázlataihoz lord
Broughamtól a király sajátkezü jegyzeteiből egy függeléket toldott,
melyek sajátságos pillantásokat hagynak ő felsége nézeteibe vetnünk. „A
jelen kor“, jegyzi meg a király, „szükségképivé teszi mind azok
összeműködését, kik elejét akarják venni a fejetlenségnek. Nincs más
vágyam, csak hogy boldognak lássam országomat, s épen azért mindazokat,
kik nincsenek szivből az én pártomon, rosz alattvalóknak s nem kevésbbé
rosz embereknek kell tartanom.“ Ilyen formán következtet ő. „Én csak jót
akarok, s igy a ki nincs velem egy véleményen: áruló és gazember.“ Ne
feledjük, hogy hivatását isteni küldetésnek tartotta; ne feledjük, hogy
felfogása ép oly lusta volt, mint neveltetése tökéletlen; hogy az ég
egyazon végzetes akarata tett koronát fejére, mely őt családja iránt
gyöngéddé, életében tisztává, bátorrá és becsületessé, s mely őt
szűkkeblüvé, makacscsá tette, s mely gyakran megfosztá eszétől. Népének
atyja volt, s lázongó gyermekeit ostorral kelle engedelmességre
kényszeritnie. Ő véde volt a protestáns vallásnak, s akaratos fejét
előbb százszor a tőkére tette volna, mintsem hogy csak egy nyomnyi
részük lett volna a katolikusoknak Anglia kormányzásában. S nem
hinnétek, hogy elegen vannak a tisztességes bigotok minden országban,
kik az állambölcseség ily nemében tökéletesen egyetértenek a királylyal?
A felől semmi kétség, hogy az amerikai háboru népszerü volt Angliában.
Ama feliratra, mely a gyarmatokkal szemben erőhatalmat kiván
alkalmaztatni, 1775-ben igy álltak a szavazatok: az alsó-házban 304
mellette, 105 ellene; a felső-házban 101 mellette, 29 ellene szavazott.
Népszerü? – épen ily népszerü volt Francziaországban a nantesi ediktum
visszavétele, népszerü a Bertalan-éji vérfürdő és kiválóképen népszerü
Spanyolországban az inkviziczió.

Hanem hát a háborúk és forradalmak a politikus buzája. E hosszan tartó
uralkodás nagy eseményeit, ama nagy államférfiakat és szónokokat, kik
azokat dicsőiték, – eszem ágában sincs, hogy egy rövid óra könnyü
fecsegésinek tárgyává tegyem. Mi csak térjünk vissza alantabb járó
tárgyunkhoz, az udvari pletykákhoz. Amoda át ül a mi kis királynénk egy
csomó termetes fiu és szép lány közepett, kikkel az ő hű Györgyét
megajándékozá. E lányok története – a mint a kis Burney kisasszony
lerajzolta őket – valami kedves. Mindnyája csinos volt – a kisasszony
szépeknek mondja; mindnyája nagyon barátságos, szeretetteljes, nőies és
igazán kegyes volt mindenkihez, valaki csak – ur avagy szegény –
szolgálatot tett nekik. Mindeniknek meg volt egyben-másban a maga
ügyessége; az egyik rajzolt, a másik zongorázott, mindenik szörnyü
szorgalommal dolgozott, s egész szoba-bútorzatokat készitettek – ezek a
csinos kis mosolygó Penelopék – munkás kis tűikkel. Ha a nyolczvan év
előtti társadalmat akarjuk magunknak lefesteni: képzelnünk kell százezer
csoport nőt, nagy magas fejkötőkben, jól befűzött derekakkal,
terjedelmes szoknyákban, nekifeküdve a varrásnak, mig egyik a sok közül,
vagy tán egy kitüntetett, hosszú czopfos lovag regényt olvas fel a
többinek. Vess például egy pillantást amaz olneyi falusi lakba, s nézd
meg Unwin asszonyt, vagy lady Hesketht, e magas miveltségü hölgyeket, e
jámbor istenfélő nőket és Cowper Vilmost, a finom elménczet, e reszkető
pietistát, e túlmivelt lovagot, a mint épen „Jonathan Wild“-et olvassa a
hölgyeknek! Mily változás szokásainkban, múlatságainkban azóta!

György király háztartása az angol háztartások példányképe volt. Pontos
volt; jótékony volt; szánakozó volt; egyszerü volt, kimért volt – hanem
aztán oly egyhangu és unalmas is kellett hogy legyen, hogy a hátam
borsodzik belé, ha csak rá is gondolok. Nem csuda aztán, hogy a
herczegek, mihelyt csak tehették, szabadulni igyekeztek ez unalmas házi
erények öléből. Kiszabott órája volt a felkelésnek, kocsizásnak,
ebédnek. Holnap épen úgy ment, mint tegnap. Minden este ugyanazon
perczben csókolta meg a király lánya piros arczát, a herczegnő anyja
kezét s Thielke asszony ugyanazon perczben hozta a király hálósapkáját.
Mindig ugyanazon órában költötték el vékony ebédjöket s fecsegtek a thea
mellett a lovászmesterek és szolgálattevő komornák. A király mindig
ugyanazon órában játszta trik-trakját vagy hallgatta hangversenyét, mig
a lovászmesterek majd halálra ásitozták magokat az előszobában, – vagy a
király családjával sétált a windsori kert oldalasán, kézenfogva vezetvén
kedvenczét, a kis Amelie herczegasszonyt, és a jóságos nép körültolongta
őket, – és az etoni tanulók átdugták piros-pozsgás pofájokat a nagyok
hóna alatt, – és a hangverseny végeztével a király soha sem mulasztotta
el, hogy levegye orjási háromszögü kalapját, köszöntvén zenekarát s
mondván: „Köszönöm, urak!“

Nyugodalmasabb háztartást, minden költőiség nélkül szűkölködőbb életet
képzelni sem lehet, mint ez a kewi vagy windsori. Esett vagy nap sütött:
a király órákig elkocsikázott minden nap; betolta piros képét a körülbe
fekvő kunyhók ajtaján s mutogatta nagy lapátos kalapját és
windsor-egyenruháját gazdaembereknek, kanász-gyerekeknek, almagombóczot
készitő vén asszonyoknak, egy szóval, minden rendü és rangu embereknek,
urnak és szegénynek, számnélküli adomákra nyújtván alkalmat. Hanem ezek
az adomák nem igen emelik a király méltóságát. Mikor Harun Al-Rasid
álruhában meglátogatja egyik alattvalóját, ez biztos lehet felőle, hogy
fordul számára valami a kalifa bőkezüségéből. Az öreg György azonban nem
igen tanusitott valami királyi adakozó szellemet. Nagy néha ejtett
egy-egy aranyat, de bizony néha kaparászott zsebében s hát – nem volt
nála pénz. Egyik-másik embertől száz dolgot is kérdett, hogy hányból áll
családja, hogy milyen a zabja meg babja, hogy mennyi haszonbért fizet? –
s avval tovább lovagolt. Egyetlen egyszer Alfréd királyt adta, s egy
kunyhóban kellemes meglepetést okozott[16]. Midőn a vén asszony
hazament, az asztalon egy papirban pénzt talált s kivül ez volt ráirva a
királyi rajzónnal: „Öt arany egy szamárra.“ Nem volt valami nagy
bőkezüség, de mégis szivesség volt, méltó Györgyhöz, a falusi gazdához.
Egyszer a király és királyné együtt sétáltokban egy kis fiuval
találkoztak – mindig nagyon szerették a gyerekeket ezek a jó lelkek – s
meglapogatták a kis szőke fejecskét. „Ki fiacskája vagy te?“ kérdé a
windsor-egyenruha. „Atyám a király kenyerét eszi“, felelt a gyermek.
„Akkor hát térdelj le“, mondá a király, „s csókold meg a királyné
kezét.“ De a király kenyerét evő kis hajtása nem akart. „Nem“, mondá,
„nem térdelek le, mert ha letérdelek: elpiszkolom új nadrágomat.“ A
takarékos király szerette volna megölelni s abban a nyomban lovaggá
ütni. György bámulói könyveket irnak tele ilyen történetekkel. Egy
reggel, mikor még senki sem kelt föl, a király Gloucesterben sétált,
Málit, a szolgálót, ki épen a küszöböt súrolta, félretolta, felment a
lépcsőn s felkeltette javában hortyogó lovászmestereit s avval lesétált
a hidhoz, hova ezalatt tiz-tizenkét ficzkó gyülekezett. „Mit, hát ez már
az új gloucesteri hid?“ kérdé kegyes uralkodónk; azok pedig feleltek:
„igen felség.“ „No hát akkor, fiaim, kiáltsunk egy éljent!“ S miután e
szellemi elégtételt megszerezte volna nekik: hazament és reggelizett.
Atyáink nagy gyönyörüséggel olvasák ez egyszerü históriákat, jóizüen
kaczagva e vékonyka viczczeken, szeretve ez öreg embert, ki minden
kunyhóba beüté orrát, ki csak közönséges pecsenyével és zöldséggel élt,
ki minden ti franczia csecsebecséiteket lenézte, ki testestől lelkestől
igaz angol ember volt. Talán láttátok hires képét Gilraytől (abban a
régi parókában, csunya, vacskos, vén windsor-egyenruhájában) Brobdingnay
királyaként, a mint egy kis Gullivert vizsgálgat, egyik kezében e kis
törpét, másikban pedig egy szinházi látcsövet tartván, melylyel azt
nézegeti. Atyáink ugyanis szerették Györgyöt úgy tüntetni föl, mint a
nagy királyok előképét – a kis Gulliver pedig a nagy Napoleon volt.
Akkor büszkék voltunk előitéleteinkre; nagyzottunk és dicsekedtünk
képtelen henczegéssel; ellenségeinkkel szemben a kicsinylés meg gúny
rémitő igazságtalanságával léptünk föl, harczoltunk ellene minden lehető
fegyverrel: nemessel és nemtelennel egyaránt. Nem volt az a hazugság,
melyet el ne hittünk volna, sem oly bűnvád, melyben dühös előitéletünk
kétkedett volna. Egy időben azon jártattam eszemet, hogy összegyűjtsem
azokat a hazugságokat, melyeket a háboru alatt a francziák rólunk irtak,
mi pedig róluk. A népszerü hazudozásnak sajátságos emlék-oszlopa lett
volna az!

Ő felségeik nagyon leereszkedő potentátok valának s az udvari krónikás
alig győzi feljegyezni a sok látogatást, melyekkel alattvalóikat,
előkélőt és szegényt, megtisztelének; hogy kiknél ebédeltek, hogy ki
nagy falusi lakában háltak meg, hogy ki szegényebb házikójában ittak
theát s ettek vajaskenyeret nagy kegyességgel. Sok előkelő rémitő
összegekig költekezett, hogy uralkodóját megvendégelje. A király és
királyné pedig különös kegyének jeléül a nemesek gyerekeit néha
keresztviz alá tartotta. Látom, hogy 1786-ban Salisbury asszony,
1802-ben pedig Chesterfield asszony részesült e nagy kitüntetésben. Az
„Udvari hirek“ rovata elbeszéli, hogy fogadta ő ladysége a felségeket
diszágyában, „mely fehér atlaszszal bevonva, csipkék árjában uszott; a
himzett paplan, szintén fehér atlaszból, aranynyal szegélyezve, az ágy
pedig piros atlaszba bevonva, fehérrel bélelve díszelgett.“ A gyermeket
előbb a dajka adta át Bath marquisenak, a főápolónőnek; ekkor a marquise
a királynénak kézbesitette a babát; ekkor a királynő tovább adta a kis
ártatlant a norwichi püspöknek, a szolgáló lelkésznek. Mikor aztán a
szertartásnak vége volt, a gróf féltérdre ereszkedve átnyújtott ő
felségének, a királynénak, egy csésze húslevet, egy nagy arany tálczán,
mely ismét piros bársony párnán nyugodott. Hogy aztán a király-imádás e
megható térdhajtó szertartásainál szerencsétlenségek is fordultak elő,
természetes. Melcombe lord, – köznéven Dodington Bubb – igen kövér,
poczakos ember volt, s egykor igen pompás udvari díszöltözetben le
kellett térdelnie – beszéli Cumberland – de oly kövér, oly
becsatolt-gombolt volt, hogy nem birt megint fölkelni. – „Térdre, uram,
térdre!“ kiáltá az udvarmester ő lordsága egy polgármesternek, kinek
szónoklatot kelle felolvasnia, de felállva kezdé meg szónoklatát.
„Térdre, uram, térdre!“ kiáltozá ő lordsága kétségbeesett rémülettel.
„Nem lehet!“ mondá a polgármester, hátraszólva, „nem látja, hogy az
egyik lábom fából van?“

Burney pompás „naplójában és levelezésében“ tövéről-hegyéről le van irva
a jó öreg György király s a jó öreg Károlina királyné házi köre és
udvari élete. A király mindennap hatkor kelt föl s nyolczig a maga kedve
után járt. Hogy hálószobájában szőnyeg legyen, azt tartá, elpuhitja az
embert. Kevéssel nyolcz előtt aztán a királyné s a királyi család mindig
készen várt reá s ekkor a kastélybeli királyi kápolnába mentek
mindnyájan. A folyosókon tűz nem volt, s a kápolnát is nagyon
takarékosan világitották ki. A herczeg-asszonyok, nevelőnők és
lovászmesterek morgolódtak és – meghűtötték magukat. Lett legyen azonban
hideg vagy meleg: nekik mindig meg kellett jelenniök s lett légyen eső
vagy száraz, setét avagy világos: a vaskos öreg György mindig megállta
helyét s rámondta a káplán szavára az Amen-t.

A királyné is minden oldalról jellemezve van Burneynél. Igen értelmes,
erkölcsös egy asszony volt; nagyon büszke delhölgy az államügyekben, de
annál egyszerübb a közönséges életben; azokhoz az időkhöz mérve sokat
olvasott s a könyvek megitélésében igen éleselmü; kurtán szóló, de nem
igaztalan, átalában nem barátságtalan alattvalóihoz, de meggyőzhetlen az
illem felőli nézeteiben, s szörnyü boszús, ha a szolgálatában álló
népség beteg talált lenni. Burney kisasszonynak nagyon koldus fizetést
adott s szegény fejét majd hogy halálra nem kínozta. De azért erősen meg
volt a felől győződve, hogy Burney kisasszonyt a legnagyobb kegyben
részesiti, holott pedig szabadságától, a világtól, a mulatságtól fosztá
meg s majd holtra kényszergette az únalommal, e rémitő udvarhoz
lánczolván. Hanem a királynénak nem volt rémitő ez udvar. Ha ő lett
volna itt a cseléd az urnő helyett: bizalma soh’ sem tört volna meg,
soha egy gombostűnek sem vétette volna el hogy hol a helye s egy perczig
sem feledkezett volna meg kötelességéről. Ő maga nem volt gyönge s igy
nem is tudott azoknak soha megbocsátani, kik azok voltak. Életében az
irigység sem találhatott volna makulát s a szegény bűnösöket oly
szivéből gyűlölte, mint az erényeseket nagyon sokszor. Borzasztó
megpróbáltatásokon és öntapasztalatokon kellett átmennie, nem csak
gyermekei részéről, hanem férje részéről is, ama végteleneknek tetsző
napokban, melyekről már senki sem tudhat semmit; ama napokban, midőn a
király még nem volt egészen őrült, miről soha sem nyugvó nyelve
őrültséget, dühöt és üldözést dadogott: neki pedig mosolyognia,
tisztelettel hallgatnia kellett e kiállhatatlan kínok közepett. A
királyné minden kötelességét állhatatosan betöltötte s megvárta, hogy
más is betöltse az övéit épen úgy. Egy állam-keresztelés alkalmával a
gyermeket tartó hölgy elfáradt, elhalványodott s a walesi herczegné
kérte, hogy hadd ülhessen le szegény. „Csak hadd álljon!“ mondá a
királyné, lefricskázva a burnótot ruhája újjáról. Ő állva maradt volna,
a milyen állhatatos volt és hogyha addig kellett volna is azt a gyereket
tartania, mig a szakála megnőtt volna. – „Immár hetven esztendős
vagyok“, mondá a királyné egy hordszékét megállitó tömeg garabonczásnak,
„ötven évig voltam Anglia királynéja s még senki illetlenül nem bánt
velem.“ Szegény rettenthetlen, szigoru, ki nem békülő királyné! Nem
csodálom, hogy fiai megugrottak tőle.

A Györgyöt és nejét körülvevő nagy család minden tagja közt, ugy hiszem,
a legcsinosabb az atya beczéje, Amelie herczegasszony. Szépsége,
szeretetreméltosága, kora halála s a rendkivüli szenvedélyes gyöngédség,
melylyel atyja szereté: megnyerik számára az ember szivét. A királyét is
ő nyeré meg minden gyermeke közül leginkább, mig fiai közt York
herczeget szerette legjobban. Burney egy nagyon szomoru történetet
beszél a weymouthi szegény öreg emberről és hogy mily erősen óhajtá,
hogy kedvencz fia nála legyen. A király háza nem volt elég nagy, hogy a
herczeget is befogadhassa s ezért a király épen a magáé mellett roppant
költséggel épittetett számára egy hordozható házat, csak hogy az ő
kedves Friczikéje közelében lehessen. Mig a fiu ott ült: nem is
eresztette el karját, mással nem is ereszkedett szóba s az előtt sem
beszélt – jó darab ideig – másról. De az oly igen régen várt herczeg
egyetlen éjjel maradt ott. Más nap már dolga volt Londonban, a mint
mondá. Az öreg király udvarának unalmassága kétségbe ejté Yorkot s III.
György többi vaskos fiát is. Különben a mi azt nézi, ezek is
kétségbeejték a lovászmestereket és udvarhölgyeket s hangos beszédeikkel
és darabos modorukkal elrémitették ez illemteljes kis házi kört. Azt meg
kell adni, hogy valami nagy boldogságára nem igen voltak a királynak
ezek az ő fiai.

Hanem a szép kis Amelie, az már kedvencze volt s ez a kis lány, a mint
fecsegve és mosolyogva pihen az öreg atya ölelő karjai közt: igazán
kedves csak rágondolni is. Burney könyvében egy családi kép van
lerajzolva, melyet nagyon kőszivü embernek kell lennie, a ki ne
szeressen. A királyi család egyik délutáni sétáját irta le Windsorban.
„Igazán kedves egy séta volt ez“, irja Burney kisasszony. „A kis
herczegasszony – csak most töltötte be a három esztendőt – piros alju
musszlin szoknyácskában, arczácskájához simuló fejkötőben, fehér
keztyüvel és legyezővel, egyedül ment elől; arcza ragyogott a boldogság
miatt, hogy ily fényben jelenhetett meg, s tovahaladtában
ide-odaforgott, hogy mindenkit láthasson, mert minden sétáló a fal mellé
állott, hogy a királyi családnak – mihelyt odaér – helyet adhasson.
Utána a király és királyné következtek, magok is egész boldogan a kis
becze boldogságán. A walesi herczegné Waldegrave Erzsébet asszonyra
támaszkodva, Auguszta herczegasszony Ancaster herczegnő karján és
Erzsébet herczegasszony Bertir Sarolta asszonytól vezetve következtek
aztán sorban.“ „Itt a hivatal a rang előtt járja“, jegyzi meg Burney
asszony, hogy megmagyarázza a megfoghatlant, hogy t. i. Waldegrave
asszony, egy komorna, egy herczegasszony előtt hogy mehetett! „Bude
tábornok, Montague herczeg és Price őrnagy, mint lovászmester, képezék a
menet utócsapatját.“ Mintha látná az ember! A zenekar régi dallamait
fújja; a nap fényesen ragyog e boldog, loyalis környezet fölött,
megvilágitván az agg várfokokat, a terebélyes szilfákat, a rózsapiros
tájat és csillogó zöld pázsitot. A királyi zászló meglobog ott túl a
nagy tornyon, mig a vén György tovahalad, nyomában családja, előtte a
gyönyörü gyermek, ki ártatlan mosolyával édesgeti a bámuló sokaságot.

„A király Delany asszony láttára azonnal megállt, hogy beszélgessen
vele. A királyné, a kis herczegasszony és a többiek is természetesen,
mind megálltak. Jó darab ideig társalogtak az áldott öreg asszonynyal,
miközben a király egyszer vagy kétszer hozzám is szólott. Tekintetem
találkozott a királynééval, s mintha egy kis meglepetést olvastam volna
ki szeméből, épen nem boszankodást azonban, hogy én is részt veszek a
társalgásban. A kis herczegasszony mindjárt Delany asszonyhoz szaladt,
mert igen szereti s úgy bánik vele, mint egy kis angyal. Azután meg a
kiváncsiság és megemlékezés tekintetével Delany asszony mögé került,
hogy engem is láthasson. „Félek“, mondám susogva, lehajolva hozzá,
„királyi felséged nem is emlékszik már reám“. Felelete egy angyali
mosoly volt s avval hozzám hajlott, összeszedvén ajkait, hogy
megcsókoljon.“

A herczegasszony maga is próbált verseket irni, s a neki tulajdonitott
panaszos sorok közt van egynehány csinos, melyek sokkal meginditóbbak,
mint sok jobb költemény.

  „Valék gondatlan, fiatal,
  Járta mosoly, táncz, tréfa, dal,
  Intett az életteljnek kedve.
  Bánat, gond, kín lőn elfeledve,
  S hivém az élv e szép óráiban:
  Csak érettem van minden a mi van!

  „De jött a próba ideje:
  Testem gyötré láz hidege;
  A kedv, a vigság eltünének,
  Nem kelle már se táncz, sem ének,
  S milyen szomorú volna – gondolám –
  Ha értem lenne, a mi van csupán!“

És e szegény ártatlan teremtés idehagyott mindent, a mi van – de a bánat
terhe alatt leroskadt király már azelőtt olyan állapotban volt, hogy a
körülte levő hivatalnokok kényszeritve voltak, hogy felügyelőket
rendeljenek mellé s 1810 novemberétől kezdve III. György immár nem volt
többé király. Ország, világ tudja betegségének történetét s az egész
történet sem képes szomorúbb alakot fölmutatni, mint ezét a szeme és
esze világától megfosztott öreg emberét, ki nagy palotája termeit
összebarangolja, képzelt parliamentekhez szónokol, álmodott seregek
felett szemlét tart és kisérteties kihallgatásokat osztogat. Láttam ez
időben levett arczképét; ott függ lányának, a hessen-homburgi
őrgrófnénak egyik termében – windsori könyvek és bútorok s száz meg száz
édes emlék közepett, a herczegasszony angol hazájából. A szegény agg
király biborban van levéve, hófehér szakálla mellére omlik, melyen hires
rendének csillaga még most is ott ragyog, hiában! Szegény, nem csak vak
volt, végre egészen meg is süketült. Minden fényt, minden értelmet, az
emberi szó minden hangját, az isten földjének minden gyönyörét: mind,
mind elveszité! Néha volt még egy-egy világos pillanatja. A királyné
egyszer ilyenkor akarta látni s bement hozzá: ott ült a zongora előtt,
dicséneket zengve s maga kisérve magát. Midőn a dalt elvégezé: letérdelt
és fönhangon könyörgött a királynéért, aztán egész családjáért, a
nemzetért s végre önmagáért, hogy legyen hozzá kegyelmes az isten, s
fordítsa el róla lesujtó nyomorát és ha nem: hogy adja neki a türelemnek
lelkét, hogy tovább is hordozhassa. Ekkor könyűkbe tört ki és elméje
megint elborult.

Micsoda papnak kell e históriából erkölcsi tanulságot huzni? micsoda
szavakkal lehet elbeszélni, mint épen a legegyszerübbekkel? Rémitőbb,
hogysem könyűket fakaszthatna! Ily nyomor gondolata az alázat poráig ver
le az emberek és királyok királya előtt, a császárságok és köztársaságok
legfelsőbb uralkodója előtt, élet és halál, szerencse és győzelem
kifürkészhetlen osztója előtt! „Oh testvérek“, szólék azokhoz, kik
először hallának engem Amerikában, „oh testvérek! kik egyazon édes
anyanyelvet beszélitek – oh bajtársak! kik immár nem vagytok ellenségek,
nyujtsuk egymásnak megilletődve jobbjainkat e királyi hulla fölött,
hüvelybe téve a kardot! Mélyen alant fekszik ő, ki előtt egykor a
legbüszkébbek térdre borultak, s ki mélyebbre volt lesujtva, mint a
legszegényebb. Meghalt ő, kiért milliók hiába könyörögtek. Trónusától
letaszítva, kiméletlen kezektől ide-oda hányatva; gyermekeivel örökös
harczban; agg korának vigaszától időtlen megrabolva – ott csüng a mi
Learünk kiszenvedt lánya megdermedt ajkain és fölkiállt: „Cordelia,
Cordelia várj egy keveset!“

  „Ne gyötörd lelkét. Hagyd, menjen. Nem barátja
  Ki e konok világnak kinpadán
  Tovább is nyújtóztatja.“[17]

Szt! némuljatok el harcz és visszavonás ez ünnepélyes sir fölött!
Harsonák! gyász-indulót harsogtassatok! és te, setét függöny, omolj alá
e látványosság büszkesége, kínja, iszonyu tragédiája fölé!



IV.  NEGYEDIK GYÖRGY.

Twiss mulatságos „Eldon életé“-ben olvassuk, hogyan jutott York herczeg
halálakor az öreg korlátnok az elköltözött királyfi egy hajfürtjének
birtokába, – és hogy oly lelkiismeretes volt a reliquia ugyanazonságának
(autenticitasának) kérdésében, hogy neje, Eldon Böske, saját szobájába
hivatta a „Hamlet“ fodrászbolt segédjét, hogy a fürtöt külön tincsekre
oszsza, melyeket aztán az Eldon család minden tagja viselt. – Azt is
tudjuk jól, hogy midőn IV. György Edinburghba ment: egy nála érőt erőbb
férfi szállt a királyi hajó fedélzetére, hogy a királyt Scotia részéről
üdvözölje és hogy e férfi fölkapva egy poharat, melyből ő felsége ivott,
felfogadta, hogy szent ereklyéül őrzi meg örökre családja számára; evvel
aztán zsebre dugta a nagybecsü poharat – haza érve pedig ráült s
szerencsésen összetörte. Feltéve, hogy a derék megye-biró zsákmánya most
is épen ott állna Abbotsfordon: ugyan nem olyan szánakozásforma
mosolylyal tekintenénk-e rá? Feltéve, hogy a jó protestáns herczeg egy
amolyan hajtincse lenne eladó Christie-éknél: quot libras e duce summo
invenies? ugyan hány fontot kapnál a felséges herczeg után? – Madame
Tussand[18] megszerezte György király koronázási öltönyeit – ugyan van-e
most csak egy teremtett lélek is, a ki megcsókolná azoknak a lomoknak
szegélyét? A király már harmincz éve aluszik – ugyan nem bámul-e
közületek egyik másik, a ki emlékszik rá, hogy egykor hódolva, bámulva
éljenzétek?!

Eleinte ugy tetszett, hogy nem sok bajomba fog kerülni arczképét
lerajzolnom. Ott van kabátja, rendcsillaga, parókája és alóla kivigyorgó
ábrázatja. Itt mindjárt ez asztal mellett le tudnám egy palatáblára egy
kőplajbásszal ugy rajzolni, hogy akárki ráismerhetne. És mégis, miután
az ember köteteket végig olvasott róla, miután végig kisérte régi
folyó-iratokban és lapokban, miután itt egy bálban, ott egy nagy ebéden,
amott a lóversenyen s igy tovább látta volna: az ember csak azon veszi
észre magát, hogy nem kapott semmit, épen semmit, csak egy kabátot, egy
parókát és egy alóla kivigyorgó ábrázatot, semmit, csak nagy festett
képet. Atyja, nagyatyja: férfiak valának. Mindenki tudja, milyenek
voltak, mire valának képesek az adott viszonyok közt; hogyha kellett,
úgy harczoltak, úgy kiállták a sarat, a mint jó katonákhoz illett.
Voltak barátjaik, kiket – a maguk módja szerint – szerettek; voltak
ellenségeik, kiket szivökből gyűlöltek; és hogy megvoltak mindeniknek
szenvedélyeik, tetteik, meg egyéniségük. A György után következő
tengerész-király férfi volt; York herczeg férfi volt, vaskos, termetes,
lármás, élénk, káromkodó, vitéz. De ez a György, ugyan mi volt ez? Végig
tekintem egész életét s egyebet sem látok, mint hajlongást, vigyorgást.
Azt is megpróbálom s részekre szedem, s egyéb sem marad a kezemben, mint
selyem harisnyák, katona-folt, füző-váll, egy bojtos prémes kabát, egy
érdem-csillag és kék rend-szalag, egy csodamód illatszeres zsebkendő,
Trufitt egyik legszebb gesztenye-barna, olajtól gőzölgő parókája, egy
sor ál-fog és egy rémitő nagy fekete nyakkendő, alsó mellények, még több
alsó mellény és aztán – egyéb semmi. Nincs az a gondolat, melyet valaha
tisztán kifejezett volna. Adtak ki iratokat az ő nevében – de azokat más
irta neki – küldtek magány-leveleket, de azokat is más irta helyette. Ő
odairta a lap aljára nagy kövér betükkel: „György P“-(rinceps) vagy
„György R“-(ex), s abban a szép hitben volt, hogy az egész levelet ő
irta. Egy könyvárus-segéd, egy szegény iró, egy szóval egy ember
elvégezte e munkát, kijavitotta a helyesirási hibákat, kisimitgatta a
hányt-vetett mondatokat és megtámogatta innen is túl is a tántorgó
irka-firkát. Kellett volna rajta valami egyéninek lenni: a
tánczmesteren, a kit utánzott – nem, a kit fölülmúlt – a fodrászon, a ki
fölfodoritotta haját, a szabón, ki ruháit varta: volt is, – de Györgyön
a föld hátán semmi valódit sem tud az ember felfedezni. A külső fele – a
felől már bizonyos vagyok – csupa töltelék és szabó-munka; talán van
valami belül? de ugyan mi? Jelleméig sehogy sem képes az ember
elhatolni, annyi már kétségtelen. Hát ugyan a jövő embereinek nem lesz
semmi jobb dolguk, mint hogy ezt a régi királyi múmiát kibongyolgassák
és magyarázgassák? Megvallom: volt idő, midőn azt hivém, hogy derék egy
hajtás lesz üzőbe vennem, nyakon csipnem, leteritnem. De most már igazán
röstelem, hogy felüljek, jó kutyákat uszitsak rá, szabad térre kapjak s
aztán ezt a szerencsétlen vadat vegyem üzőbe!

1762-ki augustus 12-én a braunschweigi ház Anglia trónjára jutásának
negyvenhetedik évforduló-napján London valamennyi harangja üdvözölve
zúgott, hirdetve, hogy III. Györgynek fiu örököse született. A király öt
nap mulva „indittatva érzé magát“, hogy egy nagy pecsétes
nyilt-parancsot bocsásson ki, melyben Ő királyi Felségét, Nagy-Britannia
herczegét Braunschweig-Lüneburg választó-fejedelmévé, Cornwall és
Rothsay herczegévé, Carrick grófjává, Renfrew bárójává, a szigetek
lordjává, Scótia főkormányzójává, Wales herczegévé és Chester grófjává
nevezé ki.

E nagy férfiú születése után boldog-boldogtalan sietett nyakrafőre, hogy
láthassa ezt a lelkem kedves gyermeket, – és Sz. Jakab palotájában,
aranyozott porczellán rácsozat mögött, a három fejedelmi strucz-tollal
ékitett bölcsőben ott volt a királyi gyermek közszemlére kitéve, hogy
gyönyörködtesse a hű alattvalók szemeit. A lábához rakott
hódolatnyilvánitások közt egyik legelső volt, a mint olvasom, „egy
sajátságos indus ij és nyilak, melyeket a herczegnek, atyja new-yorki hű
alattvalói küldtek.“ Örömest is játszott az eféle semmiségekkel, s egy
öreg államférfi, nagy szónok és elméncz – még nagyatyja és szüleatyja
idejéből – nem is fáradt belé, hogy őt efélékkel mulattassa, mert –
szivén feküdvén, hogy hajlott korában is számitson az udvarnál – sokat
játszott a kis herczeggel. Mikor ő felsége utána lőtt játék-ijával:
tette magát, hogy meghalt s leesett, s megint felkelt s megint leesett,
ismét és ismét meghalva – a gyermek roppant gyönyörüségére. Igy
hizelegtek neki már bölcsőjétől kezdve, s mielőtt kis lába még lépni
tudott volna: államférfiak és udvaronczok törték magukat, hogy
megcsókolhassák.

Van egy szép képe ennek a kiralyi kis gyereknek, – a mint piros-pozsgás
kis fejecskéjét anyja ölébe hajtva aluszik; az anyja pedig vissza van
fordulva s egyik ujját ajkán tartja, mintha kérné a körülálló
udvaronczokat, hogy respektálják a baba álmát. Ettől a naptól óta
haláláig – hatvannyolcz esztendő alatt – azt tartom, többször vették le
ő magasságát, mint akárki más teremtett lelket, a ki csak valaha élt és
meghalt, mindenféle egyenruhában és minden lehető udvari öltözetben:
hosszu szőke hajjal, beporozva, czopffal és a nélkül, – minden
elképzelhető kalapban, – dragonyos egyenruhában, windsor-egyenruhában, –
tábornagyi ruhában, – scót szoknyácskában és koczkás nyakbavetőben,
tőrrel és széles késsel (sajátságos egy alak!), – bojtos frakkban,
prémes gallérral, szűk nadrágban és selyem harisnyákban, – mindenféle
szinü parókában: szőkében, barnában, feketében, – és végre hires
koronázási öltönyeiben, melyek képmásába annyira beleszeretett, hogy
Európa minden udvarához s minden angol követséghez küldött egy példányt
belőle s még ezen kivül számtalan klubnak, városháznak és személyes
ismerősének. Emlékszem jól, hogy fiatal koromban nem volt az a vendéglői
ebéblő, hol arczképe ne lett volna meg.

A herczeg gyermekkoráról életrajzi adatokat özönnel beszélnek. Mondják,
hogy bámulatos gyorsasággal tanult meg minden nyelvet, ót ugy mint újat;
hogy gyönyörüen lovagolt, elragadólag énekelt s igen ügyesen játszta a
kis bőgőt. Hogy maga is szép volt, mindenki láthatta, a kinek szeme volt
a látásra. Bátorsága is volt, s egyszer, midőn atyjával
összeszólalkozott, berontott a királyi terembe s felkiáltott: „Éljen
Wilkes, éljen a szabadság!“ Annyi esze volt, hogy valamennyi nevelője
csak volt, mind zavarba hozta, sőt az egyiket – Bruce lordot – ki egy
görög verset nem szépen hangsulyozva idézett: abban a nyomban
kiigazitotta. Bruce lord e megaláztatás után nem maradhatott többé
nevelő, hivataláról lemondott s hogy gyöngéd érzelmét kiengeszteljék,
azonnal kinevezték earlnek! Soha életemben ilyen csodálatos eredetü
előléptetést nem láttam! Bruce lord earllé lett egy vers-mértani botlás
miatt, Nelson pedig báróvá a nilusi győzedelemért!

Nagy összegek kedvelői összeszámitották a milliókat meg milliókat,
melyeknek ez az egyetlen herczeg ragyogó létének folytában nyakára
hágott. 50000, 70000, 100000, 120000 font évi jövedelmén felül: a
parliamentben még három inditványnak lehet nyomára jőni; kifizették
160000 meg 650000 fontnyi adósságait, ezeken kivül pedig még titokzatos
külföldi kölcsönöket vett föl, melyeknek bevételét is zsebrerakta. S
ugyan mit csinált evvel a sok pénzzel? Ugyan mért kellett ezt nekie
megkapnia? Ha egy gyár-város, vagy egy népes vidéki kerület, vagy egy
ötezer főnyi sereg lett volna: akkor sem került volna többe. De ő kopogó
fejére, ki se nem dolgozott, se nem font, se nem küzdött – ugyan hát mit
tehetett egy teremtett lélek, hogy igy beczéztették?

1784-ben huszonegy éves korában Carlton palotát kapta, melyet a nemzet
annyi fényüzéssel szerelt föl, a mennyi csak belefért. A zsebei tömve
voltak aranynyal: ő azt mondta, hogy nem elég; szórta ki az ablakon:
csak a takarók a hátára, a kabátok 10000 fontjába kerültek évenkint. És
a nemzet adott neki még több pénzt, még többet és még is többet, annyit,
hogy azt a számot ki sem lehet mondani. Olyan szép egy herczeg volt,
hogy csupa gyönyörüség volt csak reá nézni is, s mindjárt első világba
léptekor Florizel herczegnek nevezték el. Hogy a föld kerekségén nem
volt több oly szép herczeg: sok férfi, s fájdalom! sok nő is elismerte.

Magam is azt hiszem, hogy nagyon kecsesnek kellett lennie; modorának
bájáról annyi bizonyitékunk van, hogy nagy elegáncziáját és hatalmas
hóditó voltát el kell ismernünk. Ő és a franczia király testvére, Artois
grófja, egy elragadó fiatal herczeg, ki a legpompásabban tánczolt a
kifeszitett kötelen – (egy szegény, öreg, összeesett, számüzött király,
ki György király utódjának vendégszeretetéhez folyamodott, s egy darabig
Stuart Mária palotájában lakott) – ők ketten osztoztak ifjuságukban
Európa első lovagjának czimén. Mi angolok természetesen a mi lovagunknak
adtuk az elsőséget. György haláláig alig is vonta valaki kétségbe ez
elismerés helyes voltát, vagy ha igen: lázadónak, árulónak nevezte
mindenki. Csak a napokban is olvasgatám North Kristóf gyönyörü
„Noctes“-ének új kiadását. A hűséges scót atyafi mind csupa nagy
kezdő-betükkel iszik A KIRÁLY egészségére; azt hinné az ember, hogy ő
volt az első hős, bölcs, államférfi, emberek és királyok példányképe.
Scott Walter volt, kivel a fennebb emlitettem pohár-törési
szerencsétlenség történt. Ő volt a király scót előharczosa, ő toborzotta
fel Scótiát számára, ő hozta divatba a loyalitást s dühösen
szabdalkozott széles kardjával a herczeg ellenei közt. A
braunschweigiaknak olyan védőjük nem volt, mint ez a két Jakab-párti
követ: az öreg Johnson Samu, a lichfieldi kereskedő fia és Scott Walter,
az edinburghi ügyvédé.

Természet és körülmények a mit csak tehettek, mindent megtettek, hogy a
herczeget örvénybe sodorják. Az apa udvarának rémitő unalmassága,
izetlen mulatságai, badar foglalatosságai, megőrjitő taposó malom volta,
az egy huron pendülés kétségbeejtő józansága: egy sokkal kevesbbé
hevesvérü herczegből is élvhajhász fityfirityet csináltak volna. A mint
a herczegek csak egy kicsit birták szárnyukat, azonnal mind kirepültek
az unalom e kastélyából, hol az öreg György király székelt, könyveit
vezette s Händeljén törte fejét, az öreg Sarolta királyné pedig burnótos
szelenczéjét kopogatta himző rámája mellett. A bátor, nyakas fiakból
nagyobb részt komoly férfiak váltak, miután kijárták a bolondját, s
hűséges alattvalói lettek apjoknak és testvéreiknek, s a nép is
szivelhette őket, mert ez nagy készségesen megbocsátja a fiatalkori
kikapiságot, valahol csak bátorságot és jóakaró természetességet lát.

A gyermek a férfi atyja. Herczegünk világba való léptét oly tettel
jelölte meg, mely későbbi életéhez egészen méltó volt. Egy új
czipőcsatot talált fel. Hosszusága egy hüvelyk, szélessége öt hüvelyk
volt. „Majdnem az egész lábfejet elboritotta ugy, hogy mindkét oldalt
érte a földet.“ Nagyszerü találmány! ép oly kecses és hasznos, mint maga
a herczeg, kinek lábán ragyogott. Meg van irva, hogy midőn először
jelent meg udvari bálban: „kabátja halvány vörös selyemből volt, fehér
hajtókára, mellénye fehér selyem, tarkára kihimezve, teleaggatva
franczia csillengekkel. Kalapját két sor aczél gyöngy – számszerént
ötezer – ékitette, szintén aczél gombbal és csattal tüzve fel ujdonat-uj
katonai modorban.“ Oh te Florizel! Vagy talán triviálisak e részletek?
Igen, de: életének fontos eseményei ezek voltak. Életirói azt mondják,
hogy midőn mint walesi herczeg amaz uj nagyszerü palotában kezdé meg
háztartását: sebtiben azon jártatta eszét, hogy majd ő hogy felkarolja
az irodalmat, tudományokat, művészeteket; hogy majd ő milyen irói
társaságokat gyűjt maga köré és mily egyleteket alapit a csillagászat,
földrajz és füvészet emelésére. Csillagászat, földrajz, füvészet? Majd
bizony! Franczia tánczosnők, franczia szakácsok, lovászok, bohóczok,
liferánsok, szabók, ököl-vivók, vivó-mesterek, porczelán-, ékszer- és
csecsebecs-árusok – ezek voltak a neki való pajtások. Eleinte adta, hogy
milyen nagy barátságban él Burke-kal, Pitt-tel, Sheridan-nel. De hát,
ugyan hogy állhatták volna meg a kaczagást ilyen férfiak, egy ilyen
ficzkó, egy ilyen káposzta-lével töltött fej láttára? Fox beszélhetett
vele a koczka-játékról, Sheridan a borról, – de ezeken kivül ugyan mi
érdekelhette volna közösen a szellem ez embereit és Carlton-housei
kikent-fent fiatal gazdájukat? Ez a szélhajtó lett volna olyan
embereknek, mint Burke és Fox, vezetőjük?! Ennek az embernek érhettek
volna valamit nézetei az alkotmányról, az indiai törvényjavaslatról, a
katolikusok egyenjoguságáról – s egyátalán akár miféle kérdésről, mely
fontosabb volt egy mellény-gombnál, vagy egy fogolymadár-mártásnál?! A
herczeg és a whigvezetők közti barátság lehetetlen volt. Képmutatás volt
az egész, ha ezek adták, hogy tekintetbe veszik; s igy ha ő megtörte a
köztük levő üres szerződést: ugyan ki hibáztathatja érette? Természetes
szövetségesei divat-uracsok és tányérnyalók voltak. Egy szakácscsal vagy
egy szabóval tudott beszélni, de a ki egy ilyen tunya, tétlen, közönyös,
bolond, szörnyükép hiú, javithatlan könnyelmü teremtést egy sorba akar
nagy államférfiakkal állitani: már az mégis igen nevetséges dolgot akar.
Eleinte fel akarták használni, s egy darabig ment is, de meg kellett
ismerniök, hogy milyen gyáva, mily végkép szivtelen és alattomos, s
készen lehettek elpártolására. Legbensőbb pajtásai seregét csak is
evőtársak képezék, s ezekkel is hamar jóllakott. Azután ott látjuk
nagyon kevés választott élődi körében, valóságos iskolás gyerekek vagy
testőrök közepett, kiknek élénksége csiklandozta képzelmét a kiélt
kéjencznek. De hát nem mindegy-e, hogy kik voltak barátai? Hisz úgy is
hátat forditott minden barátjának s igy nem is lehettek soha igaz
barátai. Egy trón-örökösnek mindig vannak hizelgői, kalandorok tolongnak
körüle, nagyravágyók mindig felhasználják – de a barátság soh’sem jut
osztály-részébe.

És az asszonyok, azt tartom, azok is csak oly csalfák és önzők egy ily
jellemü ember iránt való magaviseletükben, mint a férfiak. Leporello
szerepét vállaljuk magunkra, e királyi Don Juan hóditásainak hosszú
lisztáját terjesztvén elő s elsoroljuk neveit a választottaknak, kiknek
György herczeg zsebkendőjét rendre-rendre odadobálta? Ugyan mi haszna
beszélnők el, hogyan űzte, fogta, hagyta Perditát, s ki következett
utánna? Ugyan mi haszna tudnók, hogy Fitz-Herbert asszonynyal a római
katolikusok szertartása szerint meg is esküdött, hogy házassági
szerződésüket látták is Londonban, hogy esküvői tanuik nevei
ismeretesek? A bűn e neme, melyre im’ rátérünk, nem tud semmi újat, az
erkölcsök semmi új oldalát feltüntetni. Kicsapongó, szivtelen, hűtelen,
gyáva kéjenczek, mióta csak a világ áll, mindig voltak. Ennek az egynek
már több kisértetet kellett kiállnia, mint a legnagyobb résznek – s
legalább ennyit hadd emlitettünk legyen meg mentségére.

Elég nyomoruság volt boldogtalan fejének, a mi folyton mindinkább is
csalogatta az ördög utján tovább, hogy a mellett, hogy szeretetreméltó
volt – úgy, hogy a nőket megigézte – s a mellett, hogy trón-örökös volt
– úgy, hogy az egész világ hizelgett neki: még szép hangja is volt, a mi
toronyirányt a bor mellé vitte, s igy valamennyi kedves ördög csak van,
mindnyája hizelgett ennek a szerencsétlen Florizelnek: a szenvedélyek, a
semmit-tevés, a hiuság, a részegség, mindnyájazajosan pengetvén
czimbalmát hivókául.

Turbékoló érzelgős dalait legelőször Kew-palota falai alatt hallhatjuk,
a Themse holdsütte partjain, mig lord Leporello ő nagy méltósága őrt
áll, nehogy valaki megzavarja a hangicsálást.

Az ebéd és vacsora utáni dalolás az napság átalánosan divatozott.
Másként nem képzelhetjük az akkori Angliát, mint hogy az egész mind
csupa – részint mocskos, részint ártatlan – dalokat zengedez, minek
órjási mérvü szeszes ital fogyasztás volt következése.

  „A vidor múzsa lakomát soha el nem kerül,
  Csapong, nyilall kehely fölött, mint fecske tó körül“,

zengé Morris egyik finom anakreoni dalában, melyre a herczeg sokszor
fújta karban a visz-sort:

  „S igy méltán mondom, azt hiszem, igyál és tölts megint!“

Hanem a herczeg e derék, jó torku pajtása is nem sokára „méltán“
felejtette a töltögetést és üritgetést, mert csakhamar belátta
életmódjának káros voltát, lemondott dalról és kupáról s nagy
visszavonultságban, isteni félelemmel szivében, halt meg. A mi azt
illeti, a herczeg konyhája, tagadhatlan, vonzó egy konyha volt. Az
elménczek el is látogattak hozzá s minden tőlük telhetőt megtettek
mulattatására. Bámulatos: hogy felvillanyozódik a szellem, hogy
csillognak az élczek, hogy megzamatosodik a bor, ha egy nagy férfiu ül
az asztal-főn. Scott, a hűséges lovag, a király igaz alattvalója,
korának legkitünőbb elbeszélője: kiapadhatlan bőkezüséggel árasztotta
szét régi világi ismereteinek, szivjóságának és humorának kincshalmazát.
Grattan csodálatos ékesszólásával, képzeletével és érzelmével adózott.
Moore Tamás is leszállt közibök egy darab időre, s legválasztékosabb kis
szerelmi dalait csicseregte el, de csakhamar méltatlankodó csiripolással
röppent tova s megtámadta a herczeget csőrével, körmével. Bizony nem
csoda, hogy ilyen társaságban soká tartott az ülés s a pinczemester bele
is fáradt a dugók kihuzgálásába. Ne feledjük el, mi volt akkor a szokás
és hogy Pitt Vilmos, miután otthon megivott egy üveg bort, elment az
alsó-házba s onnan Dundas-szel Bellamy-ékhez s még egynehány kiüritésnél
derekasan megtette a magáét.

Az ember herczegünk életéről végig lapozza egyik kötetet a másik után, s
kap úgy egy fél tuczat törzs-históriát – bizony aligha sokkal többet – a
melyik egyikben úgy meg van, mint a másikban. A herczeg jámbor volt,
közönyös volt, kéjencz volt, s a szive sem volt rosz. Az egyik história
– valamennyi közt bizonyára a legdicséretesebb reá nézve – az, hogy
uralkodói helyettes korában nagy igyekezettel kivánta megtudni mind azt,
a mit csak a halálra itélt foglyok mellett fel lehetett hozni, s nagyon
a szivén feküdt, hogy – ha csak lehet – megkegyelmezzenek nekiek.
Cselédeihez nagyon jó volt. Mindenik életrajzában ott van Málinak, a
szolgálónak, históriája; a herczeg tudniillik valami nevetséges
ujitásokat akart háztartásában tenni, s midőn e miatt a régi
személyzetet elbocsátotta, az épen székeket porozó Máli keserves
zokogásba tört ki, mivel olyan gazdától kell megválnia, kinek mindig
volt egy jó szava minden cselédjéhez. Egy másik történet a herczeg egyik
lovászáról szól, kit rajta kaptak, hogy rozsot és zabot sikkasztott el s
e miatt a fő-lovászmester elbocsátotta szolgálatából; a herczeg neszét
vette a Jancsi esetének, szivére beszélt nagyon szeliden, nagylelküleg
visszafogadta s megigértette vele, hogy soh’sem lop többet – s Jancsi
meg is tartotta szavát. Meg más kedvencz története az életrajz-iróknak,
hogy a herczeg fiatal korában egy katona-tiszt elszegényedett
családjáról hallott; azonnal kölcsön vett hat vagy nyolczszáz fontot,
hosszu szőke haját besimította kalapja alá, s igy ismerhetlenné téve
magát, elvitte a pénzt az éhező családnak. A haldokló Sheridannek is
küldött pénzt, s bizonyosan többször is küldött volna, ha a halál el nem
metszte volna földi utját e nagy szellemnek. Ezeken kivül még egy csomó
kedves, barátságos, kegyelmes beszélgetését jegyezték fel, melyeket a
vele érintkező egyénekhez intézett. Hanem aztán túlfelől husz barátját
hagyta cserbe. Egy nap bizalmas, barátságos volt irányukban, más nap
elment mellettök s meg sem ismerte őket. Használta, kedvelte, talán a
maga módja szerint szerette is őket – s aztán ismét megvált tőlök.
Hétfőn ölelte, csókolta szegény Perditát, kedden találkozott vele s rá
sem nézett; szerdán a lehető legjobban volt a szerencsétlen
Brummell-lel, csütörtökön elfeledte; sőt még meg is csalta egy
burnót-szelenczéig, melylyel adós volt a szegény uracsnak; azután
évekkel látta megint: elrongyosodva, elnyomorodva, mikor a tönkre ment
divatfi ismét egy burnót-szelenczét küldött neki, tele
kedvencz-burnótjával, csekély jeléül a megemlékezésnek és hódolatnak, –
és a király elfogadta a burnótot, avval előrendelte lovait, elvágtatott
s régi pajtására, kegyenczére, vetélytársára, ellenségére, legyőzőjére
még csak ügyet sem méltóztatott vetni. Wraxall is jegyzett néhány
pletykát fel róla. Midőn a gyönyörü szép, nemesszivü Devonshire
herczegnő meghalt – az a kedves hölgy, kit egykor legdrágább
herczegnőjének szokott nevezni, s azt mondta, hogy imádja, a mint hogy
egész Anglia imádta – igy szólt: „no akkor Anglia legműveltebb nőjét
veszitők el.“ „Anglia legjobb szivét veszitők el!“ mondá a nemes Fox
Károly. – Egy más alkalommal, midőn három nemes ember kapott
térdszalagrendet, Wraxall igy ir: „Egy magas állásu személy azt jegyezte
meg, hogy soha még nem volt három ember, ki ily jellemző modorban
fogadta volna el a rendjelt. A herczeg közönyösen, hidegen, faragatlan
módon járult a felség elé, mint egy paraszt; B. lord hizelegve
mosolyogva közeledett, mint egy udvaroncz; C. lord fesztelenül, komoly
nyugodtsággal lépett föl, mint egy lovag!“ Ezek azok a históriák,
melyeket a herczegről, a királyról össze lehet gyűjteni: barátság egy
szolgálóhoz, nagylelküség egy lovász iránt, birálat egy meghajlásra.
Hiában! jobb históriák nincsenek róla – a mi van, az mind közönséges,
triviális, épen őt jellemzik.

A birodalmak és óriások nagy tusája foly. A bátrak minden nap csatákat
nyernek, vesztenek. Elrongyollott, füstös zászlókat, szétzúzott sasokat
facsarnak ki a hősi ellen kezéből és az ő lábaihoz rakják, – és ő ott ül
trónusán és mosolyog s a vitézség diját nyújtja a diadalmasnak. Ő! –
Elliston, a szinész, a „Koronázás“ czimü darabban, melyben ő vitte a
főszerepet, igazi királynak szokta magát képzelni, könyükre fakadt s
áldást zokogott a népre. Elhiszem, IV. Györgygyel is igy volt, s ő is
annyit hallott már háborukról, annyi embert ütött lovaggá, oly roppant
mennyiségü tábornagyi egyenruhát, háromszögü kalapot, kakas-tollat,
bibort és paszományt viselt, hogy a végén maga is elhitte, hogy volt ő
már egynéhány ütközetben s hogy a német légio rémitő rohamát Waterloonál
Brock tábornok név alatt ő vezette.

Még csak harmincz éve hogy meghalt, s már kérdezgetik: hogyan türhette
el e nagy társadalom? Vajjon mi most eltürnők? Mily hallgatag forradalom
folyt le a jelen évszáz-negyedben! Hogy elszakitott bennünket a régi
időktől és szokásoktól! Hogy megváltoztatta magokat az embereket! Látok
most is közöttünk öreg urakat: műveltek, szolidok, hajuk tisztes ősz,
unokáikat beczéztetik, – és rájok nézek, és elbámulok, hogy milyenek
lehettek egykor! Az az ur, a régi nagy iskolából, midőn a tizedik
huszár-ezredben szolgált, s a herczegnél ebédelt: úgy leitta magát
minden este, hogy az asztal alá került. Egyik éjjel úgy, mint a másikon,
ott ült a koczka mellett, Brookesnál vagy Raggettéknél. Ha játéktól vagy
bortól fölhevülve egy kemény szót szólt szomszédjához: más nap reggel
menthetlenül kiálltak egymásnak, s azon voltak, hogy egyik a másikat
lelője. Ez az ur kivitte barátját, Richmondot, a „fekete ökölharczost“,
Moulseybe, tartotta kabátját, orditozott, káromkodott és ujjongott
örömében, mig a „fekete“ a hollandus Samu zsidót elegyebugyálta. Ennek
az úrnak az is gyönyörüségre szolgált, hogy maga is levesse kabátját és
jól elnyújtson egy fuvarost, egy utczai verekedésnél. Ez az úr sokszor
hált a pricscsen. Ez az ur, ki a hölgyek elfogadó termében a
legfinomabb, a legudvariasabb, a legméltóságosabb, ha ma köztünk ugy
beszélne, a mint férfiak közt szokott fiatal korában: olyan káromkodást
vinne végbe, hogy a hajunk szála is felállna belé. Nem régiben egy
nagyon öreg német urral beszéltem, ki ez évszáz kezdetén seregünkben
szolgált. Azóta jószágán lakott, csak néha napján találkozva egy-egy
angollal, de nyelvünket – már tudniillik az ötven év előtti angol
nyelvet – tökéletesen birta. Mikor ez a magas műveltségü öreg ur
beszélni kezdett velem angolul, minden második szava káromkodás volt, –
a mint szokta volt (Flandriában ugy káromkodtak, mint a záporeső!) York
herczeggel, Valenciennes előtt, vagy Carlton-houseban, a kupa vagy a
kártya mellett. Olvassátok csak Byron leveleit. A fiatal ember annyira
hozzászokott a káromkodáshoz, hogy még barátságos leveleit is ezekkel
fűszerezi, s ugy szólván postán káromkodik. El kell csak olvasni, hogy
mit ir a cambridgei ifjuság életmódjáról, a kicsapongó professorokról,
kik közül egyiknek „ugy ömlött a görög a szájából, mint egy részeg
helotának,“ és kihágásai még az ifjakéit is fölülmúlták. El kell csak
olvasni, hogy mit ir Matthew a gyerekes urfi háztartásáról Newsteadben,
– a körben járó kaponya-kehelyről, a jelmez-intézet barát-csuháiról,
melyekben hajnalig szoktak a fiatal tivornyázók ülni, oda illő dalok
mellett hajtogatván a bort. „Két vagy három órakor jövünk reggelizni“,
irja Matthews. „A mulatni vágyók számára vannak víkeztyűk és vítőrök is,
vagy czelet lövünk pisztolylyal a csarnokban, vagy a farkast hergeljük.“
Pompás egy élet, mondhatom! A nemes fiatal házigazda maga is ir ezekről
a dolgokról barátjának, Jackson János ökölharczos úrnak – Londonban.

A herczeg egész kora a szokásokról és mulatságokról mind ilyen
csodálatos históriákat beszél. Wraxallnál olvashatni, hogy maga a
miniszter-elnök, Pitt Vilmos is, kitől ugy félt mindenki, szintén élte
világát, nem kisebb jelentésü férfiakkal, mint Thurlow lord, a
főkorlátnok, és Dundas, a tengerészi kincstárnok. Wraxall beszéli, hogy
e három államférfiu Addiscombeból, ebédről visszajöttében nyitva lelt
egy vámsorompót s átvágtatott rajta vám nélkül. A vámszedő azt hivén,
hogy utonállók: golyót küldött utánok, de biz a nem találta. Itt van a
tengerészeti kincstárnok, a főkorlátnok ő méltósága és a
miniszter-elnök, mindhárma kétségbevonhatlanul csinyen érve. Elden
jóformán akkori Emlékirataiból megláthatod, hogy a törvénybiró csak ugy
szerette a bort, mint a képviselő. Scott János már nem, ez már mindig jó
gyerek volt – s habár szerette is a port-bort, mégis sokkal jobb
szerette dolgát, kötelességét, illetékeit.

Ez az Eldon egy szép históriát beszél el amaz időből. Valami Fawcett
nevü ügyvéd ugyanis mindig nagy ebédet szokott adni a törvényszéknek,
midőn az északi megyék törvénykezési körjárata helységéig eljutott.

„Egyszer“ – beszéli Eldon lord – „hallom, hogy Lee igy szól: „Fawcett
borát nem hagyhatom itt. Azt tartom, Davenport maga ebéd után azonnal
haza mehetne, s átnézhetné a pör-iratokat a reggel tárgyalandó ügyre
nézve.“

„Nem én“, szólt Davenport. „Egy pár pór-irat végett hagyjam itt ebédemet
s boromat?! Szó sincs róla, szó sincs róla Lee; de már azt nem teszem!“

„Hát akkor mit csináljunk?“ viszonzá Lee. „Ki van itt még?“

Davenport: „Hát itt van Scott öcsém.“

Lee. „Akkor hát neki kell mennie. Scott ur, önnek azonnal haza kell
mennie, tanulmányozza ez ügyet, mielőtt még este az előleges
tanácskozást megtartanók.“

„Ez már aztán szomoru volt rám nézve, de csak elmentem s ott kaptam egy
cumberlandi birót, egy northumberlandit s magam sem tudom még hány
embert. Jó későn aztán Lee Jakab is eljött, de olyan részegen, mint a
föld.“

„Ma este nem tanácskozhatom, – le kell feküdnöm“ – dadogá s avval odább
állott.

Ekkor jött Davenport Tamás uram s hangosan kiáltá:

„Wordsworth ur – (azt tartom Wordsworth-ot mondott; annyit tudok, valami
Cumberlandi név volt,) ma este nem tarthatunk tanácskozást; ’sz
láthatja, milyen részeg Scott ur; ma lehetetlen tanácskoznunk.“

„Szegény fejem! kinek ebédem is nagyon vékonyka volt s minden borom
odaveszett: én voltam olyan részeg, hogy nem lehetett tanácskoznom! No
de a pörünket el is vesztők s az oka mindennek a Fawcett ügyvéd ebédje
volt. Kértünk aztán uj tárgyalást s a biróság dicséretére legyen mondva:
Lee Jakab és Davenport Tamás uraimék meg is fizették az első tárgyalás
minden költségeit. Tudtomra ez volt az egyetlen ilyen eset, hanem biz ők
még is megtették. Mondom uj tárgyalást kértünk, (ugy tetszik, az alatt a
szin alatt, hogy a tanács nem volt egészen eszén) – s meg is nyertük.
Midőn, azután való esztendőben, rá került a sor, az elnök felállt s igy
szólott:

„Uraim! ebédelt-e tegnap valamelyik önök közül Fawcett ügyvédnél? mert
ha igen: ez ügyet elhalasztom a jövő évre!“

„Orjási kaczaj tört ki. Hanem ezuttal a mienk volt a győzelem.“

Egy más alkalommal, Lancasterben, midőn az északi megyékbe a szegény
Boswell volt törvénykezési körütra kiküldve: „ott leltük őkemét – mondja
Scott ur – a kövezeten, részegen. Vacsoránál gyüjtöttünk egy aranyat az
ő, s egy felet a segédje számára“ – (a törvénykezési gyülekezet
bizonyosan népes volt és Scott urnak nem sokjába került e tréfa) – „s
midőn másnap reggel felébredt: elküldtünk neki egy pör-iratot azon
utasitással, hogy hivatkozzék, a mint mi nevezők – a quare adhaesit
pavimento?[19] aktára. A jegyzetek sem hiányoztak, bölcsen arra számitva
mind, hogy elhitessék vele: mily nagy tanulmány szükséges arra, hogy a
pör tárgyalását vezető elnököt meggyőzze a hivatkozás helybenhagyásának
mulhatatlansága felől.“ Boswell az egész város minden ügyvédjétől
összeszedte a könyveket, melyekből remélte, hogy kitehet magáért – de
mind hasztalan. Hanem azért mégis inditványozta az akta kiadását és
segitett magán, a hogy lehetett, a levélben levő jegyzeteket mindenképen
fölhasználván. A biró majdnem kővé meredt, a hallgatóság elképpedt. A
biró végre igy szólt:

„Soha hirét sem hallottam ennek az aktának – ugyan mi lehet a mi
adhaeret pavimento? Talán tud valaki a jelenlevő törvénytudó urak közül
fölvilágositást adni e tárgyban?“

A törvénytudók kaczagtak. Végre az egyik felszólalt:

„Elnök ur, Mr. Boswell mult éjjel adhaesit pavimento. Jó darab ideig meg
sem tudtuk mozditani. A végén hazavittük, lefektettük s bizonyosan
magáról és a kövezetről álmodott.“

A hamis öreg urat az ilyen tréfák vidítják föl. Midőn Lincoln püspököt
eltették a Sz. Pál esperességből, beszéli, hogy tanácsot kért egy tudós
barátjától, névszerint Hay Vilmostól, hogyan költöztethetne el egynehány
üveg kitünő finomságu klaret-bort, melyet ott nem hagyna sokért.

„Bocsánat, méltóságos püspök ur – viszonzá Hay – hány üveggel lehet
abból a borból?“

A püspök mondá, hogy hat tuczattal.

„Ha csak annyi – mondá Hay – csak hatszor kell hogy ebédre hivjon
méltóságod, s a mennyi csak van, mind elszállitom magam.“

Abban az időben még voltak óriások, de ez a bor-tréfa nem oly borzasztó,
mint volt az, melyet tiz évvel később a franczia forradalom hevében, egy
Thelwall nevü szónok mondott egy kancsó habzó sörre. Ez lefujta a sör
habját, s szólt: „igy szeretnék elbánni minden királylyal.“

Immár magosabb személyekhez értünk, kiknek tetteit megtaláljuk
följegyezve a félénk kis Burney kisasszony Naplójának pironkodó lapjain,
hol egy kék vérü herczeg van lerajzolva igazán királyi állapotban. Ugy
látszik, hogy a fiatal herczeg hangos volta, csete-patéja, darabossága,
recsegő csizmái és pattogó esküdözései egészen elrémitették a windsori
gyönge idegzetü háztartást és megreszkettettek minden theás-csészét a
tálczán. Egy névnap-esti bálon, midőn egyik szeretetreméltó kedves
herczegasszonyt épen először vezették be a nagy világba: ugy volt
elrendezve, hogy testvére, Vilmos Henrik herczeg tánczolja vele az első
menuetet, s ez el is jött látogatóba ebédkor.

„Ebédnél Schwellenberg asszony ült az asztal-főn, gyönyörüen öltözködve;
Goldsworthy kisasszony, Stanforth asszony, Du Luc és Stanhope urak is
ott ebédeltek s mi még gyümölcsöt evénk, midőn Clarence herczeg
belépett.

Épen akkor kelt volt fel a királyi asztaltól s csak arra várt, hogy
fogata előállhasson, s haza mehessen és öltözködhessék a bálra. Hogy az
olvasó helyes fogalmat nyerhessen magának ő királyi felsége beszédének
erőteljességéről: kénytelen vagyok legyőzni bizonyos erős szavak leirása
vagy is inkább sejtetése ellen felkelő ellenszenvemet, s azon
vakmerőségre vállalkozom, hogy egy királyi tengerészt a maga
leplezetlenségében mutassak be.

„Beléptekor természetesen mindnyájan felálltunk, a két ur széke mögé
állt, a cselédek pedig kimentek a szobából. De megint leültetett
mindnyájunkat, visszahivta a legényeket, hogy bort hordozzanak. –
Rendkivül magas kedve volt, s a világgal, ugy látszott, nagyon meg volt
elégedve. Oda ült az asztal-főre, Schwellenberg asszony mellé, s arcza
ragyogott a szépségtől, vigságtól, hamisságtól s az okosság mellett a
nedélyességtől.

„Ma volt először, hogy a királylyal születése napján együtt ebédeltem
St. Jamesben. Ugyan ittak-e mindnyájan ő felsége egészségére?“

„Nem, királyi felség; de királyi felséged megtétethetné velünk“,
viszonzá Schwellenberg asszony.

„De, ter–, meg is tétetem! Hé, te, (az inashoz), ad’sza sámpányit! még
egyszer iszom a királyért, s ha mindjárt bele is halok. Biz’ úgy! már
meglehetősen megtettem a magamét s meg a király is, mondhatom! Azt
tartom, még soha ennyire nem gondoskodtak a királyra; jó kedvet
csináltunk neki, mondhatom! Megtettünk mindent, hogy kibirja a nagy
munkát, mely előtte áll s én magam is többet tettem volna, ha nem lett
volna ez a bál és Mari; megigértem, hogy tánczolok Marival; józanon kell
maradnom Mari végett.“

A fáradhatlan kis Burney kisasszony egy tuczat lapon végig folytatja a
királyi felség társalgásának följegyzését, s „Evelina“ okos kis
szerzőjéhez nem méltatlan humorral rajzolja a fiatal tengerész-herczeg
felhevült állapotának folytonos fokozását; elbeszéli, hogyan ivott a
herczeg mindig több, több sámpányit; hogyan hallgattatta el
Schwellenberg asszony ellenvetéseit, megcsókolván az öreg hölgyet s azt
mondván, hogy fogja be „pityóka vermét“ s hogyan nem maradt „józanon
Mari végett“. Marinak erre az estére más tánczost kelle keresnie, mert a
királyi Vilmos Henrik a lábán sem tudott megállani.

Akarjátok látni egy más királyi herczeg mulatságainak képét is? Ott van
York herczeg, a chlumi köd tábornoka[20], a sereg szeretett
főparancsnoka, a testvér, kivel IV. György sok éjet tivornyázott át, s
ki addig élte vigasságos világát, mig ki nem ütötte a halál poczakos
teste alól lábait.

Pückler Muskau, a német herczeg „Leveleiben“ lerajzolt egy dáridót ő
királyi felségével, ki a maga virágjában olyan hatalmas egy ivó volt,
hogy „ebéd után hat üveg klaret alig okozott csak valamennyire is
észrevehető változást rajta.“

„Emlékszem, – mondja Pückler – hogy egy este, igaz: éjfélt már
meghaladta volt, bevitte vendégeit (ott volt az osztrák követ, gróf
Meervelt, gróf Beroldingen, s magam is) szép fegyvertárába.
Megpróbáltuk, hogyan tudnánk megsuhogatni egy pár török szablyát, hanem
a markunk egyikünknek sem igen tudott már szoritni; e közben úgy esett,
hogy a herczeg és Meervelt valami egyenes indus kardokkal megkarczolták
egymást, úgy hogy vér is folyt. Erre Meervelt azt akarta megnézni, hogy
vajon vág-e olyan jól ez a kard, mint egy damaskusi, s ketté akarta
szelni az egyik viaszgyertyát az asztalon. A kisérlet oly roszul sült
el, hogy mind a két gyertya, gyertyatartóstól, mindenestől, földre
hullott és kialudt. A mig mi a sötétben tapogatózunk s keressük az
ajtót: a herczeg hadsegédje nagy rémülettel kiált fel: „Istenemre
herczeg! jól emlékszem hogy a kard meg van mérgezve!“

„Lehet képzelni, mily kellemes érzelmek lepték meg a sebesülteket e
felkiáltásra! A későbbi vizsgálatnál szerencsére kisült, hogy klaret és
nem méreg volt az ezredes felkiáltásának okozója.“

És már most van még egy ilyen bakhanália-féle történetem, melyben
Clarence és York és az állam legelső személye, a nagy
uralkodó-helyettes, mind szerepet visznek. A lakoma a brightoni kerti
lakban folyt le, s nekem egy olyan ember beszélte el, ki maga is jelen
volt az egész jelenetnél. Gilray torzképein és Fox vig pajtásai közt
szerepel egy előkelő nemes, Norfolk herczeg, a maga idejében köznéven
Norfolk lovász, hires asztal melletti hős-tetteiről. A királylyal nem
élt jó egyetértésben, mint a többi Whig-párti sem, de mégis olyan
kibékülés forma történt közöttük, s mivel Norfolk már öreg ember volt: a
herczeg meghivta, hogy vacsoráljon és háljon a kerti lakban; az öreg
herczeg át is jött Arundel kastélyából hires almás-szürke fogatán,
melyre még most is emlékeznek Sussexben.

A walesi herczeg bámulatos elmés tervet főzött ki fejedelmi
testvéreivel, hogy az öreg embert leitassák. Minden vendégnek ki volt
adva, hogy koczintson az öreg herczeggel, – a mi különben oly
felszólitás volt, melyet az öreg ivó nem szokott visszautasitani. Nem
sok idő kellett azonban, hogy észre vegye az összeesküvést ellene; de
azért csak üritette egyik poharat a másik után s nem egy vitézt ivott az
asztal alá. „Európa első nemes lovagja“ végre inditványozá, hogy igyák a
szilvoriumot vizes-poharakból. Az egyik királyi testvér egy nagy
pohárral töltött az öreg herczegnek. Ez fölállt és kiitta egy hajtásra,
s szólott: „No már most hol a kocsim, hadd megyek haza!“ A herczeg
emlékeztette korábbi igéretére, hogy azon fedél alatt fog hálni, mely
alatt annyi vendégszeretettel látták el. Nem – mondá – elég volt már
neki az ilyen vendégszeretetből; cselt vetettek ellene, s azonnal el
akarja hagyni e helyet, hogy többet soha még a küszöbét se lépje át.

Nem volt mit tenni, szólitották a kocsit s elő is állott, de ez beletelt
egy fél órába s ez alatt a szilvoriumnak volt ideje, hogy megmutassa
igen erős voltát az öreg embernek; a gazda nemes vágya betelt, s a
herczeg szürke agg feje elkábulva hanyatlott az asztalra. De azért,
midőn kocsiját jelentették, a mennyire birta, felétántorgott,
belebotorkázott s mondta a kocsisnak, hogy vigye Arundelbe. De a helyett
fél óráig kerülgették vele a kerti lak gyep-terét – s a szegény öreg
ember azt hitte, hogy haza felé halad. Mikor más nap reggel fölébredt: a
herczeg brightoni ocsmány házában lelte magát. Most is megnézheted azt
az ágy-helyet hat pennyért: zene is van ott minden nap; néha még
erőmüvészek és csodagyógyszerek árusai bérlik ki a lovardát, ott
végezvén mutatványaikat és szemfény-vesztéseiket. A fák még ott állnak,
s a kavicsos útak is ott nyúlnak el, melyek alatt s melyeken a szegény
öreg bűnöst kereken hordozták. Mintha látnám a királyi herczegeket,
nekipirult arczczal, a mint a csarnok oszlopainak dülöngve nézik az öreg
Norfolk vereségét, hanem azt nem tudom elképzelni, hogyan hihattak nemes
lovagnak embert még azután is, hogy e vereséget előidézé?

A „vidor Múzsa“ az ivástól most a játékhoz fordul, miben a mi herczegünk
szintén nem maradt hátra fiatal korában. Derék egy galamb volt minden
játékosnak, kik abból éltek, hogy őt kopasztották. Azt tartották, hogy
Egalité Orleans nem egyszer fűzte be. Egy nemes lord, nevezzük Steyne
marquisnak, azt mondják, hogy orjási összegekig fejte meg. Mindennapos
volt a klubokban, hol a játék – az időtt – átalános volt, s mivel
tudták, hogy becsületbeli adósságait szenteknek tartotta: mig ő ottbenn
játszott, odakünn zsidók állongáltak, hogy utalványait megvegyék. A
lófuttatásoknál ép oly szerencsétlen volt, mint a mily nemtelenül
viselte magát – néha, isten neki, elhiszem, hogy ő is, lovásza is,
Escape – a lova – is, mind ártatlanok voltak az egész dologban, mely
akkora botrányt okozott.

Arthur, Almack, Bootle és White klubjai voltak azok a nóbel helyek, hova
az előkelő fiatal emberek jártak. Játék folyt mindenikben, s megbukott
nemesek s tönkrejutott szenátorok kopasztották a vigyázatlanokat. Selwyn
„Levelei“ megmondják, hogy Carlisle, Devonshire, Coventry, Queensberry,
mind kiállták a próbát. Fox Károlyt, egy szenvedélyes kártyást, még jó
későn is kijátszták s vesztett két millió forintott. Gibbon beszéli,
hogy egy ülőhelyében huszonkét óráig játszott, s óránként 5000 forintot
veszitett[21]. Ez a javithatlan játékos azt mondja, hogy a világ
legnagyobb gyönyöre – a nyerésen kivül – a vesztés. Mennyi órát, mennyi
éjet, mennyi egészséget fecsérelt el az ördög könyve mellett! Azt is
hozzá akartam tenni: mennyi lelki nyugalmat – de vesztéseit nagyon
filozofus módon hordozá. Midőn egyszer az egész éjen át dühösen játszott
s – egyen kivül – a világ legnagyobb gyönyörét élvezé: ott lelték a
diványon, nagy nyugalommal olvasgatva Virgil egyik ecclogá-ját.

A játék azután is soká tartotta még magát, miután a vad herczeg és Fox
már rég felhagytak a koczka-pohárral. A divat-uracsok folytatták. Byron,
Brummell – hány nevezetes embert emlithetnék, kik annak lettek
nyomorultjai! 1837-ben azonban egy hirhedett bűnvádi kereset folyt, mely
jóformán véget vetett a játéknak Angliában. Egy birodalmi peert csaláson
kaptak a whistben s többször vették észre, hogy végrehajtja azt a
fogást, mit ugy hivnak, hogy sauter la coupe. Klub-pajtásai látták, hogy
csal, de azért játsztak vele tovább. Egy balek is rajta kapta a hamis
játékon s megkérdezte egy tapasztalt kozáktól, hogy mit csináljon? „Hogy
mit csinálj?“ kérdé az ebül szerző Mammon, „add vissza a kölcsönt,
bolond“. Minden lehetőt megtettek, hogy megmentsék. Irtak neki névtelen
leveleket s figyelmeztették; de ő csak csalt tovább s végre le kelle
rántani álarczát! Az napságtól fogva aztán, hogy ő lordsága gyalázata
napfényre került: a játék-asztal elveszté minden varázsát. Mocskos
zsidók és iparlovagok csúszkálnak még a lófuttatásokon és korcsmákban s
elszéditenek még egyszer másszor egy-egy együgyü birkát a vasuti
kocsikban, zsiros kártyákkal – de maga a játék immár trónjáról
letaszitott istenség, imádói tönkre jutottak, oltárai porba omoltak.

Igy érte meg bukását egy más hires angol intézmény is: a gyürü, – az
angol ökölharcz nemes szokása, mely ifjuságomban még majdnem virágjában
volt.

A herczeg ifju korában nagy pártfogója volt e nemzeti mulatságnak, épen
mint nagy nagybátja, Cumberland Culloden, ő előtte. – Midőn azonban
egyszer Brightonben végig nézett egy ily viadalt, melyben a küzdők
egyike nyakát szegte: évdijt rendelt a küzdő özvegyének, s felfogadta,
hogy soha többé ilyen viadalnál meg nem jelenik. „Hanem azért“, olvasom
a nemes irályu Egan Piercenél, (olyan szerencsés vagyok s nekem is meg
van az ökölharczról irott kisebb műve) „férfias és sajátlagos angol
vonásnak tartotta ezt, melynek nem szabad kipusztittatnia. Ő felsége
hálószobájában mindig ott függött egy kép, a kitünőbb küzdőket tüntetve
föl a ví-téren, hogy emlékeztesse korábbi hajlamára s a való bátorság
támogatására; és ha királylyá léte után figyelemre méltó kérdés fordult
elő: kivánságára jelentést olvastak fel neki felőle. Ez már aztán
egyszer gyönyörü egy képét adja az enyhülést kereső királynak:
kényelmesen beburkolózva királyi slafrokjába, méltóságán alólinak
tartván, hogy maga olvasson, berendeli a miniszter-elnököt, hogy olvassa
föl jelentését a viadalról: hogyan üti ki Cribb a Molyneux szemét, vagy
hogyan töpöri le Randall Jakab a másikat.

A miben már az én herczegem csakugyan kitünt: a hajtás volt. Egyszer
négy s fél óra alatt hajtott el Brightonből Carlton-houseba – ötvenhat
(angol) mértföldet. Az akkori fiatalok mind nagy kedvelői voltak e
mulatságnak. De a gyors hajtás divata elhagyá Angliát s azt tartom,
átiramlott Amerikába. Hová tűntek ifjuságunk mulatságai? Most hallani
sem lehet kártyázásról, haneha obskurus zsebmetszők között, – sem
ökölharczról, haneha a legsöpredékebb söpredék között. Egyetlen
négyfogatu robogott még London parkjaiban végig a tavaly, de e
kocsikázónak is nem soká el kell tűnnie. Már a tavaly is jó öreg volt;
az 1825-ki divat szerint öltözködött. Nem sok idő kell, hogy Styx
partjaira kocsikázzék, hol már várakozik rá a hidas, hogy átszállitsa a
már előrement lakmározók közé, kik még György királylyal vívtak,
kártyáztak, ittak, kocsikáztak.

A braunschweigi ág bátorsága, hogy a család minden tagja részese volt,
hogy Györgynél sem hiányzott, – ezek azok a pontok, melyekben minden
angol iró egyhangulag megegyezik: és mégis, én be nem tudom látni,
hogyan lehetett volna e szép tulajdon IV. Györgyben is meg? Teljes
világi életében pihés dunnákba pólálgatva, tunyán, lomhán, folyton iva,
éve: egészen más volt neveltetése, mint a milyenben edzett öreg ősei
felnövének. Eldődei megismerkedtek nélkülözéssel, háboruval; bátran
szeme közé néztek a halálnak s neki vágtatva rásütötték pisztolyaikat.
Atyja legyőzte a fényüzést és erőt vett a tunyaságon. Ő ellenben az az
ember volt, ki soha kísértetnek még ellent nem állott; kinek soha olyan
vágya nem kelt, melyet ne táplált és ki ne elégitett volna, – s ha volt
benne valami kis erély: azt is szakácsok, szabók, borbélyok, kárpitosok
és tánczosnők közt forgácsolta el. Micsoda izmok ne petyhüdtek volna meg
ilyen élet mellett – ilyen élet, mely soha tettre nem hevült – mely mind
csak Capua volt ütközet nélkül, és czini-czini, és virág, és lakoma, és
hizelgés, meg bolondság!

Midőn III. György a katolikus kérdés meg az indiai törvény-javaslat
miatt sarokba szorult: kinyilatkoztatta, hogy inkább visszamegy
Hannoverába, mintsem hogy akármelyikben is egy hajszálnyit is engedjen –
és megtartotta volna szavát. De mielőtt visszalépett volna: el volt
határozva, hogy megküzd minisztereivel és a parliamenttel – s meg is
küzdött, s meg is győzte őket. És eljött az idő, mikor IV. György is
sarokba szorult a katolikus követelések miatt; az előrelátó Peel e
párthoz csapott át, a mogorva öreg Wellington is odahajlott – s Peel
„Emlékiratai“-ban elbeszéli, hogyan tartotta magát a király. Eleinte nem
engedett; Peel és Wellington benyujtották lemondásukat, s kegyelmes urok
el is fogadta. Sőt abban a kegyben részesité e két nemest – mondja Peel
– hogy kijöttükkor mindkettőt megcsókolta. (Képzeld az öreg vasgyúró
Arthur mérges tekintetét meg sas-orrát, midőn a fejedelem megcsókolja!)
De mikor eltávoztak: a király utánok küldött, megadta magát s levelet
irt nekik, melyben megkérte, hogy tartsák meg hivatalukat, s megengedte,
hogy csináljanak a mit tetszik. Azután Eldonnel volt ő felségének hosszu
beszélgetése, melyet Eldon egész terjedelmében közöl „Emlékirataiban“.
Mondott egy csomó hazugságot az uj katolikus áttértekkel való
társalgásáról, egészen tévutra vezette az agg volt korlátnokot; sirt,
óbégatott, nyakába borult s őt is megcsókolta. Tudjuk, Eldon
köny-csatornái is nagyon könnyen megeredtek. Vajon e két forrás egymásba
szakadt-e? Igazán nem tudok kevésbbé férfias, tehetetlenebb, szánalomra
méltóbb magaviseletet képzelni. S ez lenne a hitnek őre! Ez a vezér egy
nagy nemzet válsága közt! Ez a Györgyök bátorságának örököse!?

Hallgatóim közül kétségen kivül sokan elutaztak már abba a szép régi
városba, Braunschweigba, ama derék, eszélyes, mivelt lovag, Malmesbury
gróf kiséretében s Karolina herczegasszonyt elhozták epedő férjének, a
walesi herczegnek. Az öreg Sarolta királyné nagyobbik fiát egyik
unoka-hugával szerette volna összeházasitni, a hires Strelitzi Luizával,
a későbbi porosz királynéval, ki a mult évszázban a szépség és
szerencsétlenség szomoru magaslatán Mária Antóniával áll egy sorban. De
III. Györgynek is volt egy unokahuga Braunschweigban s ez gazdagabb
herczeg-asszony volt mint a strelitzi ő magassága – száz szónak is egy a
vége: Karolina herczeg-asszonyt választották az angol trón örökösének
hitestársul. Követjük Malmesbury grófot, ki őt felkeresi; minket is
bemutatnak felséges atyjának és királyi anyjának; szemtanui vagyunk az
agg udvar estéinek és tánczvigalmainak; bemutatnak magának a szép szőke
haju, kék szemü és ingerlő vállú herczeg-asszonynak is, ez eleven,
fürge, életvidor herczegnőnek, ki udvarias angol mentorának tanácsát
nagyon kegyesen és barátságosan fogadja. Ha kedvünk tartja, még
öltözésénél is jelen lehetünk, melyre nézve az angol udvaroncz kéri –
tudja ő miért! – hogy kiváló figyelmet forditson. Milyen csodálatos egy
udvar! Milyen különös, sajátságos szokások és erkölcsök szöknek itt
szemünkbe! A predikátor, az erkölcstanitó szemével nézzük-e azokat és
vészt kiabáljunk a leplezetlen bűnök, az önzés, a romlottság miatt, –
vagy pedig csak ugy nézzük, mint szoktuk a báb-szinház báb-királyát és
báb-nejét s báb-udvaronczait, kiknek összeütögeti vaskos fejüket, kiket
jól elpáhol báb-királyi botjával, kiket börtönbe küld, báb-poroszlói
kiséretében, mig ő maga leül báb-puddingja mellé? Komoly, szomoru, a
legsajátságosabb téma akár erkölcsi, akár politikai elmélkedés alapjául;
szörnyüséges, torz, nevetséges bámulatos kicsinykedéseivel,
illemkedéseivel, szertartásaival, festett szégyenpirjával; komoly, mint
egy prédikáczió és képtelenség, tulzás, mint a Paprika Jancsi
báb-játéka!

Malmesbury elbeszéli a herczegnek, Karolina herczeg-asszony atyjának
életét, kinek, épen mint harczias fiának, a francziák ellen kelle
elesnie. Bemutat udvaronczainak, kedveseinek; nejének – III. György
nővérének, ennek a mérges, vén herczegnőnek, ki félre vonta az angol
követet s régi ocsmány történeteket beszélt el neki, régi ocsmány
elköltözött népekről és időkről; ki később, midőn unoka-öcscse trónra
lépett, Angliába jött, s itt egy kopottas, régi, füstös, elhagyott és
izléstelen, de némi tekintetben mégis királyilag bútorzott házban
lakott. És elvezet bennünket a herczeghez, hogy annak rendi szerint
megkérjük tőle lánya kezét, s meghalljuk a braunschweigi ágyuk dörgését,
tiszteletet és búcsut mormogva, a mint ő királyi felsége a walesi
herczegné tél idején viz-utra kél, – és átkelünk az osnabrücki
herczeg-primás – a mi korai időnk Yorki herczegének – területén, – és
félre térünk, hogy kikerüljük a franczia forradalmiakat, kiknek rongyos
seregeik elözönlik Hollandiát és Németországot és vigan tiporják
szilakra a régi világot, a „ça ira“ dallama hanginál; aztán hajóra
lépünk Stadenél s partra szállunk Greenwichnél, hol a herczeg-asszony
hölgyei és a herczeg hölgyei várakoznak, ő királyi felsége elfogadására.

S mi következik most! Londonba érve, kiváncsian siet a vőlegény, hogy
elfogadja menyasszonyát. „Midőn az első bemutatás volt“, beszéli
Malmesbury, „a herczeg-asszony – a mint illik – le akart térdelni. De a
herczeg barátságosan felemelte, megölelte, s hozzám fordulva szólt:

„Harris, roszul érzem magam; kérem, adjon egy pohár szilvoriumot.“

„Én pedig feleltem: Felség, nem jobb lenne egy pohár viz?

Erre türelmét veszitve, káromkodva mondá: „Nem – megyek a királynéhoz!“

Mit lehetett várni egy ilyen kezdetü házasságtól – egy ilyen vőlegénytől
s ilyen menyasszonytól? Nincs szándokomban, hogy végig hurczoljam önöket
e botrány-történeten, vagy hogy elkisérjem a szegény herczeg-asszonyt
minden kanyargásain; báljain és tánczain, jeruzsálemi és nápolyi útjain,
bolondságain, lakomáin és – könyein. A mint ügyét a történetben olvasom:
én „ártatlan“-ra szavazok. Nem mondom, hogy részrehajlatlan itélet lenne
ez – de ha történetét olvassa az ember: elszorúl szive e jólelkü, nemes,
sokat kinzott teremtés iránti részvéttől. Ha igaztalanság történt: azt
terheli az, ki gyalázatosan ellökte magától e szerencsétlen asszonyt.
Bolondságai daczára szerette, pártját fogta, sajnálta őt Anglia nagy,
helyesen érző népe. „Áldja meg az isten! visszatéritjük mi férjét“ –
mondá egyszer egy kézműves; maga a herczeg-asszony beszélte el, sűrűn
pezsgő könyek között, Bury Sarolta asszonynak. De biz’ ők nem tudták
visszahozni a férjét, mert nem tudták megtisztitni önző szivét. S vajon
a herczeg-asszonyé volt az egyetlen, melyet ő megtört? Önzésbe merülve,
hűséges ragaszkodásra és férfias kitartó szeretetre képtelen – immár
felülkerekedett az önvádon, immár hozzászokott a hitlenséghez!

Malmesbury elbeszéli a házasság kezdetének történetét: hogyan
botorkázott a herczeg a kápolnába esküvőre; hogyan csuklott, mig
kidadogta a hűség-eskü szavait – tudjuk, hogyan tartotta meg! – hogyan
üldözte a szegény asszonyt, kivel megesküdött; hova juttatta őt; milyen
sebeket ütött szivén; milyen gonoszsággal nyomorgatta; hogyan bánt
lányával s milyen volt egész élete. Ő az első lovag egész Európában! Nem
lehet maróbb gúny az akkori büszke angol társadalomra, mint hogy ezt a
Györgyöt bámulta.

De nem – istennek legyen hála, különb emberekről is beszélhetünk, s mig
szemeink utálattal fordulnak el a büszkeség, hiuság, tehetetlenség e
szörny-képétől: láthatnak ez Angliában, melyről az utolsó György azt
állitotta, hogy uralkodik fölötte, olyanokat is, kik valóban megérdemlik
a nemes nevezetet – olyanokat, kiknek már nevük hallatára fennen dobog
szivünk, s kiknek emlékét még akkor is szeretettel őrizzük, midőn ezért
a királyi báb-jankóét már rég a feledékenység pókhálói boritják. Veszem
a magam-fajtákat, az irodalmi férfiakat. Veszem Scott Waltert, a király
hivét, kardját és paizsát, ki úgy küzdött érette, mint küzd az a vitéz
fel-földi – saját elbeszélésében – gyáva vezére oldala mellett. Mily
derék férfiu! Milyen hűséges lélek, mily áldozatkész a jótételben, mily
szeretetreméltó ennek a derék Walternek egész élete! Vagy veszek egy más
irodalmi férfiut, kinek életét még jobban bámulom, – azt a talpig egész
embert, ki ötven nemes munka-éven át végzé kötelességét, ki egy nap úgy,
mint más nap gyűjté a tudományt, ki egy napról másra szegényes
jutalomért dolgozott, szűkös jövedelméből sok jótettre juttatott,
hűséges kitartással állott meg választott hivatása mellett, és sem a
nép-tetszés, sem a fejedelmi kegy el nem tántoríthaták ösvényéről; –
értem Southey Robertet. Régi politikai látkörének határait nem is csak
egy mértföldre hagytuk immár hátunk mögött, tiltakozunk dogmatismusa
ellen, sőt már kezdjük ezt is, politikáját is elfeledni: de remélem,
életét nem feledjük el soha, mivel egyszerüsége, erőteljessége,
becsületessége, szeretete magasztossá teszik azt. Az Idő és Thalaba
küzdelmében, azt tartom, az első – mely pedig mindent megsemmisit –
szenvedte a vereséget. Kehama átka nagyon kevés olvasót rémit el ma már,
de Southey magány-levelei egész halom elbeszélő költeménynyel érnek föl
és fönmaradnak bizonnyal mindaddig miköztünk, mig nemes szivek lesznek,
melyek a jósággal és tisztasággal, a szeretettel és egyenességgel
rokonszenveznek. „Ha érzelmeid találnak az enyémekkel,“ – irja nejének –
„nélküled el nem megyek Liszbonába, vagy itthon maradok s el nem válok
tőled. Mert noha nem vagyok boldogtalan tőled távol, de boldog sem
nélküled. Te éretted csak úgy, mint magamért s a kis Edithért bele nem
egyezem a válásba; a köztem és közte való szeretetnek egy évi növekedése
– ha isten életének kedvez – már magában is sokkal dicsőbb s
eredményeiben sokkal becsesebb, hogy sem a magam vagy magad csekély
kellemetlensége kedveért lemondjunk róla… De lesz még elég időnk, hogy
erről nyugodtan beszéljünk – csak, kedves, kedves Edith, nem szabad
elválnunk!

És ez egy szegény iró-féle ember volt. „Európa első emberé“-nek is volt
felesége, gyermeke. Szerette-e vajon őket igy? Hű volt-e hozzájok?
Feláldozta-e érettök nyúgalmát, avagy a vallás és becsület szentelt
példáit megadta-e nekiek? A nagy angol pazarlót az ég nem részelteté
ilyen áldásban. Peel inditványozá, hogy emeljék Southeyt báróságra s a
király bele is egyezett. De a költő nemesen visszautasitá a felajánlott
kitüntetést, igy szólván:

„Van 200 font évdíjam, melyet régi barátomnak, Wynn C-nek közbenjárására
nyerék s ezen kivül itt van a koszorus-költőség. Ez utóbbi jövedelmével,
a mennyire kifutja, azonnal 3000 fontig biztositottam életemet, mely
összeg egy további biztositással az egyedüli, a mivel családomról
gondoskodhatom. Egyebet mindent szorgalmam után kell magamnak
megszereznem. Életem fentartásáért irva: életem fentartása az egyetlen,
mit igy szerezheték; mert – valami magosabb is lebegvén szemeim előtt,
és épen ezért sohasem vadászván a nép kegyét, sem csak a puszta
haszonért nem irván – lehetetlen volt, hogy valamit félre is tegyek. A
tavaly történt életemben először, hogy már az év kezdetén meg volt, mire
folyamában szükségem volt. E körülmények meggyőzhetik önt, mily hozzám
nem illő és eszélytelen lenne, ha el akarnám fogadni e kitüntetést,
melyet ön rám nézve oly megtisztelő módon eszközölt ki számomra.“

Mily nemes e szegénység, urának gazdagságával hasonlitva össze! Ellenei
már avval is gúnyolódtak, hogy évdijt fogadott el – de gondoljuk meg ez
állam-segélyezett érdemét és szerénységét, – és azét a közpénzek másik
telhetetlen gödényeét, ki 100000 fontot kapott évenként s azon felül még
650000 fontot kivánt a parliamenttől!

Collingwood Cuthbert volt amaz idők egy másik hű lovagja – és azt
hiszem: mióta becsületes embereket teremtett az ég, ennél különb egy sem
volt. Nem mondom, hogy ne lehetne olvasni fényesebb tettek
véghezvivőiről, – de ugyan hol olvasunk a kötelesség nemesebb,
feláldozóbb, szebb életéről, szelidebb, hivebb szivről, mint az övé? Azt
tartom, hogy a siker ragyogásánál és a szellem csillogásánál száz és
ismét százszorta magasabban áll Collingwood szelidfényü dicsőségének
magasztos tisztasága. Hősiessége minden brit szivet föllángit, ha
rágondolunk. Szeretete, jósága, kegyessége boldogitó érzelmek húrjait
rezditik meg keblünkben. Ha az ember olvas róla és nagy bajtársáról,
midőn ama győzelmekbe indulának, melyekkel neveik halhatatlan
összeköttetésben állanak: hogy felpezsdül a régi jó angol vér és a régi
jó angol érzelem, melyet szeretnék keresztyén becsületnek nevezni! Mily
igaz emberek valának és mily nagy volt a sziv, mely keblükben dobogott!

„Mi, kedves Coll-am“, irja Nelson Collingwoodnak, „nem táplálhatunk
kicsinyes féltékenykedést egymás iránt; mi csak egy nagy dolgot
tarthatunk szemünk előtt: hogy találkozzunk az ellenséggel s dicsőséges
békét vívjunk ki hazánk számára.“ Trafalgarnél, midőn a „Royal
Sovereign“ egyedül nyomult az ellen egyesült hajó-raja közébe, lord
Nelson igy szólt Blackwood kapitányhoz: „Nézze csak, hogyan viszi
Collingwood, ez a derék gyerek, hajóját a tűzbe! Hogy irigylem sorsát!“
És Collingwood nemes kebelét is a hősi nagylelküségnek csak az a
szivverése és ösztöne dobogtatá. Midőn a támadást inditá, igy kiáltott
föl: „Mit nem adna Nelson, ha itt lehetne!“

A junius elsei ütközet után igy ir:

„Néhány napig csak kanyarogtunk, mint a nyomot-vesztett, ki azt keresi,
mit nem bir megtalálni: egész a kis Sárika születése napjáig, midőn
nyolcz és kilencz óra közt, a szél fuvása felölről fölfedeztük a
huszonöt sorhajóból álló franczia flottát. Utána iramodtunk s mintegy öt
(angol) mértföldnyire közelitettük meg. Az éj őrködéssel és a más napra
való készülődéssel telt el – és az én Sárikámhoz nem egy áldást röpiték
gondolatban, ha tán többször meg nem áldhatám. Virradatkor aztán
közeledtünk az ellenséghez, csatasorba álltunk, katonáink sorakoztak s
nyolcz óra lehetett, midőn a tengernagy jelt adott, hogy minden hajó
támadja meg ellenesét és szoritsa sarokba. Akkor aztán neki! minden
vitorlával s oly rohammal, hogy a leghidegebb szivnek is föl kelle
hevülnie s a legrettenthetlenebb ellennek is meg kelle rettennie. A
reánk eső hajó a harmadik volt a franczia tengernagy-hajótól, ugy, hogy
a miénknek az ő, meg a két szomszédja tüzét kelle kiállnia, s ki is
álltuk egész sortüzüket kétszer vagy háromszor, mielőtt csak egy
ágyunkat is elsütöttük volna. Ekkor már közel járhatott tiz órához.
Értésére adtam a tengernagynak, hogy nejeink ép ez idő tájt mennek
templomba, de hogy azt hiszem: azok a hangok, melyeket mi a francziák
füleibe akarunk csenditeni, túlhangoznák a templom-harangokéit.“

Ki nem lehet mondani, mily véghetlen jól esik az ember szivének, midőn
egy ilyen hős ez egyszerü szavait olvassa. Itt van bátorság és győzelem
– de a szeretet még ezeknél is nagyobb, magasztosabb. Itt van egy
keresztyén harczos, ki a csata előtti éjet őrködéssel és a más napra
való készülődéssel tölti, miközben drága otthonára gondol és
áldás-gondolatokat röpit tova kis Sárikájának, „ha tán többször meg nem
áldhatná“. Ki ne mondana Ament imájára? E rettenthetlen szerető sziv
imája bizony áldást hozott hazájára!

Szóltunk egy derék katonáról s egy derék irórúl, mint a közelmult
korszak angol lovagjának példányairól, – ne szólanánk tehát egy
harmadikról is, kinek sziv-emelő történetét – meg vagyok győződve –
idősebb hallgatóim közül sokan olvasák és édesen emlékeznek rá: ne
szólanánk egy derék egyházi férfiuról is, megemlékezvén Heber
Reginaldról, az angol férfiak egyik legjelesbikéről? A kedves költő, a
kitüntető előnyöknek, szép tulajdonoknak: születésnek, elmeélnek,
hirnévnek, jellem-nagyságnak, jólétnek boldog birtokosa – ez
szülötte-földének, Hoderelnek, szeretett lelki-pásztora, ki „jó tanácsot
adott hiveinek szorongattatásikban, segedelmet bajaikban, vigaszt
megpróbáltatásaikban – gyakran saját életének veszélyeztetésével
térdelvén betegágyaik mellett, biztatva, bátoritva, hol szükségét látta;
békéltetve a háborúskodókat, bőkezüen segitve a szükölködőket.“

Midőn az indiai püspökséggel megkinálták: először visszautasitá; de
később megfontolván (s ügyét oda terjesztvén fel, hol az ily kegyes
emberek kételyeiket elő szokták adni): vissza vette tagadó válaszát s
felkészült küldetésére és szeretett gyülekezete elhagyására. „Édes
gyermekeim, szeressétek egymást s bocsássatok meg egymásnak“ – ezek
voltak a végső szent szavak, melyeket siró nyájához intézett. És avval
elvált tőlök, talán azt is tudva, hogy soha többé nem látja őket. Épen
mint az előbb emlitett derekaknál: nála is szeretet és kötelesség volt
az élet czélja. Boldog ő és boldogok azok, kik oly dicsőségesen maradtak
hivei e kettőnek!

Nejéhez e kedves sorokat irja útjáról:

  Ha itt lehetnél én szerelmem,
  S a kicsinyek is énvelem:
  Mily édes-nyugodtan haladna
  Hajónk a zajgó tengeren.

  Szivem úgy vágyik teutánad,
  Midőn tikkadt lélekzetem
  Enyhűletét, a regg szelében,
  Keresi a fedélzeten.

  S szivem úgy vágyik teutánad,
  A pusztákat ha járdalom,
  S még inkább kunyhóm mécse mellett,
  Még inkább, én jó angyalom!

  A lassan mászó nap unalmát
  Elűzni könyvemet veszem:
  De, hogy figyeljen, hogy biztasson,
  Ah nincs egy ajk, se’ fül, se’ szem!

  De ha az esti s hajnal-csillag
  Az Ur előtt térdelve lát:
  Érzem, hogy – bár oly távol estél –
  Mond’sz értem te is egy imát…

  Előre hát! bizton előre!
  Bár merre visz el ösvenyem:
  Hindosztán égő puszta sikján
  Vagy sziklás, zord Almor-hegyen.

  Vagy Delhi fényes kapujánál,
  S vad Malwah-n át, előre csak!
  Mert ah az üdv, ott nyugat földén
  Édes reménynyel hivogat.

  Mondják, Bombay, sok tornyod fénylik,
  S alattad tenger vize zúg:
  De boldogabb két sziv még nem volt,
  Mint, ha mi ott találkozunk!

Mintha csak Collingwood és Sárika, Southey és Edith lennének. Szeretete
élete egyik részét teszi. S mi is lenne az élet e nélkül? Szeretet
nélkül nem tudok embert képzelni!

Mily meginditó Heber egyik megjegyzése „Utazás Indiákon“ czimü könyvében
– midőn kérdezte egyik városban a bennszülötteket, hogy az indiai
kormányzók közül melyiket szereti inkább a nép, s úgy találta, hogy bár
Wellesley lordot és Hastings Warrent becsülik, mint a két legnagyobb
férfiat, ki a világ e részét valaha kormányozta, – de a nép mégis
nagyobb szeretettel emlékezik Cleaveland birórúl, ki 1784-ben
huszonkilencz éves korában halt meg. A nép szobrot emelt sirján s
vallásos ünneppel üli meg emlékét. A szelid Heber emlékét is ily szives
szeretettel őrzi meg hazája.

Cleaveland hát 1784-ben halt meg s a pogányok szeretetteljes
emlékezetben tartják hát még most is? Ej, hiszen az 1784-ik év nevezetes
a mi barátunk, „Európa első lovagjának“ életében is. Hisz ez esztendőben
töltötte be huszonegyedik évét s ekkor adott Carlton-house megnyitására
egy nagy tánczvigalmat a nemességnek s az uraknak, s elhiszem akkor volt
rajta az a halvány piros kabát, melyet fönebb iránk le. Kiváncsi voltam,
hogy valami részletest olvassak e bálról, s felkutattam a régi lapokat,
ha valamit kaphatnék bennök. A mulatság február 10-én volt. Az „Európai
gyüjtemények“ 1784-diki márcziusi füzetében mindjárt rátaláltam.

„Miután Carlton-house átalakitása bevégzett tény: közöljük olvasóinkkal
az államtermek leirását, úgy a mint azok e hó 10-én láthatók valának,
midőn Ő királyi Felsége nagyszerü bált adott a legfőbb és közép
nemességnek… Az elfogadó-terem mindjárt beléptünkkor a nagyság és
ragyogás kifejezhetlen eszméjével tölti el beblünket.

„A trón-szék tisztára meg van aranyozva s bibor-piros damaszttal
bevonva; a szék-lábak minden sarkát oroszlány-fej ékiti, az erő és
hatalom jelképzésére, a lábakra magukra pedig kigyók tekerőznek, a
bölcseség jelölésére. A trónnal szemben Minerva siska áll, az ablakok
fölött pedig a dicsőséget nagyszerü dicsfénytől körülvett Szent György
fejezi ki.

„A tulajdonképi remek-mű azonban maga a terem, mely minden ékitményében
nagy találékonyságot árul el. Czitrom-sárga kamuka atlaszszal van
kárpitozva. A függönyök, kerevetek, és székek ugyan oly szövetből
készültek. A terem fel-lapját jelképes festmények ékitik: a Grácziák, a
Múzsák, Jupiter, Merkur, Apollo, Páris, – s két bágyadt aranyozásu
csilár függ le róla. Valójában lehetetlen, hogy az ember szavakkal
megfelelőleg méltányolni tudja ez ékitményeknek akár rendkivüli tökélyü
kivitelét, akár bámulatos tervezetét. Mind ez ékitmények egy-egy
pálma-fát ábrázolnak, melyek mindenikéből öt-öt ág nyúlik ki, gyertyák
számára, a fa törzseit pedig egy-egy mezei nimfa szép alakja ékiti fel
virág-füzérekkel. A terem közepén szintén egy nagy karos gyertya-tartó
áll. Hogy e nagyszerü termet dans son plus beau jour láthassa az ember:
a kandalló fölötti tükörben kell megnézni. A termek hosszu sora, a
diszteremtől egész a tánczteremig, ha az ajtók nyitva vannak, a
legnagyobbszerü látmányt nyújtja, mit csak valaha emberi szem látott.“

A „Gentleman’s Magazin“ ugyan az évi s havi (1784. márczius) számában
egy más ünnepély van leirva, hol megint egy más, angol származásu nagy
ur játszta a főszerepet. Az idézett lap mondja:

„A főkormányzó ő kegyelmessége a parancs értelmében, nyilvános
kihallgattatásra bocsáttatott a congressus elébe; miután helyet foglalt
volna, egy kis szünet mulva tudatta vele az elnök, hogy az
összegyülekezett Egyesült Államok készek jelentés-tétele kihallgatására,
– mire föállott s igy szólott:

„Elnök ur! miután azon nagy események, melyektől visszalépésem függött,
végre bekövetkeztek: im’ megjelenek a congressus előtt, hogy ismét
kezeibe tegyem le ama hivatalt, melyet rám bizott, s megkérjem, hogy
mentsen fel engem ez úttal hazám szolgálatától.

„Függetlenségünk és hatalmi állásunk elismertetése által boldogitva:
lelépek a polczról, melyre csak remegve léptem; de a remegést csakhamar
legyőzte ügyünk igazságába vetett bizodalmam, a felsőbb hatalomnak a
nemzet által való támogattatása és az ég kegyelme. És most bezárom
hivataloskodó életemet: drága hazánk érdekeit a mindenható isten
pártfogásába és előljáróit az Ő szent kegyelmébe ajánlva. Bevégezvén a
rám kiszabott munkát: én visszalépek a cselekvés nagy szinpadáról, s
szeretetteljes búcsut mondván e fényes testületnek, melynek parancsait
oly hoszas ideig hajtám végre, im’ leteszem hivatalomat és visszalépek a
nyilvános élet teréről.“

Az elnök erre igy felelt:

„Uram! miután ön a szabadságnak az Uj Világban fölemelt zászlaját
megvédelmezé, miután ön az elnyomóknak és az elnyomottaknak egyaránt
üdvös tanitást nyújtott: polgártársainak áldásától kisérve lép vissza,
de erényeinek dicsősége azért nem végződik katonai parancsnokságával,
hanem élni fog az a késő utókor emlékezetében is!“

És vajon, melyik volt a ragyogóbb látvány: György herczeg londoni
ház-szentelőünnepélye, avagy Washington lelépése? Melyik az utókor
bámulatára méltó nemes jellem: az a csipkékkel és paszománynyal
teleaggatott léhűtő tánczmester, vagy pedig az a hős, ki a mocsoktalan
becsület, szeplőtelen tisztaság, törhetlen bátorság és kivivott diadal
dicső élete után kardját hüvelyébe bocsátja? Melyik a kettő közűl az
igaz ember? S vajon egyátalán nem az-e az igaz ember, ki dicső czél felé
tör, egész élte folytán tiszta marad, becsületét szeplőtelen megőrzi,
polgártársai becsülését és családja szeretetét élvezi, szerencséjét
alázatossággal, szerencsétlenségét bátor kitartással hordozza s jó és
balsorsában egyként az igazság részén áll? Mutassátok meg nekem azt a
boldog embert, kinek életében meg vannak ezek a vonások: s őt becsüljük,
mint igaz embert, akármiféle rangu legyen is, – mutassatok egy herczeget
a ki ilyen: s az aztán biztos lehet szeretetünk, hűségünk felől.
Britannia szive még most is szeretettől dobog III. György iránt, – nem,
hogy bölcs és igazságos volt, hanem mivel élete tiszta, szándoka
becsületes volt, hanem mivel az istent legjobb belátása szerint imádta.
S azt tartom, királyi botjának örökösnőjében[22] bölcsebb uralkodást s
ép oly tiszteletreméltó, tiszta életet ismerünk el, – és meg vagyok
győződve: erkölcseinek jövendő festője szives készséggel fogja becsülni
e tiszta életet s elismeréssel fogja emliteni e mocsoktalan erényt.

VÉGE.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A katholikusok. Ford.]

[Footnote 2: Ezt 1860 körül mondotta Thackeray. Ford.]

[Footnote 3: Igazán: argumentum ad hominem. Ford.]

[Footnote 4: Ma egy félreeső, csöndes tér, akkor az előkelő világ
középpontja. Ford.]

[Footnote 5: Bullok = bika. Ford.]

[Footnote 6: „Udvari mulattató“, vagy „A tökéletes kártyás.“ Ford.]

[Footnote 7: Temple = az ügyvédek negyede Londonban; „Temple-Beau“ = e
városrészi divatlap. Ford.]

[Footnote 8: Az eredetiben quadrille-t; nálunk a „papucs“ ilyen
ujj-kopogatós, a vesztes fejére fejkötőt tétető kártyajáték. Ford.]

[Footnote 9: Albert herczeg, Viktoria királynő férje. Ford.]

[Footnote 10: A nagy menet alkalmával, – vagy is: püspök lett. Ford.]

[Footnote 11: Egyesitett szolgálat gyüldéje. Ford.]

[Footnote 12: Most a klubok utczája. Ford.]

[Footnote 13: Lord John Russel. Ford.]

[Footnote 14: Az angol épen úgy ejti ki a csizmát (= boot, olvasd bút)
mint Bute nevét. Ford.]

[Footnote 15: Szépirodalmi folyóirat. Ford.]

[Footnote 16: Szórul szóra: „and turned a piece of meat with a string“ =
egy darab hust akasztott. Ford.]

[Footnote 17: Lear király: 5-ik felv. utolsó jelenet. Vörösmarty
forditása szerint. Ford.]

[Footnote 18: Madame Tussand viasz-alakjai közt Londonban meglátod a
világ minden hires zsiványának, emberének, királyának élethű mását.
Ford.]

[Footnote 19: Azaz: miért ragadt a kövezethez? Ford.]

[Footnote 20: Blundering general = hibákat ejtő tábornok. Ford.]

[Footnote 21: Mintha csak az orvosságos üvegen olvasná az ember:
óránként ötezer evő-kanállal!]

[Footnote 22: Viktoria királynő.]

Nyomatott Bécsben, Holzhausen Adolfnál.




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A négy György : Kor-rajzi képek az angol udvari és városi életből" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.