Title: Őszi csillagok
Author: Hamsun, Knut
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.

*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Őszi csillagok" ***


KNUT HAMSUN

_Őszi csillagok_

NORVÉG EREDETIBŐL FORDITOTTA

ÁCS GÉZA

ANONYMUS KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST

„Világosság“-könyvnyomda rt. Budapest, VIII, Conti-u. 4. Müszaki
igazgató: Deutsch D.



I.

Tükörsimán ragyogott tegnap a tenger és tükörsimán ragyog ma is.
Vénasszonyok nyara van a szigeten – ó, milyen enyheség és melegség ez!
–, de a nap már nem süt.

Sok-sok éve nem volt ilyen békesség a lelkemben, talán már husz vagy
harminc esztendeje is van annak. De valamikor régen, talán valamelyik
előző életemben éreztem már ezt a nyugalmat. Valami kis nótát dudolok,
boldog vagyok és minden követ, minden füszálat szeretek s ugy látszik,
ők is szeretnek engem. Ismerősök vagyunk.

Ha a fücsomókkal benőtt erdei ösvényen sétálok, földöntuli boldogság
dobogtatja szivemet. Eszembe jut egy bizonyos hely képe, a Kaspi-tenger
keleti partján, ahol valamikor voltam. Olyan volt ott is, mint itt,
acélszürkén, csöndesen és komoran terült el a tenger. Az erdőt jártam,
könnyekig meghatódtam és egyre mondogattam: Istenem, bár még egyszer
idekerülhetnék!

Mintha már jártam volna itt valaha.

De akkor bizonyára valami más országból jöttem, ahol csak az erdők és az
ösvények ugyanilyenek. Talán virág voltam az erdőben, talán bogár, mely
egy akácfán éldegélt.

És most itt vagyok. Meglehet, hogy madár voltam és messzi tájakról
röpültem ide. Vagy valami oly gyümölcsnek a magva, melyet egy perzsa
kereskedő küldött…

Lám, most messze mögöttem maradt a város minden nyüzsgése, lármája,
ujságai, emberei. Elmenekültem tőlük, mert hivott megint a magányosság,
hivott az erdő, amelytől elszakadtam. Meglátod, milyen jó lesz, gondolom
magamban és tele vagyok a legszebb reményekkel. Ó, hiszen már menekültem
igy egyszer a városból és visszatértem megint. Azután ujból megszöktem.

De most szilárdan elhatároztam, hogy mindenáron kivivom magamnak a
nyugalmat. Egyelőre beszállásoltam magam egy szobácskába és az öreg
Gunhild a gazdaasszonyom.

Köröskörül a fenyőerdőben nemes kőrisfák ringatják biborgyümölcseiket.
Ebben az időtájban éppen hullatják bogyóikat s a nehéz fürtök koppanva
ütődnek a földhöz. Ezek a fürtök önmagukat aratják és önmagukat vetik
ujból. Hatalmas bőség pazarlódik el minden esztendőben. Egyetlen fa
alatt háromszáznál több fürtöt számláltam meg. És a dombokon köröskörül
makacsul ragaszkodik az élethez néhány csupaszszáru virág. Sehogy sem
akarnak meghalni, bár virágzásuk ideje már rég elmult.

De hiszen az öreg Gunhild ideje is régen elmult már és lám, ő sem akar
meghalni. Ugy tesz, mintha semmi köze sem volna a halálhoz. Mikor apály
idején a halászok javitgatják hálóikat, majd szurokkal kenegetik
csónakjuk fenekét, az öreg Gunhild lesétál hozzájuk. Szemei
kifejezéstelenül révedeznek, de agyában ravasz üzleti szellem lappang.

– Hogy a makrella, emberek? – kérdi.

– Annyi, mint tegnap! – hangzik a válasz.

– Akkor tartsátok meg!

És Gunhild sarkonfordul.

De a halászok jól tudják, hogy az öreg valóban elmenne, hiszen már
többször faképnél hagyta őket anélkül, hogy hátranézett volna. Halló,
megállj! – kiáltják utána és fölajánlják neki, hogy hét halat adnak egy
féltucatra, csak azért, mert olyan régi jó vevőjük.

Igy vesz Gunhild halat…

A száritóköteleken piros szoknyák, kék ingek és szörnyen vastag
alsóruhák lógnak. Mindezeket a szigetről való öregasszonyok szőtték és
fonták. De finom ujjatlan ingek is száradnak a kötélen, olyanok,
amelyekben kékre fagyhat az ember és finom gyapju ujjasok, amiket
hosszu, vékony kötéllé lehet csavarni. Honnan pottyantak ezek ide? Hja,
ezeket a leányok szerezték a városban. Ha ritkán és óvatosan mossák
őket, talán egy egész hónapig eltartanak. És ha a lyukak nagyobbak
lesznek, nagyszerüen érzik bennük a test meztelenségét.

Ezzel szemben Gunhild cipője éppenséggel nem előkelő. Bizonyos megfelelő
időközökben egy vele egykoru és hasonló gondolkozásu halászhoz fordul,
aki azután valami erős kenőccsel átitatja a felsőbőrt és a talpat ugy,
hogy semmiféle nedvesség át nem szivároghat rajta. Nézem, amint ezt a
kenőcsöt kotyvasztják a parton. Szurok, faggyu meg gyanta van benne.

Mikor tegnap apálykor a parton lődörögtem, az árban himbálózó
fatörmelékek és kavicsok között egy picinyke tükörüveget találtam. Nem
tudom elképzelni, hogyan kerülhetett ide, de olyan ebben a környezetben,
mint valami tévedés vagy hazugság. Nem valószinü, hogy egy halász
evezett vele ide, letette és megint távozott! Otthagytam, ahol feküdt.
Közönséges, vastag üvegdarab volt, talán valamelyik villamoskocsi
ablakából tört le. Régesrégen csak zöldszinü üveget csináltak és akkor
ritkaság volt az üveg. Boldog idők, amikor még ritkaság volt valami.

A sziget déli csucsán füstfelhő bodorodik a halászkunyhók kéményéből.
Este van, a kása a tüzhelyen sistereg. És ha elfogyasztották a vacsorát,
sietve lefeküsznek a derék emberek, hogy hajnalhasadtával ismét
fölkelhessenek. Csak a gondtalan fiatalok szaladgálnak egyik szobából a
másikba és nem tudják, mihez fogjanak.



II.

Ma reggel egy férfi érkezett csónakján hozzánk, hogy bemázolja a házat.
De mivel Gunhild már nagyon öreg és a köszvény is kinozza, előbb néhány
napra való tüzelőfát aprittat vele. Én már fölajánlottam neki
néhányszor, hogy fölapritom a fáját, de ő ugy vélte, hogy a ruhám
tulságosan finom és sehogysem akarta ideadni a baltát.

Az idegen mázoló vöröshaju, simaarcu, alacsony, zömök emberke. Mialatt
dolgozik a fán, az ablakból nézem, hogy hogyan végzi munkáját. Amikor
pedig észreveszem, hogy közben magában beszél, odalopódzom és
hallgatózom. Egyáltalán nem veszti el a türelmét, ha véletlenül mellé
vág a baltával, de ha megüti a könyökét, dühös lesz és az ördögöt
emlegeti. Az ördög vigye el! – mondja, de azután gyorsan körülnéz s
halkan dudolni kezd, mintha mitsem mondott volna.

Óh, most már megismerem ezt a mázolót. Hiszen ez nem is mázoló, hanem
Grindhusen, egyik volt bajtársam a skreiai utépitésnél.

Odalépek hozzá, megmondom ki vagyok és beszélgetni kezdünk. Sok, nagyon
sok év mult el azóta, hogy Grindhusen meg én utépitőmunkások voltunk. A
legzöldebb ifjak voltunk még, amikor szakadt cipőinkben az utat tapostuk
és mindent megettünk, amihez csak hozzájutottunk, ha valami pénz
csörgött a zsebünkben. De ha néha még ezenfölül is maradt valami
fölösleges pénzünk, akkor az egész szombatéjszakát végigtáncoltuk a
lányokkal. Utépitő munkástársaink körénk sereglettek és a ház
tulajdonosnője annyi kávét fizettetett velünk, hogy meggazdagodott
belőle. Azután egész héten megint vidáman és jókedvvel dolgoztunk és
epedve vártuk a szombatot. De ez a Grindhusen ugy kergette a lányokat,
mint valami vörös farkas.

Megkérdezem, hogy emlékszik-e még a skreiai szép napokra.

Rámpillant, néz, néz, hosszu ideig tart, amig közös emlékeink
fölsorolásával le tudom győzni tartózkodását.

Óh igen, most már emlékszik Skreiára.

– És emlékszel-e még Anders Filára és a Spirálra? Hát Petrára?

– Melyikre?

– Arra, amelyik a szeretőd volt.

– Hogyne emlékezném, a végén is rajta ragadtam.

És tovább apritja a hasábokat.

– Ugy, hát megmaradtál mellette?

– No igen, nem lehetett máskép. De mit is akartam mondani! Ugy látom,
neked fölvitte az Isten a dolgodat.

– Honnan gondolod? A ruháimról? Hát neked nincsenek vasárnapi ruháid?

– Mit fizettél ezekért?

– Már nem emlékszem rá, de nem sokat. Nem tudnám pontosan megmondani.

Grindhusen csodálkozva néz rám és nevetni kezd.

– Már nem tudod, hogy mit fizettél a ruháidért? – de aztán megint
elkomolyodik, a fejét csóválja és igy szól: – hát az bizony meglehet.
Igy van ez, ha az embernek sok pénze van.

Gunhild kijön a házból és amikor látja, hogy munka helyett elfecsegjük
az időt, megparancsolja Grindhusennek, hogy fogjon a mázoláshoz.

– Szóval, te most festő lettél? – kérdezem.

De Grindhusen nem felel és ugy látom, hogy az öreg Gunhild jelenlétében
ostobaság is volt ez a kérdés.



III.

Grindhusen bekeni a falat és néhány óra hosszat mázolja. A házikó
csakhamar diszesen büszkélkedik és a tengerre néző északi fala pirosan
virit. Ugy déltájban kiviszem Grindhusennek a pálinkás butykosomat,
leheveredünk a földre, pipázunk és beszélgetünk.

– Hogy én mázoló volnék? Dehogyis vagyok az – mondja –, de ha valaki
megkérdezi tőlem, hogy be tudok-e mázolni egy házat, hát persze, hogy be
tudom és ha azt kérdezi, hogy tudom-e ezt vagy azt, hát én mindent
tudok. De te, ez a pálinka nagyszerü ital ám.

Felesége és két gyereke talán egy mérföldnyire laknak innét, minden
szombaton hazamegy hozzájuk. Két nagy lánya közül az egyik már férjnél
van. Grindhusen már nagyapa. Ha Gunhild házának festését befejezte,
meséli, akkor a paphoz kell mennie, akinek a kertjében kutat ás. A
falukban köröskörül mindig akad valami munka. Ha pedig jön a tél és a
föld keményre fagy, akkor fát vág az erdőn vagy a sutba fekszik és várja
a jószerencsét. Most már kisebb lett a családja és majd csak lesz
valahogy.

– Bár rendes ember volnék, vennék magamnak kőmüvesszerszámokat – mondja.

– Hát te ehhez is értesz?

– Nem, nem vagyok tanult kőmüves, de ha a kut meg lesz ásva, ki is kell
falazni és az már nem nehéz dolog…

Szokásom szerint céltalanul kóborolok a szigeten és közben sok minden
eszembe jut. Béke, béke, az erdő minden fájából árad az isteni béke.
Lám, a kis madarak elköltöztek, csak egy csapat holló röpdös némán és
telepszik le egyik helyről a másikra. És a bogyók piros fürtjei hullanak
hangos koppanással a földre és elsüppednek a mohába.

Talán igaza van Grindhusennek, majd csak kialakul valahogy minden. Most
már két hete nem olvastam ujságot és lám, kitünően érzem magam, lelkem
nyugalma egyre gyarapszik, énekelek, nyujtózkodom és esténként födetlen
fővel szemlélem a csillagos eget.

A legutolsó tizennyolc esztendőben kávéházakban éltem és a villát
visszaadtam a pincérnek, ha nem volt egészen tiszta. Láttad,
Grindhusent? mondom magamnak, amikor pipára gyujtott, csonkig égette a
gyufaszálat és mégsem égette el megkeményedett ujjait. Azt is
észrevettem, hogy amikor egy légy mászik a kezefején, nem törődik vele,
talán nem is érzi. Igy kell viselkednie egy férfinak a legyekkel…

Este azután eloldja csónakját Grindhusen és elevez. Én a parton
kóborolok és énekelek, kavicsokat hajigálok a tengerbe vagy partra
vonszolom a himbálódzó faroncsokat. A hold süt, csillagos az ég.

Pár óra mulva visszatér Grindhusen és vadonatuj kőmüvesszerszámokat hoz
magával. Ezeket biztosan lopta, gondolom magamban. Hátunkra vesszük a
szerszámokat és elrejtjük az erdőben.

Azután éjszaka lesz és mi lefekszünk, ki-ki a maga helyére.

Másnap kész a ház tarka köntöse, de hogy a nap kiteljen, Grindhusen
vállalkozik rá, hogy este hatig fát vág. Én beülök Gunhild csónakjába és
halászni megyek, nehogy itt legyek, mikor Grindhusen elmegy. Halat ugyan
nem fogok, de fázom és gyakran előhuzom az órámat. No, most már biztosan
elment, gondolom magamban és ugy hét óra tájban hazaevezek. Grindhusen
már ott áll a parton és onnan int bucsut.

Mintha napsugár melegitette volna föl egyszerre a szivemet, mintha a
mult, az ifjuság hivott volna, egy elmult emberöltő, a skreiai napok.
Odaevezek hozzá és megkérdem:

– Ki tudod ásni egyedül azt a kutat?

– Nem, magammal viszek egy embert.

– Vigyél el engem – mondom. – Várj meg itt, csak visszamegyek és
fölszedelőzködöm.

Mikor feleuton vagyok, Grindhusen utánam kiált:

– Nem… mindjárt éjszaka lesz. Meg aztán, ugy-e, nem is gondoltad
komolyan?

– Várj csak egy percig, mindjárt itt leszek.

És Grindhusen leül a parton. Eszébe jut, hogy milyen nagyszerü pálinka
kotyog a butykosomban.



IV.

Szombati napon érkeztünk a pap házához. Hosszu habozás után Grindhusen
mégis fölfogadott segédmunkásnak. Elláttam magam élelmiszerrel és
munkásruhával. Zubbonyban és hosszuszáru csizmában vártam a munka
kezdetét. Szabad voltam, senki sem ismert, igyekeztem keményen lépkedni,
a proletárkülső már amugy is megvolt régtől fogva az arcomon és a
kezeimen. A paplakban kaptunk szállást és ebédünket is megfőzhettük a
konyhában.

Azután hozzáfogtunk az ásáshoz.

Alaposan hozzáláttam és Grindhusen meg volt velem elégedve. Kemény fickó
vagy te! – mondta.

Rövid idő multán a pap is kijött és mi köszöntünk. Idősebb, barátságos
ember volt, megfontoltan beszélt és szemei körül sürün legyezősködtek a
ráncok, az örökös szivélyes mosolygástól. Bocsánatot kért, hogy megzavar
munkánkban, de a tyukok minden esztendőben tönkreteszik a kertet; nem
javitanók ki legelőször is a kertfal egyik beomlott részét?

Grindhusen bólogatott, hogy majd rendbehozzuk.

Odamentünk és fölépitettük a düledező faldarabot. Miközben javában
dolgoztunk, egy fiatal hölgy jött oda és nézte a munkát. Megint
köszöntünk. Nagyon csinos volt. Egy fiatal fiu is jött, az is bámult és
mindenféléről faggatott. Valószinüleg testvérek voltak. A munka csak ugy
égett a kezünk alatt, mig a fiatalok figyeltek bennünket.

Azután beesteledett. Grindhusen hazament, én azonban ittmaradtam. A
csürben aludtam.

Másnap vasárnap volt. Nem mertem fölvenni városi ruháimat, tulfinomak
voltak és nem illettek volna hozzám, de alaposan kitisztitottam
munkásruhámat. Tétlenül lődörögtem az enyhe napban az udvaron,
szóbaelegyedtem a béresekkel és tréfálkoztam a cselédlányokkal. Mikor a
templomharang megkondult, beküldtem valakit és egy zsoltáros könyvet
kérettem, amit a pap fia azonnal ki is hozott. A legnagyobb béreslegény
kölcsönadta a kabátját, melyet, bár nem volt elég nagy, de mikor
mellényemet és zubbonyomat levetettem, mégis csak föl tudtam huzni
valahogy. Igy mentem templomba.

És ekkor kiderült, hogy az a lelkinyugalom, amit a szigeten szereztem,
mégsem elég nagy. Mikor ugyanis az orgona bugását meghallottam,
elvesztettem lelki egyensulyomat és csak nagynehezen tudtam
visszafojtani kikivánkozó könnyeimet. Fogd be a szád, ez csak
neuraszténia! – mondtam magamban. Teljesen külön ültem és amennyire
lehetett, elrejtettem fölindulásomat. De azért örültem, mikor vége volt
az istentiszteletnek.

Mikor megfőztem a hust és megettem az ebédet, feketekávéra invitáltak a
konyhába. Miközben ott üldögéltem, bejött a tegnapi kisasszony,
fölálltam, tiszteletteljesen üdvözöltem és ő viszonozta köszöntésemet.
Nagyon csinos volt, mert fiatal volt és a kezei is szépek voltak. Mikor
már menni készültem, megfeledkeztem magamról és igy szóltam:

– Ezer köszönet a kedvességéért, szép hölgy.

Meglepetten pillantott rám, szemöldökeit összeráncolta és arca
lassan-lassan biborvörösre gyulladt. Azután hátravetette a fejét és
kiment a konyhából. Még nagyon fiatal volt.

No, itt ugyan szépen elrontottam a dolgomat.

Rosszkedvüen osontam el onnét, be az erdőbe és elrejtőztem. Ó, én
fecsegő bolond, miért is járt el a szám!?

A papház mögött erdővel födött, laposhátu dombocska emelkedett.
Mezőkkel, rétekkel tarkitott erdőség huzódott a messzi láthatár felé.
Egyszerre csak eszembe jutott, hogy a kutat tulajdonképen a dombháton
kellett volna ásnunk és a vizet csövekkel bevezetnünk a házba. Szemügyre
veszem a dombot és meg vagyok győződve, hogy a lejtő esése éppen kedvező
volna. Hazafelé menet lemérem a távolságot is, körülbelül harmadfélszáz
lépés.

Különben, mi közöm van nekem a kuthoz? Nem akarok mégegyszer abba a
hibába esni, hogy müveltnek mutatkozzam és helyzetemhez nem illő dolgot
mondva, megsértsek valakit.



V.

Hétfőn reggel visszajött Grindhusen és megint hozzáfogtunk az ásáshoz.
Az öreg pap is odajött megint és megkérdezte, nem vernénk-e be egy
cölöpöt a templom felé vezető uton. Szüksége van erre a cölöpre, mely,
mielőtt a vihar ledöntötte, már régen ott állott, hogy plakátokat és
hirdetményeket szögezzenek rája.

Fölállitottunk tehát egy vadonatuj cölöpöt, vigyáztunk, hogy
gyertyaegyenesen álljon. Végül egy cinksipkát nyomtunk a tetejébe.

Miközben ezzel a sipkával bajlódtam, elküldtem Grindhusent, kérdezze
meg, ne mázoljuk-e vörösre az oszlopot. Még maradt valami vörös festéke
Gunhild házikójától. De mikor a pap mindenáron azt kivánta, hogy fehérre
mázoljuk az oszlopot és Grindhusen is ezen a véleményen volt,
közbevetettem, hogy a fehér plakátok és hirdetések jobban kiemelkednének
a piros háttérből, a pap elnevette magát, szemei körül összefutottak a
ráncok és igy szólt:

– Igazad van, fiam.

Nekem több se kellett. Ez a mosoly és ez a helyeslés boldogsággal
töltöttek el.

A kisasszony is odajött, néhány szót váltott Grindhusennel, sőt
tréfálkozva meg is kérdezte, hogy micsoda vöröskardinálist állit ide az
ut szélére. Énhozzám nem szólt, sőt, amikor köszöntem, rám se nézett.

Az ebéd nagyon kemény dió volt számomra. Nem mintha az étel nem lett
volna elég jó. Ó, dehogy. De Grindhusen olyan csunyán kanalazta a levest
és a szája köröskörül fénylett a zsirtól. Vajjon a kását hogyan fogja
enni, gondoltam ingerülten.

És amikor Grindhusen éppen ilyen zsiros szájjal végigdőlt a padon, hogy
egy kicsit szunditson, akaratlanul is rákiáltottam:

– De ember, legalább a szádat töröld meg.

– A számat? – mondta, azután rám nézett és a kezével letörölte a száját.

Valahogyan el kellett ütnöm a dolgot:

– Haha, jól becsaptalak, komám.

Azért mégis nagyon elégedetlen voltam önmagammal és gyorsan kimentem a
konyhából.

No majd megtanitom a kisasszonyt, hogy illendően köszönjön, gondoltam
magamban. Rövidesen értésére adom, hogy müvelt emberrel van dolga. A
vizvezetékre gondoltam. Mi volna, ha egészen kész tervet csinálnék? Csak
egy magasságmérő hiányzott, hogy megállapithassam a lejtő emelkedését.
Hozzáláttam ennek a müszernek az összetákolásához. Egy facsővel segitek
magamon, amire két közönséges lámpaüveget ragasztok és az egészet
megtöltöm vizzel.

Az apró javitások, amelyeket a gazdaságban el kellett végeznünk, egyre
szaporodtak. A kőlépcső egyik fokát ki kellett javitani, azután meg
kellett vizsgálni a pince egyik falát. Amikor pedig a csürre került a
sor, alaposan rendbe kellett hozni a favázat. A tisztelendő mindent ki
akart javittatni és mivel mi napszámban dolgoztunk, nekünk mindegy volt.
De minél tovább tartott a dolog, annál kellemetlenebb lett a társammal
való együttlét. Például nagyon kinos volt nekem, hogy a kenyerét egy
mocskos kendőbe csavargatta, majd az inge elejébe dugta és a zsiros
bicskáját, mielőtt kenyeret vágott, lenyalta. És emellett egész héten –
egyik vasárnaptól a másikig – nem mosakodott. És reggeltől estig egy
fényes csöpp lógott az orrahegyén. És milyen körmei voltak, szent isten,
azután milyen csunyák voltak a fülei!

Ó, hiszen én is csak amolyan uborkafára fölkapaszkodott vagyok és
kávéházakban tanultam a jómodort. De mivel nem tudtam elhallgatni
véleményemet Grindhusen piszkosságáról, a viszony egyre feszültebb lett
közöttünk. Féltem, hogy egyszer csak el kell válnunk, hiszen most is már
csak éppen a legszükségesebbet mondtuk egymásnak.

A kutat még mindig nem ástuk meg, vasárnap lett és Grindhusen hazament.

Magasságmérőm elkészült, délután fölmásztam a főépület tetejére és
fölállitottam. Rögtön láttam, hogy irányzéka jó néhány méterrel a domb
csucsa alá mutat. Rendben van. Még ha egy egész métert számitok a kutban
a viz szinéig, akkor is elegendő nyomás van.

Miközben ott fönt méricskéltem, a pap fia fölfedezett. Meltzer Harald
volt a neve. Kiváncsiskodni kezdett, hogy mit csinálok odafönt.

– Minek méred a domb magasságát? – mondta. – Engedj engem is oda egy
kicsit!

Később egy tizméteres zsinórt is kaptam és pontosan lemértem vele a
távolságot a domb csucsától a lábáig. Harald segitett. Azután bementem a
paphoz és előadtam neki tervemet.



VI.

A tiszteletes türelmesen meghallgatott és nem utasitott el azonnal.

– Azt hiszed? – kérdezte mosolyogva. – No igen, hiszen talán meg lehetne
csinálni. De nagyon sok pénzbe kerülne. És miért csinálnók meg?

– A megkezdett kutig hetven lépés. Hetven lépést kell menniök a
cselédeknek, akármilyen cudar időben.

– Ez igaz. De hát rengeteg pénzbe kerülne.

– Ha leszámitjuk a kutat, amit amugy is meg kell csináltatni, a vezeték
a csövekkel és a munkával együtt néhány száz koronába kerülne.

A pap közelebb huzódott.

– Nem többe?

– Semmi esetre.

Minden válasz előtt gondolkozom néhány pillanatig, mintha ilyen lassu
természetü volnék, bár magamban már jóelőre kigondoltam mindent.

– Hát bizony, nagy könnyebbség volna – vélte elgondolkozva a
tiszteletes. – A viztartókat odakint a konyhában sohasem lehet elég
tisztán tartani.

– No meg az a sok viz, amit mindennap föl kell cipelni a hálószobákba.

– De hiszen a hálószobákba ugy sem lehet fölvezetni a vizet. Azok a
második emeleten vannak.

– A második emeleten is megcsinálnám a vezetéket.

– Ugy? A második emeleten? Hát elég erős volna a viznyomás?

Nem feleltem egy darabig, azután nagy önbizalommal mondtam:

– Felelek róla, hogy a viz még a háztető fölé is eljutna.

– Komolyan mondod? – kiáltott a pap. – Gyere, mutasd meg, hová gondolod
a kutat.

A lelkész, Herald meg én fölmentünk a dombra. Megmutattam a papnak
magasságmérőmet és bebizonyitottam, hogy a viznyomás több, mint
elegendő.

– Majd beszélek erről a társaddal – mondta a pap.

– Nem szükséges. Ő ugy sem ért hozzá – feleltem és ezzel a felelettel
végképen megdöntöttem Grindhusen tekintélyét.

Az öreg rámnézett.

– Ugy? – mondta röviden.

Lementünk a dombról. A pap maga elé mormogta:

– Igazad van. Egész télen cipelni kell a vizet. No és nyáron is. Majd
beszélek a családommal.

Ezzel eltünt a házban.

Talán tiz perc multán fölhivatott a főlépcsőn, ahol az egész család
összegyült.

– Te vizvezetéket akarsz csinálni? – kérdezte barátságosan a papné.

Lassan, meggondoltan vettem le a sapkámat. A pap felelt helyettem:

– Igen, ugy áll a dolog.

A kisasszony kiváncsian végigmért, azután elfordult és beszédbe
elegyedett Haralddal.

A papné tovább kérdezősködött. Hogy igazán olyan vizvezeték volna-e ez,
mint amilyet a városban látni, ahol csak egy csapot kell elforditani és
a viz folyik magától. És ugyanigy lesz-e ez a második emeleten? És csak
néhányszáz koronába kerülne? Igen, azt hiszem, meg kellene csináltatni –
fordult a férjéhez.

– Azt hiszed? No akkor menjünk föl mindannyian a dombra és mérjük ki a
távolságot.

– Milyen csodálatos dolog – mondta a papné, de a kisasszony egy árva
szót sem szólt.

A pap hozzám fordult:

– És lesz-e majd vizünk is?

Komoly képpel feleltem, hogy hát bizony azt nem lehet biztosan
megállapitani, de minden jel arra vall.

– Milyen jelek? – kérdezte az asszony.

– A domb anyagának a természete. És azonkivül itt füzek is nőnek. A
füzfa pedig szereti a nedves talajt.

A pap bólintott:

– Ez az ember érti a dolgát, Mária.

Hazafelémenet aztán eszébe jutott a papnénak, hogy ilyen körülmények
között egy cselédlánnyal kevesebb is elegendő lesz. Én meg helyeslőleg
bólogattam:

– Főképen nyáron. A pinceablakon keresztül vezetünk egy gumicsövet,
amivel azután az egész kertet meg lehet öntözni.

– Hallottál már ilyet valaha? – kiáltott föl az asszony.

És emellett a tehénistálló vezetékéről nem is mertem beszélni. Pedig
kiszámitottam, hogy mégegyszer olyan hosszu vezeték kell és egy kis
elágazással az istállóba is bevezethetnők a vizet és ezzel éppen ugy
megkönnyithetnők a fejősleány munkáját, mint a szakácsnőét. De ez persze
a költséget is megkétszerezte volna és nem volt tanácsos ilyen
nagyszabásu tervvel megzavarni a tiszteletest.

A dolgok ilyetén állása mellett beleegyeztem, hogy várjuk meg
Grindhusent. Meg azután a pap is aludni akart még egyet a dologra.



VII.

Elő kellett tehát készitenem barátomat, hogy a kutat a domb tetején kell
kiásnunk. És nehogy gyanakodjon, a papra háritottam minden felelősséget.
Neki jutott ez az eszébe és én csak megerősitettem a tervét. Grindhusen
meg volt elégedve, azonnal megértette, hogy igy még több munkánk lesz,
mert hiszen a vezeték csatornáját is ki kell ásni. Nagyon megelégedett
arcot vágott tehát, mikor hétfőn reggel a tiszteletes ezekkel a félig
tréfás szavakkal fordult hozzá:

– Bajtársad meg én elhatároztuk, hogy a domb tetején ássuk a kutat és a
vizet csöveken vezetjük ide le. Mit szólsz ehhez a bolondsághoz?

Grindhusen ugy találta, hogy ez nagyszerü gondolat.

De mikor azután a terv részletesebb megbeszélésére került a sor és
mindhárman fölmentünk a dombra, hogy az ásásra alkalmas helyet
kiválasszuk, Grindhusen gyanitani kezdte, hogy mégis több közöm van a
tervhez, mint ahogy mondtam és ellenvetéseket tett. Például a téli fagy
miatt nagyon mélyre kell ásnunk a csatornát…

– Egy méter harminc mélyre – szakitottam félbe.

–… és emiatt azután drága mulatság lesz ez a vizvezeték.

– Társad ugy véli, hogy össze-vissza néhány száz koronába fog kerülni.

Grindhusennek fogalma sem volt egy munka árának a kiszámitásáról és csak
azt tudta mondani:

– No igen, igen, kétszáz korona is szép pénz ám.

És én közbevetettem:

– Ennyivel is kevesebb kárpótlást fizet majd tisztelendő ur, ha
elköltözik innen.

– Kárpótlást? De hiszen nekem eszem ágában sincsen innen elmenni.

– Akkor meg egész életében örülni fog a vizvezetéknek – feleltem.

Ekkor rámnézett a pap és megkérdezte:

– Hogy hivnak?

– Knut Pedersen a nevem.

– Hová való vagy?

– Föl északra.

De tudtam, miért kérdezi mindezt és elhatároztam, hogy többé nem
használok ilyen választékos szavakat.

Végül is a vizvezeték elhatároztatott és mi munkához láttunk.

Szép napok következtek. Először is kiváncsi voltam, vajjon találunk-e
vizet a dombtetőn és néhány éjszakán át nagyon rosszul aludtam. Mikor
azonban ez a feszültség elmult, már tul voltunk a dolog nehezebbik
részén. Viz volt elég, néhány nap mulva már ki is kellett merni
reggelenként. A talaj agyagos volt és alaposan bepiszkitottuk magunkat
az omlós lyukban.

Egy hétig ástuk az aknát, azután hozzáláttunk a falhoz való kövek
robbantásához. Ezt a munkát még a skreiai utépitésnél megtanultuk.
Azután megint egy hétig ástunk, mig végre elég mély lett a kut. A talaj
itt már olyan lágy volt, hogy azonnal hozzá kellett fognunk a
kikövezéshez, különben az agyagfal könnyen beomolhatott és maga alá
temethetett volna.

Ástuk a gödröt, robbantottunk, köveztünk és igy mult el egyik hét a
másik után. Hatalmas kut volt, szerencsés munka, a tiszteletes meg volt
elégedve. Grindhusen meg én közöttem is egyre javult a viszony és amikor
megtudta, hogy munkámért nem követelek többet, mint egy jó segédmunkást
megillető bért, habár gyakran nekem kellett vezetni a munkálatokat, ő is
fölengedett egy kicsit és viszonzásul tisztességesebben viselkedett az
evésnél. Ennél jobban már nem is mehetett volna a sorom és eszem ágába
sem jutott, hogy valaha még visszatérhessek a városba.

Munka után az erdőben csavarogtam, vagy pedig a temetőben. A
sirföliratokat böngésztem és közben mindenfélén gondolkoztam. Egy
koporsószöget is kerestem, de ez csak amolyan szeszélyes ötlet volt.
Nemrégen ugyanis egy kis darab finom fakérget találtam és ebből egy
ökölbeszoritott kézformáju pipafejet akartam faragni, a hüvelyk lenne a
födele, amire, hogy annál természetesebb legyen, még körmöt is
csinálnék, a gyürüsujjra pedig vékony aranykarikát.

Ilyen csavargások közben alaposan kiszellőztem a fejemet. Hiszen nem
siettem, semmit sem mulaszthattam az életből ezekkel az álmodozásokkal.
Az esték az enyémek voltak. Szerettem volna, ha némi kis áhitatot tudtam
volna gyüjteni, meg halálfélelmet. Még emlékeztem régről, nagyon régről
ennek az érzésnek mély misztikumára és szerettem volna megint átérezni.
Ha megtalálnám a szöget, talán rámszólnának a sirokból: Az az enyém!
Akkor rémülten elejteném és menekülnék.

– Milyen borzalmasan csikorog a torony szélén az a rozsdás szélkakas –
mondta néha Grindhusen.

– Félsz talán?

– Hát nem félek éppen, de azért végigfut rajtam a hideg, amikor arra
gondolok, hogy milyen közel vagyok a halottakhoz.

Boldog Grindhusen!

Egy szép napon Harald megtanitott, hogy miképen kell elültetni az apró
bokrokat. Ezt a mesterséget nem ismertem, az én iskoláskoromban még nem
tanitották. Hamarosan ellestem néhány fogást és attól kezdve
vasárnaponként szorgalmasan ültetgettem a bokrokat. Viszonzásul én is
megtanitottam Haraldot egyre-másra és lassanként jóbarátok lettünk.



VIII.

Igy hát minden rendben lett volna, ha a kisasszony nem lett volna.
Minden nap szerelmesebb lettem bele. Eliseba, Erzsébet volt a neve. Nem
volt éppen valami szépség, de kicsattanó piros szája, meg a kék szemének
szüz pillantása megszépitették. Hej, Erzsébet, most ébredezik a lelked
és szemedben egy uj világ nyilik. Amikor egyik este a szomszéd fiával, a
fiatal Erikkel beszélgettél, édes érettség aranylott a szemedben…

Ezzel a Grindhusennel semmire se lehet menni. Fiatal korában ugy futott
a szoknyák után, mint valami ördög. Még most is legényesen fejebubjára
tolta a kalapját és peckesen kidüllesztette a mellét, ha valami
szemrevaló fehércselédet pillantott meg. De azért csöndesen maradt, mint
ahogy már ilyen korban szokás. Bizony, ez a természet rendje. De hát nem
mindenki nyugszik bele a változhatatlanba és azoknak bizony rosszul megy
a soruk. Itt van például ez a kis Erzsébet… illetve dehogy is kicsi,
majd akkora, mint az anyja és éppen ugy domborodik már a keble is…

A legelső vasárnap óta többé nem hivtak kávézni a konyhába. Nekem is
jobb volt igy és erre is rendezkedtem be. Még mindig szégyeltem magam.
De egyszer csak elém áll az egyik cseléd és azt mondja, hogy azután
vasárnap ne szökjem megint az erdőbe, hanem jöjjek be egy csésze kávéra.
Az asszony akarja igy.

– Hát jó.

Fölvegyem városi ruhámat? Nem ártana, ha az a fiatal leány megtudná,
hogy a magam jószántából hagytam ott a városi életet és öltöztem
zubbonyba, holott alapjában véve technikai talentum vagyok, aki
nagyszerüen ért a legnehezebb vizvezetékek elkészitéséhez. De amikor
azután kiöltöztem és éreztem, hogy mégis csak jobban illik rám a
munkászubbony, levetettem a jó ruhát és eldugtam a batyum fenekére.

De az igazat megvallva, a konyhában nem a kisasszony fogadott, hanem a
papné. Sokáig beszélgetett velem és egy fehér kendőcskét teritett a
kávéscsészém alá.

– Sokba fog kerülni az a tojással való büvészmutatvány – mondta nevetve
–, az a gyerek már egy féltucat tojást elhasznált.

A mutatványra tudniillik én tanitottam meg Haraldot. Abból áll, hogy egy
keményre főzött tojást keresztül lehet dugni egy palack nyakán, ha lent
a palackban megritkitjuk a levegőt. Egyébként ez volt az egész fizikai
tudományom.

– De az a kisérlet, amely szerint egy pálcát két papirszalaggal el lehet
törni, nagyon tanulságos – mondta az asszony. – Én nem sokat értek az
ilyesmihez, de… mondja, mikor készülnek el a kuttal?

– A kut már készen van, holnap hozzáfogunk az árokhoz.

– És az meddig tart még?

– Körülbelül egy hétig. Azután lerakjuk a csöveket.

– Igazán?

Megköszöntem az uzsonnát és kimentem. A papnénak van egy különös
szokása, ami valószinüleg még fiatalabb korából maradt. Néha
jelentőségteljes pillantást vet arra, akivel beszél, habár abban, amit
mondott, éppenséggel semmi különös nem volt.

Az erdőben egyre szaporodtak a sárga levelek, a földből már párázott az
ősz. Csak a gombák gyarapodtak egyre dusabban, mindenütt kibukkant
egy-egy ilyen kövérre hizott kup. Hatalmas taplógombák terpeszkedtek
korhadt fatörzseken, a füből szarvasgomba, csiperke, meg rizike
kandikált ki. Néhol, mint a parázs, izzott egy-egy vöröskupakos
pettyesfejü légyölő galóca. Csodálatos növény ez. Ugyanott terem, ahol a
többi édeshusu gomba, ugyanaz a föld táplálja, ugyanaz az eső nedvesiti,
növeszti – csak éppen hogy mérges. Egyszer valamikor régen gyönyörü
legendát akartam irni erről a légyölő galócáról és azt mondtam volna,
hogy egy régi könyvben olvastam.

Mindig nagy érdeklődéssel figyeltem a növények meg a rovarok önföntartó
harcát. Ha a nap kisütött, föléledtek és élvezték az éltető meleget. Még
a nagy, erős legyek is olyan élénken röpködtek, mintha csak nyár lenne.
Egy ujfajta fekete földibolhát is találtam, amilyet eddig sehol sem
láttam. Olyan apró volt, mint egy pont valami gyöngybetüs iráson. A
füben megcsillant néha sárga háta, amint elugrott, ezerszer messzebbre,
mint amilyen a teste volt. Milyen mérhetetlen ereje van egy ilyen kis
állatnak! Ott egy kis pókocska uszik ezüstszálon, a potroha ragyogó
gyöngyszem. Olyan nehéz ez a gyöngy, hogy az apró állat megforditva
kapaszkodik föl a füszálakra. Ha valami akadályra bukkan, amin nem tudja
keresztülcipelni potrohát, hirtelen szálat ereszt, lemászik a földre és
uj füszállal próbálkozik. Egy ilyen gyöngypók talán nem is pók, hanem
valami egész más. Ha elébe tartok egy levelet, rámászik, nagy
bizalmatlanul tapogatózik egy darabig, azután riadtan menekül.

Hallom, hogy valaki a nevemet kiáltja. Harald keres, aki a rendes
vasárnapi leckét akarja kihallgatni. Néhány oldalt adott föl
Pontoppidanból[1] és most kiváncsi, hogy megtanultam-e. Mélyen meghat,
amikor a hitről magyaráz, éppen ugy, mint ahogy gyermekkoromban
hallottam.



IX.

A kut elkészült, az árkot is kiástuk és a csőlerakómunkás megérkezett.
Grindhusen segédkezett neki, én pedig benn a házban csináltam a
vezetéket, a pincéből a második emeletig.

Egy napon, amikor éppen a pincében ástam, lejött hozzám a papné.
Odakiáltottam, hogy vigyázzon, de ő egész otthonosan mozgott a
homályban. Tán csak nincs itt valami gödör! – mondta felém mutatva.
Egyszerre azonban félrelépett és lecsuszott a gödörbe, ahol én
dolgoztam. Napvilágról jött és semmit sem látott, vakon tapogatódzott a
gödör falán.

– Hát most hogy jutok ki innét – kérdezte nyugodtan.

Fölsegitettem. Egy csöppet sem volt nehéz. Karcsu termetén nem látszott
meg, hogy már felnőtt leánya van, aki akkora, mint ő.

– No ez ugyan szép dolog volt – mondta és lerázta ruhájáról a földet. –
Segithetnél nekem valamit fönt az emeleten. De meg kell várnunk, amig a
férjem elmegy, mert ő nem barátja az ujitásoknak. Mikor készültök el
ezzel a munkával?

– Körülbelül egy hét mulva.

– Hová mentek innét?

– A szomszédba. Grindhusen megigérte, hogy segit nekik krumplit ásni.

Azután fölmentem vele a konyhába és egy nyilást fürészeltem a padlóba.
Időközben Erzsébet kisasszonynak halaszthatatlan dolga akadt ugyancsak a
konyhában. Tudom, hogy nem szenvedhetett, de ugylátszik, erőt vett
érzelmein, mert odalépett és néhány kérdést intézett hozzám. Egy ideig
nézte a munkát.

– Képzeld csak, Oline – fordult a szolgálóhoz –, ha majd csak egy csapot
kell elforditanod és annyi vized lesz, amennyi csak kell.

De Oline ráncos, vén arcán meglátszott, hogy egy csöppet sincsen
elragadtatva, sőt a legnagyobb gyanakvással figyelte ezt az istentelen
munkát. Husz éven át hordta föl a vizet. Hát most mihez fogjon?

– Kipihened magad – mondta a kisasszony.

– Pihenjek? De hiszen az ember azért született, hogy dolgozzon.

– No, majd dolgozhatsz a kelengyéden – tréfálkozott a papkisasszony.

Ez ugyan nem volt valami nagyon sikerült tréfa, de én azért örültem,
hogy odajött és szóbaállt velünk, hogy megoldotta a nyelvemet az ő
jelenléte, milyen gyorsan és találóan felelgettem. Akárcsak valami
társaságbéli ifjonc. Még most is emlékszem minden szóra. De azután
ugylátszik hirtelen eszébe jutott, hogy mégsem illendő ez a nagy
leereszkedés és sietve kiment a konyhából.

Estefelé rendes szokásomhoz hiven elsétáltam a temető felé, de amikor a
sirok között megpillantottam a papkisasszonyt, sietve odébbálltam.
Később eszembe jutott, hogy valószinüleg meg lesz hatva szerénységemtől
és azt fogja mondani: szegény ember, ez nagyon szép volt tőle!

Még csak az hiányzik, hogy utánam jöjjön ide az erdőbe. Akkor
meglepetten fölugranék a kőről és üdvözölném. Ő pedig elpirulna és
zavartan mondaná: Ó, csak véletlenül sétáltam errefelé, olyan szép ez a
mai este… Hát te mit keresel itt? Csak üldögélek, – felelném ártatlanul.
És ha megtudja, hogy ilyen későn az erdőben szoktam üldögélni,
fölismeri, hogy egy mélyen érző, álmodozó emberrel van dolga és belém
szeret…

Másnap este is a temetőben láttam és egy merész gondolat villant át
agyamon: „Énmiattam jött ide!“ De ahogy jobban odanéztem, láttam, hogy
egy siron foglalatoskodik. Tehát mégse miattam jött. Továbblopóztam,
elmentem az erdőbe, egészen addig a hatalmas hangyabolyig. Amig világos
volt, megfigyeltem az apró állatok munkáját, meg az osonó őzeket, mikor
pedig bealkonyodott, a hulló madárcseresznye és a fenyőtobozok
koppanására figyeltem. Dudoltam, talán suttogtam is valamit és
gondolataimba mélyedtem. Időnként föl kellett állnom, hogy föl- és
lesétálással fölélesszem dermedt tagjaimat. Az órák multak, én szerelmes
voltam, hajadonfővel kóboroltam az avaron és bámultattam magamat a
csillagokkal.

– Hány óra van? – kérdezte álmosan Grindhusen, mikor visszatértem a
pajtába.

– Tizenegy! – feleltem, pedig már hajnali három is lehetett.

– Igazán, azt hiszed, hogy ilyenkor van a lefekvés ideje? Az ördögbe is,
minden tisztességes embert fölzavarsz.

Ezzel átfordult a másik oldalára, fülére huzta a takarót és a következő
pillanatban már horkolt is. Ilyen unalmas legény volt ez a Grindhusen.

Istenem, milyen badarul viselkedik egy idősebb férfi, ha szerelmes lesz.
Pedig én meg akartam mutatni, miképen szerezheti vissza az ember a lelki
nyugalmát.



X.

Egy ember fordult be az udvarra, aki vissza akarta kérni
kőmüvesszerszámait. Pedig én meg voltam róla győződve, hogy Grindhusen
lopta ezeket a szerszámokat. Milyen unalmas, szürke ember ez a
Grindhusen! Semmi nagyszerüség, semmi különösség nincs benne.

– Te Grindhusen – mondtam neki –, te igazán semmi másra nem gondolsz,
mint az alvásra. Egy ember van odakint, el akarja vinni a szerszámait.
Kölcsönkérted tőle… Te szerencsétlen flótás.

– Szamár vagy! – felelte sértődötten Grindhusen.

De én, mint már annyiszor, megint csak kibékitettem. Tréfára forditottam
szavaimat.

– Hát most mit csináljunk? – kérdezte.

– Fogadjunk, hogy te már tudod – feleltem én.

– Tudom? – csodálkozott.

– No igen, ha jól ismerlek, te már kifundáltál valamit.

Mire azután ravasz arcot vágott, mintha valóban tudná, hogy mitévő
legyen.

De mikor délben levágtam a haját s azt mondtam neki, hogy meg kellene
mosni a fejét, megint megsértődött.

– Milyen bolond lettél te – mondta megvetően –, pedig már benőhetett
volna a fejedlágya.

És isten tudja, talán neki volt igaza. Neki még most is dus, vörös
sörény van a fején, bár már nagyapa…

Kisértetek járnak a mi pajtánkban? Vajjon ki takaritotta ki egy szép
napon ezt az odut? Mindkettőnknek rendes hálóhelyünk volt, én még két
pokrócot is vettem magamnak, Grindhusen pedig ruhástul, ahogy egész nap
dolgozott, ásta be magát a szénába. Most pedig valaki szépen
összehajtogatta a két pokrócot, ugy hogy olyan volt, mint valami rendes
ágy. Én ugyan nem bántam. Az egyik szolgáló valószinüleg meg akarta
mutatni, hogy mi a szokás ilyen helyen. Nekem ugyan mindegy.

A második emeleten nyilást kellett volna fürészelnem a padlóba, de a
papné megkért, hogy várjak vele még egy napig, mert a férje másnap
átmegy a szomszéd községbe és akkor legalább nem fogom zavarni. De
másnap reggel megint elhalasztódott a dolog. Erzsébet kisasszonynak
néhány dolgot kellett bevásárolnia és engem megkértek, hogy kisérjem el
és hozzam haza a csomagokat.

– Jó – mondtam –, csak menjen előre.

Kedves kislány!… hát mégis elszánta magát, hogy elviselje kiséretemet?

– Utánam fogsz találni? – kérdezte.

– Hogyne, már voltam a boltban. Mi is ott vesszük az élelmiszereinket.

Miután azonban agyagos, csatakos nadrágomban mégsem mehettem végig a
falun, fölhuztam a városi ruhám nadrágját, a zubbonyt azonban magamon
tartottam. Utána indultam. Egy mérföldön át körülbelül negyedóráig néha
megpillantottam magam előtt az uton. Ilyenkor meglassitottam lépteimet,
hogy utól ne érjem. Egyszer hátra is fordult, de én hasravágódtam és
elbujtam az utszéli gazban.

A kisasszony egy barátnőjénél maradt a boltban, én pedig ugy déltájban
hazaérkeztem a bevásárolt holmival. Meghivtak, hogy ebédeljek kint a
konyhában. A ház egészen kihalt volt. Harald nem volt otthon, a
cselédlányok fehérnemüt mángoroltak és Oline a konyhában
foglalatoskodott.

Ebéd után fölmentem a második emeletre és hozzáfogtam a fürészeléshez.

– Gyere, segits most nekem idebent – mondta a papné és előrement.

Keresztülmentünk a tisztelendő dolgozószobáján a hálószobába.

– Szeretném az ágyamat odébbtolni – mondta az asszony –, nagyon közel
áll a kályhához.

Az ágyat az ablak mellé toltuk.

– Nem gondolod, hogy itt jobb helyen áll? – kérdezte.

Véletlenül rápillantottam. Megint azzal a titkolódzó, különös
oldalpillantással kérdezte ezt. Ohó! Éreztem, hogy a vér a fejembe tódul
és megzavar. Hallottam, hogy azt mondja:

– Megőrültél?… Ne… ne, édes… Az ajtót!…

És néhányszor a nevemet suttogta…

A küszöbön ültem, fürészeltem. A papné egész idő alatt mellettem állt.
Magyarázkodni, beszélni akart és egy darabig sirt meg kacagott.

– Azt a képet – mondtam –, ami az ágya fölött lógott, át kellene
akasztani.

– Igazad van – felelte…



XI.

A vizvezeték elkészült, minden csap a helyén volt és a viz vidáman
csobogott a medencékben. Grindhusen megint kölcsönkapta a szükséges
kőmüvesszerszámokat, ugy hogy itt-ott át tudtuk lyukasztani a falat.
Most bevakoltuk ezeket a nyilásokat, behánytuk a gödröt. Elkészültünk a
munkával. A tiszteletes ur nagyon meg volt velünk elégedve.
Fölajánlotta, hogy a vörös oszlopra kiragaszt egy cédulát és tudtul adja
hiveinek, milyen ügyesek vagyunk mi vizvezetékek készitésében. De
tekintettel az idő előrehaladottságára, hiszen a föld minden pillanatban
keményre fagyhatott, ez egy csöpp hasznunkra sem lett volna. Megkértük
tehát, hogy inkább majd tavasszal gondoljon megint ránk.

Átköltöztünk a szomszédba, hogy segitsünk a krumpliásásnál. A papék
azonban megigértették velünk, hogy alkalomadtán még benézünk hozzájuk.

Ezen az uj helyen sok ember volt együtt. Csoportokba oszoltunk és
vidáman folyt a munka. De láttuk, hogy ez a mesterség legföljebb egy
hétig fog tartani, azután megint facérok leszünk.

Egy este átjött a tiszteletes ur és fölajánlotta, hogy szolgálatába
fogad. Az ajánlat nagyon kedvező volt, gondolkodtam is rajta egy
darabig, azután mégis visszautasitottam. Inkább megmaradok szabad
embernek, gondoltam magamban, kószálok a világban, itt-ott dolgozom, ha
éppen eszembe jut, szabad ég alatt tanyázom, ha nem akad más födél és
várom, hogy mit hoz a holnap.

Itt a krumpliásásnál összeakadtam egy emberrel. Ezzel akartam
összeállni, ha Grindhusentől elválok. Ez az ember éppen ugy
gondolkozott, mint én, láttam dolgozni és tudtam, hogy derék munkás.
Lars Falkenberg volt a neve.

A krumpliásásnál a fiatal Erik volt a vezetőnk. Ő fuvarozta haza a teli
zsákokat. Csinos, 20 esztendős fiu volt, korához képest komoly és
megfontolt és apja jómódja hamar kifejlesztette önbizalmát. Ugy látszik,
volt valami közte és Erzsébet kisasszony között, mert a fiatal lány egy
szép napon fölbukkant közöttünk és sokáig beszélgetett vele. Távozóban
hozzám is szólt néhány szót és tudtomra adta, hogy Oline lassan-lassan
kibékült a vizvezetékkel.

– Hát a kisasszony? – kérdeztem tőle.

Udvariasságból felelt erre a kérdésre is, de láttam, hogy nem szivesen
beszélget velem.

Szépen volt öltözve, világosszinü kabátja pompásan illett szeme
kékjéhez…

Erik másnap szerencsétlenül járt, a ló elragadta a kocsit,
keresztülvonszolta árkon-bokron, végül is odacsapta egy keritéshez.
Bizony, Erik alaposan összetörte magát, vért köpött még akkor is, amikor
néhány óra mulva magához tért. Ettől kezdve Falkenberg vezette a munkát.
Én is részvétet tettettem, mint a többiek, hallgatagon dolgoztam tovább
és szomoru arcot vágtam, bár egy csöppet sem voltam levert. Hiszen nem
volt semmi kilátásom a kisasszonynál, de most legalább ez a fiu is félre
volt téve az utból.

Este kisétáltam a temetőbe és leültem egy sirkőre. Bárcsak kijönne,
gondoltam magamban. Elmult egy negyedóra. Végre megpillantottam.
Fölugrottam, mintha sietve menekülni akarnék, de már elkéstem és
megzavarodtam volna, mert már egészen a közelemben volt.

– Képzelje csak – mondtam –, szegény Erik. Tegnap nagyon rosszul volt.

– Tudom.

– Elragadta a ló.

– Igen és ő lezuhant. De mondd csak, miért meséled ezt nekem?

– Azt hittem… nem… nem tudom.

– Nos?

– De hiszen majd meggyógyul hamarosan. Akkor megint minden jó lesz.

– Hát persze.

Szünet.

Mintha kigunyolt volna. Hirtelen elmosolyodott:

– Te nagyon különös ember vagy! Megteszed ezt a hosszu utat és ezután
itten üldögélsz.

– Óh, már megszoktam. Lefekvésig itt töltöm az időt.

– Nem félsz?

Tréfálkozása visszaadta önbizalmamat és bátorságot öntött belém. Szilárd
talajt éreztem a lábam alatt.

– Szeretném megtanulni a félelmet.

– A félelmet? Ugylátszik, te is olvastad azt a mesét.

– Igen, meglehet, hogy olvastam valamelyik könyvben.

Megint szünet.

– Miért nem akarsz beállni hozzánk?

– Nem nekem való – feleltem –, most összeálltam valakivel és együtt
nekiindulunk a nagyvilágnak.

– Hová mentek?

– Azt még nem tudom. Keletre vagy nyugatra. Csak ugy vándorolunk.

Szünet.

– Kár… – mondta végre halkan. – Azt hiszem, hogy nem jól teszed… Mit is
mondtál az elébb, hogy van Erik? Azért jöttem, hogy megkérdezzem.

– Beteg és bizony nagyon rossz bőrben van szegény feje, de…

– A doktor azt hiszi, hogy fölgyógyul?

– Igen, legalább nem mondta az ellenkezőjét.

– Jó éjszakát!

Istenem, ha fiatal, gazdag, szép, hires és bölcs volnék… Ott megy
Erzsébet!…

Mikor a temetőből kifordultam, megtaláltam az ökölalaku pipámhoz
szükséges körömszeget. Zsebrevágtam. Egyideig még álldogáltam, néztem
jobbra meg balra, hallgatóztam…, de semmi sem mozdult. Senki sem
kiáltotta: „Az az enyém!“



XII.

Falkenberg meg én utnak eredtünk. Este van, hüvös a levegő és az
égboltozaton lassan kigyulladnak a csillagok. Rábeszélem bajtársamat,
hogy menjünk a temetőn keresztül. Bolond fejjel azt hiszem, hogy talán
megpillanthatok egy kivilágitott ablakot a pap házán. Hej, ha gazdag,
szép és ügyes volnék…

Néhány órája cipeltük már sulyos batyunkat, még nem ismertük egymást
teljesen és beszélgetni is tudtunk. Az első boltot csakhamar magunk
mögött hagytuk és nemsokára elhagytuk a másikat is. Csakhamar fölmeredt
előttünk az éjszakai égen a szomszéd község templomtornya. Régi szokásom
szerint a temető felé igyekeztem. Bajtársamhoz fordultam:

– Talán megpihennénk itt valahol?

– Helyes – felelte Falkenberg –, ilyenkor már minden pajta tele van puha
szénával. És ha elkergetnek, kimegyünk az erdőbe, ott még melegebb van.

Ő volt a vezetőnk.

Jól megtermett, izmos férfi volt, ugy 30 körül, bajusza hosszan csüngött
le a szájaszélén. Felsőtestét kissé előregörbitette járás közben. Inkább
keveset beszélt, mint sokat, a munka csakugy égett a kezei alatt, néha
pedig még énekelt is szép férfias hangján. Nagyon szép nótákat tudott.
Egészbevéve más ember volt, mint Grindhusen. Ha meg-megszólalt, tröndi,
valdresi[2] és svéd szavakat kevert a beszédébe, ugyhogy nem lehetett
megtudni, hová való.

Megérkeztünk a szélső házhoz. Az emberek még ébren voltak és a kutyák
ugatni kezdtek. Falkenberg a gazdát kérte, mire egy fiatalember jött ki
a házból.

– Van-e valami munka számunkra?

– Nincs.

– De hiszen a kerités kőfala félig leomlott. Talán kijavithatnók.

– Nem szükséges. Most ősszel ugy sincs egyéb munka, majd mi magunk
javitjuk ki.

– Adhat-e éjjeli szállást?

– Sajnos…

– Talán a pajtában?…

– Nem lehet. Ott alusznak a cselédek.

– Hitvány fickó – morogta bajuszába Falkenberg, mikor odébbmentünk.

Keresztülmentünk egy kis erdőcskén és fekvőhelyet kerestünk.

– Talán gyerünk vissza. A lányok nem fognak kidobni bennünket.

Falkenberg gondolkozott.

– A kutyák ugatnának – mondta azután.

Egy rétre jutottunk, ahol két ló legelészett. Az egyiknek a nyakában
csengő csilingelt.

– No ez ugyan derék gazda – vélte Falkenberg – a lovai a réten
éjszakáznak, a szolgák meg a pajtában alszanak. Tudod mit, tréfáljuk meg
egy kicsit. Menjünk egy darabig lóháton.

Megfogta a csengetyüs lovat, füvel és mohával betömte a csengőt és
fölült. Az én lovam vadabb volt, de végül mégis fölkapaszkodtam rá.

Egyideig a réten lovagoltunk, aztán kikocogtunk az országutra. Az én
gyapjutakaróimat használtuk nyeregnek, de kantárunk nem volt. Mégis
nagyszerüen ment a dolog. Körülbelül egy mérföldet lovagoltunk, mikor a
szomszéd faluhoz értünk. Hirtelen hangokat hallottunk magunk előtt az
uton.

– Na, most galoppozzunk egy kicsit – szólt hátra Falkenberg.

Ugylátszik, nem volt nagy mester a lovaglásban. Először csak a
csengőszijba kapaszkodott, később lefeküdt és görcsösen átkarolta a ló
nyakát. Egyszerre csak megpillantom az egyik lábát, amint az ég felé
mered. Rögtön utána le is pottyant.

Szerencsére nem fenyegetett semmi veszély. Csak egy fiatal pár enyelgett
a kertek alatt, azoknak a hangját hallottuk.

Vagy egy félórát poroszkáltunk tovább. Már minden tagunk fájt. Óvatosan
lemásztunk és hazakergettük a lovakat. Markunkba nevettünk, örültünk a
jól sikerült tréfának és az apostolok lován folytattuk utunkat.

– Gágá, gágá – hallatszott a távolból. Ismertem ezt a hangot, vadkacsák
voltak. Gyermekkoromban ugy tanultam, hogy ilyenkor meg kell állni,
össze kell kulcsolni a kezet, nehogy a vadkacsák megijedjenek. Miután
nincs sietős dolgom, most is ezt teszem. Lágy, misztikus hangulat
szálldos körülöttem, visszafojtom lélekzetemet és fölbámulok az égre.
Ott repülnek… Az ég, mint valami csillagokkal vegyitett tenger nyugszik
fölöttünk. Gágá, gágá, hangzik ujból a fejünk fölött, és a pompás menet
lassan eluszik az éjszakában…

Végre találunk egy pajtát. Minden csöndes, lefekszünk és alszunk néhány
órát. Olyan mélyen aludtunk, hogy a cselédek reggel alva találtak
mindkettőnket.

Falkenberg a gazdával akart beszélni, fölajánlotta, hogy megfizetjük a
szállást. Tegnap olyan későn érkeztünk, hogy már mindenki aludt és nem
akartuk fölzavarni őket. Nem vagyunk csavargó tolvajok. De a gazda nem
akarta elfogadni a fizetséget. Még meg is vendégeltetett a konyhában egy
csupor kávéval, de munkát nem tudott adni. A termés be van takaritva és
most neki meg a legénynek nincs egyéb dolga, mint hogy kijavitsák a
keritéseket.



XIII.

Három napja kószáltunk már és nem kaptunk semmi munkát, sőt mindenhol
megfizettették velünk a szállást, meg az ételt, italt, ugy hogy
napról-napra szegényebbek lettünk.

– Te, hiszen már nincsen pénzünk. Igy nem jutunk tovább – mondta
Falkenberg és azt tanácsolta, hogy próbálkozzunk meg a lopással.

Meghánytuk-vetettük ezt a tervet, végül is elhatároztuk, hogy ezzel még
várunk egyideig. Az evés miatt nem volt gondunk, hiszen baromfi akadt
elég a falukban, de készpénzre is szükségünk volt ahhoz, hogy
továbbjussunk. Ha munkával nem tudunk keresni, majd szerzünk másképen.
Nem vagyunk angyalok.

– Én bizony nem vagyok angyal – mondta Falkenberg. – Ezek a legjobb
ruháim. Más még munkaruhának se igen használná. Magam mosom a patakban
és megvárom, amig megszárad. Ha elszakad, megfoltozom, ha pedig pénzem
van, ujat veszek. Bizony igy van ez.

– De a fiatal Erik azt mondta, hogy eliszod a pénzed.

– Az a zöldfülü… Hát persze, hogy iszom. Unalmas dolog, ha az ember
mindig csak eszik… Gyere, keressünk egy házat, ahol zongora van.

Igy gondolkodtam: olyan házban, ahol zongora van, bizonyára jómódu
emberek lesznek s ugylátszik, Falkenberg ott akarja elkezdeni a lopást.

Délután találtunk ilyen házat. Mielőtt bementünk, Falkenberg fölvette az
én jobbik ruhámat és vállamra akasztotta az ő hátizsákját is, hogy annál
szabadabban mozoghasson. Habozás nélkül ment föl a kőlépcsőn, egy ideig
bent maradt és amikor kijött, azt mondta, hogy megbizták a zongora
hangolásával.

– Micsoda?

– Hallgass! – parancsolta – hangoltam én már zongorát, ha nem is kötöm
mindenkinek az orrára.

És amikor láttam, hogy egy hangvillát huz elő a hátizsákból, tudtam,
hogy komolyan beszél.

Meghagyta, hogy maradjak a közelben, amig ő a zongorával
foglalatoskodik.

Föl- és lekószáltam tehát és néha, ha a ház délre nyiló ablakai előtt
elsétáltam, hallottam, amint Falkenberg a zongorát gyötri odabent.
Rendes hangot nem tudott leütni, de vigyázott, hogy ha meghuz egy hurt,
éppen annyira visszaengedje, amennyire fölcsavarta. A zongora ettől
csöppet sem lett rosszabb, mint amilyen volt és nagyszerüen ment minden.

Beszédbe elegyedtem az egyik szolgalegénnyel, egy fiatal fiuval. Kétszáz
korona volt az évi bére, no meg az ellátás. Reggel félhétkor kelt,
megetette a lovakat, de aratásidőben már ötkor talpon kell lenni.
Nyolckor aztán vége a munkának. Egészséges volt és megelégedetten élt
kis világában. Még most is emlékszem gyönyörü hibátlan fogsorára, meg a
mosolyára, amikor egy lányról beszélt. Aranyszives ezüstgyürüt
ajándékozott neki a minap.

– Mit mondott, amikor odaadtad a gyürüt?

– Meg volt lepve, képzelheted.

– És mit mondtál te?

– Hogy én mit mondtam? Nem tudom. Azt mondtam: hordd egészséggel, vagy
ilyesvalamit. Még egy ruháravalóval is meg akartam ajándékozni, de…

– Fiatal?

– Olyan a hangja, mint egy szájharmónikáé, olyan fiatal.

– Hol lakik?

– Azt nem mondom meg, mert akkor a falu szájára kerül.

Ugy álltam előtte, mint egy Nagy Sándor és lenéztem az ő kis világára.
Amikor elváltunk, megajándékoztam a gyapjutakaróval, azt mondtam, ugyis
nehéz, nem tudom cipelni.

– Ez a kislányé lesz – mondta ragyogó szemmel –, legalább lesz egy meleg
takarója.

És Nagy Sándor csöndesen megjegyezte:

– Ha nem volnék az, aki vagyok, szeretnék a te bőrödben lenni…

Mikor Falkenberg elkészült a munkájával és kijött, olyan finoman mozgott
és olyan válogatott kifejezéseket használt, hogy alig értettem meg a
szavát. A házikisasszony kisérte ki.

– Most a szomszédfaluba megyünk – mondta –, bizonyára ott is lesz
hangolni való zongora. Isten önnel, kisasszony, Isten önnel.

– Hat korona, fiam – sugta a fülembe –, meg a szomszédházban is hat, az
tizenkettő.

Ezzel utnak eredtünk. A hátizsákokat én cipeltem.



XIV.

Falkenberg ugy számitott, hogy a szomszéd sem akar majd hátramaradni és
bizonyosan föl fogja hangoltatni a zongoráját. És csakugyan… A
házikisasszony valami kiránduláson volt és a szülők elhatározták, hogy
meglepik. Ugyis panaszkodott már, hogy nem lehet játszani az ócska
szerszámon.

Megint egyedül maradtam, Falkenberg eltünt a házban. Mikor beesteledett,
világot gyujtottak neki és ő tovább dolgozott. Odabent ette meg a
vacsoráját is. Vacsora után kijött és a pipáját kérte.

– Milyen pipát?

– Te buta. Azt az öklöset.

Nem szivesen adtam oda mestermüvemet, amely nemrég készült el teljes
pompájában.

– Ne melegitsd föl nagyon a szöget – aggodalmaskodtam –, különben
elhajlik.

Falkenberg rágyujtott és nagybüszkén visszasétált a házba. De azért
rólam is gondoskodott. Enni és innivalót kért a konyhában számomra.

Fekvőhelyet kerestem a pajtában.

Éjszaka egyszerre csak fölébredtem. Falkenberg ott állt a pajta közepén
és a nevemet kiáltotta. Telihold volt és az ezüstös fényben tisztán
láttam barátom arcát.

– No, mi van?

– Itt a pipád.

– A pipa?

– Az ördögbe is, igen. Nesze, visszaadom. Nézd, a szög lejön róla.

Visszaadta a pipát. Láttam, hogy a szög egészen elhajlott.

– Szinte megfenyegetett az ököl – mondta Falkenberg – és eszembe jutott,
hol szerezted a körmöt.

Boldog Falkenberg!…

Mikor másnap reggel utra készültünk, megérkezett a házikisasszony.
Hallottuk, amint dörömbölni kezd a zongorán. Valami valcert játszott.
Nemsokára azután megjelent az ajtóban.

– Hát persze, egészen máskép szól. Nagyon hálás vagyok érte.

– Tehát meg van elégedve? – kérdezte a mester.

– De mennyire.

– És mit tanácsol, hova menjek most?

– Ővrebőbe, Falkenbergékhez.

– Kikhez?

– Falkenbergékhez. Csak mindig egyenesen előre ezen az uton. Körülbelül
másfélórányira egy oszlopot fog találni, ott forduljon be jobbkéz felé.

Erre Falkenberg leült a lépcsőre és kikérdezte a kisasszonyt az ővrebői
Falkenbergék felől. Talán rokonai, s akkor ugyszólván otthon lesz náluk.
Nagyon megköszönte, hogy a kisasszony ilyen nagy szivességet tett neki.

Utnak eredtünk. A hátizsákokat én cipeltem.

Mikor az erdőbe értünk, letelepedtünk és meghánytuk-vetettük a dolgot.
Vajjon tanácsos lesz-e mint zongorahangolónak megjelennie előkelő
rokonánál, az ővrebői kapitánynál. Tulajdonképen csak én
aggodalmaskodtam és ezzel megzavartam Falkenberget is.

– De hiszen nagyon kedélyes dolog lesz – vélekedett.

– Nincs valami papirosod, vagy igazolványod, amin rajta van a neved is?

– De van, hanem az ördög vigye el, az áll rajta, hogy szorgalmas munkás
vagyok.

Egy darabig tanakodtunk, hogy meghamisitsuk-e ezt a bizonyitványt, vagy
pedig egy egészen ujat irjunk. Ez azután egy zongorahangolónak szólna és
a Lars nevet átváltoztatnók Lipótra.

– Meg tudod te irni ezt a bizonyitványt?

– Óh, hogyne.

De most már azután elragadott a fantáziám és ezzel elrontottam mindent.
Zongorahangoló az kevés lesz, irjuk, hogy mechanikus, egy zseni, aki a
legsulyosabb föladatokat is megoldja és gyára van.

– Egy gyártulajdonosnak nincsenek igazolványai – vélte Falkenberg és
hallani sem akart róla.

– Nem, ez mégsem megy…

Rosszkedvüen ballagtunk tovább és elértük az oszlopot.

– Nem akarsz befordulni? – kérdeztem.

– Eridj te magad – dühösködött Falkenberg. – Nesze, itt vannak a ruháid.

De amint az oszlopot szerencsésen magunk mögött hagytuk, meglassitotta
lépteit. Elkeseredetten mormogta:

– Mégis csak borzasztó, hogy semmi se lesz belőle. Milyen jó aratásunk
volna.

– Azt hiszem, meg kell látogatnod őket – vélekedtem –, hiszen lehet,
hogy nem is vagytok rokonok.

– Kár, hogy nem tudom, van-e neki egy unokaöccse Amerikában.

– De hiszen te nem is tudsz angolul.

– Ugyan – mordult rám –, fogd be a szád. Semmi közöm a te fantáziádhoz.

Ideges és dühös volt. Ugy kilépett, hogy alig birtam lépést tartani
vele. Hirtelen megállt.

– Mégis bemegyek. Add ide még egyszer a pipádat. Nem fogok rágyujtani. –
Fölmásztunk a dombra. Falkenberg tudatában volt fontosságának,
mutogatott a pipával és véleményt mondott a ház fekvéséről.
Bosszankodtam nagyképüségén, meg azon, hogy velem cipelteti a
hátizsákját. Megkérdeztem:

– Hát mégis zongorahangoló vagy?

– Ugy hiszem, már bebizonyitottam, hogy értek hozzá – felelte kurtán.

– De tegyük föl, hogy a háziasszony is ért hozzá és rögtön azután
kipróbálja a zongorát, mi lesz akkor?

Falkenberg hallgatott. Láttam, hogy a fejét töri. Lassanként
összebicsaklott, meggörbült háttal ment tovább.

– Talán mégsem lesz tanácsos. Nesze, itt a pipád. Gyerünk csak be és
kérdezzük meg szokás szerint, talán akad valami munka.



XV.

Ugy adódott, hogy amint az udvarra beléptünk, máris akadt valami. Éppen
egy uj zászlórudat akartak fölállitani, de nem volt elég ember.
Odamentünk, hozzáláttunk és segitettünk. Az oszlop csakhamar a helyén
volt. Az ablakokból mindenfelől női fejek kandikáltak ki.

– A kapitány ur itthon van?

– Nincs.

– Hát a nagyságos asszony?

A kapitányné kijött, magas, szőke asszony volt, barátságosan viszonozta
köszöntésünket.

– Csak azt akartuk megkérdezni, van-e valami munka.

– Nem tudom – felelte –, de nem hiszem. A férjem nincs idehaza.

Ugy láttam, hogy nehéz szivvel utasit el bennünket és már nyultam is a
sapkám után, nehogy zavarba hozzuk. De, ugy látszik, Falkenberg, aki
rendesen volt fölöltözve és a csomagját is mással cipeltette,
fölkeltette a figyelmét. Odafordult hozzá:

– Milyen munka?

– Mindenféle – felelte Falkenberg. – Keritéseket csinálunk, árkot ásunk,
kőmüvesmunkát végzünk.

– No, ahhoz már egy kicsit későn van –, vélte az egyik férfi a zászlórud
mellől.

– Ugy van – mondta az asszony is –, de talán jöjjenek be és egyenek
valamit. Ami nekünk van, az jut maguknak is.

– Köszönjük szépen – felelte Falkenberg.

Bosszankodtam ezen az alázatos válaszon. Vajjon mit fognak gondolni
rólunk. Itt közbe kell lépnem. Levettem a sapkámat és előkelő
meghajlással franciául mondtam:

– Ezer köszönet, asszonyom, ön nagyon szeretetreméltó.

Megfordult és rámnézett. Szinte komikus volt a csodálkozása.

Azután bevezettek bennünket a konyhába és nagyszerü ebédet kaptunk. Az
asszony eltünt, de mikor elkészültünk az evéssel és menni készültünk,
megint megjelent. Falkenberg vérszemet kapott, ki akarta használni
barátságosságát és megkérdezte, hogy fölhangolhatja-e a zongorát.

– Hát ahhoz is ért? – kérdezte és a szemei karikára nyiltak a
csodálkozástól.

– Igen. A szomszéd falukban is hangoltam néhány zongorát.

– De nekem egy elsőrangu zongorám van és nem szeretném, ha…

– Kérem, egészen nyugodt lehet.

– Van valami…

– Nem, nincs igazolványom, mert sohasem volt szükségem rá. De hiszen
nagyságos asszonyom ott lehet, amikor dolgozom.

– Hát persze, persze.

Előrement és Falkenberg követte. Az ajtórésen láttam, hogy a szoba fala
tele van képekkel.

A cselédlányok a konyhában sürögtek-forogtak és néha lopva egy-egy
pillantást vetettek felém. Egyikük nagyon csinos volt, örültem, hogy
reggel megborotválkoztam.

Elmult tiz perc. Hallottam, hogy barátom hozzáfogott a hangoláshoz. A
kapitányné kijött a szobából.

– Maga franciául is beszél? Ez több, mint amennyit én tudok.

Hál’ Istennek, akkor nem kell többet beszélnem. Néhány frázison tul az
én tudományom sem terjedt.

– Barátja megmutatta a bizonyitványait, ugy tetszik, mind a ketten derék
emberek. Nem tudom… talán sürgönyöznék a férjemnek és megkérdezném, itt
tarthatom-e magukat.

Szerettem volna megköszönni szivességét, de egy szó sem jött ki a
torkomon, csak nagyokat nyeltem.

Neuraszténia!

A délutánt elcsavarogtam az udvaron és a földeken. A gazdaság a
legpéldásabb rendben volt. Minden be volt takaritva, sehol semmi munka a
mi számunkra. Ugy látszik, a kapitány gazdag ember.

Beesteledett és Falkenberg még mindig a zongorával foglalatoskodott.
Némi élelmiszert vettem magamhoz a hátizsákból és elmentem az udvarból,
nehogy vacsorával is megkináljanak. A hold sütött, a csillagok ragyogtak
és én élvezettel mentem egyre beljebb az erdőbe. A legsötétebb helyen
leültem. Milyen csend van mindenütt, földön és égen. És itt meleg van,
bár a földeket már belepi a dér. Néha megzizzen egy füszál, egy egérke
surran, a fák koronái fölött eluszik egy vércse… azután megint
elcsendesül minden…

Láttál már valaha életedben ilyen szőkeséget?… Nem, még soha. És milyen
gyönyörü az alakja, kicsattanó piros a szája. Mintha mindig fények
rezegnének a hajábán. Hej, ha most egy gyémánt fejéket vehetnék elő a
hátizsákból és neki ajándékozhatnám…

Keresek egy rózsaszin kagylót, abból csinálom meg a körmöt és odaadom
neki pipámat a férje számára. Igen, ez lesz a legjobb.

Falkenberget az udvaron találom. Sietve sugja a fülembe:

– Már megjött a férje válasza. Fát kell vágnunk az erdőben. Értesz
hozzá?

– Igen.

– Akkor menj a konyhába. Már kérdezősködött utánad.

Mikor beléptem, felém fordult:

– Hát maga hol csavargott, kérem, jöjjön vacsorázni… Már evett? Hol?

– Van nálunk ennivaló.

– Óh, de hiszen van itt is. Nem akar egy kis teát?… Nem?… Megjött a
férjem válasza. Ért a favágáshoz?… No akkor jó. Nézze, itt a sürgöny:
„Két favágóra van szükségünk. Péter jelölje ki nekik a levágandó
törzseket“.

Édes istenem! Szorosan mellettem állott, amikor a sürgönyt mutatta.
Valami finom, szüzi illat lebegett körülötte.



XVI.

Az erdőben vagyunk. Péter, az egyik béres mutatta az utat.

Amikor megbeszéltük a helyzetünket, Falkenberg egy csöppet sem volt
hálás, hogy az asszony itt tartott bennünket.

Nem is kell hálálkodnunk – mondta –, hiszen szükségük van ránk.

Falkenberg egyébként még annyit sem értett a favágáshoz, mint a
zongorahangoláshoz. Én valahol csavargásaim közben ezt a mesterséget is
megtanultam és igy kényszerüségből vezettem a munkát. Ebbe természetesen
ő beleegyezett. Egy uj ötlet foglalkoztatott.

A közönséges favágásnál az ember a földre fekszik és oldalról ferdén
fürészel. Ezért végeznek aztán olyan keveset egy nap és ezért marad a
lefürészelt fatönk bent a földben. Egy tengelyes szerkezettel, amit a
törzs tövébe csavarna az ember, ugy lehetne fürészelni, hogy a fürész
vizszintesen vágná a fát és igy nem maradna vissza semmi tönk, csak a
gyökerek. Hozzáláttam, hogy papirra vessem ennek a szerkezetnek a
részeit. Legtovább törtem a fejemet azon a rugón, amelynek a szükséges
nyomást kell szolgáltatnia. De talán egy sulyt lehetne tenni a rugó
helyére. Ezzel azonban baj van, mert ez a suly mindig egyenletes nyomást
fejtene ki. Pedig mennél mélyebbre hatolt a fürész, annál jobban
gyöngülnie kellene ennek a nyomásnak. A rugó viszont engedne, ha a
fürész már mélyebben volna. Elhatároztam tehát, hogy mégis inkább
rugóval próbálkozom. Majd meglátod, sikerülni fog, biztattam magamat, és
ez lesz életem legnagyobb dicsősége.

A napok teltek, a napok multak. Már kilenc fát ledöntöttünk és
levagdostuk a galyakat. Az ellátás bőséges volt. Reggel magunkkal vittük
a hideg ebédet és este kaptunk meleget. Ha hazaértünk, megmosakodtunk és
kitisztálkodtunk, hogy jobb legyen a külsőnk, mint a férficselédeké,
azután bementünk a konyhába és leültünk az asztalhoz. Még három lány
volt rajtunk kivül, és én észrevettem, hogy Falkenberg és Emma között
gyöngéd szálak szövődnek.

Néha zongoraszó hangzott a belső szobából és a gyöngébb hangok
kiömlötték a konyhába is. Néha kijött a kapitányné, finom, lányos
szépségével derüt hozott magával és barátságos beszélgetésbe elegyedett
velünk.

– No, mi volt ma az erdőben – kérdezte néha –, láttatok medvét?

Egyik este pedig megköszönte Falkenbergnek, hogy fölhangolta a
zongoráját.

Hogyan? Hát mégis?… Falkenberg viharverte ábrázata szinte megszépült az
örömtől és én büszke voltam rá, mikor szerényen felelte:

– Igen, én is ugy éreztem, hogy sikerült.

Vagy a gyakorlat tanitotta meg tényleg néhány fogásra, vagy pedig a
kapitányné egyszerüen hálás volt neki, hogy nem tette teljesen tönkre a
hangszert.

Esténként Falkenberg fölhuzta az én nadrágomat. Most már nem kérhettem
vissza tőle, hogy magam viseljem, mert mindenki azt hihette volna, hogy
én kölcsönöztem ki tőle.

– Megtarthatod a ruhákat, ha átengeded nekem Emmát – mondtam tréfásan.

– Jó, hóditsd meg – felelte.

Láttam, hogy egy kicsit elhidegedtek egymástól. Falkenberg is szerelmes
volt, akárcsak én. Milyen javithatatlan álmodozók vagyunk mi ketten!

– Mit gondolsz, ma este is ki fog jönni a konyhába? – kérdezte néha
favágás közben.

És én vállat vontam:

– Mennél tovább elmarad a kapitány, annál jobb.

– Ugy van – felelte a barátom –, te, ha meghallom, hogy nem jól bánik
vele, baj lesz.

Egy este Falkenberg énekelni kezdett. Megint büszke voltam rá. A
nagyságos asszony kijött és megismételtette vele a dalt. Azután még
egyet énekelt. Érces hangja betöltötte a konyhát és a kapitányné nem
tudott hova lenni a nagy csodálkozástól.

– No, ilyet még nem hallottam.

S ekkor fölébredt bennem az irigység.

– Tanult ön énekelni? – kérdezte az asszony –, ismeri a hangjegyeket?

– Igen – felelte a barátom –, egy dalárdában énekeltem.

Én azonban ugy véltem, hogy ezt kellett volna felelnie: Nem, sajnos, nem
tanultam.

– Énekelt már valaki előtt, aki értett hozzá?

– Igen, néha egy-egy táncmulatságon énekeltem és egyszer egy esküvőn is.

– De hozzáértő előtt még nem?

– Nem, ugy hiszem, még nem. Talán…

– Kérem, énekeljen még valamit.

És Falkenberg énekelt.

Még megérem, hogy a nagyságos asszony egy este behivja a szobába és
kisérni fogja a zongorán, gondoltam magamban. De hangosan ezt mondtam:

– Bocsánatot kérek, mikor jön haza a kapitány ur?

– Nemsokára – felelte az asszony –, miért kérdi?

– A munka miatt.

– Már minden megjegyzett fát kivágtatok?

– Nem, még nem mind, de… óh, még nagyon sok van hátra, de…

– Nos… – kérdezte. Azután, ugy látszik, eszébe jutott valami –: ha a
fizetés miatt gondolja, akkor…

Fölemelkedtem és igy szóltam:

– Igen, ha lehetséges…

Falkenberg egy szót sem szólt.

– No, csak mondja ki bátran. Tessék, fogja – mondta és felém nyujtotta
azt az összeget, amit kértem. – És ön?

– Köszönöm, én nem kérek semmit – felelte Falkenberg.

Istenem, milyen kicsi lettem egyszerre, legjobb szerettem volna
elsülyedni. Ez a Falkenberg lefőzött. Annyi pénze van, hogy nem kell
neki előleg? Még ma este lehuzom róla a jó ruháimat és darabokra
szaggatom.

De természetesen nem tettem meg.



XVII.

A napok multak.

– Ha ma este megint kijön, elénekelem neki azt a dalt a „Mákvirágról“ –
mondta Falkenberg az erdőben. – Azt még eddig nem is énekeltem.

– Hát Emmát már egészen elfelejtetted? – kérdeztem.

– Emmát? Mondok neked valamit. Te éppen olyan vagy, mint amilyen voltál.

– Hogyan?

– Igen. Te képes volnál a nagyságos asszony szemei előtt enyelegni
Emmával. Ezt én nem tudnám megtenni.

– Hazudsz! – feleltem dühösen –, amig itt vagyunk a kapitányéknál, egy
lánnyal sem fogok elkezdeni.

– Én se mászkálok senki után éjszaka… Azt hiszed, megint ki fog jönni ma
este?… Egészen megfeledkeztem a „Mákvirágról“. Ide hallgass…

És elénekelte a dalt.

– Igen, szerencséd van a hangoddal – feleltem vállvonogatva –, de azért
egyikünk sem fogja megkapni.

– Megkapni?… Hallottak már ilyen ostobaságot?

– Óh, ha fiatal, gazdag és szép volnék, megkaphatnám. Miért ne?

– Ja, ha igy meg ugy, akkor én is megkapnám. De itt van még a kapitány
is…

– Igen és azután és végül én. Meg azután az egész világ… Mit gondolsz,
talán befoghatnók a szánkat – mondtam és szerettem volna a hajamat
kitépni, hogy igy beszélek róla. És hozzátettem: – ez nem illik két
ilyen vén favágóhoz.

Mind a ketten lesoványodtunk és megsápadtunk. Falkenberg arca teli lett
ráncokkal, az étel egyikünknek sem izlett ugy, mint azelőtt. Hogy ezt az
állapotot eltitkoljuk egymás előtt, én vidám dalokat fütyörésztem,
Falkenberg pedig minden ebéd előtt káromkodni kezdett, hogy sokat eszik,
elhizik és elveszti rugalmasságát.

– Hiszen ti nem esztek semmit – mondta a nagyságos asszony, mikor
hátizsákunkban majdnem az egész ebédet hazavittük. – Még ilyen embereket
se láttam.

– Falkenberg az oka – feleltem.

– Nem, ő az oka – kiáltotta barátom –, ő nem eszik semmit.

Néha, ha a kapitányné valami szivességre kért bennünket, ugy
nekiiramodtunk, mint két nyul. Végül már magunktól is behordtuk a vizet
a konyhába és megtöltöttük aprófával a ládát. De egyszer, mikor a
nagyságos asszony engem kért meg, hogy hozzak néhány vesszőt az erdőből
a szőnyegporoláshoz, Falkenberg megelőzött. Pedig ez a megbizás
határozottan nekem szólt. És minden este elénekelte a dalait.
Elhatároztam, hogy féltékennyé teszem az asszonyt. Ejnye, ejnye, jutott
aztán eszembe, vak vagy te barátom, vagy pedig bolond. Hiszen láthatod,
hogy a kapitányné figyelemre se méltatja erőlködéseidet.

Azért mégis féltékennyé fogom tenni. A három lány közül legföljebb
Emmával kisérletezhettem. Igy hát azonnal nekiláttam az ostromnak.

– Emma, ismerek valakit, aki nagyon sóhajtozik utánad.

– Hát te azt honnan tudod?

– A csillagok mesélték.

– Jobban szeretném, ha olyasvalaki mesélte volna, aki itt van a földön.

– Hiszen olyantól tudom. Mégpedig első kézből.

– Önmagáról beszél – vetette közbe Falkenberg. Félt, hogy valamilyen
módon őt is belekeverem a dologba.

– Igen, magamról beszélek.

De Emma megközelithetetlen maradt és ügyet sem vetett rám, bár én
bizonyára többet tudtam, mint Falkenberg. Mi, hát már Emmát sem tudnám
meghóditani? Taktikát változtattam. Büszkén magamba zárkóztam, a
favágószerkezetet rajzolgattam, vagy apró modelleket készitettem. Ha
Falkenberg este énekelni kezdett és a nagyságos asszony a konyhában
volt, kimentem a cselédszobába a legények közé. Ezt nemes és
méltóságteljes viselkedésnek találtam. Csak az a hátránya volt, hogy
Péter, aki betegen feküdt, nem tudta elviselni a kopácsolást, ugy hogy
ha valami kalapálnivaló akadt, ki kellett menni a pajtába.

Néha mégis ugy látszott, mintha a nagyságos asszony sajnálná, hogy
kimaradtam a konyhából. Én legalább igy képzeltem. Egyszer vacsoraközben
odafordult hozzám:

– A béresek azt mesélik, hogy valami szerkezeten töri a fejét.

– Igen – felelte helyettem Falkenberg –, valami ujfajta fürészen
gondolkodik, de ugy látszik, tul nehéz a föladat.

Erre azután nem feleltem, ravasz voltam és tudtam, hogy jobb lesz, ha
azt hiszik, hogy hiába kinlódom. Hiszen minden föltaláló átka, hogy nem
akarják elismerni tehetségét. Várjatok csak, majd megjön az én időm is!
Néha torkomat fojtogatta a vallomás, hogy milyen előkelő családból
származom és csak a szerelem téritett el az utamból, de azután mégis
csak hallgattam. Az italban kerestem vigasztalást. Persze ember tervez,
Isten végez… Hiszen az asszony később is megtudhatja.

– Azt hiszem, ezentul esténként én is a cselédszobában fogok tartózkodni
– mondta Falkenberg.

Mindjárt sejtettem, miért kinálkozik ő is kifelé a konyhából. Nem tudom,
mi lehetett az oka, de az utóbbi időben nem igen kérték, hogy énekeljen.



XVIII.

A kapitány megérkezett. Szálas, nagyszakállu ember jött ki egyszer az
erdőbe és odalépett hozzánk.

– Falkenberg kapitány vagyok – mondta. – No, hogy megy a munka,
gyerekek?

Tiszteletteljesen köszöntöttük és biztositottuk, hogy minden rendben
van.

Azután arról beszélgettünk, hogy milyen fákat vágtunk ki eddig és
mennyit kell még kivágni. A kapitánynak tetszett, hogy milyen kis tönkök
maradtak a földben és megdicsért bennünket. Azután kiszámitotta, hogy
mennyit dolgoztunk egy nap és rájött, hogy éppen csak annyit, amennyit
minden rendes munkás elvégez.

– De a vasárnapokat elfelejtette leszámitani kapitány ur –
figyelmeztettem.

– Igazad van – felelte –, no igy már aztán derék munkát végeztetek. Nem
mentek tönkre a szerszámok? Fog még a fürész?

– Igen.

– Nem történt senkinek sem baja?

– Nem.

Szünet.

– Tulajdonképen az ellátás nincs beleszámitva a bérbe. De ha nektek igy
kényelmesebb, majd levonjuk az elszámolásnál.

– Meg leszünk elégedve azzal, amit a kapitány ur fizetni fog.

– Ugy van – szólt közbe Falkenberg.

A kapitány elsétált az erdőbe, de nemsokára visszatért.

– Jobb időt kivánni sem lehetne – mondta –, nem kell a havat lapátolni.

– Nem, hó nem kellene, de egy kis hideg azért nem ártana.

– Miért, melegetek van?

– Az is, de meg aztán a fürész is jobban fogja a fagyos fát.

– Már régóta foglalkoztok favágással?

– Igen.

– Ön az, akinek olyan szép hangja van?

– Nem, sajnos, nem én vagyok. A barátom…

– Igen, én énekelek – felelte Falkenberg.

– Ja, maga az? Állitólag névrokonok vagyunk.

– Igen, Lars Falkenberg a nevem, miként irásaim is bizonyitják.

– Hová való?

– Trönd vidékéről való vagyok.

A kapitány megint hazament. Rövid, határozott, udvarias volt a modora,
semmi mosoly vagy tréfa. Kicsit közönséges kifejezésü, de jóindulatu
arca volt.

Ettől kezdve Falkenberg csak a cselédszobában, vagy a szabadban
énekelgetett. A konyhában a kapitány miatt nem lehetett többé. Ez nagyon
bántotta és néha hangosan szitkozódott, hogy az élet egy lyukas fagarast
sem ér és legjobb volna, ha az ember az első fára fölkötné magát. De a
kétségbeesése nem tartott sokáig. A legközelebbi vasárnap elment abba a
két gazdaságba, ahol a zongorákat meghangolta és bizonyitványt kért.
Mikor hazajött, elém tartotta a két irást és igy szólt:

– Valamikor, ha éhezünk, még hasznát fogjuk venni.

– Tehát már nem akarod fölkötni magad?

– Arra neked több okod volna – felelte mérgesen Falkenberg és elfordult.

De már nekem sem volt olyan rossz kedvem. A kapitány meghallotta, hogy
valami szerkezeten töröm a fejem és bővebb fölvilágositást kért. Az első
szempillantásra meglátta, hogy rajzaim nagyon tökéletlenek, mert sem
papirosom, sem pedig körzőm nem volt. Kölcsönadott egy pompás körzőt és
megtanitott a szükséges számitásokra. Attól félt, hogy a fürészem
tulságosan bonyolult lesz.

– De csak rajta – mondogatta –, készitse el a rajzokat, majd meglátjuk,
mit lehet csinálni.

Én azonban rájöttem, hogy egy kis modell, ha még oly tökéletlen is,
sokkal szemléltetőbb, mint a legszebb rajz. Amint tehát a tervezéssel
elkészültem, hozzáláttam, hogy kifaragjam a szerkezet részeit. Miután
esztergapadom nem volt, a tengelyeket és a csavarokat is nekem kellett
faragnom. Annyira elmerültem ebbe a munkába, hogy egy vasárnap nem
hallottam meg az ebédre hivó harangszót. A kapitány kijött és
elkiáltotta magát:

– Ebédhez!

Mikor látta, hogy min dolgozom, azt mondta, hogy holnap elmegy a
kovácshoz és megcsináltat vele mindent, amire szükségem van.

– Csak a méreteket adja meg – mondta. – Szerszámokra nincs szüksége?…
rendben van. Tehát egy lyukasztófürész, egy furó, csavarok, egy
kalapács… más semmi?

Följegyzett mindent. Páratlan munkaadó volt.

De este, mikor vacsora után be akartam menni a cselédszobába, a
kapitányné magához intett. Az udvaron állt és odalépett a cselédszoba
ablakához.

– A férjemnek föltünt, hogy a maga ruhái milyen vékonyak. Nem tudom,
hogy… tessék, fogja.

És egy öltözet ruhát akasztott a karomra.

Dadogtam, megköszöntem. Hiszen nemsokára lesz annyi pénzem, hogy vehetek
egy ruhát, meg nem is sürgős, meg nem szükséges…

– Igen, hiszen tudom, hogy vehetne, de… a barátjának olyan jó ruhája van
és maga… itt van, fogadja el.

Sietve elszaladt, mint valami jószivü leány, aki szégyenli jószivüségét.
Az utolsó köszönetemet már kiabálva kellett mondanom.

Mikor este a kapitány átadta nekem a tengelyeket és a fogaskereket,
megragadtam az alkalmat és megköszöntem az ajándékot.

– No igen… – mondta. – A feleségem ugy gondolta… legalább elég jó?

– Igen, éppen mintha rámszabták volna.

– No ennek örülök. A feleségem gondolta… Nos, itt vannak a kerekek és a
szerszámok. Jó éjszakát.

Bizonyára egyforma jószivüek voltak mind a ketten és egyik a másikra
háritotta a hálát. Ilyen házasságról álmodoznak a rajongók ezen a
földön.



XIX.

A levelek lehullottak, a madárdal elhalt. Csak a varjak rebbennek föl
rekedt károgással kora hajnalban és szétszóródnak a földeken. Falkenberg
meg én látjuk őket, mikor kimegyünk az erdőbe. A fiatalok, melyek még
nem félnek az élet ezernyi veszélyétől, a lábunk előtt ugrálnak az uton.

Azután a pintyőkével találkozunk. Most jön az erdőből és megy az
emberekhez, mert szereti őket és kiváncsi rájuk. A kedves kis pintyőke…
tulajdonképen vándormadár, de őseitől tanulta, hogy itt északon is lehet
telelni és most ő akarja megtanitani az ivadékait arra, hogy csakis itt
lehet telelni. De azért még érzi magában a nyugtalanságot, az utazás
lázas hajszáját és örökre megmarad vándormadárnak. Egy szép napon ő is
összeáll társaival és száll, száll messzi tájakra idegen emberekhez,
akiket szintén meg akar ismerni és akkor üres lesz az erdő. Néha egy hét
is elmulik, mig megérkezik az uj csapat. Istenem, hányszor néztem a
pintyek tanyázását és vándorlását.

Falkenberg egy napon kijelentette, hogy már megint egészen jól érzi
magát és ha a télen a favágásból meg a zongorahangolásból félretesz száz
koronát, megint összebarátkozik Emmával. Nekem is azt tanácsolta, hogy
ne epekedjem ostobán a nálam magasabban álló után, hanem keressek
magamnak valakit, aki hozzám illik.

Igaza volt.

Szombaton valamivel hamarabb fejeztük be a munkát, hogy a boltba
mehessünk; ingekre, dohányra, meg borra volt szükségünk.

Miközben a boltban várakoztam, szemembe ötlött egy kagylókkal kirakott
varródoboz. Valamikor a hajósok vásároltak ilyen dobozokat a kikötőben
és ajándékba vitték otthonhagyott szeretőiknek. Most már ezerszámra
gyártják őket Németországban. Megvettem a dobozt és ugy terveztem, hogy
az egyik kagylóból körmöt csinálok a pipára.

– Mire kell neked az a doboz – kérdezte Falkenberg –, Emmának viszed?

Fölébredt a féltékenysége és hogy háttérbe ne szoruljon, ő meg egy
selyemkendőt vásárolt.

Hazafelé menet sürün hörpintgettünk a borocskából és mindenfélét
összefecsegtünk. Falkenberg még mindig féltékenykedett. Kikerestem a
legalkalmasabb kagylót, letörtem és a skatulyát nekiajándékoztam és
ezzel azután megint szent lett a béke.

Besötétedett és a hold csak nem akart kibujni a felhők mögül. Egyszerre
csak zeneszót hallottunk és láttuk, hogy a domb tetején egy majorságban
vidáman táncolnak. Fények cikkáztak az ablakokban.

– Gyerünk föl pajtás – mondta Falkenberg.

Mindketten jókedvüek voltunk.

Mikor a házhoz értünk, néhány legény meg lány álldogált ott. Hüsöltek.
Emma is köztük volt.

– No nézd csak, hiszen Emma is ott van – kiáltotta Falkenberg és nem
haragudott, hogy a lány őt nem hivta táncolni –, gyere csak ide, nézd,
hoztam neked valamit.

Azt hitte, hogy jó szó elég lesz. De Emma elfordult és beszaladt a
házba. Mikor Falkenberg utána akart menni, elállták az utját és
kijelentették, hogy semmi keresnivalója nincs odabent.

– De hiszen Emma itt van. Mondjátok meg neki, hogy jöjjön ki.

– Nem fog kijönni. A Márkus suszterrel táncol.

Mintha mennykő csapott volna le az orra előtt. Addig huzódott Emmától,
mig végre a lány megunta a várást. Mikor pedig csak állt és bámult maga
elé, mint akinek a legjobb falat esett ki a szájából, a lányok gunyolni
kezdték:

– Nini, szegény flótást megcsipte a kakas, mindjárt elpityeredik!

Falkenberg pedig fölkapta a palackot, nagyot huzott belőle, azután a
kabátujjával megtörölte a száját és továbbadta az üveget. A hangulat
szemmelláthatólag javunkra fordult. Hiszen ezek derék cimborák,
gondolták magukban az emberek, borospalack van a zsebükben, azonkivül
idegen, uj arcok voltunk, akik némi változatosságot hoznak magukkal és
Falkenberg néhány tréfás megjegyzést tett Márkus suszterre, akit
következetesen Lukácsnak hivott.

Odabent ezalatt folyt a tánc, de a lányok nem akartak bemenni.

– Azt hiszem, most már Emma is szivesen kijönne – szájaskodott
Falkenberg.

Helén, Sára, Rönnaug, meg a többiek is ittak a palackból, néhányan kezet
szoritottak velünk, mások azonban csak azt mondták előkelően:

– Köszönöm.

Falkenberg átkarolta Helént és kijelentette, hogy az éjjel meglátogatja;
mikor pedig egyre lassan távolabb huzódtak tőlünk, már senki sem
gunyolta őket. Csakhamar mi is összeálltunk párosával és elsétáltunk az
erdőbe. Én Sárával mentem…

Mikor visszatértünk, Rönnaug a ház előtt állt és legyezte kipirult
arcát. Mi az, hát ez a leány egész idő alatt itt várt? Megfogtam a kezét
és beszéltem hozzá, de ő csak mosolygott és nem felelt. Mikor azután az
erdő felé sétáltunk, Sára utánunk kiáltott:

– Gyere, Rönnaug, menjünk haza.

De Rönnaug nem felelt, nagyon hallgatag lány volt. Fehérbőrü, magas és
csendes.



XX.

Lehullott az első hó. Igaz ugyan, hogy mindjárt el is olvad, de azért a
tél már itt van a küszöbön. És a favágást nemsokára befejezzük, talán
még tizennégy napra való munkánk van. Mihez fogjunk akkor? Talán a
vasutépitésnél kapunk munkát fönn a hegyekben, vagy valamelyik
gazdaságban lesz még kivágnivaló fa. Falkenberg legszivesebben a
vasutépitéshez ment volna.

De ilyen rövid idő alatt nem tudom befejezni favágószerkezetemet. Még a
kagylókörmöt is meg kell csinálnom a pipán és az esti órák tul rövidek.
Falkenberg pedig tisztába akart jönni Emmával. Nehéz dolog volt és
sokáig tartott. A lány Márkus suszterhez huzódott, bizony őhozzá,
Falkenberg pedig egy hangulatos estén Helénnek ajándékozta a
selyemkendőt meg a kagylós dobozt.

Falkenberg nagy bajban volt.

– Mindenfelől csak baj meg bosszuság éri az embert – mondta.

– Gondolod?

– Igenis, ha tudni akarod. Nem tudom rávenni, hogy velünk jöjjön a
hegyekbe.

– Talán a Márkus tartja vissza? – kérdeztem ártatlanul.

Falkenberg sötét pillantást vet rám és hallgat.

– Még énekelni sincs kedvem – mondja rövid idő mulva.

A kapitányról meg a feleségéről beszélgetünk. Falkenberg ugy véli, hogy
nincs minden rendben kettőjük között.

Ó a rágalmazó!… Védelmükre kelek:

– Bocsáss meg, de ehhez te nem értesz.

– Ugy – feleli fölfortyanva. Egyre jobban dühbe gurult. – Te talán már
láttad, hogy egymás után szaladnak és imádják egymást? Én még nem
láttam, hogy beszéltek volna egymással.

Hülye… Fecsegő!…

– Nem tudod, miket beszélsz össze – feleltem nevetve –, de vigyázz, nézd
hogy bevágtál itt.

– Én? Talán ketten volnánk?

– Na jó, jó. Ma megint olvad, inkább a baltával dolgozzunk.

Szótlanul és haragosan dolgozunk tovább. Hogy merészel ilyen
szemérmetlenül hazudni?… hogy ők ketten nem beszélgetnek… De Istenem…
hiszen igaza van. Falkenbergnek jó orra van, ért az emberekhez.

– Ha velünk beszélnek, mindenesetre csak jót mondanak egymásról.

Falkenberg nem felelt.

– Lehet, hogy igazad van. Talán mégsem a legideálisabb házasság, amiről
az álmodozók beszélnek, de…

De ezt Falkenberg meg sem értette.

Ebédidő alatt tovább folytattam ezt a témát.

– Ugy emlékszem, egyszer kijelentetted, hogy ha nem fog vele szépen
viselkedni, hát baj lesz.

– Igen, mondtam.

– De nem lesz semmiféle baj.

– Hát mondtam, hogy ő nem szépen bánik vele? – kérdezte elkeseredetten
Falkenberg. – De unják egymást, itt a hiba. Ha az egyik bejön, a másik
kimegy. Ha mond valamit neki itt a konyhában, szegény asszony szemében
egyszerre kialszik a tüz és ugy tesz, mintha nem is hallaná.

Egy darabig döngetjük a fákat és mindegyikünk a maga gondolataival
foglalkozik.

– Azt hiszem, végül mégis csak el fogom páholni – mondja Falkenberg.

– Kicsodát?

– Lukácsot…

Végre elkészült a pipám, Emmával beküldtem a kapitánynak. A köröm olyan
volt, mintha valódi lett volna és a pompás szerszámaimmal ugy meg tudtam
erősiteni, hogy a két kis rézszög egyáltalán nem is látszott. Meg voltam
elégedve munkámmal.

Vacsora közben kijött a kapitány, megköszönte figyelmességemet és ekkor
láttam, hogy Falkenbergnek mégis igaza lehet. Alighogy ő megjelent, az
asszony már el is tünt.

A kapitány nagyon megdicsérte munkámat, érdeklődött, hogyan erősitettem
meg a kagylót és ezermesternek nevezett. Azt hiszem, ebben a pillanatban
még Emmát is megkaphattam volna.

De ezen az éjszakán megtanultam a borzongást.

Egy halott asszony lépett hozzám a pajtában, kinyujtotta a balkezét és…
a hüvelkujján nem volt köröm. Megráztam a fejem és eszembe jutott, hogy
igaz, valamikor egy koporsószeg volt a köröm helyén, de azt már eldobtam
és egy kagylót tettem a helyébe. És a halott nem mozdult, én pedig
dideregtem a félelemtől. Végre dadogni kezdtem, hogy sajnálom, de már
nem segithetek rajta és Isten nevében menjen el innét. „Miatyánk, ki
vagy a mennyekben…“ A halott egyre közelebb jött, eléje feszitettem két
öklömet, fölsikoltottam és… teljes erőmmel a falhoz taszitottam
Falkenberget.

– Mi az? – riadt föl – az Isten szerelmére…

Verejtékben fürödve ébredtem föl. Láttam, hogy a halott lassu léptekkel
távolodik és eltünik a sarok homályában.

– A halott… – nyögtem – a koporsószeget követeli.

Egy pillanat alatt Falkenberg szeméből is elröppent az álom.

– Láttam, ezzel a két szememmel láttam – nyöszörögte.

– Te is? Az ujját is láttad?

– Nem szeretnék a bőrödben lenni.

– Engedj engem a fal mellé – kértem.

– És én?

– Neked nincs bajod vele, te feküdhetsz kivül is.

– Köszönöm. Hogy előbb engem vigyen el. Inkább nem.

Ezzel befordult és a fülére huzta a takarót.

Egy pillanatig azon gondolkoztam, hogy legjobb lesz, ha Péterhez megyek
aludni, most már jobban van és talán nem kapnám el tőle a betegséget. De
nem mertem lemenni a lépcsőn.

Nagyon rossz éjszakám volt.

Másnap reggel mindent fölkutattam a szeg miatt és végre a fürészporban
meg is találtam. Az erdőbe menet elástam az ut mentén.

– Csak az a kérdés, nem kellene-e visszavinned oda, ahonnét elhoztad?

– De hiszen az nagyon messze van, hosszu utazás volna.

– De ha kényszeriteni fog. Talán nem akarja, hogy a koporsószeg ilyen
messze legyen a sirtól.

De most már megint fölbátorodtam, a napvilágnál nem látszott olyan
rémesnek ez a kisértet-história, kinevettem Falkenberg babonasságát és
kijelentettem, hogy véleménye nélkülöz minden tudományos alapot.



XXI.

Egy este látogatók érkeztek és mivel Péter még mindig beteg volt, a
másik legényt, egy fiatal gyereket semmire sem lehetett használni, én
tartottam a lovakat. Egy hölgy szállt ki.

– Az uraságok itthon vannak? – kérdezte.

A kocsi zajára azonban már kigyulladtak a lámpák és kiváncsi fejek
bukkantak ki az ablakon. A nagyságos asszony kijött és örvendezve
kiáltotta:

– Igazán te vagy az, Erzsébet? Ha tudnád, milyen nehezen vártalak! Isten
hozott.

És valóban… Erzsébet kisasszony volt, a tiszteletes ur leánya.

– Hát ő itt van? – csodálkozott.

– Kicsoda?

Engem gondolt. Pillantása rámesett és megismert.

A két hölgy másnap reggel kisétált hozzám az erdőbe. Először nagyon
megszeppentem, féltem, hogy a papék is megtudták azt a bizonyos éjjeli
lovaglást; azután, hogy senki nem beszélt róla, megnyugodtam.

– A vizvezeték kitünően müködik – mondta a kisasszony.

Ennek a hirnek nagyon megörültem.

– Milyen vizvezetékről beszélsz? – kérdezte a kapitányné.

– Vizvezetéket rendezett be nálunk a konyhában, egészen a második
emeletig. Csak egy csapot kell elforditani. Bizony, te is
megcsináltathatnád.

– Ugy? Itt nálunk is meg lehetne csinálni?

– Ó hogyne, nagyon könnyen – feleltem szolgálatkészen.

– Miért nem szólt az uramnak?

– Hiszen szóltam, de ő azt mondta, hogy megbeszéli a dolgot a nagyságos
asszonnyal.

Kinos szünet… Még egy ilyen fontos dolgot sem beszélt meg a feleségével…

Csakhogy valamit mondjak, sietve beszélni kezdtem:

– Az idén persze már késő van. Beállana a fagy, mielőtt elkészülnénk.

A nagyságos asszony elgondolkozva felelte:

– Most jut eszembe, hogy a férjem egyszer emlitette a dolgot.
Beszélgettünk is róla, de mi is ugy gondoltuk, hogy az idén már nem
lehet belefogni. Nézd csak Erzsébet, milyen szép látvány ez a favágás…

Egy kötelet használtunk a megfürészelt fák ledöntésére, Falkenberg éppen
most erősitette meg az egyik fa koronáját, mely lassu ivekben lengett
ide-oda.

– Hát ez mirevaló?

– Hogy a fa zuhanását irányitani tudjuk… – magyaráztam.

De a kapitányné, ugy látszik, nem engem akart hallani. Megismételte a
kérdést, de most egyenesen Falkenberghez fordult:

– Hát nem mindegy, hogy merre esik?

– Ó nem, vigyáznunk kell, nehogy tulsok fiatal hajtást szétzuzzon.

– Hallottad? – fordult a barátnőjéhez a kapitányné. – Milyen szép hangja
van.

– Ez az, amelyik énekel?

– Igen.

Elszégyeltem magam. Mennyit összefecsegek én és nem értem meg a
kivánságát. De majd megmutatom én, hogy ezt a visszautasitást
elértettem. Különben is én Erzsébet kisasszonyba vagyok szerelmes, nem
pedig őbelé. A kisasszony legalább nem szeszélyes és legalább olyan
szép, sőt ezerszer szebb. Elmegyek hozzájuk béresnek… És ettől kezdve ha
a nagyságos asszony megszólitott, előbb Falkenbergre néztem, azután őrá
és csak nagy tartózkodással feleltem, mintha félnék, hogy a kérdés nem
nekem szólt. Azt hiszem, neki is fájt ez a viselkedés… Egyszer zavart
mosollyal mondta:

– Igen, igen, önt kérdeztem…

Ez a mosoly és ezek a szavak!… Örömhullám ömlött végig ereimen, teljes
erőmmel suhogtattam a fejszét és hatalmas szilánkokat hasitottam ki a
fából. Ugy ment a munka, mint valami játék. Csak félfüllel hallgattam,
hogy miről beszélnek.

– Ma este énekelni fogok nekik – mondta Falkenberg, mikor magunkra
maradtunk.

Este lett.

Kint álltam az udvaron és a kapitánnyal beszéltem. Még három-négy napra
való munka van hátra.

– Hová mennek aztán?

– A vasutépitéshez.

– Talán akad még itt is valami munka. Szeretnék egy utat épittetni az
országutig. A mostani tul meredek. Jöjjön, megnézzük, hol volna
legalkalmasabb.

Az épület nyugati sarkára mentünk. A kapitány magyarázott és ujjával
mutogatott, bár már egészen sötét volt.

– Ha pedig az ut elkészült, no meg itt-ott némi kis javitanivaló is akad
még, hát addigra már ki is tavaszodik. Akkor hozzáfoghatunk a
vizvezetékhez. Azonkivül Péter is betegeskedik, már pedig nekem kell
néhány ügyes legény a gazdaságban.

Hirtelen fölhangzott Falkenberg éneke. A szoba ablaka kivilágosodott,
valaki zongorán kisérte az éneket. Meleg, olvadó hanghullámok ömlöttek
ki az estébe és csendes jóérzéssel fátyolt boritottak ránk.

A kapitány összerezzent és megdöbbenve nézett a világos ablak felé.

– De… – mondta hirtelen –, azt hiszem, legjobb lesz, ha az uttal is
várunk tavaszig. Mit mondott, mennyi ideig tart még a munka az erdőben?

– Három vagy négy napig.

– Jó, hát mondjuk négy napig. Azután slussz, befejezzük.

No ezt ugyan elég hirtelen határozta el, gondoltam, de hangosan ezt
mondtam:

– A tél nem akadályozna az utépitésben, sőt talán még jó is. Robbantani
kell, meg köveket fuvarozni…

– Tudom, de… most bemegyek én is az éneket hallgatni.

És eltünt a házban.

Én pedig azt gondoltam, bizonyára udvariasságból ment be, mintha neki is
része volna abban, hogy Falkenberget behivták a szobába. Pedig
szivesebben elbeszélgetett volna velem.

Milyen beképzelt fráter voltam és hogy csalódtam!



XXII.

A fürészem főbb részei elkészültek, ugy hogy összerakhattam és
kipróbálhattam. Az udvar sarkában állt egy tölgyfa tömbje. A fát a vihar
csavarta ki és a törzs nagy része bentmaradt a földben. Megerősitettem a
szerkezetet és tapasztaltam, hogy nagyszerüen müködik. No most bujjatok
el nagyszájuak, megoldottam a föladatot.

Egy hatalmas kézifürész szalagját elláttam fogakkal és ezt használtam
fürészlapnak. A fogak egy kis fogaskerékbe illeszkedtek, amelyet viszont
egy rugó szabályozott. A rugót egy füzőpántból készitettem, amit Emmától
kaptam, de a próbánál láttam, hogy nem elég erős. Csináltam tehát uj
rugót egy fürészlapból, aminek a fogait lecsiszoltam. De ez meg viszont
tulerős lett, ugy hogy a rugót csak félig volt szabad megfesziteni.

Sajnos, a teoretikus tudásom nem volt valami erős és igy előbb mindent
ki kellett próbálnom. Ez nagyon megnehezitette a munkát. Igy néha egész
részeket el kellett dobnom és ujra megcsinálnom.

Egy vasárnapon tehát megerősitettem a fürészt a tölgytönknél. Az uj
fehér faváz és a ragyogóra surolt fürészlap szemkápráztatóan csillogott
a napban. Az ablakokból kiváncsi asszonynép nézte a munkát. A kapitány
odajött hozzám. Köszöntem neki, visszaköszönt, azután még közelebb jött
és megvizsgálta a szerkezetet.

– No, hogy sikerült?

Meginditottam a fürészt.

– Nézd csak… Nagyszerü…

A nagyságos asszony meg Erzsébet kisasszony is kijöttek, Falkenberg is
odajött és a szolgálók is körém sereglettek. És a fürész pompásan
dolgozott. Idesüssetek, pupákok…

A kapitány megkérdezte:

– Nem fog nagyon sokáig tartani, ha minden fatörzsnél külön meg kell
erősiteni?

– De az elveszett idő megint megtérül a munkánál. Még pihenőre sincs
szükség.

– Miért?

– Mert az oldalnyomást elvégzi ez a rugó. És éppen ez az oldalnyomás
fárasztja ki leginkább a munkást.

A kapitány kipróbálta a fürészt. Minden nagyszerüen ment.

– Csak az a kérdés – mondta –, vajjon nem lesz-e majd két emberre
szükség a fürész kezelésénél?

– Hát persze – szólt közbe Falkenberg –, a kapitány ur érti ám a dolgot.

Mindnyájan Falkenbergre bámultak, aztán rám. Beszélnem kellett:

– Egyetlen ember eltolhat egy jól megrakott vasuti kocsit, ha sineken
mozog. Éppen ilyen sineken fog mozogni ez a gépezet is. Ugy hogy a munka
sokkal könnyebb lesz, mint a régi fürészekkel.

– No ezt majdnem lehetetlennek tartom.

– Majd meglátjuk.

Azt hiszem, a kapitány csak aggodalmaskodott, mert hiszen néhány dolgot
ő még jobban tudhatott, mint én. Viszont más hibákat, amik nekem nagy
gondot okoztak, nem vett észre. Ugy éreztem, hogy még távolról sem
készültem el a munkámmal.

A kapitány Falkenberghez lépett.

– A hölgyek holnap egy hosszu kirándulásra készülnek, Péter még mindig
beteg, nem tudom, elvinné-e kocsin őket?…

– Természetesen, ezer örömmel.

– A kisasszony haza akar menni – mondta távozóban a kapitány –, hat
órára legyen készen.

Falkenberg boldog volt, örült, hogy ennyire megbiznak benne. Tréfásan
csipkelődött, hogy ugy látszik kegyvesztett lettem. Én azonban egy
cseppet sem bosszankodtam. Az első pillanatban talán fájt, hogy
bajtársamban jobban megbiznak, de azután eszembe jutott, hogy mennyivel
kellemesebb lesz egyedül az erdő csendjében, mint a bakon ülni, hajtani
és dideregni.

Falkenbergnek széles jókedve kerekedett:

– Te, komám, hiszen te egészen sárga lettél az irigységtől, legjobb
lenne, ha bevennél valami orvosságot. Talán egy kanál ricinusolajat.

Egész délelőtt az utazás előkészületeivel foglalatoskodott. Lemosta a
kocsit, megkente a kerekeket és kijavitotta a szerszámot. Én pedig
segitettem neki.

– Te, hiszen te nem is tudsz hajtani – mondtam neki, hogy fölbőszitsem.
– Majd holnap reggel, mielőtt elindultok, megmutatom, hogy’ kell a
gyeplőt tartani.

– Igazán sajnálom, hogy ennyire megrenditett ez a dolog – felelte –,
melegen ajánlom a ricinust.

Igy ugrattuk egymást.

Este odajött hozzánk a kapitány.

– Kimélni akartam magát – fordult hozzám –, és azért kértem meg a
társát, hogy ő hajtson. De Erzsébet kisasszony magát kivánja.

– Engem?

– Igen, azt mondja, régi ismerősök.

– Óh, a barátom nem olyan veszedelmes ember.

– Hát nem szivesen megy?

– Dehogy nem!

– Rendben van. Akkor hát ennél maradunk.

Büszke voltam. Hohó, hát mégis szivesebben jönnek a hölgyek velem, mert
én föltaláló és fürésztulajdonos vagyok, és ha jól kiöltözöm, hát igen
tekintélyes, sőt pompás külsőm van.

De Falkenberg megmagyarázta, hogy miért kiván Erzsébet kisasszony engem.
És ez a magyarázat egy csapással összezuzta büszkeségemet. A kisasszony
meg az apja megbeszélték, hogy igy lesz a dolog. A tiszteletes ur
ugyanis mégegyszer a lelkemre akar beszélni, hogy álljak be hozzá
szolgálatba.

És nekem folyton ez a magyarázat járt a fejemben.

– De ha ott maradsz a tisztelendő urnál –, mondta Falkenberg –, füstbe
megy a mi vasutépitési tervünk.

– Nem maradok ott – feleltem.



XXIII.

Kora reggel kirobogok az udvarról. A két hölgy bundákba burkolódzva ül a
kocsiban. Csipős hideg van. Nagy hasznát veszem meleg gyapjutakarómnak.
Fölváltva, hol a vállamra, hol meg a térdemre teritem.

Ugyanazon az uton haladtam, amelyen valamikor Falkenberggel vándoroltam.
Egymásután ismerem föl a falvakat. Itt meg itt hangolta Falkenberg a
zongorát, itt hallottuk a huzódó vadkacsákat. A nap fölkelt, meleg lett,
az órák multak s az egyik utkereszteződésnél a hölgyek kopogtak az
ablakon és azt mondták, hogy itt az ebéd ideje.

Láttam a nap állásán, hogy a hölgyek számára még korán van, ellenben az
én ebédidőm valóban elérkezett, mert mi tizenkét órakor szoktunk enni.
Nyugodtan tovább hajtottam.

– Nem tud megállni? – kiáltották a hölgyek.

– De hiszen önök csak három órakor szoktak ebédelni?… Azt hittem…

– De mikor éhesek vagyunk!

Az ut szélére hajtottam, kifogtam a lovakat, megetettem és megitattam
őket. Furcsa…, talán az én ebédidőmhöz akartak igazodni!…

– Kérem, jöjjön ide – kiáltották.

De én nem akartam melléjük ülni és a lovaknál maradtam.

– Nos? – mondta a kapitányné.

– Igen, legyenek olyan szivesek és adjanak nekem is valamit.

Elhalmoztak ennivalóval, kinálgattak és egyre biztattak, hogy egyem még.
Kihuztam a söröspalackok dugóit és az italból is bőségesen megkaptam a
részemet. Egész kis lakomát csaptunk ott az országuton. Életemnek egyik
kedves kis epizódja. De alig mertem a nagyságos asszonyra nézni, nehogy
megbántsam vagy zavarba hozzam.

A két hölgy tréfálkozott és nevetett. Engem is belevontak a
beszélgetésbe. Erzsébet kisasszony megkérdezte:

– Nem gondolja, hogy vidám dolog igy a szabadban ebédelni?

Most már nem tegezett, mint azelőtt.

– No, őneki ez nem ujság – mondta a nagyságos asszony. – Hiszen minden
nap az erdőben ebédel.

Ez a hang, ezek a szemek, ezek a nőies gyöngéd mozdulatok, ahogy a
poharat nyujtja és mosolyog… Én is mesélhettem volna valamit. Óh igen,
mesélnem kellett volna valami vidám históriát a nagyvilágból, amin
nevethettek volna. Vagy kijavithattam volna őket, amikor arról
beszélgettek, hogy hogyan kell tevén ülni, vagy a bort kisajtolni.

Gyorsan megettem az ebédet és elsomfordáltam. Előkerestem a vödröt és
vizet hoztam a lovaknak, bár már éppen eleget ittak. Azután letelepedtem
a patak partján.

Egyszer odakiáltott a kapitányné:

– Vigyázzon kérem a lovakra, mi elmegyünk virágot szedni.

De nemsokára visszajöttek és kijelentették, hogy sem virág, sem pedig
berkenye nincs már és a fákról is lehullt a rozsdatarka őszi lomb. És a
kisasszony megint hozzám fordult:

– Mondja kérem, nincs itt a közelben temető, ahová elsétálhatnánk?

– Nincs.

– Hát magának nem hiányzik?

És elmondta a barátnőjének, milyen különös ember vagyok én, éjszaka a
temetőben kószálok és a halottakkal beszélgetek. Ott találom ki azokat a
favágógépeket is.

Hogy éppen valamit mondjak, megkérdeztem, hogy mit csinál a fiatal Erik.
Hiszen mikor eljöttem, nagyon rossz bőrben volt, vért köpött…

– Jobban van – felelte kurtán a kisasszony. – Ne induljunk, Lujza?

– De igen, ha lehet.

– Ahogy parancsolják.

Az órák multak, alkonyodik, hüvös lesz megint, csipős szél dudál, azután
esni kezd, félig hó, félig eső. Elhagyjuk a szomszéd falu tornyát,
néhány boltot, házakat és gazdaságokat.

Kocognak az ablakon.

– Itt egy éjjel maguk idegen lovakon nyargalásztak! – mondja a
kisasszony.

És mind a ketten fölkacagtak.

Nekem ez a válasz tolult az ajkamra:

– És a kisasszony apja mégis föl akar fogadni? Vagy nem?

– De igen.

– Ha már erről beszélünk, mondja, kérem, honnan tudta a tisztelendő ur,
hogy Falkenberg kapitányéknál dolgozom? Hiszen ön is meg volt lepve,
mikor meglátott.

Rövid gondolkozás után az asszonyra nézett és ezt felelte:

– Megirtam az apámnak.

A nagyságos asszony lesütötte a szemét.

Az a benyomásom volt, hogy a lány nem mond igazat, de azért nem lehet
semmi hazugságon rajtacsipni. Hiszen egész valószinünek hangzott, hogy
az egyik levélben csak ugy mellékesen megemlitette a szüleinek:
tudjátok, kit találtam itt? Azt az embert, aki a vizvezetékünket
csinálta. Most fát vág a kapitány erdejében.

De mire beérkeztünk a pap udvarába, már ott állt az uj szolgalegény és
elvezette a lovakat.

És akkor megint ezen törtem a fejemet: hát akkor miért választottak
engem kocsisnak? Talán hogy kiengeszteljenek, hogy engem nem hivtak be,
mikor Falkenberg a szobában énekelt? De hát megértik-e ezek az emberek,
hogy én rövidesen befejezem találmányomat és nem szorulok senki fia
jóindulatára?

Savanyu arccal, morcosan kószáltam az udvaron, a konyhában ettem és
befogtam a számat. Oline megáldott a vizvezeték miatt. Mikor
beesteledett, a takarómmal kivonultam a pajtába.

Arra ébredtem, hogy valaki tapogatózik körülöttem.

– Itt nem maradhatsz – mondta a papné –, hiszen megfagynál. Gyere, majd
megmutatom az utat.

Egyideig beszélgettünk, nem akartam elmenni innét, sőt rávettem őt is,
hogy üljön le mellém. Csupa tüz volt… a természet gyermeke és lelkében
még muzsikált egy régi emlék melódiája.



XXIV.

Másnap reggelre megjavult a hangulatom, lecsillapodtam és megnyugodtam.
Némi kis lemondással gondoltam arra, hogy legjobb volna, ha mindörökre
ezen a helyen maradnék, beállnék béresnek a paphoz és eltemetkezném ezen
a csendes, nyugalmas vidéken…

Falkenbergné az udvaron állt. Világosruhás alakja ugy meredt a reggeli
égbe, mint valami karcsu és nemes oszlop. Az udvar végében állt
hajadonfőtt.

Jóreggelt kivántam.

– Jóreggelt – felelte és felém jött. – Szerettem volna tegnap este még
maga után nézni, de nem tudtam elszabadulni, illetve talán el tudtam
volna szabadulni, de… Remélem, nem a pajtában aludt?

Az utolsó mondat mintha álomfelhőn keresztül ért volna füleimhez. Nem
tudtam felelni.

– Miért nem válaszol?

– Hogy a pajtában aludtam-e? Igen.

– Ugy. És milyen volt?

– Köszönöm, egész jó.

– Ugy?… Igen… Ma hazamegyünk.

Elfordult és távozott. Arcát egy szempillantás alatt elöntötte a
pirosság.

Ekkor odajött hozzám Harald és megkért, hogy csináljak neki egy
sárkányt.

– Igen… majd megcsinálom – feleltem mérhetetlen zavaromban –, egy olyan
hatalmas sárkány lesz, ami fölrepül az égig. Majd meglátod…

Néhány órahosszat szakadatlanul furtuk, faragtuk a sárkányt. Harald
roppant kedves volt naiv ártatlanságában, de én persze minden egyébre
gondoltam inkább, mint a sárkányra. Fölragasztottuk a sárkány farkát,
csomóztunk, kötöztünk és megint ragasztottunk. Két alkalommal Erzsébet
kisasszony is odajött és nézte a munkát. Éppen olyan kedves és élénk
volt, mint azelőtt, de én nem igen törődtem vele. Más járt az eszemben.

Azután jött a parancs, hogy fogjam be a lovakat. Erre beküldtem Haraldot
és félórai haladékot kértem. És tovább dolgoztunk a sárkányon, amig
elkészült. Másnap reggel, ha az enyv megszárad, fölröpülhet a levegőbe,
Harald szemmel követheti föl a kék égig és közben éppen olyan furcsa
bizsergést érezhet a szive táján, mint én most.

Befogtam.

A nagyságos asszony az egész papcsalád kiséretében kilépett a házból.

A tiszteletes ur meg a felesége barátságosan üdvözölnek, néhány szót
váltunk, de én csak a hangjuk csöngését hallom, szavaikat nem értem. A
papné megint olyan furcsa oldalpillantással nézett rám.

Erzsébet kisasszony kihozza az ételkosarat és jól bebugyolálja a
barátnőjét.

– Hát igazán nem veszel magadra semmit? – kérdi utoljára.

– Nem, köszönöm, igy éppen jó. Isten veletek.

– Legyen ma is éppen olyan jó kocsis, mint amilyen tegnap volt! –
kiáltja föl hozzám a kisasszony és integet.

Kifordulunk az udvarról.

Csipős szél fujt. Rögtön láttam, hogy a nagyságos asszony nincs elég
melegen betakarva.

Egyik óra mulik a másik után. A lovak érzik, hogy hazafelé tartunk és
nógatás nélkül is szaporán ügetnek. Kesztyüm nincs és ujjaim lassanként
megdermednek. Az ut mentén egy kunyhó szomorkodik. A nagyságos asszony
kocog, hogy álljunk meg, dél van és a hidegtől sápadtan kilép a
kocsiból.

– Gyerünk be a kunyhóba és együnk valamit – mondja –, ha ellátta a
lovakat, hozza be az ennivalós kosarat.

És ezzel fölmegy a lankán.

– Talán a hideg miatt megy ebbe az idegen kunyhóba – gondolom magamban
–, mert nem hiszem, hogy tőlem félne.

Megkötöm a lovakat, megetetem és betakarom őket a pokróccal, mert az idő
esőre áll. Megveregetem a hátukat, azzal veszem a kosarat és megyek be a
kunyhóba.

A kunyhóban egy vénasszonyt találok. Hevesen hadonászik és barátságosan
beljebb hiv. A nagyságos asszony kicsomagolja az ennivalónkat, azután
anélkül, hogy rámnézne, igy szól:

– Ugylátszik, ma is nekem kell ellátnom magát. – Igen, köszönöm szépen.

Szótlanul fogyasztjuk el az ebédet. Egy padon ülök egész idő alatt,
kibámulok az ablakon és egy falatot sem tudok legyürni. Ő néha egy-egy
szót vált a vénasszonnyal, néha meg a tányéromra pillant, hogy van-e mit
ennem. A szoba nagyon kicsi, két lépésnyire tőlem van az ablak és mi
egészen közel ülünk egymáshoz. A kávé elfogyott, mellettem a padon nincs
már hely, ugy hogy a csészét a kezemben tartom. Akkor felém fordul a
nagyságos asszony és lesütött szemmel mondja:

– Hiszen itt van még hely.

Hallom a szivem dobbanását és ilyesvalamit mormolok:

– Köszönöm…, jól van igy is… Én inkább…

Kétségtelenül fél tőlem, fél, hogy valamit mondok vagy teszek… Most
megint elforditja az arcát és látom, hogy keble hevesen sülyed és
emelkedik. Légy nyugodt, mondom magamban, egyetlen szócska sem fogja
elhagyni ajkaimat.

Szeretném az üres csészét és a tányért az asztalra tenni, de félek, hogy
megijesztem, ha közelebb megyek hozzá. Megzörgetem egy kicsit az edényt,
hogy figyelmesebbé tegyem, aztán leteszem a csészét és megköszönöm
szépen az ebédet. A háziasszonyi hangon akar beszélni:

– Nem kiván semmit? Azt hiszem…

– Nem, köszönöm szépen. Bepakolhatok? De ugylátszik…

Kezeimre pillantok és látom, hogy a meleg szobában földuzzadtak és
formátlanná dagadtak, ugy hogy bizony nem igen tudok csomagolni. A
kapitányné megértette pillantásomat, lesüti a szemét és lassan
kikivánkozó mosollyal kérdi:

– Nincs kesztyüje?

– Nincs, de nem is kell.

Visszaülök a padra és várom, hogy becsomagoljon, hogy a kosarat
elvihessem. Egyszerre megint felém fordul és anélkül, hogy arcát
fölemelné, kérdi:

– Hová való?

– Nordlandba – felelem.

Csönd.

Végre én kérdezem:

– Volt már ott a nagyságos asszony?

– Igen, gyermekkoromban.

És az órájára pillant, mintha figyelmeztetni akarna, hogy készülődjünk.

Azonnal fölálltam és kimentem a lovakhoz.

Az égbolton sötét felhők gyülekeztek, nagy nedves hópelyhek
szállingóztak lefelé, sietve levettem a bakról meleg gyapjutakarómat és
elrejtettem az ülés alá, azután megitattam és befogtam a lovakat.
Nemsokára jött Falkenbergné. Elébe mentem, hogy a kosarat elhozzam.

– Hová megy?

– A kosárért.

– Nem szükséges. Nem visszük magunkkal.

A kocsihoz mentünk, beszállt és én be akartam burkolni a lábait. Közben
kihuztam az ülés alól összehajtogatott takarómat és azt is térdeire
teritettem a másik alá, hogy észre ne vehesse.

– Milyen szerencse – mondta Falkenbergné –, hol volt ez a takaró?

– Itt az ülés alatt.

– Hiszen kaphattam volna még a barátnőmtől, de isten tudja mikor
küldhetem vissza. Köszönöm, majd én magam… Köszönöm, én is elérem… Csak
készüljön el most maga is.

Becsuktam az ajtót és fölmásztam a bakra.

– Ha kopogni fog és vissza akarja adni a takarót, hát nem állok meg, –
gondoltam.

Megint mulnak az órák. Olyan sötét van, mint valami zsákban, egyre
hevesebben esik és havazik, az ut egyre puhább lesz. Néha leugrom a
bakról és a kocsi mellett szaladok, hogy meggémberedett tagjaim
fölengedjenek. Ruháimról csurog a viz.

Igy megyünk hazafelé.

– Csak ne legyen olyan világos az udvaron, hogy fölismerhesse a takarót
– gondolom magamban.

De, sajnos, az udvar teljesen ki volt világitva. Várták a nagyságos
asszonyt.

No, most minden kiderül. Szorongásomban egy jó darabbal a bejárat előtt
megállitom a lovakat és kinyitom az ajtót.

– Mi az?… Mi történt?

– Azt hiszem, jobb lesz, ha itt száll ki a nagyságos asszony. Olyan
pocsolyás az udvar és a fü csupa viz…

Talán azt hitte, hogy Isten tudja, mit akarok.

– Az Isten áldja meg, hajtson tovább.

A kocsi megindult és egy perc mulva ott álltunk a kivilágitott bejárat
előtt.

Emma jött ki elibénk. A nagyságos asszony odaadta neki a takarókat,
amiket már bent a kocsiban összehajtott.

– Köszönöm – mondta és rámnézett. – Istenem, milyen vizes lett…



XXV.

Különös ujság várt rám. Falkenberg elszegődött a kapitányhoz és igy
terveink füstbe mentek. Egyedül maradtam. Nem tudtam megérteni a dolgot.
No, de hiszen holnap is lesz egy nap, majd gondolkodom rajta.

Éjjel van, két óra és én még mindig ébren hánykolódom, gondolkodom és
didergek. Még mindig nem tudtam fölmelegedni. De végre is elmulik a
didergés és forró vacogás fut végig a testemen. Lázam van. Hogy félt
tegnap… Nem mert velem ebédelni egyedül az országuton és egész utazásunk
alatt egyetlenegyszer sem nézett rám.

Egy világos pillanatban eszembe ötlik, hogy ha igy forgolódom, fölverem
Falkenberget és meg fogja hallani, ha félrebeszélek. Összeszoritom
fogaimat és fölugrom. Magamra kapom nedves ruháimat, lesietek a lépcsőn
és futásnak eredek befelé a földeken. Rövid idő multán megszáradnak a
ruháim. Az erdő felé futok és mikor elérem a munkahelyünket, arcomról
szakad a verejték. Csak megtaláljam a fürészt, majd kidolgozom testemből
a lázt. Ez régi és kipróbált módszerem. A fürészt nem találom, de a
balta ott fekszik, ahová szombat este eldugtam. Nekilátok a munkának.
Olyan sötét van, hogy az orromig se látok. Időnként megtapogatom a
törzseket és néhány fát kidöntök. Szakad rólam a verejték.

Tagjaim reszketnek a kimerültségtől, eldugom a baltát és szaladok haza.
Már hajnalodik.

– Hol voltál? – kérdezi Falkenberg.

Nem akarom, hogy megtudjon valamit a tegnapi utról. Még elfecsegné a
konyhában. Magam elé dünnyögök valami érthetetlen választ.

– Talán bizony Rönnaugnál voltál? – kérdezi ujból.

– Igen – felelem –, nála voltam, ha éppen tudni akarod.

– No, ezt nem volt nehéz kitalálni – feleli. – Én mostanában nem járok
senkihez.

– El akarod venni Emmát?

– Hát bizony meglehet. Kár, hogy te nem maradsz itt. Elvehetnéd
valamelyik másikat.

És tovább füzi gondolatait. Hogy akármelyik lány enyém lehetett volna,
ha akartam volna, de most már késő, mert a kapitánynak nincs szüksége
rám. Ne is menjek már ki az erdőbe…

Mintha messzi-messziről, mérhetetlen álomtenger másik partjáról
röpülnének felém a szavai.

Reggelre elmulik a láz. Kissé fáradt vagyok, de azért mégis fölkelek,
hogy kimenjek az erdőbe.

– Nem kell kijönnöd – mondja Falkenberg –, hiszen mondtam már…

Hát persze, igaz. De mégis a munkaruhámat huzom föl, mert a másik még
egészen nedves. Falkenberg zavarban van, fél a szemrehányásoktól, amiért
megállapodásunkat megszegte. Mentegetőzik, hogy bizonyosra vette, hogy
elszegődöm a papékhoz.

– Hát akkor nem jössz velem a hegyekbe? – kérdezem.

– Nem, ugy látszik, annak már vége. Belefáradtam a kószálásba és ennél
jobb helyet igazán nem is találhatnék.

Ugy teszek, mintha egyáltalában nem érdekelne a dolog és Péter felől
kérdezősködöm. Szegény ember milyen sokáig betegeskedik.

Falkenberg azt mondja, hogy félembernek érzi magát, mert tőlem el kell
válnia. És ha Emma nem volna, bizony cserbenhagyná a kapitányt.

– Nesze – mondja –, ezt neked adom.

– Mi az?

– A bizonyitványaim. Nekem nem kell, de te alkalomadtán fölhasználhatod.
Ha egyszer abba a helyzetbe kerülsz, hogy zongorát kell hangolnod.

Ideadja a bizonyitványokat és a hangvillát. De miután nékem nincs olyan
jó hallásom, mint neki, nem vehetem hasznát a dolgoknak. Megmondom, hogy
könnyebben fölhangolnék egy köszörükövet, mint egy zongorát.

Erre elkezd nevetni és szemmelláthatólag örül, hogy én ilyen félvállról
veszem a dolgokat.

Falkenberg elment. Fáradt vagyok. Jó lesz egy kicsit lustálkodni,
ruhástól végigfekszem az ágyon és gondolkodom. Hiszen a munkát
befejeztük, amugy is odébb kellett volna állnunk, nem várhattam, hogy
örökkévalóságig itt tartsanak. Azt persze számitáson kivül hagytam, hogy
Falkenbergtől el kell válnom. Hej, ha a helyén lehetnék, két ember
helyett dolgoznám. Talán megvesztegetném, hogy engedje át a helyét… Az
igazat megvallva, azt hittem, hogy a kapitányt kellemetlenül érinti az,
hogy ezt a munkást éppen ugy hivják, mint őt, de, ugy látszik, tévedtem.

Töröm a fejem. Tudomásom szerint jó munkás voltam és egy percet sem
loptam el a kapitány idejéből a saját munkám számára.

Megint elalszom és lépések zajára ébredek föl. Valaki jön föl a lépcsőn
és mielőtt kiugorhatnám az ágyból, előttem áll a kapitány.

– Maradjon csak – mondja barátságosan és megint menni készül. – De ha
már egyszer fölébresztettem, talán elintézhetnők a számadásunkat.

– Igenis, ahogy kapitány ur kivánja.

– Csak azt akarom mondani, én is meg a barátja is, azt hittük, hogy
elszegődik a paphoz és azért… És most már itt a tél, az erdőben nem
lehet dolgozni és… mit is akartam még mondani?… Igen… a barátjával már
elszámoltam és nem tudom, hogy…

– Természetesen rendben van.

– Megegyeztünk a barátjával, hogy valamivel többet kapnak a kialkudott
napszámnál.

Erről Falkenberg nem szólt nekem. Valószinüleg ebben a pillanatban
jutott a kapitány eszébe.

– És mi pedig felesben osztozkodunk – mondtam én.

– De hiszen maga volt a munkavezető. Természetes tehát, hogy nagyobb
rész illeti…

Miután láttam, hogy hiába mentegetőzném, ráhagytam, hogy fizessen
annyit, amennyit akar. A pénzt eltettem.

– Ez több, mint amennyire számitottam – mondtam.

– Nagyon örülök – felelte a kapitány – és még ezt a bizonyitványt is oda
akarom adni, hogy megköszönjem a munkáját.

Derék, egyeneslelkü ember volt. És miután egy szóval sem emlitette a
tavaszra tervezett vizvezetéket, én sem szóltam, nehogy zavarba hozzam.

– Most a vasutépitéshez megy? – kérdezte.

– Még nem tudom.

– Hát… sok szerencsét kivánok.

De én nem tudtam tovább visszatartani magam, megkérdeztem:

– És később, ugy tavasz felé, lesz itt valami munka számomra?

– Még nem tudom, majd meglátjuk. Én… az a kérdés… Ha éppen erre jár,
nézzen be. Hát a favágógéppel mi lesz?

– Ha itthagyhatnám…

– Hát persze.

Mikor elment, leültem az ágy szélére. Na most vége, ugy bizony. Isten
segits. Kilenc óra van. Az asszony már fölkelt. Ott járkál bent a
házban. Az ablakon keresztül talán megláthatom. Bár csak már száz
mérföldnyire volnék innét.

Előveszem a hátizsákomat és becsomagolok. A nedves kabátot fölhuzom a
száraz fölé. Kész vagyok. Megint leülök és várok.

Emma jön.

– Tessék reggelizni jönni.

Legnagyobb rémületemre karján hozza a takarómat.

– És a nagyságos asszony kérdezteti, nem a te takaród-e ez?

– Nem, az enyémet már becsomagoltam.

Emma eltünik.

Csak nem árulhatom el magam. Ördög vigye azt a takarót. Legjobb volna
talán, ha mégis lemennék reggelizni. Egyszersmind el is bucsuzhatnám. Ez
nem volna föltünő.

Emma megint megjelenik a takaróval, szépen összehajtogatja és leteszi a
padra.

– Kihül a kávé, ha nem jösz – mondja.

– Minek hoztad föl ezt a takarót?

– A nagyságos asszony mondta, hogy tegyem le itt.

– Igen, igen… talán Falkenbergé – mormolom.

Emma megkérdezi:

– Hát te most elmész?

– Igen… miután te hallani se akarsz rólam…

– Óh, te… – feleli és nevet.

Lemegyünk a konyhába. Miközben eszem, látom, hogy a kapitány megy ki az
erdőbe. Örülök, hogy elment… talán kijön a nagyságos asszony és
elbucsuzhatom.

Kész vagyok a kávéval. Fölállok.

Csakugy minden szó nélkül odébb álljak? Hát persze… elbucsuzom a
lányoktól, mindegyikkel váltok néhány szót.

– Szerettem volna elbucsuzni a nagyságos asszonytól is, de ugylátom…

– A szobában van. Mindjárt beszólok…

Emma bemegy és néhány pillanat mulva már jön is vissza.

– A nagyságos asszonynak fáj a feje. A diványon fekszik. Tiszteltet.

– Viszontlátásra – mondják a lányok, mikor kilépek az ajtón.

Vállamon viszem a hátizsákomat. Lassan lépegetek ki az udvarról.
Hirtelen eszembe jut, hogy a baltát eldugtam és Falkenberg bizonyára nem
fogja megtalálni. Visszamegyek, bekopogok a konyhaablakon és megüzenem,
hová dugtam a baltát.

Miközben az uton ballagok, néha-néha hátraforditom a fejem és a szoba
ablakai felé nézek. Semmi. Azután elmarad mögöttem a ház.



XXVI.

Egész nap az erdőben kószáltam, betértem néhány gazdaságba, munka után
kérdezősködtem és azután mentem tovább céltalanul, mint valami
kitaszitott. Csipős hideg volt, csak ez a járkálás melegitett föl kissé.

Estefelé visszamentem régi munkahelyemre, a kapitány erdejébe. Nem
hallottam a baltacsapásokat. Falkenberg már hazament. Megtaláltam azokat
a fákat, amelyeket az éjszaka kivágtam és nevetnem kellett a
pusztitáson. Falkenberg bizonyára nem tudta elképzelni, ki követte el
ezt. Talán azt hitte, hogy valami szellem. Képzelem, hogy megijedt.
Azért futott haza, mielőtt még beesteledett volna. Hahaha.

De ez a jókedv nem tiszta szivből fakadt, hanem a tegnapi láz borzongott
még bennem. Csakhamar elkomolyodtam megint. Itt, ezen a helyen álltak
egyszer, ő meg a barátnője, kijöttek hozzánk az erdőbe és beszélgettek
velünk.

Mikor már egészen sötét lett, visszalopóztam a házhoz. Talán fönt
alhatnék a padláson és azután, ha a fejfájása elmult, kijönne a
konyhába… Már látom az ablakokból kivilágitó fényeket és visszafordulok.
Talán korán van még.

Helyzetem két órán át igy alakul: cirkálok az udvar körül, elmegyek,
leülök, azután megint visszalopózom. Hiszen fölmehetnék a padlásra és
ott alhatnék, Falkenberg befogná a száját. Most már tudom, mit kell
tennem, a hátizsákomat eldugom az erdőben és ugy teszek, mintha valamit
ottfelejtettem volna és azért jöttem vissza.

Visszamegyek az erdőbe.

Jól elrejtem a hátizsákot és ekkor világos lesz előttem, hogy
tulajdonképen semmi közöm sincs a padláshoz meg Falkenberghez. Hiszen
olyan mindegy, hogy tető alatt töltöttem-e az éjszakát vagy sem. Csak
beszélni akartam mégegyszer egy emberrel, mielőtt végkép elhagyom ezt a
vidéket.

Uram, gunyolódom önmagammal, ugy emlékszem, ön azért hagyta ott a
várost, hogy visszaszerezze nyugalmát és hogy egészséges életet éljen.

Megint előveszem a zsákot, vállamra vetem és megyek vissza a ház felé.
Nagy ivben elkerülöm a cselédszobát és a ház északi vége felé megyek. Az
ablak világos.

Nehogy koldusnak nézzenek, ha esetleg észrevennének ebben a sötétségben,
leveszem vállamról a hátizsákot és kezemben viszem. Óvatosan közeledem
az ablakhoz. Megvetem lábamat, szilárdan és megingathatalanul állok,
leveszem a sapkámat és nem mozdulok. Odabent sem mozdul senki. Az ebédlő
sötét, ugylátszik már megvacsoráztak. Elkéstem, gondolom magamban.

Hirtelen elalszik odabent a lámpa, a ház mintha kihalt volna. Még várok
egy darabig, mert fönt az emeleten vándorol valami fénypont. Ez az ő
szobája – gondolom. Ez a pont talán még egy félóráig világit, azután ez
is kialszik. Most feküdt le, jóéjszakát.

– Jóéjszakát mindörökre.

Szó sincs arról, hogy tavaszra visszajöjjek. Na, még csak az kéne.

Mikor az országutra érek, megint vállamra vetem a hátizsákot és
elindulok vándorutamra…

Hajnalban tovább indulok. Egy pajtában aludtam és miután nem volt
takaróm, alaposan átfáztam. És a legrosszabb az volt, hogy a leghidegebb
időpontban kellett kibujnom vackomból, nehogy az emberek ottcsipjenek.

Csak mentem, mentem. Az erdőben váltakoznak a nyárfák, meg a fenyők.
Találok egy sudár borókafenyőt, levágok egy botravalót, leülök az
erdőszélre és lehántom a kérgét. Itt-ott zizeg még a fákon egy-egy
sárga-piros levél, de a legtöbb ág csupasz. Esőcseppek gyöngyöznek a
galyakon. Néha letelepszik egy fára vagy egy féltucat madár,
megcsipkedik a kiszivárgó gyantát, azután elröppennek és egy követ
keresnek, amin megtisztithatják csőrüket. Irigykednek egymásra,
kergetik, riasztják egymást, pedig az egész erdő az övék. És az üldözött
menekül, még akkor is, ha jóval nagyobb, mint az üldöző. Félnek attól a
sebességtől, amivel a másik nekikröpül.

A reggeli gémberedettség lassanként fölenged és a rosszkedvem elmulik.
Milyen szórakoztató ez a sok mindenféle élet, ami utamba akad. Legtöbbet
a madarakon mulatok. És különben annak is örülök, hogy a zsebem tele van
pénzzel.

Véletlenül Falkenberg tegnap reggel megmondta, hogy hol van Péter
tanyája és én arrafelé tartottam. Munkát aligha kapok azon a kis tanyán,
mivel azonban gazdag voltam, nem is annyira a munka járt az eszemben. De
Péter bizonyára csak ezután jön haza és akkor lesz mesélnivalója. Ugy
csináltam, hogy estefelé érjek Péter szüleinek otthonába. Átadtam a fiu
üdvözletét és megmondtam, hogy már jobban van és hamarosan hazakerül.
Továbbá, hogy kaphatok-e szállást éjszakára.



XXVII.

Pár napig itt laktam. Péter hazajött, de nem tudott semmit sem mondani.

– Jól vannak Övrebőben?

– Igen, legalább is nem hallottam az ellenkezőjét.

– Láttad mindnyájukat, mikor eljöttél? A kapitányt? Meg az asszonyt is?

– Igen.

– Senki se feküdt betegen?

– Nem. Ki feküdt volna?

– Falkenberg – mondom – panaszkodott, hogy megégette a kezét, de
bizonyára már elmult.

Nem volt valami nagyon kényelmes ez az otthon, bár jó módra vallott. Az
apa volt az első képviselőválasztó biztos és esténként leült ujságot
olvasni. Óh, ez az olvasás! Az egész ház szenvedett miatta és a lányok
halálosan unatkoztak. Mikor Péter hazajött, az egész család nekiült
számolni, hogy megkapta-e az egész fizetését és hogy kapott-e fizetést a
betegsége alatt is, amire vonatkozóan a választási biztos is azt mondta,
hogy „erre a törvény kötelezi a kapitányt“.

Mikor tegnap jöttem, szerencsétlenségemre kiütöttem egy ablaküveget. Az
üveg amugy sem került semmibe, mégis erről sugdolóztak és mindenfelől
barátságtalanul néztek rám. Ezért ma elmentem a boltba és vettem egy uj
üvegtáblát, amit aztán kittel rendesen a helyére raktam. Erre azt mondta
a választási biztos:

– Nem kellett volna olyan sokat fáradoznod egy ablaküvegért.

De nem is annyira az üveg miatt mentem a boltba, sokkal inkább egy pár
üveg borért, hogy megmutassam, mennyire nem vagyok rászorulva egy pár
ablaküvegnek az értékére, no meg vettem egy kézivarrógépet is, amivel
meg akartam tisztelni a lányokat, ha majd megyek. Ma este megihatjuk a
bort, hiszen holnap vasárnap van, mindnyájan eleget alhatunk. De hétfőn
tovább akarok vándorolni.

Azonban nem ugy történt, ahogy gondoltam. A két lány fönn volt a
padláson és kutatott a zsákomban. A varrógép meg a palackok szöget
ütöttek a fejükbe és gondolataik folyton ezeken jártak és mikor
lejöttek, jelentőségteljesen néztek egymásra.

Csak maradjatok nyugodtan, gondoltam magamban, mindennek eljön az ideje.

Este együtt ülök a háznéppel a szobában és beszélgetünk. Éppen
befejeztük az evést és az ember már föltette a pápaszemét, hogy ujságot
olvasson. Ekkor kopogtattak odakint. Valaki van az udvaron – mondom. A
lányok egymásra néznek és kimennek. Kinyitják az ajtót és azt mondják:
Tessék! Két fiatalember lép be. Üljetek le – mondja nekik az asszony.

Ebben a pillanatban eszembe ötlik, hogy az én borom miatt küldtek ezért
a két parasztlegényért és hogy ezek a lányok szeretői. A reményteljes
fruskák, 18–19 évesek és máris milyen fürgék! Igen ám, csakhogy igy
egyszerüen nem lesz bor, szó sem lehet róla…

Az időjárásról beszélgettek, hogy nem jó várni ilyen késő évszakban és
hogy az őszi buzaszántást nem szabad abbahagyni.

Ebben a fecsegésben nem volt élet s az egyik lány hozzám fordult, hogy
nagyon csöndes vagyok, miért van ez?

– Talán azért, mert el kell utaznom – felelem –, hétfőn reggel már két
mérföldnyire leszek innen.

– Akkor talán ma este bucsura koccintunk?

Valaki vihogott erre a kérdésre, bizonyára azért, mert olyan jól illik
rám, aki fösvény voltam és vártam a borral. De én nem ismertem ezeket a
lányokat és nem is törődtem velük, különben másként viselkedtem volna.

– Miféle koccintás? – mondom – három üveg bort vettem, hogy magammal
vigyem az utra.

– Két mérföldre akarod cipelni a bort? – kérdezi a lány nagyot kacagva.
– Hiszen sok boltot találsz utközben.

– A kisasszony elfelejti, hogy holnap vasárnap van és akkor minden bolt
zárva van – válaszoltam.

A nevetés elnémult, de a hangulat nem javult meg irányomban, mert ilyen
nyiltan elárultam szándékomat. A háziasszonyhoz fordultam és sértődött
hangon kérdeztem, hogy mivel tartozom.

– Tán csak nem sürgős? Nem ér rá holnapig?

– De sürgős. Két napig voltam itt, gondolkozzék, mit fizessek?

Sokáig gondolkozott, végül kiment és a férfit is belevonta a számolásba.

Mivel sokáig voltak kint, fölmentem a padlásra, elkészitettem a zsákomat
és levittem a folyosóra. Még jobban meg kellene sértődnöm és már ma este
el kellene mennem. Ez jó módszer volt arra, hogy eljussak innen.

Mikor visszamentem a szobába, megszólalt Péter:

– Csak nem akarsz éjszaka elmenni?

– De igen, akarok.

– Nem hinnélek olyan ostobának, hogy a fehérnép szavára adj valamit.

– Istenem, hadd menni az _öreget_ – szól közbe a nővére.

Végre bejöttek a szülők, de egy szót se szóltak.

– Nos, mivel tartozom?

– Hm. Határozza meg maga.

Most már igazán untam, elkeseritett ez a história és az első bankót, ami
a kezembe akadt, odadobtam az asszonynak.

– Elég?

– Hm. Hiszen szép pénz, de… és talán elég is, de…

– Mennyit adtam?

– Egy ötkoronást.

No, ez tényleg kicsit szükmarkuan volt, a zsebembe nyultam több pénzért.

– De anyám, hiszen az egy tizkoronás volt – szólt közbe Péter –, ami
pedig nagyon sok és még vissza is adhatnál belőle.

Az öreg kinyitja a tenyerét, megnézi a pénzt és egyszerre elcsodálkozik:

– No de ilyet, nem gondoltam volna, hogy egy tizes. Nem néztem meg
közelebbről. Ezért igazán köszönet jár neked.

A választási biztos elkezdett beszélgetni a két legénnyel, hogy mit
olvasott a lapban: valami rémes szerencsétlenségről, valakinek a kezét
összezuzta egy favágógép. A lányok ugy tettek, mintha nem is látnának, a
valóságban pedig ugy ültek ott, mint két macska, behuzott nyakkal,
keskenyre összeszoritott szemekkel. Itt nem volt mire várni, bucsuztam.

Az asszony utánam jött a tornácra és barátságosan szólt hozzám:

– Igazán ideadhatnád az egyik palack bort – mondja –, olyan unalmas,
amióta ez a két legény itt ül.

– Isten vele! – csak ennyit mondtam és feléje sem hederitettem.

A zsák a hátamon, a varrógép pedig a kezemben volt, az ut pedig puha és
nehéz volt cipelni. Mégis könnyü szivvel mentem. Ez kellemetlen história
volt és be kell vallanom, kissé nyomoruságosan viselkedtem.
Nyomoruságosan? Semmiesetre! Kis biráskodást tartottam magam fölött és
kifejtettem, hogy az ördögadta lányok ünnepet akartak csapni a
szeretőiknek _az én borommal!_ Bizony. De alapjában véve nem volt-e az
én sértődésem csak a férfivér kitörése? Ha két idegen lányt hivtak volna
a legények helyett, nem ömlött volna a bor? Bizonyára. És azt mondta,
hogy öreg. Hát nem volt igaza? Hiszen megöregedhettem, amióta nem türöm,
hogy mellőzzenek egy parasztlegény miatt…

De a sértődésem csökkent a fáradságos menetelés közben, a biróságot
föloszlattam és mentem, mendegéltem órákon át nevetséges terhemmel:
három palack borral és egy kézivarrógéppel. Az idő enyhe, de ködös volt
és nem láttam világosságot a tanyákon, amig egészen a közelükbe nem
értem. Ekkor rendszerint kutyák rontottak rám és megakadályoztak abban,
hogy besurranjak valamelyik pajtába. Mind később és később lett, fáradt
és szomoru voltam és aggódtam a jövő miatt is. Nem dobáltam ki sok pénzt
csupa haszontalanságra? El fogom adni a varrógépet és ujra pénzre
váltom.

Nagyon, nagyon soká kerültem olyan helyre, ahol nem volt kutya.
Világosság ragyogott az ablakából. Minden további nélkül beléptem és
szállást kértem.



XXVIII.

Egy bérmakorban levő kislány ült az asztalnál és varrt. Más nem volt a
szobában. Mikor szállást kértem, a legbizalmasabb hangon azt válaszolta,
hogy igen, megkérdezheti, mire bement egy kis oldalszobába. Utána
szóltam, hogy megelégszem azzal is, ha itt ülhetek a kályha mellett,
amig nappal lesz.

Rövid idő mulva visszajött a kislány az anyjával együtt, aki még
kapcsolta és gombolta a ruháját, amikor jött. Jóestét. Még nem volt
ilyennel dolguk és nem tudnak engem rendesen elszállásolni, de
lefeküdhetném a kamrában.

– Hát akkor hol fekszik maga?

– Ó, mindjárt nappal lesz. Különben is a lánynak fönn kell lennie és még
egy jódarabig varrnia.

– Mit varr? Ruhát?

– Nem, csak egy szoknyát. Holnap föl kell vennie a templomba, de nem
akarja megengedni, hogy az anyja segitsen neki.

Előveszem a varrógépemet és tréfásan mondom, hogy annak egy ilyen
szoknya ugyszólván semmi. Majd meg fogom mutatni!

– Talán szabó?

– Nem, csak foglalkoztam varrógépek árusitásával.

Előveszem a használati utasitást és elolvasom, hogy mit kell csinálnunk.
A lányka tanulékonyan figyel, egészen gyermek még, vékony ujjai
megkékültek a ruhától, amely szint ereszt. Ezekről a szegényes kék
ujjakról eszembe jut a bor, előveszek egy üveggel és valamennyiüknek
adok belőle. Aztán megint varrunk. Én a használati utasitással ülök, a
lányka pedig hajtja a gépet. Ugy véli, nagyszerüen megy és a szemei
csillognak.

– Hány éves a kislány?

– Tizenhat. Tavaly bérmálták.

– Hogy hivják?

– Olga.

Az anya áll, néz minket, neki is kedve kerekedik a gépet hajtani, de
ahányszor hozzányul, azt mondja Olga:

– Vigyázz, anyám, ne rontsd el.

Azután orsóra tekerjük a cérnát és amikor az anya egy pillanatra kezébe
veszi az orsót, Olga megint haragszik, hogy elronthatja.

Az anya fölteszi a kávéskannát és főzni kezd. Jó meleg lesz a szobában,
a magányos emberek nyugodtak és bizakodóak. Olga nevet, ha valami
tréfásat találok mondani a gépre. Föltünik nekem, hogy egyik sem
kérdezi, mennyibe került a gép, pedig el szerettem volna adni. Nekik
azonban mindenesetre tuldrága volna. Azért mégis pompás volt munkában
látni.

– Hiszen még Olgának lehet ilyen gépe, mert nagyszerüen tud vele bánni.

Az anya azt feleli, hogy várhat, amig kikerül a házból és egyideig
szolgál.

– Szolgálni megy?

Legalább is ezt reméli az asszony. Még van két lánya, azok is szolgálnak
és hál’ Istennek, jó dolguk van. Olga holnap a templomnál találkozik
velük.

Az egyik falon egy kis repedtüvegü tükör lóg, a másik pedig különféle
garasos képektől tarkállik, melyek lovaskatonákat, meg diszes fejedelmi
párokat ábrázolnak. Az egyik kép ócska és mocskos, Eugénia császárné
arcképe. Azt hiszem, nem mostanában vásárolták. De hát honnan került
ide?

Nem emlékeztek rá. Hiszen az ember kaphatta egyszer.

– Itt a faluban?

Csodálkoznak rajta, hogy nem voltam Hersaetben, ahol a férfi ifjukorában
dolgozott. Talán 30 évvel ezelőtt.

Egy kis terv ötlött az eszembe és megszólalok:

– Ez a kép sokba kerül.

Mivel az asszony azt hiszi, hogy bolonddá akarom tenni, megvizsgálom a
képet és rendületlenül kijelentem, hogy nem valami olcsó mázolmány,
egyáltalán nem.

Az asszony nem lehet ostoba, mert csak ennyit mond:

– Ugy? Gondolja? Ott lógott már, amióta csak a házat fölépitették. A kép
különben Olgáé és ő a magáénak tekintette kicsi kora óta.

Titokzatosnak és müértőnek mutatkoztam és hogy még alaposabban
belemélyedjek az ügybe, megkérdeztem:

– És hol van az a Hersaet?

– A szomszéd faluban. Két mérföldnyire innen. Ott lakik a földesur.

A kávé elkészült és Olga meg én félbeszakitottuk a munkát. Most már csak
a hozzáöltés van hátra. Kérem, hogy mutassák meg azt a bluzt, amelyikhez
a szoknya készül. Ekkor kiderül, hogy valami rendes bluzról szó sincs,
mindössze egy kötött rongydarabról. De a lányka kapott egy használt
kabatot a nővérétől és ez lesz majd kivül és eltakar mindent.

Olga ugyanis, mint hallom, olyan erősen nő ezekben az időkben, hogy
céltalan volna külön bluzt venni neki egy éven belül.

Olga ül és öltöget, amivel hamar elkészül. Már olyan álmos, hogy az
álmosság leri az arcocskájáról. Erre szinlelt gyámkodással
megparancsolom neki, hogy menjen aludni. Az asszony ugy érzi, hogy neki
fönn kell maradnia és velem társalognia, bár én kérem, hogy ő is menjen
vissza pihenni.

– Igen – mondja az öreg –, de most köszönd meg az urnak a segitséget.

És Olga hozzám lép s kezetnyujtva köszönetet mond. Ezután szeliden
betuszkolom a kamrába.

– Maga is menjen be – mondom az anyának –, én sem akarok most már
beszélgetni, mert fáradt vagyok.

Mikor látja, hogy elhelyezkedem a kályhánál és a fejem alá teszem a
zsákomat, nevetve megrázza a fejét és kimegy.



XXIX.

Jól és vidáman érzem magam, reggel van, a nap besüt az ablakon és
Olgának meg a mamájának mulatságosan nedves és sima a haja.

A reggeli után, melyet megosztok kettőjükkel és amelyhez rengeteg kavét
kapok, Olga fölcicomázza magát az uj szoknyájával, a ronggyal meg a
kabáttal, mely utóbbinak kerek gallérja, két sor gombja és a nyakán meg
a gallérján zsinórdiszitése van. És a kis Olga nem tudja kitölteni
sehogysem, mert olyan karcsu, mint egy kis borju.

– Ne vegyünk be egy kicsit a kabátnak az oldalából? – kérdezem – van még
időnk hozzá.

De az anya meg a lány egymásra pillantanak, hogy ma vasárnap van, amikor
nem vesznek a kezükbe se tüt, se ollót. Tudom jól, hogy mit gondolnak
magukban, hiszen gyermekkoromban én is igy gondolkoztam. Most segitségül
hivok egy kis szabadgondolkozást: az egészen más, hogyha a varrógép
varr, hiszen a kocsi sem követ el bünt, mikor vasárnap megy az uton.

De ők ezt nem értik. Különben is Olgának bele kell nőnie a kabátba, hogy
egy pár évig viselhesse.

Gondolkozom, hogy mit dughatnék Olga kezébe, ha elmegy, de nem volt
semmim, csak egy egykoronást adok neki. Kezetnyujtva megköszöni,
megmutatja a pénzdarabot anyjának és azt sugja csillogó szemekkel, hogy
odaadja a testvérének a templomban. És az anya majdnem épp ugy meghatva
azt mondja, hogy igen, megteheti.

Olga templomba megy bő kabátjában és apró lábaival szalad le a
domboldalon. Istenem, milyen kedves!…

– Nagy tanya az a Hersaet?

– Igen.

Ülök egy darabig és álmos szemekkel tünődöm a szó etimológiáján: Hersaet
biztosan abból származik, hogy Herresaete, ami uri székhelyet jelent.
Talán egy hadvezér uralkodhatott itt, akinek leányát, a legbüszkébb
leányt a környéken, maga a kormányzó vette feleségül és fiukból király
lett…

Szóval, nagyon vágyom Hersaet felé. Mindegy, akármerre megyek, azért
inkább oda. Talán kaphatok valami munkát a földesurnál, talán lesz
szerencsém egy és máshoz, mindenesetre idegen emberek között leszek és
miután elhatároztam, hogy Hersaetbe megyek, megvolt a célom.

Mivel azonban kábult és zavart voltam a kevés alvástól, az asszony
megengedte, hogy lefeküdjem az ágyára. Egy csinos kis keresztespók
mászik lassan föl a falon és én fekve, szemeimmel követem, amig el nem
alszom.

Pár órát aludtam és frissen, vidáman, kipihenten ébredtem föl. Az
asszony az ebédet főzi. Becsomagolom a hátizsákomat, fizetek a
szállásért és végül azt mondom, hogy Olgának a képért a varrógépet adom
cserébe.

Az asszony megint nem hisz a szavaimnak.

– Mindegy – mondom –, ha ő meg lesz elégedve, én meg leszek. A kép
értékes, tudom, hogy mit csinálok.

Levettem a falról a képet, lefujtam róla a port és gondosan
összegöngyölgettem. A falon világos négyszög maradt a helyén. Aztán
elbucsuztam.

Az asszony kijött utánam, hogy nem várhatnám-e meg Olgát, hogy
megköszönhesse.

Jaj, de kedves volna!

De nem volt időm. Kértem, adja át neki üdvözletemet és mondja meg,
hogyha valami kétsége van, csak olvassa el a használati utasitást.

Az asszony sokáig állt ott és nézett utánam. Peckesen mentem előre és
büszkélkedtem. Most már csak a hátizsákot kellett vinnem és kipihentem
magam, a nap sütött és az ut is megszáradt valamelyest. Ekkor énekelni
kezdtem, mert elégedett voltam a cselekedetem miatt.

Neuraszténia…

Hersaetbe másnap kerültem. Mivel olyan nagy és finom hely, előbb körül
akartam járni. De mikor egy kicsit beszéltem a tanyai béresekkel,
elhatároztam, hogy fölkeresem a földesurat. Dolgoztam én már gazdag
embereknél azelőtt is, mint például most a kapitányéknál Ővrebőben.

A földesur kis szélesvállu ember volt, hosszu fehér szakállal és sötét
szemöldökkel. Rideg hangon beszélt, de jóságos szemei voltak; később
pedig kiderült, hogy vidám ember, aki néha tréfált és igazán szivből
nevetett. Egyszer-másszor ő maga is tudatára ébredt helyzete és jómódja
fontosságának. Az volt a legnagyobb ambiciója, hogy tiszteljék a
tekintélyét.

– Nem, nincs semmi munka. Honnan jön?

Megneveztem egy pár helyet az utamról.

– Bizonyára nincs pénze és most azért könyörög.

– Nem kértem, van pénzem.

– Akkor mehet tovább. Nem tudok magának munkát adni, az őszi szántás
elmult. Tud keritést vágni?

– Igen.

– Ugy. De nekem már nem kell fakerités, drótkeritésem van. Ért a
kőmüvesmunkához?

– Igen.

– Kár. Éppen most volt nálam az egész őszön át két kőmüves, maga is
velük lehetett volna.

Ott állt és pálcájával a földet szurkálta.

– Hogyan jutott eszébe hozzám jönni?

– Mindenki azt mondta, hogy csak a földesurhoz menjek, akkor kapok
munkát.

– Ugy? Igen, nálam mindenféle népség dolgozik, most ősszel kőmüvesek
voltak itt. Tud csirkéket etetni? Mert életemben nem találtam még élő
embert, aki ahhoz értett volna, ha-ha-ha. Azt mondta különben, hogy
Falkenberg kapitányéknál dolgozott Ővrebőben.

– Igen.

– Mit csinált ott?

– Fákat döntöttem.

– Nem ismerem a kapitányt, hiszen messze lakik innen, de hallottam róla.
Vannak bizonyitványai tőle?

Elővettem a bizonyitványt.

– Jöjjön és maradjon nálam – mondta minden további nélkül.

A ház körül vezetett a konyhába.

– Adj ennek az embernek jó adag ennivalót, hosszu utat tett meg –
mondta.

Ülök a nagy, világos konyhában és hosszu idők óta a legjobb ebédemet
eszem. Éppen készen vagyok az evéssel, amikor a földesur megint bejön a
konyhába.

– Kérem – mondja.

Rögtön fölugrom és állok, mint egy gyertya és ez a kis udvariasság nem
kerülte el a figyelmét.

– Nem, csak egyen tovább, végezze el. Már készen van? Azt gondoltam,
hogy… Jöjjön velem…

A pajtához vezetett.

– Egy időre az erdőbe kell mennie. Mi a véleménye erről? Két legényem
van, de az egyikre szükségem van másutt, a másikkal maga mehet az
erdőbe. Látja, hogy van elég fám, de hiszen itt heverhet és még sincs
soha elég belőle. Azt mondta, hogy van pénze. Mutassa.

Megmutattam neki a bankóimat.

– Jól van. Lássa, én hatósági ember vagyok és vigyáznom kell az
embereimre. De természetesen bizonyára magának sem terheli semmi a
lelkiismeretét, ha magához a földesurhoz jött, hahaha. Amint mondtam, ma
kipihenheti magát és holnap menjen az erdőbe.

Megkezdtem előkészületeimet a holnapi napra, utánanéztem ruháimnak,
kicsiszoltam a fürészt és kifentem a baltámat. Meleg ujjasom nem volt,
de még olyan idő volt, hogy arra nem volt szükség, máskülönben semmim
sem hiányzott.

Az ur többször kijött hozzám és mindenfélét fecsegett, ugylátszik
mulattatta a velem való fecsegés, amióta megtudta, hogy idegen vándor
vagyok. – Gyere ide, Margit – mondta a feleségének, aki átment az
udvaron. – Ez az uj ember, az erdőbe küldöm.



XXX.

Nem kaptunk parancsot, hanem a saját tetszésünk szerint kezdtük meg a
kopárkoronáju fák kidöntését és az ur azt mondta este, hogy nagyon jól
van. Különben holnap ő ad nekünk utasitást mindenben.

Hamarosan beláttam, hogy az erdei munka nem fog karácsonyig tartani. Az
idő hüvös volt és éjszakánként dér lepett be mindent, de mivel hó nem
esett, nagy tömeg fát döntöttünk ki minden nap és nem volt semmi
akadály, mely hátráltatott volna bennünket; a földesurnak is ugy
tetszett, mintha merő dühöngésből akarnók az egész erdőt kivágni,
hahaha. Könnyü volt az öregnél dolgozni, gyakran átjött hozzánk az
erdőbe és jókedvü volt, de mivel nem szoktam a tréfáit viszonozni,
biztosan azt hitte, hogy unalmas, de kemény legény vagyok. Most arra
kezdett használni, hogy a levelezését vigyem vagy hozzam a postára.

Nem volt gyerek a tanyán, de fiatalember sem, a lányokon meg az egyetlen
legényen kivül, igy bizony kissé hosszunak tetszett az idő esténként.
Hogy legyen mivel eltölteni, cint és forrasztót szereztem és megcineztem
néhány edényt a konyhában. De ennek is hamar vége lett. Igy aztán egy
este leültem és a következő levelet irtam:

„Bár ott lehetnék, ahol Maga van, két ember helyett dolgoznék!“

Másnap a postára kellett mennem az ur megbizásából, magamhoz vettem a
levelemet és föladtam. Nagyon nyugtalan voltam, a levélnek meglehetősen
szimpla külseje volt, mert a levélpapirt az urtól szereztem és a
boritékra nyomtatott nevét le kellett ragasztanom egy egész
bélyegsorral. Bár tudhatnám, hogy mit fog mondani, ha megkapja! A
levélben nem volt sem aláirás, sem dátum.

Azután dolgozunk az erdőben, a legény meg én, beszélgetünk a magunk
kicsinyes dolgairól, jókedvüen csevegünk és jól értjük egymást. A napok
multak, láttam a munka végét közeledni, de volt egy kis reményem, hogy
talán az ur talál számomra valami mást, ha az erdei munka befejeződött.
De ez bizonytalan. Bizonyára megint utra kell mennem karácsony előtt.

Egy napon megint a postán vagyok. Levelet kaptam. Lehetetlennek tartom,
hogy nekem szóljon, tanácstalanul forgatom. De a postás már ismer, még
egyszer elolvassa és azt mondja, hogy az én nevem van rajta és mellette
a földesur cime. Hirtelen eszembe ötlik valami és elveszem a levelet.
Igen, igen, az enyém, elfelejtettem… igaz…

És a fülem elkezd csengeni, kisietek az utra, fölbontom a levelet és
olvasom:

„Ne _irjon_ nekem –“

Név nélkül, dátum nélkül, de olyan tisztán és kedvesen. És a második szó
alá van huzva.

Nem tudom, hogy kerültem haza. Emlékszem, leültem egy távolságjelző kőre
és elolvastam a levelet és zsebrevágtam, mire egy másik kőig mentem és
megismételtem ugyanezt. Ne _irjon_. De talán mehetnék és személyesen
beszélhetnék vele? Ez a kis kedves papiros és a sietős, finom betük! A
kezei tartották ezt a levelet és a szemei alatt feküdt, rálehelt. És a
végén egy gondolatjel volt, ami egy egész világot jelenthetett.

Hazamentem, átadtam a postát és az erdőbe mentem. Egész idő alatt
álmodoztam és a pajtásom nem tudta megérteni, miért olvasom el
minduntalan a levelet és miért rejtem el megint a pénzem mellé.

Milyen ügyesen csinálta, hogy meg tudott találni! Biztosan a világosság
felé tartotta a boritékot és a bélyegek alatt elolvashatta a bérlő
nevét, egy pillanatra megrázhatta a bájos fejét és a szemeivel kacsintva
igy szólt: A földesurnál dolgozik Hersaetben…

Mikor megint hazakerültünk, estefelé kijött hozzánk az ur és
egyről-másról beszélgetve, megkérdezte:

– Maga azt mondta, hogy Falkenberg kapitánynál dolgozott Ővrebőben?

– Igen.

– Ugy látom, a kapitány föltalált egy gépet. – Gépet?

– Egy fürészt. A lapokban áll.

Közelebb huzódom. Tán csak nem az _én_ fürészemet találta föl a
kapitány?

– Valami tévedésnek kell lenni – mondom –, mert nem a kapitány találta
föl a fürészt.

– Nem?

– Nem ő. De a fürész nála van.

Elmondok mindent az urnak. Bemegy az ujságért és most már ketten
olvassuk: Uj találmány… Kiküldött tudósitónktól… Fürészszerkezet, amely
nagy jelentőséggel birhat az erdőbirtokosok számára… A gép a
következőképen müködik…

– Tán csak nem mondja, hogy maga találta föl a fürészt?

– De igen, én.

– És a kapitány ellopná? Nohát ez furcsa dolog lesz, rendkivül furcsa
ügy. Istenuccse. Látta valaki, hogy maga dolgozik a találmányán?

– Igen, a kapitány egész háznépe.

– Istenemre, ez a legnagyszerübb dolog, amit valaha hallottam. Ellopni a
találmányát! És az érte járó pénzt, ami egy millióra is rughat.

Azt kellett mondanom, hogy nem értem a kapitányt.

– De én értem, nem hiába vagyok hatósági ember. No én már régen
gyanakodtam arra az emberre, hogy a csirkefogó nem olyan gazdag, mint
amilyennek föltünteti magát. Majd küldök neki egy kis levelet, éntőlem,
egy egész rövid levelet. Mi a véleménye. Hahaha, Istenemre…

De meggondoltam, a földesur nagyon hirtelen ember volt, lehetséges az
is, hogy a kapitány nem volt hibás és az ujságiró volt vigyázatlan.
Megkértem a gazdám, hogy engedjen engem irni.

– És menjen bele abba, hogy felezzen azzal a gazemberrel? Soha. Az
egészet az én kezembe adja. Azonkivül maga nem is tudja olyan stilusban
megirni, mint én.

De olyan sokáig alkudoztam vele, hogy megengedte, hogy az első levelet
én irjam meg, mielőtt beleavatkozik. Papirt megint tőle kaptam.

De azon az estén nem lett az irásból semmi, a nap olyan mozgalmas volt
számomra, hogy a belsőm még mindig csupa nyugtalanság volt. Töprengtem
és azt gondoltam, hogy az asszony kedvéért nem irok egyenesen a
kapitánynak, mert ez kellemetlenséget okozhatna neki, ellenben irok
egypár szót Falkenberg pajtásomnak, hogy tartsa szemmel a gépet.

Éjszaka megint meglátogatott a halott, az a szomoru, ingbeöltözött
asszony, amely sohasem hagyott nyugodni a koporsószeg miatt. Tegnap
olyan sokáig dolgozott az agyam, hogy ezt megfigyelte és ma éjszaka
eljött. Borzongó rémülettel látom, amint besiklik, megáll a padló
közepén és a kezét előrenyujtja. Velem szemben, a másik falnál feküdt az
erdei társam az ágyában és számomra csodálatos megkönnyebbülés volt
hallani, hogy ő is nyöszörögve, nyugtalanul feküdt, és igy ketten
voltunk veszedelemben. Megráztam a fejem, hogy már elástam a szöget egy
békességes helyen és nem tehetem meg mégegyszer. De a halott csak ott
állt. Kértem, hogy bocsásson meg; egyszerre elfog a méreg, dühös leszek
és kijelentem, hogy nem akarok vele tovább tárgyalni. A szögét csak
kölcsönvettem rövid időre, de az már hónapokkal ezelőtt volt s azóta már
megtettem a magamét és megint elástam… Ekkor elsiklik körülöttem a
fejpárnám mögött és megpróbál mögém kerülni. A felső testemmel
kiegyenesedem magam és egy hatalmasat kiáltok.

– Mi az? – kérdezi a fiu a másik ágyból.

Megdörzsölöm a szemeimet és azt mondom, hogy csak álmodtam.

– Ki volt itt? – kérdi a fiu.

– Nem tudom. Volt itt valaki?

– Láttam valakit kimenni…



XXXI.

Egypár nap elmult és akkor megfontoltan és nyugodtan leültem levelet
irni Falkenbergnek. Azt irtam, hogy van egy kis fürészszerkezetem, amely
ott áll Ővrebőben és amelynek egyszer meglehet a maga kis jelentősége az
erdőbirtokosok számára és ugy tervezem, hogy legközelebb eljövők érte.
Legyen szives és tartsa szemmel, hogy baja ne történjék.

Igen szeliden irtam. Ez volt a leghelyesebb. Ha természetesen Falkenberg
a konyhában beszélt a levélről vagy talán meg is mutatta, akkor az
tökéletesen finom levélt volt. De ez nem volt csak szelidség és megint
szelidség és semmi más, pontos dátumot is adtam, hogy mikor teszem meg
komolyan: Hétfőn, december 11-én jövök és elviszem a gépet.

Igy gondoltam: ez a határidő közeli és bizonyos, ha a gép azon a hétfőn
nincs ott, akkor történni fog valami.

Magam adtam föl a levelet és a boritékot megint egy sor bélyeggel
ragasztottam át.

A mámorom még mindig tartott, én kaptam a világ legkedvesebb levelét, a
zsebemben van, hozzám cimezték. Ne _irjon_. Igen ám, viszont jöhetek. És
mindenek után volt egy gondolatjel.

Különben lehet, hogy annak az aláhuzott szónak nincs semmi rejtelmes
jelentősége: talán csak azért huzta alá, hogy erősebbé tegye a tilalmat
a maga általánosságában? A hölgyek olyanok, hogy aláhuznak minden lehető
szót és gondolatjeleket használnak itt is, ott is. De ő nem, ő
semmiesetre sem!

Néhány nap mulva befejeződik a munka a földesurnál, ez éppen jó, mindent
kiszámitottam, 11-én Ővrebőben lehetek. Talán egy perccel sem volt
tulkorán. Ha a kapitány valóban tervez valamit a gépemmel, akkor gyorsan
kell cselekedni. Egy idegen nyerje el az én keservesen szerzett
millióimat? Nem dolgoztam meg érte? Félig-meddig kezdtem sajnálni, hogy
olyan szelid levelet irtam Falkenbergnek, jelentékenyen élesebb hangunak
kellett volna lennie, most talán nem hiszi, hogy szigoru is tudok lenni.
Meglátod, még tanuskodni fog ellenem, hogy nem én találtam föl a gépet.
Hohó, kedves Falkenberg barátom, még csak az hiányzik! Akkor először is
elveszited az örök üdvösségedet; de ha ez is kevés, akkor hamis eskü
miatt följelentelek barátomnál és jóakarómnál, a földesurnál. Tudod, mi
lesz akkor?

Természetesen el kell oda mennie – mondta az ur, mikor beszéltem vele. –
És csak jöjjön vissza a géppel. Érvényesiteni kell az igényeit, itt
talán nagy összegekről van szó.

Másnap a posta olyan hirt hozott, amely egy csapásra megváltoztatta a
helyzetet. Falkenberg kapitány magától irt az ujságnak, hogy
félreértésen alapult az, hogy az uj fürész megszerkesztését neki
tulajdonitják. Ellenben a föltaláló egy férfi, aki annak idején az ő
tanyáján dolgozott. Különben a gépről sem nyilatkozott. Aláirás,
Falkenberg kapitány.

Az ur meg én egymásra néztünk.

– Mi a véleménye most? – kérdezte.

– Mindenesetre a kapitány ártatlan.

– Ugy. Tudja, mit gondolok?

Szünet. A földesur tetőtől-talpig hatósági személy és átlát az
intrikákon.

– _Nem_ ártatlan – mondja.

– Nem volna az?

– Hozzászoktam az ilyesmihez. Most érdemeket akar szerezni. A maga
levele óvatosságra intette. Hahaha.

Be kellett vallanom a földesurnak, hogy én egyáltalán nem fordultam a
kapitányhoz, hanem ellenkezőleg egy kis levelet irtam a legénynek
Ővrebőbe és hogy ez a levél még nem érhetett oda, miután az ujságot
tegnap este hozták. Erre elhallgatott és nem is próbált többé
keresztüllátni az intrikákon. Ellenkezőleg. Ettől a pillanattól kezdve
kételkedni kezdett az egész találmánynak az értékében.

– Hiszen az a gép lehet valami vacak is – mondta és jóindulatuan
nevetett hozzá –, azt hiszem, lehet rajta valamit igazitani és javitani.
Hiszen látja, hogy a hadihajókon és röpülőgépeken is gyakran
változtatnak… Megmarad ama szándéka mellett, hogy elutazik?

Ettől kezdve nem hallottam többé, hogy jöjjek vissza és hozzam el a
gépet. De adott egy jó bizonyitványt. Nagyon szivesen megtartott volna
tovább is – igy irta –, de a munkát meg kellett szakitanom, mert másutt
kellett magánigényeket érvényesitenem…

Mikor másnap reggel indulni akartam, egy kis lány állt az udvaron és
reám várt. Olga volt. Furcsa gyerek. Legalább éjféltől kezdve talpon
kell lennie, hogy ilyen korán itt lehessen. Ott állt kék szoknyájában,
meg bő kabátjában.

– Te vagy az, Olga? Kit keressz?

Engem keresett. Honnan tudta, hogy itt vagyok? Kérdezősködött utánam.
Igaz-e, hogy neki adtam a varrógépet? Mert ezt igazán nem várta volna…

Igen, mondtam neki, hogy a gép az övé, cserébe adtam a képért és
megkérdeztem, hogy jól varr-e?

– Igen, nagyon jól.

Nem sokáig beszélgettünk, mert nem akartam, hogy itt legyen, mire a
gazdám kijön, nehogy kérdezősködjék.

– No, most menj haza, gyermekem. Hosszu utat kell megtenned.

Olga kezet ad s kezecskéjét az enyémbe temeti, ahol oly sokáig
maradhatna, ameddig akarnám. Megint köszönetet mond, aztán elballag. És
a lábujjai megint ki- meg bebujnak rossz cipőjéből járásközben.



XXXII.

Már a célom közelében vagyok. Vasárnap este lefekszem egy
erdészkunyhóban Ővrebő közelében, hogy hétfőn korán bemehessek a
tanyára. Kilenc órakor már mind fönn lesznek és akkor talán lesz
szerencsém találkozni azzal, akivel szeretnék.

Nagyon ideges lettem és sok kellemetlenséget képzeltem el magamnak.
Irtam ugyan egy csinos levelet Falkenbergnek és nem irtam benne semmi
gorombaságot, de a kapitány mégis megneheztelhet azért az átkozott
dátumért, amelyre a megérkezésemet jeleztem. Bár ne küldtem volna akkor
el a levelet!

Mikor közeledem a tanyához, mindjobban behuzom a fejem és
összegörnyedek, bár nem követtem el semmi bünt. Lekerülök az utról és
nagy ivet csinálok, hogy előbb a szélső házakhoz jussak. Ott találom
Falkenberget. Mossa a kocsit. Üdvözöljük egymást és a régi pajtások
vagyunk. Kérdem, ki kell-e hajtatnia. Azt mondja, hogy nem, éppen tegnap
este érkezett haza. A vasuthoz kellett mennie.

– Ki utazott el?

– Az asszony.

– Az asszony?

– Igen, az asszony.

Szünet.

– Ugy. Hova utazott?

– A városba.

Szünet.

– Egy idegen jött ide és a gépedről irt az ujságba – mondta Falkenberg.

– A kapitány is elutazott?

– Nem. Itthon van. Fintorgatta az orrát, mikor a leveled megjött.

Fölmentünk a régi padlásunkra, még volt két palack bor a zsákomban,
elővettem és töltöttem belőle. Ó, ezek az üvegek, amelyeket oda- meg
visszacipeltem mérföldeken és mérföldeken át és amelyeket vigyázva
kellett vinnem, most hasznomra váltak. Nélkülük nem sokat mondott volna
Falkenberg.

– Miért fintorgatta az orrát a levelem miatt? Megmutattad neki?

– Ugy kezdődött – mondta Falkenberg –, hogy az asszony a konyhában állt,
mikor a postát hoztam. Milyen levél az, azzal a sok bélyeggel, kérdezte.
Fölbontottam és azt mondtam, hogy tőled van és hogy 11-én érkezel.

– Mit mondott erre?

– Többet nem szólt. 11-én érkezik? kérdezte még egyszer. Igen, feleltem
én.

– És pár nap mulva megparancsolták, hogy hajtass az állomásra?

– Igen, néhány nappal később. Igy gondolkoztam: Ha az asszony tud a
levélről, akkor bizonyára a kapitány is tudomást szerez róla. Tudod mit
mondott, mikor odavittem hozzá?

Nem feleltem, csak sokáig gondolkoztam. E mögött talán rejlik valami.
Előlem menekült volna? Ostoba vagyok, az ővrebői kapitány felesége csak
nem fog menekülni az egyik munkása elől, de az egész olyan csodálatos
volt nekem. Azt reméltem, hogy megengedi, hogy legalább beszéljek vele,
ha már az irást megtiltotta.

Falkenberg halkabban folytatta:

– Ha nem mondod meg te, hát szóval megmutattam a kapitánynak. Nem
kellett volna tennem?

– Egészen mindegy. Mit szólt hozzá?

– Igen, mondta, vigyázz csak a gépre és fintorgatta az orrát. Nehogy
valaki jöjjön és elvihesse, mondta.

– Most a kapitány haragszik rám?

– Nem a’, alig hinném. Többet nem hallottam azóta.

Egészen mindegy, hogy mit csinál a kapitány. Mikor Falkenberg jó adag
bort kapott, megkérdeztem, tudja-e az asszony városbeli cimét. Nem,
felelte, de Emma talán tudja.

Behivjuk Emmát, adok neki bort, beszélgetek vele mindenféléről,
közeledem a tárgyhoz és végül finoman megkérdezem. Ő sem tudta a cimet.
De az asszony állitólag karácsonyi bevásárlásra utazott a városba, még
pedig Erzsébet kisasszonnyal, a pap leányával, ott talán tudják a cimet.
Különben mit akarok vele?

– Szereztem egy régi kendőt s azt akartam megkérdezni, hogy nem venné-e
meg tőlem.

– Hadd lássam.

Véletlenül szerencsém volt, megmutathattam Emmának a kendőt, amely
meglehetősen régi, de csinos volt s amelyet az egyik hersaeti leánytól
vettem.

– Ez nem kell az asszonynak – mondta Emma –, nekem magamnak sem kellene.

– Dehogy nem, ha megkapnád – mondom és tréfálni kényszeritem magamat.

Emma kimegy. Megint faggatom Falkenberget. Falkenbergnek jó orra volt,
néha értett az emberekhez.

Kérdeztem, szokott-e még énekelni az asszony előtt?

Nem. És már meg is bánta, hogy itt állandósittatta magát, ahol, ugy
látszik, mind több a sirás meg a gond.

– Sirás és gond? Hát a kapitány nincs jóban a feleségével?

– Istenem, hát „jóban“ vannak. Épp ugy, mint azelőtt. Mult szombaton is
egész nap sirt az asszony.

– Furcsa, hogy igy van, hiszen olyan finomak és udvariasak egymás
irányában – mondom és figyelem, hogy mit felel.

– De unják egymást – mondja Falkenberg valdresi dialektusban. – Amióta
elutaztál, valósággal buskomorrá lett. Egészen sápadt és sovány.

Pár óráig fönt ültem a padláson és ablakomból szemmel tartottam a
főépületet, de a kapitány nem mutatkozott. Miért nem jött ki?
Reménytelen volt tovább várni, mennem kellett, anélkül, hogy bocsánatot
kérhettem volna a kapitánytól. Még lesz alkalmam rá, hogy kifejtsem
neki, hogy az első ujságcikk után nagyzási hóbortba estem. Amiben volt
is valami. Most már csak össze kellett raknom a gépet egy csomagba és
amennyire lehetséges, letakarni a zsákommal és tovább vándorolni.

Emma benn volt a konyhában és egy kis ennivalót lopott a számomra,
mielőtt elmentem.

Megint hosszu ut állt előttem, először a paplakba kellett mennem – amely
egyébként utamba esett –, és onnan tovább az állomásra. Valami kevés hó
esett, ami megnehezitette a vándorlást, azonkivül nem cselekedhettem a
magam kénye-kedve szerint, hanem minden erőmmel hozzá kellett látnom: a
hölgyek ugyan csak karácsonyi bevásárlásra mentek a városba, de már
jókora egérutat nyertek.

Másnap délután értem a paplakhoz. Kiszámitottam, hogy ez az idő a
legalkalmasabb arra, hogy az asszonnyal beszélgessek.

– A városba készülök – mondtam neki –, viszek egy gépet, szabad-e a
nehéz farészeit addig itt letennem?

– A városba mégy? – kérdezi az asszony. – De bizonyára csak holnap
folytatod az utadat.

– Nem, köszönöm, holnap már a városban kell lennem.

Az asszony gondolkodik és megszólal:

– Erzsébet a városban van. Elvihetnél neki egy csomagot, amit itthon
felejtett.

Most megkapom a cimet! – ujjongtam föl magamban.

– De előbb még valamit el kell készitenem – teszi hozzá.

– De akkor a kisasszony elutazhatik, mire odaérkezem.

– Nem, együtt van Falkenbergnével, egy hétig maradnak.

Ez örvendetes fölvilágositás volt, most volt idő is, meg cim is.

Az asszony áll és oldalról rám nézve, megszólal:

– Szóval ittmaradsz? Mert valamit igazán el kell készitenem…

A főépületben kaptam szobát, mert a pajtában már hideg volt. És amikor
az emberek este lefeküdtek és minden csöndes volt a házban, bejött
hozzám az asszony a csomaggal és ezt mondta:

– Bocsánat, hogy most jövök… de… te holnap bizonyára korán mégy és én
még akkor nem vagyok fönn…



XXXIII.

Megint itt állok a város lármája, zürzavara, ujságai és emberei
közepette és mivel sok hónap óta először, alapjában véve nincs is nagyon
ellenemre. Egy délelőtt fölkészülők, veszek egy pár uj ruhát és elmegyek
Erzsébet kisasszonyhoz. A rokonainál lakik.

Vajjon lesz-e szerencsém a másikhoz is? Olyan nyugtalan vagyok, mint egy
gyerek. Olyan esetlenül szokatlanok a keztyüim, hogy levetem őket, de
amikor fölmegyek a lépcsőn, látom, hogy a kezeim nem illenek a ruhához
és megint fölhuzom őket. Azután csöngetek.

– Erzsébet kisasszony? Igen, tessék egy kicsit várni.

Erzsébet kisasszony kijön.

– Jónapot. Engem tetszik?… Nahát, csak nem maga az?

– Egy csomagot hoztam az édesanyjától. Tessék.

Lyukat szakit a csomagba és belekukucskál.

– No de ilyet, páratlan asszony a mama! A szinházi látcsövet küldi.
Pedig már voltunk szinházban… De magát nem ismertem meg mingyárt.

– Ugy. Hiszen már jó régen találkoztunk.

– Bizony, de maga bizonyára másvalaki iránt akar érdeklődni. Hahaha.

– Igen – mondom.

– Nincs itt. Csak én vagyok itt a rokonaimnál. Ő a Victoria-szállóban
lakik.

– Azért magánál is tiszteletemet akartam tenni – mondtam és megpróbáltam
urrá lenni a csalódásomon.

– Várjon egy kicsit, éppen a városba készülök, együtt mehetünk.

Erzsébet kisasszony fölöltőt vett magára, bekiabált a szomszéd szobába,
hogy viszontlátásra, aztán utánam jön. Kocsit veszünk és egy csendes
kávéházba hajtatunk. Erzsébet kisasszony ugy véli, hogy érdekes dolog
kávéházba menni. Csakhogy _ez_ nem érdekes.

Megint elmegyünk és a Grand Hotel kávéházához érünk. Már esteledik. A
kisasszony a legnagyobb világosságba ül és tulárad a jókedvtől. Bort
hozatunk.

– De hogy maga milyen finom lett – mondja és nevet.

– Ide csak nem jöhettem zubbonyba.

– A zubbony jobban állt magának.

– Nahát, az ördög vinné el ezeket a városi ruhákat.

Ott ültem és egészen más gondolatok szaladgáltak a fejemben és nem
törődtem ezzel a fecsegéssel.

– Sokáig marad a városban? – kérdeztem.

– Ameddig Lujza s amig elkészülünk a bevásárlással. Sajnos, nagyon rövid
ideig tart… – aztán megint fölvidul és ezt mondja –: Érdekesnek találta
a mi vidéki életünket?

– Igen, nagyon kellemes volt.

– Hamarosan visszatér megint? Hahaha…

Bizonyára tréfált velem. Ugy látszik, meg akarta mutatni, hogy átlátott
rajtam s hogy nem sikerült a szerepemet játszanom a vidéken. No lám, a
kis gyerek, hozzám képest, aki sok mindenben szakember vagyok, de a
tulajdonképeni foglalkozásomban éppen csak hogy megközelitem azt a jót,
amelyről álmodoztam.

– Kérjem meg a papát, hogy ragassza ki az oszlopra, hogy tavasszal
elvállal mindenféle vizvezetékszerelést?

Lehunyta a szemét és nevetett. Szivből nevetett.

Megszakadok ebben a feszültségben és szenvedek a tréfálkozása miatt,
akármilyen jóindulatuan teszi is. Körülnézek a kávéházban, hogy magamhoz
térjek. Itt-ott kalapot emelnek és én viszonzom a köszönést és minden
olyan távollevőnek tünik föl előttem. Az embereket az a bájos hölgy
tette rám figyelmessé, akivel ültem.

– Tehát maga ismeri ezeket az embereket, mert köszön nekik?

– Igen, némelyiket… Jól érzi magát itt a városban?

– Nagyszerüen. Két bácsikám van itt és azoknak is van néhány barátjuk.

– Szegény fiatal Erik most otthon van – mondom tréfásan.

– Hagyjon már békében a fiatal Erikjével. Nem, itt van egy másik, akit
Bewernek hivnak. De egy idő óta nem vagyunk jóban.

– Majd elmulik.

– Gondolja? Különben meglehetősen komoly a dolog. Hallja-e, félig-meddig
arra várok, hogy az illető idejöjjön.

– Akkor majd mutassa meg nekem.

– Arra gondoltam, mikor ide jöttünk, hogy maga meg én itt ülünk és
féltékennyé tesszük őt.

– Igen, azt megtehetjük.

– Igen ám, csakhogy ahhoz magának egy kicsit fiatalabbnak kellene
lennie. Ugy értem, hogy…

Kényszeredetten nevetett. Ó, ezt még tisztázni fogjuk. Ne vess meg
minket, öregeket, véneket, mi egészen nagyszerü emberek lehetünk.

– Hadd üljek maga mellé a szófára, hogy a fiu ne láthassa az arcomat.

… Ó milyen nehéz is szépen és kedvesen megcsinálni a végzetes átmenetet
az öregségbe. Mikor eljön a görcsösség, a remegés, a grimaszok, a
küzdelem az ifjabbak ellen, az irigység.

– Kérem, kisasszony – könyörgök –, nem mehetne a telefonhoz és nem
kéretné ide Falkenbergnét?

Gondolkozik.

– Igen, ezt megtehetjük – mondja könyörületesen.

A telefonhoz megyünk, fölhivjuk a Victoriát és összekapcsolnak az
asszonnyal.

– Te vagy az, Lujza? Ha tudnád, kivel vagyok együtt… Kijöhetnél?… Az jó
lenne. A Grandban vagyunk… Azt nem mondhatom meg. Tényleg egy férfi, de
most már ur… Többet nem mondok. Jössz?… Nahát, most meggondolod magad?…
Rokonok? Igen, tégy, amint jónak látod, de… igen ám, csakhogy itt áll
mellettem… Persze, nehéz volna most ilyen hirtelen… Isten veled.

Erzsébet kisasszony letette a kagylót és csak ennyit mondott:

– A rokonaival kell együtt lennie.

Visszamegyünk és megint leülünk. Több bort hozatunk. Megpróbálok
vidámnak lenni és pezsgőt inditványozok. És amint a legjobban ülünk,
megszólal a kisasszony:

– Itt jön Bewer. Nagyon jó, hogy éppen pezsgőt iszunk.

Egy kicsit részeg vagyok és mert most meg kell mutatnom a müvészetemet
és a kisasszonyt el kell kábitanom más javára, beszélek, de másra
gondolok. Hiszen ez nem fog sikerülni. Képtelen vagyok a
telefonbeszélgetést kiverni a fejemből. Falkenbergné biztosan
megsejtette az összefüggést s azt, hogy én várok reá. Különben mi
rosszat követtem én el? Az Isten szerelmére, hát miért bocsátottak el
olyan hirtelen Övrebőből és miért fogadták föl Falkenberget a helyembe?
A kapitány meg a felesége talán sohsem voltak valami angyali barátságban
egymással, de a férfi mégis megérezte a bennem rejlő veszedelmet és meg
akarta menteni a feleségét ettől a nevetséges bukástól. Ezért jött most
ide és szégyenli, hogy a tanyáján voltam, hogy kocsisnak használt és
hogy kétszer együtt evett velem utazás közben. És szégyelte a
vénségemet…

– Nem, ez nem megy – mondja Erzsébet kisasszony.

Megint visszanyerem önuralmamat és bolondságokat mondok, mire nevetni
kezd. Sokat iszom és bátrabb leszek, mig végül a kisasszony kezdi azt
hinni, hogy saját magamnak akarom elbüvölni. Jobban kezd rám figyelni.

– Ugy-e, maga csinosnak tart engem?

– Legyen szives, hallgasson most, Falkenbergnéről beszélek.

– Csitt – mondja a kisasszony –, természetes, hogy Falkenbergnéről, ezt
tudtam az egész idő alatt, de ne mondja ezt. Azt hiszem, már kezdünk
hatni a fiura, csak folytassa ugyanigy.

Tehát még sem hitte, hogy a magam szakállára fáradozom. Mindehhez én már
tulöreg voltam, az ördögbe is!

– De hiszen Falkenbergnét nem kaphatja meg – kezdi megint –, egészen
reménytelen.

– Bizony, nem kaphatom meg. De magát épp ugy sem.

– Most is Falkenbergnéről beszél?

– Nem, most magáról.

Szünet.

– Tudja hogy szerelmes voltam magába. Az ám, odahaza.

– No, ez kezd érdekes lenni – mondom és közelebb huzódom a szofán. –
Most meg fogjuk törni Bewert.

– Képzelje, esténként fölmentem a temetőbe, hogy magával találkozzam. De
a férfiak ügyetlenek és nem látnak át a szitán.

– Ez most bizonyára Bewernek szól – mondom.

– Nem, való igaz, amit mondok. Én egyszer kimentem magához a mezőre is.
Nem a maga fiatal Erikjének szólt a látogatásom.

– Lehetetlen. Nekem szólt volna? – mondom és elcsöndesedve fájdalmas
arcot vágok.

– Ezt maga kedvesnek tartja. De ne felejtse el, hogy nekünk is kell
valaki a vidéken, akibe szerelmesek lehetünk.

– Ezt mondja Falkenbergné is?

– Falkenbergné? Nem. Ő azt mondja, hogy nem akar szerelmes lenni
senkibe, ő csak zongorázni akar és más effélét. De magamról beszélek.
Tudja, mit csináltam egyszer? Nem is kellene elmondanom. Akarja hallani?

– Szeretném.

– Hiszen én egy kislány vagyok magához képest, igy tehát nem baj: akkor,
amikor maga a pajtában aludt, egy délután besurrantam és rendbehoztam a
takaróit és ágyat csináltam belőlük.

– Maga volt az? – mondom őszintén és kiesem a szerepemből.

– Látta volna, hogyan lopóztam. Hahaha.

De a kislány nem volt eléggé tapasztalt, kis vallomása közben állandóan
szint változtatott az arca és erőltetetten nevetett, hogy elrejtse
zavarát.

Segitségére akarok lenni és ezt mondom:

– Maga mégis nagyszerü nő. Ilyesmit Falkenbergné nem tett volna.

– Nem, viszont ő öregebb is. Maga azt hitte, hogy egykoruak vagyunk?

– Azt mondta Falkenbergné, hogy nem akar szerelmes lenni senkibe?

– Igen. Azaz, nem is igy, nem tudom. Hiszen Falkenbergné férjes asszony,
amint tudja s ő nem mond semmit. Beszéljen most megint egy kicsit velem…
És emlékszik rá, mikor egyszer nekünk együtt kellett a boltba mennünk?
Mind lassabban és lassabban mentem, hogy maga utólérhessen…

– Igen, az kedves volt magától. Viszonzásul most én akarok magának
örömet szerezni…

Fölugrom és átmegyek a fiatal Bewerhez és azt mondom neki, hogy nem
inna-e velünk egy pohár pezsgőt az asztalunknál? Átviszem, Erzsébet
kisasszony arca lángvörös lesz, mikor a fiu közeledik. Mikor szépen
összeboronáltam a fiatalokat, azt mondom, hogy eszembe jut valami
elintézni valóm és itt kell hagynom őket, amilyen gyorsan csak lehet.

– Maga, Erzsébet kisasszony, valósággal elbüvölt engem, de ugy érzem,
hogy ugy sem kaphatom meg. Ami különben rejtély számomra…



XXXIV.

Lerohanok a Városház-utcába és egyideig a kocsisok között állva, szemmel
tartom a Victoria kapuját. De hiszen ő ma este rokonaival van együtt.
Erre bemegyek a szállóba és beszélek a portással.

– Igen, a nagyságos asszony idehaza van. Második emelet, 12.

– Tehát a nagyságos asszony nincs a rokonainál?

– Nincs.

– Hamarosan elutazik?

– Eddig nem szólt semmit.

Megint kimegyek és a kocsisok kocsijuk fedelét lehajtva, magukhoz
tessékelnek. Kiválasztok egyet és beszállok.

– Hova parancsolja?

– Itt fogunk állni. Óraszám fogadom föl magát.

A kocsisok összesugnak. Az egyik ezt mondja, a másik azt. Hogy biztosan
vigyázni fog a szállodára, a felesége biztosan bent van egy kereskedelmi
utazónál.

Igen, vigyázok a szállodára. Egyik-másik szobában világosság van és
hirtelen eszembe jut, hogy ő fönn állhat az egyik ablakban és láthat
engem.

– Várjon – mondom a kocsisnak és bemegyek a szállóba.

– Hol van a 12-es szoba?

– A második emelten.

– És az ablakai a Városház-utcára nyilnak?

– Igen.

– Akkor, ugy látszik, mégis a hugom integetett – mondom és hazudom, hogy
bejuthassak.

Fölmegyek a lépcsőn és nehogy vissza találjak fordulni, azonnal kopogok,
amint megtalálom a számot. Semmi válasz. Még egyszer kopogok.

– A szobalány van kint? – kérdi valaki bentről.

Nem mondhattam, hogy igen, a hangom elárult volna. Megnyomtam a
kilincset. Be volt zárva. Ugylátszik félt, hogy jövök és talán látott is
kint.

– Nem a szobalány van itt – mondom és hallom, hogy szavaim mily idegenül
konganak.

Hosszu ideig várok és hallgatózom. Motozást hallok belülről, de ajtót
nem nyit senki. Ekkor valamelyik szobából két rövid csöngetés hallatszik
a portáshoz. Ez ő – mondom magamban –, idehivja a leányt, mert
nyugtalan. Elmegyek az ajtajától, nehogy őrültséget kövessek el és
amikor a lány jön, találkozom vele és ugy teszek, mintha lefelé mennék.
Hallom még, amint a lány mondja: Igen, a szobalány. És hogy nyilik az
ajtó.

– Nem a’ – mondja megint a lány –, csak egy ur volt, aki éppen most ment
le.

Arra gondoltam, hogy kiveszek egy szobát a szállóban, de meggondoltam,
hogy ő nem olyan asszony, aki kereskedelmi utazókkal szokott találkozni.
Mikor lemegyek a portáshoz, menetközben mondom neki, hogy a nagyságos
asszony bizonyára már lefeküdt.

Aztán kimegyek és megint beülök a kocsiba. Az idő mulik, az óra szalad,
a kocsis azt kérdi, nem fázom-e? Ó igen, egy kicsit. Kérdi, hogy várok-e
valakit? Igen… ideadja a takaróját a bakról és mert ilyen kedves, valami
borravalót adok neki.

Az idő mulik. Egyik óra a másik után telik el. A kocsisok már nem
röstelkednek, hanem hangosan mondják egymásnak, hogy tönkrefagyasztom a
lovat.

Nem, ez tényleg nem használ. Kifizetem a kocsit, hazamegyek és ezt a
levelet irom:

„Nem volt szabad _irnom_, megengedi-e legalább hogy lássam? Érdeklődni
fogok a szállodában holnap délután 5 órakor.

Korábbi időpontot irjak? Hiszen a délelőtti világosság olyan erős,
hogyha meg leszek hatva és a szám vonaglani kezd, rémesen fogok festeni.

Magam vittem a levelet a Victoriába és megint hazamentem.

Egy hosszu éjszaka és milyen hosszuak voltak az órák! Nem tudok aludni,
most, amikor kellene, hogy megerősödjem és friss legyek. Hajnalodott,
fölkeltem. Miután sokáig csatangoltam az utcákon össze-vissza, megint
hazarohanok, lefekszem és alszom.

Az órák telnek, amikor fölébredek és összeszedem a gondolataimat, a
telefonhoz sietek és megkérdezem, hogy elutazott-e?

– Nem, a nagyságos asszony nem utazott el.

Akkor hál’ Istennek mégsem akar előlem menekülni, mert a levelemet már
régen megkaphatta. Nem, tegnap csak szerencsétlenül választottam meg az
időt, ez volt az egész.

Eszem és ujra lefekszem aludni és amikor fölébredek, dél már elmult.
Erre megint a telefonhoz sietek és oda kérek kapcsolást.

– Nem, a nagyságos asszony nem utazott el, de már becsomagolt. Most
nincs idehaza.

Gyorsan elkészülök és rögtön lehajtatok a Városház-utcába és figyelek.
Egy fél óra alatt sokan járnak ki és be a szálloda kapuján, de ő nincs
közöttük. Most 5 óra van, bemegyek a szállóba.

– A nagyságos asszony elutazott.

– Elutazott?…

– Ön telefonált? Abban a pillanatban jött haza és elvitte a holmijait,
de levelet hagyott itt.

Átveszem a levelet és anélkül, hogy fölbontanám, megkérdezem, hogy mikor
megy a vonat.

– A vonat 4 óra 45 perckor ment el – mondja a portás és az órájára néz.
Most 5 óra.

Fél órát pocsékoltam el a várakozással.

Leülök egy lépcsőfokra és magam elé meredek. A portás tovább fecseg és
azt mondja, hogyha jól sejti, az a hölgy nem a hugom volt.

– Mondtam a nagyságos asszonynak, hogy éppen most telefonált egy ur. De
csak annyit felelt, hogy nincs ideje és hogy adjam át önnek ezt a
levelet.

– Volt vele egy másik hölgy is, amikor elutazott?

– Nem.

Fölugrom és megyek. Az utcán fölbontom a levelet és olvasom:

„Nem _szabad_ üldöznie többé –“

Egészen kábultan a zsebembe dugom. Nem csudálkoztam, nem tett rám semmi
nagyobb hatást. Igazi asszonyi munka. Kapkodó szavak az első benyomás
után, aláhuzás, gondolatjel…

Azután eszembe jut, hogy elmegyek Erzsébet kisasszonyhoz. Ez volt az
utolsó reményem. Hallom, amint a csengő berreg odabent, ahogy megnyomom
a gombot és hallgatózom, mint a zugó orkánban.

– Erzsébet kisasszony egy órája elutazott.

*

Erre sok bor és sok whisky következik, nagy tömeg whyski. És ujabb
huszonegynapos dorbézolás következik, ami alatt függöny ereszkedik földi
öntudatom elé. Ebben az állapotomban jut eszembe az egyik napon, hogy
kis csinos aranyrámás tükröt küldök egy vidéki házikóba. Egy Olga nevü
lánykának, aki éppen olyan kedves és csinos, mint valami kis borju.

Igen, mert a neuraszténiám még megvan.

A favágógép a szobámban fekszik. Nem tudom többé összeállitani, mert
farészeinek legnagyobb részét otthagytam egy vidéki paplakban. Egészen
mindegy, ha a szerelmem őiránta megszünt. Neuraszténiás uraim, beteg
emberek vagyunk mi és annyit sem érünk, mint bármelyik állat…

Azután egy szép napon meguntam a hosszu öntudatlanságot és megint
elutaztam egy szigetre.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: _Pontoppidan_ Henrik hirneves dán regényiró. – _A ford._]

[Footnote 2: _Trönd_, _Valdres_ Dél-Norvégia két kerülete, melynek
lakossága a többitől elütő tájszólást használ. – _A ford._]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Őszi csillagok" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.