Title: Álomvilág - Elbeszélések
Author: Ambrus, Zoltán, 1861-1932
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Álomvilág - Elbeszélések" ***


Ambrus Zoltán Munkái III. KÖTET

ÁLOMVILÁG


Ambrus Zoltán Munkái

III.

ÁLOMVILÁG

ELBESZÉLÉSEK



BUDAPEST MDCCCCVI VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET R.-T.


Ambrus Zoltán

ÁLOMVILÁG

ELBESZÉLÉSEK



BUDAPEST MDCCCCVI VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai es Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.



PÓKHÁLÓ KISASSZONY.


I.

Nagyon gyerek voltam még akkor, mikor először láttam. És természetesen:
álmomban láttam őt először A kik szerepet vállaltak a sorsomban, soha se
mulasztották el bejelenteni magukat hajnali álmaim ezüst esőtől fénylő
palotáiban.

Azt álmodtam akkor, hogy megszöktem a nagy kék szobából, mely nekem a
világot jelentette. Ébren, ébren gondolni se mertem volna erre a
szörnyüségre; de álmában szárnyai nőnek a legjobb kis fiunak is, s én
meg akartam tudni: mi van a nádason túl? Úgy kezdődött az álmom, mintha
már megugrottam volna. A boldog lények hálátlanságával siettem le a
lépcsőn, s odalenn dobogó szivvel lapultam meg a kökény-bokrok mögött.
Hátha észrevesznek s egyszerre csak visszaszólit egy ismerős hang?! (Egy
ismerős hang, melyet nem hallok többé soha.) Nem; szabad voltam, akár
ma. Megkerültem a kút-házat s minden szerető szemtől távol: nyugodtabban
koczogtam tova. Csak a sinek mentén mertem haladni: ez a sin-pár volt a
zsinór, mely a nagy kék szobával összefüzte a járó székéből elillant
tékozló fiut. A kanyarodónál nagyot dobbant a szivem. Hirtelen elém
bukkant az óriási jelző-oszlop, s ilyen közelről még soha se néztem
egyetlen, nagy, vörös szemébe. De aztán neki bátorodtam s tovább
lépegettem. Minő kalandos út, én Istenem! Egy ökörszem majd levert a
lábamról s a sás halk zizegése kimondhatatlan félelemmel töltött el.
Majd egy lokomotív rohant el mellettem, mint egy megdühödött, roppant
fekete komondor, mely nem ismeri meg többé a gazdája kis fiát. A
telegráfrudak, mint komor felkiáltó jelek meredeztek elém, s a
messzeség, rejtelmes hangjaival, bal-jóslatokat suttogott a fülembe.

Egy kicsit haboztam: ne forduljak-e vissza? De a róna intett.

Letértem túlnan egy gyalogösvényre, mely a nádas felé vezetett, és enyém
volt a róna, először világéletemben. Felhőtlen ég nevetett velem szembe
s lábam uj erőre kapott a pázsit selymén. A jóságos kövér levegő
megsimogatta szőke hajamat s azzal biztatott, hogy szereti ő a kis
fiukat is. A nádas eltünt a szemem elől; nem gondoltam semmire, csak
mentem tovább, tovább; és eltévedtem.

Mire körülnéztem, már késő volt. Nem láttam egyebet, csak a végtelen
sikságot. Elbágyadt szemem nem találta meg sem az állomást, sem a
jelző-oszlopot, sem a falu tornyát. Talán a könnytől nem, mely egyszerre
csak összefutott szempilláim alatt.

Álmában az ember, kivált ha még nagyon fiatal, hajlandó hinni a virágok
lelkében. Igy eshetett, hogy szenderem ködében sorra kérdeztem az
előttem pompázó csodálatos virágokat: »Mondjátok meg, virágok, merre
találok haza?!« A virágok nem feleltek. S én kitaláltam, hogy ezek a
virágok nem nekem nyilnak.

Csak egy reménységem volt még: három sápadt zöld bokor az ónos
messzeségben. Arra tartottam. Micsoda szerencsém volt! Ez a három bokor
nem volt délibáb, hanem egy kis erdő. S én biztosra vettem, hogy ebben a
kis erdőben egy jótékony gnómot fogok találni, a ki utba igazit.

A cserjés véresre karmolta arczomat s meztelen térdemet vörösre csipte a
csalán. Jeges lélekzetü árnyékok közt vergődtem előre, melyek mintha
komor szellemek lettek volna. De küzködésem nem volt hiábavaló. A
gallyak mögött, melyek homlokomat verdesték, valami tisztásfélét
pillantottam meg, s egy utolsó erőfeszités után, végre-valahára, lábam
előtt bugyborékolt az Ér.

Az Ér, de nem az a szennyes, sekély viz, melyről oly sokat hallottam
beszélni, hanem egy duzzadó, helyes kis folyó, melynek ultramarin szinü
vizén aranyhajócskák uszkáltak. Az arany-hajócskákat valami titokzatos
lehellet hajtotta; s a vizfenékről édes, halk zene hallatszott.

Bódultságomban talán elandalodtam volna ezen a lágy zengésen, de
pillanatnyi merengésemben egy csúfondáros hang zavart meg; valami
különös, zengő nevetés, melyet mintha sok piczi csengettyü kisért volna
csilingelő szóval. Fölnéztem, s az Ér tulsó partján egy furcsa
társaságot pillantottam meg, mely láthatóan éppen csak engem várt.

A kék virágokkal szegett mezőn egy szép kis kinai lány állott, kontyba
tűzött hajjal s türkizes gombu, hosszu tűvel a hajadíszében. Soha ilyen
leányt; kék volt a szeme, kék a ruhája, kék még a haja is. Egy csomó kék
virágot szórt elém a habokba, s láttam, hogy virágainak még a levelei is
kékek. Körülötte, szép rendben, idomtalan kis kinai majmok ültek, a kik
mind kéken vigyorogtak a világba, s kék repkényt tartottak a kezükben.

És szólt a kis kinai lány, olyan hangon, mint ahogy a karácsonyfák
csengettyüje szól:

– Jó napot, kis fiu. Légy üdvöz minálunk.

– Ó, szép kinai lány – feleltem én, és reszketett a lábam – mondd meg
nekem, merre találok haza?

A kék majmok kancsalul vigyorogtak; a kis kinai lány elmosolyodott.

– Haza? – szólt, s hangja zengésében volt valami fenyegető – ne kérdd
azt, kis fiu. Te soha se fogsz haza találni többé. Ez a büntetésed, a
mért megszöktél hazulról.

Keserves sirásra fakadtam, s a könnyem úgy hullott, mint a záporeső. A
kék majmok bukfenczet hánytak örömükben. A legkisebbik felkunkorodott a
kék repkényre, s onnan vihogott le rám. A kis kinai leány azonban
megszánt, s így kezdett vigasztalni:

– Ne félj. Jó dolgod lesz nálam, jobb, mint odahaza. Elviszlek magammal.
Városom ezüst vizen épült, s palotái fehér ködben úsznak. A legszebbiket
teneked adom. Király léssz udvaromban, s birodalmamban az történik, a
mit te akarsz. Csak intened kell, s a lehetetlen valóra válik; és hogyha
valamit kivánsz, csupán a kezedet kell kinyujtanod érte. Légy nyugodt;
nem fogsz haza vágyakozni. Ha ezen a folyón átjöttél a tulsó partra, nem
emlékszel többé. Boldogságodnak nem lesz se kezdete, se vége.
Gyönyörüségeket fogsz látni, a mikről nincsen képzeleted; zene vár rád,
mely szebb, mint a keruboké; illatokat fogsz érezni, melyekről sejtelmed
se lehet; selymen meg bársonyon kell járnod, s bort fogsz inni, a minő
so’se volt a földön. Mindezért pedig: nem kivánok tőled semmit. Nem lesz
egyéb dolgod, mint hogy gyémánt-palotádban, melyet négy silbak őriz,
hogy a napfény be ne süssön hozzád, angyal arczu, vizes szemü, piros
bóbitás kis lányoknak el fogod beszélni Random Roderik kalandjait.

– De én haza akarok menni! – pityeregtem rémülten.

– Már késő. Te az enyém vagy.

– S ki vagy te, a ki ily kegyetlenül szólsz hozzám?

– Én tündér vagyok, és a nevem: Pókháló.

– Ó, Pókháló – rimánkodtam, összekulcsolva a kezem – ereszsz el ez
egyszer, s mondd meg, hogy merre találok haza?! Igérem, sohase leszek
többet rossz, sohase lépem át birodalmad határát, s nem jövök az Ér
partjára soha. Csak még ez egyszer bocsáss el, könyörgök.

– Késő – csilingelt Pókháló.

Intett; a kék majmok a vizbe ugráltak, hogy átrohanjanak érettem, s
megkötözzenek. Az egyik aranyhajó nyilsebesen tartott felém; láttam,
hogy el vagyok veszve. Menekülni akartam, de lábam a földbe gyökerezett.
A szemem elborult; éreztem, hogy a majmok megragadnak; nagyot
sikoltottam, és fölébredtem.

Rácsos ágyamban találtam magamat; rácsos ágyamban, melynek jól ismert
zöld hálózata, most az egyszer, minden szokás ellenére, le volt
eresztve. Verejtékes arczom fölé egy áldott arcz hajolt, s ez az édes
közelség lassankint elcsititotta szivem dobogását. Az éj borzalmai
elszálltak lázas fejem felől; a földé voltam ujra. Nem féltem többé
semmitől, senkitől.

És reggelizés közben, mikor nagy kinai porczellántálunk czirádáin
viszont láttam tündéremet egész majomudvarával, már bátran néztem
szemébe az éjszakai rémnek, s vidáman köszöntem neki:

– Jó reggelt, Pókháló kisasszony!

De attól fogva gyakran gondoltam a tündérre; és nem minden nyugtalanság
nélkül gondoltam rá. Éreztem, hogy még találkozni fogok vele, s kissé
féltem a pillanattól, a mikor, tán más alakban, el fog jönni ujra, s
megint a fülembe csilingeli, hogy nincs szebb dolog a világon, mint
angyal arczu, vizes szemü, piros bóbitás kis lányoknak mesélni a hires
Random Roderikről, s arról, a mit átélt szárazon és vizen.


II.

Persze hogy ráismertem, mikor ujra láttam. Ekkor ugyan már
matróz-kalapot viselt, a haja két fonatban lelógott a hátára, s az
oldalán táska csüngött, melyre ez volt fölirva, hogy: »Musik«, de azért
ráismertem. A ki egyszer tündért látott, ráismer a gonoszra bármi földi
mezben.

Akkor már nagy kamasz voltam, s állitólag a szinusz alfával, meg a
koszinusz betával foglalkoztam volna sokat és tüzetesen. A tulajdonképpi
és egyetlen foglalkozásom pedig az volt, hogy reggelenkint, a mint
lehajtottam a kávémat, rohanvást vágtattam Binder Sárika után, hogy
elfogjam még a kapuczinus-templomnál, s ott illedelmesen megemelintvén
előtte a kalapomat, azt kérdezzem tőle:

– Tisztelt Nagysád, minthogy ma véletlenül nekem is az iskola-utczában
van dolgom, megengedi-e, hogy elkisérjem?

A Binder Sárika jósága és az én egyhanguságom határtalanok voltak.
Egyébként sietek kijelenteni, hogy kettőnk regényéből már csak a
következő párbeszéd-rongyra emlékszem, mely épp oly gyakori volt nálunk,
mint Homérosznál a Rhododaktülosz Éosz:

– Lantos ur szintén az iskolába szándékozik?

– Igen, Nagysád, szintén.

Természetesen, minthogy egyébbel akkortájt egyáltalán nem foglalkoztam,
abban az órában is Binder Sárika után vágtattam, mikor viszont kellett
látnom tündéremet. Ó, az álnok! Nem a Sárika virágos, kék mosóruháját
öltötte magára, csakhogy megejtsen?! De én keresztülláttam rajta.
Tudtam, hogy az, a ki mellettem lépeget, csak ál Binder Sárika, s a
valóságban nem más, mint Pókháló kisasszony. Ráismertem a mosolyáról, a
tekintetéről, csengettyü-hangjáról.

Nem mondom el, hogy mit beszéltünk; talán nem is beszéltünk egyébről,
mint táncziskolai apró történetekről. Beszéd dolgában tündérem hű maradt
szerepéhez. De meggyónom, hogy tekintete és mosolya egészen másról
beszéltek; meggyónom, hogy ez a tekintet és ez a mosoly a halhatatlanság
örök dicsőségét igérték nekem.

És csakugyan megszöktem az iskolából; csakugyan kimentem a városmajorba,
verseket irni, ölelkező rimekben; a tölgyek közé, hogy átadjam a
halhatatlanságnak a Binder Sárika nevét, s ráadásul a magamét is.


III.

Egyszer, jóval későbben, utra készülődtem. Menekülni akartam a
haszontalanság esztendőinek hazajáró lelkei elől. Okos emberré szerettem
volna lenni. Akkor azt hittem, hogy ez könnyü, csak akarni kell.

Azt még nem tudtam, hogy hová megyek, csak azt tudtam, hogy el kell
mennem akárhová; el onnan, a hol voltam. Mégis, úgy gondoltam, hogy majd
jobbra tartok.

Már mindenem össze volt csomagolva, csak még egy Pierrette-kép állott az
iróasztalomon. Erről az egyről sokáig nem tudtam elhatározni: vajjon
magammal vigyem-e, vagy a kályhába dobjam? Egy bolond kép, olyan, a
milyet fiatal festők szeszélyből, művészi hányavetiségből ütnek össze;
valami idétlenség: fehér-fehéren. Egy mosolygó, kékszemü Pierrette;
ostobaság, mondom, mely azonban kedves volt nekem.

Tudniillik: ismertem egy kissé ezt a Pierrette-et.

Ledültem a kanapémra, hogy még öt perczet adjak magamnak az
elhatározásra. A szomszédban egy doktor-kisasszony a Lohengrin
nászindulóját kezdte kalimpálni. Untam már a nászindulót, a
doktor-kisasszonyt, a Pierrette-et, magamat és az egész világot.

Egyszerre az iróasztalomról megszólalt a kép.

– Nézz rám.

– Nem. Soha többé.

– Nem ismersz?

– Ó, nagyon is! Jobban, mint szeretném.

– Tévedsz. Én vagyok, Pókháló.

– Úgy? Mindegy. Rólad sem akarok tudni többé.

– Miért nem?

– Mert megcsaltál. Elhitetted velem, hogy nincs szebb dolog a világon,
mint a Random Roderik kalandjai. Nos hát ez hazugság. Minden mese
szörnyen ostoba; okos dolgok: a kőszén, a valuta és a perrendtartás.
Aztán meg örök dicsőséget igértél nekem. És ez még nagyobb hazugság
volt. Azon kezdem, hogy dicsőség nincs, talán nem is volt soha. Vagy ha
mégis volna, annyi bizonyos, hogy nem az én számomra termett.

– Ej – szólt a kép – mikor gyerek voltál, úgy beszéltem hozzád, mint
gyerekhez szokás. Azért nem csaltalak meg. Hidd el nekem, ezen a földön
minden, de minden: játék; s az a játék, a melyet én mutattam neked, még
a legszebbek közül való. A dicsőség sem álom, ha csak azt képzeled
alatta, a mit elérhetsz. Mit gondolsz, van olyan csodabogár, a ki nem
törődik vele, hogy a többiek megbecsülik-e?! Ugyan hadd el! Ismerlek,
szép maszk! Aztán meg: már benne vagy a játékban. Ha veszit is az ember:
mindenkin rajta áll, hogy legalább szépen játszsza végig a megkezdett
játékot. És ha vannak dolgok, a melyek nem a te számodra termettek,
ezek: a kőszén, a valuta, a perrendtartás, meg a többiek.

– Mit akarsz tőlem?

– Azt akarom, hogy balra menj, ne jobbra. És engem vígy magaddal.

Fölálltam, fogtam a Pierrette-et és bedobtam a tűzbe. Hanem azért balra
mentem, nem jobbra. S a legelső helyen, a hol tanyát ütöttem, a falról
egy Pierrette-kép mosolygott le rám. Valami Willette-másolat; fehér
fehéren.


IV.

Ó, hogy álom volt csupán!

Úgy tetszik, rég volt, nagyon rég. Mikor még más nap volt az égen. Mikor
ujra megtanultam imádkozni. Mikor még volt a világon tavasz; mikor még
volt a gyümölcsnek íze; mikor a gyerekek még énekeltek az utczán.

Emlékszem, egy este, lámpafénynél, betüket vetettem betük után. Nem volt
az se kőszén, se valuta, se perrendtartás, de valami afféle. Elég az
hozzá: akkor kedves volt nekem az a munka.

Elbóbiskolhattam egy kicsit, mert felriadtam rá, a mint valami az
asztalról a földre koppant. Egy könyv. A _Fleurs du mal_.

A hogy’ lehajoltam érte, pézsma-illat csapott meg, s ugyanakkor valaki
megérintette a vállamat. Tudtam jól, hogy a ki vállon érint, nem élő
lény, csak üres látomás, de már nem volt erőm rá, hogy megtöröljem a
szemem.

S a valaki igy suttogott a fülembe:

– J’aime de vos longs yeux la lumière verdâtre.

– Honnan jössz, látomás?

– Innen, ennek a könyvnek a lapjai közül. Nézd, hogy’ össze van gyürve a
báli ruhám.

Csakugyan, nem a legjobb szinben volt a szegény látomás. S
meglátszhatott az arczomon, hogy nem igen vagyok megilletődve.

– Ej tán meg se ismered a szegény kis Pókhálót? Már az igaz, hogy szépen
megfelejtkeztél rólam!

– Hagyj nekem békét. Nem szeretem a pézsma-illatot.

– Ez nem pézsma. Ez tamarinfa-illat.

– Legyen akármi: menj vissza, a honnan jöttél. Ne zavard meg a
nyugalmamat. Boldog vagyok. Nem kellesz.

– Goromba vagy velem. Ezt nem vártam tőled, hálátalan! Ez csúf dolog! Én
mindig kedves voltam hozzád.

– Rászedtél. Emlékszel még a hazugságaidra?

– Nem voltak azok hazugságok. Mit tehetek róla, hogy türelmetlen
voltál?! S aztán édesem, ha megcsaltalak volna is?!… Meg fogod
bocsátani.

– Nem. Ezután majd csak szépen megleszek nélküled. Nem esik többé
nehezemre lemondani rólad.

– Majd meglátjuk. Engem nem egykönnyen felejtenek el az ilyen urfiak.
Különben ez nem is illenék hozzád. Te azok közé tartozol, a kik
visszatérnek.

– Nagyon bizonyos vagy a dolog felől. Pedig hiába valók lesznek az
igéreteid.

– Nincs igazad. Tudnék igérni valamit, a mit kár volna visszautasitanod.

– Ugyan mit?

– Szófrozűnén. Békét tenmagaddal. Eh, ne add az ártatlant! Azt hiszed,
sokáig be fogod érni ezzel a munkával?! Ezzel a munkával!

Felkapta az irásaimat s az asztal alá lökte.

– Csitt, ne üss lármát! És beszélj halkabban, mert kidoblak.

– Vissza fogok jönni az ablakon.

– Nem. Távozni fogsz az ablakon. Még pedig tüstént.

Kinyitottam az ablak egyik szárnyát s lehajitottam a _Fleurs du mal_t a
szomszéd puszta kertbe. A látomás eltünt.

Hanem a könyvet másnap visszahozták. Kitalálták, hogy csak az enyim
lehetett.


V.

Egy rettentő, halálos zsibbadtság után, mikor a szemem kezdte ujra
meglátni a tárgyak formáit s a szineket, mikor megint hozzászoktam a
fényhez és a hanghoz, mikor, méltó bámulatomra, néha-néha azon leptem
meg magam: mintha gondolkoznám – egy borongós, fagyos őszi este, ismét
látnom kellett Pókháló kisasszonyt.

Ó, a nyomorult, mily ravaszul ejtett meg! Még magamhoz se tértem, már
ott leselkedett közel, a szoba legsötétebb zugában. Még alig néztem szét
az otthonomban: »Az ott függő lámpa. Ez egy márvány-asztalka. Egy
márvány-asztalka… nem emlékszem! Ott, ott egy kép van. És ez itt, ez én
vagyok« – s már végig simitott a homlokomon hideg kezével. Eleinte úgy
settenkedett körültem, mint az árnyék. Aztán szólt hozzám, halkan,
gyöngéden, figyelmesen, mint egy hű cseléd. Végre leült az ágyam mellé,
mint egy testvér.

Sötét ruhában volt, és szelid, nyájas szeméből nem sugárzott egyéb, csak
irgalmasság.

Mikor fölkeltem, ott volt, hogy a karjába fogózzam. Ha odakünn fütyült a
szél, lebbent, hogy betegye az ablakot. Ha nem tudtam aludni, meséket
mondott nekem: édes, kedves történeteket.

És eljövén az idő, mikor el-el kellett válnunk, azzal hagyott el, hogy:
»Holnap. Holnapután. Mindennap.«

|

Azóta gyakran láttam. Azóta nagyon megszerettem. Azóta kedvesebb volt
hozzám, mint valaha. Azóta azt hittem, hogy ő az én szeretőm.

És néha igazán azt képzeltem, hogy karjaim közt tartom Pókháló
kisasszonyt.


VI.

A multkor láttam utóljára. Ó, tudom, hogy utóljára!

Izgatottan jártam le és fel a szobámban; a türelmetlenségtől lázasan
vártam rá. A fali óra egyik negyedet a másik után berregte el; nem jött.
Megpróbáltam másra gondolni; nem sikerült. Egy szemtelen szán már vagy
huszadszor csörömpölt el ablakaim alatt; csak az nem akart mutatkozni, a
kit én lestem szorongva. Egy óra, másik óra, harmadik óra. Ó, én bolond,
a ki nagy kivilágitást rendeztem a tiszteletére! A sötétségben talán
megszánt volna az álom.

Végre, nagysokára, felpattant az ajtó s ott állt a küszöbön. Még csak
egy mosolylyal se mentegette magát.

Ametiszt szinü, bársony szoknyában jelent meg előttem, s öltözékének
alsó része ezüstös fényt sugárzott. Ruhadereka rózsaszinü
fátyolszövetből volt, melyet rózsaszin gyöngysor fedett. Egy ocsmány
sárga rózsát tartott a kezében; s most vettem észre először, hogy
Carmenhez hasonlit.

– Igy jön hozzám?! – kérdeztem. – Tovább akar menni? Hová készül?

Leereszkedett egy hintaszékbe s egyszerüen nem felelt a kérdéseimre.
Csak annyit mondott, hogy:

– Köszönje meg, barátom, hogy eljöttem. Nem érdemli meg.

Szemrehányásokkal halmoztam el. Felpanaszoltam neki, hogy mind ritkábban
és ritkábban jár hozzám, s ha eljön is, órákig várakoztat magára. Gyáva
és silány voltam, mint egy szerető, a ki rövidnek találja mézesheteit, s
féltékeny ismeretlen vetélytársaira. Csak mosolygott rajtam s tüntetve
játszott a gyalázatos sárga virággal.

– Megcsalsz, alávaló! – szóltam s megfogtam a kezét. Már nem tudtam,
hogy mit cselekszem.

– És ha úgy volna? – felelt ő. – Eh, hagyjon el, ön fájdalmat okoz
nekem!

Oly hitvány voltam, hogy még ezután is megaláztam magam.

– Ó, Pókháló! – rimánkodtam neki – ne légy hozzám kegyetlen! Lehetnek
fiatalabb kedveseid, nem lesz egy sem, a ki oly forrón, oly igazán
szeret téged, mint én. Musette, Musette! – igy szoktam volt nevezni
boldog perczeimben – Musette, felejtsd el, hogy most őrült vagyok, s ne
hagyj el! Édes kis Musette-em, gondolj rá, hogy tiéd vagyok örökre,
örökre!

Fölkelt s a vörös sávot nézte, melyet szoritásom hagyott a kezén.

– Nem szeretem az erőszakosságot – sziszegett. – Jó napot!

– Pókháló! – rémüldöztem, s reszkettem a felindulástól – csak nem akarsz
elhagyni?! Mondd, ugy-e, hogy nem akarsz elhagyni?! Pókháló, kérlek,
könyörgök, ne hagyj el! És hogy ha nem szeretsz többé, legalább légy
kegyelmes, és bolondits tovább!

Oly szivtelenül nézett rám, hogy elállt a lélekzetem.

– Nem. Elég volt a tréfából. Kérem, engedjen utat.

– Igy nem bocsátlak el.

Csak egy szánakozó tekintettel védekezett; de ez elég volt rá, hogy a
karom zsibbadtan hulljon le.

Elsétált az ajtóig; a küszöbről visszafordult.

– Akarsz egy jó tanácsot? Ne jöjj utánam. Nincs rá mód, hogy még egyszer
megtalálj. Különben igyekezzél szépen vénülni meg, s tanuld meg, hogy
árnyéknak, asszonynak, tündérnek so’se menj utána.

– Tehát sohasem szerettél?

– Soha. Játékszer voltál, s összetörtelek. Addio. Várnak a szeretőim.

Elment. Lassu, nyugodt léptekkel, mint egy gyermek, a ki tudja, hogy
eltiport egy hangyabolyt.

* * *

Gyávább voltam egy szobalánynál, a ki szerelmi bánatában gyufa-oldatot
iszik. Csak átkozódni tudtam.

– Tündér! – zokogtam – a ki megrontottad gyerekfejemet, a ki ingoványba
csaltál a kötelességek elől, a ki ráolvastál legjobb szándékaimra,
tündér, a ki megloptad boldogságomnak oly rövid óráit, tündér, a ki csak
azért ragadtál ki egyre édesebbé váló haldoklásomból, hogy megmutasd az
uj életnek egész silányságát, hogy arczomba vágd tulajdon semmiségemet,
hogy tükröt tarts elém, melyben nem látok egyebet, mint eldobott
kereplőt, elpusztult szélmalmot, garadot, a mely üresen jár – tündér,
légy átkozott!

De aztán lassankint lecsillapultam. S egyszerre, az emlékek rózsaszinű
ködén át, ismét elémbe csillant a Pókháló kisasszony finom arcza; a
szelid, nyájas arcza, nem az a szemérmetlen, daczos arcz, a melyet
nemrég láttam. Még egyszer, utóljára, láttam mosolyát, egyre
bágyadtabban, egyre halványabban, mig végre a köd összefolyt előttem… s
mire nem láttam többé semmit, a szivem megtelt hálával s azzal a
szomorusággal, mely édes és rejtelmekkel teli.

Úgy képzelem, Burgundiai Margit ezer szeretői között is akadhatott, a ki
a nesle-i torony fekete ablakánál, közvetetlenül a halálos ugrás előtt,
a legutolsó pillanatban, visszagondolván a szerelem éjjelére, igy szólt
magában:

– És mégis!… Ajkad ajkamon volt, karjaid körülfonták a nyakam, és
mámorom, szerelmi boldogságunk mámora, nekem megérte a többit: a
tornyot, a zsákot s a sáros halált.

* * *

Ezek voltak találkozásaim Pókháló kisasszonynyal.



MESE A HALÁSZRÓL ÉS A TENGERÉSZRŐL.


I.

Inicza picziny ablakánál ült és a végtelen tengerre nézett.

Egyedül volt.

– Milyen jó azoknak az asszonyoknak – szólt magában – a kik a tengeren
túl laknak! Ott napfény van, és a nők szines ruhában járnak. Kaláris
csüng a nyakukban, és hosszu fátylat hordanak, mely tánczközben
libeg-lobog, mint a karcsu goëlette-ek vidám kis zászlói. Nappal
palankinban sétálnak, s apró szerecsenyek szaladnak előttük, a kik
legyezőikkel megóvják őket a mérges legyek csipéseitől. Mikor pedig
feljő a hold, délutáni szendergésükből zengő harang-játékra ébrednek.
Tarka lámpák gyulnak ki az édes vizek partján, vig csónakok siklanak
tova a tó ezüstjén, a langy éjszakában fölcsendül a férfi-szó:
»Szerelmem, itt a hold!« – és ők lemennek a partszélre, közel a
lótuszokhoz és a nimfeákhoz, tánczolni lakodalmi zenére jókedvü
hajóslegényekkel és vigan kurjongató katonákkal… Milyen jó azoknak az
asszonyoknak, a kik a tengeren túl laknak!

Ránézett a kakukk-órára. De a kakukk-óra ügyet se vetett rá; egyhanguan
kopogta, hogy: »Kinn van, kinn van!«

– Mig én!… – sóhajtott a szegény Inicza. – Egész nap egy ültő helyben
hallgatom a tenger harsogását, s a szél fütyölését. Olyan kicsiny ez a
szoba, olyan sötét van idebenn, s én olyan egyedül vagyok! Istenem,
milyen jó is azoknak az asszonyoknak, a kik a tengeren túl laknak!

A kakukk-óra részvétlenül, egyhanguan kopogott: »Kinn van, kinn van!«

Oda künn kétségbeesetten sivitott a szél, a tenger bömbölt, s a vihar
ész nélkül csapkodta a kunyhó falát.

Egyszerre benyitott a halász. Kopasz homlokáról verejték csurgott,
torzonborz szakállát belepte a dér, s arcza vörös volt a napi
munkájától. A hátán nagy hálót czipelt, a melyben kis halak, nagy halak
és rákok ficzkándoztak.

– Brrr! – szólt a halász. – Idebenn még hidegebb van, mint odakünn.
Asszony, mért nem gyujtottál tüzet?

Inicza arra gondolt, milyen másképp hangzik a férfiszó oda át, túl a
tengeren: »Szerelmem, itt a hold!« – de nem szólt semmit, hanem fölkelt
és tüzet rakott.

A halász letette a hálót és elégedetten dörzsölgette kérges, vörös
kezét.

– Szép halak, jó halak – örvendezett magában. – Pompás falatok, a király
se eszik jobbat. No, Inicza, mit szólsz hozzá?! Jó fogásom volt, nem
igaz?!

És röhögött.

– Az ám – szólt Inicza és nem szólt többet. A kék ruhás hajós-legényekre
gondolt, a kik a holdfényen fátyolos lányokkal tánczolnak.

A halász kimeresztette két nagy szemét.

– Asszony, mért nem mondod, hogy: »Szép halak, jó halak!?«

– Szép halak, jó halak – szólt Inicza.

– Szép halak, jó halak – kopogta egyhanguan a kakukk-óra.

– Gyere, ülj az ölembe! – szólt a halász.

Inicza szót fogadott. Csakhogy nem szólt semmit, és nem nézett az urára.
Rászegezte szemét a picziny ablakra és kibámult az éjbe.

– Mit nézel? – kérdezte a halász.

– A hajókat nézem, a mint délnek mennek.

– Azok nem hajók. Azok felhők. A felhőket nézed hajóknak.

– A felhőket nézem hajóknak – szólt Inicza engedelmesen.

Leszállott az ura öléből s a tűzhelyhez ment, a hol, nagy duruzsolás és
bugyborékolás közt, már főni kezdett az étel. Inicza megvárta, mig megfő
egészen. Aztán levette a bögrét a tűzhelyről s oda tette az ura elé.

A halász evett és ivott. Nagyokat nyelt és hatalmasakat hörpintett.
Inicza elnézte, milyen gyorsan tünnek el szájában a legnagyobb falatok,
s a kék övü hajós-tisztekre gondolt, a kik túlnan, a tenger másik
partján, kivilágitott kertekben, tarka papirlámpások alatt
koczintgatnak, dalolván. Azok foghegygyel esznek.

– Hát te nem eszel? – kérdezte a halász.

– Nem eszem – felelt Inicza. – Halszaga van.

– És még milyen jó halszaga! Kóstold meg csak!

De Inicza csak rázta a fejét s nem akart enni.

– Mi bajod? – kérdezte a halász.

Inicza nem felelt.

A halász megtörülte a száját az inge ujjával, s ránézett az asszonyra.

– Mi bajod? – kérdezte még egyszer. – Mért nem iszol, eszel? Hisz az
ünneplőd még nem viseltes, s husvétkor vörös viganót vettem neked.

– Nem kell a viganó – szólt Inicza.

Ekkor már a halász is látta, hogy az asszonynak alighanem fúrja a fejét
valami.

– Furcsa – szólt – azt hittem, hogy mindened van, a mi kell. Van
fedelünk; a kunyhónk jó erős, és czimborám, a szél, alig hogy zörgeti az
ablakot. Van tüzelőnk, van puha ágyunk és a hálómba mindig kerül egy-egy
jó falat. Olyan szépen jársz, mint a többi asszonyok, s vasárnap, ha a
templomba méssz, te vagy minden fehérszemély közül a legtakarosabb. Mi
bajod?

– Félek egyedül – felelt Inicza.

A halász körülnézett, mintha maga-magát keresné a szobában.

– Egyedül? Hát te egyedül vagy?!

– Igen, mikor halászni méssz. Napestig egyedül vagyok.

– Azt hittem, hogy tereferélsz a szomszédasszonyokkal.

– Igen, de aztán elmennek mosni a kicsinyeikre.

– Mért nem beszélsz egy kicsit a szegény vak fiammal?

– Beszélek vele is. De ő kicsiny, s aztán meg nem érti a szineket.

– Jobban szeret aludni, mint beszélgetni – szólt a halász s oda ment a
kis ágyhoz, hogy megcsókolja az alvó vak fiut.

Inicza nem mozdult. Lehorgasztotta a fejét, s most már a földet nézte.

A halász egy darabig még nézte alvó kis porontyát, aztán visszafordult
Iniczához.

– Hm, hát egyedül vagy. Milyen különös, lásd, én soha se vagyok egyedül.
Jobban szeretném, ha nem kellene kimozdulnom innen, s többet
beszélgethetnék kicsi vak fiammal, de ha el kell mennem, akkor se vagyok
egyedül soha. Van egy vizi szellem, valami Dsin nevezetü, azzal szoktam
beszélgetni egész nap. Nagyon mulatságos ficzkó ez a Dsin; sokszor
megnevettet. Néha meg olyan különös dolgokat beszél, de olyan különös
dolgokat!… Mulatnál, hogy ha hallanád.

– Te mulatsz – szólt Inicza. – Én pedig félek, remegek. A vihar egész
nap bömböl ablakom alatt.

– Ej, a vihar csak a nagy hajókat bántja; a vihar nem bántja a kis
embereket.

– De vannak asszonyok, a kik a napfényen élnek. Kalárist hordanak a
nyakukban, virágot az övükben, s napestig csak tánczolnak. Én is
szeretnék tánczolni, mert én is fiatal vagyok.

A halász kimeresztette a szemét.

Aztán sokáig gondolkozott, mint szegény ember szokta, ha okosat akar
mondani.

– Tudod mit, Inicza, mondok neked valamit. Nem most jutott ez az
eszembe, mert a Dsin már telebeszélte a fejemet. Hát csak azt mondom
neked, Inicza: ha itt maradsz, ha elmészsz, ez a kis kunyhó a tiéd. Ha
megelégszel vele, mindig szeretni foglak; ha itt hagynád, rajta leszek,
hogy elfelejtselek. És ha úgy fordulna a dolog, hogy elhagynál és aztán
később visszajönnél hozzám, én akkor sem fogom előled bezárni az ajtót.
Mert szeretem szemednek édes ragyogását s megszoktam csöndes szódnak
szelid harangozását. De, tudd meg, hogy ha elhagynál, mégis csak hiába
jönnél vissza, mert akkor te az én szómat meg nem hallod többet soha.
Jöhetnél, mehetnél, fedeledet és kenyeredet megtalálnád, de engem nem
találnál meg többet. Érted mi az, hogy: soha?! Hát csak ezt mondom
neked, Inicza; és hogy ne beszéljünk többet erről a bolondságról.

Aztán megtöltötte a pipáját s valami halásznótát kezdett dúdolni. Inicza
nem szólt semmit. Levetkőzött, keresztet vetett magára, elmondta esti
imádságát, bebujt az ágyába, s igy suttogott magában:

– Istenem, milyen jó azoknak az asszonyoknak, a kik a tengeren túl
laknak!


II.

– Jó napot, jó napot – szólt a tengerész, és megállott a parányi ablak
előtt.

Inicza elpirult a haja gyökerétől a lábujjai hegyéig, és csak susogta,
hogy:

– Jó napot.

– Mit csinálsz, szép asszony? – kérdezte a tengerész.

– Ápolom a szegény kis vak fiut – szólt Inicza, és fölnézett az égre.

– Ereszsz be – szólt a tengerész. – Majd beszélgetek veled a tengeren
túlról.

– Nem lehet – felelt Inicza. – Az uram nincs itthon.

– Csak nem akarod, hogy nevessenek rajtad?! – szólt a tengerész. – Ez
nem igy szokás nálunk, a tengeren túl.

– Minálunk igy szokás – hebegett Inicza.

– Ugy látszik, félsz tőlem, Inicza.

– Én nem félek se a széltől, se a vihartól. Ha azt hiszed, hogy félek,
hát gyere be.

A tengerész beljebb került. Beleült a halász székébe, ivott a halász
butykosából, aztán körül nézett:

– Nem pipázik az urad? – kérdezte.

– De igen – felelt Inicza s megtöltötte a halász pipáját. A tengerész
rágyujtott és pöfékelni kezdett.

– Hm. Egy kicsit szegényesen vagytok – szólt aztán, végig tekintve a
szobán.

Inicza megint elpirult.

– Az ám – felelt. – Hanem beszéljünk másról. Mondd el, minő világ van
túl a tengeren?

– Tudod mit? Nézd meg. Holnap indul a hajó.

– Az nem lehet – felelt Inicza. – Ápolnom kell a szegény kis vak fiut.

A tengerész nevetett. Ő tudta, hogy minden lehet, s tudta, hogy mit
beszél.

– Ugyan ne tréfálj! Nem születtél te betegápolónak. Ej, nézz a tükörbe!
A fejed szebb, mint azoké a lányoké, a kik előtt a kigyók szerelmi
kínban hánykolódnak, és két szemed világit, mint az örök lángok
Parsvanath templomában. Mire való a fosztott selyem, ha nem arra, hogy
téged övezzen?! Mire való a napfény, ha nem arra, hogy te rád
mosolyogjon?! És te daróczruhában jársz; fekete, csúf, hideg világban
élsz; leányos karoddal másnak a porontyát emelgeted; és mig a hozzád
hasonlókat éjjel zeneszó kelti fel boldog szenderükből, neked a szél
fütyöl szerelmi éneket.

Inicza hallgatott. Nem értette egészen ezt a sok szó-beszédet, de a mit
megértett belőle, az éppen elég volt neki.

– Hallgass rám – folytatta a tengerész. – A merre én megyek, ott az ég
csak mosolyogni tud, s a levegő illatokkal teli. A nap melege lágy, mint
lányka ölelése, s a szellő csak reggel játszik a szép asszonyok hajával,
mert délre már meghal a sok gyönyörüségtől. Hajnali álmodban láthattad
néha ezt a csoda-tájt. A virágok ott nagyobbak, mint magad, s biboros
kelyhükben arany tollu madár csattog szerelmi dalt. Az édes vizek sima,
mozdulatlan tükörén, óriási lótusz-oszlopok között, karcsu nimfeák fehér
napernyői alatt, hattyu-kisasszonyok sétálnak, s a partról
márvány-lépcsős, apró paloták kandikálnak a vizbe, hogy megláthassák
benne magukat. Odább, a fehér paloták mögött, fügefa-liget árnyékában
virit a Csampa nagy, sárga virága, a melyet félve kerül el a méh, mert
méze oly édes, hogy meghalna tőle… Ott járnánk ketten palankinban.
Fátyolba burkolnálak és selyembe, s elvinnélek Parsvanath templomába,
megesküdni a mindenütt jelenvaló előtt, hogy örökkön foglak szeretni.
Este pedig… de te nem tudod, milyen ott az este. Ó, nem ez a gyalázatos
feketeség!… A nap bengáli tűzben foszlik szét, s egyszerre a helyén egy
roppant vörös hold úszik a szemhatáron; majd felszökik az égre s
ezüstösre válik; világával elárasztja egész keletet, melynek halálra
sáppasztja minden csillagát. Csak nyugaton reszket még fehér tűzben a
szerelmesek csillaga… A tó zöld fényt kezd játszani, s ebben a
pillanatban a parton kigyulnak a tarka kerti lámpások. Megszólal a
sokszarvu duda, a csimpolya, s a csöngetős dob. És mi lemegyünk a
kivilágitott romok közé, a guzerate-i fejedelmek kertjébe, tánczolni a
holdfényen, íves lámpások között. Mondd, akarod?

Inicza megrettent. Mintha álmából riadt volna fel.

– Nem lehet – szólt. – Nekem a szegény kis vak fiut kell ápolnom.

– Bolond vagy! Itt akarsz megvénülni?! Ne tétovázzál sokat. A hajó
holnap indul.

Letette a pipáját, felállt és körülkarolta a reszkető Iniczát.

– Ha nem jössz, viszlek – s belé lehellte a szót az asszony fülébe.

– Megyek – suttogta Inicza.


III.

– Egy harapás bagó többet ér, mint minden asszony a világon – szólt a
tengerész.

– Az ám – felelt a fűtő. – Egy asszony nehezebb teher, mint tiz rakomány
rizskása.

– Hej, ha én most elmehetnék a Kolibrik szigetére! – sóhajtott a másik.

Felállt és ki akart nyujtózkodni. De magasabb volt, mint a lebuj fala.
Hát csak visszaült szépen.

– Miért is czipelted magaddal ezt az asszonyt? – kérdezte a fűtő.

– Magam sem tudom – felelt a tengerész. – Rám jött a bolond órám. Tudod,
volt már nekem szeretőm mindenféle fajta. Fehér, fekete, rézbőrü,
olajbarna. Őszi baraczk illatu és hajókenőcs szagu. Selymes haju,
hattyunyaku és olyan, a melyiknek a méh utána ment, mintha virágnak
hinné. De szomorú szeretőm nem volt még soha.

– Pajtás, én csak azt mondom neked, hogy gondold meg jól a dolgot.

A tengerész szót fogadott a fűtőnek, s az egész úton, míg hazafelé ment,
azt mondogatta magában:

– Lássuk csak… lássuk csak…

Inicza kint várta a küszöbön. A többi utczaajtóban festett lányok
állottak. De Inicza nem látta a festett lányokat; folyvást arra felé
nézett, a honnan a tengerésznek kellett jönnie.

Lassan jött, mint egy terhet hordó bárka. Mikor a küszöbhöz ért, Inicza
a nyakába borult, rá mosolygott, és azt kérdezte tőle:

– Nem ülünk ketten palankinba?

A tengerész nem felelt. Egyre azt hajtogatta magában:

– Lássuk csak… lássuk csak…

De Inicza nem hagyta abba.

– Mikor megyünk – kérdezte – a fügefaligetbe, a hol a Csampa nagy, sárga
virága nyílik, melynek méze oly édes, hogy a méh meghal tőle?

A tengerész ránézett.

– Mondd, asszony – szólt aztán – hallottál-e valaha tengerészt
káromkodni?

– Nem, nem hallottam – felelt Inicza. – Mondd, hogy’ káromkodik a
tengerész?

– Igy ni – és megmutatta.

Inicza elpityeredett.

– És most azt mondom, asszony, hogy hagyj engem békében.

Aztán megint hozzáfogott, hogy gondolkodjék. Egész este mondogatta
magában, hogy:

– Lássuk csak… lássuk csak…

Másnap nagy vigan indult utnak. Azt mondta Iniczának, hogy:

– Hozok neked aranyba foglalt páva-csontot, mert az szerencsét hoz.

Inicza egész nap várta, de csak nem jött haza.

– Majd hazajön éjjelre.

De csak nem jött az. Se éjjel, se reggel, se másnap, se harmadnap.

Inicza félt. Kiállott az utcza-ajtóba, s elkezdte kérdezgetni a
járókelőket:

– Nem láttátok az uramat, a tengerészt?

Egy ember aztán megmondta neki:

– Hol van az már! Azóta közel jár a Kolibrik szigetéhez.

Inicza lerogyott a küszöbre és zokogásra fakadt. Mert az asszonyok az
ölelés után mégis csak a siráshoz értenek legjobban.


IV.

Három nap, három éjszaka sirt. Egyszerre csak azt hallotta, hogy valaki
igy szól a szobájában:

– Ó te szegény kis féreg!

Inicza felnézett. Egy festett leány állott előtte.

– Ki vagy, te festett leány? – kérdezte Inicza.

– Én Káma isten szolgálója vagyok.

– Mi a neved?

– Délignyitónak hivnak.

– Nagyon sajnálsz?

– Nagyon sajnállak.

A mire Inicza már megint sirni kezdett.

– Tudom én, hogy mi ez – szólt Délignyitó. – Engem is elhagyott az első
szeretőm. Az katona volt. Már nem emlékszem, hogy szőke volt-e, vagy
barna. De vörös zubbonya volt, fekete zsinórral.

– És nagyon szeretted?

– Az ember bolond, a mig fiatal – szólt Délignyitó.

– Az ember bolond, a mig fiatal – sóhajtott Inicza.

– Azért nem kell kétségbeesni – vigasztalta Délignyitó. – Szép vagy.
Olyan szép, hogy ha hozzáérsz a lábujjaid hegyével, az Aszoka fának
tüstént kinyílik minden virága. Tested oly puha, mint a selymes bőr egy
három napos elefánt orrmányán, nyakadnak lótusz illata van, s arczocskád
olyan szelid, mint a hold. Majd ki foglak festeni. Megtanitalak a
hatvannégy művészetre, hogyan kell a férfiakat elcsábitani, megtanitalak
a hatvannégy tudományra, hogyan kell őket szeretni, s megtanitalak a
hatvannégy bölcseségre, hogyan kell őket kijátszani. Akarod?

– Nem.

– Bolond vagy. A férfiak arra valók, hogy elcsábitsuk, szeressük és
kijátszszuk őket. A férfiak gonoszak. Ha tudatlan vagy, kiszivják a
mézet ajkadról és odább mennek. Hallgass rám. Én ismerem a férfiakat.

– Van egy férfi, túl a tengeren – szólt Inicza – a ki nem gonosz. Ahhoz
akarok visszamenni.

– Miért hagytad el?

– Tánczolni akartam a holdvilágnál.

– És eljöttél a tengerészszel?

– Nem. Ő hozott el.

– És most vissza akarsz menni?

– Vissza.

– Fogadj szót. Maradj itt. Ez a táncz és a holdvilág országa. Majd
találsz egy férfi helyett százat.

– Nekem ő kell. Mások nem kellenek.

– Hát szereted?

– Nem tudom. De vissza akarok menni hozzá. Ő megmondta, hogy
visszamegyek hozzá.

– S hogy’ mészsz keresztül a tengeren?

– Addig könyörgök az utszélen, mig találok egy jó embert, a ki haza
visz.

– Ó, te szegény kis féreg! Te még nem tudod, hogy nincsenek jó emberek…
De talán vannak jó asszonyok – szólt aztán.

Mert látta, hogy Inicza arczán patakzott a könny.


V.

A halász bárkáján ült és a fekete vizet nézte. A hová nézett, mindenütt
egy-egy hullám született. A hol előbb még forgatag volt, a víz magasra
szökkent; valami titokzatos erő utját kereste kifelé a mélyből. A hullám
egy pillanatig dagadt, tornyosodott; neki indult, hogy eláraszsza az
egész világot, aztán összeesett, hogy örökre megtörjön. A halász fáradt
volt. Felhúzta a hálóját és elment haza.

A hogy’ benyitott a sötét szobába, a vak fiu megszólalt kis ágyából:

– Apám, itt van a forró kezü asszony.

– Álmodol, kicsi fiam – felelt a halász.

– Nem, nem álmodom. Ott ül a sarokban, a hol csöndesség van.

A halász oda nézett s meglátta Iniczát. Inicza térdeire könyökölve, a
kecskelábu széken ült, s két tenyerébe támasztotta az arczát. Sirt.

– Apám, én félek – szólt a vak fiu.

– Ő nem bánt téged – felelt a halász.

– Tudom. Ő jó. De az arcza csupa viz, s én megfáztam, a mikor
megcsókolt.

– Meg kell mondani a leánynak, hogy vessen neki ágyat a kis kamarában.
Ha akar, egyék és igyék.

Aztán a hálója után látott s nem jött vissza sokáig.

Inicza bement kamrájába és kibontotta szép selyem haját.

– Vajon tudja-e még a Víg halász nótáját?! – kérdezte magában.

Másnap az egész part-vidék elindult czetfogásra. A halász hét nap, hét
éjjel volt oda. Mikor haza tért, azt kérdezte a kis vak fiutól:

– Jól vagy, kicsi fiam?

– Ő inget szőtt nekem – felelt a vak fiu.

– Beszélget veled néha?

– Sokszor. Mikor megmosdat és megfésül, folyvást beszélgetünk.

– Mit beszéltek egymással?

– Azt mondta, hogy édes, kedves vagyok.

– Beszélj vele máskor is.

Hanem azért ő nem szólt Iniczához.

Egy éjszaka a vak fiu felriadt álmából.

– Mi bajod, kicsi fiam? – kérdezte a halász.

A fiu sirva fakadt.

– Add ide a kezed. Rosszat álmodtam.

– Mit álmodtál?

– Azt álmodtam, hogy ránk tört az ár. A viz nőttön nőtt a szobánkban;
utóljára már a nyakamig ért. Felkaptál a karodba és magasra tartottál.
Aztán lassankint leapadt az ár, de a forró kezü asszonyt magával vitte.

– Fordulj, kicsi fiam, a másik oldaladra. Ne félj, nem bánt bennünket a
víz. A víz a mi legjobb barátunk.

– Miért nem beszélsz soha a forró kezü asszonynyal?

A halász nem felelt.

– A forró kezü asszony jó, és imádkozni tanitott engem – szólt a vak
fiu.

A halász sokáig gondolkozott.

– Kérdezd meg tőle – szólt – hogy hol hagyta a gyűrűjét, a mit, négy
esztendeje, Szent Bálintkor vettem neki?

– A gyűrűjét?

– Igen, a gyűrűjét.

Inicza másnap ablakánál ült s kinézett a végtelen tengerre. A kakukk-óra
egyhanguan kopogta:

– Kinn van, kinn van.

– Vajon tudja-e még a Víg halász nótáját? – kérdezte magában Inicza.

Egyszerre az ágyból megszólalt a kis vak:

– Azt kérdezte, hogy hol hagytad a gyűrűt, a mit, négy esztendeje, Szent
Bálintkor vett neked?

Inicza olyan fehér lett, mint maga a lótusz-virág.

– A tengerbe ejtettem – szólt. – De meg fogom keresni.


VI.

A vak fiu egyedül volt a házban.

Eleinte nem akarta hinni, hogy magára hagyták. És egy párszor
megszólalt:

– Kis anyám!… Kis anyám!…

De senki se felelt neki. Szepegett és bebujt a dunyhája alá.

Egyszerre nagy járás-kelés támadt a szobában. Mintha valami nehéz dolgot
hoztak volna a házba.

Megint elkezdett siránkozni, de rákiáltottak:

– Hallgass, ne költsd fel!

Később az apja szavát hallotta:

– Ó Dsin! Miért is hallgattam rád?!

Utóljára megtudta, hogy a forró kezü asszony nem mosdatja, nem fésüli
meg többet, s hogy az a kéz most már hideg.

* * *

– Apám – kérdezte nagysokára, mikor a halász ujra szóba állott vele –
kis anyám nem volt beteg, mért kellett kis anyámnak meghalnia?!

– Gyerek nem tud ahhoz – felelt a halász. – A nagyok se értik azt
egészen.



NINIVE PUSZTULÁSA.


I.

Élt Ninivében, Jérib király uralkodása idején, egy szőke leányzó, a kit
úgy hivtak, hogy Lilith.

Lilith a felső városban lakott, malakhit-kőből épült, hűvös palotában.

De azért ismerték őt az alsó városban is. És mikor, estenden,
rózsa-szekerén, melyet négy fehér leopard húzott, kihajtatott a
thuja-ligetbe: a mezitlábosok kiállottak az utcza-ajtóba és így
beszéltek róla:

– Ez Lilith, a ki közülünk való.

Az öreg asszonyok pedig, a kéklő és pirosló házak tetőzetén üldögélve,
sokáig követték a tekintetükkel, s így emlegették:

– Nemrég rongyoska volt s piszkos, mint a szegény ember malacza; most
mindennap új rózsaszekér kell neki. Hét kertész, hét bognár sürög érte
folyvást, hogy a harmat meg ne rontsa lába fehérségét.

Az öreg emberek okosabbak voltak s nem szóltak semmit. Csak ennyit
gondoltak magukban:

– A Lilith lába nem arra való, hogy járjon vele. A Lilith lába arra
való, hogy játszszék vele az ember.

Csak gondolták ezt, mondom; szólni nem szóltak semmit. De azért ők is
utána néztek a rózsaszekérnek.

A gazdag emberek mindig többet szoktak tudni, mint a szegények;
tudományosabbak voltak a régi időkben is. S ha az alsó városban csak
annyit tudtak Lilithről, hogy rózsa-szekéren jár, a gazdagok tudták azt
is, hogy miért jár rózsa-szekéren.

Lilith azért járt rózsa-szekéren, mert Lilithnek nagyon szép szeme volt.

A legöregebb niniveiek sem emlékeztek tündöklőbb szempárra. Olyan volt
az, mint két meleg fényű, mély tüzű zafirkő; a ki bele nézett a
rejtelmeibe, lehunyta a szemét, s aztán zafirkéknek látta az egész
világot.

Az emberek bolondok voltak már az ó-korban is. A felső városban, a ki
csak kezét-lábát birta, veszkődött ennek a kék fénynek a sugaraiért.

De Lilith csak három embert szeretett: a tudós Abiront, a vitéz Dáthánt
és a kis Mikimókit.

Mikimókit azért szerette, mert a Mikimóki apjának négy tornyocska volt a
házán, mint a fővezérén. Lilith nagyon szeretett volna ebbe a házba bele
költözködni, de különben is kedvelte Mikimókit, mert Mikimókinak soha se
volt egyéb gondja, mint hogy neki a kedvében járjon.

Nagyon derék gyerek volt ez a Mikimóki, csak egy hibája volt. Ha nagyon
megharagudott valamiért, vagy nagyon megnézett valami fehérszemélyt,
egyszerre csak összeesett s eltört. Úgy kellett aztán nagynehezen
összeragasztgatni.

A vitéz Dáthán már egészen más fából volt faragva. A vitéz Dáthánt azért
szerette Lilith, mert egyszer azt álmodta róla, hogy egy oroszlánnak
szétszakitotta az állkapczáját. A vitéz Dáthán soha se mondta meg, hogy
igaz volt-e ez az álom vagy sem?

Végre a tudós Abiront azért szerette, mert ez mindig okos dolgokról
beszélt neki.

Abiron ismerte a csillagok járását, a füvek gyógyitó erejét, s tudta,
hogy vannak más világok is a thuja-ligeten tul. Meglehet, a madarak
beszédét is értette. Madarakkal beszélni ugyan senki se látta, de annál
többet látták beszélgetni magában, s ezért nagy tiszteletben állott.

A tudományt nem lehet véka alá rejteni, s Abiron szeretett Lilithtel is
tudós dolgokról beszélgetni. Nagyon komoly ember volt, s Lilith sokáig
el tudta hallgatni.

Az igaz, hogy nem egyformán hallgatta. Néha, a legbölcsebb beszédek
alatt, csak nevetett, s azt mondta, hogy mindez ostobaság; viszont, más
dolgok hallatára, a száját is eltátotta, olyan szent félelemmel
hallgatott. Ilyenkor közelebb könyökölt a tudós Abironhoz, s fülelt,
mint a házi nyulak, mikor odakinn esik.

Abiron igen nagy tudós volt, de azt soha se tudta kitalálni: miért nevet
Lilith az egyik tudós dolgon, s miért csodálkozik el úgy a másikon?

Ezt a három embert szerette Lilith, s ennek a három embernek engedte
meg, hogy elkisérhessék, mikor estenden kihajtatott a thuja-ligetbe.

Ezek voltak kiséretében akkor is, mikor történetünk kezdődik.

Szép, kora nyári alkonyat volt; a felső város, mely átaludta a tikkasztó
délutánt, kezdett megmozdulni. A szökőkutak vidámabban csobogtak; a
szekér-hajsz megindult.

Még világos volt, de az alsó város fölött már csillagok ragyogtak.
Orgona-illat árasztotta el a langyos levegőt, s a liget felől friss
szellő kezdett lengedezni.

Lilith, rózsapárnáin, álmosan nézte a hátrafelé illanó czédrusokat. A
leopardok vigan siklottak tova az alsó város felé; a négy fekete-pettyes
szürke mén, mely az urfiakat vitte, alig tudott lépést tartani velök.

Az alsó városban már szünetelt a munka. Az iparüzők félretették
szerszámjaikat, s kiültek a pitvarajtóba vagy a házak tetejére, minden
rendü cselédjeikkel, a kik nagyokat hallgatva nézték a czédrusfasorban
tovarebbenő fura fogatokat, a némberek ruháin elpocsékolt kincseket, meg
az egész ember- és állatseregletet, mely mind e némberek körül sürgött,
forgolódott.

Az irigység az egyetlen érzés, a melynek nincs zenéje. A környéken
elhallgatott minden hang, hogy helyet adjon egy ismerős lármának,
melyben a kocsidübörgés lassankint mindent elnyomott: ostorpattogtatást,
kurjongatást s a sok mindenféle állat bőgését, nyihogását. Az alsó város
néma tisztelettel hajolt meg a felsőnek a zsivaja előtt.

Csak a vásártér felől hallatszott egy különös, idegen zaj. Valami
hosszas, vajlogató sirám, melyet mintha a tömeg bruhahája kisért volna.

S minél közelebb értek a thuja-ligethez, ez a hang annál inkább
erősbödött. Lilithnek úgy tetszett, mintha egy megbőszült sakál
orditását hallaná, vad röhejjel keverten, mely néha tulharsogta a
panaszos hangokat. Nyilván a vásártérről jött a lárma.

Lilith pávatoll-legyezőjével megcsiklandozta a kis fekete
kocsist; a négy leopárd megállott. Az urfiak ijedten ugráltak le
elefántcsont-szekerükről; azt hitték, valami baj történt Lilith-tel.

– Micsoda lárma az? – kérdezte Lilith.

– Micsoda lárma az? – kérdezte Abiron, Dáthán és Mikimóki, háromfelé
szaladva, hogy a föld alól is keritsenek valakit, a ki a vásártér felől
jött.

Egyszeriben megtudták a dolgot, s egyszerre érkeztek Lilith-hez az
ujsággal.

– Egy eszelős az, a ki azt jósolja, hogy vége lesz a világnak.

– Látni akarom az eszelőst – szólt Lilith.

– Elmulasztod a tűzijátékot – vetette ellen Dáthán.

– Az eszelős beszédét nem érdemes hallgatni – jegyezte meg Abiron.

– Fegyver lehet nála – aggódott Mikimóki.

– Akarom – szólt Lilith.

Az urfiak visszaültek a kocsijokra, a négy leopárd a rózsa-szekérrel
kitért a czédrus-fasorból, s a menet megindult a vásártér felé.

Utközben suhanczokkal találkoztak, a kik ugyancsak szedték a lábukat.

– Hová szaladtok? – kérdezte Mikimóki.

– Megyünk a bolondot hallgatni – felelt az egyik suhancz.

– Miért akarjátok a bolondot hallgatni? – kérdezte Abiron. – Bolond elég
van a világon, mindennap hallgathattok akárhányat.

– Szeretünk nevetni – válaszolt a fiu.

Mikor épp be akartak fordulni a vásártérre, egy csoport élemedett ember
jött velök szembe.

– Miféle bolond az? – kérdezte Dáthán.

– Nagyon fura bolond – felelt az egyik öreg. – Sir és könyörög, hogy
tartsunk bűnbánatot. A szakállát tépi, és azt mondja, hogy kő nem marad
kövön Ninivében. Vagy három napja jár ide, s most már nem hederit rá
senki.

A hogy’ bekanyarodtak a térre, meggyőződtek róla, hogy az öreg igazat
mondott.

Az eszelőst már messziről láthatták. Egy dombon állott, s meztelen,
sovány karjait az égnek meresztgette, miközben hosszan siránkozott, mint
egy éhes szamár. Csak egy kis csoport állott körülötte, a kik gúnynyal
és szitokkal illették. A többiek a dolguk után láttak. A. vásárosok,
napnyugta közeledvén, a portékáikat rendezgették, a nép alkudt és vett;
s a kik jó vásárt csaptak, nem igen törődtek a bolonddal.

A tömeg tisztelettel nyitott utat az úri fogatoknak, s a mint közelebb
értek, tisztán hallották az eszelős szavát:

– Térjetek Istenhez! Tartsatok bűnbánatot! Öltözzetek fehérbe s tépjétek
meg ruhátokat! Sirjatok és könyörögjetek, mert jaj Ninivének! Jaj az
anyáknak, és jaj azoknak is, a kik még meg se születtek!

Nagyon sovány volt, és vastag könnycseppek folytak végig az arczán.

– Nini, föld van a szakállában! – vigadott Mikimóki.

– Az ám, szép fekete szakálla van – szólt Lilith.

– Milyen nagy kamasz! – káromkodott Dáthán – és a helyett, hogy
dolgoznék, óbégat!

– Az már igaz, hogy jól meg van teremve – válaszolt rá Lilith.

Ezalatt a tudós Abiron odalépett az eszelőshöz és azt kérdezte tőle:

– Miért ütsz ilyen lármát? Mit akarsz? Ki vagy?

A bolond mindjárt fölismerte a tudós embert aranyos ruhájáról és szóba
állott vele:

– Én próféta vagyok – szólott.

– A nevedet kérdeztem és a nemzetséged.

– Jónásnak hivnak, a nemzetségemet nem ismertem.

– Honnan jössz?

– A köves országból.

– Térj oda vissza és élj ezentul békességben. Láthatod, hogy itt hiába
üvöltesz. Az okos emberek megbotránkoznak a beszédeiden, a léhütők pedig
vigadnak rajtad.

– Engem az Ur küldött! – felelte Jónás.

– A kit te uradnak nevezesz, az nem létezik.

– Én hallottam az ő hangját.

– Álmodtad azt, Jónás.

– Láttam őt a pusztaságban s mikor vihar volt a tengeren. Menekülni
akartam a parancsa elől, de ő kényszeritett rá, hogy engedelmeskedjem
neki. Ő hatalmas és igazságos. Bánjátok meg bűneiteket.

– A bűneinket? Nincsen bűn, Jónás. Azért születtünk, hogy élvezzünk.

– Jaj neked, a ki káromlod őt és neveted parancsait! Látni fogod e világ
pusztulását. Mert bizony mondom neked, ha meg nem tértek, az Ur egy
lehelletére vége lesz Ninivének! Meg fog indulni a föld; halomra fognak
dőlni kupolás palotáitok; kerteiteket, mezőtöket kénköves lángok fogják
megaszalni; kincseiteket mint fövényt hordja el a vizözön, és Ninivéből
nem lesz egyéb, mint egy szörnyüséges iszaptemető. Térjetek Istenhez,
mert vége lesz a világnak!

– Ez a világ öröktől fogva való – felelt a tudós Abiron – s a mi megvan,
nem vész el soha. Csak mi halunk meg, korábban vagy későbben, és mi is
csak átváltozunk. Az okos embernek azonban sehogy sem tetszik ez az
átváltozás, s addig élvezi az életet, a mig teheti. Bizony mondom,
Jónás, csaló vagy te és nem próféta.

– Hordd el magad innen! – kiáltott rá Dáthán.

– Te nagyon piszkos vagy – szólt hozzá Mikimóki.

– Engem az Ur küldött – ismételte Jónás.

Dáthán, haragjában, ki akarta rántani a kardját, de ebben a pillanatban
Lilith megszólalt:

– Elég volt. Bolondotok unalmas. Menjünk tovább.

A kis fekete majom ijedten kapott a leopardok gyeplőjéhez; az urfiak
pedig sietve penderedtek fel a szekerükre.

Aztán hajrá. Megkerülték a Kincses Tornyot s egy vargabetüt irva, kinn
voltak a thuja-ligetben.

Az est megérkezett. A nagy nyárfasor mélye komor volt a szürkület
páráitól, s a tó mentén sorra gyultak ki a szinekben pompázó kerti
lámpások. A szemközt jövő fogatok mind ritkábban és ritkábban
következtek egymásra, s az urfiak háromszor is hallották ezt a mellettük
elröppenő megjegyzést:

– Nini, Lilith csak most jön rózsaszekerén.

De a levegő most is oly édes meleg volt, mint akár az Egymást Kereső
Szeretők éjszakáján. Egy-egy kövér, bársonyos szellő elhozta utánuk az
alsó város orgonaillatát, s néha, két kocsidübörgés lármája közt,
hallani lehetett a távolból az utolsó fülemilék nász-énekét. A tó ezüst
mezején hattyupárok lebbentek tova s a bokrok között szerelmes
fénybogarak kergetőztek.

Lilith egy királynő leereszkedésével engedte át magát a szellő
ölelésének, s álmos szemmel nézte, hogyan üldözi a fénybogár-kisasszonyt
sötét gavallérja. A lárma egyre beljebb költözködött a város felé, s
egy-egy elkésett kocsi nagy sebbel-lobbal suhant el mellettük. A csend,
sejtelmes zümmögéseivel, kezdte elfoglalni éji birodalmát.

Hanem egyszerre a kis szigeten kigyultak a Vaspalota összes ablakai, s
alant, a jázmin-bokrok közt, megszólalt a zene. Lilith oda nézett.
Eszébe jutott, hogy egyszer, régen, ő is ott tánczolt a gyepen,
mezitláb, részeg katonákkal, a kik akkor érkeztek Babylonból.

És révedezve hallgatta a fúvók meg a trombiták lármáját. A harántsip
metsző, éles hangja mintha csak az urfiakat csúfolta volna. Lilith arra
gondolt, hogy az első szeretője egy muzsikus volt, a ki a harántsipot
fútta. Az emberre már nem emlékezett; de a füle most is kikereste a
harántsipot minden zenekarból.

Aztán a zene is elhallgatott, s az előbb elriasztott csend, zizegő
kiséretével, ismét végig vonult a fasoron. A nyárfák össze-összedugták a
fejöket, s temérdek dolgot tudtak elsusogni egymásnak; az úton tücskök
serege czirpelt. És Lilith a párával teli levegőben mintha látta volna
az éjszaka fekete szárnyainak rebbenését.

Ekkor, valahonnan messziről, tompán, fojtottan, valami panaszos sirám
hallatszott, mint egy átható jajkiáltás. Lilithen végig futott a
libabőr.

– Milyen furcsa volna – suttogta, bele nézve az éji homályba – ha
csakugyan vége lenne a világnak!…

Hátra vetette fejét rózsáira, s felnézett a fályoltalan, csillagos
égboltra. A gönczöltől nem messze egy picziny, nyugodt fényü égi test
ragyogott: az ő csillaga volt az.

– Kis csillagom, aranyszemü kis csillagom, mondd, ugy-e, hogy nem igaz?

A kis csillag oly békésen, oly szeliden nézett arany szemével… Lilith
mosolygott.


II.

Másnap reggel Lilith, mihelyt fölébredt, átvitette magát
porfir-fürdejébe. Aztán azt mondta a szolgáló asszonyainak:

– Most pedig keritsétek elő Reczepiczét.

Ez a Reczepicze nagyon tudós öreg asszonyság volt, a ki mindenféle
mesterséghez értett. Hogy micsoda mesterséghez értett legjobban, az
mindjárt kitudódik.

Elég az hozzá, Reczepicze esze nélkül rohant a rengeteg csarnokba, mely
a nagy porfir-medenczét övezte. Lilithet éppen akkor pólyálták ki a
meleg lepedőkből. Alacsony, kerek ágyon feküdt, s cselédei három napos
liba-fiókákkal törölgették a testét.

Reczepicze a kezét is összecsapta bámulatában.

– Ó, gyönyörüséges virágszálom – sipogott – be szép is vagy, csókolom a
lábod!

Nem mondom meg, mit látott.

Lilith, mikor mondták neki, hogy Reczepicze itt van, felkönyökölt a
párnára, melyet legkedvesebb vadmacskájából csináltatott, s oda intette
magához a tudományos asszonyt. Aztán igy szólt hozzá:

– A vásártéren van egy ember, a ki mindig ordit. Jónásnak hivják. Én
akarom ezt a Jónást. Eredj és hozd el.

– A bolond Jónást akarod? – kérdezte Reczepicze álmélkodva.

– Azt akarom – szólt Lilith. – Hanem szedd a lábadat s ne mondasd még
egyszer, hogy mit parancsoltam.

– Ugy lesz, mint rendeled – nyafogott Reczepicze. – De ne felejtsd,
szépséges paradicsom-madaram, hogy az öreg Mikimóki mindjárt itt lesz, s
hozza az arany kulcsot, az arany kulcsot az arany várhoz, cserébe egy
aranyos hajszálért.

Lilith fölnézett. A két zafirság elsötétedett, mint a hogy’ a
tengerszemek sötétednek el a hirtelen viharban.

– Siket vagy?! – vijjogott. – Vagy elaludtál állva?! Mégis itt vagy?!

S hogy meggyőződjék róla, vajjon hihet-e a szemének, kikapta egyik
cselédje kezéből az illatszeres korsót s utána hajitotta Reczepiczének.
A korsó egyet koppant, aztán darabokban hullott alá a márvány
pádimentomra, s Reczepicze ugy menekült a palotából, mint egy kis öntött
ürge.

Lilith még utána szalasztotta a legkisebb cselédjét:

– Kiáltsatok rá, hogy jaj neki, ha egyedül jön vissza.

De biz az csak egyedül jött vissza. Már alkonyodni kezdett, a mikor
előkerült, s Lilith éppen lent volt a kertjében. A hogy’ fel s alá járt
a gyertyánfa-ligetben, a sötétség manói csúszva-mászva sompolyogtak
fehér ruhája után.

A kis öreg Reczepicze reszketve kereste utját a zizegő bokrok között.
Egyszerre, a liget alján, szemben találta magát Lilith-tel. Ijedtében
térdre bukott, összekulcsolta karjait a mellén, s lehuzta a fejét a
nyakába.

Lilith éktelen haragra gyult, mikor megpillantotta.

– Te szemét! – sikoltott. – Ilyenkor botorkálsz elő, s még egyedül mersz
jönni?!

Reczepicze lebujt a fejével a földre, abban a hitben, hogy ugyis oda fog
kerülni. Szerencséjére semmi sem koppant a fejéhez; csak a szitkok árja
szállongott körülötte.

Végre Lilith kidühöngte magát s a vén asszony föl merte emelni a fejét.

– Mondd hát, mi történt, gyalázatos?!

– Nem jön – suttogta Reczepicze.

– Tudta, hogy hova hívod?

– Tudta. Ó, szép, fehér galambom, sokkal bolondabb bolond az, mint
gondolod; bolondabb, minden eszelősnél a világon! Földi gyökérből él, a
vizet a tenyerével meri, s dohos hordóban lakik. Igy beszélgettem hozzá:
»Te féreg, te szennyes ingű, te sáros lábu koldus, a ki földi gyökérből
élsz, a ki a vizet a tenyereddel mered, a ki az eső elől dohos hordóba
menekülsz, te ocsmány csavargó, a kin az egész világ nevet, a kire
kutyákat uszitnak, a kit a viz is utál: te nem akarod szeretni a világ
legszebb asszonyát, a ki frissebb, mint a harmat, ragyogóbb, mint a
verőfény, és szőkébb, mint a csurgatott méz?!… Te bolhák vacsorája, te
világ csúfja, te ész nélkül való bőgőmajom: te mered azt mondani, hogy
nem jössz, a mikor a felső város fehér csillaga hív, a zafirszemü lány,
a kinek egy tekintetéért a szudrák meghalnak, a kinek egy mosolyáért a
fejedelmek naphosszant térdepelnek, a kinek egy csókjáért királyok és
népek öldöklik egymást?!«… Csak azt mondta, hogy: »Eredj, rossz szagú
vagy.«

– Buta szipirtyó, máskép kellett volna beszélned vele.

– Nem múlott rajtam semmi, drága tubarózsám. Elbeszéltem neki
gazdagságaidat, biztattam, hogy tejben-vajban fogod füröszteni; nyomában
voltam mindig, mint az árnyék, s elsuttogtam neki szépségeidet. Mondtam,
hogy szavát megkedvelted, s hogy illatos kenőcsökkel fogod
megfényesiteni poros, sáros szakállát. Aztán még közelebb hajoltam hozzá
s a furulya lágy, hizelgő, alattomos hangján suttogtam a fülébe a tudós
szerelem rejtelmes, mondhatatlan örömeiről. Azt mondta rá: »Az Ur azt
rendelte, hogy vezekeljünk bűneinkért, s hirdessem Ninive pusztulását.«
»Vén asszony vagy« – feleltem én. »Az Ur parancsol« – szólt ő. »Ez az
utolsó szavad?« – »Ez.« Bizony mondom neked, szépséges tubarózsám,
bolondabb bolond az, mint te gondolod, bolondabb, mint minden eszelős a
világon.

– Majd meglássuk – válaszolt Lilith.

– Magad mészsz hozzá? – kérdezte Reczepicze elámulva.

– Magam megyek – szólt Lilith.

– Bocsáss meg ez egyszer – rimánkodott Reczepicze, utána csúszva.

– Ostoba vagy – szólt Lilith. – Nagyon megvénültél. Fogadj szót Jónásnak
és tarts bűnbánatot.

Azzal ott hagyta a faképnél a szegény tudományos asszonyt s felment az
alabastrom-szobába, a hol öltözködni szokott. Egy szolgálóasszony
jelentette, hogy az urfiak már várnak rá odalent, az agát-oszlopos
csarnokban.

– Mondd meg nekik, hogy kössék fel magukat.

Az urfiak nagyon különbözőkép fogadták ezt az üzenetet. Mikimóki oly
keserves sirásra fakadt, hogy eltört, s megint össze kellett tapasztani;
Dáthán káromkodott; a tudós Abiron ellenben mosolygott, szeliden,
türelmesen.

De abban megegyeztek, hogy végre is elkotródtak szépen, mind a hárman.

Lilith ezalatt felöltözött; vagy, hogy helyesebben szóljak, levetkezett.
Redős szoknyája helyett áttetsző fátyolruhát vett magára, mely
szerelmesen tapadt a testéhez. Aztán bekeritette magát egy roppant
fekete köpenyeggel, s előrendelte a Mikimóki kocsiját.

Kihajtatott a vásártérre, melynek elhagyott sátraira lanyha, édes éj
borult. Egy falevél se rezdült; s az ég teli volt hintve csillaggal.
Felpillantott a Gönczöl tájékára; a kis csillag bizalmaskodva nevetett
odafenn.

Lilith leszállott a kocsiból, s az első embertől, a ki szembe jött vele,
megkérdezte, hogy hol van a próféta hordója? Az ember leejtette az állát
csodálkozásában, de azért Lilith megkapta a választ:

– Amott, közel a parthoz, három nagy lefektetett hordót találsz.
Kettőben kátrány van, a harmadikban lakik a próféta.

Lilith oda sétált s megkoczogtatta a próféta hordóját.

– Kis Jónás, szép kis Jónás, aranyos kis Jónás, gyere ki.

– Nem megyek – szólt ki a hordóból Jónás.

– Én vagyok az az asszony, a ki érted küldött.

– Tudom – felelt Jónás.

De Lilithet nem lehetett könnyü szerrel visszariasztani.

– Gyere ki, kérlek – szólt alázatos hangon – gyere ki, kis Jónás. Meg
akarok térni.

– Az már más – felelt a próféta.

Kibujt a hordóból, aztán feltápászkodott a földről s szemébe nézett az
idegennek.

Lilith mosolygott. Árnyékban állottak, hanem a prófétának úgy tetszett,
hogy a Lilith mosolya világit az éjben.

– Gyere velem – szólt Lilith.

– Ha meg akarsz térni, miért hívsz magadhoz? – kérdezte a próféta
bizalmatlanul.

– Meg akarom mutatni mindazt, a mi elveszitett. Függő kertemet, selyem
párnáimat, a szökőkutat, melynek moraja elaltatott, kincseimet,
drágaságaimat…

És ismét mosolygott, édesen, odaadóan, a hogy’ csak Lilith tudott
mosolyogni.

– Mért csücsörited össze az ajkadat? Mért nem sütöd le a szemed? –
aggódott a próféta.

Lilith engedelmesen nézett le a földre, s mikor köpenye, az áruló köpeny
egy pillanatra szétvált, szendén, szemérmesen fogta össze ismét.

– Igazán meg akarsz térni? – kérdezte a próféta.

– Azt akarom, a mit te akarsz – szólt Lilith. – De gyere hozzám.

És felnyitotta a szempilláit. A két zafir vakitóan csillogott az éjben,
s Jónásnak hirtelen kábitó, meleg szél csapta meg az arczát. A gáton
tul, odaát, halkan susogott a viz.

– Asszony, te gonoszat akarsz velem.

– Igaz, hanem azért csak gyere – suttogott Lilith.

– Megyek – szólt Jónás.

* * *

Hajnal felé az üvegházi terem, mely a malakhit-palota kertjére nyilt,
tele volt suttogással, sóhajjal és csókok neszével. A szökőkut vize
szünettelenül, egyhangun locsogott; s az Égő Szerelem vérvörös virága
nehéz, bóditó illatot árasztott a pálmasátor körül.

… – Hogy mondtad, édes kis Jónásom, te próféta vagy, ugy-e? – suttogott
Lilith.

– Az volnék – sóhajtott Jónás bűnbánattal.

– Szeretem a prófétákat – szólt Lilith.


III.

Dáthán éktelen dühbe gurult, Mikimóki pedig tele sirta a zsebbevalóját,
mikor meghallották, hogy Lilith ezentul nem akar róluk tudni. A tudós
Abiron azonban, a ki osztozkodott sorsukban, vigasztalta őket.

– Majd máskép lesz minden. Menjünk tovább.

– Meg van gárgyulva – vicsorgatta a fogait Dáthán.

– Csak a bolondját járja – vitatkozott Abiron. – El fog múlni ez is;
minden elmúlik.

– Ó, mikor látom ismét?! – könnyezett Mikimóki.

– Talán már holnap. Légy nyugodt; látni fogod ismét. Minden ismétlődik.

És tudós előadást tartott nekik a dolgok körforgásáról. Dáthán
és Mikimóki azt mondták rá, hogy: »Szamár!« Ez a szabad
vélemény-nyilvánitás sokat enyhitett a fájdalmukon.

Lilith ezenközben mindenre gondolt, csak arra nem, hogy mit szólnak az
urfiak a megváltozott állapotokhoz. Egész nap ott ült a Jónás lábánál és
leste ajkáról a szót.

– Mondd el nekem – faggatta – nemzetségedet, és a fáradalmakat, a miket
kiállottál.

Jónás nem fukarkodott a szóval; a próféták szeretnek beszélni.

Mikor elmondta, hogyan kezdte üldözni az Ur hangja a pusztában, Lilith
remegett; mikor elmesélte, hová, merre bujdokolt a parancs elől, Lilith
közelebb simult hozzá; mikor elbeszélte a tengeri vihar történetét s a
hajósok haragját, Lilith felkiáltott: »De hát mért nem ölted meg őket?!«
– s mikor végül elpanaszolta, mennyit szenvedett a hal gyomrában, Lilith
elnevette magát.

– Bármerre induljunk – szólt a próféta – oda jutunk, a hova Ő rendel. De
miért nevetsz?

– Azért nevetek – szólt Lilith – mert te csakugyan eszelős vagy, az én
kis eszelősöm.

És megcsókolta a próféta haját.

Dél felé a vásárosok zaja fölkeltette a Jónás szundikáló lelkiismeretét.

– Mennem kell – szólt – hirdetni a vezeklést.

De meg volt irva, hogy soha se az történjék, a mit Jónás akart. Addig
késlekedett, mig egyszerre nem ismert magára többé.

A porfir-medenczéből egy uj, eddig ismeretlen embert szedtek ki, a kin
leginkább maga Jónás ámult. A haja csigákba volt sütve, szakálla drága
olajkenőcsöktől fénylett, szálas alakját gazdag ruha fedte, s testéről
finom illatszerek áradtak szerte. Ujjait drágaköves gyűrűk boritották;
karjain arany pereczek fityegtek.

Hirtelen egy idegen került vele szembe, egy rózsakoszorus urfi, s mikor
Lilith megmagyarázta neki, hogy ez ő maga egy álló tükörben, Jónás
elvörösödött a haja gyökeréig.

– Mért vagy oly szomorú? – kérdezte Lilith.

– A saru szoritja a lábam – felelt Jónás. – Ahhoz vagyok szokva, hogy
mezitláb járjak.

– Tenni fogunk róla – szólt Lilith.

Előhivatta a szolgáló asszonyait s lehúzatta a próféta saruját. Aztán
elébe térdelt Jónásnak, s maga göngyölgette be a lábát puha bársony
közé.

– El fogok esni benne a rögön – szólt Jónás.

– Nem fogsz a rögön járni – válaszolt Lilith. – Négy fehér lovat adok
neked, és selyemmel párnázott kocsit.

Jónás nem szólt semmit, de még jobban lehorgasztotta az orrát.

– Rosszkedvü vagy, kis Jónásom – szólt Lilith. – Meg foglak vigasztalni.


IV.

A csillár ezer mécsese repkedő tűzcsíkokat szórt a kristály-kancsókra s
a karcsu bronz-oszlopok árnyékából bronz szinü törpék lépkedtek elő,
arany tálakkal a vállukon. A nagy ebédlő négy sarkában, ezüstből
faragott póznákon, drága fűszerszámok égtek.

Egy idő óta szótlanul ültek selyem-párnáikon, Lilith elnyujtózva, Jónás
térdére könyökölve. Lilith behunyta a szemét és nemrég történtekre
gondolt; Jónás egy törpét nézett, a ki majd megszakadt a halak és vadak
súlya alatt.

A kis cselédek lerakták a roppant nemes érczeket; Lilith felocsúdott.

– Egyél és igyál velem – szólt a prófétához.

Jónás evett és ivott.

– Melyik borból iszol? – kérdezte Lilith. – Ez, ebben a zöld üvegben,
fehér bor; nézd, mint a folyó smaragd. Jó bor, eloszlatja a
szomorúságodat. Emez a másik, itt az arany serlegben, barnapiros, mint
szűz leányok vére. Igyál belőle, s tüzet érzesz folyni az ereidben.
Végre az ott, a koponyából készült billikomban, szénfekete bor; ettől
mindent elfelejt az ember. Tudod mit? Igyál mind a háromból.

Jónás ivott mind a háromból. De győzte a bort s nem lett tőle vidám.

– Ugy vagy nálam, mint idegennél – szólt Lilith. – Nesze, fogd ezt a kis
korbácsot, s parancsolj vele a cselédeimnek. Szép korbács, jó korbács;
akasztott ember bőréből való.

Jónás megcserditette a kis korbácsot, és lőn őrült szaladgálás. Az egész
házból ész nélkül futottak elő a szolgáló asszonyok, cselédek, törpék és
bolondok. Hosszu sorban járultak uj parancsolójuk elé, s letérdepeltek
előtte, várván rendelkezését. Lilith nevetett.

– Milyen furcsák! – szólt Jónás, de nem vidámodott fel.

Aztán elküldte őket. Visongva szaladtak el, mint vályuhoz a malaczok; de
Lilith visszahívta a legkisebbik törpét.

– Jöjjenek a zenészek – ugymond.

A törpe ponttá görnyedve gurult el.

És jöttek a zenészek. Elül a csimpolyások, leghátul, a kik a harsonát
fútták. Voltak köztük öregek és fiatalok, nők és gyermekek. Vígat
fujtak; s a vig danára Lilith bolondjai bukfenczeket hánytak. De Jónás
nem nevetett rajtuk.

– Igyál – szólt Lilith, s Jónás ivott, mint a gődény.

Aztán tizenhárom tánczosnő jött fátyolruhában, s megkerülvén a
zenészeket, a kik az oszlopok közt állottak, ellejtették a napfény
szerelmeskedését a rózsabokorral. Jónás ásitott.

– Hagyjátok abba – szólt Lilith – tánczotok unalmas. Hozzátok elő
Veresbegyet.

Alig hogy kimondta a parancsot, Veresbegy megjelent. Két bolond hozta
kézen fogva; a harmadik bolond hozta utánuk a hárfát.

Veresbegy nagyon szép kis lány volt. Selymes fekete haja volt és
ábrándos, vizes kék szeme, melynek tekintete soha sem változott.

– Nem lát – magyarázta Lilith. – Vakon született.

A zenészek elhallgattak. Veresbegy megigazgatta vézna kis testén a
bohócz szoknyát, melynek az eleje piros volt, a hátulja barna, s
megpenditette a hárfát.

– Most olyat fogsz hallani, amilyet soha – szólt Lilith. – Veresbegy a
legszebben hárfázik, a legszebben énekel, s a legszebben tánczol a
világon. Veresbegy nagyon drága jószág. Két leggyönyörübb agaramat adtam
oda érte.

Veresbegy mosolygott, úgy, a hogy a csecsemők szoktak mosolyogni, a
mikor megsejtik, hogy tejet kapnak; s tovább pengette a zenélő
szerszámot. A hárfa eleinte mélán szólt, de aztán vidámabban zengett, s
mikor a hangok, egy-kettő, vigan pattogtak ki a húrokból, megzendült a
Veresbegy dala is.

Jónás elámult. Ilyennek álmodta ő a kherubok hangját, de ez a kherub egy
szennyes utczai dalt énekelt, a milyet a lebujokban szoktak énekelni
mámoros hajósok czéda leányokkal. Mintha gyíkok és varangyok ugráltak
volna ki tejfeles kis gyermeki ajkán.

S a ronda dal őrjöngő tánczba fúlt. A zenészek ujra megszólaltak s
Veresbegy egy éles rikoltással megkapta száz szoknyája legfelsőbbikét,
aztán mintha a rossz betegség bujt volna belé, eszeveszetten kezdte
járni a bolondját. Lábacskája minduntalan az eget szántotta, s mikor a
zene a legjobban rivalgott, meghajlott derékig, mint a ki arra készül,
hogy széles jókedvében kirugja maga alól a világot.

Lilith poharával koczogott a zenéhez. Jónásnak kalapálni kezdett a
szive. Ugy rémlett neki, mintha ebben a szörnyü vak leányban Ninivét
látná maga előtt, a mely fejét vesztve tombol, s nem látja, hogy az Ur
él és parancsol.

Fölkelt, letépte fejéről a rózsakoszorút és igy szólt:

– Eressz el, megyek hirdetni a vezeklést.

Lilith is fölállott. Intett s Veresbegyet elvezették. A többiek ijedten
kotródtak el, mint vadak a vihar elől. Csak ketten maradtak a teremben.

– Mondtam, szerelmem – szólt Lilith – hogy meg foglak vigasztalni. Állok
szavamnak. Gyere, eloszlatom minden bánatodat, minden bajodat. Látni
fogod, a mit férfi-ember nem látott soha. Megmutatom neked a hajamat.
Kövess.

* * *

A teremnek, melybe mint félénk szerelmesek lopóztak be, tűkörből voltak
a falai. Jónásnak káprázott a szeme. Megdörzsölte: hátha álmodik?!

Lilith megállott a terem közepén s intett Jónásnak, hogy maradjon a
küszöbnél. A próféta nem gondolt többé semmire. Sokat ivott a szénfekete
borból.

Lilithnek tizenkét gyémánt-tűvel volt felkötve a haja, tizenkét
gyémánt-tűvel, arany foglalatban. De a gyémánt fénytelennek, s az arany
sárgának, hitványnak tünt fel a Lilith hajához képest. Lilith szőke
volt.

Fölemelte a karjait s ledobta az első tűt a márványkövezetre. Aztán a
másodikat, meg a harmadikat. Egy hajfonat lebomlott, s a tükörfalak
szokatlan, ismeretlen, csodás fénytől csillantak meg. A próféta szive
vadul kezdett ugrálni s Lilith egyre dobálta a silány gyémánttűket.
Végre eldobta az utolsó tűt is. Egy széles fénysáv verődött végig a
szobán, s Lilithet elboritotta a mesés szőkeség.

A tükörfalak ragyogtak örömükben. A próféta szeme szikrázott. A mit
látott, azt nem jó halandónak látnia: egy erdőt látott napsugárból.

Leborult a földre, s azt rebegte:

– Imádlak.

|

Akkor éjjel Jónás egyszer se hunyta le a szempilláit. Mikor odakünn
derengeni kezdett, egy dalt dörmögött Lilithnek, melyet a tengeren
hajóslegényektől tanult.


V.

Háromszor kelt fel a nap és háromszor nyugodott le. Ezalatt a Jónás
szeme nem tudott betelni a megbabonázó, bűvös látománynyal. A negyedik
reggelen azonban igy szólt Lilithhez:

– Boraid tüzesek és gyöngyvirágaid illata elkábitó. De a lángcseppek
után keserü íz marad a szájamban s illatszereid émelyitenek. A földi
gyökér jobb ízű s a barlang illata üdébb. Palotád rettentő. Gyere velem
a remeteségbe; jobb ott. Hagyd itt függő kertedet, drágaságaidat s
utálatos bolondjaid hadát. Kövess engem s közelebb vezetlek az Urhoz.
Elmegyünk a mocsoktalan forrásokhoz, a hova emberi láb még nem hatolt
el, s utközben hirdetni fogjuk: a megtérést vagy Ninive pusztulását.

Lilith nevetett.

– Furcsa emberke vagy te, Jónás. Egy kerékkel kevesebb van a te
fejedben, mint más emberében; vagy meglehet egygyel több, nem tudom. De
lásd, az, a kit te az Urnak hívsz, azt akarta, hogy éljünk; s az élet
csak igy szép, a hogy’ én élek. Porfir-fürdővel, kábitó borokkal,
rózsa-szekérrel, illatokkal és sok, sok bolonddal. De hidd el, te vagy
az én legkedvesebb bolondom, és te is szereted a te kis bolondodat,
ugy-e? Csókolj meg s ne beszéljünk erről többet.

Jónás nem is beszélt a dologról többet, de a hányszor egyedül maradt,
mindig ugy bandukolt fel s alá, mintha az orra vére folynék. Koronkint
felnézett a faltető festett és faragott lányaira. Azt nézte: vajjon
nincs-e odafenn valaki, a ki megcserditene egy kis korbácsot, a mely
akasztott emberek bőréből van fonva?!…

Egy este Lilith aggódva szólt hozzá:

– Jónás, te nem eszel, nem iszol. Mi bajod van, Jónás?

Jónás felkelt párnáiról, eldobálta gyűrűit, mintha félne tőlük, és igy
felelt:

– Add vissza rongyaimat, megyek hirdetni a vezeklést. Az Ur parancsol.

Lilith álmélkodva nézett rá, aztán szomoruan szólt:

– Bolond vagy te, Jónás!

Egy kicsit habozott, hogy visszatartsa-e? De aztán odasündörgőzött
hozzá, körüldorombolta, s a tündöklő szőkeséggel még egyszer eltakarta a
próféta szemét.

Jónás maradt és lerészegedett. Lilith azt hitte, hogy diadalmaskodott a
láthatatlan ellenséggel szemben.

Hanem reggel, mikor fölébredt, Jónást nem találta többé maga mellett.
Felugrott s mezitláb szaladt ki a kamarába, hol az eszelős rongyait
tartotta. Egy halom gyűrű, karperecz, saruk, meg egy drága ruha hevert a
földön; a rongyoknak lába kelt.

A próféta megszökött.

* * *

Az urfiak igen megörültek a dolog ilyetén furdulatának. Mikimóki sietett
megbocsátani s Abiron mosolygott, mint a ki már régen tudta, mi fog
következni.

– Elhagyott a szeretőd, Lilith! – gúnyolódott Dáthán.

Lilith vállat vont és nevetett. Később pedig, vacsora közben, elénekelte
nekik a ninivei csapszékek dalát, mely a bolondot csúfolta:

  Jónás, a czethalban csücsülve,
  Igy szólt: Ej huj, jobb volna kinn…


VI.

A tudós Abiron egy éjszaka nem tudott aludni. Rosszat álmodott s arra
riadt fel, hogy a szive lázas sietséggel kopogtat a mellén, mintha ki
akarna menekülni onnan belülről.

Fölkelt és szédelegve az ablakhoz támolygott. Alig birta kinyitni, de
végre sikerült a dolog. Aztán kinézett a világba.

Fekete éjszaka volt. A vak, homályos égen sötét fellegek ültek s Abiron
valami kénkő-szagot érzett a levegőben. A dombok felől egyik szélroham a
másik után üvöltött be a városba, s közben, a messzeségből, tompa moraj
és zúgás hallatszott.

Abiron meglomhult szempillával bámult ki a sötétbe. A lélekzete elfult,
a torka kiszáradt, egész teste szorongott. Egyszerre roppant dördülés
hangzott fel a hegyek közül, melyre sürü egymásutánban három-négy
szörnyü csattanás ekhózott. Aztán mintha egy megbőszült, óriási vadállat
bömbölt volna végig a világon.

Abiron becsukta az ablakot s visszabujt az ágyába. Fejére huzta a
paplanát, hogy ne halljon semmit; de nem tudta megállani, megint felült,
s lélekzetét visszafojtva, fülelt. Az utczákon őrült lótás-futás. Vajjon
miért szaladgálnak? A moraj hol gyengült, hol erősbödött; aztán
baljóslatu, komor csend.

Kezdett nyugodtabb lenni. Ekkor azonban egy második, még erősebb
dördülés hallatszott, mely megreszkettette a ház falait, s ez a dördülés
kidobta Abiront az ágyból.

Rémülten tápászkodott fel; a padló imbolygott a lába alatt. Odakinn, az
ablakai alatt, zavart összevissza futkorászás, segitség-kiáltások,
jajveszéklés. S mintha a bömbölő vadállat már a szomszéd-utczákban járt
volna.

Feje nélkül rohant a lépcső felé, midőn egy uj dördülés ismét a földhöz
teritette. A sivitozás közelebbről hallatszott:

– A földrengés!… Meneküljünk!…

Megdermedve hallgatta, hogy’ nyihognak, nyeritenek a lovak istállóikba
zárva, aztán egy utolsó erőfeszitéssel, négykézláb kapaszkodott le a
lépcsőn. Mikor kibukott az utczára, vadul rohanó emberáradatba ütközött,
mely magával söpörte. S fülébe süvitett a vészkiáltás:

– Jön a viz-ár!

Már hallani lehetett a megbőszült elem borzasztó harsogását. A tömeg
vadul taposta az előtte menekülőket s Abiron alig birta magát a lábán
tartani. Leomlott és düledező házak közt taszitották, lökdösték előre, s
az üvöltözés, jajveszéklés egyre erősebb lett körülötte. A lehullott
faltömegek alatt haldoklók nyöszörögtek, s egy asszonyt, a ki férje
holtteste mellett jajongott, eltiportak. Odább, kőhalmok közé zárva, kis
gyermek siránkozott.

Senki se hallgatott rá. Abiront előre rugták. A betegek házának
ablakaiból a benn felejtett nyomorultak kétségbeesve könyörögtek le az
utczára, hogy szabaditsák ki őket. Nem kaptak más feleletet, csak azt,
hogy:

– Jön a viz-ár! Jön a viz-ár!

Majd egy őrült rivalgás. A hullám-tömeg, mely megkerülte a várost,
szemben támadt rá a menekülők seregére s a legelül rohanók félig őrülten
fordultak vissza, nekik esve a mögöttük küzdőknek. »Vissza! Jobbra!« –
hangzott a rémület orditása. A menekülők fojtogatták egymást.

Végre még egy rettentő dördülés, a legerősebb valamennyi közül, s a
szomszéd kőfalak is megingottak. Abiron hanyatt vágódott; egy téglatömeg
zuhant a lábára. Félre ugrott előle, s egy másik kőroncs majdnem
agyonzúzta. A feje érintetlen maradt, de a karjai ott maradtak a tégla
alatt.

Elkábult. Még hallotta a bődületet, s látta, hogy az ég vörös fénybe
borul, aztán elvesztette az eszméletét.

* * *

A hol előbb Ninive pompázott, ott nem volt egyéb, csak egy nagy temető.
A paloták helyén kő-romok és viz-ár; a függőkertek s thuja-liget helyén
füstölgő fák és büzhödt pocsolya. Szerte, szanaszét és mindenütt:
emberek és állatok hullái.

Betelt a jövendölés. Az Ur haragja elsöpörte a mi ismerőseinket. A kis
öreg Reczepiczét úgy elmosta a viz ár, mint egy kis szemetet; Mikimóki
rémületében eltört, és senki se ragasztotta össze. Dáthánt kardostul
eltemette egy sziklatömeg.

A tudós Abiron, sántán és bénán, egyedül vánszorgott ki élve a roppant
pusztulásból. Nehéz sora volt a tudós Abironnak. Kéz és láb nélkül nem
sokat ér az élet, különösen, ha az ember nem lát maga körül egyetlen élő
lelket se, a ki megitassa s kenyeret adjon neki.

Három napi vergődés után felvonszolta magát egy magaslatra, s végre
talált egy embert, a ki élt.

Az ember egy sziklán ült és zokogott.

Abiron megismerte, s láttára elfogta a düh. Elfelejtette éhségét és
szomjuságát, nem érzett egyebet, csak kimondhatatlan haragot.
Elfelejtette minden nyomoruságát, csak az volt az eszében, hogy ez az
ember az, a ki megjósolta Ninive pusztulását, s hogy ez az ember most
itt, előtte, jajgat.

– Te átkozott kuvik! – kiáltott fel – te szörnyü halálmadár, hát te
élsz?! Te, a ki ezt a kárhozatot hoztad városunkra, élsz és pityeregsz?!
De hisz tánczolnod kellene s vigadnod, hogy ennyi szerencséd volt, s
hogy alávaló jóslatod ilyen szépen betelt! De hát miért pityeregsz,
átkozott sirásó, miért sírsz, halál fattya, mondd?!

– Azért sírok – szólt Jónás, – mert olyan nagyon szőke volt.



AZ ISPILÁNTI LÁNYOK.


I.

A kis pásztor a fűben feküdt és nádsípját fujta. Egyszerre észrevette,
hogy’ messziről, a Fellegvár felől, három kis pillangó száll le a rétre.
Egy vörös, egy sárga és egy fehér. A hogy közelebb értek hozzá, látta,
hogy nem pillangók azok, hanem három kicsi grófkisasszony.

A kis pásztor leeresztette a nádsipot s eltátotta a száját. Nem mert
lélekzeni a fűben; csak nézte őket.

A kicsi grófkisasszonyok vigan ugrándoztak a harmatos gyepen. A
legnagyobb, a vörös ruhás, megfogta a szoknyácskája szélét s danolászva
tánczolt. A középső, a kin sárga ruha volt, virágokért szaladgált s
szőke hajába egy csunya pipacsot dugott. A legkisebbik, a fehér ruhás,
ugy futkosott körülöttük, mint egy édes kicsi nyul.

A kis pásztor csak nézett. Nádsipját elfelejtette, és félt.

Egyszerre a pillangók fölkerekedtek és odább szállottak. A fűben
rejtőzködő két szem követte őket. Egy darabig messziről, nagyon
messziről, valami vékony, czérnahangu danolászás hallatszott, aztán
eltünt a három piczi pont.

A kis pásztornak úgy tetszett, hogy hirtelen beesteledett. Nem vette elő
a nádsipot, hanem a Fellegvárt nézte, melyet lassankint eltakart az
alkony és a köd.

Aztán felszedelőzködött, nagy lassan megindult hazafelé, és sokáig
elgondolkozott.

Olyan sokáig gondolkozott, hogy e közben a grófkisasszonyok felnőttek.
Egyik a másik után.


II.

A grófkisasszonyokat úgy hivták, hogy: Langli, Flór, Eliant. Fenn laktak
a Fellegvárban, ott is az ó-toronyban, annak is a legfelső emeletén.

Lentebb az apjuk lakott, a ki valóságos gróf volt. Tetőtől talpig gróf;
a feje búbjától a lábujja bütykéig. Ez a gróf igen sok névvel
ékeskedett. Mikor reggel fölkelt, mindig az volt az első dolga, hogy
elmondta magában valamennyi nevét. Ilyenformán:

– Én Fellegvári Hókusz-Pókusz Árgyil gróf vagyok, Henczida és Bonczida
örökös ura, Lárifári báró, Ispilánt herczege…

Délig tartott, a mig egészen elmondta.

Mikor öregedni kezdett, belátta, hogy ez a foglalkozás igen-igen
fárasztó. Attól fogva egy csatlós fiunak kellett helyette elmondania,
reggeltől délig, a litániát. De a csatlós fiu nem birta sokáig az
állapotot, s egy szép nap megszökött.

… Langli, egy reggel, a mint ablakából letekintett a rétre, álmélkodva
látta, hogy tündérek tánczolnak a gyepen, összefogózva. A nap tüzesebben
sütött, mint azelőtt; a bokrok zöldje melegebb volt, s a virágok szinte
kicsattantak a sötét pirosságtól.

Ugyanaznap a gróf magához hivatta Langlit és igy szólt hozzá:

– Langli, fiam, immáron tizenhat esztendős vagy. E nagy napon egy komoly
szóm van hozzád. Langli, fiam, soha se felejtsd el, hogy én Fellegvári
Hókusz-Pókusz Árgyil gróf vagyok, Henczida és Bonczida örökös ura,
Lárifári báró, Ispilánt herczege, s hogy te a leányom vagy!

– Igen, apám – szólt Langli.

– Kincstáram üres, – folytatta a gróf – a jobbágyok oly renyhék s a
természet oly mostoha!… Hozományt vajmi keveset adhatok veled. De
rangodat ne felejtsd, Langli, s jusson eszedbe mindig, hogy királyfi jön
érted, nyolczlovas hintón, száz főből álló kisérettel, aranynyal himzett
s drágakövekkel kirakott ruhában. Langli, fiam, menj fel az ó-toronyba,
s nézd meg, nem jön-e a királyfi?

– Igen, apám – szólt Langli.

Felment az ó-toronyba, annak is a legfelső emeletére, a melynek széles
kiugrójáról el lehetett látni messze, igen messze. De csak a tündéreket
látta, a kik odalenn tánczoltak, a gyepen, összefogózva. A királyfi nem
jött.


III.

Jött azonban az Ifju Szerelem. Az Ifju Szerelem lovag-ruhát viselt s
prüszkölő fekete paripán érkezett.

– Szeretlek, szép kis Langli – szólt, s a hogy’ selymes, felkunkorodott
bajszát megpödörte, Langli, vörös ruhájában, összerázkodott.

De eszébe jutott apja intése s igy felelt a lovagnak:

– Az én apám Ispilánt herczege s én az apám leánya vagyok. Értem
királyfi jön, nyolczlovas hintón, száz főnyi kisérettel, aranynyal
himzett, s drágakövekkel kirakott ruhában.

A lovag köszönt, felült lovára s belevágta sarkantyuját paripája
testébe. Aztán elvágtatott. Mikor már messzi volt, visszafordult és
búcsút intett. Majd tovaszáguldott és szem nem látta többé.

A tündérek is eltüntek a gyepről.

Ezenközben a gróf nagyon elbúsult a jobbágyok renyheségén s jónak látta
megtérni őseihez. Egy utolsót sóhajtott:

– Én Fellegvári Hókusz-Pókusz Árgyil gróf vagyok, Henczida és Bonczida
örökös ura, Lárifári báró, Ispilánt herczege – s kiadta nemes lelkét.

Langli igen megsiratta őt s mikor könnyei kiapadtak, igy szólt
testvéreihez:

– Flór, Eliant, menjetek ki az erkélyre, s nézzétek meg, nem jön-e a
királyfi?

Semmit se láttak, Flór és Eliant.


IV.

– Mily szép vagy, Flór, aranysárga ruhádban! – szólt Langli egy gyönyörü
őszi este. – Szőke hajadnak fosztott selymét mintha bűbájos törpék
fésülték volna meg, s a nefelejts nem oly szelid, nem oly kék, mint két
édes szemed! Most már értem, mért nem jött a királyfi. A királyfi terád
vár!

De Flór nem felelt. Flór a vadászra gondolt, a kivel nemrég az erdő
tisztásán találkozott.

Langli, a ki, mióta apja meghalt, folyvást gyászruhát viselt, nap nap
után kint ült az ó-torony erkélyén. A királyfit leste, a Flór
királyfiját, a ki bizonyára utban volt már a Fellegvár felé.

– Porfelhőt látok – szólt néha. – Alighanem a királyfi jön.

De Flór sirva fakadt, s egy késő éjszakán megvallotta Langlinak a
vadászt.

Langli megrémült.

– Nem, kis Flórom – szólt könyörgő hangon – te ezt nem teheted velünk.
Nem felejtheted el ősz atyánk utolsó kivánságát, nem alázhatod meg az én
gyászruhámat, büszkeségem és lemondásom sötét öltönyét. A királyfi már
nem késhetik soká. Csak még egy kicsinyég várj, édes szerelmem.

Flór sirt és még sokáig gondolt a vadászra.


V.

Rohant az idő, illantak az évek. Langlinak, a ki folyvást az erkélyen
ült gyászruhájában, a hosszu várakozásban megdermedt a lába, s Flór
homályosra sirta a szemét. Eliant egyedül járt le a rétre virágot
szedni.

Eliant karcsú volt, mint a szarvas-ünő, s oly szeliden, annyi bizalommal
nézett a világba, mint egy őzike, mely most lépett ki először
sziklaodvából, s nem ismerve semmi veszedelmet, nem fél semmitől.

De a hogy hirtelen a pásztorra bukkant, a ki egy levágott fa törzsére
könyökölve nézte az égen uszkáló bárányfelhőket, maga sem tudta mért,
mégis megrettent.

A kis pásztor megnőtt azóta s már nem félt a fehér-ruhás lánytól.

– Jó napot, kicsi grófkisasszony – szólt vidáman, mert örült, hogy ujra
látja a fehér pillangót – csak nem tőlem ijedtél meg?!

Eliant még soha se látott pásztort, de azért nekibátorodott és nem
futott el.

– Megmutatom neked a legkisebb báránykámat – folytatta a pásztor. –
Fehér, mint a frissen esett hó, s ezüstös csengő van a nyakán.

Eliant örült a báránykának, s kérte a pásztort, szedjen neki virágot.

Azután mindenfélét beszélgettek. A pásztor azt mondta neki:

– Kedves emlékeim, édes reménységeim kis pillangója, oly régen vártalak!

S attól fogva Eliantnak folyvást ez a pár szó járt a fejében.

Nem is titkolta el Flór és Langli előtt:

– Beszéltem a pásztorral, s nekem adta a legszebb báránykáját.

Flór és Langli nagyon megijedtek.

– Többet nem szabad lemenned a rétre – szólt szigoruan Langli.

– Kis Eliantom, felejtsd el a pásztort – könyörgött Flór – én sem
gondolok többé a vadászra.

De Eliantnak hiába beszéltek.

– Vissza akarok menni a pásztorhoz – szólt másnap, makacsul, mint a
rossz kis lányok. – Látni akarom a báránykámat. Báránykám fehér, mint a
frissen esett hó, s ezüstös csengő van a nyakán.

Langli igen megharagudott, s nem engedte, hogy lemenjen a rétre. Flór
pedig összetett kézzel kérte, hogy maradjon a toronyban, s igy suttogott
a fülébe:

– A királyfinak ma vagy holnap meg kell érkeznie. Mit szól, ha megtudja,
hogy nem várod jegyben, gyűrűben, hanem naphosszat künn csatangolsz a
réten?!

És a két szomorú leány körülfogta a kis fehér ruhást.

– Emlékezzél vissza apánkra, Ispilánt herczegére! Igy szenteled meg
végső akaratját?!

Eliant nem akart rájok hallgatni, de nénjei folyvást a halottról
beszéltek neki.

– Még jó, hogy nem érte meg ezt a szégyent! – szörnyüködött Langli.

– Megfordul a sirjában – tóditotta Flór.

De Eliant csak a pásztorra gondolt.

– Virágot szedett nekem, s hogy kedvemben járjon, felkúszott egy
gyopárért a meredekre, a hol a madár se jár.

– S nem gondolsz apádra, a ki az életedet adta?

– Kedves emlékei, édes reménységei pillangójának mondott! – suttogta
Eliant.

– El kell szakadnod tőle – ismételte Langli.

– Oly régen várt! – könyörgött Eliant.

S egy ideig nem hajtott semmi szóra. De mikor egyszer zivatar rázta meg
az ó-torony ablakait, s a szélvihar sirámában Langli felismerte apjuk
szavát, megtört az akaratja. A rétre feketeség borult; a pásztor messze
volt.

– Legyen – szólt Eliant.

– Jó leány vagy – szólt Langli – s a királyfi le fogja hozni érted az ég
csillagait.

– Azért mindig ő rá fogok gondolni – sugta Eliant Flórhoz.

– Egy darabig – felelt Flór. – Aztán elmúlik minden.


VI.

Eliant ajka szinte kicsattant a tüzes pirosságtól. A szeme égett, és
házi dolgoktól formátlan, barnás kis keze remegett. Nem lelve egy
pillanatnyi nyugtot, mint egy megszállott hánykolódott ágyában. És vére
keringett, keringett szilajon.

A mult két kisértete ott ült az ágya mellett, mozdulatlanul.

Eliant szólt:

– Nézzétek meg, nem jön-e a királyfi?

Langli már nem igen tudott járni, és Flór csak keveset látott. A szürke
kisértetek mégis összefogóztak s kimentek az ó-torony erkélyére.

De a királyfi nem jött.


VII.

Sok év haladt el. A lovag, a vadász és a pásztor, csontkezüket szépen
összekulcsolva, feküdtek a földben s Fellegvár leányai még folyvást
várták a királyfit.

Szellemekhez hasonlatos árnyék-alakjaik meg-megjelentek az ó-torony
erkélyén. Szürke ruhájukat látva, a libapásztor lányok ijedten futottak
vissza a faluba, s a kis csordás fiu egy terebélyes fa mellől álmélkodva
nézte szüntelen bolyongásukat. Sóhajtásaik elhallatszottak a rétre, s a
faluban keresztet vetve beszélték, hogy husz év óta egyik sem evett s
hogy a béna ismét jár, mint a hogy a hazajáró lelkek. De fergetegben
kellett őket látni! Vad tánczot jártak a villám fényénél, s mikor a
zivatar elvonult, üvöltésük betöltötte a tájt.

A Fellegvár pedig pusztult, egyre pusztult. Kövét belepte a moha; falai
összeroskadoztak; ember, állat nem mert a közelébe menni. Utóljára már
messziről is látszott, hogy csak pókhálóból vannak a falai. A hold
keresztülsütött rajta.


VIII.

Egy este roppant köd szállt a rétre. Ez a köd betöltötte a kunyhók piczi
kertjeit, nehézzé tette az alvók lélekzetét, s teljesen eltakarta a
Fellegvárt.

Reggel, mikor a nap ismét letűzött a rétre, a pókhálóvár és a
gróf-kisasszonyok eltüntek. Szétfoszlottak, mint a köd és az álom.



DOM GIL, A ZÖLD NADRÁGÚ.

(PORTUGÁL HISTÓRIA.)


I.

Mély gyászba borulva ült Dom Gil, a zöld nadrágú, a
Szent-Bálint-vendéglő erkély-ajtajánál, mely a Tajora bámult.

Kócsagtollas birétomát lehúzta az orrára, és előkelő ujjai szomoruan
turkáltak fürteiben, melyek egy idő óta fehér szinben hivalkodtak.
Szomoruan, mondom, mert az október hónap gyalázatos még Portugalliában
is.

Odakünn, a Tajo piszkos habjai lomhán hömpölyögtek a nagy semmi felé. Az
utczán fázós emberek nyargaltak adni és venni, rászedni felebarátjaikat,
koldulni vagy páváskodni, s legkivált enni, hosszan, hosszan, örökkön
enni, mint a sertések. Mindezek az emberek el valának merülve szennyes
gondolataikba, s nem látták Dom Gilt és az ő zöld nadrágját.

Benn, a korcsmában, már alig volt ember. A pinczérlegények unták a
létet, és ásitozva csörömpöltek tányéraikkal. Ezek se vették észre a Dom
Gil zöld nadrágját. Megszokták már régen.

Dom Gil fázott, el volt keseredve, és nem találta helyét a világban.
Öngyilkos gondolatok emésztették, és kétségbeesetten ismételgette:

– Meg fogok házasodni, meg fogok házasodni.


II.

A legsötétebb gondolatok a legcsábitóbbak. Az örvény mindig jobban vonz,
mint a forrás. S Dom Gil, számos üveg xeresitől megittasodva, makacsul
megmaradt fekete elhatározása mellett.

Csakhogy volt egy kis bibéje a dolognak.

Dom Gil értett ezer dologhoz, tudott mindent, Dom Gil gyönyörü
közjátékokat irt, s zöld nadrágja a legszebb zöld nadrág volt egész
Portugalliában. De mivel rendet tartott a tanulmányaiban, s a hívságok
tanulmányozását kilenczvenedik évére tartotta fenn, Dom Gil nem igen
tudott különbséget tenni szoknya és szoknya között.

– Tanácsot fogok kérni Dom Sanchotól.

Ez a Dom Sancho nevezetes ember volt. Egész nap a kávéházban ült és
folyvást hunyorgatott. Nagyra becsülte a Dom Gil zöld nadrágját, s tele
volt kiváló erényekkel.

– Ó, Dom Sancho – kérdezte tőle Dom Gil – ért-e ön a kicsinyes
hívságokhoz?

– Fölötte – válaszolt Dom Sancho. – De semmit se tudok jobban, mint az
asszonyra vonatkozó tanulmányokat. Tudom, mit mondanak róla az
egyházatyák és a szent inkvizitorok, s képes vagyok értekezni róluk úgy
a történelem, mint a bölcsészet és a néprajzi tudományok nézőpontjából.
Nem titok előttem a hét asszonyi szépség, s könyv nélkül tudom a
hetvenhét módot, a melyen megnyerhetni őket. Félelmetes tudós vagyok e
tekintetben.

Dom Gil nagyra becsülte a Dom Sancho itéletét, mert nem volt ismeretlen
előtte, hogy Dom Sancho nagyra becsüli az ő zöld nadrágját. Azért
ilyeténképpen szólt Dom Sanchohoz:

– Asszonyt keresek.

A meglepő kivánság Dom Sanchot nem hozta zavarba:

– Menjünk a Szent-Izidor-kávéházba – szólott.


III.

A Szent-Izidor-kávéház fényesen ki volt világitva. Az apró kerek
asztalok körül asszonyok és lányok ültek nagy füstfelhőben, mindannyian
türelmesen, némelyek egy-egy nemes úr oldalán. A nagyobb társaságban ülő
hölgyek többet ittak és többet beszélgettek; ellenben azok, a kiket nem
környékeztek nemes urak vagy harczfiak, csöndesebbek és szomoruak
voltak.

Alig hogy beléptek, Dom Gil figyelmét két hölgy keltette fel, a kik egy
asztalnál ültek, de egy szót sem szóltak egymáshoz. Az egyik éltes delnő
volt, s evett, a mennyire a fogai engedték; a másik fiatal leány. Ez nem
evett, ellenben úgy nézett maga elé, mintha mindenen csodálkoznék: a
sürgő-forgó pinczérlányokon, a pipázó harczfiakon, a faragványos
oszlopokon, és a sárgaréz-amoretteken is, a melyek mézzel teli poharat
tartottak eléje.

Dom Gil hirtelen elhatározással fölkelt, ott hagyta Dom Sanchot a
gránát-vize mellett, s a hölgyekhez sietett. Asztalukhoz érve, levette
birétomát, mélyen meghajlott és tisztelettudóan így szólt:

– Én Dom Gil vagyok, a zöld nadrágú.

A hölgyek előbb összenéztek, aztán mindaketten felállottak. Az éltes
delnő lenyelt egy nagy darab süteményt, és helylyel kinálta meg Dom
Gilt. A fiatal leány így szólt:

– Nevem Melancolia.

– Nemde, kisasszony – kérdezte Dom Gil – ön édes testvére ama nagyhirü
Dulcineának, a kiért spanyolországi rokonom, az elmés, nemes Don Quijote
de la Mancha epedett?! Vonásai és szende arczulata kétségtelenné teszik
ezt előttem.

– Nem, uram – felelt a fiatal leány – én egyszerüen Melancolia vagyok.

– Ó, nemes Dom – vágott közbe az éltes delnő – ne ejtsék önt e szavak
tévedésbe: Önnek van igaza. Húgom maga sem ismeri úri rokonságát, mert
gyermekkorában czigányok rabolták el szüleitől, kik azóta meghaltak.
Legyen üdvözölve asztalunknál!

Dom Gil leült, és jó sokáig maradt a hölgyek asztalánál, mert igen jól
találta magát. Elbeszélgettek különböző szép dolgokról: a május hónap
bájáról, az érett kor előnyeiről, és még sok egyebekről. Tulajdonkép
csak az éltes delnő beszélt. A fiatal leány hallgatott, s nagy fekete
szeme csodálkozva tapadt a Dom Gil ősz szakállára.

Mikor Dom Gil elhagyta a Szent-Izidor-kávéházat, jókedvü volt, és így
szólt Dom Sanchohoz:

– Feleségül veszem e leányt.

– Vagy úgy?!… – álmélkodott Dom Sancho.

De többet nem szólt egy szót se, mert Dom Sancho filozóf volt.


IV.

A harangok zúgtak, a püspök latin szavakat mormogott, Melancolia
csodálkozva nézte az oltár faragványait, s Dom Gil büszkén feszitett
zöld nadrágjában a templomi nép előtt. A frigy megtörtént.

Szégyenkezve kell megvallanunk, hogy Dom Sancho, valahol hátul, épp úgy
vigyorgott, mint a többi szájtátó. S mikor este, a kávéházban elmondta
czimboráinak az egész történetet, hozzá tette, hogy a szegény Dom Gil,
akármily kiváló férfiu is az ő zöld nadrágjában, semmit se sejt az
asszonyok hetvenhét gonoszságáról.

Az eseten sokat nevettek. A portugál tudvalevőleg a legvidámabb nép
egész Európában, s mint az ének mondja:

  Vigan dudál
  A portugál;
  Mindegy neki: jó, rossz hajó,
  Május avagy deczember hó,
  Vigan dudál
  A portugál.


V.

Melancolia, mikor először szétnézett a világban, azon vette észre magát,
hogy őt keresztül-kasul szerették urak és borbélylegények. A
borbélylegények egy kicsit többször verték meg, az urak egy kicsit
rosszabbul bántak vele: ennyi volt az egész különbség.

Dom Gil nem verte meg soha s Dom Gil nem bánt vele rosszul. Melancolia
igen különösnek találta ezt az ősz szakállu embert.

És mikor az éltes delnő egyszer néhány szót sugott a fülébe, úgy, hogy
Dom Gil ne hallja: Melancolia életében először mondott valamit.

Azt mondta, hogy:

– Nem. Ő igen különös ember, és én engedelmes szolgálója leszek.

Az éltes delnő nem tudott hova lenni bámulatában.

De igen okos asszony volt ám ez az éltes delnő, s leküzdvén
felindulását, így szólott magában:

– Bizzuk az időre a dolgot.

A mit az éltes delnő az időtől várt, azt sokkal jogosabban várhatta
volna a zöld nadrágtól. De még az éltes delnő sem volt oly okos és
számitó, hogy figyelembe vette volna a Dom Gil zöld nadrágját.

Egy szép nap Dom Gil fölkerekedett és így szólt Melancoliához:

– Elmegyek a hársfák és a tölgyek közé. A hársfák és a tölgyek szeretik
nézni zöld nadrágomat.

Melancolia egyedül maradt és csudálkozva nézett körül a szobájában.


VI.

Nem tudnám egész bizonyosan megmondani, hogy a hársfák és a tölgyek
csakugyan annyira lelkesedtek-e a Dom Gil zöld nadrágja iránt, mint Dom
Gil képzelte, de annyit mondhatok, hogy ez a zöld nadrág igen különös
nadrág volt.

Mert bűvös nadrág volt ám ez a zöld nadrág, úgy tessék elgondolni.
Kelméjét nagy szakállu törpék szőtték smaragd kövek fénysugaraiból, és
tündérek voltak a szabói. Nem is a Dom Gil számára csinálták; csak úgy
jutott hozzá rejtelmes véletlenből. Minden emberöltőben készitenek ilyet
a láthatatlan munkások, s a zöld nadrág azé, a ki nem keresi, hanem csak
úgy, véletlenül akad rá.

Dom Gil nem kereste; úgy bukkant rá, a mint egy holdvilágos este az
erdőn barangolt. »Lám, milyen szép zöld nadrág! – szólt magában. – A
szövete szint játszik, és czimernek aloe-virág van hímezve rajta.«

Dom Gil szegény volt, mint a templom egere, és öltözete rongyokból
állott. Felhúzta a szép zöld nadrágot, és végig páváskodott vele az
ezüst párás tisztáson.

Mikor a cserjéhez ért, már világosan hallotta, a mint egy csóka azt
mondta egy varjúnak:

– Ime, a dicső Dom Gil, a ki nagy dolgokra van hivatva!

– Az ám, szegény Dom Gil! – sajnálkozott a varjú.

A ki a zöld nadrágot felhúzta, tisztán értette a madarak beszédét.

De nemcsak a madarak nyelvén tudott, hanem értette azt is, a mit a
reszkető nyárfalevelek zizegnek egymásnak, s nem maradt titok előtte,
mit zúg az erdő sejtelmes éjszakákon, miért morognak a hegyek, mit
karatyolnak a kis vizek, és mért, kire haragszik a tenger. A ki a zöld
nadrágot felhúzta, az úgy olvasott az égboltozatból, mint más a nyitott
könyvből; a csillagok járásából ki tudta betüzni a jövendő titkait, az
abrakadabra abéczévé vált előtte, s ha azt akarta megtudni, hogy akárhol
mi történt, csak dobbantania kellett, hogy a mult összes szolgáló
szellemei ijedten jelenjenek meg parancsszavára. A ki a zöld nadrágot
felhúzta, megértette, miért sietnek a kis folyók a tengerbe, miért les a
menyét a szárnyasokra, és tudta, hogy mit akarnak a szegény kis földi
férgek. Mondom, bűvös nadrág volt ez a szép zöld nadrág.

De – reszkessetek a tündérektől, ha ajándékot hoznak is! – a zöld
nadrágnak volt egy szörnyü átka. A ki felhúzta, azt menten elfogta egy
égető szomjuság: az a vágyakozás, hogy emberek és madarak, erdő és
tenger, plánták és földi férgek, mind, mind azt susogják körülötte
folyton, örökké:

– Ó, milyen szép zöld nadrág! Ó, milyen szép zöld nadrág!


VII.

– A hársfák és a tölgyek szeretik nézni zöld nadrágomat – így
vigasztalta magát Dom Gil, a hányszor az utczagyerekek megcsúfolták és
köveket dobáltak utána. És egyre többet járt a hársfák és a tölgyek
közé, a melyeknek csak ő értette a nyelvét.

Melancolia ezalatt egyedül ült otthon és pergette a rokkáját. Melancolia
nem értett semmit; csak nézett ki az ablakon nagy, fekete szemével, de
nem látott odakünn egyebet érthetetlen tarkaságnál. Melancolia sehogy se
tudta felfogni, mire ez az egész, különös világ.


VIII.

Dom Gilnek a házikója künn állott a város végén, közel az erdőhöz. A
házikó előtt egy kis kék pántlika folydogált, melyet Dom Gil úgy hítt,
hogy: a folyó.

Egyszer, a mint Melancolia egyedül üldögélt ablakánál, rokkáját
pergetve, egy vándor tartott a kis kék viz felé, láthatóan azért, hogy
szomjuságát oltsa. Vidám vándor volt; kakastollas kalapját félrecsapta a
fején s harsányan fütyörészett.

A mint meglátta Melancoliát az ablaknál, hirtelen mást gondolt. Oda ment
az ablakhoz s bekiáltott hozzá:

– Ereszsz be, szép virágszál.

– Nem – felelt Melancolia – ő igen különös ember, s én engedelmes
szolgálója leszek.

De az ajtó nyitva volt, és a vándor bement.

– Csak egy csókot kérek – szólott a küszöbről. – De ha kettőt adsz, azt
se bánom.

– Nem lehet – szólt Melancolia. – Ő igen különös ember, s én megígértem,
hogy engedelmes szolgálója leszek.

– Ne tréfálj, lelkem – suttogott a vándor. – Szép asszonynak nem a
rokkánál a helye.

– Ó – zokogott Melancolia – mily borzasztó, hogy meg kellett csalnom ezt
az igen különös és igen derék embert!…

– Isten jó nap, szolgám – készülődött a vándor. – Még hosszu utam van, s
mindjárt beesteledik.

– De hát kicsoda vagy? És hová méssz? Nem jössz vissza többet?

– A nevem: Soha Másnap – válaszolt a vándor.

Félrecsapta a kalapját és fütyölve ment tovább. Melancolia csudálkozva
nézett utána.


IX.

Ettől fogva Melancolia összetett kézzel ült rokkája mellett és csak
nézett ki az ablakon. A munka nem haladt előre, de Melancolia nem bánta.

És sorra előjöttek a Szent-Izidor-kávéházi ismerősök, mondván:

– Az eszelős nincs itthon, Melancolia. Mért nem eresztesz be?

Melancolia vállat vont, és az ismerős bement.

Ezek legalább selyemkendőkről, csipkés ruhákról és fülbevalókról
beszéltek neki. Dom Giltől pedig már soha se hallott egyebet, csak azt,
hogy:

– Megyek a hársfák és a tölgyek közé.

A szomszédok eleinte csak nagyokat nevettek, s »helyes«-t bólingattak,
mert Dom Gil nem ivott velök. Később azonban nagyon megharagudtak,
látván, hogy Dom Gil nem jött rá a dologra.

Egy szomszéd érte ment a hársfák közé és igy szólt hozzá:

– Nemes Dom, kövessen engem, hogy ha látni akar valamit.

És mondott még egyet-mást, nem tudom mit.

– Az nem igaz – szólt Dom Gil. – Ő édes testvére Dulcineának, kiért
spanyolországi rokonom epedett.

De igaz volt.

– Meggyaláztad zöld nadrágomat! – kiáltott fel Dom Gil, s kiűzte házából
Melancoliát. Aztán sirva fakadt, s elment a hársfák és a tölgyek közé,
elpanaszolni nekik bánatát.


X.

Egy este kopogtattak a Dom Gil ajtaján. Ismeretlen ember nyitott be, a
ki igy szólt hozzá:

– Uram, egykori feleséged nagy nyomoruságban fekszik a
Szent-Balázs-ispotályban. A sebek elemésztették arczát, és a lehellete
türhetetlen. Koldusabb a koldusnál, és ha te is elhagyod, mint elhagyta
mindenki, a közös élelmen fog tengődni, s a közös sirba fogják
eltemetni.

Dom Gil fehér lett mint a fal, és azt mondta, hogy:

– Megyek.

Mikor az ispotályhoz értek, az ismeretlen igy szólt:

– Nem fogsz ráismerni, uram. Nagyon megváltozott. Nincs meg belőle
semmi, csak a nagy fekete szeme.

Dom Gil fölemelte a fejét.

– Tévedésben vagy, uram – szólt kevélyen. – Azon a napon, melyen
megtaláltam zöld nadrágomat, szent fogadást tettem, hogy mindenha
gyámola leszek a szegényeknek, az elhagyatottaknak, a betegeknek. Ezért
jöttem el. És ne hidd, mintha lágy érzelmek űztek volna e küszöbhöz.
Ahhoz, a kinek ilyen zöld nadrágja van, nem fér efféle gyengeség.

És megigazitotta fején birétomát.


XI.

Melancolia hosszu ideig sinlődött. Ez idő alatt Dom Gil hűségesen
megtartotta szent fogadását, melylyel zöld nadrágjának tartozott, s
egész nap ott ült a szerencsétlen mellett. Lágyan szólt hozzá, mint
gyerekhez szokás, s igyekezett kitalálni titkos óhajtásait. Beszélt neki
a plánták díszruháiról, a csillagok kalandos utjairól, s a pacsirta
szerelméről. Melancolia csak nézte, s hallgatott.

– Mire gondolsz, Melancolia?

– Ó, Dom Gil, azon gondolkozom, hogy milyen különös és milyen derék
ember ön!


XII.

Egy napon végre a kaszás ember megjelent a szegény nyomorult ágyánál.
Leült a lábánál, mintha otthon lett volna, s egy kicsit várakozott.
Melancolia csodálkozva nézett rá.

Dom Gil ráborult az ágyra, s csöndesen sirdogált. Bizonyára
megfeledkezett arról, a mit az ismeretlennek mondott vala.

– Ó, Dom Gil – szólt Melancolia – adja ide a kezét, hadd csókoljam meg!

Egész életében soha se szólt máskor, csak ha kérdezték. Most beszélt
magától legelőször.

Dom Gil nem mocczant. A sovány, nedves kéz bátortalanul tapogatózott
maga körül, mintha valamit keresett volna.

– Köszönöm, Dom Gil, hogy ilyen irgalmas volt hozzám, hogy ápolt s nem
hagyott el nyomoruságomban. Én nyomorultul megcsaltam önt s ön nagylelkü
volt irántam. Köszönöm, Dom Gil. És még jobban köszönöm, hogy egykor,
akkor nyájas volt hozzám. Köszönöm, Dom Gil.

Dom Gil megfogta az erőtlen kezet és elboritotta csókjaival.

– Ön mindig különös ember volt, Dom Gil – folytatta Melancolia – de most
már tudom, hogy milyen fő-fő magas ember. Lám, milyen szép aranyláncz
van a nyakán, aranyláncz és aranykereszt, gyémántokkal köröskörül… Ó,
hogy elvakitanak ezek a gyémántok!… Fáj látnom, Dom Gil, fáj látnom…

Látomásai voltak szegénynek. Dom Gil zokogni kezdett.

A kaszás ember lassan fölemelkedett és csontos ujjait rátette a haldokló
homlokára. Melancolia szeme csöndesen lecsukódott.

* * *

Harmadnap Dom Gil eltemettette Melancoliát, aztán kiment a hársfák és a
tölgyek közé, hogy kisirja előttük bánatát. Az erdő értelmetlen dolgokat
zúgott a fülébe, s Dom Gil igy panaszkodott a nagy egyedülvalóságnak:

– _S ő sem látta meg zöld nadrágomat!_



BOB, AZ OROSZLÁN.


I.

Hárman ültek az asztalnál: a púpos, Miss Lilian, a szeliditőnő, és
Little John, a majom. Old Jack, a tudós kutya, a kuczkóban feküdt, s
félig aludt, félig bölcselkedett.

– Huszonhét garas! – szólt a púpos – az embernek éhen kell halni.
Micsoda vidék! Rekedtre kiabáltam magam: »Tessék besétálni! Tessék
besétálni! Miss Lilian fenevadjaival! A kutya mint számoló-művész!« – és
ime. Ha ez a kis betyár nem volna, fel kellene akasztanom magam. Nem
eszel, Little John? Nem eszel, kis betyár?

A majom elégedetlenül morgott s Miss Lilian nem felelt.

– Minden bajnak Bob, ez a hitvány Bob az oka – folytatta a púpos. – Nem
tud semmit és nagyon sokat eszik. A paraszt egyszer megnézi s aztán
vége. Mit is nézne rajta másodszor? Egyet-egyet nyujtózkodni s
naphosszat ásitozni: ebből áll az egész tudománya. Egész nap alszik a
bestia. Mi itt törjük magunkat; ez a kis betyár reggeltől estig
vesződik, fut-fárad s mulattatja az uraságokat. Az meg döglik, zabál és
melegszik. Többet eszik, mint mi mindnyájan együttvéve. És mennyi fütő
kell neki, Istenem, mennyi fütő! Egy piszkos, vén bestiának!… Nem igaz,
Little John?

Little John panaszosan dörmögött, s Miss Lilian végre megszólalt.

– Ön gyűlöli Bobot, s én értem ezt, mert ön nem tud felejteni, Mr.
Reginald. Bob majdnem halálra ijesztette önt; belemarkolt a húsába, s ha
véletlenül oda nem tévedek, ön ma Szent Pál jobbján ül, az igazak
között. Ön akkor nagyon megijedt, Mr. Reginald, s tudom, hogy a
betegsége ettől a naptól kezdődik…

A púpos közbevágott.

– Ne is beszélj nekem arról a napról, mert felforr bennem a vér; jobb,
ha hallgatsz erről, Zsuzsánna. Megtámadni engem, a gazdáját! A ki enni
adok neki s kiadom az utolsó garasomat, hogy melegen legyen a nyomorult!
Ne is beszéljünk erről, Zsuzsánna, mert nem tudom, mitévő leszek, ha
erre gondolok. Mondok neked valamit s aztán ne beszélj nekem erről.
Tudod-e, mit forgattam a fejemben, az után a nap után, a mikor ez a
piszok nyavalyássá tett? Azt, hogy levágom a farkát darabokban. Mert
golyót röpiteni a fejébe, mi az? De levágni a farkát, kis darabokban,
tövig, ezt már megérezte volna a semmirekellő!

Miss Lilian elnevette magát.

– Csakhogy ez nem ment volna olyan könnyen, mint Mr. Reginald gondolja.
Bob öreg és szelid; a ketrecz, az idő és a hideg egészen megtörte az
istenadtát. De nem szereti, ha tréfálnak vele, s fogorvosra még nem volt
szüksége.

– Nem kérdeztem volna meg – szólt a púpos az értelem felsőbbségével –
tetszik-e neki ez a kis tréfa, vagy sem? Ó, engem nem lát többet a
ketrecz közelében! De kieszeltem valamit, a min talán csudálkozni fogsz:
olyan egyszerü a dolog. Kieszeltem: a ketrecz-guillotinet. Egy kis
gépezetet, mely két éles, mozgatható bárdból áll. Az egyik bárd a
ketrecz tetejéről bocsátkozik le, a másik a padozatból emelkedik ki, s
alant egymásba futnak. A buta állat észre se vette volna, hogy
átsétáltatod az uj ketreczbe, s aztán már a többi az én gondom…

– S ön azt hiszi, Mr. Reginald, hogy rá vehetett volna erre a
gonoszságra? Fuj! Különben ez annyi lett volna, mint lemondani róla
egészen. Mert szeretném látni azt a szeliditőt, a ki hajlandó volna
belépni hozzá ez után a műtét után. És részletekben ölni meg, csakhogy
kinlódjék: micsoda gondolat! Ha terhére van s lelövi, azt értem;
szegénynek úgy se sokat ér már az élete. De így!… Ez igen csunya ötlet
volt, Mr. Reginald; s nemcsak kegyetlen, hanem ostoba ötlet is. Mert
végre is Bob kenyeret keres önnek.

– Azaz, hogy keresett – felelt a púpos. – Akkor még keresett. Ma már nem
is keres, csak eszik. Föleszi mindenünket. Ennek a kis ficzkónak egy uj
vörös nadrágot akartam venni; arra se telik. Semmire se telik. Nem
fázol, Little John? Gyere te gazember, ülj az ölembe. Szereted a sört,
te zsivány? Ugy-e, hogy szereted? No hát igyál. Hehehe, te gazember, te
gazember!…

S megveregette a majom szőrös arczát.

A hogy hozzáhajolt s itatta, hamarjában nem lehetett megkülönböztetni,
melyik az ember s melyik a majom. Little John arcza értelmesebb volt,
mint Mr. Reginaldé, s a majom nem látszott oly vadnak, mint az ember.

– Különben szerencséje – folytatta Mr. Reginald – hogy olyan szegény
vagyok. A guillotine-ja sokba kerülne s nekem nincs pénzem.

– Ne is beszéljen nekem erről, Mr. Reginald, mert minden szava a
szivemet hasogatja. Szegény Bob! Mi lesz vele, ha én nem leszek itt?!
Pedig én elhagyom önt, Mr. Reginald.

– Mi az?… Mit mondasz, Zsuzsánna?

– Azt, hogy elhagyom önt, Mr. Reginald. Férjhez megyek a borbélyhoz, a
kit a multkor kitiltott a bódéból, mert szóba álltam vele. Éppen erről
beszélgettünk akkor.

– Elment az eszed, Zsuzsánna? Ez lehetetlen! Ki főz nekünk akkor? Ki
mos, vasal ránk? S ki bánik a vadakkal?

– Szolgáló akad elég, s Bobhoz megfogadja Goliath-ot, a régi
szeliditőjét. Goliath már öregszik, lehet beszélni vele. Azt hiszem,
kevesebbel is megelégszik, mint én.

– És mért akarsz elhagyni? Igy egyszerre?

– Tudja, Mr. Reginald, én nagyon csöndes némber vagyok, s nem jár az
eszem haszontalanságokon. De nekem is kell az ember, s ön nem ember, Mr.
Reginald, ön úr.

– Ezt érdemeltem tőled? Ezért tartottalak, ezért fizettelek nyolcz
esztendeig? Egy vagyont raktál félre a garasaimból s most itt hagysz?

De Miss Lilian-t már nem lehetett észretériteni. Karácsonykor letelik a
szegődése s ezzel búcsút mond a művészi pályának. Mr. Reginald mondhat,
a mit akar. Ő nem veszi vissza a szavát.

– Hallod ezt, Little John? Karácsonykor férjhez megy a borbélyhoz. Ember
kell neki. Megint Zsuzsánna lesz Isten, ember előtt; fogadjak magamnak
más Miss Liliant. Hallod ezt, Little John? Ugy-e, te nem tennél ilyet,
Little John?

A majom keservesen nyöszörgött, s a púpos elérzékenyült.

Mondhatott akármit, Zsuzsánna hajthatatlan maradt. Kérésre, fenyegetésre
ugyanazt felelte, konokul, egyhanguan:

– Karácsonykor megyek.

Ha egy engedelmességhez szokott asszony egyszer a fejébe vesz valamit,
azt harapófogóval se feszited ki onnan.

Mr. Reginald szorultságában a kutyához fordult:

– Hallottál ilyet, Old Jack? Elhagyják a gazdádat. Hát nem voltam én jó
mindnyájatokhoz? Nem adtam nektek enni? Ütöttelek, vertelek? Igen,
vertelek, de nem szivből, csak a tudomány érdekében.

Ezeket a szavakat, hogy: »a tudomány érdekében« Old Jack értette;
szűkölt s ugatni kezdett.

Ennyi gyász láttára Zsuzsánna is megilletődött. Lehajtotta a fejét és
igy szólt a késő bánat hangján:

– Nem lehet másképpen. A borbély már a pénzt is elvitte magával.

A púposnak a torkán akadt a szó. Megértette, hogy a mi történt,
jóvátehetetlen. Vagy úgy, a borbély már a pénzt is elvitte magával?!
Akkor csakugyan haszontalan minden szóbeszéd.

– Jó – szólt végre, elfojtott dühvel – menj, de vidd el azt a buta
állatot is. Nekem nem kell. Vedd meg, olcsón adom. Vidd el szaporán,
hogy ne is lássam többet.

– Mit csinálnék vele a borbély-műhelyben? – kérdezte Zsuzsánna. –
Kivernének miatta a faluból. Önnek még hasznára lehet. Vagy ha ez nincs
kedvére, eladhatja a városban, a mikor akarja.

– Valld meg, azért hagysz a faképnél, mert attól tartasz, hogy egy szép
nap téged is felfal a bestia, a mikor egyszer rosszkedvében találod. S
ha már valakit szét akar tépni, inkább engem, mint téged.

– Nem, Bob nem rossz indulatu. Csak akkor haragszik, ha éhes.

– De mindig éhes, a falánk kutya! Egy szó mint száz, a legokosabb, hogy
ha itt maradsz. Küldd el a borbélyt; minek is állsz szóba borbélyokkal?!

– Az nem lehet. Odaadtam a pénzt.

– Persze, persze, már a pénzt is odaadtad. Hát jól van, eredj.

Aztán Little Johnhoz fordult és elpanaszolta neki:

– Ez a buta állat mindennap uj bajt zúdit a fejemre. Szétugrasztja a
társulatot s megeszi mindenünket; semmit se tud, semmit se csinál, egész
nap alszik és mégis élni akar. De ne félj, Little John; majd teszek
róla, Little John, ne félj!

A majom, a ki buzgó és szorgalmas volt, a fogát vicsorgatta.


II.

Karácsony estéjén, egy órával később, hogy Miss Lilian – a
keresztségben: Zsuzsánna – áttette tanyáját a borbélyhoz, a púpos magára
vette köpönyegét, keresztül haladt a keményre fagyott udvaron, s
benyitott a vadak bódéjába.

Tolvajlámpát vitt magával, s a falhoz lapulva, óvatosan haladt előre.
Nem akart közel érni a ketreczhez; gyűlölte, de tisztelte Bobot.

Az oroszlán aludt.

Miről álmodott? Zsákmányról? Halálos marakodásokról, gőzölgő vérről,
szétmarczangolt óriási kigyókról? Vagy édes dulakodásokról, játszi
oroszlánkisasszonyokkal, a kik a párzás szilaj örömében bömbölésükkel
megreszkettetik a csalitot? Bizonyára a sivatagban járt, a napfényben, a
forró homokon. A messzeségben a kaffer kunyhókat látta s nem érezte a
lába sebét.

A púpos, a tolvajlámpa gyér világánál, bepislogott a ketreczbe, a hol a
sötét tömeg nyugodott. Settenkedő lépését alig lehetett hallani; a vad
aludt tovább. Aludt s nem gondolt rá, hogy annak, a ki nem tudja
megkeresni kenyerét: nincs joga élnie.

– Aludjál – mormogott a púpos – ma alszol utoljára ilyen édesen! Hogyan,
barátom, te elveszed előlünk a táplálékunkat, a meleget, s ráadásul
szétkergeted a társulatomat?! Nem, Bob czimbora, ez már nem járja, ez
egy kicsit sok. Ezennel felmondom a barátságot. Miért pazarolnám tovább
is terád keservesen szerzett garasaimat? Hogy egy szép nap leharapd a
kezem? Köszönöm szépen. A Miss rám nézve meghalt, tehát vége a
komaságnak. A Miss beszélhet akármit. Hogy bevigyelek a városba s
eladjalak az állatkertnek, vagy a múzeumnak? Ugyan ki ad pénzt érted:
egy ütött-kopott, vén oroszlánért! Annyit se kapnék érted, a mennyibe az
ellátásod kerül, a mig túladhatnék rajtad, nem tudom, mikor. Nem, nem,
Bob, végezzünk. Végezzünk minél hamarabb s végezzünk zaj nélkül, a hogy
urakhoz illik. Minek tudja meg a világ, hogy véleménykülönbségek vannak
közöttünk? Ez fölösleges. Mondjuk, hogy beteg vagy, Bob, hogy nagyon
beteg vagy. Nem vagy már mai csirke; nem mondható váratlan
szerencsétlenségnek, hogy időd betelt s órád megérkezett. S elmúlásod
fájdalomtalan lesz. Tudod, a guillotine-t jobban szerettem volna, de
hagyjuk az erőszakosságot. Értettél? Nem? Mindegy. Végezzünk, Bob.

Odament a kemenczéhez, mely a rekeszt melegitette s szép csendesen
eloltotta a tüzet.

Hajnal felé az oroszlán fölébredt s megrázta a sörényét. Fázott.


III.

Másnap, Mr. Reginald bekukucskált a bódéba. Kiváncsi volt rá, mi
történik odabenn, de nem tartotta tanácsosnak közelebb menni a halálra
itélthez.

A hogy kinyitotta az ajtót, a vak homályosságból két nagy sárga szem
rontott elő, s egy hatalmas tömeg olyan erővel vágódott a ketrecz
rácsához, hogy a vasszerkezet minden ízében megrecsegett.

A púpos hátán végig futott a hideg, s inai megcsuklottak. Ha a vas
véletlenül enged!… Becsapta az ajtót s tovább állt.

Az ajtó-csattanásra rémitő bömbölés felelt. Olyan bömbölés, hogy a púpos
egész éjszaka hallotta. Hajnalig nem tudott aludni. Csak a füle
káprázott?… Vagy amaz egyre orditott odaát?!…

Később is, folyvást hallotta ezt a hangot. S ünnep másod napján, mialatt
Little John a legtréfásabb dolgokkal mulattatta a piaczon egybe
gyülekezett uraságokat, koronkint a fülébe hatott a meg-megujuló
rettentő bömbölés. Eleinte úgy hangzott ez, mint valami szörnyű
fenyegetőzés, majd úgy rémlett, mintha átváltozott volna panaszos
könyörgéssé.

Végre elhallgatott a hang.

Az ünnepek után – ötvenhat óra mult el, hogy a halálra itélt éhezett és
fagyoskodott – Mr. Reginald még egyszer megnézte áldozatát. Most már
bemehetett. Bob nem rohanta meg a rácsot; tehetetlenül feküdt ama
sarokban, mely a legközelebb volt a hideg kemenczéhez.

A déli nap bevilágitott a deszka-bódé hasadékain. Mr. Reginald jól
láthatta az éhségtől és hidegségtől kimerült állatot. Még élt, de már
nem bömbölt, csak nyögött.

Mikor az ajtó kinyilt, felnyitotta a szemét. De tekintetében már nem
volt más, csak halálos szomorúság. A gyűlölségnek és a bosszúnak utolsó
zsarátnoka is kialudt belőle.

Mintha azt mondta volna ez a szomorú tekintet:

– Ó, jaj nekem, hogy én – én vagyok, s nem lehettem más: alkalmazkodó
kutya, vagy ügyeskedő majom! Ó, jaj nekem, hogy csak haldoklásomban
tudom meg, mily oktalanul éltem! Miért is, hogy bele kellett futnom a
kelepczébe, s a rabságban nem tudtam átváltozni törlészkedő hasznos
háziállattá?! Miért, hogy a hazai, ismerős bozótok között, egyenesen,
nyugodt, nagy léptekkel haladtam előre, nem sejtve, hogy vermet ástak
elém?! Miért kell ily későn tudnom meg, hogy nem okos egyenesen menni,
miért nem láttam be előbb, hogy csúsznom kellett volna, lassan,
óvatosan, kanyarogva, a hogy a kigyó csúszik?! Miért nem nyilt ki az
eszem a verem sötétjében, miért, hogy föl se vettem a homályt, mely
mindenkorra elnyelt, miért, hogy aggodalom nem fogott el a fogságban,
miért szóltam nyugodtan: »Sötét van; mindegy«?! Miért nem törődtem a
puskás liliputiakkal, a kik körülfogtak s átcsaltak a veremből
széttörhetetlen vas ketreczembe?! Miért nem tanultam meg később a
rabszolgaság mesterségét, miért nem sajátitottam el a táncz művészetét,
a tizig való számolás tudományát, miért nem tanultam meg vörös nadrágban
járni és az arczomat fintorgatni?! Isten veled már, harcz vidám zenéje,
fenevadak erdőt reszkettető, vidám orditozása, lángoló erdő, napfény
izzó heve, puska-ropogás, csalit zengése, Isten veletek! Isten veletek,
kemény húsú, széles pofáju, szép oroszlán-asszonyok! Nem dulakodom többé
veletek, földet rengető szerelmi párbajban; nem vágom szügyetekhez
győztes sörényemet; nem birom le, halálos reszketéssel teli édes
gyönyörre, melegséget árasztó, keménybársony, szilaj testeteket! Isten
veletek szép oroszlán-asszonyok, és ti, gyáván szökellő tigrisek,
csataszóm elől vadul rohanó elefántok, ne remegjetek többé: én már
búcsúzom! Ó, mily nyomorultul kell elvesznem! Vaczogok, haldoklom a
hidegtől, a ki a napfényre születtem, s éhen pusztulok el, én, a kinek
szét kellett volna marczangolnom az egész világot! De hát én vagyok-e
én, s az egész Afrika nem álom volt csupán?! Ime, ez a pislogó,
hunyorgó, reszkető szempár megöl. Engem!… Nem, én nem vagyok én; szép
afrikai hazám, a vérengző csaták, rügyfakasztó márczius szerelmi
bömböléssel teli éjei, mindez hazugság volt, s én csak egy közönséges
macska vagyok, a kit földre tepert az éhség s a ki könnyezik a hidegtől!

* * *

Mikor Mr. Reginald utóljára látogatta meg áldozatát, Bob már nem
mozdult. A púpos kinyitotta a ketrecz ajtaját, rálépett az oroszlán
tetemére, s kis pálczájával nagyot suhintva a levegőbe, kevélyen igy
szólt:

– Quos ego!



FINISH.

1927-ben, egy csunya novemberi éjszakán, James Riderhood, a nagy jockey,
a ki 1908-ban _Orthodox_-on, a század lován, canterben és
megszámlálhatatlan hosszuságokkal nyerte meg az Eclipse Stakes-t
_Westminster_ és _Iron Cross_ ellen, a megöregedett James Riderhood, a
ki tizenegy egymásután következő esztendőben volt champion-jockey-ja
Angliának, s dicsősége tetőpontján hirtelen hagyta el a gyepnek mondott
boronált térséget, skótországi kastélyában, a hol megostromolhatatlan
visszavonultságban éldegélt, egy éjjel, mialatt az északi szél vadul
verdeste, rázta kastélyának kapunagyságú, íves ablakait: nagyon szépet
és nagyon különöset álmodott.

Azt álmodta, hogy Orthodoxon ül, s lépést megy egy végtelenül csöndes,
elhagyott pályatesten, abban a szürke homályban, a melyet néha, késő
őszszel, a reggeli galoppok kezdetén látott egy-egy futó perczre.
Csakhogy ez a homály most nem oszlott, hanem sűrűsödött; a napnak nem
volt sehol semmi nyoma, s ez az egyforma, néma szürkeség oly szomorúnak
tünt fel előtte, hogy lassankint valami névtelen nyugtalanság fogta el.
A pályát nem ismerte. Epsomhoz hasonlitott egy kicsit, de olyan
roppantnak, olyan végtelennek tetszett, a milyet nem látott soha. Hogy
hová megy, nem tudta; a czélt nem látta, s az indulópontra nem mert
visszatekinteni. Hirtelen a lovára pillantott. Orthodoxon fénylett a
szőr, mint régen. De hiába simogatta a nyakát, a ló csak nem akart
nyeriteni. Ekkor látta, hogy az elíziumi mezőkön jár, azért nincs nap az
égen.

Végig futott rajta a hideg, s megsarkantyúzta a lovát. A paripa megnyúlt
alatta s vágtatni kezdett. De ebben a pillanatban más paták dübörgése
ütötte meg a fülét; tisztán hallotta, hogy mögötte is vágtatnak. Ész
nélkül forgatta meg a kantárt, mint abban a finish-ben, melyben csak egy
fél-hosszusággal verte meg _Eviradnus_-t, s a táltos rémülten repült
vele. De az idegen lovak patái mind közelebb verték a földet; Orthodox
izzadni kezdett, s lovasáról csurgott a verejték. Már csak ötven-száz
méternyire lehettek üldözői; a tulvilági paripák patkói süketitő
dübörgést vittek végbe a kemény talajon, s az üldözött egy halálos
ölelésre rántotta meg a két karját, s szoritotta lovához térdeit. De nem
segitett rajta ez az utolsó erőfeszités sem. A tulvilági lovasok
sarkában voltak, s mint fergeteg rohant el mellette egy lovas, a kiben
az üldözött Archerre, a nagy Fred Archerre, a mult század héroszára
ismert. Orthodox lovasa, a ki az egyenetlen küzdelemben már elveszitette
sipkáját, üveges szemmel meredt a látományra; de amaz visszafordult
nyergéből s nyájasan kiáltott feléje:

– Hollá, utánam, kis Riderhood!

Ebben a pillanatban elhagyta egy másik lovas is, a ki Fred Barrett volt,
Fred Barrett vonásról-vonásra. S a mult századi champion, a kit James,
istálló-fiu korában, még látott egyszer-egyszer, épp ugy kiáltott át
hozzá, mint a másik:

– Hollá, utánam, kis Riderhood!

És azonképpen a többi lovasok is, a szellem-jockey-k, a mint sorra vagy
csapatosan vágtattak el mellette, mind biztatták:

– Utánunk, kis Riderhood!

De Riderhood már nem remegett. Valami édes melegséget érzett egész
testében s egyszerre visszanyerte husz éves korának teljes erejét.
Orthodoxról is eltünt az izzadtság; a szőre megint csillogott, mint az
arany. Egynéhány szökkenéssel utólérték a fényes társaságot s
beleilleszkedtek a csapatba, mely őrült iramlásban vágtatott tova. Az
iram egyre vadabbá lett, a homály egyre sűrűbb, Riderhood már nem
látott, nem hallott semmit, csak végtelenül könnyűnek érezte magát,
valami csodálatos jó érzés járta át a testét, és fölébredt.

Ebből az álomból megértette az öreg James Riderhood, hogy napjai meg
vannak számlálva. A végzet rendelését békén, megnyugvással fogadta. Már
negyvennyolcz éves volt; elérkezett a jockey-életkor utolsó mesgyéjéhez.
Ugy találta, hogy rendén van a dolog. Ehhez képest, reggelre kelve,
magához hivatta az udvarmesterét s így szólt hozzá:

– Mr. Halifax, én nemsokára meghalok.

– Ó, uram! – tiltakozott Mr. Halifax.

– Mr. Halifax, én nemsokára meghalok – ismételte James Riderhood.

– Az lehetetlen, uram. A halál nem mer bekopogtatni önhöz.

Mr. Halifax cselédnek tekintette James Riderhood kivételével az egész
világot. Cselédnek tekintette a halált is.

– Pedig már megtette, mr. Halifax. Álmomban Archert és Barrettet láttam,
a kik hívtak. Mennem kell.

– Ó, uram, ön megrepeszti szivemet – sirt Mr. Halifax.

De James Riderhood nem törődött a szerződéses könnyekkel, hanem így
folytatta:

– Mit csinálnak fiaim, az igen tiszteletreméltó gentleman-ek?

– Az igen tiszteletreméltó gentleman-ek tanulmányaikkal vannak
elfoglalva.

– És kis fiam, Benjaminom?

– Ő az istállóban van, s a lovakat itatja.

– Jól van, nagyon jól van – erősitgette James Riderhood. Aztán kiadta a
rendeletet:

– Mr. Halifax, küldje ide az igen tiszteletreméltó gentleman-eket.
Mielőtt a czélponthoz érek, el akarom látni őket atyai tanácsaimmal.

Az igen tiszteletreméltó gentlemanek megjelentek. Hárman voltak,
mindannyian kifogástalan redingoteban, magas gallérban, s fénylő
czilinderrel. Arczra nagyon hasonlitottak, s ha termet dolgában
véletlenül nem úgy következnek egymásra, mint az orgonasíp, James
Riderhood összetévesztette volna őket.

– Uraim – kezdte – életem végéhez közeledik, s önök szivesek lesznek
meghallgatni atyai tanácsaimat.

– Igen, uram – szóltak a gentleman-ek kórusban.

– Mr. Bill – folytatta James Riderhood – első szavam önt illeti, mert ön
a legidősebb gyermekem.

– Ugy van, uram – felelt mr. Bill, az őt jellemző komoly
határozottsággal.

– Mr. Bill, ön a politikai pályára lépett. Ez a pálya nem tetszik nekem;
nem fejleszti a jellemet. De ha már ezen a pályán van, szeretném, ha
boldogulna rajta. Nem nehéz ez, mr. Bill. Csak egyet ne téveszszen szem
elől soha. Ez az egy: hogy mindig eltalálja, mit gondol a másik, a kivel
beszél; s mindig csak azt mondja, a mit amaz egy percz mulva mondani
akar. A mit ön gondol, azt ne emlitse soha; legjobb, ha éppenséggel nem
gondol semmit. Aztán, mindig és mindenek felett: komoly legyen. Ha nem
tudna elég komoly lenni: tartson traininget; zárkózzék el a szobájába s
mindennap két vagy három órát pofozza magát.

– Igen, uram.

– Remélem, mr. Bill, hogy nagyra fogja vinni. Önből államtitkár lesz,
talán miniszter. Ha ügyetlenséget követne el, a vagyonában mindig hű
barátra fog találni.

– Igen, uram – szólt a gentleman.

– Most önön a sor, mr. Sam. Mr. Sam, ön az egyházi pályára lépett. Nem
szeretem ezt a pályát, mr. Sam; nem kedvez a jellemnek. De ha már ezen a
pályán van, szeretném, ha boldogulna rajta. Csak egy tanácsot adhatok
önnek, mr. Sam; de ez a tanács, higyje el, kitünő. Legyen kaczér. Az
egyháznak nehéz napjai vannak; nem a hitvallás, csak a megalkuvás
élteti. Mr. Sam, legyen okos, mint a kigyó, s kaczérkodjék a
hitetlenséggel, a mikor csak lehet. A szerelemben és a vallási dolgokban
az első szabály az, hogy: mindent igérjünk és semmit meg ne tartsunk.
Legyen hajlékony és sima, másképp örökkön plébános marad. De ön püspök
lesz, mr. Sam; s ha véletlenül ügyetlenséget követne el, a vagyonában
mindig hű barátra fog találni.

– Igen, uram – felelt a második gentleman.

– Végül, mr. Tom, önhöz is volna pár szóm. Ön a tudományos, pályára
lépett, mr. Tom. Gyengéllem ezt a pályát; parlagon hagyja a jellemet. De
ha már ezen a pályán van, szeretném, ha boldogulna rajta. Figyeljen rám,
mr. Tom, s ne felejtse el a tanácsomat. Soha se keressen másféle
igazságokat, csak olyanokat, a melyek mindenkinek hasznot hajtanak.
Hagyja békében a csillagokat, s álmodjék a malmokról. Mr. Tom, önből
egyetemi tanár lesz, vagy felügyelő-bizottsági tag a britt királyság
összes társaságaiban. Még egyet. Soha se mulaszsza el úgy viselkedni,
mintha csakugyan tudna valamit. Ha netalán elárulná magát, a vagyonában
mindig hű barátra fog találni.

– Igen, uram – felelt a harmadik gentleman.

– És most, uraim, jó éjt – végezte James Riderhood. – Önök szivesek
lesznek beküldeni hozzám a kis fiamat, Benjaminomat. Az istállóban van,
s a lovakat itatja.

A gentleman-ek tisztelettel hajoltak meg s kimentek a szobából.

James Riderhoodnak vékony ujjai tánczoltak a türelmetlenségtől.

Néhány pillanat mulva egy tiz-tizenegy esztendős fiú húzta be két apró
lábát a szobába, egyiket a másik után; egy széles vállú gnóm, a ki
kicsiny volt, mint egy hat esztendős gyerek, s egy öreg arczu fejet
czipelt bornyunyakán. James Riderhoodnak ragyogott a szeme. A kis
gnómnak olyan szép O lába volt, hogy öröm volt nézni. Mintha lovon jött
volna a világra.

– Ben, gyere ide – szólt James Riderhood. – Gyere ide, aranyos, ülj az
ölembe.

Ben oda húzta nehéz vállát és két apró lábát, hirtelen fölvetette magát
apja térdére, s úgy ült szembe James Riderhood-dal, mintha lovagolna. A
két kis vézna, öreg arcz összehajolt; s a ránczos, szőrös vén majompofa
szeretettel simult a kis majomhoz.

– Ben, én meghalok. Az éjjel Archert és Barrettet láttam; értem jöttek.
De nem akarok addig meghalni, a mig a lelkedre nem beszélek.

– Aoah! – bődült el Ben.

– Ne sirj, Ben, hanem figyelj a szavamra. Te még nem választottál
pályát, kedves kicsi fiam; azt akarom, hogy jól válaszsz, nem úgy, mint
a bátyáid. Nem mondom neked, a mit nekik mondtam, hogy ha egyszer
ügyetlenséget találsz elkövetni, a vagyonodban hű barátra találsz. Te
nem fogsz ügyetlenséget követni el soha. Akármelyik pályára lépsz,
mindenütt ember lesz belőled; de én azt akarom, hogy ha okvetetlenül
ember lészsz is a gáton: egyúttal boldog ember légy, s ne terhe
önmagadnak.

Ben fölemelte kis majom képét s figyelt a vén majomra.

– Ben, légy jockey. Ez a legszebb mesterség a világon. Mert nincs
mesterség, mely egész embert követel, csak ez az egy. Megköveteli, hogy
minden pillanatban eszednél légy, s mindig helyén legyen a szived.
Megköveteli, hogy a karod erős, biztos és ügyes legyen, s megköveteli,
hogy művészet lakjék a lábadban. Megköveteli a tested s lelked
egyensulyát, és megköveteli, hogy egészségednek ne legyen se hiánya, se
fölöslege. Megköveteli a becsületességet és a józanságot, a feltalálást
és a határozottságot, az éberséget és a nyugodtságot. Megköveteli, hogy
ura légy a paripádnak is, önmagadnak is, s megköveteli, hogy mindig
koczkára tedd egész létezésedet. A legtöbb ember emberségének csak egy
részét viszi az élet küzdelmébe: egyik örökkön pihenteti a lábát, a
másik örökkön pihenteti a fejét. Egyik gyakran koczkáztatja a nyakát, de
a levegőben tornázó tetszése szerint lehet ostoba; a másik a
gondolataival dobálózik úgy, mint a kókler a késekkel, de a testét
kivonja a játékból. Csak a jockey az, a ki mindig testével-lelkével,
egész személyével, mindenével játszik. De a kárpótlás, a melyben
részesül, méltó a koczkázatához. Ha az életünk rövid, mily gazdagság
ebben a rövid életben! Hir, dicsőség, szerencse, nagyúri vagyon, sikerek
és édes izgatottság: mind részed lehet bennök abban a korban, a melyben
a többieket még el sem eresztették a pórázról. Mig a többiek fogatlanul,
gyomorbajosan, öregen és fáradtan érik el első sikereiket, te huszonöt
esztendős korodban fenékig üritettél minden arany-serleget. És aztán a
diadal mámora, Ben, a diadal mámora! Nincs édesebb, mint a diadal
mámora. A természet arra rendelt bennünket, hogy küzdjünk akármiért,
hogy kivivjunk bármit, hogy diadalokat arassunk, az ő czéljaira, ha
kicsinynek tetsző téreken is, ha nem is tudjuk, mi végre. S csak az az
egész ember, csak az mondhatja, hogy élt, a ki megizlelte a diadal
mámorát. Ne mondd, hogy itt a czél csekély. A czél mindenütt csekélynek
látszik. Mert ezen a világon minden csak játék; az emberek, bármivel
foglalkoznak, bármiért erőlködnek, mindig csak játszanak, mint liliputi
emberkéi egy ismeretlen, roppant Gullivernek. Mi végre jók, mi végre
szolgálnak, akár a komoly, akár a nem komoly játékok, senki sem tudja
meg soha; valamit akarnak velünk, de a többi csupa rejtelem. S játék és
játék közül van-e szebb játék, mint a ló? Azt hiszed, többet ér
ügyiratokkal játszani, vagy gondolatokkal, a melyekben egy év multával
magad sem hiszesz?! Többet ér játszani a végből, hogy az emberek egy
félórával hamarább érjenek oda, a hol maguk is valami játékot keresnek?!
Eh, hidd el nekem, nincs szebb játék, mint a ló, ez a gyönyörü állat, a
mely az emberi észnek és karnak a legszebb sikereket szerzi. Micsoda
érzés: uralkodni ezen a nemes, élő szerszámon! Látod, Ben, a szeretőt el
lehet felejteni, de a lovat nem. Mert ez részese volt a sikereinknek, s
a dicsőség vize az, a melynek az izét nem felejti el az ember soha.

Mondok neked, Ben, valamit.

Egy héttel azelőtt, hogy ide visszavonultam, a liverpooli nagy akadályra
készültünk _Adventurer_-rel. A windermere-i herczeg, a ki a versenyt
minden áron meg akarta nyerni, rávett, hogy a verseny előtt a
kastélyában gondozzam az egészségemet, s ki ne mozduljak onnan. Elejét
akarta venni, hogy valami bajom lehessen, mert _Adventurer_-t idegen
lovasra bizni, annyit jelentett volna, hogy: »hagyjatok fel minden
reménységgel.« A herczeg ágyában kellett aludnom, csak az ő szivarjait
szíhattam, a szakácsa csupán nekem szolgált, s a herczeg, hogy
véletlenül idegessé ne tegyen, beköltözött a klubba. Egy hétig állottam
az úri módot, de aztán nagyon meggyülöltem ezt a kanári-kényelmet. Két
nappal a verseny előtt kiszöktem a kastélyból, s azon az éjjelen
bejártam Liverpool összes csapszékeit, azzal a jó szándékkal, hogy
reggel visszatérek rabságomba. Ez a vállalkozás veszitett el örökre.
Nagy tivornyába keveredtem, melynek a képei ma már összefolynak előttem.
Csak arra emlékszem, hogy tizenkettőkor, a kikötő táján, egy vörös
blúzos ember igy szólt hozzám: »Riderhood, azt mondom önnek, hogy a nagy
liverpooli után egy hétig önről beszél egész Anglia!« Sok gint ittam, s
jól esett a hizelgés. De reggel felé, mikor már violaszinü ködben láttam
a lebujt és részeg czimboráimat, mintha ugyanaz az alak állott volna
elém, csakhogy most már fekete blúzban, s igy dörgött volna a fülembe,
poharát rám koczintva: »Azt álmodtam, mr. Riderhood, hogy ön a nagy
liverpoolin kitörte a nyakát!« Akár csak jeges vizzel öntöttek volna
végig; egyszerre kijózanodtam. Haza mentem, s a szél kifujta a fejemből
a pálinka-gőzt. De aludni nem tudtam. Fel-felriadtam, s kábultságom
álomképeiben hol a vörös, hol a fekete embert láttam. »Azt álmodtam, mr.
Riderhood, hogy ön a nagy liverpoolin kitörte a nyakát.« S már láttam
magamat betört fejjel, aludt vérrel boritva. A babona megszállt,
lenyűgözött, legyőzött. Másnap megszöktem a herczegtől, s nem lovagoltam
többet.

És aztán, Ben, aztán nem győztem eleget siratni a könnyelmüségemet.
Azóta nem élet az életem. Ó, hogy akkor megriasztott a babona, és nem
ültem nyeregbe! Hogy melyiknek lett volna igaza: a vörös embernek-e,
vagy a halál-madárnak? – nem tudom. De mindegy. Ó, ha akkor megnyertem
volna a nagy liverpoolit!… Istenem, mindig sajog a szivem, hogy ez
örökre hiányzik az én szép életemből. És ha kitöröm a nyakamat?!…
Veszitettem volna vele valamit? Semmit. A többi sár volt. Örökre
szerencsétlenné tett a tudat, hogy beteg-székben ülök, és Orthodox,
Orthodox nincs többé alattam!

Egy óra multán James Riderhood hátra hanyatlott karos székébe, s udvari
papja a haldoklók imádságát kezdte mormogni a feje fölött. James
Riderhood egy darabig vele imádkozott, s fiai is, a kik előtte állottak.
Aztán elhallgattak. A haldokló lehunyt szemmel, mozdulatlanul pihent
karos-székében. Már azt hitték, hogy meghalt, midőn ismét felnyitotta
pilláit, tekintetét ráfüggesztette Ben-re, s ajkai ezt motyogták:

– Légy jockey, Ben, légy jockey.

S a következő perczben utólérte Fred Archert.



LILIPUTI TÖRTÉNET.


I.

Nem tudom mikor – tegyük fel, hogy szeles, rideg, őszi este
volt – egy liliputi személyke addig olvasott, olvasott mindenféle
házasságtörésekről, mig elhatározta, hogy ő is el fogja törni a magáét.

A házasságot, tudvalevőleg, kétféleképpen törik. Lelkifurdalással, vagy
a nélkül. A liliputi személyke választott. Ő lelkifurdalással fogja
törni, halálos aggodalmakkal, Damokles-karddal a feje fölött, lángoló
levelekkel, a végzet sűrű emlegetésével, s kínos jelenetekkel a fogorvos
lépcsőjén.

De volt egy bökkenő. A liliputi személyke félt. Igaz ugyan, hogy
mindössze egyetlen egy rongyos, kis élete volt, de, nem tudom miért, a
liliputi személyke szerette ezt a rongyos kis életet.

Hiszen, ha minden olyan bizonyos volna, mint a regényekben. A szerető,
szivében egy golyóval, aléltan rogy a pázsitra. Ez nagyon szép. Csakhogy
attól lehetett tartani, hogy az a bizonyos úr egy fricskával el fogja
intézni az X. Y. urat, s aztán egyszerüen össze fogja törni őt, a
szegény kis liliputi személyt.

Aztán meg voltak egyéb nehézségek is.

Mindenekelőtt, hogy ki legyen ez az X. Y. ur. A liliputi személykének
voltak udvarlói bőven. Maki majmok, kapuczinus majmok, kék és szivárvány
szinben játszó páviánok, sőt egy gyönyörü oráng-utáng is. De ezeknél még
az a bizonyos úr is többet ért.

Most következik: az oknyomozó történelem.

Mi birta a liliputi személykét erre a sötét elhatározásra?

Azt mondhatnám, hogy a liliputi személyke beteg volt. Az a betegség
bántotta, a mely a legtöbb asszonyt: nem volt elég dolga.

De nem, ő nem ekképpen fejezte ki a szerencsétlenségét. Ő így
sóhajtozott:

– Mindig megver. Ha rossz vagyok, akkor is megver; s akkor is megver, ha
rossz vagyok. Mindig megver.

Szégyellem, de meg kell vallanom, hogy a liliputi személyke igazat
sóhajtozott.

S ez annál nagyobb galádságnak fog feltünni a történelem előtt, mert a
liliputi személyke olyan kicsi volt, hogy voltaképpen csak két nagy
könnycseppből állott. Két nagy könnycseppből, mely úgy világitott, mint
két szép fekete szem. A mi pedig azt a bizonyos urat illeti, ez az úr az
óriások közé tartozott. Mi több, a vidám óriások közé.

Az óriásokkal pedig nem jó kikötni.

A liliputi személyke tehát szépen eltette sötét elhatározását. De ez a
béke csak fegyveres béke volt. A liliputi személyke három nap, három
éjjel hallgatott. S ha az asszonyok hallgatnak, ez Liliputban is rosszat
jelent.

Negyedik nap reggel haza jött a vidám óriás. Minthogy vadászatról
érkezett, a vasútról leszállva egy vadkereskedőhöz hajtatott, s megvett
ott vadat és halat, s mindent, mi jó falat. Aztán derülten s elégülten
tért haza.

De a liliputi személyke még folyvást hallgatott.

– Hm, valami veszedelmet érzek – szimatolt a vidám óriás, mint óriások
szokták.

S aztán elkezdett szemlélődni, mint a legujabb regények hősei szokták.

A házasságtörésnek, mint minden betegségnek, megvannak a maga rendes
tünetei. A tünetek nem hiányzottak.

De voltak megnyugtató jelenségek is. A liliputi személyke, valahányszor
igen-t vagy nem-et mondott, mindig azt a harsány és fenyegető hangot
használta, mely, a maga szűkszavúságában, minden áron azt akarja
jelenteni: »Én áldozat vagyok! Szörnyüség, hogy milyen áldozat vagyok!«

A vidám óriás ravasz ember volt.

– Beszédre fogom birni őt – szólt félre, mint a hogy a szinpadon szokás.

Aztán fenhangon így folytatta:

– Menjünk el vacsorálni az _Előkelő Csimpánz_hoz.

Ezt valószinüleg a _Váljunk el_ czimü szindarabból tanulta.

A liliputi személyke fölvette baba-kalapkáját, és ment.

– Ha egyszer körülnézek – szólt magában – minden majom meghal értem. A
fehérek és a barnák, a kékek és a szivárványszinüek.

Elmegy, de hallgatni fog.

A mit a liliputi személyke föltett magában, annak meg kellett történnie.
A liliputi személyke makacs volt, mint egy kis lány, a ki nem akar az
óvodába menni, s kemény, mint egy törpe mogyoró.

S mert makacs és kemény volt, hallgatott. Nagyon fájt neki, hogy
hallgatnia kell; de hallgatott.

Hanem azért a vidám óriás elégedetten dörzsölgette roppant mancsait.

A liliputi személyke tudniillik megevett tizenhárom czukor-süteményt, s
a giardinettoból megette még az aranyhalakat és a kis zászlót is.

– A baj nem olyan nagy baj – morgott köpönyege alatt a vidám óriás.

Aztán begöngyölgette a liliputi személykét egy czigaretta-papirba,
zsebre tette, s haza lépett vele. Otthon, szépen, vigyázva,
előbugyelálta, megsimogatta a haját, mely puha volt, mint a gubó selyme,
elaltatta, s így dörmögött magában:

– Persze, persze. Mindez azért van, mert, a mikor vadászatra megyek,
egyedül van szegényke. És mért van egyedül? Mert a liliputi papa és a
liliputi mama háboruságban élnek. Egyik se jön hozzám, mert mindegyik
attól fél, hogy a lányuknál összetalálkoznak egymással. Mit van mit
tennem? Liliputi papát ki kell békitenem liliputi mamával, hogy itt
üljenek szépen, mikor én vadászatra megyek.


II.

A liliputi papa és a liliputi mama ugyanis már tizennyolcz év óta
elváltan éltek. Miért, miért nem, azt már senki se tudta. Régi história
volt az. Valami brobdignac-i úr játszott szerepet ebben a dologban, s a
liliputi mama utóbb férjhez is ment a brobdignac-i úrhoz. Sokáig igen
boldogan éltek, de végre elhalálozott a brobdignac-i úr. Az is régen
volt. A liliputi mama már csak arra emlékezett, hogy a brobdignac-i ur
nagy volt, miként egy árbocz, de hát az óriások is meghalnak, sajnos.
Hogy ennek miért kell így lennie, azt a szegény liliputi mama soha se
tudta tisztán megérteni.

A vidám óriás elment a liliputi papához, s így szólt hozzá:

– Lássa, liliputi papa, mindennek maga az oka. Mert maga, bizony,
fene-legény volt annak idején. De, tudja mit, mi megbocsátunk.
Béküljenek ki. Jobb későn, mint soha.

– Az igaz – szólt a liliputi papa – mindennek én vagyok az oka.
Fene-legény voltam akkor, most már nem vagyok az.

A vidám óriás azt mondta, hogy: »lassu viz partot mos« (a mit még soha
se látott senki), majd egyet fordult s beállitott a liliputi mamához.

– Lássa, liliputi mama – szólt hozzá gyöngéden – ő szegény nem oka
semminek.

– Az igaz – felelt a liliputi mama – ő nem oka semminek. Ezt mondta a
brobdignac-i ember is, a ki nagy volt, miként egy árbocz, és mégis
meghalt.

– Ez legalább nem halt meg – jegyezte meg a vidám óriás.

– Az is valami – felelt a liliputi mama.


III.

Ugy volt, hogy a liliputi papa és a liliputi mama kibékülését barátságos
estével ünnepelik meg a fiatalok. A vidám óriás kézen fogta a papát, s
oda vezette a mamához.

– Bocsáss meg – szólt a liliputi papa.

– Igen pajkos fiú vagy – felelt a liliputi mama – de isten látja a
lelkem: megbocsátok.

És megölelték, megcsókolták egymást.

Aztán estebédhez ültek.

Az estebéd oly szépen kezdődött, mint egy sátoros ünnep.

– Mindig tudtam, hogy egyszer jóra fordul minden – szólt a liliputi papa
elégedetten, s jóizüen evett.

A liliputi mama is evett, de ő már nem olyan jóizüen. Mintha most látta
volna először ezt az öreg törpét. Majd sok, sok mindenre gondolt, de
csak úgy egy kicsit. Talán nem is volt igaz, a mi eszébe jutott.
Áprilist járattak vele; a rózsák, a csillagok, a napsugár, semmi se
igaz. Csak egy igaz: ez a jóképü öreg ember, a ki itt eszik.

S igen szerette ezt az öreg törpét, a ki oly idegen volt előtte.

Mindenki örült. A vidám óriás úgy vigyorgott, mintha vadászatáról egy
egész vadkereskedéssel tért volna haza. Még a liliputi személyke is
kegyes volt mosolyogni.

De az óra kilenczet ütött, s ez az óra a liliputi személyke rendes
féltékenységi órája volt. Ebben az órában mindig eszébe jutottak a vidám
óriás összes bűnei. S egyszerre felcsattant:

– Maga a brobdignac-i asszonynál volt!

Az óriás esküdözött, hogy már azt se tudja, merre van Brobdignac. Ezért
a szemtelenségért megbünhödött. A liliputi személyke előbb csak a
sótartót vágta hozzá, de aztán a salátás tálat is, s mindezt megpótolta
egy tuczat pohárral, meg két boros üveggel.

– Ó papa, ó mama, mily boldogtalan vagyok!

Majd sírni kezdett, a hogy a kis bárányok sírnak. A liliputi papa
megijedt, hogy mindjárt szétolvad könnyekbe, de a liliputi mama, a ki
már sok mindent látott, megnyugtatta őt.

– Hadd sírjon egy kicsit; ez használ a tüdejének.

S valóban, a liliputi személyke, összeszedvén minden erejét, még egy
szódásüveget vágott a vidám óriáshoz. Aztán igy zokogott:

– Ó papa, ó mama, vigyetek haza!

Hozzá is látott, hogy felöltözzék az útra, s haragosan csapta be maga
után az ajtót, mely piczi bölcsőjéhez vezetett.

– El fog válni tőle! – rémüldözött a liliputi papa.

– Holnap eljövünk érte – szólt búsan a liliputi mama.

A vidám óriás kikisérte a vendégeit.

– Meg fogom őt verni – szólt és kezet szoritott a liliputi papával.

Majd megcsókolta a liliputi mama kis kezét.

– Meg fogom őt verni – szólt hozzá biztatóan.


IV.

Másnap, mikor a liliputi papa és a liliputi mama karonfogva beállitottak
a vidám óriáshoz, hogy haza vigyék a leányukat: a liliputi személykét
ott találták a vidám óriás ölében.

A liliputi személyke sugárzott aranyfüstös kis szoknyájában, s a két
nagy könnycsepp ragyogott, mint a rubint.

– Ő a legjobb ember a világon – szólt halkan – és én szeretem őt.

– Csudálatos! – álmélkodott a liliputi papa.

– Az élet kissé különös – felelt a liliputi mama elmerengve.



MÁLI NÉNI.

(MISZTÉRIUM HÁROM RÉSZBEN.)


ELSŐ RÉSZ.

Mayer kis hivatalnok volt a Kiskereskedők Takarék- és
Hitelszövetkezeténél. Mayer igen szelid erkölcsöknek örvendett. Mayernek
nem volt egyebe, csak egy mélabús kanári madara, s egy szép olajzöld
őszi felöltője. Mayer egy porszem volt a világegyetemben.

Egy szép reggel Mayert az igazgató behivatta a szövetkezet józsefvárosi
fiókjának legbelső szobájába. Barátságosan kezet nyujtott neki, s
szokatlanul ünnepies hangon szólalván meg, rövid szónoklatot intézett
hozzá, a mely szónoklatot még Mayerhez mérten is kicsinynek kell
vallanunk a nyilvánosság előtt.

Ebben a kicsiny szónoklatban, a terjedelemhez képest, igen sok volt a
»tekintettel« és a »miszerint«. Benne volt továbbá a pénzpiacz adott
viszonyainak körültekintő mérlegelése s dióhéjban az egész jövő évi
költségelőirányzat. De benne volt végre az az örvendetes hir is, hogy az
igazgatóság, tekintetbe véve minden tekintetbe veendőt, Mayert kinevezni
méltóztatott az intézet harmadik könyvvezetőjévé, nyolczszáz forint évi
fizetéssel és százhatvan forint lakáspénzzel.

Az öröm nem öl. Mayer savószinü arcza, a gyors előmenetelhez képest,
hirtelen érdekes, előkelő halványságot öltött; de ez volt az egész. Maga
is csodálkozva vette észre, hogy ugyanazon a hangon rebeg köszönetet,
mint a melyen előbb beszélt, mikor még nem volt ilyen nagy hivatalban.

Mayernak a kartársai, hasonló, kivételes helyzetekben, igen nagy
bolondságokat szoktak elkövetni. A megfontolt Kohn tavaly ilyenkor sört
fizetett az egész osztálynak; ő maga keveset ivott a sörből s mégis
fájós fejjel ment haza. A könnyelmü Varga pedig a januári előléptetéskor
elment egy mulatóba, majd egylovasra ült s kihajtatott éjjel a
városligetbe, és végül reggel, jóval kapunyitás után ballagott fel a
lakására. Mindezek bizonyára igen nagy balgatagságok voltak; de Mayert
még jobban megbolonditotta a hirtelen öröm. Ismétlem, Mayer igen szelid
erkölcsü fiatal ember volt; s az ilyenek, ha megkótyagosodnak, nem igen
ismernek határt a bolondságban.

Mayer azt cselekedte, hogy kiment a Felső-Erdősor 179. számú házába s
ott fölment a negyedik emeletre; feljebb már nem mehetett, mert feljebb
már nem voltak lakások. Mayer egy idő óta gyakran megjelent ezen a
minden világi zajtól messzeeső magaslaton; s ilyenkor három kisasszony
közül mindig a legkisebbik nyitott neki ajtót.

Ez a kisasszony mindig koczkás ruhában járt, nagyon szépen tudott
mosolyogni s némi hasonlatosságokat fedezett fel Mayer és Orlando gróf
között, a kiről sokat olvasott. Egyebet nem igen érdemes róla
feljegyeznünk, mert igen elmosódó szerepe lesz történetünkben.

Ellenben jegyezzük fel, hogy szebb időt már képzelni se lehetett, és
hogy az ablakok nyitva voltak. A szomszéd kertben két orgona-bokor oly
szertelenül illatozott, mintha csak a Zola Emil regényéből ültették
volna ide. A közeli kávéházban zene szólott. Azt játszotta, hogy:

  Mi két szeretők vagyunk,
  A ki’ bujdos’ a világba’…

Ez a hiányjeles költészet mámoritóan hangzott. És Mayer, hetven
forinttal a zsebében, a fejébe vette, hogy ő a Rózsaszinü herczeg.

Ah igen, ez tündéri délután volt. A Felső-Erdősor 179. számú házának
negyedik emeletén megcsendült a szerelem dala. De, szokás szerint, ennek
a dalnak ismét csak bús volt a vége. Mert Mayer földöntúli
megindultságában megkérte a koczkás ruhás kisasszony kezét.

Paolo Mantegazza ur, az ő kábitóan tudományos és ingerlően szellemes
fejtegetéseiben, szép párhuzamba állitva a nő szerelmét a férfiéval,
konok és kétségbeejtő bizonyossággal állapitotta meg az utóbbinak
erkölcsi felsőbbségét. Mégis, úgy tetszik, mindenre kiterjedő figyelmét
elkerülte egy tapasztalat, mely minden kétséget kizáró ékesszólással
szól a tétel mellett.

Ez a tapasztalat az, hogy mig a férfi szerelme minduntalan súrolja a
nemes őrültséget, a nőé folyton-folyvást igyekszik a nyárspolgári
józanság kikötője felé.

Ha a koczkás ruhás kisasszony szerelme épp oly mély, épp oly magas, épp
oly határtalan lett volna, mint a szerelem szaktudósai, élükön a bolygó
hollandival, minden Sentától hiába várják, akkor bizonyára így kellett
volna szólnia a megbomlott Mayerhez:

– Nem megyek önhöz feleségül, mert szeretem önt. Ha feleségül mennék
önhöz, még nagyobb szegénység várna önre s még nehezebbé tenném az
életét. De én szeretem önt s meg akarom óvni a szegény családfők apró
nyomorúságaitól. Váljunk el szépen egy barátságos kézszoritással.
Becsüljük egymást a távolból s egy-egy szép, júniusi estén gondoljunk
néha első, utolsó, egyszeri szerelmünkre.

De a koczkás ruhás leány nem tudott fölemelkedni erre az erkölcsi
magaslatra. Azt mondta, hogy: »igen« s nagyon szépen mosolygott.

Mayer másnap reggel szerette volna a fejét a falba verni. De becsületes
ember volt, s tudta, hogy ezt nem szabad tennie. Megelégedett tehát
azzal, hogy megvakarta egy kissé.

Aztán kettőzött éberséggel figyelt a pénzpiacznak makacsul állandó s
aggasztóan szigorú viszonyaira.

November elsejére fölvett egy kétszobás lakást, november másodikán
átvitte uj otthonába őszi felöltőjét és kanári madarát, szemrehányóan
nézett rá, s november harmadikán megesküdött a koczkás ruhás lánynyal.

A koczkás ruhás hölgy, a ki iránt, ismételjük, ne tessék érdeklődni, nem
vitt magával az uj lakásba egyebet, csak a Dunbar Fáni szoknyáját,
mosolyát, mely egyetlen volt e kerek világon, és Máli nénit.

Ez a Máli néni egy öreg cseléd volt, a ki ott szolgált már a koczkás
ruhás hölgy nagyanyjánál is. Azt mondhatnók: a házban vénült meg, ha a
ház is megvénült volna Máli nénivel. De a ház nem volt ilyen hűséges
természetü; ellenkezőleg, sietett idegen kézre jutni, s nem élni másutt,
csak szép emlékezetben. A nagy család is pusztult, sorvadt egyre.
Nemzedékek haltak ki; ifjak, leányok vándoroltak el szép rendben a
temetőbe, csak Máli néni maradt meg tüneményes változatlanságban, mint
egy oszlop, a melyre uj és uj, gyenge folyondárok kapaszkodnak.

Mayer nem sokat ügyelt Máli nénire, s eleinte nem vette észre, hogy a
család a legkisebbik lánynyal odaadta neki a családi klenódiumot is.
Mayer egyátalában nem igen ügyelhetett a konyhájára; nagyon elfoglalták
az egyenlegei.

Alig ért rá megnézni: vajon a felesége tud-e még olyan szépen
mosolyogni, mint azelőtt? Ha ő sem látta meg, én bizony nem merek
megesküdni, vajon nem halványodott-e meg egy kissé az a kedves, igéző
mosoly. Istenem, Orlando gróf oly pokoli hidegvérrel veszit el a
kártyaasztalnál ötezer font sterlinget, és Mayer oly keserves ábrázattal
nyögte ki azt a légies konyhapénzt! Annyit azonban tudok, hogy egészen
nem szünt meg mosolyogni. Sőt néha magában is mosolygott, szegényke,
valami kicsiny, ismeretlen czélú varrásra hajolva.

Ezenközben Mayer nagyban viaskodott azokkal a láthatatlan, gonosz
szellemekkel, a melyekről az összes népek hitregéi megfelejtkeztek, s
melyeket a közbeszédben apró adósságoknak szoktak nevezni. Néha
csodálta, hogy még megvan, s szabadon rendelkezik a kezével, lábával.
Mayer nem szeretett a közügyekkel foglalkozni, de egyet nagyra tartott
az uj idők vívmányaiból, azt, hogy a haladottabb kor eltörülte az adósok
börtönét.

S mialatt, kiindulván ebből a Cartesiusra emlékeztető megfigyelésből,
hogy: »Adósságom van, tehát létezem«, eltűnődött e meglepő
folytonosságon, lassankint észre vette végre a konyhában sertepertélő
Máli nénit. Be kellett látnia, hogy ennek az öreg cselédnek jelentékeny
része van benne, ha ő még folyvást megfigyeléseket tehet önmagán s a
rajta kivül lévő dolgokon. Mert Máli néni azzal az adománynyal
dicsekedhetett, a melyet a régiek leginkább bámultak: négy kenyérből
négyezer kenyérnyit tudott szétosztani. Viszont fizetséget épp oly
kevéssé fogadott el a Mayer-családtól, mint hajdan az uraságtól. Három
fiatal cseléd helyett dolgozott, s a tiszteletdija az volt, hogy Mayer
koronkint bizalmas beszélgetésbe ereszkedett vele.

Mayer nem volt rossz ember, s úgy gondolkozott, hogy Máli néninek
bőséges kárpótlást fog adni mindjárt az első jó napokban. De a jó
napoknak megvan az a rossz szokásuk, hogy nagyon késlekedve jönnek, s
Mayer egy évi várakozás után csak a még rosszabb napokat ismerhette meg.

Ezekben a még rosszabb napokban az történt, hogy a jó Isten oda fenn igy
rendelkezett:

Elég Mayer van már a világon, arra az uj kis Mayerre nincsen semmi
szükség.

A szegény kis Mayerné ellenkező véleményen volt, mint a mindenség ura. S
ennek a nagyon egyenlőtlen vélemény-különbségnek az lett a vége, hogy az
uj kis Mayerre csakugyan nem lett szükség s a szegény kis Mayerné örökre
megszünt mosolyogni.

Máli néni sírva gyalogolt ki a nagy koporsó meg a kis koporsó után a
németvölgyi temetőbe, aztán elbúcsúzott Mayertől s visszaköltözött a
haldokló családhoz, a negyedik emeletre.


MÁSODIK RÉSZ.

Bizonyára a Gondviselés intézkedik életünk folyásáról; de a Gondviselés
nagyon el van foglalva nehéz hivatalában. Koronkint kénytelen egy kis
ideig szabadságra menni, s ilyenkor hivatalbeli alárendeltjét, a Sorsot
bízza meg az ügyvitellel. Ez a Sors pedig meglehetősen könnyüvérü és
eleven ficzkó, a ki szeret tréfálkozni, s nem csupán szabad óráiban,
hanem akkor is, midőn komoly és bokros tennivalói vannak. Mindig van egy
kis zürzavar a világon, ha az ügyeket a Sors intézi el; mert ilyenkor
annyi galibát csinál, hogy a szegény Gondviselés, mikor megtér a
szabadságáról, alig győzi a sok bajt helyre hozni.

Egy ilyen pünkösti királyság alkalmával a Sors vidáman nevetett le az
ész nélkül forgó földgolyóra, a mint ez a nap körül keringett, mint egy
dúgó bogár.

– Milyen mulatságosak ezek a Mayerek! – szólt magában, szivarjából rá
fujva a füstöt a horpadt golyóbisra. – Milyen sokan vannak és milyen
egyformák! Mindegyiknek van egy kis gyomra, és kis végtagjaik. Csak a
fejök táján különböznek egy kicsit egymástól, mint azok a gombostűk, a
melyek majd kék, majd sárga, vagy fehér és vörös gömböcskékben
végződnek. És milyen udvariasak egymáshoz: »Van szerencsém! Alázatos
szolgája«! És hogy szeretnék egymást megenni, hogy ne legyenek ilyen
rettentő sokan!… Hátha kiválasztanék egyet közülök, s megtenném
fő-Mayernek?! Hogy fognak majd a többiek ádázódni: »Ó, Mayer, Fő-Mayer,
ön nem is gombostü, hanem világitó torony!« Ó, ez bizonyosan nagyon
mulatságos lesz!

… És Mayer, egy szép reggel, úgy érezte magát, mintha egy kicsit fejbe
kollintották volna, s arra ébredt, hogy ő nagy ember.

Persze, bűbájosság volt a dologban, de nem olyan nagy, mint önök
képzelik. Először is, az emberek abban a rendben és abban az órában
siettek meghalni, a mint és a mikor ez Mayernek a legkedvezőbb vala. És
másodszor, a kik elevenen maradtak, nem válthattak Mayerrel egy szót sem
a nélkül, hogy azt ne mondták volna magukban, hogy: »Ez a Mayer nagy
gazember, de igen kemény legény!« Utóljára Mayer maga is elhitte a
dolgot, s valahányszor tükörbe pillantott, mindig elégedetten szólt
magában: »Ó mily kemény legény vagyok, ó mily kemény legény vagyok!«
Ennyi volt az egész.

De ez éppen elégséges ahhoz, a mit földi szerencsének szokás nevezni.

Mayer oly gyorsasággal lett czégjegyzővé, bankigazgatóvá, majd
mindenféle hatalmas vállalatok fő-főkormányzójává, mint ezt az életben
fölötte ritkán látni, s akkor is inkább csak az _Ördög pilulái_ban.

Önök tudják a fiziologiából, hogy az emberi szervezet legfőbb ereje
bizonyos alkalmazkodási képességben rejlik. Ha az ember gazdag emberré
válik, az első az, hogy egészen természetesnek találja a dolgot, és nem
kapálózik ellene. Legalább eddigelé még nem találkozott senki, a ki igy
lázongott volna: »Ó, mért is lettem én gazdag ember?! Ó, mért is lettem
én gazdag ember?!« Mayer is megnyugodott a változhatatlanban.

Viszont nem fogom meglepni önöket azzal sem, hogy idő kell hozzá, mig a
gazdag ember le tudja vetkőzni az egykori szegény ördögöt. A tudósok
szerint vagy hét esztendő kell hozzá, hogy a test régi állománya egészen
ujjal cserélődjék fel. A lélek nem ily nehézkes; annak kevesebb idő
kell. Mint hipnotikus kisérletek bizonyitják, a lelkünk tudtunkon kivül
is folyékonyan tud latinul és görögül, s nem lehetetlen, hogy
mindnyájunk agyvelejében benn szunnyad a gazdag ember sajátságos lelke.
De addig is, mig ezek a rejtelmes dolgok egészen megvilágosodnak,
maradjunk csak annál, hogy igenis, némi idő kell hozzá, a mig a szegény
lélekből gazdag lélek válik.

Mayer tehát eleinte olyanformán gondolkozott, mint szegény ember
korában. Évekig könyörületes maradt a nyomorultak iránt, csak lassan
szokott le megrögzött jóindulatairól, s hébe-hóba visszagondolt arra az
időre, mikor még szegény volt, – néha nyilvánosan is.

Nem kell mondanunk, hogy pontosan megfelelt összes kötelezettségeinek, s
szépen kifizette szegénységében csinált adósságait: hiszen pénzember
volt. De mégis volt egy tartozása, a melynek a lerovását folyvást
halasztgatta, és nem is rosszaságból.

Erre a tartozására gondolt a legtöbbször, s mégis ezzel sietett
legkevésbbé.

Mikor még nagyon szegény ember volt, így szólt magában:

– Mihelyt össze tudok szerezni száz forintot, odaadom Máli néninek. Ez
az öreg cseléd fizetés nélkül dolgozott az én jóvoltomért, a családom
jóvoltáért, s mint jó sáfár gondozta apró érdekeimet, pedig ezek rám
nézve főbenjáró dolgok valának. Nem gondolom, hogy megfizetném ezzel a
száz forinttal, de oda fogom adni neki az egyetlen tőkémet, s legalább
lesz annyija, a miből eltemethetik.

A száz forint hamarább összegyült, mint Mayer gondolta, s ekkor Mayert
elfogta a lelkifurdalás.

– Mit? Ezzel a hitvány pár forinttal igyekezzem magam megváltani ettől a
súlyos tartozástól?! Nem, ez annyi volna, mint örökre adósnak maradni.
Máskép lesz az. Nemsokára uj háztartásom lesz; akkor majd magamhoz
veszem Máli nénit, s cselédeket tartok neki, mintha úrasszony volna.
Legalább kényelemben éli le a hátralévő napjait.

Mire erre került volna a sor, a gazdag ember már kezdte magát kiütögetni
Mayernek a bőrén.

– Eh, bolond gondolat volt! Micsoda váltság volna az tőlem, a gazdag
Mayertől, egyszerüen eltartani egy öreg cselédet, a kinek valaha,
szegény koromban, meggazdálkodtam a bérét?! Mit mondana ehhez a világ?!
Fösvénynek, zsugorinak mondana. Nem úgy lesz az. Nemsokára kastélyt
veszek, s Máli nénit megteszem ennek a kastélynak kulcsárnéjává, a
felügyelőjévé. Ha nem leszek a kastélyban, a cselédség csak az ő
szolgálatára lesz. Ott aztán kedvére gazdálkodhatik, s a falu
kisasszonyai meg fogják látogatni. Ez már valami lesz neki.

Mikor a kastély is megvolt, Mayerben már javában dühöngött a
szerencsefi, a kinek sikerült felkapaszkodnia az uborkafára. És így
okoskodott:

– Eh, vagyok olyan valaki, a ki megengedhet magának holmi apró
szeszélyeket! Ne mondhassa senki, hogy Mayer adósa maradt valakinek;
Mayer mindent a kamatok kamatjával fizet vissza. S hadd lássa az öreg
asszony, hogy ha halogattam a visszafizetést, azért történt, mert
királyilag akarok fizetni. A mit a rima-murányi papiron nyerek, Máli
néninek ajándékozom. Uri módot biztositok neki s bőséges életjáradékkal
látom el.

Mayer bezsebelte a rimamurányi nyereséget is, s ekkor már nem kellett
neki semmiféle pénz a világon. Beült a hintójába s elhajtatott a
Felső-Erdősorra.

Bizonyára igen kiváló hősiesség volt tőle, felmenni a negyedik emeletre.
De kissé kárba veszett a hősiesség.

A negyedik emeleten azt ujságolták neki, hogy Máli néni ezelőtt két
héttel elhalálozott, miután előbb néhány napig igen sokat foglalkozott
lázas álmaiban egy Péterkével, a kit a Mayer-családban egykor sokat
emlegettek, a ki azonban már régen meghalt négy napos korában.

Mayer ur végig sétáltatta üres tekintetét a jól ismert szobán, aztán így
szólt:

– Szegény Máli néni!… Várhatott volna még egy pár napot, ha már úgyis
olyan sokáig élt!…

Ekkor már egészen gazdag ember volt. Boszankodott Máli nénire, hogy
kijátszotta őt, s meghalt az ő engedelme nélkül.


HARMADIK RÉSZ.

Szent Pétert halk, félénk kopogtatás ébresztette fel rövid szenderéből.

Elővette a kulcsot, egyet-kettőt dörmögött, a mig kiment, aztán
kinyitotta a kék felhőből kovácsolt kaput.

Egy kis összetöpörödött, görbe hátú, ránczos képű anyóka állott előtte,
szürke nagy kendőbe burkolózva, kosárral a karján.

– Nem tudom, jó helyen járok-e? – kérdezte a lélek.

– Hadd látom az irást – felelt Péter.

Az anyóka elővette kosarából az irást, Péter megnézte és helybenhagyólag
dörmögött. Aztán megint bezárta a kaput, s így szólt:

– Majd megnézzük a könyvet.

Beléptek a fülkébe, melynek az ajtaja fölé ez volt irva nagy betükkel:
KAPUS, elül Péter, mögötte a lélek. Emez félénken huzódott meg az ajtó
mellett, mig Péter dohogva emelte le az 1810-es számu könyvet.

Sokáig lapozgatott benne, végre rátalált arra, a mit keresett. De nem
igen tudta olvasni, mert sok volt irva arra a lapra, és apró betükkel;
különben is Péter inkább csak az öreg betükben volt járatos, s nem
szerette a kicsinyeket.

Segitségül feligazgatta a szemüvegét, s aztán silabizálni kezdte a
feljegyzést. Mig olvasott, az ajka csöndesen mozgott, az irás szerint.

Egyszerre felütötte a fejét a könyvből.

– Amál, Amál! – szólalt meg feddő hangon, s szemüvege felett szigoruan
nézett az anyókára. – Amál, én itt furcsa dolgokat látok. Sok vagyon
följegyezve a rovásodon, s különösképpen gyakorta tétetik itt emlités
valami Zalka Pistáról. A szérüskertben, Amál, mit kerestél, Amál, a
szérüskertben?! Emlékszel-e?

– Emlékszem – szólt a lélek.

– Ez nagyon helytelen volt, Amál.

– Nem t’om, hogy eshetett.

Péter tovább betüzte a könyvet. Tekintete egyre szigorubbá vált s
bozontos szemöldökét haragosan ránczolta össze. Egyszerre csak az
öklével ráütött a könyvre.

– De hisz itt egyebek is vagynak! Nem csupán ezen Pista, hanem Mátyások
és Gergők is! Emlékszel-e, Amál, Kis Mátyásra?

– Már nem emlékszem – felelt a lélek. – De úgy kell lenni, ha oda van
irva.

– Megesméred tehátlan, hogy nagy megfelejtkezésekben találódtál?

– Megesmérem.

– Amál, Amál, bizony jobb lett volna, ha az olvasót forgatod.

– Fiatal voltam – felelt Amál.

– Bizony mondom neked, hogy fiatalságodnak némelyességeit a tisztitóban
kellend levetkezned. Ballagj oda, Amál, s ha majdan megkapod az obsitot,
akkor gyere vissza.

Igyen szóla Péter, s a lélek nagy szégyenkezve el akará hordani magát,
midőn egyszerre csak nagy fényesség támadt körülötte, s egy szelid arczú
férfiú haladt keresztül a szobán.

A szelid arczú odament Péterhez, vállára tette szép, vékony kezét és így
szólt:

– Nem jól beszélsz, Péter.

– Mester – mentegetőzött Péter – az imént visszaküldéd vala az érseket
és az aranykulcsos vitézt, a kik az egyház és a nép körül nagy érdemeket
szerzének.

– Ők önmaguknak éltek.

– Mester – szólt Péter – neked nincs szükséged könyvre s látod a
sziveket és veséket. Én csak a rovást olvasám el…

– Nem jól olvastál, Péter. Mert ő olyan nagy jókat cselekedett vala, a
melyeket nem lehetett megfizetni semmiféle pénzzel a világon.

Péter bámulva nézett mesterére. Péter igen buzgó volt, de járatosabb
vala az öreg betükben, mint a kicsinyekben.



CASANOVA.

Egy téli alkonyaton – 1802-t irtak akkor az irástudók – Csehországban, a
duxi kastély falai között, Casanova Jakab, a nagy csirkefogó, a ki a
szemtelenség ősi jogánál fogva, Seingalti Casanova Jakabnak nevezte
magát, nyugodtan és tökéletes lelki békében dolgozott Emlékiratain. A jó
cseh fa, Waldstein gróf erdeinek kitünő cserje, vidáman pattogott a
kandallóban; a ludtoll élénken sercegett a remek hollandus papiroson, s
Casanova Jakab, emlékeitől nekimelegedve, sűrűn hajtogatta a tokaji
bort. Időnkint, midőn a helyesirás kérdései kétségbe ejtették, felnézett
ama munkáról, melyet Jules Janin később czinikusnak itélt, s a hogy a
falat diszitő, ablaküveg alaku kis tükrökben megpillantotta a tulajdon
összeaszott, ránczos ábrázatát, a vele született őszinteséggel s
franczia nyelven, a hogy fogalmazott, így szólt magában:

– És ha meggondolom, hogy ez az összetöpörödött kis majom, a ki szembe
néz velem, valaha régen, Mikhaélának, a szegény Visitandine-apáczának,
maga volt a kék ég, az álom és a földi gyönyörűség!… Haj, haj, ejnye,
ejnye, ejnye!…

S miután kiköhögte magát, a vele született élni tudással, hosszan,
tudósan, feneketlen gyönyörrel tubákolt.

– Az a görbehátú csontváz – folytatta magánbeszédét – a ki, tányérnyi
holdvilággal ormótlan koponyáján, vaksi szemén monoklival, csámpásan,
meg-megbicsakló léptekkel fogja végigróni a jövő század csodavárosait, s
varázsával ennek a történeti névnek: »Don Rodrigo de Bivar«, szédülésbe
fogja ejteni a még meg nem született ártatlanságokat: hozzám képest a
Hajnal. Ó mily ronda vagyok, ó mily alávaló dolog emlékiratokat irni!…
És Lujza, Lujza egy időben meghalt volna értem! Igaz, hogy különben is
meghalt a szegény, nem én érettem, hanem csak úgy, ingyen!…

Ekközben eszébe jutott, hogy a helyesirás szabályai nemes emberre nem
kötelezők, s folytatta a munkáját.

Éppen ama híres részletnél tartott, a melyben elmondja, hogyan szabadult
ki az ólomfödelek alól, midőn egyszerre kopogtatást hallott, s az
ajtóban egy mindenféle kenőcscsel megkent komornyik-fej jelent meg.

– Mi az? Nem mondtam, hogy senki se háborgasson?!

– Könyvtáros úr, egy látogató kéri, hogy bocsássam be.

– Látogató? Ebben az időben?

– Azt mondja: messziről jött s csak azért, hogy a könyvtáros urat lássa.

A váratlan látogatás sehogy se tetszett Waldstein gróf könyvtárosának.

– Ezt a messziről jött vendéget kissé gyanúsnak találom – tanakodott
magában. – Milyen az alakja? Fiatal, vagy öreg?

– Fiatalnak látszik s jó öltözetű.

– Mit gondolsz, nem az ördög? – kérdezte Casanova, tovább is
bizalmatlanul.

– A világért se – felelt a komornyik. – Nagyon jó képe van.

– Akkor hát bocsásd be. De itt legyen a szemed, és ha észreveszed, hogy
el akar vinni, tartóztasd egy kicsit és alkudjál meg vele. Remélem,
igazán Nápolyban születtél? Jó, akkor megbízom benned.

A komornyik kiment, s az ajtón, a melyet nyitva hagyott, barátságos
arczú fiatal ember lépett be, a ki feltünően hasonlitott ahhoz a jeles
szinművészhez, a ki a mai korban a nagy eszmékért lelkesedő ifjakat
szokta a szinpadon személyesiteni.

A nyájas, ifjú arcz s a tisztelettel teli üdvözlés némiképpen
megnyugtatták az öreg velenczeit. De azért kissé gyanakodó hangon
kérdezte:

– Kihez van szerencsém?

– Én a Tanitvány vagyok – felelt az idegen.

– A Tanitvány? Kinek a tanitványa?

– Most az öné.

– Igen megtisztel… de nem volna szabad tudnom a nevét?

– Nevem nincs – válaszolt a vendég mosolyogva – s hogy egészen őszinte
legyek, meg kell vallanom, hogy én tulajdonképpen nem is vagyok ember,
csak: elvont fogalom.

– Nagyon örülök… Az igazat megvallva, most van először szerencsém elvont
fogalommal beszélgetni; a kézzelfogható dolgok kissé lefoglaltak… Ön
tehát az abstrakcziók honából érkezik?

– Nem tagadom.

– Igen el lehet fáradva… Méltóztassék helyet foglalni.

– Köszönöm, mester. Sokáig voltam tanitványa egy bizonyos Doktor
Faustusnak, hallgattam a Kepler előadásait, de nyiltan szólva, most
történik meg velem először, hogy székkel kinálnak.

– Nincs ön nagyon elnyűve?

– Századok óta sűrűn ismétlődő fellángolásaim elhamvasztottak egyet-mást
régi énemből. Tanultam jogtudományt, medikát, híve voltam minden
világnézetnek, minden rendszernek, minden izmus-nak, s végre rájöttem,
hogy: csak önnek van igaza. Nem a régi hévvel mondom ezt, de teljes
meggyőződéssel.

– Ah!

– S egyes-egyedül azért jöttem oly messziről, hogy ezt szemtől-szembe
megmondhassam önnek. Különben érteni fogja érdeklődésemet; ön is
meglátogatta Voltaire urat Ferney-ben.

– Kérem, ne emlékeztessen erre a szerencsétlen látogatásra. Még most is
fáj, hogy azt a nagy embert megbántottam. De az ördög gondolta, hogy
annyira tele van hiusággal! Mikor azt magyarázgattam neki, hogy az
_Henriade_-ot nem lehet a _Megszabaditott Jeruzsálem_hez hasonlitani, s
hogy _Pucelle_-je kontár munka az _Orlando_-hoz képest, még csak szóba
állt velem valahogy, de a mikor Rousseaut kezdtem magasztalni, dühbe
gurult, mint egy szinésznő, a ki előtt a másikat dicsérik. Ez az emlék
igen fáj nekem, s higyje el, ön is meg fogja bánni, ha az érdeklődés
czimén szemtől-szembe jól lebírál…

– Eszem ágában sincs az afféle szándék. Ellenkezőleg, csodálni jöttem
önt, mint minden idők legnagyobb gondolkodóját.

– Ó, kérem, fogalmazásaim oly hézagosak!… S mit titkoljam? A helyesirás
ma is sok gondot okoz szegény fejemnek…

– Ha egy nagy gondolkodóról beszélünk, ki törődnék ilyen
csekélységekkel, mint: stilus, helyesirás?

– De, sajnos, irásaim egyéb bajokban is bővelkednek. Igy jóval többet
foglalkoznak pajzán mitológiai jelenetekkel, mint a lét és a végső ok
nagy kérdéseivel.

– Ki tépelődnék ezeken a kérdéseken, a melyekre nincsen felelet?
Nyüglődni az objektiven és a szubjektiven, a magánvalón és a többi
galimatiászon, ez nem bölcselkedés, nem gondolkodás, hanem haszontalan
rongálása az agyvelőnek. Az igazi bölcselő ön, a ki a legbölcsebben élt
minden ismert nagy ember közül. Egyedül Epikur vetekedhetnék önnel, de ő
fölöslegesen sokat értekezett. A bölcsészet az, hogy: minden órádnak
leszakaszd virágát, a többi ostobaság. Nos, többet már nem igen lehet
szakitani a jóból, mint a mennyit…

– Ó, kedves barátom – szakitotta félbe a Tanitványt Waldstein gróf
könyvtárosa – én genovai családból származom, s felmenőim hetedíziglen
tolvajok voltak. Mi tagadás benne, igen sok terheli a lelkiismeretemet.
Haszontalan, vén kártyás vagyok, a ki – önnek megmondhatom – alkalom
adtán igazitgatott egyetmást a szerencsén. Emlékirataimban persze ezzel
nem hozakodom elő, de kérem szives figyelmét hirtelen elutazásaimra.
Őszintén szólván, mindig azért utaztam el hirtelen, mert nem igen
kedveltem a rendőrséget. Szóval, születésemkor zöld posztóba pólyáltak s
zöld posztó lesz a szemfedőm is. Bizonyára, ha pharaóbankról van szó,
kiállok Plátonnal és Arisztoteleszszel, de ne felejtse el, hogy a
kártyából ugyan meg lehet élni, de a kártya nem boldogit. Ó, én
legnagyobb vétkem!

– Mester, az ön egykori foglalkozását az erkölcsbirák nem dicsérik
valami különösen, de ennek a foglalkozásnak megvolt az a jó oldala, hogy
nem számitva az ön három napig tartó kártya-párbaját, meglehetős békében
hagyta az idegeit. Igy testi-lelki képességeit nem bénitotta meg se a
czéltalan elmélkedés, se a Munka, a mely az emberiség életét rövidebbre
fogja, mint a háborúk és a dögvész… És szerelmei? Ön nem beszél
szerelmeiről. Hát nem a szerelem a legnagyobb bölcseség a világon?

– A szerelem? – kérdezte Waldstein gróf könyvtárosa. – A szerelem igen
szép dolog, ha az ember húsz éves. Eszembe jutnak Anna és Marion… Olyan
vidámak voltak, mint két kölyök kutya. Ó, nagyon kedvesek voltak, Anna
és Marion!… De hogy megszenved az ember ezért a néhány évért! Persze, ön
nem ismerte Charpillont. Nem képzeli, mennyire megkinzott a bestia, csak
azért, mert nem voltam húsz éves!…

– Annát és Mariont majdnem egy félszázad választja el Charpillontól. És
a közbülsők, Mester, a közbülsők? Az egész litánia?

– A közbülsők? A közbülsők kissé egyformák voltak s oly gyorsan tüntek
el egymás után, mint egy laterna magica büvös képei. A szerelem szép
dolog, úgy általánosságban, de higyje el, mindenkinek nagyon kevés jut
belőle. Olyan rövid az egész históra! Jobb volna el se kezdeni.

– Bizonyára fájdalmas lehet letenni róla.

– A legnagyobb bölcseség a világon: a lemondás, a lehető legtöbbről
lemondás. Ha húsz éves koromban beláttam volna, hogy a helyes
élet-filozófia nem ez, hogy: sok asszony és kevés könyv, hanem az a
másik, hogy: sok könyv és minél kevesebb asszony, a gonosz Charpillonnak
nem lett volna hatalma rajtam. A mihez az ember nem szokott hozzá, az
nem hiányzik. Anna és Marion nagyon kedvesek voltak, de mennyi öröme
lehet annak az embernek, a kinek a jóléthez nem kell egyéb, csak egy
kancsó friss viz, meg egy pár jó könyv, példának okáért… ó, nem az én
emlékirataim!

– És ezt ön mondja, Mester?! Ön, az élni tudás legnagyobb művésze! A ki
sohase dolgozott, csak örült!

– Azt mondhatnám: mint szakértő szólok a dologhoz.

– Mit gondol, ha módjában volna még egy emberéletet élni, nem kezdené
elülről?

– A világért sem.

– Pedig ön nagyon szerencsés volt.

– Ó igen. S azt hiszem, ez a szerencse velem született. Benne volt a
véremben. Valami naivság lakott a szivemben, a mi pótolta nálam úgy az
okosságot, mint az erkölcsöt. Elhinné-e, hogy mindig szerelmes voltam,
hogy szerelmes voltam Annától egész Charpillonig, minden kedvesembe, a
hány volt, valamennyibe?! Aztán mindig kész voltam koczkára tenni
mindent, az életemet is, öt garas sikerért. Nos, ez a szerencse kulcsa.
Mit nyertem vele? Hetvennyolcz esztendőt.

– S ha ujra húsz éves volna, a mai tapasztalásával?…

– Először is óvakodnám a szerelemtől, a mennyire csak lehet. És
másodszor: rajta volnék, hogy könyvtáros lehessek valahol. Nem Waldstein
grófnál, mert itt nincsenek könyvek, csak likőrök. Hanem ott, a hol
minél több az elzevir. Higyje el, nincs szebb szenvedély, mint a
könyvek. A jogtudomány, a medika, meg a többi, a miket ön
haszontalanságoknak nevez. Mennyi örömet adnak minden váltság nélkül!…
Néha talán irnék, de nem szonetteket, hanem disztichonokat!…

– Seingalt lovag, ön kiábrándit engem. Arra kényszerit, hogy még ma este
eltávozzam innen, uj mestert és más filozófiát keresni.

– Igazán rosszul teszi. Egy gyönyörü könyvet adnék önnek esti
olvasmányul.

– Bocsásson meg, lovag, de legyen szabad emlékeztetnem, hogy én a
Tanitvány vagyok. Végzetem az, hogy folyton a Mestert keressem. Nekem a
mester az, a mi másnak a levegő.

– El fog tévedni a duxi erdőben.

– Az erdőből csak kitalál az ember. Bár úgy volnánk az élet nagy
kérdéseivel is, mint a fák sűrűjével!…

– Az élet nagy kérdéseivel legjobb nem törődni. Ha egy párszor beverik a
fejünket, lassankint megokosodunk.

– Nekem még ez is ábránd – felelt a Tanitvány. – Ne felejtse el, hogy én
csak elvont fogalom vagyok.

– Fogadja részvétemet – szólt Casanova. – Embernek lenni nem jó, mert
homo homini lupus. De egy szegény absztrakcziónak még rosszabb lehet a
sora. Ki gondol egy boldogtalan, jobb sorsra méltó, szegény
absztrakczióval?!

Ezzel elbúcsúztak és a Tanitvány elpárolgott.

Mikor eltünt, Croce, a minden gonoszsággal megkent vén komornyik, a kit
annyira át meg átjárt a bűn, hogy a rossz folyvást párolgott és csak úgy
gomolygott körülötte, kiváncsian kukkantott be az ajtón.

Casanova örömmel ujságolta neki:

– Nem az ördög volt, csak a fia.



LÓRÁNTFY ÖZVEGYE.

Egyszer, néma, rideg, deczemberi éjen Lórántfynénak megjelent Lórántfy.
Pánczél-inge ezüst párában fürdött; sisakja csillogott a holdvilágtól. A
legendás fekete bársony-fürtök csigákban omoltak alá hatalmas vállára;
mandulametszésü szép szemében, e két égő zsarátnokban, kékes láng
lobogott. Lórántfyné megismerte Zampa jelmezét; igy jelenhetett meg
Lórántfy a barcellonai operában, mikor az andalúz hölgyek a szinpadra
dobálták minden virágjokat.

Lórántfyné remegett, mint a nyárfalevél. A jelenés közelebb lépett, s
azzal az utánozhatatlan mozdulattal, mely a bordal után mindig taps
orkánokat támasztott, igy szólt:

– Zsuzsánna! El ne felejtkezzél a zálogczédulákról!

– Igenis – felelt volna Zsuzsánna. Az ajka mozgott, de hang nem jött ki
összeszorult torkából.

Másnap Lórántfyné jókora lázra ébredt. De az urfiak és a kisasszonyok
iskolába mentek; föl kellett őket öltöztetnie.

Csak a legkisebbik maradt otthon. Ez az egy azonban, hogy ha magában
volt, több dolgot adott Lórántfynénak, mint a többiek sokadalma.

Még fel se húzta a kis bársony-nadrágját, már elkezdet nyivákolni:

– Zsuzsa néne, mesélj valamit.

Zsuzsa néne egy kicsit elgondolkozott. Igen; úgy harmincz nappal ezelőtt
megint lejárt vagy három czédula. Az angol királynő gyűrűje, a Grisi
zafiros amuletje, s a bajor király arany-érme, az az egy példány, melyet
Lórántfy tiszteletére veretett, mikor ez a Troubadourt először énekelte.
Sietni kell, hogy oda ne veszszenek.

A bársonynadrágos kis fiú türelmetlenül játszott arany óralánczával,
melyet Miklósnapra kapott a nagyapjától.

– Zsuzsa néne, téged azért fizetnek, hogy mesélj nekem. Mondd tovább,
hogy mi történt a hamupipőkével.

Lórántfyné folytatta, a mit este elhagyott:

– Mikor a királyfi megtalálta a kis czipőt, igy szólt: Ej, haj, micsoda
kis czipő! Keressétek meg azt a lányt, a ki ezt a kis harangvirágot
elvesztette, mert az a lány lesz az én feleségem!

Déltájban Lórántfyné bement a méltóságos asszonyhoz s szabadságot kért
az ebéd idejére.

– Mi baja magának, Lórántfyné?

A méltóságos asszony megijedt az öreg bonne violaszin arczától. Sok
gyereke volt s rettegett minden betegségtől.

– Nekem? Semmi, méltóságos asszony. Egy kis dolgom volna a városban, s
mivel a nevelőnő úgy is itt lesz…

Elbocsátották; de az ebédnél feltünt, hogy nincs helyén, a macska-asztal
elnöki székében.

– Hát Lórántfynéval mi történt? – kérdezte a háziúr.

– Lórántfyné? – vágott közbe a vendég, egy festő, a ki a Viola
kisasszony arczképén dolgozgatott abban az időben. – Még ma is viseli
valaki ezt a regényes nevet?

Egy hét óta ebédelt már a házban, de azért nem sejtette, kiről lehet
szó. Lórántfyné nem sok vizet zavart.

– Az a sápadt, öreg hölgy, a ki a gyerekek közt szokott ülni –
magyarázta Viola kisasszony.

– Valami szegény rokona a nagy énekesnek?

– Annyira rokona, hogy az özvegye – felelt a háziúr.

– Ugyan ne tréfáljanak velem – szólt a festő. – Nem sokat tudok abból, a
mi a születésem előtt történt, de azt tudom, hogy Lórántfyné igen
fiatalon halt el s hogy az egész ország részvéte kisérte a sirjába. A mi
nagy költőnk róla irta azt a hires verset, a mely így kezdődik, hogy:
»Meghalt a pacsirta…« s véletlenül azt is tudom, hogy egy sokat
emlegetett úr, a közélet egyik nevezetes alakja, a kinek ifjúkori, s
mint mondják, plátói szerelme volt, vagy három évtizeden át minden héten
friss virágokat vitt a sirhalmára, egész a haláláig… Ezt nevezem aztán
szerelemnek!

– Akiről ön beszél, az Lórántfynak első felesége volt. De a nagy énekes
másodszor is megházasodott, s ez a második feleség az, a ki itt velünk
szokott ülni.

A háziúr egy kicsit közelebb hajolt a vendégéhez, hogy a kisasszonyok ne
hallják.

– Tudja, magunk közt, azt hiszem, hogy a »feleség« szó e helyütt egy
kissé sok. A mi öreg hölgyünk talán inkább csak a betegápolója volt a
világhirü Ördög Róbertnek. Lórántfy már csak romja volt önmagának, a
mikor Pestre visszakerült. Igaz, hogy ezt a romot egy vakitó dicsőség
lehunyó napja aranyozta meg. Ebbe a nagy hirnévbe, dicsőségbe
szerethetett bele a mi bonne-unk, mint egészen fiatal leány.

– S Lórántfy második feleségét vagyon, nyugdij, minden nélkül hagyta
hátra? – érdeklődött a festő.

– Nem maradt arra egyéb, csak a régi dicsőség, meg sok-sok babér. Ugy
hiszem, az utolsó esztendőkben elúszott Lórántfynak mindene, még
emléktárgyai is, a melyek valaha egy kis vagyont képviseltek.

– S mégse ment férjhez másodszor?

– Azt képzelem, hogy nem volt módja benne. Különben a mi bonne-unk
meglehetősen különös teremtés; kitelik tőle, hogy beérte azzal a sovány
emlékkel, a mije maradt. Egy cseppet se közlékeny természetü; s ön nem
fogja elhinni, de ennek az öreg asszonynak valami titka van.

– Miből következteti ezt?

– Ne vegye olyan komolyan. Talán csak cselédpletyka az egész. Elég az
hozzá, észrevették, hogy titkos útjai vannak. Minden két, vagy három
hónapban egyszer elkéredzkedik hazulról, s ilyenkor gondosan eltitkolja,
hogy hová megy. Máskor alig lehet rávenni, hogy kilépjen a házból; s
ezeken a napokon nem engedi, hogy elkisérjék. De a legkülönösebb ezekben
a kirándulásokban az, hogy nagyon sok pénzébe kerülnek. Máskor soha egy
krajczárt se költ magára; ilyenkor mindig magával viszi az erszényét s
pénz nélkül jön haza.

– Csak nem gondolja, hogy…

– Az én koromban, kedves barátom, az ember nem gondol semmit és nem hisz
semmit. Egy elhagyott gyermek… Mit tudom én, mi?…

Aztán másról beszéltek.

Lórántfyné a vacsoránál sem jelentkezett. Haza jött, de olyan betegen,
hogy mindjárt ágyba kellett feküdnie.

A gyerekeket gondosan elválasztották tőle, de Violát másnap reggel
beengedték hozzá.

– Zsuzsa néni, kedves kis Zsuzsa néni, mi lesz? Olyan rosszul érzed
magad, hogy föl se kelsz az eljegyzésem napján?

– Soha se törődjél velem, édes Violám!… Azért én nagyon boldog vagyok
ma, hidd el. Féltem, hogy le fognak beszélni erről a házasságról, s az
igen nagy baj lett volna. Mert én tudom, bizonyosan tudom, Viola, hogy
ezen a világon csak egy boldogság, csak egyetlen egy jó van: ha ahhoz
mehetünk férjhez, a kit szeretünk.

A vőlegényről beszéltek; mert Viola úgy se tudott volna másról beszélni.

– Olyan szép szeme van, mint az én emberemnek, – szólt Lórántfyné. –
Csak a haja nem olyan szép. Ne engedd, Viola, hogy úgy tövig lenyirassa
a haját; az én időmben a férfiak fürtöket viseltek, s az sokkal szebb
divat volt.

Viola még sohase találta ilyen közlékenynek.

Aztán, mikor Viola biztositotta, hogy a gyerekek már gratuláltak neki,
megcsókolta a leányt.

– Nem jó – szólt – ha először vén asszony kiván szerencsét. De, tudod-e,
Viola, hogy én vettem észre legelőbb a dolgot?! Az én áldásomat nem most
viszed magaddal; veled van az már régen.

Megint ölelkeztek, mint asszonynép szokta, mikor egy kicsit
elérzékenyül, s úgy volt, hogy az napra elbúcsúznak. Viola már az
ajtóban volt, de Lórántfyné visszaszólitotta.

– Mi az, Zsuzsa néni?

Lórántfyné egy kicsit habozott.

– Te, Viola – szólt aztán, kissé megváltozott hangon – tégy meg nekem
egy szivességet!

Viola visszament az ágyhoz.

– Parancsolj velem.

Egy kicsit elcsudálkozott, mert Lórántfynétól még soha se hallott
affélét, a mi kéréshez hasonlitott.

– Úgy-e, eddig nem igen voltam terhedre? Most is nagyon bánt a dolog. De
lásd, attól félek, hogy nagy beteg leszek. Talán elvesztem az
öntudatomat is, ki tudja? És ez a… ez a zálogczédula már a mult hónapban
lejárt; egy hét mulva már nem lehet meghosszabbitani.

A párnája alá nyúlt, s Lórántfy régesrég megsárgult, megfakult arczképe
mellől egy kis erszényt vett elő, a mely telides teli volt kék, sárga,
barna, mindenféle szinü zálogczédulákkal.

Violát, a szegénység e levéltára láttára, valami ijedtséggel vegyes
megilletődés fogta el.

– De… szivesen, kedves Zsuzsa néni, nagyon szivesen… – hebegte.

– Csakhogy pénzt… pénzt nem tudok adni hozzá – folytatta Lórántfyné egy
kicsit elfordulva. – Tegnap kiadtam, a mi volt. Meg kellett
hosszabbitanom az angol királynő gyűrűjét, a Grisi amuletjét és a bajor
király érmét. Erre már nem maradt.

– Nem engednéd meg, hogy kiváltsam?… – kérdezte Viola félénken. – Ma,
hiszen tudod…

– Ne mondd tovább, ne szégyenitsd meg szegény öreg dadádat. Nem úgy
gondoltam én, a hogy te gondolod. Azt is, a mi ennek a zálogczédulának a
meghosszabbitásához kell, csak kölcsön kérem tőled, majd megadom, hogy
ha meggyógyulok. Csak azért vagyok terhedre, hogy oda ne veszszen. Már
nagyon sok odaveszett. A barcellonai hölgyek aranykoszorúja s a czár
gyémánt-gyűrűje legelőbb. Ezeknek a kamataira nagyon sok kellett volna;
nem volt. Azóta is, évről-évre kevesebb az emlékem, a mi megmarad.

Viola szólni akart, de az öreg asszony félt, hogy ismételni akarja, a
mit előbb fölajánlott.

– Ne itélj el bennünket ezért, nagyon szegények voltunk akkor… S azóta
se tudtam annyit szerezni, hogy kiválthassam az emlékeimet. Tudom, hogy
rosszul esik effélét hallanod. Nem mondanám el, ha nem volnék kénytelen
vele. De ez a gyűrű éppen a legkedvesebb emlékem. Akkor kaptam tőle, a
mikor Párisba vitt magával. Micsoda szép napok voltak azok! A Champs
Élysées!… Te még nem voltál ott, nem tudod, hogy mily szép a
Champs-Élysées! Azt akarom, hogy ez a gyűrű az ujjamon legyen, a mikor a
koporsóban fekszem.

Viola intett, hogy szólni szeretne.

– Nem, ne szólj. Csak kölcsön kérem; majd megadom neked, ha
fölgyógyulok. Még élni akarok addig, a mig kiváltom az emlékeimet. Ki
fogom váltani őket, Viola.

|

Ezalatt Lórántfy nyugodtan pipázott odafenn, az elíziumi mezőkön, s
lepillantva a földre, ősi megszokásból, halkan ismételgette ezt a szót:
»Hozom.«



NICARAGUA ŐRNAGY.

Délután hat órakor Nicaragua őrnagy még aludt. Álmában – végre-valahára
– megjelent előtte a Vörös Ász, fiatal szépségének egész pompájában, a
Vörös Ász, a kit titkon érző szive óhajtva sejtett, immáron hetek óta…

A jelenésen biborba játszó koráll-szin selyem ruha volt. Gömbölyü nyakán
rubint-füzér csillogott; éjszinű hajában tűzrózsák ragyogtak. Intett, s
az őrnagy fel akart ugrani fekvőhelyéről, de nem tudott megmozdulni.

… Odább, a másik kis szobában döczögő lábú asztal mellett, a mely
folyvást dülöngélt és kopogott, mint valami elégedetlen, dörmögő öreg
szolga, egy sápadt, szőke asszony gunnyasztott szegényes kézimunka
fölött. Mellette kis fia Robinson történetét betűzte.

Első pillantásra nem lehetett kitalálni, hogy a szőke asszony húsz, vagy
negyven esztendős-e? A szine sok szomorú esztendőt vádolt, de a szemében
volt valami gyermekies bizalom, a mit az évek még nem tudtak onnan
letörülni. Szakasztott úgy nézett a világba, mint a kis fia.

A szobát csak egy gázláng pislogó, sárga fénye tette félig-meddig
világossá. A lakás azelőtt bolthelyiség lehetett; s fölhasználva a
szerencsés berendezést, a szőke asszony nem égetett petróleumot. A
Szerecsen-utcza udvari lakásaiban a pazarlás nem szokásos.

A kis fiú megszólalt:

– A papa nem megy ma hivatalba?

– Még ráér – felelt a szőke asszony. – A hivatal csak kilenczkor
kezdődik.

– A mikor én lefekszem?

– A mikor te lefekszel.

A kis fiú egy darabig ismét Pénteknek szentelte a figyelmét, de aztán,
tenyerébe hajtva a fejét, megint anyjához fordult:

– Mama, mondd, micsoda hivatala van a papának?

A szőke asszony halovány arczán valami bágyadt pirosság jelent meg.

– A papa őrnagy – felelt röviden.

– Azt tudom – szólt a fiú. – De miért nem visel katona-ruhát, mint a
többiek?

– Mert ő már eleget csatázott – magyarázta amaz. – Most a fiatalabbak
csatáznak, ő pedig ir a hivatalban.

A kis fiú már tudta, hogy a mit a szőke asszony mond, az szent, s nem
kérdezősködött tovább.

A fali óra egyhanguan tiktakkolt tovább. A szőke asszony egy kicsit
elmélázott, aztán lassu mozdulattal fölkelt s átment a sötét szobába.

Esze ágában se volt, hogy fölkeltse a férjét. Az őrnagynak valami
szívbaja volt; ha fölverték az álmából, három napig se tudta kiheverni.

Leült szépen az ágya mellé s csöndesen várakozott.

Nesztelen volt, mint egy remegő kis egér; az őrnagyot mégis felköltötte
ez a tekintet, a mely a sötétben ránehezedett.

– Te vagy az?

– Én vagyok.

– Hány óra?

– Mindjárt hét.

– Gyujts gyertyát.

Engedelmeskedett s visszatelepedett a székébe. Ugy ült ott, mint maga a
csöndes megadás.

Az őrnagy zavaros tekintettel nézte az ismerős árnyékot.

– Akarsz valamit? – szólt rövid szünet után. A szőke asszony kérdéssel
felelt a kérdésre.

– Vesztettél?

– Vesztettem.

– Sokat?

– Nagyon sokat. Miért?

Az asszony egy kicsit tétovázott.

– A cseléd a bérét követeli – szólt végre. – Már a negyedik hónapja,
hogy nem fizettünk neki. A szénszámlát is mindennap elhozzák. Mit
mondjak nekik?

Az őrnagy egy kicsit elgondolkozott.

– Várj holnapig – szólt. – Ma lehetetlen. Az egész vagyonom ötvenhét
forint.

Mikor ezt mondta: száz évesnek látszott.

Aztán bement a fürdőszobájába, megfürdött és felöltözködött.

Rövid félóra multán, a két lépésnyi sötét zugból egy előkelő
megjelenésü, simára borotvált öreg úr lépett ki, kitünően szabott esti
ruhában; gyönyörü plasztronján vakitóan csillogott a két hamis kő, s a
krizantémum, a mely gomblyukában díszlett, azt a látszatot erősitgette
folyton, hogy ennek a gavallérnak a haja ősz, de karja fiatal.

Pár szót váltott a kis fiúval, aludni küldte, s fölvette téli bundáját,
a családi klenódiumot. Majd menni készült.

De az ajtóban megállott.

– Igaz – szólt vissza a szőke asszonyhoz – ne nyugtalankodjál a cseléd
miatt. Reggel végy ki a tárczámból száz forintot, s fizesd ki, a mi
fizetni való.

Ugy intett a feleségének, mint egy nagyurat játszó, kedves szinész a
játékos társának, valamely nehéz jelenet után. S elsétált. Ragyogóan
sima magastetejü kalapja szinte megszépitette a szennyes
Szerecsen-utczát.

Egy darabig gyalog ment, de a Deák-tér közelében kétlovas kocsira ült. A
klub-szolgák ne tudjanak meg semmit. Elhelyezkedett a kocsiban, s
hangtalanul így beszélt magában:

– Ötvenhat forint.

Mikor a kocsi már közel ért az Ifju Magyarok klubjához, rágyujtott a
forintos szivarjára. Mint a hamis kövek, a téli bunda és a krizantémum,
ez a forintos szivar is csak üzleti befektetés, fundus instruktus volt.

A klubban a semmi iránt se érdeklődő emberek tökéletes nyugalmával járta
végig az összes termeket; meg-megállt beszélgetni s a szinésznőkről
kérdezősködött. Végre leült az egyik játék-asztalhoz, mint a ki nem
tudja, hogy mivel üsse agyon az idejét.

Mindenki elismerte, hogy gyönyörüen kártyázik. A játék menetét egy
szóval se zavarta; se jó-, se balszerencse nem látszott meg az arczán.
Ugy osztott, nyert, vagy vesztett, mintha mindez a legkevésbbé se
érdekelné; mintha unná az egész életet.

A kipirult és elzöldült arczok között csak az ő érdekes feje őrizte meg
az első percz hidegvérét. Egy egyiptusi istenség mélységes nyugalmával
vett részt a közömbös partikban; a nagy összeütközések alkalmával pedig
rideg és ünnepies volt, mint egy főpap, a ki nagy ünnepen celebrál. Mig
a többiek, hajnal felé, izgatottan lesték egymás gyűrődött, kiélt
arczát, az ő szemén nem látszott indulat, a mint keményre vasalt,
hófehér ingén nem lehetett észrevenni a port. Reggel is feltünt az
idegeneknek:

– Mily éber és nyugodt ez a szép öreg úr!

Mert arcza, a melyen a szem gyűrűi, az arczcsontok, s az ajak ránczai
oly élesen voltak barázdálva, mint a hogy csak arczképeken látni
(azoknak a festőknek az arczképein, a kik igen jól rajzolnak s keresik
mindazt, a mi stilizált): szép, érdekes arcza egész éjjel egyforma
maradt.

Ez este ismét nem volt szerencséje. Minden nagyobb megilletődés nélkül
elveszítette ötvennégy forintját s megpillantván egy ritkábban látott
ismerősét, nyugodtan abbahagyta a játékot.

– Ugy-e, őrnagy úr, ön pápai zuáv volt? – kérdezte az ismerős, a mint,
karonfogva, az étkező terem felé haladtak. – Fogadtam erre valakivel, s
azt hiszem, megnyertem a fogadásomat.

– Megnyerte – felelt az őrnagy, s elmondta ismerősének a pápaság egész
történetét. Mintha nem is ővolna az, a ki egész vagyonát odakint hagyta
a másik teremben.

De magában egy párszor megjegyezte:

– Teringettét, ha Boldizsár ma este nem talál felnézni?!…

Szerencsére, Boldizsár fölnézett.

– Igaz, őrnagy úr, én önnek adósa maradtam száz forinttal…

– Kérem, szót se érdemel!

– Ellenkezőleg, nagyon köszönöm.

Nicaragua őrnagy még egyszer végig sétáltatta unalmát az összes
termeken, aztán megállapodott a játékosok mögött. Egy darabig nézte a
tusát, s mintha unná az egész földi létet, ujra leült a játékosok közé.

A Boldizsár száz forintja jobban kamatozott, mint az első garasok. Már
nyereségben volt, a mikor egyszerre két vörös figura jutott a kezébe.
Éppen ő volt az osztó.

– Várlak, szerelmem! – szólt magában, mert eszébe jutott álma.

S oly drágán adta a kártyákat, a hogy csak lehetett. A mi pénz az
asztalon hevert, mind a posztó közepére, a játszók közös pénztárába
vándorolt. Mikor megnézte a másik két kártyát is: csakugyan a vörös ász
mosolygott rá, udvarhölgyével, a vörös tizessel.

A következő perczben vagy ezer forint tornyosodott előtte. Tiz percz
mulva megnézte az óráját és hidegen kijelentette, hogy kegyetlenül
álmos.

Másnap a kis fiú meglepetve vette észre, hogy a papa nem veszi fel a
smokingját, nem halászsza ki a pohárból a krizantémumot, hanem olyan
öltözetbe búvik, mint a Szerecsen-utcza többi lakói, és azzal áll elő,
hogy: ma a czirkuszba megyünk!

Valóban úgy volt. A Szerecsen-utczai kis udvari lakás egész nap mesés
jólétben úszott; még a szőke asszony is kipirult egy perczre. Nagy
vigasságot csaptak, és az őrnagy a Városligetben úgy ugrándozott, mint
egy öreg kenguru.

Ezen a napon Nicaragua őrnagy egy kopott kabátját vette magára, s otthon
hagyta a híres téli bundát, öt krajczáros szivarokat szítt, s nagyokat
nevetett. Szóval teljesen megünnepelte a napot. Későn mentek haza s a
szőke asszony boldogan aludt el.

Harmadnap: az ezer forintból nyolczszáz vísszaúszott. S a klubból
hazajövet, Nicaragua őrnagy igy beszélgetett magában, behuzódva a
kocsijába:

– Milyen pompásan mulattunk tegnap tiz forintból! S mily keserves volt
ma ez a néhány óra, a mig a nyolczszáz forintnak végére jártam! Igazán,
nincs kegyetlenebb robot, mint: kártyázni. De mit csináljak? Élni csak
kell valamiből! Végre is első a hivatal, s csak azután a mulatság!



ESTEBAN TESTVÉRE.

(SPANYOLORSZÁGI TÖRTÉNET.)


I.

Nagyon sok évvel ezelőtt – egy egész emberöltőt gondolok – két ifju
legény érkezett Madridba, azzal a szemtelen és nevetséges
elhatározással, hogy a tollukból fognak megélni. Ezen az elhatározáson
kívül nem hoztak egyebet magukkal, csak: hatvannyolcz dénárt, Cervantes
Mihály könyvét: az elmés, nemes Don Quijote életirását, meg egy ünneplő
ruhát, mely jó volt mind a kettőjüknek.

Elutazásuk előtt atyjuk, az ősz Galvez de Montalvo – mert a szemtelen
ifjak testvérek voltak – könnyíteni akarva a lelkiismeretén, így
búcsuzott el tőlük:

– Én mosom a kezemet, fiaim. Nem marasztallak benneteket, mert először
is: úgy sem hallgatnátok rám. De nem marasztallak benneteket azért se,
mert szegény ember vagyok, s a szegény ember, ha nem adhat pénzt, ne
adjon tanácsot. Hordja a keresztjét és hallgasson, mert meg van írva,
hogy a szegény ember és a megadás egy anyaméhből születtek. Mindazáltal
teljesítem apai kötelességemet, s bár nincs módomban benneteket
megtéríteni, nem titkolom el, hogy miként vélekedem a tervetekről.
Bizony mondom nektek, fiaim, jobb volna, ha mindjárt lefeküdnétek arra a
szemétdombra, mely utolsó birtokunknak maradt meg a hajdan
terjedelmesebb montalvoi uradalomból. Ugyanoda jutnátok, a hová
igyekeztek, s kevesebb baj, kevesebb keserűség árán.

– Atyám – felelt Luis Galvez de Montalvo, az idősebbik fiú – ön
bizonyára tudja, hogy irodalmunkban a népies irányt újabban igen
elhanyagolták, s hogy a hazafias költészet egy idő óta parlagon hever.
Erkölcsi kötelességünk e bajon segíteni. Ne aggódjék; földink: Escobar,
a ki csak ledér zarzuélák gyártásával foglalkozik, batáron jár, legényt
tart, s herczegnőkkel barátkozik. S nekünk hivatásunk van, míg ő csak
mesterséget űz. Persze, ön már öreg ember, atyám, s a jövőt, mely önnek
idegen, nem tudja elképzelni. A jövő végtelen, atyám; tele van
csudákkal, a melyekről ma nem is álmodunk. Aztán… akárhová vezet is ez
az út! Ez a dicsőség útja. Pályánkon elvérezni szebb, mint tespedni
jólétben; ifjak vagyunk, lelkünk erős, hitünk határtalan. Nec portae
inferi!…

– Úgy van – szólt Estebanillo Galvez de Montalvo, a fiatalabbik testvér.

– Akkor hát Isten veled, fiam Luis és Isten veled, fiam Estebanillo. A
jó szerencse legyen veletek, mert csak ez védhet meg attól, a minek
elébe rohantok. Imádkozni fogok értetek védőszentemhez, San Jagohoz;
talán meghallgatják az égben.

Az ifjak elutaztak, s néhány nappal később az öreg Montalvo meghalt
bánatában. Ettől a szereplőtől végképpen elbúcsuzhatunk.


II.

Ha azt mondtam, hogy Luis és Estebanillo testvérek voltak, hanyag
kifejezést használtam, mert mai nyelven szólva, úgy kellett volna
nyilatkoznom, hogy Luis és Estebanillo elődei voltak a sziámi ikreknek.
A testvérek rendesen csak közeli rokonok, a kiket az élet egyre jobban
eltávolít egymástól; néha már a gyermekszobában is idegenek egymással
szemben. Luis és Estebanillo pedig lélekben annyira össze voltak forrva,
hogy róluk voltakép mint egy emberről kellene beszélnem. Se
iker-testvérek, se férj és feleség, se szeretők között nincs példa oly
teljesen önzés nélkül való, rajongó szeretetre, a minővel ezek a fiatal
emberek viseltettek egymás iránt; elválhatatlanok voltak, mint a
dioszkúrok, közös volt minden lépésük s minden gondolatuk, folyvást
meglopták magukat a másikért, nem vártak egymástól semmit, s kicserélve
az önzésüket, úgy imádták egymást, a hogy más ember csak maga-magát
imádja.

A mi a külsőt illeti, nem hasonlítottak egymásra. Luis, a ki csak egy
esztendővel volt idősebb Estebanillonál, barna volt és erős, Estebanillo
szőke és gyönge testű. Luis szava úgy hangzott, mint a mennydörgés,
Estebanilloé, mint a fuvolaszó. De ez csak fokozta Estebanillo rajongó
csodálatát s azt a példátlan, valósággal apai gyöngédséget, melylyel
Luis öcscsét dédelgette.

Mivel minden gondolatuk közös volt, elhatározták, hogy csak egy helyet
kérnek a nagy írók Pantheonjában, de annál díszesebb helyet. Együtt
írták összes munkáikat. Sokféle mű került ki a tolluk alól: vers,
színdarab, népies elbeszélés, de a legjelentéktelenebb írásuk alatt is
ott állott mind a kettőjük neve. Melyiküknek mennyi része volt a közös
munkában, egyforma volt-e tehetségük, s ha igen, melyiküké mire volt
inkább alkalmas, kitől eredt a gondolat s ki volt jelesebb a
kidolgozásban? – soha se tudta meg senki. Ha Estebanilloról volt szó,
Luis nem győzte magasztalni:

– Ó, Estebanillo csupa tehetség!

Viszont Estabanillonak minden mondata így kezdődött:

– A bátyám…

Más emberről, más tárgyról nem beszélt soha.

Különben hallgatag fiú volt, a kit a bátyján kívül csak egyetlen élőlény
tudott fecsegővé tenni: Dolores kisasszony, a ki a Szent Izidorról
elnevezett kávéházban a czukrot mérte ki a pinczéreknek. Estebanillo egy
kicsit szerelmes volt ebbe a leányba, és sokért nem adta volna, ha
Dolores a szerelmi megfelejtkezés egy édes pillanatában keblére dől
Luisnak.


III.

A nagyratörő ifjak olcsó padlás-szobát béreltek ki lakóhelyül, mely nem
sokkal volt tágasabb egy jóravaló koporsó belsejénél. Mióta a ház
állott, ebben a helyiségben tűzifa nem égett. A téli hónapokban tehát
Luis és Estebanillo tulajdonkép a kávéházban laktak.

A ki sok időt tölt a kávéházban, az előbb-utóbb kénytelen a politikai
pályára lépni. A két Montalvo is így járt.

Összeismerkedtek Madrid legszájasabb embereivel, a kikben eleintén csak
a regény-alakokat látták. Addig-addig tanulmányozták ezeket az érdekes,
de borzas egyéniségeket, mig végre ők is együtt orditottak a
farkasokkal, s azon vették észre magukat, hogy mind a ketten kész
államférfiak.

Luis vagy három hónapon át gyönyörüen mennydörgött a zsarnokság ellen, s
Estebanillo testvéri szeretetből kijelentette, hogy ő kész meghalni az
igaz ügy diadaláért. Fiatal emberek könnyen beszélnek a halálról.

Véletlenül nem volt okos dolog sokat politizálni. Zavaros idők jártak;
senki se tudta, mikor és hogyan keveredik bajba. A kormányzottak erősen
zúgolódtak a hatalom ellen; keveselték a kenyeret és sokalták a rovást.
A hatalmasok viszont úgy vélték, hogy a mob nagyon elpimaszodott, s hogy
a fél-rendszabályok ideje lejárt. Valami villamosság volt a levegőben.

Egy szép nap Escobar, a zarzuela-gyártó, azzal rontott be a kávéházba,
hogy:

– Odakinn már csinálják a torlaszokat! Álljon talpra, a kinek a vére még
nem vált aludttejjé!

Luis és Estebanillo tisztában voltak vele, hogy nekik ott kell lenniök a
torlaszokon. A ki _á_-t mondott, mondjon _b_-t is. Csak egyben nem
értettek egyet. Luis azt akarta, hogy Estebanillo maradjon otthon.

– Látom rajtad – szólt – hogy beteg vagy. Eredj haza és feküdjél le.
Lehet, hogy az éjszakát is a barikádokon töltjük, s neked megárt az
éjjeli levegő.

Estebanillo hallani se akart erről az ajánlatról.

– Nekem ott a helyem – felelt – de az nem lehet, hogy te is velem jöjj.
Te rád még szüksége van a hazának.

A vitatkozásnak a vége az lett, hogy elmentek mind a ketten.

Egy óra mulva Madrid tele volt barikáddal; a katonaság kivonult s a
puskaropogás megkezdődött.

Hála a kormány erélyes rendszabályainak, a hatalom negyvennyolcz óra
alatt végzett a forradalommal. Vagy harmincz zendülőt lepuffantottak s a
béke helyreállott.

Luis sokáig nem tudta meg, mi történt. Egy karabélyos sikerült czélzása
jó időre megfosztotta eszméletétől Vagy hat hétig feküdt a
rab-kórházban. Mikor felépült, az apácza tudatta vele, hogy ne keresse
az öcscsét, mert öcscse már nincs az élők sorában.

A katonák első golyója Estebanillot teritette le. Jól eltalálták; még
csak egy jajszava se volt. Luis a zürzavarban észre se vette, hogy
öcscse a füstfelhőben eltünt.

De azért ne búcsuzzunk el Estebanillotól; ez a szereplő még dolgot ád
nekünk.


IV.

Estebanillonak sejtelme se volt róla, hogy mi történik vele. Szivében a
golyóval, két lépést tett előre, aztán oldalt bukott, nem is gyanitva,
hogy ebben a pillanatban megtalálta a halhatatlanság utját, azt az utat,
melyet bátyja ötven esztendeig hasztalan fog keresni.

Mert Estebanillo története voltakép itt kezdődik.

Egy pár hónappal a szegény fiú halála után Spanyolország életében nagy
változás állott be. A mob egyet gondolt, még egyszer nekifohászkodott, s
ezúttal sikerült elbánnia a hatalmasokkal. A forradalom felülkerekedett.

Ennek a győzelemnek a következése az volt, hogy Spanyolország
kormányformát cserélt – mint már annyiszor! – s azok helyét, a kik a kis
Montalvot lelövették, elfoglalták a Szent Izidor-kávéház borzas alakjai.

Az uj emberek hatalomra jutván, történelmi multra kezdtek szomjuhozni.
Az első dolguk az volt, hogy fölelevenitették a hős korszak emlékeit, s
hivatalos ünnepeket rendeztek azoknak a megdicsőülteknek a tiszteletére,
kik soraikból elvérzettek. Spanyolország egy álló esztendeig a februári
napok áldozatait siratta, ünnepelte.

E hősök közül egy se volt annyira kedvökre való, mint a nagy Esteban
Galvez de Montalvo.

A vér-keresztség ugyanis Estebanillonak megszerezte az Esteban nevet. Ő
volt az első áldozat. Ő volt a barikádok védői közül a legrégibb,
legfényesebb nevü. S ő volt a hősök között a költő.

Áhitattal kezdték olvasni irásait, s rájöttek, hogy Estebannal
Spanyolország egyik legnagyobb költője vérzett el, a Cervanteseknek és
Calderonoknak egy méltó utódja, a kinek különböző munkái csupa művészet
és példaadás.

Ezeket a munkákat olvasni kellett az iskolában. A legjelesebbek kezdték
verseit magyarázni; a hazafias sajtó lankadatlanul sürgette, hogy ezeket
a szent könyveket minél gyakrabban forgassa minden igaz spanyol, s minél
tüzetesebben tanulmányozza az iróművész meg a történetiró. Mellesleg
ugyanez a hazafias sajtó tisztelettel emlékezett meg az élő Luisról is,
a ki buzgó dolgozótársa volt lánglelkü öcscsének.

De ez csak kezdete volt az Esteban-legendáknak.

Hősök nem születnek mindennap, s a nemzetnek vallásos szüksége, hogy
folytonos kegyelettel legyen nagyjai iránt. Béke-esztendők következtek,
s ebben a jobb korszakban egyre nőtt Esteban emléke. Egy ünnepi délután
márvány-táblával jelölték meg születése helyét, s a lobogódiszbe
öltöztetett falucska megtelt miniszterekkel és más előkelőkkel.
Ugyanebben az évben obeliszket emeltek a sirjára, s e nagy napon a
madridi boltajtók zárva maradtak. Könyveket irtak életének
körülményeiről, s a kis Dolorest, a ki szívta édes vallomásai mézét,
megtették volna költői alakká; szerencsétlenségére Dolores épp akkor
ment férjhez egy fizető-pinczérhez.

Az idő mult s Esteban emlékét egyre jobban kiszínezte az áhitatos
képzelet.

Idősebb emberek már úgy emlékeztek rá, mint lánglelkű politikusra, a ki
nehéz helyzetekben mindig megtalálta a helyes utat, mint páratlan
szónokra, kinek szava vihar volt, s ki mindenha magával ragadta a népet,
mint rettenthetetlen harczosra, kinek kezében folyvást villogott a
csatabárd. Egyre többet tudtak a szerelmeiről, s életrajzi adatok czímén
olyan kalandokat meséltek róla, a melyeket megirigyelt volna maga Don
Juan.

Végre vagy harmincz évvel a halála után, szobrot emeltek neki, azon a
téren, a hol elesett. A szobor lovon ülő atlétát ábrázolt, kivont
karddal, egy Apollo fejű Cid-et, a ki mindenhez hasonlított, csak
Estebanhoz nem. A talapzaton arany betűk ezeket a szókat villogtatták:
»Jogom és karom! Don Esteban Galvez de Montalvonak a hálás haza.«

Szóval Estebannak gyönyörü élete volt a halála után. Az utókor kinevezte
őt nemzeti bálványnyá, a férfiúi és lovagi erények mintaképévé, a
harczoló lantosok díszévé, virágává. A madridi érsek a templomban
mondotta el, hogy: »Kőből van az, ki nem sír Esteban dalain.«


V.

Nincs özvegy, a ki keservesebben és hosszabban gyászolná férjét, mint a
hogy Luis gyászolta Estebant.

Fájdalma annál szertelenebb volt, mert úgy vélte, hogy ő az oka öcscse
halálának. Nélküle nem került volna oda, a hol a halált osztogatták.

Bánatában elhatározta, hogy egész életét öcscse emlékezetének szenteli.
Nem lesz más czélja, mint: egy életen át dicsőíteni azt, a kinek igazi
értékét csak ő ismerte, feltárni az egész világ előtt a vértanú lelkének
egész kincses házát, megóvni költő-társa emlékét a hálátlan feledéstől,
oltárt állítani testvéri kegyeletének, s mindennap új meg új áldozatot
mutatni be ennél a szent oltárnál.

Mikor bánatából valamennyire felocsúdott, mindjárt hozzá is látott
életének ehhez a nagy munkájához. Könyvet fog írni öcscséről, s ebben a
könyvben elbeszéli, hogy ő már csak multak árnya, hogy belőle a jobb
rész elköltözött, s hogy öcscse halála után nem maradt meg lelkének még
csak a fele sem. Elmondja, hogy közös munkáikban az oroszlánrész
öcscséé, s ha együtt dolgoztak, ő csak a hű íródeák volt. Leírja: mily
lángelme, mily nagy fokú lelki érzékenység s mily páratlan sziv lakott
abban, a ki testvére volt s a ki minden tekintetben fölötte állott;
leírja: mekkora tudás, minő műveltség s mily férfias erények
ékesítették.

Ezen a könyvön egy évig dolgozott. A vezeklés buzgóságában nem
tartózkodott a túlzásoktól sem, s a szertelen fájdalom elfogultságával
átruházta öcscsére mind azt a jót, a mi kettőjüktől kitelt.

Később persze fájdalma lecsillapodott. Az idő minden sebet behegeszt,
már tudniillik, ha a sebet nem a test, hanem a lélek kapta. A lélek az
embernek a legkevésbbé érzékeny része; járja át ezer dárda, kiáll az
mindent, mintha keményfából volna.

Mialatt gyászolt, évek múltak el. Végre hozzá kellett fognia valami más
munkához is. De semmi se érdekelte igazán. Mintha öcscsével eltemette
volna minden tetterejét, egész nagyravágyását, összes reménységeit.

A kinek a szervezetét valami nagy baj már megviselte, fogékonyabb az új
bajok iránt, mint az ép ember, a kinek még nem volt semmi komolyabb
betegsége. Érzékenyebb, lágyabb lelkü; és gyöngébb jellem, a kit
könnyebben megejthetnek a bolond és bolondul makacs hajlandóságok. A
bánatos, sajgó szivü ember alkalomadtán mindig kész vőlegény.

Luis de Montalvo, egy rossz órájában, megházasodott. Talán maga se
tudta, hogy a házasságban csak vigasztalódást keres. S egy bajból:
csinált kettőt.

Házasélete soha se volt boldog. A felesége sok erénynyel ékeskedett, de
szegénynek gyakran fájt a feje s ez állandóan rosszkedvüvé tette.
Lánykorában valami szomorú báj ült rajta, a vérben való szegénység
bizonyos jele; asszonykorában bájából csak a szomorúság maradt meg. Az
örökkön nyafka, zsémbes vagy panaszosan hallgatag asszony közelében Luis
úgy fázott, mintha a Spitzbergákon élt volna. Koronkint maga is elhitte,
hogy ezt a sok fejfájást mind ő okozta.

Három gyermekük is volt, de mindannyian elhaltak piczi korukban. A közös
gyász s az együtt átélt szomorú napok Luist és feleségét csak
elidegenitették egymástól. Egyik se sokat bánta, mikor az orvos egy nap
szétválasztotta őket.

Az asszony ekkor már szinte ellenséges indulattal viseltetett a férje
irányában. Nem tudta megbocsátani neki, hogy becsületes maradt. Az volt
az érzése, hogy iszonyatosan megcsalták.


VI.

Luis, uj életre vágyakozva, visszamenekült első szerelméhez. De a munka
nem szerzett enyhülést neki, mert törekvéseinek egyre kevesebb foganatja
volt.

Mikor a madridi könyvesboltokban megjelent az első könyv, melyen már
csak az ő neve állott, még azt mondták róla, hogy: méltó testvére annak
a csodálatos lángelmének, a kit Esteban de Montalvonak neveztek. Öcscse
révén bekerült a spanyol irodalom jelesei közé, de ezt a kiváltságos
méltóságát nem őrizhette meg sokáig. Második könyve, mely az ő szemében
sokkal érettebb alkotás volt első kisérleteiknél, már szóhoz juttatta
azokat, a kik nagyot csalatkoztak az élő Montalvo tehetségében. Ezek úgy
találták, hogy a nagy Estebant meg a másik Montalvot nem lehet együtt
emlegetni, bár az utóbbi is derék legény, a ki szintén szerzett
valamelyes érdemeket s mindenesetre tiszteletreméltó irodalmi alak, mert
végre is bátyja, s mi több: dolgozótársa volt az elhunyt nagy költőnek.

Elmult vagy húsz év. Uj emberek jöttek, a kik más hangon másról
énekeltek. Az izlés, a divat megváltozott s Montalvo még egyre irta régi
módi történeteit.

Már csak ő irt ebben a régies formában; úgy, a hogy Esteban irt annak
idején. De mig Esteban dolgait, mint klasszikus remekeket, az iskolában
olvastatták, a Luis de Montalvo uj szerzeményeivel nem törődött senki.

Az uj emberek nem igen ismerték Luis de Montalvot; nem olvasták, nem is
hederitettek rá. Lassankint köztudattá lett, a mit ő maga hirdetett
először, hogy a nagy napokban csak iródeákja volt öcscsének, s mig
Esteban a villámlás és a fergeteg volt, ő: csak az engedelmes kéz, mely
papirra tette ama lángelme gondolatvilágát. Nem bántották – hadd
éldegéljen öcscse nevéből! – de nem foglalkoztak vele, nem létezett.

És Luis de Montalvo csak irta, irta tovább régies meséit, a melyeket
senki se olvasott. Mert mit csinált volna egyebet?!


VII.

Hatvan éves korában Luis Galvez de Montalvo, a ki az utolsó húsz
esztendőt özvegységben, bánatban és elhagyatottságban töltötte, igen
bolond dologra határozta magát. Feleségül vett egy tizenhat esztendős
leányt, a ki férjhez ment volna az ördöghöz is, és a kinek, minthogy
másféle kérőt nem tudott találni, jó volt az öreg kopott firkász is.

Egész Madrid megbotránkozott ezen a czinizmuson.

– Hogy bolond és nevetnivaló – szólt egy úr, a ki eddig soha se törődött
vele – azt régen tudjuk. Ám álljon a feje tetejére, ha kedve tartja,
otthon, a négy fala közt; de a nyilvánosság előtt becsülje meg magát.
Neki, a ki ma egyetlen örököse az Esteban de Montalvo nevének, nincs
joga megbotránkoztatni az egész világot; nincs joga szégyent hozni a
nagy Estebanra, a ki az egész nemzet büszkesége.

Ez volt az általános vélemény, s többen akkép gondolkoztak, hogy ezt a
bolond, szégyenletes és kegyelet nélkül való házasságot minden áron meg
kellene gátolni.

– Ideggyógyító intézetbe kellene vinni – mondták. – Ha valaki hatvan
éves korában tizenhat éves leányt vesz el, az már nem is czinizmus,
hanem nyilvánvaló betegség. Vagy nem világos jele-e az aggkorral járó
gyöngeelméjüségnek?

De hamarjában nem volt rá törvényes alap, hogy minden nagyobb botrány
nélkül az őrültek közé vigyék, s mig barátai azon tanakodtak, miképpen
lehetne Esteban emlékét ettől a szégyentől megóvni, Luis de Montalvo
titokban elvette a leányt.

A megsértett világrend természetesen megboszulta magát. A tizenhat
esztendős asszony ugyancsak megtánczoltatta agg férjét, s Luis de
Montalvo nemsokára sirva gondolt az első asszonyra, a ki egykor mint a
megtestesült szemrehányás, hangtalanul járt fel s alá az öreg iró
szomorú, hideg otthonában, régen, húsz, harmincz esztendővel ezelőtt.


VIII.

Egy téli éjszaka – három óra felé járhatott az idő – Luis Galvez
de Montalvo két ifju legény társaságában iddogált a Szent
Izidor-kávéházban.

Szokása szerint tökrészeg volt; a nyolczadik grognál tartott.

Arcza kiveresedett az italtól; mereven bámult maga elé s szüntelen
motyogott. Senki se figyelt rá; a fiatalok se, a kikkel ivott.

Egyszerre nagy társaság állitott be a kávéházba, lármázva, vigan. Az
ujonnan érkezők egy lakomáról jöttek, a hol február tizenharmadikát
ünnepelték.

Akkoriban volt negyvenedik évfordulója a »februári napok«-nak. Annak a
forradalomnak, mely Esteban de Montalvot megölte.

A szabadelvü kormány, hogy elterelje az ország figyelmét azokról a
pénzügyi zavarokról, melyeket a legutóbbi háboru okozott, elhatározta,
hogy szokatlan fénynyel ünnepli meg ezeket az emlékezetes napokat. Már
vagy hatodik hete dúlt a kegyelet. Megünnepelték február nyolczadikát,
tizedikét, tizenharmadikát, megünnepelték volna február harminczadikát
is, ha egyáltalán volna február harminczadika. Madrid városa teljesen
átadta magát a lelkesedésnek.

A lakoma igen jó lehetett, mert azok a kitartó honfiak, a kik a
kávéházban óhajtották végezni az ünnepet, fölötte emelkedett hangulatban
üdvözölték a legközelebbi évfordulót, február tizennegyedikét. Egy igen
rekedt s igen kopasz úr, a ki két év óta mindennap két-három órán át
siratta Spanyolországot, ujra megkezdte a felköszöntő-mondást, s azt
javasolta, hogy a februári ünneplést ismételjék meg augusztusban;
nevezetes napok évfordulója lesz akkor is s a lelkesedés lehet sok, ámde
soha se lehet elég. Vagy lehet elég, de soha se lehet sok.

– Ostoba! – szólalt meg hirtelen a holtrészeg Montalvo, azon a hangon,
mely egykor nagyon hasonlitott a mennydörgéshez. – Hagyjátok már egyszer
békében azokat, a kik meghaltak; keressetek más fejős teheneket!…

S még folytatta, de a többit már nem lehetett hallani.

Óriási lárma kerekedett.

– Ki az?

– Mit akar?

– Verjétek agyon!

– Megsértette a vértanuk emlékét!

– Rugjátok ki a hazaárulót!

S az ittas vén ember igen rosszul járt volna, ha a két fiatal
segitségére nem siet.

– Nem látják, hogy részeg? Fogalma sincs róla, hogy mit beszél. Nincsen
magánál. Már nyolcz óra óta iszik, s részeg, mint a csap.

Csakugyan alig tudták haza szállitani. Egy pár percz mulva teljesen
elvesztette az eszét, s hiába támogatták, nem tudott lábára állani.
Nagynehezen mégis haza vezették.

– Szegény öreg! – szólt az egyik fiatal ember, mikor végre
megszabadultak terhüktől. – Hova züllött ez az ember, Istenem, hova
züllött!…

– Nagyon is sokáig élt – vélte a másik. – Neki ott kellett volna
meghalnia a torlaszokon!

Aztán egyébről beszéltek. Politikáról s mindenféléről, a hogy fiatal
emberek szokták, a kik egész éjszakákat átkóborolnak s hajnalig
vitatkoznak az utczán.

Eltünődtek Spanyolország jelen állapotán, s a mint a vértanuk piaczán
elhaladtak Esteban de Montalvo szobra mellett, egyikük felsóhajtott:

– Istenem, ha ő élne!

– Igen, ő még megmenthetné Spanyolországot – felelt a másik, mély
meggyőződéssel.



AQUA VITAE.


I.

Aldulianu hadnagygyal a szegény Gál Ernőnél ismerkedtem meg, a mivel azt
akarom mondani, hogy Aldulianu hadnagy igen különös katona volt.

A szegény Gál Ernő… de van-e, a ki nem ismerte őt? A ki ebben az
országban tollat vagy ecsetet forgat, ha csak az erdőben nem él, mint
athéni Timon, négy vagy öt évvel ezelőtt nem igen kerülhette el, hogy
minduntalan ne találkozzék vele. S a ki egyszer-másszor meg szokott
fordulni a szinházak első előadásain, a hangverseny-termekben, meg a
műtárlatban, okvetetlenül emlékezni fog élénk alakjára, mandula vágásu,
barátságos szemére, és természettől göndör, szép, fekete hajára, melynek
nem egy szerelmet köszönhetett.

De ismerték őt Párisban, Münchenben és Rómában is. A téli városokban
mindig hónapokig időzött, a társaságos élet nagy középpontjait
évről-évre meglátogatta, s az összeköttetéseit soha se hanyagolta el.
Mindenütt megfordult, mindenütt voltak barátai, és Sándor-utczai lakása
oly ismert czim volt egész Európában, akár a Café Riche.

Ebben a Sándor-utczai lakásban, ha a házigazda egypár hónapot Budapesten
töltött, meglehetősen tarka társaság szokott összeverődni. Találkoztál
itt irókkal és festőkkel, grófokkal és szinészekkel, urakkal, urfiakkal,
és válogatott czigánylegényekkel. Ma egy rossz kabátú verselőt találtál
ott egy nagykövetnek a majoreskójával, másnap egy kiváló zongorázót, a
ki a szőnyegen aludt, egy szobrászt, a kit semmi módon nem lehetett
megszólalásra birni, egy kezdő szinészt, a kiben Gál Ernő tehetséget
fedezett fel, egy idegen országból érkező csodabogarat, a kiről utóbb
kisült, hogy a század legnagyobb gondolkozója, s egy festőt, a ki
torzképeket rajzolt az egész társaságról. Nem is képzelhettél ennél
furcsább népet. A vendégeknek, a kik itt összetalálkoztak, soha se volt
egymáshoz semmi mondani valójuk, s általánosságban a Gál Ernő látogatói
csak két dologra nézve egyeztek meg: mindnyájan szerették a teát, és
mindnyájan szerették a művészetet, ha másként nem, egy-egy csinos
szinésznő formájában.

Gál Ernő soha se unta meg ezt a fölötte vegyes társaságot. Valami
érthetetlen, konok érdeklődéssel viseltetett a nem közönséges
viselkedésü, a sajátságosan gondolkozó, meg a tehetséges emberek iránt,
s mint más ember utána jár a nőknek, Gál Ernő azzal töltötte az életét,
hogy a tehetségek után járt, a kiket aztán rendre meghívott magához.
Azoknak, a kiket egy darabig értékes embereknek tartott, meg kellett
ismerkedniök vele. Valósággal gyüjtötte az érdekes alakokat, a mint
mások levél-bélyegeket, füzértáncz-jelvényeket, vagy eltört báli
legyezőket gyüjtenek.

A török szultánnak, azt mondják, háromszáz felesége van. Ez mindenesetre
csodálatos dolog. De én még a török szultánnál is érthetetlenebbnek
találtam a szegény Gál Ernőt, a kinek háromszáz barátja volt. Hogy
igazságos legyek, el kell ismernem, hogy ez a háromszáz ember mind igaz
barátsággal viseltetett iránta. Nem is igen lehetett őt nem szeretni;
hisz maga volt a gyöngédség, finomság és nemesség. Úgy élt a létért való
küzdelem világában, mint egy virág; soha se okozott még csak egy rossz
pillanatot se.

Hogy őt sokan szerették, az érthető volt. De ő, hogyan oszthatta meg az
érdeklődését háromszáz barát és nem tudom hány jóismerős között? Pedig
nem volt szokása elcsapni a régi czimboráit. Az ő szeretetreméltóságából
mindenkinek jutott, mint a bibliai négy kenyérből; s azokat a barátait,
a kiket hosszabb ideig nem kereshetett fel, elárasztotta kedvességekkel
teli, kissé idegesen élénk, bizalmas levelekkel. Mégis, úgy képzelem,
sokkal kevésbbé szerette a meghittjeit, mint a hogy ezek őt; mert mindig
keresett és mindig talált uj meghitteket. Koronkint úgy tünt fel
előttem, mint a barátság Don Juanja, a ki nem is a barátjait szereti,
hanem inkább azokat a meghittségeket, a melyek a barátságból fakadnak; a
hogy a sevillai kaland-vadászt nem a szeretői érdekelték, hanem maga a
szerelem, egy álmodott és csak óhajtott szerelem, a melyet folyvást
űzött, s a melyet nem találhatott fel soha.

Gál Ernő, azt hiszem, a lángelmét kereste a barátjaiban. Szinte gyerekes
kiváncsisággal nézett a lelkébe minden uj médiumnak; s mikor ezt
ismertnek, egyhangúnak, vagy földhöz ragadtnak találta, tovább ment. Uri
ember volt, s nem neheztelt rád csak azért, mert csalódott benned;
később is ápolta ismeretségedet, de tovább ment, uj barátokat keresni.
Bizonyára soha se találta meg az annyit hajszolt, igazi lángelmét; pedig
a naplója teli volt fényes és nagy nevekkel.

Önök kétségen kivül úgy találják, hogy ehhez jókora gyerekesség kellett.
Meglehet; de legyen szabad hozzátennem, hogy ez a gyerekesség
meglehetősen különös volt.

Úgy képzelem, ez a mi szegény barátunk senkit és semmit se szeretett
igazán, csak a művészetet. S ennek az ős, örök istenasszonynak alighanem
ő volt az utolsó szerelmese.

A művészet ma már bejáratos a házmesteri lakásokba is, de a mióta
vulgivaga, igazi, odaadó, önzetlen szerelmesei nincsenek többé.
Udvarlói, ó azok vannak elegen. De legyünk őszinték. A művészet ma a
legtöbb embernek egy nem közönséges divathölgy, a kivel együtt
mutatkozni nem árt; a tömegnek most is az a bizonyos Hekuba; egynek
kereső élettárs, másnak egyszerüen fejős tehén; a jobbaknak kellemes
ismeretség, a legjobbaknak egy öreg szerető, a kihez mindig visszatér az
ember. Olyan emberek, a kiknek az Egyetlen, a Mindenek felett való, a
kiknek istensége és az egész világa, olyan emberek nincsenek többé.

Gál Ernő volt az utolsó ilyen ember.

Az ő szerelme igaz, teljesen odaadó, és osztatlan volt, nem úgy, mint
azoké, a kik csak az ajkukon hordják ezt a szerelmet, a kik a művészet
képében csak a tulajdon érdekeiket szeretik, a tulajdon művészi
érzéküknek udvarolnak, a tulajdon hiúságukat legyezgetik. Ne bízzanak
önök az alkotókban! Az alkotó önző szerelmes. Az igazi úgy tesz, mint
Cordelia; hallgat és szeret. A legszerelmesebb szerelmesek azok, a kik,
mint Petrarca, csak sorvadnak s égnek az olthatatlan vágytól, a tizenegy
gyermeket pedig a férjre, De Sade urra bízzák.

Gál Ernő nem irt, nem festett, nem faragott, és ha zongorázott, a másét
zongorázta. Csak tervei voltak, álomba való, mesés, homályos tervei, a
melyeket nem lehetett megvalósítani.

De azért még se érdekelte egyéb, csak a művészet. Minden más dolog
közönbös és kicsinyes volt előtte.

Olyan családból származott, melynek minden egyes tagja szerepet játszott
a politikában. Ő, ha politikáról volt szó, türelmesen mosolygott, mint
mi, hogyha csöndes őrültekkel beszélünk. Volt egy pusztája, a hová
koronkint lerándult, de csak azért, hogy a parasztok bölcs beszédének
művészi formáin csudálkozzék, s hogy a béreseit passió-játékokra tanítsa
be. Az ispánja nem győzte csóválni a fejét ezeken a gyerekességeken, s
álmélkodva nézte az orosz festőkből, amerikai verselőkből, s franczia
zeneköltőkből álló közönséget, mely a passiót játszó parasztokat
bámulta. Viszont Ernő, az ispán láttára, mindig mély sajnálkozással és
részvéttel csudálkozott el azon, hogy még most is vannak emberek, a kik
mezőgazdasággal foglalkoznak. A tudományból csak a nagy eredmények
érdekelték, a katonásdit őrültségnek tartotta; a kereskedelmet enyhébben
itélte meg, de abból a kissé zavart nyájasságból, melylyel a művészi
hajlandóság nélkül való emberekkel beszélt, ki lehetett olvasni, hogy
olyanforma lényeknek nézi őket, mint mi a sziú-indiánokat.

Még az asszonyok se érdekelték igazán. Mert csak olyan nők érdekelték, a
kik inkább művésznők voltak, mint asszonyok. Egy hetven éves öreg dáma,
a ki szép verseket irt, sokkal kedvesebb volt neki minden szépségnél, a
ki csak szépség volt, semmi egyéb.

Szegény Ernő! Meg volt irva róla, hogy fogadóban haljon meg, s
szinésznők zárják le a szemét. A betegszoba indiai növények nehéz
illatával volt tele, alant, az esplanade-on, a _Lohengrin_ nászindulóját
játszották, s a zenekar tulharsogta a tenger csöndes moraját.


II.

Abban az időben, mikor Gál Ernő még rendesen itthon töltötte a telet, én
impresszionista képeket festettem, idegesen, lázasan, tombolóan
impresszionista képeket. Az eredetiségem az volt, hogy a tájképeimből
kizártam az embert, s kizártam az egész állat- és növényvilágot. Az én
festményeimen nem volt se fauna, se flóra; a néma, a látszólag élettelen
természet volt az, mely vásznaimon beszélt… és ékesen szólt annak, a ki
érti a természet beszédét.

Két kedves tárgyam volt: a tenger, a maga végtelenségében,
egyhangúságában és szennyes szinében, és a sziklák, a maguk
kopárságában, egyhangúságában és szintelenségében. A szomorú szinü habok
s a komor kő volt a különlegességem; a képeimen nem lehetett egyebet
látni, csak vizet, vizet és vizet, vagy: szienitet, márgát és bazaltot.

Voltak, a kik kicsúfoltak. Egy biráló, az 1890-iki őszi tárlatról
szólván, ekkép emlékezett meg rólam:

»26. sz. Folyadék. 29. sz. Folyadék. 30. sz. Szilárd testek. 31. sz.
Szilárd testek. 32. sz. Folyadék. Festette: Kovács Sándor. Sok folyadék,
s hatalmas szilárd testek«.

De voltak elszánt híveim is, a kik szembe szálltak értem a
közvéleménynyel. S Gál Ernő gyakran szólt hozzám így:

– Tudod-e, hogy Aldulianunak nagyon tetszett az _Éj?!_… Aldulianu a
_Téli táj_tól el volt ragadtatva… Aldulianu azt mondta, hogy a
_Szélcsend_ a te legremekebb munkád…

Kezdtem nagyon kiváncsi lenni erre a katonára, a ki végig kitartott
mellettem, s a ki nem csüggedett még akkor sem, mikor már magam is meg
voltam rendülve.

A Gál Ernő szavaiból már tudtam róla egyetmást. Aldulianu a mi szegény
barátunk meghittjeinek a legszűkebb köréhez tartozott. Hadnagy volt nem
tudom melyik huszárezrednél, Kecskeméten állomásozott, s így, rövid
szabadsággal, sűrűn feljöhetett Pestre. Tudtam róla még azt is, hogy
régi katona családból származik s Boszniában kitüntette magát. Tudtam
végre, hogy remek zongorás, a ki egyszersmind zeneszerző is a szabad
idejében, s hangulatos dalokban zenésiti meg Poe Edgar, Baudelaire és
Dante Gabriel Rossetti legszebb verseit, azokat, a melyek csak
rejtelmességekről szólnak, csodálatos, titokzatos hangon.

A véletlen úgy akarta, hogy sohase találkozzunk. Nemsokára az ezredét
áthelyezték Temesvárra; csak ritkán járt fel Pestre, s kevesebbet
hallatott magáról.

Hanem azért, egy darabig, tisztában voltam azzal, hogy mit gondoljak
róla. Gál Ernőnél találkoztam már egynehány katonával, s mondhatom, a
Gál Ernő katonái igen furcsa katonák voltak. Derék, kitünő fiuk, a kik
rendben végezték a szolgálatukat, de a kiket, első látásra, inkább szép
lelkü postatiszteknek nézett volna az ember. Ezek a katonák az _Ueber
Land und Meer_ leghívebb előfizetői közé tartoztak, legyezőt és
majolikát festettek, czimbalmoztak, este nyolcz órakor jártak haza, nem
czigaretteztek, és czitromvizet ittak. Volt köztük egy dragonyos
kapitány, a ki lélekre inkább érzelgős tévedtnőhöz hasonlított; s a
tulajdon szememmel láttam, hogy egy gyalogos főhadnagy, a ki a Gál Ernő
lakása felől jött, a szakadó záporban esernyővel, egy valóságos, polgári
esernyővel, szállt fel a lóvasutra.

Szentül meg voltam győződve, hogy Aldulianu barátunk, Poe Edgar rajongó
híve, s kőzeteimnek lelkes tisztelője, a hadseregnek ugyanehhez a gyönge
állományához tartozik.

Egyszer aztán megpillantottam az arczképét valamelyik képes napilapban.
A rajz ezt a czimet viselte

_Vitéz lajdinánt Aldulianu,_ vagy: _a hadnagy úr mulat._

Csakhogy az arczkép nem Aldulianut ábrázolta, hanem a képviselőház egy
ismert alakját. Tudva levő, hogy a képes néplapok, ha valamely
ismeretlen férfiú arczképét kell közölniök, a kinek a fényképét nem
lehet megszerezni, úgy segítenek magukon, a hogy éppen tudnak. Szóval a
kép nem igen lehetett hű.

A szöveg azonban többet mondott minden arczképnél. Mert ebben a
szövegben kemény dolgok voltak. Szoldateszka brutalitás, granicsár
hazátlanság, lajdinánt henczegés, polgári vér, kutyakorbács és egyéb
csinos dolgok. S ennek az országos botránynak a fő-szereplője nem
lehetett más, mint a mi kitünő zongorásunk.

Biz ott összekaszaboltak egynehány vármegyei urat. Nem kisebb ok, mint a
_Gott erhalte_ miatt történt a barátságtalan összekoczczanás. A földvári
rendőrkapitány, a ki látogatóban volt ott, s a ki akkor nagyon el volt
keseredve valami örökség-dolog miatt, a komoly hangok hallatára
rágyujtott a »Hetes, nyolczas, kilenczes, tizes«-re; ez nem tetszett a
tiszt uraknak. A mulatók egy kicsit be voltak csipve, a tiszt urak
szintén. Szóval nagyon súlyos szavak röppentek el, s a dolognak az lett
a vége, a mit az én képes néplapom a »temesvári vérfürdő«-nek nevezett
el. S Aldulianunak a kardja, szerencsétlenségére, valamivel élesebb
volt, mint társaié.

Megvallom, hogy bármily sajnálni való volt is az eset, Aldulianu hadnagy
ezzel a váratlan szereplésével teljességgel nem vesztett előttem. A
viseletét, akármilyen szerencsétlen véget ért a dolog, kifogástalannak
találtam, s szerettem, hogy nem ment haza hétkor zongorázni.

Gál Ernő másképpen gondolkozott.

– Micsoda balszerencse! – szólt, mikor az eset után először
találkoztunk. – Szegény fiú! Hogy neki, a ki csak nagyritkán megy el
vendéglőbe, éppen akkor ott kellett lennie!

Az esetnek különben, a mi barátunkra nézve, nem lett semmi súlyosabb
következése. Meg kellett verekednie vagy három úrral, a kiket
megvagdalt, leülte a rámért két heti szobafogságot, s lassan elfeledték
a dolgot.

Annyival könnyebben, mert a város békéje kedvéért Aldulianut megint
áthelyezték. Ugyanakkor egy párheti szabadságot is kapott, s én végre
szinről-szinre megláthattam kőzeteim barátját.


III.

Vizkereszt táján lehettünk, s emlékszem, hogy rémitő hideg volt.
Délelőtt egy auripigment szinű, fáradt, szomorú nap fagyoskodott az
égen, olyan köd közepette, a minőt máskor csak a Trafalgar Square-en
látni; estére eloszlott a köd, ellenben a hőmérő kénesője valósággal
rohant lefelé. Kilencz óra tájban vadászoknak való idő volt; az a
barátságtalan csöndességgel teli, kemény hideg, mely a maga néma
ridegségében félelmetesebb a bundátlan emberiségre minden égi háborúnál.
A természet is olyan, mint az asszony; a mig haragszik, oda se neki; a
haragja nem tart sokáig. De van egy hosszantartó, hangtalan, csökönyös
hideg; ha ez beáll, akkor bizony, öreg úr, jó lesz otthon ülni.

A hogy kitekintettem az ablakon, az első gondolatom az volt, hogy
augusztusig nem mozdulok ki hazulról. A Józsefváros elhagyott utczáin
békén pihent a tél, s az a néhány kalandos férfiú, a ki kapuzárás után
sietett haza, mintha valami láthatatlan ellenséggel küzdött volna az
utczán. Ez az az idő, mikor az ember apró páragömbök formájában meglátja
a tulajdon lélekzetét, ez az az idő, mikor az ember fú, dohog és
káromkodik odakünn, noha egyedül van és nincs kit szidnia. Különben
szép, holdvilágos este volt, de a holdvilág hiába ragyogott oly
biztatóan, a kisérteteket se csalta ki odvaikból; szegények, megfagytak
volna a szabadban. Ilyenkor nem járnak kisértetek; ilyenkor egyáltalában
senki sincs az utczán, csak az éjjeli őrök, a lánczhid jegyszedői, meg a
javithatatlan korhelyek.

Háromszor is letettem, majd ujra elővettem Ernő hegyes szarkalábjait. Ez
a levél tudatta velem, hogy a mi közös barátunk az egész napot
Budapesten tölti, s hogy melyik órában hol találhatom őket. Tudatta
végül, hogy ha előbb nem mehetnék, kilenczkor okvetetlenül elvárnak egy
csésze teára.

Előre tudtam, mit jelent ez a tea. Egy kis zenét, sok képzőművészetet s
az egész világirodalmat. Mit keressek én ezen a gályán? – kérdezgettem
magamtól a festők hagyományos önzésével. De utóljára is győzött a
kiváncsiság, a mely tudvalevőleg örök emberi.

Fölkerekedtem.

A mig elértem a Sándor-utczát, tizszer is megbántam az elhatározásomat.
Szerettem volna Kairóban lenni, s egy cseppet se törődni semmiféle
művészettel a világon. Éppen nem voltam lelkesülő kedvben; úgy találtam,
hogy tengereim, a maguk végtelenségében, s kőszikláim, a maguk
kopárságában, most kissé utálatosak lehetnek. De végre megérkeztem.

– Eljönni eljöttem – szóltam Ernőhöz, a hogy kinyitottam az ajtót – de
haza nem megyek. Micsoda idő, barátom! A verebek és az éjjeli őrök mind
megfagytak az utczán. És ezt természetnek nevezik! – tettem hozzá
dühvel.

– Annál jobb – felelt Ernő – nekünk úgyis fehér éjszakát kell csapnunk,
mert a Viktor vonata reggel félhatkor indul.

Pedig akkor már fehér volt szegény a fehér éjszakáktól.

Ha még fehér nőkkel lettek volna teli ezek az éjszakák! De meghalni
azért, hogy az ember eszméket cseréljen!

Ekközben a harmónium mellől előkerült az én festményeim hív barátja.
Ernő bemutatott, s azután így szólt hozzám:

– Mondd, kinézted volna ebből az emberből, hogy csak akkor van jó kedve,
ha polgárvért onthat?

Nem, nem néztem volna ki belőle. Aldulianu hadnagy inkább középtermetü
volt, mint magas, és szőke, szeretném azt mondani, hogy: meginditóan
szőke. Csak kis leányok szoktak ennyire szőkék lenni, meg szinésznők, a
kik festik a hajukat. A bajusza alig serkedzett; kék szeme tele volt
azzal a szelid rajongással, melynek a tárgya rendesen határozatlan
valami, s többnyire: minden, a mi szép; azzal a szent, de ártalmatlan
tűzzel, mely ott csillog a jól szerkesztett képes-lapok minden hű
olvasójának a szemében. Vannak alakok, a kiket nem láthatunk a nélkül,
hogy azonnal eszünkbe ne juttassák az édes mamájokat; a mi barátunk ezek
közül való volt.

Beszélgettünk. A mi engem illet, én mindig szerettem a vasgyúrókat, a
kik a többieket megfenyítik; ő kissé szégyenkezve nyilatkozott az
esetéről, s ez a szégyenkezés nem volt tettetett. Látni lehetett rajta,
hogy bántja a dolog.

– Biz az nagy oktalanság volt – szólt, szivarjának a füstjébe nézve –
mert rosszabbul is végződhetett volna a mulatság. Pedig, valamivel több
hidegvérrel, bizonyára másképpen is eligazithattuk volna azt a
kellemetlen dolgot. De a mentségem az, hogy először is kénytelenség volt
ránk nézve közbelépni, s mentségem az is, hogy nagyon részeg voltam.

Aztán másra tértünk át. Én a hideget szidtam, ő a tárlatot dicsérte.
Alighanem azt gondolta magában:

– Ha ez az úr a szűcs-mesterségre adta volna magát, most kevesebbet
fáznék.

Nekem pedig az járt a fejemben:

– Miért lett ez az ember katona? Ausztria és Magyarország védő képessége
nem csökkent volna nélküle, s a hazai műbirálatnak éppen ilyen emberek
kellenének a legnagyobb számban.

Ernő ezalatt a teát töltögette.

– Rummal iszod a teát? – kérdezte közös barátunktól.

– Sok rummal és kevés teával – felelt Aldulianu.

– Te, van egy üveg jó cognacom is. Parancsolsz?

– Ide vele. A mig cognac-ot látok, nem iszom teát.

Ernő előkereste a cognac-ját, a huszár pedig visszaült a harmóniumhoz, s
eljátszott egy pár darabot azokból a különös zenekölteményekből,
melyeket a Poe Edgar verseire irt. Igazán nagyon szépen játszott. Az
álmodozót nem ölte meg benne a virtuóz, csak segitette, s a szerzeményei
méltók voltak ahhoz a csodálatos költőhöz, a kit bálványozott.

S a félsötét szobában, melyet csak igen gyöngén világitott meg a széles,
kék ernyőjü, japáni lámpa (a gyertyákat eltakarta a harmónium), a
különös zene hangjaira megjelent előttünk a Leonora fehér, kisérteties
alakja. Ő rá kellett gondolnunk, ki »itt örökre névtelen«.

S kissé hallgatagok voltunk még akkor is, mikor Aldulianu már felkelt a
harmónium mellől.

Aztán egy darabig Poe Edgarról beszéltünk. Hogy mit, már nem tudom. Csak
arra emlékszem, a mit Aldulianu mondott:

– Nekem azért a legkedvesebb költőm, mert egy álmot, egy kisértetet
szeretett. Ha szerelem, hát legyen szerelem; ha álom, legyen egészen
álom. Nem tudom megérteni, hogy szerethet bele valaki egy asszonyba, a
ki a másé, vagy legalább a másé volt. Ha pedig az, a kibe az ember
belebotlik, véletlenül leány, vagy elveszszük feleségül, vagy ha nem
lehet elvennünk, kiverjük a fejünkből. Kiverjük a fejünkből, mert ha
szeretett, neki is jobb így, nekünk is, s annál inkább kiverjük a
fejünkből, hogy ha mást szeret. Epedni egy kisasszonyért, a ki nem akart
miattunk a papájával összezördülni, vagy nem akart bennünket a
szegénységbe követni: ez nem tarthat sokáig. Az meg éppen világos, hogy
a házasság a szerelem halála. Ha a hölgy azelőtt rajongott értünk, ez a
rajongás átváltozik kényelmes megszokássá; része leszünk egy csomó apró
dolognak, a mi a jólétéhez tartozik, ez az egész. Eh, legjobb egy álmot
szeretnünk!

– És ez huszár! – álmélkodtam magamban.

Nem tudom, minő eszme-társitással, a legujabb botrányról kezdtünk
beszélni. A legujabb botrány a hindu filozófiához, Szakjamúni a
legyezőfestéshez vezetett bennünket. Majd Schopenhauer, az
énekes-kávéházak és a mulatók uj csillagai, az impresszionizmus és az
esztetisták következtek sorra. Egy óra mulva letárgyaltuk Bismarck
legujabb beszédét, az akarat betegségeit, a fonográf és az alanyi
költészet jövőjét, Senecát és Dagnan-Bouveret-t, Munkácsy Mihályt és az
összes pún háborúkat. De már csak ketten vittük a szót: Ernő meg én.

A katona ezalatt lassankint megitta Ernőnek egész cognac-készletét.
Azután elkérte a rumos üveget.

– Most már teázom – szólt s elkezdte poharazni a rumot.

Ernőnek nem volt szokása birálgatni a barátait, de végre nem állhatta
szó nélkül:

– Mért iszol annyit? – kérdezte szelid szemrehányással.

– Mert ha nem iszom, nagyon rosszul vagyok – felelt Aldulianu.

A hang, a melyen mondta, olyan különösnek tünt fel, hogy Ernő
megrezzent, mintha egy nyitott sebhez ért volna. Már szeretett volna
egyébről beszélni, de a katonát közlékenynyé tette az ital.

– Egy kicsit restellem, hogy idáig jutottam, de már nincs mód, hogy
megváltozzam. Nekem éppen olyan élet-szükségem, hogy folyvást fűtsem
magam alkohollal, mint neked az, hogy kialudd magadat, hogy egyél, hogy
sétákat tégy. Olyan gép vagyok, a mely egyszerüen felmondja a
szolgálatot, ha nem tömik szeszszel. A mint a lámpa nem ég, ha nem
öntesz belé elég olajat, nem élek, hogy ha folyvást nem iszom.

– Csak képzelődöl. Élet-szükség, a rum?! Nem, ez nálad sem lehet egyéb,
mint más embernél: borzasztó szokás, a melyről nem tudsz, mert nem
akarsz letenni.

Aldulianu csöndesen rázta a fejét. Az alkohol nem tette ragyogóvá a
szemét; nem beszélt hangosabban, mint előbb; nem látszott rajta semmi
változás.

– Nem, nálam súlyosabb az eset – folytatta, mintha egy öröklött
szivbajról beszélne. – Az én állapotom olyan, mint a minő a morfinistáé.
Ha bezárnának s megvonnák tőlem az italt, készen volnék egy pár nap
alatt. Így azonban csak eléldegélek valahogy. Sőt néha, hogyha nagyon
sokat ittam, szinte jól érzem magamat. Láthatod, egészen tűrhető ember
vagyok, mikor egy anarkista mértékével töltöm magamba a szeszt. De
micsoda pokol, hogyha nem iszom! Ilyenkor – ritkán esik meg rajtam – nem
tudok egyébre gondolni, csak az öngyilkosságra. Minden ízem fáj; nem
birom a kezem; a fejem mintha szét akarna pattanni. S nincs kedvem,
nincs erőm semmihez, nem tudok járni, nem tudok beszélni, nem tudok
gondolkozni. Csak aludnám, mindig, egyre aludnám. Bánt a fény, bánt a
legkisebb zörej, bánt, ha embert látok, bánt, ha eszembe jut a tegnap, a
tegnapelőtt, meg az egész életem. Ilyenkor nem érzek egyebet, csak
rengeteg fáradtságot, szüntelen kalapácsolást a fejemben, s
kimondhatatlan ön-utálatot. Ilyenkor nem ismernél rám, a mint magam nem
ismerek magamra. Kishitű vagyok, mint egy megrémült kanári, érzékeny,
mint egy öreg kisasszony, és gyáva, gyáva, mint egy ideges gyerek. Ha
ittam, elszállnak a rémek, s ember leszek ujra. Érzem az erőmet, szépnek
találom az életet, az agyam ismét működni kezd, ötleteim támadnak, s
kinevetem magamat előbbi csüggedésemért, szóval olyan vagyok, mint más,
mint te, mint akárki. Ha ittam, férfira találsz bennem; ha józan vagyok,
nem vagyok magamnál.

Ernő meg én egymásra pillantottunk, mintha mi volnánk részegek.

– Aztán, látod – folytatta Aldulianu, szomorúan nézve a kiürült rumos
üvegre – az a babonám, hogy a mig iszom, gondot visel rám a részegek
istene. Szentül meg vagyok győződve, hogy ilyenkor ment vagyok minden
bajtól, minden veszedelemtől. Az alkohol engem sebezhetetlenné tesz,
mint Cagliostrot az életelixir. Voltam egy párszor nagyon veszedelmes
helyzetben, de mindig kivágtam magamat a bajból; hogyan, magam se tudom.
Csak azt tudom, hogy olyankor mindig részeg voltam, s valami hihetetlen
szerencse jött a segitségemre. A mig részeg vagyok, ne félts semmitől;
de ha egyszer tök-józanon látsz, akkor imádkozzál értem.

Hajnal tájban mind a hárman fölkerekedtünk. Aldulianunak eszébe jutott,
hogy jobb lesz a szomszéd éjjeli kávéházban.

– Félhatig még megihatunk egy-két pohár cognac-ot.

Ernő nem akarta elhagyni a vendégét; útnak indultunk. A kávéháznál
elbúcsúztam tőlük, s nem volt okom megbánni, hogy nem tartottam velök.

– Képzeld – szólt Ernő, mikor legközelebb találkoztunk – micsoda
kalandunk volt!

S elbeszélte a dolgot. A mi közös barátunk megint megvert egy embert, a
ki belékötött.


IV.

Ernőnek a halála után nem igen hallottam többé a mi hadnagyunkról. De
azért nem lepett meg valami nagyon, mikor azt olvastam a lapokban, hogy
kőzeteim barátja agyonlőtte magát. Úgy tünt fel előttem, hogy ennek
előbb-utóbb be kellett következnie.

– Hja, az alkohol! Ó, az alkohol!… – sóhajtoztam magamban.

Mintha az alkohol avagy egyéb elfogadható okok nélkül soha se halna meg
az ember.

Annál mélyebben megilletődtem, mikor, nemrégiben véletlenül megtudtam
ennek az öngyilkosságnak a történetét.

Egy tiszttársa beszélte el, a ki ott volt, mikor a szegény fiút
ravatalra tették.

A dolog így történt. Aldulianu Szilveszter-este egyedül jelent meg a
nagyvendéglőben, a tisztek asztalánál; a többiek valami mulatságra
mentek, de a hadnagy, a ki egész nap rosszkedvü volt, nem tartott velök.
A szomszéd asztalnál részeg kovácslegények mulattak. Egyikük különösen
nagy lármával volt, s minduntalan belebömbölt a czigányzenébe. A többi
asztalnál ülőknek természetesen nem tetszett ez a kissé zajos mulatság,
de senki se mert kikötni a duhajkodókkal, ellenben annál gyakrabban
pislantgattak a vacsorázó tiszt felé, vajjon meddig tűri még a dolgot.
Végre is oda kellett szólnia, hogy legyenek csöndesebben. De a
felszólitás nem volt elég erélyes, s a tisztnél nem volt kard, csak a
lovagló-korbácsa. Mindez igen biztató volt a duhajkodókra nézve, s a
megszólított feleletül egy boros üveget vágott oda a hadnagy asztalához.
Aldulianu erre felkapta a lovagló korbácsot s egy párszor végig vágott
vele a kovácslegény fején. Erre mindnyájan neki estek a tisztnek,
leteperték a földre s agyba-főbe verték. Aztán odább állottak. A félholt
ember haza vánszorgott s agyonlőtte magát.

Ha az első mukkanásra megtámadja őket, ha nem engedi, hogy észrevegyék a
fegyvertelenségét, ha ő kezdi hajigálni a boros-üvegeket, ha részeg és
garázdálkodni kezd, egészen másként fordul a dolog. De nem így történt.

A szerencsétlen józan volt.



A SZERELMES GLADIÁTOR.


I.

– Mester – szólt a marchese s egymás után bontogatta fel a leveleket – Ő
Szentsége áldását küldi önnek, mint szent egyházunk hű fiának, kinek
áhitattal teljes Requiemjében mindig öröme volt. Ő felsége a király,
sajátkezü sorokkal tiszteli meg önt s a Salvator-rend nagykeresztjéhez
jó kivánatait csatolja. Koronás asszonyunk barátságosan kéri, fogadja
szivesen fehér rózsáit. Rovere gróf a lángelmét megillető hódolattal
üdvözli önt a mai nagy napon, s a szent kollégium…

Elhallgatott, mert mély lélekzet hangja csapta meg a fülét. Az aggastyán
aludt.

Összetöpörödött, nyomorult kis teste egészen elsüppedt a virágos bársony
karos-székben, mely széles volt, mint egy czifra sírbolt. Álla mellén
pihent, s alsó ajka bután pittyedt előre. Szempillái le voltak csukódva
s pergamenszerü arczáról eltünt az utolsó, bágyadt életszin is. Mintha
meghalt volna.

A marchese vállat vont, s egy pillantást vetvén Girolamora, hátra dőlt a
széke párnájára. Aztán tisztelettel várakozott. Girolamo nem moczczant.
Ugy állt az ajtónál, mint egy szobor; készen most is, mint mindig, hogy
ha kell, azonnal ravatalra tegye az urát.

Az óra tizenkettőt berregett; a vén ember felriadt.

– Miért hallgattál el? Folytasd.

A marchese engedelmeskedett.

– Cornaro herczeg Róma hódolatát tolmácsolja. Mastai gróf Firenze-ét.
Bonafede grófné boldog, hogy a mai napot megérhette.

Az utolsó név szeget ütött az aggastyán fejébe.

– Bonafede? Bonafede?! Nem emlékszem.

A marchese kaczkiás szőke bajusza alól egy légies mosoly lebbent el. A
grófné és a mester viszonyáról megemlékezett minden jóravaló
zenetörténelem. Bonafede grófné volt a mester Steinné asszonya.

Ugy tett, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést, s türelmesen
nézegette tovább a leveleket.

– Brunelleschi, a kiadó, és Maurocordato, a _San Felice_ igazgatója,
mentegetőznek. Azt vallják, teljesen ártatlanok benne, hogy az a
bizonyos ujság a vakmerő csinyt elkövethette. Az igazgató a legnagyobb
óvatossággal járt el. A partiturát csak ketten kapták kézhez: a
Corticelli és Lagrange. A többiek az utolsó próbákig nem ismertek a
darabból többet, mint a tulajdon szerepüket.

– Lagrange? Ki az a Lagrange?

– Az ön tenorja, mester. Lagrange énekli Ninust. A Corticelli pedig…

– Tudom. Ő a királyné. Hogy is hivják? A nevét elfelejtettem.

– Semiramis, mester.

– Igen, hisz mondtam. Miért nem folytatod?

– Ez a levél azé a bizonyos ujságé. A szerkesztő arra kéri önt, hogy
álljon el a keresettől, s kifejezéséül, hogy a közlés ellenére is
tiszteletben tartja az ön jogait, ötezer lirát ajánl fel Milánó
szegényeinek.

– Ez szép tőle, nem igaz? Mit szólsz hozzá?

– Semmit – felelt a marchese dühösen. – Be fogom pörölni a gazembert.

– Nem értelek, keresztfiam.

– Végre is, mester, nem engedhetem, hogy önt megrabolják… Mi az?

Kivülről félénk motoszkálás hallatszott, s az ajtó egyik szárnya egy
arasznyira elvált a másiktól. Girolamo kinézett, néhány halk szót
váltott valakivel, s aztán jelentőséggel hunyorgott a marchese felé.

– Mester – tolmácsolta emez az alázatos jelentést – a nagy teremben
Milánó küldöttsége várja önt. A polgármester meg a többiek…

– Neked kell elfogadnod őket, rosszul érzem magam. Tudod, hogy nem
szabad sokat beszélnem.

– Meg fogják hívni önt egy lakomára, mely mindjárt a première után lesz.
Ezzel a lakomával maga a város tiszteli meg önt. Mit feleljek nekik?

– Mondd meg nekik, hogy én törődött, öreg ember vagyok, s hogy az
előadás után rögtön le fogok feküdni. Micsoda bolond gondolat is volt,
hogy én majd velök éjszakázom. Azt akarják, hogy megrontsam a gyomromat,
s bele haljak a lakomájukba?! De hát várjanak egy kicsit! Vagy Del
Puente már egy-két hónapot sem tud várni?!…

Arcza szederjes szinre vált a haragtól, s a lélekzete elakadt minden
második szavánál. Egy köhögés-roham megmentette a marcheset a
továbbiaktól.

Lement a nagyterembe, elmondta az alkalmi szónoklatát, szétosztotta
hálakészletét a küldöttség tagjai közt s szépen visszasétált a
börtönébe. Micsoda rabság! De négy millió örökség mindig megérdemli,
hogy az ember egy kicsit fáradozzék is érte.

Mire visszatért, az aggastyán már ismét mélyen aludt. Nyöszörgött. Talán
azt álmodta, hogy a lakomán van, s etetik erőszakkal.

A marchese zsebre dugta a kezét, az ablakhoz állott s egy kalitkában
gubbasztó madár sóvárgásával nézett a napfényes utczára. Odakünn, a
palota egyik oldalkapuja előtt, éppen akkor állott meg egy roppant
virágszállitó kocsi.

– Ahá! A Laetitia herczegnő rózsái.

Nem állhatta meg, hogy a rózsákról a múmiára ne pillantson. A múmia
ebben a pillanatban nem nyujtott valami szép látványt. Árvalányhajszinü,
ritkás szakállán egy orvosság-csepp disztelenkedett, s az inge fekete
volt a burnót-portól. Az ember önkéntelenül arra gondolt, hogy ebből a
nagy fényűzéssel bútorozott, díszes és ragyogóan tiszta szobából ezt a
kis szenynyességet egyszer már ki kellene söpörni.

A marchese összenézett Girolamoval s oda szólt neki:

– Ocsmány dolog megöregedni, mi?


II.

Este nyolczkor begyömöszölték az öreget az ünnepi hintóba, végig
hajtattak vele a fellobogózott Corsón, hogy az egész város
kiéljenezhesse magát, s tiz percz mulva ott voltak a kivilágitott San
Felice előtt.

Maurocordato ünnepi beszéddel fogadta a nagy zeneköltőt. A mester
megadással hallgatta végig a lángelméjét dicsőitő szép szólamokat,
motyogott egy pár szót, s átengedte magát két vastag hölgynek, a kiket
nem ismert, s a kik bedugták a páholyába. Mikor az ismeretes kis ősz fej
megjelent a páholy fenekén, az egész közönség felállt s falrengető
evvivában tört ki. Mindenki tapsolt, tombolt, éljenzett; a mester alig
győzte a hajlongást. Végre lecsillapult a jerikói lárma; a mester helyet
foglalt a polgármester és a marchese között, a karmester botja
megrándult, s az előadás megkezdődött.

Az első hangok elvesztek. A közönség élvezni akarta a ritka
látványosságot, s minden szinházi üveg a szomorú kis fejet kereste, mely
egyedül sáppadozott a vakitó fehér vállak és gyémántok pompájában. Az
öreg erre az alkalomra meg volt mosdatva, s a hölgyek úgy találták, hogy
Itália büszkesége nagyon szép aggastyán.

Itália büszkesége vagy negyven év óta megért már egy egész sereg
szinházi diadalt, de ő sem ért meg nagyobbat és lármásabbat, mint ezé a
_Semiramis_é volt. A tüntetésnek, a tetszés-zajnak nem volt se vége, se
hossza; Corticellit és a franczia tenort egész orkán hívta minden
jelenet után.

A második felvonás végén nem lehetett többé kétség, hogy a siker óriási;
és Lippi, a félelmetes Lippi, a foyerban úgy beszélt, mintha kéjgáztól
csipett volna be. Szerinte a mester felülmulta önmagát; felülmulta
Aidát, Othellot, és mindent, a mit csak felül lehet mulni. Csak egy
nézet volt az egész szinházban: az, hogy a mi nagyszerüt a mai zenei
tudás és a melódiában való gazdagság karöltve alkothatnak, az mind benne
van ebben a _Semiramis_ban. S a lelkesedésnek nem volt határa többé. A
harmadik felvonás után Laetitia herczegnő átment a mester páholyába s
megcsókolta az ősz ember kezét; a közönség ujjongott és tombolt.

– Ki volt ez a szép fiatal hölgy? – kérdezte a mester a polgármestertől,
mikor a herczegnő kiment a páholyból.

Egész este ez volt az egyetlen megnyilatkozása. Különben szótlanul állta
az ünneplést, s néha szinte ijedten nézte a mámoros tömeget, mint egy
megrémült szent madár, melyet a bálványimádók körültánczolnak. Már az
első felvonás után kimeritette a temérdek ráparancsolt hajlongás. A
pellengéren állók kifejezéstelen arczával nézte a rászegezett
messzelátókat, majd bambán, üres szemmel nézett a szinpadra, mint a
kinek fogalma sincs róla, mi történik előtte.

Csak egyszer látszott rajta némi élet: a harmadik felvonásban, Ninus és
Semiramis nagy kettőse alatt. Ekkor mintha érdekelte volna egy kissé a
zene; a szeme pislogott s a keze reszketett. Aztán ismét visszasülyedt
érzéketlenségébe.

Lippinek feltünt ez a csodálatos viselet, s nem állhatta meg, hogy meg
ne kérdezze a marchesetől, a ki öt percznyi pihenésre a foyerba
menekült:

– Mi baja a mesternek? Mintha beteg volna.

A marchese vállat vont.

– Mi baja? Álmos! Mindig álmos.


III.

A marchese tévedett. Mikor haza értek, az aggastyán, méltó bámulatára,
arra kérte, hogy maradjon vele.

– Ne menj ma a klubba. Igyál velem egy csésze teát. Még nem akarok
lefeküdni.

Lám, lám! A kadávert életre galvanizálta a diadalmas est. Tehát mégis
van valami, a mi nem sorvadt el benne tökéletesen; s ki hitte volna: a
hiúság!

Elég szomorú tea volt, annyi bizonyos. Az öreg a pohara fenekét
nézegette. A marchese, titokban, minden öt perczben rápislantott az
órájára.

Egyszerre, váratlanul, s mintha előbb gondolkozott volna valamin,
megszólalt a kadáver:

– És te elhiszed, hogy tetszett nekik a darab?!…

– De mester, hisz az egész ház el volt ragadtatva!

S elmondta a bizonyságait. Az öreg végig hallgatta a fejtegetést, s
aztán a fejét rázta:

– Bolonddá tesztek. Mindnyájan bolonddá tesztek. Még te is.

Majd kikivánkozott az erkélyre. Teli volt ez este különös szeszélyekkel.

Girolamo nem bízott a langyos tavaszi levegőben, s körülbástyázta az
urát pokróczokkal. A marchese engedelmet kért, hogy elolvashassa az esti
lapját. Visszahuzódtak; s az aggastyán magára maradt a nagy erkélyen.

A Piazza már teljesen el volt hagyatva, s az utczalámpásoknak csak a
fele égett. Még ezek a pisla lángok is bántották, s behunyta a szemét.

De alig hogy behunyta, megjelentek előtte az elektrom tüzkígyói. Ujra
maga előtt látta a villamos lángokból kirakott ragyogó félkört, a
meztelen vállakkal s a neki szegezett messzelátókkal. Fülében a nagy
kettős néhány akkordja zsongott; s egy pillanatra úgy tetszett neki,
mintha a fúvók harsogását hallaná.

Az arczokra és a szavakra nem emlékezett többé. Csak egy szép fiatal
hölgyet látott, a ki a kezét csókolta, s a kinek a nyakáról gyémántok
szórták szerte a tűzsugarakat.

– Bolonddá tesznek – motyogta magában. – Mindnyájan bolonddá tesznek. Az
egész nem ér egy hajitófát.

Aztán nem látott, nem hallott és nem gondolt semmit. Valami édes
zsibbadtság szállotta meg, mely oly csillapitó, oly megnyugtató volt, a
milyen lehet majd az a legutolsó. A Piazza házai himbálózni kezdtek
körülötte és szempillái lezárultak.

Egyszerre vidám fütty-szó verte fel szenderéből. Egy elkésett mulató
bandukolt végig a Piazzán, s léptei nagyokat koppantak a kövezeten. Jó
kedve lehetett. mert czikk-czakkosan sétált, s nem feszélyezte magát. Az
aggastyán felkapta a fejét s fülelni kezdett.

A kapatos úr a _Szerelmes Gladiátor_t fütyölte, a _Szerelmes Gladiátor_
elcsépelt bordalát:

  Quintilla esküjét a szél
  Elvitte messze, messze…

Valami mesterlegény lehetett, a ki nem igen állott a zenei műveltség
magaslatán, s a ki egy kissé elmaradt a kortól.

A _Szerelmes Gladiátor!_ Az első operája. A negyven év előtti
_Gladiátor_, mely azóta kintornák és hangolatlan zongorák prédája! A
_Gladiátor_, mely azóta otthon van minden csapszékben, s bejárta az
egész világot.

A _Gladiátor!_ Bizony több mint negyven éve annak!…

És látta magát szaladgálni igazgatótól igazgatóhoz, csikorgó hidegben
nyári kabátban, melyre ildomos foltot varrt a Nanetta kis kövér keze.

És látta a kis Nanettát is. Egyszerre csak elébe mosolygott az a helyes
kis arczocska. Látta kaczagó szemét, pittyes száját, gyönyörü fogait és
az örök veres pántlikát a kalapkája mellett.

Különös! Az imént arra sem igen tudott visszaemlékezni, a mi két órával
ezelőtt történt vele, és most mintha csak előtte állna a nagy pohárszék,
a kakukkos óra, a fehér csipketakarós ágy, Cherubini egy ujságból
kivágva, s a piaczi virág a festett cserepekben.

Mintha egyéb se hiányzott volna, csakhogy: »Tessék! Isten hozta, fiatal
úr!« – belépjen a régi szobájába. És látta, a mint szemközt könyökölnek
a kis görbe lábu asztalkájukon, vacsora után, a vasárnapi fél lirás bor
mellett. Nanetta nevet és ő handabandázik. »Tudod, Nanetta, ha majd a
_Gladiátor_t előadják, veszünk egy nagy álló tükröt, egy virágasztalkát
és porczellánt tizenkét személyre. Tudod-e, hogy akkor nagyon sok
pénzünk lesz?! És soha ki nem fogyunk a pénzből, mert meglátod, ha a
_Gladiátor_-t előadják, én híres ember leszek.« Nanetta kaczag és azt
feleli: »Hagyj nekem békét a szamár gladiátoroddal!« Ő elkezd
vitatkozni: »Ne bántsd a gladiátoromat.« És Nanetta: »Ó, ismerem már ezt
a híres gladiátort!« Aztán nevetnek, mert mindig nevetnek…

A szegény kis Nanetta! Vajjon hová lett?! De hát hová lett a tavalyi
hó?!…

A messzeségből még mindig hallatszik a füttyszó. A virágos kedvű úr most
már a gladiátor dalára gyújtott rá, melyet a vándor tenoristák annyira
elkoptattak:

  Ha visszatérek a porondról,
  Csókod lesz a pályabér…

A dal egyre távolabbról és távolabbról hangzik, végre elhal. És a Piazza
ismét csöndes.

* * *

A marchese, elolvasván a tőzsde-tudósitást, fölkelt s megindult az
erkély felé. Ugy találta: ideje, hogy az öreget kiszedjék a
pokróczokból, s dunyhái közé tegyék.

De alig tett pár lépést, álmélkodva állt meg az erkély nyitott
ajtajánál. Aztán oda intette magához Girolamot s igy suttogott hozzá:

– Nézd csak, nézd!

Az öreg halkan fütyörészett s a bárányfelhőket nézte, mialatt két nagy
könnycsepp gördült végig az arczán.



TELEPATHIA.


I.

Orgonanyíláskor, egy édes áprilisi este, a kis Pallayné búcsút vett
ettől a rossz világtól, s minden nagyobb lárma nélkül szépen lecsukta a
szemét, azt a híres nefelejcsszemet. Közel a villához, egy kávéházban,
valami malacz-banda _Rip van Winkle_t nyomorgatta; a kocsik szemtelenül
dübörögtek az ablak alatt; a hold bepislantott az erkély-ajtón s aztán
nyugodtan sétált tovább az égen; egy szobaleány elszaladt a klubba
Pallay urért; és a világ tovább forgott.

Mikor az ember egy gyönyörűen fésült rendező karján, először lép be a
vigadó nagy termébe, s ott nem lát mást, csak százezer kis csillagot:
bizonyára másként képzeli el egy bálkirálynő halálát. De meg volt irva,
hogy a kis Pallaynénak, a mint az életében nem sikerült semmi, ne
sikerüljön a halála sem.

A temetést elmosta az eső, s a közrészvétet kissé megtompitotta az
Operaház uj vendége, egy amerikai énekesnő, a ki _Dinorah_ban hihetetlen
gyémántokat rakott magára. Ezek a gyémántok biborszinü tüzükkel
lefoglaltak minden érdeklődést, s a kis Pallayné, a kit már három év óta
meglehetősen elfelejtett a világ, nem kaphatott a közfigyelemből némi
kárpótlást, most, utóljára sem. Az ő halála már régen befejezett ügy
volt; s találkoztak, a kik azt kérdezték: »Hát csak most halt meg
szegény?!«

Az arczképei lassankint eltünedeztek a kirakatokból s a régi barátnők
egyre szórványosabban tárgyalták a szomoru esetet: »Mit szólsz a szegény
Klárihoz? A fűző ölte meg; az a bizonyos, mesés, botrányos, képtelen
fűző!« Pallay úr egy darabig gyászához méltó komolysággal osztogatta a
whist-kártyákat, s illőképpen borongó arczczal hallgatott, ha lányos
történeteket meséltek körülötte, de később ő is engedett a
szigorúságából. Sőt, amiképpen vihar után az ég, derültebbnek látszott
mint azelőtt. Hiába, egy tüdővészes asszony soha se tréfa dolog. S
koronkint voltak hangulatai, melyek ismerőseit a műegyetemen töltött
éveire emlékeztették.

Helén, az első komorna, birta ki legtovább a gyászszal járó
fáradalmakat. Egy hétig tüntető makacssággal járt ki a temetőbe. A másik
héten azonban férjhez ment egy derék mészárosmesterhez, a kit a Pallay
úr végső utalványa teljesen meghóditott. A lakzi után Helén is jónak
látta beszüntetni a temetőt. És a hullámok szépen összecsaptak a kis
Pallayné emléke felett.

Azaz, hogy még sem egészen.

Legalább lelkiismeretes életrajz-írók hozzá tennék a kis Pallayné
történetéhez, hogy Török Ernő egy fél esztendeig száraznak és ízetlennek
talált minden szivart a világon, s untalan korholta a legényét, a mi
azelőtt nem volt szokása. Sőt azt is, hogy a nevezett úr néha, hajnal
felé, kénytelen volt meggyújtani a lámpáját, csak azért, hogy ne lásson
a sötétben folyton egy nefelejcs-szempárt, mely ha mosolygott, akkor is
mintha könnyezett volna, ha pedig könnyezett, akkor is mintha titokban
kissé mosolygott volna a részvevő baráton.


II.

Hogy mi köze volt Török Ernőnek a kis Pallaynéhoz? Egy kicsit a
szeretője volt neki szegényke. De, istenem, olyan kevéssé!

Ugy három esztendős lehetett ez a meglehetősen légies összeköttetés.
(Mert viszonynak nem volt nevezhető; legfeljebb viszonyocskának.) Abban
az időben keletkezett, mikor egyszer véletlenül találkoztak Meránban.

Egy este az Ernő látogatása valamivel hosszabbra nyúlt, mint rendesen.
Ott ültek a _Hôtel de France_ első emeleti nagy szobájában, az
erkélyajtó mellett. Az est meleg volt, s a jerikói loncz, mely kívül
szerelmesen tapadt a falhoz, bekandikált a szobába, mint egy,
rostélyának magasáról csúfolódó kis majom. Versekről beszélgettek. Az
enyhe levegő, mint husvétkor a pápa a loggiáknál, csak bocsánatot
hirdetett, a kis Pallaynét előtte való nap nagyon elkínozta a fejfájás,
aztán Meránban akkor tavasz volt, szóval, nincs mit mondanom tovább.
Mindez úgy esett meg, mint az álom. Azt mondják, előfordul ilyesmi a
legjobb családokban is.

Hölgyek, a kik kedvelik az érzelmes jeleneteket, az ilyen alkalmakat nem
szokták csak úgy, hiába, elszalasztani. De a kis Pallaynénak meg éppen
egész tavai voltak a könnyekből. Valóságos síró masina volt ez a szegény
kis Pallayné. És világos, hogy nem engedhette el Ernőnek a hasonló
helyzetekben szokásos nyilatkozatot:

– Miért akarta ezt, mikor…?!

A többit már csak a tekintete mondta hozzá, de a tekintete elég nyiltan
beszélt. Ezt lehetett kiolvasni belőle:

– Miért akarta ezt, mikor tudja, hogy mást szeretek?!

Ernő magában azt mondta rá, hogy: »Hogy miért?… Ezt ugyan kitalálhatná!«
– és másnap sokat pödörgette a bajuszát. Ismerte ő már az efféle
asszonyi beszédet. Tudta, hogy vannak asszonyok, a kik zárdanövendékek
módjára pironkodva mennek keresztül mindenen, de azért keresztül mennek:
gázlón, sekélyen s vizeséseken.

Azonban, hogy igazságosak maradjunk hozzá, el kell ismernünk, hogy nem
volt sokáig nagyra a hóditásával. Néha később is megtévedett ugyan, s
voltak órái, mikor a kis Pallayné odaadásával azokra az elragadó bibliai
asszonyokra emlékeztette, a kik, mint Ruth és Rebeka, szolgálóik is
tudtak lenni uraiknak és parancsolóiknak: de csak ritkán áltatta magát.
A sok sírásban a szegény Klárinak néha-néha szétbomlott a haja, de a kis
bibliai teremtés, mihelyt megfésülködött, ismét csak visszaváltozott
síró babává. S egyszer, mikor Ernő elég ügyetlen volt észre nem venni,
hogy a baba egy cseppet sincs bibliai hangulatában, a kis Pallayné fel
is lázadt a sorsfordulat ellen:

– Nem, nem, ez gyalázatos. Ez nem méltó hozzám, de nem méltó önhöz sem.

A leggonoszabb az volt, hogy magában egy kissé igazat adott neki. De
semmi se köt le jobban, mint a fél-győzelem, a mely voltaképpen mindig
fél-kudarcz.

És mert keresett, talált is egy kitünő okot arra, hogy ne álljon tovább.
Elhatározta, hogy visszavonulni, megrongyolt méltóságérzettel, éppen oly
nevetséges volna, mint a milyen színarany ostobaság. De bizakodott is
egy kissé. Azt remélte, hogy a síró baba majd csak bele fog törődni
asszonyi sorsába, asszonyiságból.

A jó szándék nem is hiányzott szegényből. Ilyenformán igyekezhetett az
elrablott szabin nő, hogy római nővé változzék át. Ernő már-már azt
hitte, hogy a győzelme meg van foltozva szépen. De utóbb kiderült, hogy
ez az igyekezet tisztára lovagiasság volt. A síró baba mintha csak
gavalléros kötelességet teljesitett volna, mikor sorsát átengedte
amannak a másiknak. Jónevelés dolgának tarthatta az egészet. Talán úgy
gondolkozott, hogy a ki á-t mondott, annak tisztességből b-t is kell
mondania. Ernő dühöngött, de azért nem tudta rászánni magát, hogy végre
is szakítson.

Ezenközben pedig nagyon megszokta és nagyon megszerette a kis síró
babát. Jó kis lány volt az minden regényességével, minden
ábrándosságával, minden csacsiságával egyetemben. És ha szabadjára
hagyták, a jobb óráiban nagyon kedves is tudott lenni. Ernő leszámolt az
esettel, és néha úgy nézett furcsa kis szeretőjére, mintha most látná
először.

Lassankint valami evangéliumi hangulat érte utól. Mi haszna tartja
szegénykét a karjában, mikor az a rejtelmes kis lélek olyan messzeségben
van tőle s oly örökkön megismerhetetlen előtte, mint maga a Sirius?!
Hiúságának a sebe hamarább behegedt, mint képzelte volna, s egy nap, az
nap, mikor a síró baba először volt nagyon rosszul, azon lepte meg
magát, hogy önzése elcsitult, s hogy a mit a szegény teremtés iránt
érez, az inkább mélységes szeretet, mint akármi más.

S a mint fáradtan hagyta abba ennek az elérhetetlen, meghódithatatlan
érzésnek az üldözését, az a rejtelmes valami mintha közeledett volna
hozzá, a hogy egy neki bátorodott őz közeledik a vadászhoz, a ki már
megunta a lest s leheveredett a fűbe. A nagyon érzékeny és szemérmes
lélek kezdett megnyiladozni előtte. De ez a siker már örömtelen volt.
Mert csak azok a könnyek érdekelnek igazán, melyeket értünk ontottak.

Aztán jött a nagy betegség, és utóbb le kellett mondani egészen.

Ernőben ekkor már a bukott Don Juan valóságos dajkává változott át. Ha
koronkint ki akart tárulni a karja, csak azért volt, mert szerette volna
az ölében hurczolni ezt a szegény, elhagyatott, összeesett teremtést,
mint egy kis babát, a kinek a fájdalmai, a bajai, az apró örömei nem a
mi fájdalmaink, bajaink és örömeink, s a kit mégis jobban szeretünk,
mint összes lelki rokonságunkat. Tudta, hogy a betege menthetetlen, s
nem volt egyéb gondolata, mint hogy, a mig lehet, apró örömöket
szerezhessen neki. És végezte, a hogy a régi világban kezdették: a
troubadourok figyelmességével.

Szerelmük egyre hasonlatosabbá vált a tripoliszi szőnyeg-alakok, a
haláluk után érzelgő Jaufre Rudel és Melisande árnyék-szerelméhez. De a
síró baba épp ilyennek kivánta az ő spanyolját. Kissé meg is hatotta ez
a minden önzéséből kivetkező hűség, s egyszer, egy nagyon kegyes
órájában, meg akarta jutalmazni betegápolóvá alázkodó lovagját.
Kiválasztott egyet a fehér rózsáiból, s egy királynő mozdulatával, a
kinek az ujjai érintése nyomán ereklyék támadnak, ajándékozta meg utolsó
udvarlóját:

– Ezt a rózsát magának adom.

Azután mindennap megkapta fehér rózsáját a betegápoló. Azután egyszer
megkérdezte tőle: »Hallja, mit csinál maga az én virágaimmal?« (Azt
felelte, hogy a rózsák Musset-versek mellett hervadnak el, s magában azt
gondolta, hogy már nem fog annyi rózsát kapni, mint a hány rózsátlan
Musset-verse van.) Azután ez így volt egy kis darabig. Azután nincs
tovább.


III.

  Fodros tükörén a haboknak
  Kikötve van egy piczi csolnak…

Ez az operette-dalocska únos-untalan ott zümmögött a Török Ernő fejében,
mint egy bánatos légy, mely valami sötét kamarába tévedt. Hallotta
éjszaka, a szobája csöndjében, hallotta az utczán, a százféle lárma
közt, hallotta olyan tisztán, mint akkor, mikor ott ült a haldokló
mellett, s a nyitott ablakon becsapott a szobába a kávéházi zaj.

– Milyen furcsa állat az ember! – dühöngött, mikor észrevette ezt a
boszantó kiséretet. – Szépen elbúcsúzik a nagy dolgoktól; leszámol velök
nyugodtan, mintha álom lett volna minden. A kicsiny dolgok pedig belénk
csimpajkodnak, s viszszük őket magunkkal, mint a porszemet a ruhánkon.

Ez a dallam élt benne a legélénkebben a három esztendős szerelmi
regényből. A többi apró emlékeit sietett eltemetni a »nagy dolgokkal«. A
virágok, az arczképek, a négy-öt sornyi szarkalábak, a selyem- és
csipkerongyok, melyeknek történetük volt, be voltak zárva
diófa-sirboltjukba. A »nagy dolgok« sem nagyon sokáig kisértették. Még
egy darabig hallotta egy-egy szavát, a kaczagását; s néha egész elevenen
látta maga előtt. Mosolygónak, sugárzónak látta, a milyen akkor volt, a
mikor még a báltermeket járta; soha se betegen, soha se könnyei közt. De
egyre ritkábban látta. Mert bizony nyomorult dolog az emberi emlékezet.
Hanem ez a dal elég volt rá, hogy rosszkedvűvé tegye egy egész
kiállhatatlan, hosszú nyáron át.

Egy este, a mint a verandáján ülve, _Anyégin_t lapozgatta, nem tudni
hányadikszor, ismét megcsendült a fülében az elkoptatott, elcsépelt
dallam. És – ki tudná, hogyan? – egyszerre eszébe jutott, a mire nem
gondolt réges-régen:

– A levél!

Szinte ijedten ugrott fel a székéről.

Igazság, a levél! De hogy is felejtkezhetett meg róla ilyen sokáig?!

Az igaz, hogy soha se vette komolyan ezt a levelet. De most már, most
már kezdte érthetetlennek találni, hogy akkoriban nem vette komolyan.

Bizonyára csacsiság volt ez az egész levélhistória. Egy szegény, beteg,
érzelgős asszonykának az izléstelensége. Azóta se volt szó róla többet;
meglehet, ő maga se irta volna meg még egyszer. És mégis…

Annyi bizonyos, hogy egyszer megfogadta valakinek, hogy el fog küldeni
helyette egy levelet, meghatározott időben. Ez az idő azóta elérkezett,
s a levél még most is nála van, elzárva a legkomolyabb irásai között.

Már vagy két éve lehetett, hogy ott van. Attól az időtől fogva, mikor a
síró baba először lett ijesztően rosszul.

Akkor azt hitte szegényke, hogy ez az Ultima Thule. Később rá se gondolt
a halálra. Mindig azt képzelte, hogy javulóban van, s még utóljára is
készült arra a bizonyos jövő farsangra, a mely sehogy sem akart
elkövetkezni. Hanem abban az időben nagyon meg volt rémülve.

És egyszer igy szólt Török Ernőhöz:

– Ha élne az édes anyám, vagy ha volna egy testvérbátyám, nem merném
magát kérni arra, a mit akarok. De nekem senkim sincsen magán kívül.
Megteszi, a mit kérek?

– Természetesen.

– Akármi lesz az?

– Akármi.

– Jó. Visszaadom a szavát, ha sérti, a mit kérek. Arra akarom kérni,
hogy küldjön el egy levelet valakinek, ha majd meghaltam. Nem akarom,
hogy itt találják meg a párnám alatt.

– Hátha én halok meg előbb? Én vagyok az öregebb.

– Semmi kibúvó. Én tudom, hogy nagyon rosszul vagyok.

Egy darabig azon vitatkoztak, hogy mennyire van rosszul. De a kis
Pallayné véget vetett ennek a vitának.

– Annál jobb, ha magának van igaza. Maga elteheti ezt a levelet olyan
helyre, a hol, mig él, senki se férhet hozzá. Elviszi ebben a
szekrénykében, az egyik kulcscsal. A másik kulcs nálam marad. Ha egészen
egészséges leszek, visszakérem a levelemet. Ha maga hal meg előbb,
elmegyek a levelemért. De ha én halok meg előbb, akkor megteszi, a mire
kértem. Ha nem teszi meg, azt hiszem, hogy megsértettem a kérésemmel.
Nos, megteszi?

– Megteszem.

Ki ellenkeznék beteg gyermekekkel? S a beteg gyermek néha hálás is tud
lenni.

– Mondja, Ernő, hisz maga a telepathiában?

– Hiszek benne, ha maga úgy akarja.

– Hát hinni fog benne, majd aztán. Mert meglássa, én ezt nagyon, de
nagyon szépen meg fogom köszönni akkor. Én hiszek a telepathiában.


IV.

Kinyitotta a szekrénykét. Csakugyan annak az úrnak a neve volt a
levélen, a kire gondolt. Nem ismerte ezt az urat, csak hallott róla
egyetmást. Annyit azonban tudott felőle, hogy már esztendők óta valahol
a pusztáján él és gazdálkodik.

Egy kissé el volt érzékenyedve, a hogy megpillantotta az ismerős irást.
Az ő kis szarkalábjai! És nem nagyon zavarta meg, hogy ezek a kedves
szarkalábak most azt fogják mondani annak a másiknak, hogy: »Mindig csak
téged szerettelek, a sírban is szeretlek« – vagy más hasonló
ostobaságot.

Egy perczig sem kételkedett benne, hogy el fogja küldeni a levelet. De
csupa olyan dolog járt az eszében, a mely azt suttogta, hogy a
kötelesség nem olyan világos. Végre is, micsoda gyerekség! Aztán ez a
neki osztott szerep! Szerelmi levélhordója legyen annak, a kit
szeretett! A közvetitő közte és a közt a másik közt! A férj, az özvegy
háta mögött, a kivel kezet szokott fogni! És ilyen komédiázás a halál
után! Persze, hogy elvállalta a megbízást, de nem azért, mintha komolyan
vette volna a dolgot, hanem azért, hogy megnyugtassa szegénykét.

És vajjon ő megirta volna-e ezt a levelet a halála előtti napon? Az
alatt a két év alatt sok megváltozott. Beszélni nem beszélt róla azóta;
ki tudja, talán meg is felejtkezett a leveléről? Az asszonyi szív nem
ismer lehetetlenséget.

Mindegy. Persze, hogy el fogja küldeni a levelet. S egy hétig mindennap
mondta magában:

– Persze, hogy el fogom küldeni a levelet.

A nyolczadik nap aztán véletlenül megpillantotta az ujságban annak az
úrnak a nevét. Azt olvasta róla, hogy kellemetlenségei vannak a
biróságnál. Olyan szerencsétlenül találta megfegyelmezni az egyik
béresét, a ki a búzáját lopta, hogy a jámbor elköltözött apáihoz, ama
bizonyos mezőkre, a melyek alkalmasint búzaföldekben is dúsabbak, mint
az idevalók.

– Ugy látszik, az én levelem nem sürgős – jegyezte meg magában Török
Ernő. – Alighanem jobban érdekli most a béres esete, mint az én levelem.

S halogatta a dolgot még egy pár napig. De aztán véleményt változtatott:

– Nem, nem szabad késnem. A halál mindnyájunkkal szabad. Hátha addig, a
mig habozom, őt üti agyon egy másik bérese?!

Elküldte a levelet s egy nagy kő esett le a szivéről.


V.

Még aznap vasútra ült. Ment haza, a falujába, a hol már nem volt régen.
S este, tiz óra felé, a maga kis tornáczán szítta el a szivarját, közel
a réthez, a hol gyerekkorában szaladgált, nem álmodva, micsoda
nyomorúságok vannak ezen a szép, holdfényes világon.

Ragyogó júliusi est volt. A tisztes, öreg eperfákon egy levél se
rezdült, s a levegőben megvolt az a ritka, édes mozdulatlanság, mely az
emberrel megszeretteti a békés Halált. Köröskörül mélységes csend; egy
alvó falu csendje. Török Ernő nem emlékezett rá, mikor érezte magát
olyan jól, mint ezen a nyugalmas, kezdődő éjjelen. Nem gondolt semmire;
csak nézte árnyékfátyola alatt a templomtornyot, mely ott borongott
szemben az udvarával, az ismerős tornyot, mely azóta úgy megkisebbedett.

És az álom, mely régen kerülte, szeliden végig simitott a szempilláin.
Ugy tetszett neki, hogy ha még sokáig kinn marad, el fog aludni ott, az
ültőhelyében.

Egyszerre felriadt a tompultságából. Az egyik templom-ablak fekete
mélyedéséből felröppent valami, egy darabig keringett a levegőben, aztán
beszállt az udvarába.

Éppen oda szállt a lába elé. Egy fehér galamb volt, mely valami fehér
virágot tartott a csőrében. Aligha látta előbb az árnyékban ülő embert,
mert mintha nagyon megrémült volna, irányt változtatott; ott hagyta a
virágját s fölrepült a magasba.

Ernő lehajolt a virágért s megdobbant a szive. Egy fehér rózsát hozott
neki a fehér galamb. Az árnyékban ülő ember arra gondolt, hogy talán
csakugyan vannak rejtelmes erők, a melyek éppen úgy hatnak ránk, mint a
hang vagy a fény, de a melyeket mégsem a levegő közvetit.



A SZEGÉNY KIRÁLY FERI.


I.

Az _Arany Bika_ kisebbik termében, mely az udvarra nézett, este hat óra
felé egymás mellé állitották az összes asztalokat, s megteritettek
ötvenhét személyre. Maga a fiatal Arany Bika rendelkezett ebben a
főbenjáró dologban. Figyelme kiterjeszkedett a legapróbb részletekre is,
s czilindere úgy járt a kezében, mint valami karmesteri pálcza.
Végezetül személyesen zárta el a nagy ebédlő ajtaját, a másik ajtóra
pedig, a mely a folyosóra nyílt, czédulát ragasztott, figyelmeztetésül
hogy itt »Zárt-Körü Társaság« fog összegyülekezni.

Ez a papirlap ugyanoly sorsra jutott, a milyenre a többi intő czédulák:
senki se látta meg. S mikor, hét óra tájban, rendre megérkeztek a
mindennapos sörözők, a csepühajú s telihold ábrázatú tehetséges ifjú
pinczérnek, a ki a szobát őrizte, minduntalan elő kellett ugrania a
sötét sarokból, a hol a walesi herczegről álmodozott, hogy kijelentse a
helyiséget ostromlók előtt:

– Bocsánat. A terem el van foglalva, negyven éves találkozás miatt.

Az emberiség legnagyobb része olyan jól meg van nevelve, hogy
közönségesen megnyugszik mindenben, a mi megérthetetlen, és abban is, a
minek semmi értelme. A törzsökös vendégek nagy tömege tehát megelégedett
a kissé hézagos felvilágositással, s minden további okvetetlenkedés
nélkül visszafordult a lépcsőházba, a honnan aztán bevezették őket a
nagy terembe. De akadtak kivételek. A járásbiró például, a ki jóban,
rosszban, szóval, a mikor csak szerét tehette, szeretett egy kicsit
hepcziáskodni, nem állhatta meg, hogy föl ne förmedjen:

– Mi a csuda?! Negyven éves találkozás miatt?! Micsoda negyven év?
Micsoda találkozás?

A fiatal Gambrinus legkellemesebb mosolygásával felelt:

– Öreg urak, nagyságos uram. Csupa öreg ur.

Ez a fiatal Gambrinus valóságos senyvedő pálma volt. Nemrégiben még a
Nemzeti Kaszinóban szolgált, s mélységesen megvetette ezt a kis várost,
a hol meg kellett huzódnia. Nagyúrias érzése sokat szenvedett ebben a
levegőben, mely sehogy se felelt meg finomabb szervezetének. Hanem a
járásbiró iránt nagy jóindulatot érzett. A járásbiró, kivált ha részeg
volt, szép borravalókat adott, s a senyvedő pálma felismerte benne a
rokon, úri vért.

Nem is tagadta meg tőle kitüntető bizalmát.

– A szobát, mára és holnapra, a polgármester úr foglalta le. Itt fognak
összejönni, ő meg az iskolatársai, a kik negyven esztendővel ezelőtt a
helybéli gimnáziumban tettek érettségi vizsgálatot.

– Ilyen sokan? Hát még mind megvannak?

– Az öreg urak csak tizenegyen vannak. Hanem úgy egyezkedtek, hogy az
ünnepen családostul fognak megjelenni.

– Szépen megszaporodtak. Nem is lakoma lesz ez akkor, hanem valóságos
bál.

– A lakoma csak holnap lesz, nagyságos ur. Ma az ismerkedési estét
tartják.

– Ugyan, ne beszélj! Most fognak ismerkedni?

– Rég nem látták egymást. A polgármester úr az egyetlen, a ki helyben
lakik. A legtöbben vidékről jöttek. Két család pedig Pestről érkezik a
nyolcz órai vonattal. Az egyik pestit bizonyosan ismeri a nagyságos úr.
Lovassy Mihály.

– A kúriai bíró?

– Nekem legalább úgy mondták.

– Ezt meg kell tudni, Jankó, bizonyosan. A Lovassy Pál apja itt,
minálunk! De hisz ezt ki kell irni az ujságba!

– Én úgy hallottam, nagyságos úr.

A járásbiró visszafordult a nagy terem felé, fellármázta a társaságát, s
élve a kedvező alkalommal, elszavalta a Lovassy Pál költeményeiből
mindazokat a versszakokat, a melyek megragadtak a fejében. A fiatal
Gambrinus pedig tovább álmodozott a walesi herczeg baccarat-estéiről és
borravalóiról.

Volt rá ideje. A pesti vonat késett, a szomszédságból érkező utasok meg
éppen csak kilencz óra után kászolódtak be a pályaházból az Arany
Bikába. Már fél tiz felé járt, a mikor a lefoglalt szobába szállingózni
kezdtek a jogosult vendégek.

Különös összejövetel volt, annyi bizonyos. Alakok, a kik a folyosón
gyanúsan méregették egymást, odabenn összeölelkeztek.

– Te Gerzson Pista vagy!

– Te meg Babarczy Sándor!

– Ez itt a fiam, a menyem, a leányaim.

– Ezek meg a lányom, a vőm, és az unokáim.

A polgármester mindenütt ott volt, s megkönnyitette a bemutatkozást.

– Bodó Jancsi. Nem emlékszel? Együtt ültetek a második pad szélén.
Kedves leánya. Hm… izé… ő nagysága.

A kúriai bírót, a ki sehogy se akarta elereszteni egy hét-nyolcz éves
kis leány kezét, mindjárt körülfogták. A gyermek oly gyönyörű volt, hogy
egyszerre meghóditotta az asszony-sereget.

– Milyen szép kis lány! Hogy hívják magát, lelkem?

– Lovassy Zsorzsin.

Egy kicsit ropogtatta az r-et, s úgy nézett keresztül a falusi
asszonyokon, mint valami kis dáma. Nagyapja bátran elereszthette volna a
kezét. Egy cseppet se volt megilletődve ebben a nagy és ismeretlen
társaságban, csak figyelt, mint mikor az állatkertbe vitték.

Az új nemzedék valamivel hidegebben, de szintén szives készséggel
barátkozott.

– Szalárdy Imre vagyok.

– Ah, a romániai búzáról szóló röpirat szerzője? Nagyon örvendek. Bodó
Jenő, főmérnök.

Egy jól táplált úr sietett leülni az első üres székre, s menten
bemutatta magát a jobbra ülő hölgynek.

A hölgy elpirult.

– Vidovich Klára… A kis Lovassy Zsorzsin nevelőnője vagyok – tette
hozzá, szinte bocsánatot kérve, hogy születni bátorkodott.

– Nem tesz semmit – vigasztalta az emberséges falusi.

A legjobban egy mosolygós kis öreg úr örvendezett, a kit senki se ismert
a polgármesteren kívül.

– Ugy látszik, mindnyájan együtt vagyunk. Derék, nagyon derék!

– Igazán – szólt a polgármester – az Ur Isten különös kegyelemmel volt
hozzánk. Tizenketten tettünk érettségi vizsgálatot, s tizenegyen még ma
is megvagyunk, negyven év mulva. Csak a szegény Király Feri hiányzik
közülünk.

– Az ám, a szegény Király Feri!

Valaki azt kérdezte:

– Mikor is halt meg szegény Király Feri?

– Bizony annak már harminczkét-harminczhárom esztendeje.

– Szegény Király Feri!

Egy gyerek felboritotta a befőttes tálat, s a figyelem feléje fordult. A
kis Lovassy Zsorzsin, a ki a nagyapja mellett ült, s nem igen nyúlt az
ételekhez, olyan csodálattal nézett a botrány elkövetőjére, mintha egy
fiók sziú-indián lejtett volna vad tánczot, illedelmes viselkedéshez
szokott, úri kis személye előtt.

Különben a vacsora meglehetősen csöndes volt. A társalgás vontatottan
folyt, s a sok kiéhezett ember vagy magamagával vagy a családjával volt
elfoglalva. Mindenki törődöttnek érezte magát, a vasút kimeritette az
egész társaságot. Alig várták, hogy a vacsora véget érjen, s eltehessék
magukat holnapra. Koronkint egy-egy aggódó hang zavarta meg a férfiak
halk beszélgetését:

– Jánoska, ne egyél sokat! Jánoska, meg ne rontsd a gyomrodat!

A sánta Jánoska szemrehányóan nézett két nagy fekete szemével a hozzá
forduló kövér asszonyságra. Már rég nem evett, s csöndesen pihent
mankóin, mialatt koravén tekintete hosszasan nyugodott meg egy-egy ősz
fejen.

Mindvégig nem történt semmi nevezetes. Nagyobb feltünést csak egy öreg
úr keltett, a ki minduntalan elbóbiskolt, s a kit az unokái, két
hervatag kisasszony, ujra meg ujra felráztak szenderéből:

– Nagypapa, ne aludjál el!

– Ki az az öreg ur? – kérdezték az asztal másik végén.

– Vidor Gazsi – felelte a másik öreg, a kit senki se, s a ki mindenkit
ismert.

– Mért nem hagyják aludni? – érdeklődött a kövér asszonyság.

– Az orvosok úgy rendelték, hogy ilyenkor mindig fel kell költeni. Mert
könnyen megeshetik, hogy elalszik örökre.

Ezalatt pedig a sokszor tetten ért Vidor Gazsi folyvást azon törte a
fejét, hogyan játszhatná ki az unokáit. Addig furfangoskodott, mig végre
is sikerült elaludnia. Ugy kellett felvinni a szobájába.


II.

Tizenegy órakor a vendégek már fenn voltak a szobáikban. Csak két öreg
úr nem mozdult. Egy szépen fésült, ezüstös hajú gavallér, a ki előbb a
kúriai bíró mellett ült s nagyon keveset beszélt, meg a kis mosolygós,
lenn, a terem másik szélén.

Mikor magukra maradtak, egy pillanatig farkasszemet néztek. A szép öreg
úr tekintete teli volt érdeklődéssel; a másik maga volt a rejtelmes
mosolygás. Már a pinczérek is kezdtek visszavonulót fujni. Az ezüstös
hajú nem állhatta tovább, s átköltözött az ismeretlenhez, a kivel
egyedül maradt.

– Te Bodó vagy, ugy-e?

A kis mosolygós felállt, s úgy fogadta el a feléje nyujtott kezet.

– Dehogy! Bodó azóta már alszik. Én Galambos György vagyok.

– Galambos? Ha nem veszed rossz néven, megvallom, hogy alig-alig
emlékszem a nevedre.

– Elhiszem. Nem sokat érintkeztünk, mert gyűlöltük egymást.

– Ugyan ne beszélj!

– Bizony isten. Sokszor megvertél, kivált az alsó osztályokban. Én
gyönge, nyápicz gyerek voltam, s csak a köpönyegem alatt agyarkodtam
rád.

A másik csupa álmélkodás volt.

– Nem tévesztesz össze valakivel? Én Udvardy Károly vagyok.

A kis öreg nevetett.

– Tudom.

Sokszor nevetett, de a nevetését kellemetlen volt hallani.

– Nem emlékszel rám? – folytatta aztán mosolyogva. – Nagyon gyűlöltelek,
s megesküdtem, hogy később, meglett koromban, boszút fogok rajtad
állani. De az idő múlik, az élet nem tréfál velünk, s az ember elfelejti
az efféle bolondságokat.

– Az ám – szólt a másik – az idő alaposan megváltoztatja az embert.

– De még mennyire! – nevetett a vidám kis öreg. – Átjössz a kávéházba?

– Épp azt akartam mondani, hogy költözzünk át. Ugy látszik, csak mi
ketten vagyunk itt agglegények.

A kis öreg nem felelt se igennel, se nemmel.

– Hehehe. A többiek szépen elszaporodtak.

Átmentek a kávéházba, s ha egy kicsit későn is, elkezdtek barátkozni. A
kis mosolygós bort hozatott; a szép öreg úr pedig oly lassan
szürcsölgette a teáját, mintha soha se akarna lefeküdni.

– Csak éjszaka ne volna! – szólt. – Ugy irigylem azokat, a kik ilyenkor
aludni tudnak! Van már húsz éve, hogy nem hunytam le a szemem hajnali
világosság előtt. S akkor is, az egész nem annyira álom, mint inkább
nyomorúság. Tudod-e, mi az, mikor az ember oly bágyadt, mintha félig
agyonverték volna, s álom még se jön a szemére?! Elolvasunk hatezerig;
már-már azt hiszszük, hogy lassan elálmosodunk, midőn egyszerre
felriadunk, s vége; tessék a dolgot elülről kezdeni. S az ember egy nap
százszor kivánja meg a halált. Tudsz-e aludni, öreg?

– Engem elaltat _ez_ – felelt a másik, rámutatva a boros üvegére.

– Én, azt hiszem, meghalnék két-három pohár bortól. Különben egészen
egészséges vagyok s elég jól érzem magam. Csak a neveket, az arczokat,
meg a számokat felejtem el.

– Mit szólsz hozzá – kérdezte a másik – hogy ilyen jó erőben értük el a
találkozó napját?! Tizenegyen! Valóságos csoda.

Aztán a régmultról kezdtek beszélgetni, meg a szegény Király Feriről, a
ki nem érte meg a találkozó napját.

A szegény Király Feri már több mint harmincz esztendő óta szép csöndesen
feküdt a kerepesi temetőben, hanem azért mind a ketten emlékeztek rá. Ő
volt az osztály lelke, az iskolai csínyek nagymestere. Mindnyájan
szerették s maguk közt csak a »kacziká«-nak hivták. Szép, erős gyerek
volt, egy fejjel nagyobb mindnyájoknál, a kinek örök vidámsága és
kedvessége nagyon tetszett a tanároknak is. A métánál, a kirándulások
alkalmával, s ha szívhez szóló beszédeket kellett intézni a szigorúbb
tanárokhoz, ő volt a fővezér, az ünnep-rendező, s az alkalmi szónok. Ő
volt, a ki, ha az osztály »nem volt elkészülve«, egy kis rögtönzött
füsttel, vagy gyufabűzzel megmentette a közbecsületet, ő volt a fiúk
közt az igazság-osztó, s ő volt a kinevetett tanárok réme, a kópéságok
fő-főrendezője. Az összes iskolai zsiványságok, a melyekre a két öreg úr
emlékezett, kivétel nélkül a Király Feri leleményes fejéből kerültek ki.
Mindig ilyeneken járt az esze, s ehhez képest a változatosság sem
hiányzott a műsorából. De volt egy kedves eszköze, melyhez különösen
ragaszkodott: a macskák. Az ötletek fáradhatatlanul kergetőztek a
fejében, de mégis legjobban szeretett macskákkal dolgozni. Macskát dugni
a katedra alá, macskát dugni a kandalló mögé, macskákat kergetni a padok
közt, macskanyávogással rontani el a legünnepiesebb jelenetek hatását:
ezek voltak botrány-rendezői tehetségének legkedveltebb fogásai. Annyi
macskát használt el, mint más ember inget, s egy egész menazsériát
koboztak el tőle az idők folyamán; de azért soha se fogyott ki
belőlük. Néha persze igen csinos botrányok kerekedtek ezekből a
macska-hangversenyekből, de a kópé visszaélt vele, hogy senki se tudott
rá komolyan haragudni.

Szegény Király Feri! Az érettségi után szétváltak az útjaik, de azután
is sokat hallottak róla. Király Ferinek meglehetősen kalandos élete
volt. Egy kicsit bejárta az egész világot, egy kicsit elverte a
vagyonát, s aztán ő lett Magyarország legvidámabb szolgabirója. Akárhová
ment, mindenütt ugyanolyan népszerüségnek örvendett, a milyennek az
iskolában; s mint diák-évei idején a macskák, felnőtt korában is volt
egy kedves játékszere: az asszonyok. Egy kicsit nagy bolondságokat
csinált miattuk; egy kicsit hamarosan hagyogatta el őket, de ebből a
játékszerből sem fogyott ki soha. Egyszer aztán, valamelyik deczemberi
éjjel, egy szál frakkban talált hazamenni, Isten tudja honnan: egyet
gondolt, s három nap mulva meghalt.

Szegény Király Feri!

– Ilyen az élet! – szólt a mosolygó kis öreg. – Ő, az erős, a hatalmas,
meghalt huszonnyolcz éves korában, én pedig, a nyápicz, a kibe mindig
csak hálni járt a lélek, most is itt vagyok.

Az ezüstös haju úr vizet és ostyát hozatott, bevett egy adag bróm-kálit,
s tovább beszéltette a másikat. Szóba kerültek a régi tanárok, a többi
iskolatárs, a kik odafenn alusznak, csak maga-magáról nem beszélt a kis
öreg soha.

– Milyen jó neked – szólt az ősz gavallér – hogy így mindenre emlékezel.
Én már alig emlékszem valamire; a nevekre, a számokra, meg az arczokra
egy cseppet se. Mintha mindig ilyen vén legény lettem volna, s mintha
öröktől fogva a Molnár-utczában laknám. Pedig mulatságos lehet mindenre
emlékezni.

– Az ám, nagyon mulatságos – hehehézett a másik.

Ekkor már a negyedik üveg bort kóstolgatta. Az arcza fényleni kezdett az
alkoholtól, s szüntelen nevetett.

Az ezüstös hajú, tiszta öreg kezdte kiállhatatlannak találni ezt a nagy
vidámságot. A kávéház kiürült; jóformán csak ketten maradtak.

– Mondjunk egymásnak jó éjszakát, barátom. Azt remélem, hogy a bróm-káli
hatni fog, s egy pár órára el fogok aludni.

– Én még maradok – makacskodott a másik. – Még van egy kis borom.

Kezet fogtak, és csakugyan maradt. Az ezüstös hajú fölment a szobájába,
s ismét viaskodni kezdett a láthatatlan ellenséggel, mely nem hagyta
aludni. Oly soká jött a reggel!

Másnap legelőbb is a polgármesterrel találkozott, s megkérdezte tőle:

– Te, kicsoda, micsoda ez a mi Galambos barátunk? Egy cseppet sem
emlékszem rá. Úgy látszik, nagyon jókedvű ember.

– Jókedvű? Nem gondolnám. Igen kevéssé ismerem, de azt tudom, hogy a fia
agyonlőtte magát; katonatiszt volt s belenyúlt az ezred pénztárába. A
lányának meg valami szerelmi regénye lehetett; harmadéve fogták ki a
Tiszából. Ő róla, magáról, azt beszélték, hogy a delirium tremens
környékezi; nem tudom, mi igaz belőle. Szerettem volna, ha nem jön el
közénk, de hát meg kellett híni őt is.

– Úgy?!

Az ezüstös hajúnak még most is a fülében csengett az a különös nevetés.

»Én pedig, a nyápicz, a kibe mindig csak hálni járt a lélek, most is itt
vagyok!…«

S még örülni tudott rajta, a nyomorult, hogy az oroszlán meghalt, és ő
megmaradt!


III.

Délben meglátogatták a gimnáziumot, a honnan negyven esztendővel ezelőtt
szerteszéledtek. Az igazgató lendületes beszéddel üdvözölte őket, majd a
diákokhoz fordult, s alkalmi szónoklatot intézett hozzájok, melynek
értelme körülbelül az volt, hogy, ha jól viselik magukat, ők is úgy meg
fognak öregedni, mint ezek a szemenszedett vén legények.

Aztán ennek a szép napnak örök emlékére, beirták a nevöket az iskola
vendégkönyvébe, és visszakocsikáztak lakmározni.

A lakomát a nagy teremben kellett megtartani, mert az ünnepen a közélet
is képviselve volt néhány helyi nevezetességgel. Az asztalfőn az
ünnepeltek foglaltak helyet, lejebb a meghívottak és az uj nemzedék. A
gyerekek számára, a kik még rosszabbul érezték magukat, mint a nagyok,
az udvari ebédlőben teritettek két asztalt.

A kisvárosi vendéglő szegényes, füstös ablakai elfogták a bágyadt
napsugarakat, s a homályos, rosszul szellőztetett ebédlő mindenkit
elkedvetlenitett. A levest olyan csöndben kanalazták, a minőt csak a
siketnémák ünnepein élvezhetni. A tányérváltás után végre megindult az a
bátortalan, s rövid lélekzetü társalgás, mely a hivatalos ebédek
kiváltsága. Az öregek szerettek volna otthon lenni.

De végre is beleízeledtek egy kis köteles kedélyességbe. Sajnálkoztak a
szegény Király Ferin, s elmondták róla az illedelmesebb történeteket.
Aztán a régi tanárokra került a sor, majd megint visszatértek a szegény
Király Ferire. Végre is belátták, hogy nincsen egymásnak mit mondaniok.
Az öreg Lovassy Mihály, ha egy sereg dahomey-i között ül, nem érezhette
volna magát idegenebbül, mint régi czimborái között. Pedig ő volt az, a
kivel a társaság a legtöbbet foglalkozott.

Ezt észrevehette a polgármester felköszöntőjéből is. A hivatalos áldomás
után mindjárt az ő befolyásos személyére került a sor. A polgármester, a
ki még jelentékeny szerepet óhajtott játszani a közéletben, nem
türtőztethette figyelmességét a miniszterek barátja iránt.

Falusiasan kezdte. Megemlékezett köszöntőjében mindnyájunk dicsőségéről,
a korán elhunyt koszorús költőről, s kis árvájáról, a kire az egész
ország megindultan tekint, s miután kellőképpen elgyászolta a csapást,
mely az egész nemzetet érte, rátért a dicső név ama viselőjére, a kitől
a koszorús költő a lángelmét, a kis árva pedig angyali szívét örökölte.
De a felköszöntőben benne volt minden, a mi ragyog, a mi zeng, és a mi
virágzik; a beszéd hatott s a jég meg volt törve.

Csak Lovassyt hagyta a szónoklat hidegen. Sokkal többe került neki a fia
dicsősége, semhogy még érzéke maradt volna a virágos szólamok iránt.
Aztán meg mit emlegeti ez a vén kapaszkodó az ő édes, drága kis
unokáját?!

Nagyon rosszul érezte magát, hogy a kis lány kezét nem tarthatta a
magáéban. Úgy hozzászokott, hogy egész nap mellette legyen! S úgy
féltette!

Alig várta már, hogy átmehessen hozzá. De előbb még micsoda robot! A
felköszöntőt meg kellett köszönnie, egy pár szót is kellett váltania
ezekkel az emberekkel, a kiket nem látott negyven év óta. Vidor Gazsit
kivéve, a ki felhasználta az alkalmat, hogy távol ült hervadó arczú
unokáitól, s boldogan bóbiskolt, mindnyájan körülfogták. Meg kellett
hallgatnia halk, bizalmas közléseiket. Az egyik ajánló-levelet szeretett
volna valamelyik miniszterhez, a másiknak a fia valami csúnya dologba
keveredett, a harmadikat már árverezi a bank.

– Istenem, milyen szegény ördögök ezek az én iskolatársaim!

S hogy irigyelték a szegény ördögök, őt, a gazdagot, a fényes nevűt, a
befolyásost! Megbánta, hogy eljött.


IV.

Végre megszabadult.

… Odaát, a kisebbik teremben, már rég megebédeltek. Vidovich Klára
kisasszony az udvari ablak mellett, egy karosszékben ült, s el volt
temetkezve angol regényébe. Már ott tartott, a hol Sir Macdonald fagyos
nyugalmával, s a vívásban, evezésben, galamblövésben, súlydobásban és
labdázásban való remekléseivel lenyűgözi a kevély Miss Florentinet, hogy
aztán megvallja neki titkolt szerelmét… következéskép nem hallott s nem
látott.

Zsorzsin ezalatt a terem egyik sarkában ült, vele egykorú és
nagyobbacska apró falusiak között. Egyedül ő beszélt, a többiek
hallgatták:

– … Tudják maguk, a hol mi lakunk, ott van az Aranyország. Mikor én este
lefekszem, csak annyit mondok, hogy: »Gyertek, gyertek, kis
alattvalóim«, és fent megnyilik a mennyezet, rózsaszinü köd száll le,
aztán mintha hó hullana onnan felülről. De az nem hó, hanem apró
tündérkék, a kik mind, mind fehérbe vannak öltözve, és szárnyuk van,
mint a madaraknak. Ezek a tündérkék leszállnak érettem felülről,
feltesznek egy kis fehér kocsira, a kis kocsiba négy hattyú van befogva,
aztán gyí, elhajtatnak velem az Aranyországba, mert én vagyok az ő
királynőjük. Ott aztán játszanak velem; azt játszanak, a mit én akarok,
és nekem olyan szép játékaim vannak odafenn, a milyet maguk nem láttak
soha…

Az arczocskája égett, s nefelejcs-szeme ragyogott. A kisebb gyerekek
szájtátva hallgatták, a nagyobbak irigységgel, kétséggel és egy kis
félelemmel. A sánta Jánoska, mankóin előre hajolva, csodálattal nézte
ezt a csodás tüneményt, a kiről eddig még nem beszéltek mesés könyvei…
Egész árva, magára hagyott lelke bent ült kidülledt, nagy fekete
szemében.

– … Tudják, van nekem ott egy kis kertem, de nem olyan virágok vannak
benne, mint falun, hanem olyan virágok, hogy mindegyikben egy iczi-piczi
kis csillag világit. És ha én azt mondom a törpéimnek: »Törpéim, édes jó
törpéim, szedjetek nekem virágot!« – akkor az én fehér szakállú, fehér
ruhájú, engedelmes, jó kis törpéim szaladnak, szaladnak, némelyik úgy
szalad, hogy a kis fehér süvegét is elejti, de a pirinyó tündérkék még
gyorsabbak, mert a tündérkék csak szállnak, szállnak, s abban a
szempillantásban…

– Zsorzsin!

Zsorzsin felugrott s odafutott a nagyapjához.

– Nagyapa, édes kis nagypapám, ne haragudjál!

Nem, nem haragudott. Megsimogatta az arczocskáját, megcsókolta s aztán
fölvitte a lakásukba. De mikor egyedül maradtak, leültette a térdére, és
így szólt hozzá:

– Mit igértél nekem?

Zsorzsin nem felelt.

– Vagy igaz az, a mit beszéltél?

Zsorzsin hallgatott.

– Az én kis Zsorzsinom! – szólt nagyapja halk szörnyűködéssel.

De ez már sok volt. Zsorzsin zokogva borult nagyapja keblére.

– Nagypapa, kedves nagypapa! Ne haragudjál! Nem leszek többet rossz!
Csak azt fogom elmondani, a mit szabad!

* * *

Másnap reggel az öreg urak Te Deum-ra gyülekeztek össze a nagy
templomban, hogy övéikkel egyetemben hálát adjanak az egek urának a
végtelen kegyelemért, melylyel életben tartotta majdnem mindnyájukat, s
tizenkettő közül tizenegynek megérnie engedte ezt a szép napot.

A hálaadó isteni tiszteletet egy kis baleset zavarta meg. A _Sursum
corda_-nál Zsorzsin elájult, a mi az első perczben nagy ijedtséget
okozott. De Lovassy megnyugtatta a körülötte rémüldöző asszonyokat:

– Nincs baj. Mindjárt magához fog térni.

S az esetnek csakugyan nem lett súlyosabb következése. A kis lány
délután már annyira jobban volt, hogy vasútra ülhettek vele.

Babarczyék, a kik ugyanakkor utaztak el, csak a pályaházban búcsúztak el
Lovassytól.

– Milyen szép nap volt! – szólt Babarczy, még egyszer megszorongatva a
bíró kezét. – De örökre sajnálni fogom, hogy ezt a szép napot a szegény
Király Feri nem érhette meg.

A szegény Király Feri pedig békén feküdt a kerepesi temetőben, és egy
cseppet se törődött vele, hogy Babarczy sajnálkozik rajta.



ROLAND.


I.

Vigliano d’Asti délután öt órakor rózsaszínűnek látta az egész világot,
s a mint Georges Pereiretől jövet végig sétált az Avenue de Bois de
Boulogne-on, vén legény létére így bölcselkedett:

– Bizony, nincs igazunk; minden jól van úgy, a hogy van. Oktalanság azt
képzelni, hogy buta véletlen intézi sorsunkat; ki mit érdemel, megkapja,
olyan bizonyossággal, mint a hogy az eldobott kő lehull. Még az emberek
is jobbak, mint gondoljuk. És okozzunk magunknak még annyi, akármennyi
bajt, élni mégis csak gyönyörűség. Kivált a jó órákban, a melyeket
persze meg kell szolgálnunk, mert semmit sem adnak ingyen.

Hogy Vigliano d’Asti ez egyszer, kivételképpen, ilyen derüs
élet-felfogásnak örvendett, abban bizonyára jelentékeny része volt
Georges Pereirenek. A műkereskedő még soha se volt vele szemben ennyire
szives. Bókok kiséretében, szinte boldogan szúrta ki a kialkudott
négyezer frankot; azt gondolta volna az ember, hogy valami vad kéjt okoz
neki, ha fizethet.

Négyezer frank ugyan nem sok pénz, de Vigliano d’Astinak ebben a
pillanatban négyezer frank a megváltást jelentette. Végre! Egy vagy két
hónapra megszabadul a legkonokabb hitelezőitől, s egy vagy két hónapig
nem kell kölcsönök után futkosnia. És aztán az az összeg csak koronája
volt a mai sikerének. A tárlat megnyitójáról szóló ujság-czikkek
hasábokon át dicsérték _Afrodité_t; egyik-másik biráló azt is megirta,
hogy a nagy érem az idén kétségtelenül Vigliano d’Astit illeti. A _Fürdő
gyermekek_ hires szerzőjének nem ez volt az első sikere, s Vigliano azt
szokta mondani, hogy csak az első szerelem s az első siker ér valamit, a
többi már csak fölhigitása az egyszeri élvezetnek; de bármint
gondolkozzunk e tekintetben, a siker zenéjét soha se únja meg az ember.

Mégis, talán nem egyedül a négyezer frank, s nem is az ujabb négyezer
frankot igérő siker volt az, a mi Viglianot ilyen kivételesen jókedvűvé
tette, hanem egy érzés, mely kétségen kivül szorosan egybefüggött a
négyezer frankkal és a magasztaló ujságczikkekkel, egy érzés, melyre már
régóta hasztalan vágyódott: a nyugalom érzése.

Vigliano, egész életében először, meg volt magával elégedve.
Gyönyörködött a munkájában; büszke volt rá, nem tudott betelni vele. Ez
az _Afrodite_ helyet kér a művészetek történetében. Ez az _Afrodite_
igazolása egész életének, mentsége minden meggondolatlanságának, minden
könnyelmű cselekedetének, összes léhaságainak. Ez az _Afrodite_ valami
igazán szép dolog, a mi eddig nem volt meg, s ezentúl élni fog, a mig az
emberek a szépben gyönyörködni tudnak. Csak szép, de mégis gyarapodása a
szellemi világnak. És az övé, egyedül az övé. Ő teremtette. Nélküle a
világ szegényebb volna egy szép tárgygyal; tehát tett valamit, nem élt
hiába. Lehet, hogy igazuk van azoknak, a kik nagyon önzőnek mondják; de
a művésznek, a ki ilyet tud alkotni, több szabad, mint másnak.

Ha az ember ilyen munkát végzett, joga van a pihenéshez, s joga van
hozzá, hogy kivegye a részét az élet örömeiből. Különösen olyan lázas
munka és olyan zaklatott élet után. Micsoda két hónap van mögötte!
Izgatottságban égni, az örök dolgokra gondolva, s napestig idegeskedni,
kínlódni, mert tizenöt frank kell a gazdasszonynak, s száztizenöt a
hitelezőnek. Mennyi nyüglődés, mennyi vészverődés! És e bajok, e gyötrő
vergődés, ez örökös lázak közepett ime megszületett _Afrodite_.

Évohé! Vége a nyomorúságnak, vége a küzködésnek, vége az emésztő, lázas,
elernyesztő s elkábitó munkának! Ó mily édes a nyugalom!… És Vigliano
d’Asti, mialatt végig ment az Avenue de Bois de Boulogne-on, nem cserélt
volna a török császárral.

A nyugalom a legfőbb jó a világon, de ha megvan, az ember nem tudja,
hogy mit csináljon vele.

Délután hat órakor Vigliano d’Asti már nem volt boldog. Egy óra alatt a
legnagyobb örömet is megszokja az ember, s aztán mással akar
foglalkozni. A ki keres, talál.

Vigliano azt találta, hogy mégis csak hiányzik valamije. A munka, a
megszokott munka. Az emésztő, a gyilkos, lázban töltött órák, a
melyekben vagy két hónap óta olyan bő része volt. Egyszerre valami
ürességet érzett a lelkében, s szinte sajnálni kezdte, hogy _Afrodite_
már megvan. Elvesztette azt, a mi az utolsó időben teljesen betöltötte a
lelkét.

Szabad, mint a madár, de mit csináljon a szabadságával?

Haza ment, s a fiát kereste. De csak a gazdasszonyt találta otthon.

– Hol van Roland?

– A kisasszony elvitte sétálni.

– Ilyenkor, ebéd időben?

– Már régen megebédeltek.

– Hová vitte? A Tuileriákba?

– Nem tudom.

Elment a Tuileriákba, de nem találta őket. Az ezer kis gyermek között, a
kik mind terhére vannak a szüleiknek, véletlenül nem volt ott a kis
Vigliano d’Asti.

– Vajjon hová vihette?

Nagyon bosszantotta, hogy nem élhet az apai örömöknek. Mióta _Afrodité_n
dolgozott, csak pillanatokra látta a fiát; mindennap szentelt neki
egynéhány szórakozott perczet, de ez volt az egész.

Milyen buta véletlen! Végre, valahára, vele tölthetné az estét, s ime, a
gyermek éppen ezen a kivételes napon kivánkozik el hazulról. Vajjon hová
czipelhette az az ostoba vén leány? Bizonyosan valamelyik czukrászhoz.

Vigliano a nyári czirkuszba akarta elvinni Rolandot. A szomorú kis fiú
talán nem örült volna a bohóczoknak, de Viglianot mindenesetre boldoggá
teszi, ha szórakozást szerezhet a fiának.

Teringettét, milyen buta véletlen!…

Ahhoz, hogy megvárja őket, már nem volt türelme. Reggel óta folyton
szaladgált; az adóhivatalból az adófelügyelőhöz, az adófelügyelőtől az
adóhivatalba. Délben végre elhalasztották a másnapra kitűzött árverést.
Csak épp egy percze volt bekukkanni a Szalonba, s már sietni kellett,
hogy el ne szalaszsza Pereiret. De Pereire nem volt otthon; háromszor is
kereste, mig végre rátalált.

A sok izgatottság kimeritette. Egész nap nem evett egy falatot se; éhes
volt.

Betért Bignonhoz, megebédelt, s lassankint elfogyasztott egy üveg vörös
bort. Aztán, arra gondolva, hogy Rolandot azóta úgy is lefektették,
elsétált a Jardin de Parisba.

Tiz óra tájban már jóllakott ezzel az élvezettel. A komédia untatta, s a
lányok nem ingerelték. Utálta a megvásárolható örömöket, s egy idő óta
torkig volt mindazzal, a mi szerelemhez hasonlitott. Beérte a
modelljeivel.

Kikocsizott a Boisba, s onnan, nem tudva, mittévő legyen, a klubjába
hajtatott. A vörös bor hatása alatt Dáriusnak képzelte magát, s égi
nyugalommal ült le az egyik baccarat-asztalhoz.

Reggelre elveszitett vagy háromezer frankot.

Mikor kilépett a kapun, a nap a szemébe sütött. Mintha a szégyent vágta
volna izgatottságtól foltos, fakó arczába.

Az ing égette a testét; izzadt, szennyes, utálatos volt. Iszonyú kedve
lett volna agyonlőni magát; egyszer s mindenkorra végezni ezzel a
javithatatlan, undok, vén fiúval.

De eszébe jutott Roland, s csöndesen haza ballagott. Fölment a
műtermébe, bezárkózott, s ledőlt egy kanapéra.

Azonnal elszenderedett, de mielőtt teljesen elaludt, egy pár pillanatig
számok zsongottak a fejében, számok, egytől kilenczig, csupa szám. S
_Afrodite_ alkotója, már félig öntudatlanul, igy motyogott magában:

Hat!… Öt!… Hét!…


II.

Mikor, hét éves háború után, Vigliano d’Asti elvált a feleségétől,
Roland már abban a korban volt, a melyben a gyermeket minden törvény az
apának itéli. Különben Vigliano d’Asti kijelentette, hogy magára
vállalja, a mi hiba csak elképzelhető, szóval, nagyon megkönnyiti a
válást, ha az asszony végképpen lemond a gyermekéről, s nem tesz
kisérletet rá, hogy a fiút magához édesgesse. Roland évenkint háromszor
meg fogja látogatni a mamáját, s ezzel rendben lesz a dolog.

A szép, lusta szőke asszony beleegyezett, hogy igy történjék. A
mennybeli üdvösségét is oda adta volna, csak hogy elválhassék ettől az
embertől, a ki a hirnevével széditette el, s a kit élete megrontójának
tartott. De nem is ragaszkodott nagyon a gyermekéhez. Roland nagyon
hasonlitott a gyűlölt, rút Vigliano d’Astira, s látnivaló volt, hogy
jobban vonzódik csimpánzpofáju apjához, mint szép, hideg, szigoru
mamájához. D’Astiné nem volt érzelgős természetü, s mivel már válópöre
idején gyakran gondolt rá, hogy alighanem a Barsan úr felesége lesz, a
gyermek csak útjában lett volna. Igy Roland d’Astinál maradt,
pontosabban szólva: a d’Asti konyhájában.

Csenevész, sápadt, koravén fiúcska volt, mint azok a gyermekek, a kiket
kezdettől fogva cselédek neveltek. Az elérzékenyülés egy órájában d’Asti
észrevette, hogy Roland keveset nő s nem igen fejlődik. A gyermeknek
családra van szüksége, vélte d’Asti ur, s hogy javitson a helyzeten,
szélnek eresztett két kisasszonyt, egy szárazdajkát meg egy nevelőnőt, s
a házába hívta hugát, egy már öregedő kisasszonyt, a ki Szavója egyik
kis falujában éldegélt valami csekély életjáradékból. A vén leány
megszánta a szegény kis fiút, s bár nem szivesen, eleget tett bátyja
kivánságának. De a rendszerető, pontossághoz szokott, s csökönyös
gondolkozású leánynak teljességgel nem tetszett a d’Asti életmódja, s
nem volt oka rá, hogy eltitkolja a véleményét. Ha pedig nem titkolta el,
ez igen fennen történt. S Vigliano d’Astinál ismét mindennapossá lettek
a zajos családi jelenetek, az asszonyi lárma, s a férfiúi dühös
káromkodás.

– Ha a feleségünk gyötör bennünket, az még hagyján, – panaszkodott
Vigliano d’Asti a bizalmasainak – a feleségével néha, egy-egy órára,
mégis csak kibékül az ember. De ha a testvérünkkel kell csatáznunk, az
maga a pokol. Vele nem békülsz ki este; lármával fekszik és haraggal
ébred.

Úgy gondolta, a gyermek érdekében cselekszik, ha elnyeli, a mit el kell
nyelnie; igyekezett tehát a szóharczban a védelemre szoritkozni, de ha
szerét tehette, elmenekült hazulról. Így történt, hogy d’Asti
kisasszony, noha minden héten összepakolt, mégis csak Párisban maradt, s
így történt, hogy Roland akkor is csak pillanatokra látta apját, a mikor
Vigliano úr pihent.

Pedig Rolandnak nem volt nagyobb öröme, mintha az apjával kisétálhatott
valahová; egy séta a Bois de Boulogneban Rolandot egész esztendőre
boldoggá tette. Csak rosszat hallott erről a sokat korholt vén fiúról, a
ki majom-szeretettel, de csak keveset beszélgetett vele, s minél több
rosszat hallott róla, annál jobban imádta. A jó istent soha se látjuk,
mégis szeretjük.


III.

– Kerestél, papa? – kiáltozott Roland, mikor meghallotta, hogy apja
kijött a fürdőszobából.

– Kerestelek – felelt Vigliano d’Asti – el akartalak vinni a nyári
czirkuszba.

– És ma, ma már nem vihetsz el? – kérdezte Roland aggodalmasan. – Ó,
vigyél el valahová, papa, akárhová, csak vigyél el! Úgy szeretek veled
lenni!

– Igen, csakhogy ma már dolgom van – felelt Vigliano, kissé
zavarodottan.

Az igazság az volt, hogy nem akart lemondani a háromezer frankjáról. Ki
tudja, hátha egy pár száz frankkal még mindent visszaszerezhet?! A
maradék ezer frankból úgy sem elégitheti ki éhező oroszlánjait.

Hanem a mint a fiára pillantott, megesett rajta a szive. Rolandnak előbb
ragyogott a szeme, s arczocskája kipirult az örömtől; most leverten
nézett maga elé, mint egy kis öreg, a kit valami nagy csapás ért.

– Tudod mit? – szólt Vigliano – gyere el hat órakor a körbe. A Rue
Drouotba, hisz tudod!… De magad gyere, ne a nénéddel. Mondd meg a
kapusnak, hogy hívjon le, s a mig kijövök, várj meg a szobájában.

– Ó papa, milyen jó vagy te! – hálálkodott Roland.

Vigliano megcsókolta a fiát s rohant a pénze után. Annyira sietett, hogy
hat órára kényelmesen elveszithette volna az utolsó garasát is. De mint
a szerelmi drámák, a kártya-tragédiák sem eshetnek meg némi előkészület
nélkül. Az ember nem veszitheti el a pénzét, a mikor akarja; a kik
nyerni fognak, előbb kéretik magukat. Meg akarják mutatni, hogy csak
unalomból fanyalodnak erre a mulatságra. Itt is meg kell tartani a
formákat.

Végre, fél hat felé, megalakult a parti. Vigliano leült, vesztett és
ujra vesztett. Épp az utolsó száz frankját bocsátotta vízre, mikor
jelentették, hogy Roland odalenn várja.

– Mondja meg neki – szólt Vigliano halkan a komornyiknak – hogy hozasson
egy pohár narancsvizet és várjon egy kicsit. Mindjárt megyek.

A komornyik lement s átadta az üzenetet.

– Veszit a papa? – kérdezte Roland.

– Nem tudom, fiatal úr – felelt tartózkodóan a komornyik.

– Jól van – szólt Roland s tovább beszélgetett a kapussal.

A kapus és Roland már régóta barátok voltak s órákig el tudtak
beszélgetni. A műveletlen ember és a koravén gyermek megbecsülik
egymást. A kapus bámulta a tizenegy esztendős öreg úr komolyságát és
finom modorát, Roland pedig csodálta ennek az egyszerű embernek az
életbölcseségét.

– Én csak azt mondom önnek, fiatal úr – szólt a kapus – hogy egy garas
meg egy garas, az már két garas!

És elbeszélte, hogy a mult héten házat vett Asniéres-ben.

Majd másról beszélgettek. Roland elmondta, hogy milyen furcsa állatok
élnek a tenger fenekén. Ő mindezt olvasta. A kapus nem hitte volna el,
hogy ha nem Roland mondja.

Kilencz óra tájban a kapusnak eszébe jutott, hogy már nagyon régóta
barátkoznak.

– A papa elfelejtette, hogy a fiatal úr várja – szólt jóakarólag. – Majd
felmegyek és szólok neki.

– Nem, nem, a világért se! – ellenkezett Roland. – Bizonyosan veszít,
másképpen már itt volna. Majd csak megvárom.

Éjfél felé azonban, mikor Roland egy kicsit elbóbiskolt, a kapus nem
állhatta meg, hogy föl ne nézzen a játékterembe. Sapkájával a kezében,
úgy jelent meg a küszöbön, mint egy udvarias, néma szemrehányás.
Vigliano meglátta az eleven felkiáltó jelet s intett, hogy: »mindjárt!«

A szerencsétlen nem vette észre, hogy röppen az idő, s ő már órák óta
küzködik a játékasztalnál. Mióta leült, tizszer vágódott földhöz s
tizszer kelt fel ujra. Ebben a perczben tele volt reménynyel; néhány
száz frankot visszahóditott. Azt hitte, hogy rövid ideje játszik, s hogy
egy pár pillanat mulva talpra állhat.

Ismét megvirradt, a mire elkészült. Reggelre kelve, eljátszotta az
utolsó garasát is. Megtörve baktatott le a lépcsőn. Lenn a kapus
tisztelettel tudatta, hogy Roland odabenn alszik a divánon.

Teringettét, erről megfeledkezett! Ugy éjfél óta nem gondolt többé
semmivel a világon, csak azzal, hogy mit kap kettőre: nyolczat, a
legrosszabbat, vagy hetet, a legtöbbet?!…

– Miért nem hívattál le? – kérdezte, mikor Rolandot felköltötték. – Azt
hittem, hogy haza vittek, hogy a nénéd érted küldött.

Szótlanul léptek ki a kapun, s némán haladtak végig a már napfényes
utczán. Végre Roland megszólalt:

– Sokat vesztettél?

– Nagyon sokat – felelt Vigliano d’Asti azzal a meztelen őszinteséggel,
melyre csak a mosdatlanság órájában képes a művelt halandó.

– Tudod, mit mondok neked, papa? – folytatta Roland megfontoltan. – Ezek
a pinczérek téged kinevetnek! És én nem értem, hogy egy olyan kedves,
olyan jó, olyan nagy ember, mint te vagy, miért nevetteti ki magát a
pinczérekkel?

– Látod, ez onnan van – felelt Vigliano komolyan – mert… hogy is
mondjam?… ezen a világon semmit sem adnak ingyen. Én tudok olyat, a mit
más nem tud, legalább is kevesen tudnak, de ennek a váltsága az, hogy
néha nem gondolkozom, nem tudok gondolkozni.

Egy darabig megint szótlanul bandukoltak. Viglianot olyan lelkifurdalás
fogta el, a minő még sohase hasogatta megviselt gerinczvelejét.

– Azt hiszem – szólt egy pár percz mulva – jobb volna, ha visszamennél a
mamához. Mi lesz így belőled?

Roland ijedten tekintett apjára.

– Nem – felelt halkan. – A mama nem szeret engem, mert olyan csúnya
vagyok, mint te. Nekem kívüled nincs senkim. Veled akarok maradni.

S fürkésző pillantást vetve apja arczára, így folytatta:

– Kérj kölcsön, és játszszál ujra. Én majd megvárlak. Akármeddig tart,
megvárlak.

Vigliano d’Asti nem tudott mit felelni. Két könnycsepp szökött ki a
szeméből.

Az idegességtől és hisztériától származó szegény kis teremtés csöndesen
ballagott tovább végzete felé. Olcsó czipőcskéje panaszosan kopogott
végig a kövezeten.



DÉL KIRÁLYNŐJE.


I.

Kikenve, kifenve, pirosan a garasos festéktől, hamis gyöngyökkel a
nyakán, s lélektelen, hazug mosolylyal a szemében, Dél királynője
megjelent a szinen, bókolt s tánczolni kezdett. Félig átlátszó, oldalt
megnyirbált fátyolruha volt rajta, ugyanolyan szövetű lebernyeggel, a
mely roppant denevér-szárnyhoz hasonlitott. A lebernyegről hét hosszú
selyemczafrang omlott alá, s mikor ezek táncz közben röpködni kezdtek, a
nézőnek úgy rémlett, mintha maga a hét fő-bűn libegne-lobogna a tánczoló
körül…

Mario kimeredt szemmel nézte a fátyolruha alól kivillogó csodákat. »Ez
mind az enyém« – gondolta magában.

A lány fekete hajában csakugyan ott ült az ő sárga rózsája, oldalvást,
hivalkodva, mint valami kokárda. S a hogy a szerpentin-táncz után
fölzúgott a taps, Mario végig nézett a Tivoli-kert népén. Mintha neki
tapsoltak volna.

A tetszés zaja lassankint elcsendesült; Dél királynője énekelni kezdett.
A műsornak ez a száma csak arra való volt, hogy a közönség nyugodtabban
fürkészhesse a fátyolruha nem túlságosan féltett titkait. Mario azonban
úgy találta, hogy ennél nincs szebb dal a világon. A közönségnek is
tetszett a nóta; s a refraint rendesen együtt énekelte a művésznővel:

»Ojjé, a szerelem…«

Ez egyszer a refrain teljesen a közönségre és Mariora maradt. A
művésznőnek hirtelen torkán akadt a hang, s csak kis híja volt, hogy
ijedtében össze nem rogyott.

A mint véletlenül a kert mélyébe tekintett, egy hosszú sötét alakot
pillantott meg, a ki a nyári viselet minden törvényének daczára
magastetejü kalapot viselt, s a ki, keresztbe fonva a két karját, egy
lámpa-oszlophoz támaszkodott. Ez az alak megrémitette Dél királynőjét,
mint egy kisértet.

De csak egy pillanatra. Mire a zenekar rázenditett az utczai dal második
szakaszára, a művésznő magához tért, s teli tüdővel kezdett énekelni.
Sőt mintha szilajabbul hangzott volna a dala:

  „Ojjé, a szerelem!
    Ojjé!“

– Meg fog ölni! – szólt a tekintete, s borzongott a gyönyörűségtől.

A színfalak közt aztán elujságolta a többi leánynak:

– Fabrizio van itt, Fabrizio!

A lányok megirigyelték a szerelmi drámát, mely a mulatóhely csillagára
várakozott, s összefutottak körülte.

– Nem félsz? – kérdezte az egyik.

– Rendőröket kellene hivatni – tanácsolta a virágárus leány.

– Legfeljebb megöl! – felelt mind a kettőnek.

Aztán kiküldött egy czédulát Marionak. A papiron ez állott:

»Várd meg az előadás végét, most nem mehetek ki. Csókol

Barbara.«

S lassan átöltözött.

– Ne kisérjünk ki? – kérdezte valamelyik leány.

– Nem, csak hagyjatok magamra. Ezen már át kell esni, előbb vagy utóbb.

Odakünn Fabrizio már várta.

A tekintetök összevillant, s egy pillanatig hallgattak mind a ketten.

– Gyere! – szólt aztán Fabrizio. A hangja parancsoló volt, de a lány nem
is gondolt rá, hogy ellenkezzék. Ment utána, mint a hogy a kutya követi
a gazdáját.

Ezalatt Mario türelmesen hallgatta az előadást. Mikor az utolsó zeneszám
is elhangzott, fölkelt, ott hagyta a mulatókat, s megindult a művészek
bejárója felé.

De a művésznő csak nem akart kijönni. Mario hűségesen sétált fel s alá,
mintha a lőportornyot őrizné.

Egy leány végre, a ki utolsónak jött ki az öltözőből, megszánta a
szegény kis tűzért.

– Barbara már elment, s azt hiszem, nem látjuk mostanában. Fabrizio jött
érte.

– Mi az ördög? Hát kiszabadult?!

A katona megvakarta a füle tövét, s aggodalommal teli, visszabaktatott a
kaszárnyába.


II.

Mikor megérkeztek a lebujhoz, a hol Fabrizio lakott, Barbara hamarjában
elmondta magában azt a kis imádságot, a melyet gyerekkorában tanult, s
behunyta a szemét, mint a ki nem akarja látni a szivének szánt aczél
villanását. Amaz megfogta a leány karját, s egy biztatónak nem igen
mondható, ellenben nagyon határozott mozdulattal belóditotta Dél
királynőjét a jól ismert vaczokba.

Az úton nem szóltak egy szót se. Ezt a tartózkodást Barbara főképpen az
államhatalomnak köszönhette; Fabrizio ugyanis, minden tisztelete mellett
is, a melylyel a rendőrség iránt viseltetett, idegenkedett attól a
gondolattól, hogy túlságosan sokat érintkezzék a hatóság képviselőivel.

Egy pillanatig, a sötétben, Barbara vaczogott a félelemtől. De Fabrizio
meggyujtotta a mécsest, becsukta az ajtót, s a hogy öklét összeszoritva,
odaállott a lány elé: Dél királynője megkönnyebbülten lélekzett fel.

– Nem fog megölni – diadalmaskodott magában.

Fabrizio megragadta szeretője kezét, magához rántotta, úgy, hogy a leány
térdre bukott, s rámordult:

– Te jelentettél fel, ugy-e?

– Én.

Daczosan vetette hátra a fejét s farkasszemet nézett a szeretőjével.

– Még csak nem is tagadod?! Te rongy, te czafat, te szemét!

S rávágott öklével a szép fejre, melynek a közelsége Mariot mindig
megfosztotta attól a kis eszétől… Barbara sikongott, de a szomszédok nem
törődtek a családi jelenet lármájával. Abban a házban láttak már másféle
szeleket is. Egy pár revolverlövés talán fölkeltette volna a lakók
kiváncsiságát, de kit érdekelt volna ott egy kis visitozás?!

Öt perczczel ez után a családi perpatvar után, Dél királynőjére nem igen
lehetett ráismerni. Két szép szeme – e két örökös égbekiáltó vétek – nem
látszott a kék és violaszin daganatoktól, fülbevalója helyén vérfolt
piroslott; moczczanni se tudott: úgy össze volt törve.

S Dél királynője mosolygott.

– Legalább nem kergethetsz haza – nyögte boldogan. – Ezzel az arczczal
két hétig se mehetek az utczára. Ugy-e? Aztán bizalmasan megbeszélték az
ügyet.

– Mért jelentettelek fel? Mit tudom én! Mert őrült voltam. Látod, nem
kellett volna megcsalnod!… Kértelek, rimánkodtam, hogy ne csalj meg.
Mikor rájöttem, hogy bolonddá tettél, s megláttalak azzal az aljas
teremtéssel, elveszitettem a fejem. Egy óra mulva nagyon megbántam a
dolgot, de már későn volt.

– Hogy lehetsz olyan ostoba! – szólt Fabrizio. – Hát te?! Te nem csalsz
meg engem?!

– Nem, nem csallak meg – felelt Barbara komolyan.

– Hát a nápolyi öreg kereskedő? Meg az angol? Meg a katona?

– Az semmi. Élni csak kell.

S egy darabig mindaketten hallgattak.

Majd rátértek a vidámabb beszédtárgyakra.

– Hogy szabadultál ki? – kérdezte Barbara.

Fabrizio elmosolyodott; látszott rajta, hogy örvend a kis emléknek.

– Tagadtam és folyvást tagadtam. Utoljára se tudták rám sütni a dolgot.

Nevettek mindaketten.


III.

Dél királynőjét vagy három hónapig nem látták a Tivoli-kertben. Egy szép
napon azonban megjelent s újra énekelni kezdte – ojjé! – a szerelmet.

A lányoknak elpanaszolta a baját.

– Ott hagyott a faképnél, az alávaló! Fölszedett valahol egy kis sárga,
beteg házi nyulat, és elillant vele. De, legyetek nyugton, megtalálom
őket!

A Marioval való találkozás még bizalmasabb volt.

– Szeretlek, Mario – szólt a kis tűzérhez vacsorázás közben – szeretlek,
mert jó vagy és nemes. Gyűlölöm a jellemtelen férfiakat; hidd el,
akármilyen nagy bajuszuk van, gyűlölöm őket. Lásd, ez a Fabrizio csupa
aljasság. Hazug és csaló. Megcsalja az asszonyokat, minden asszonyt
megcsal! De ne félj, megtalálom őt, s akkor jaj neki, és jaj annak a kis
nyomorultnak is! Vitriolt öntök az arczukba, meglátod, vitriolt!

– Különben – folytatta – a nagy bajuszú férfiak mind ilyenek, mint ez a
Fabrizio. Csalók, hazugok, tolvajok. De engem nem nevet ki ez a
Fabrizio, se ő, se az a kis sárga hajú leány, mert engem nem lehet
kinevetni!

Addig fenyegetőzött, mig végre is megkisérlette a boszuállást. Vitriolt
ugyan nem öntött az arczukba, de a Velenczei Lámpás nagy álarczos bálján
alaposan megczibálta a sárgahajú leányt.

Szerencsétlenségére, Fabrizio is ott volt a közelben, s Fabrizio az
effélékben nem ismerte a tréfát. Fölindulásában előrántotta a kését, s
Dél királynője hetekig lebegett élet-halál között.

A vizsgálóbiró, a ki éppen egy esti mulatságba készült, dühbe jött,
mikor a nagybajuszút eléje vezették.

– Megint itt vagy, Fabrizio? – kérdezte – s megint az a lány hozott
ide?! Tudod-e, hogy kezdesz unalmas lenni a szerelmeiddel?!

– Még akasztófára kerülök a czafat miatt! – felelt elkeseredetten
Fabrizio.


IV.

Mario, mikor a kaszárnyából megszökhetett, órákat ült a beteg leány
mellett.

– Te jó vagy és nemes! – sóhajtotta Dél királynője, mialatt Mario
csókkal boritotta a kezét. – Mily kár, hogy ilyen nemes jellem nincs
több a világon! Lásd, ez a Fabrizio maga a megtestesült aljasság.
Tolvaj, hamis kártyás és csaló… Micsoda csaló!… Minden asszonyt megcsal
a világon!

Mario igyekezett másról beszélni. Kaszárnya-történeteket mondott el, de
Barbara nem igen hallgatott rá.

– Ojjé, a szerelem! – szólt szomoruan. – Szegény Mario, mit tudod te
azt, hogy mi a szerelem?! Én tudom, hogy mi az!

Aztán a betegek türelmetlenségével rivalt rá a szegény kis tüzérre:

– De mit beszélsz nekem mindig Fabrizioról?!



A GEROLSTEINI NAGYHERCZEGNŐ.


I.

Azzal kezdhetném, hogy tavasz volt, hogy fátyolruhás tündérkisasszonyok
tánczoltak a harmatos füvön, hogy a mező teli volt szinnel, ragyogással
és illattal, de csak azt mondom, hogy akkor történt, mikor a búza ára
tizenkét forint volt.

Csak valami kevéssel lehetett a porosz háboru után. Még emlékszem rá, a
mikor vasúti állomásunkon egy nap húszszor is megpihent nagyfejű
barátom, a Stephenson-féle gőzös. A teherkocsik teli voltak tömve
emberanyaggal, tegnap fogott hadfiakkal, a kiken rosszul állt a mundér,
katonasipkás parasztlegényekkel és jóképü munkás-alakokkal, a kik
mindannyian a _Búsul a lengyel_-t énekelték, s a kiknek a kalapjánál
csak egy pár szál gyöngyvirág jelezte, hogy ők is a császár dolgában
utaznak. Aztán emlékszem a felfordulás és a zaklatottság napjaira is,
mikor az egymásra nyargaló teher-vonatokat alig lehetett az állomáson
elhelyezni. A meddig csak láthatott a szemem, Ártándtól Peterdig,
mindenütt teherkocsik czammogtak; s hallottam, hogy ezek a kocsik mind
búzát szállitanak. Aztán egyszerre elcsöndesedett a világ; esténkint,
mielőtt bennünket lefektettek, a lámpa fényénél, mely most rám veti
békés világát, apám felolvasta az ujságot anyámnak, s egyszer csak, nem
tudom hogyan, megtanultam ezt a szót, hogy: Königrécz.

A katonák nem jöttek vissza oly szép rendben, mint a hogy mentek, de a
búza ára egy darabig hűséges maradt szerelméhez, a tizenkét forinthoz. S
én akármilyen öntudatlan kis semmiség voltam, megéreztem magam körül a
jólét kellemetes szárny-csapásait. Azt hiszem, ez volt Magyarország
ujabb történetének legszerencsésebb időszaka. A kiomló piros vérből
áldás gőzölgött vissza a haza földjére. Az emberi vér tudvalevőleg
nagyon termékenyitő valami; azt mondják, hogy csatamezőkön terem a
legszebb, legaczélosabb gabona.

Mindezzel akkor nem sokat törődtem. A ponyvával takart búzazsák-hegyek
csak kitünő búvóhelyekként tűntek fel előttem, s roppant hanczúrozásokat
csaptunk az üres személy-kocsikban, melyek az állomáson nem tudom
micsoda komoly küldetésre vártak.

Egyébként, ha csak szerét tehettem, kiszöktem az állomásról, s
Franczival, a felügyelő fiával, odább álltunk a kút-ház környékéről. A
nyakunkba vettük a mezőt s elbandukoltunk egész a nádasig. Ilyenkor csak
enni kerültünk haza, s ebéd után megint neki estünk a csavargásnak. Ezek
az órák és napok oly egyhangúan tűntek el, mint a hogy a forrásviz
zuhog. Azt hiszem, az egész idő alatt nem beszéltünk s nem is gondoltunk
semmit, csak barangoltunk, mint két kis kóbor kutya, melyek életet
éreznek rongyos lábacskáikban, s mindenüvé oda ütik az orrukat, csak
azért, mert mozogniok kell ezen az uj, ismeretlen világon.

Iskolába nem jártam; otthon tanitottak irni és számolni. S ma is áldom a
gondoskodást, mely a bölcső melegéből nem engedett mindjárt egyenesen az
iskola börtönébe, rettenetes kis eszkimók közé, a kik egymás feje
tetején tanulják meg, hogy a létért küzdeni kell.

Tudtam, hogy a nádas előtt heverészni kellemetes dolog, tudtam, merre
szól a bölömbika, tudtam, hogy a holdban Szent Dávid hegedül, s hogy
mikor ő hegedülni kezd, akkor nekünk haza kell mennünk. Lehet, hogy ez
kevés a tudományból, de nekem elég volt.

Csakhogy ez a szép idő nem tarthatott örökkön.

Hét vagy nyolcz esztendős lehettem, mikor egy tavaszi napon feltünő
esemény történt a falunkban. Egy úr érkezett a nagyvendéglőbe, a ki
mindjárt az első napon sorra meglátogatott mindenkit, a ki csak »az
értelmiség«-hez számíthatta magát. Ez az úr tánczmester volt.
Lesczinszkinek hivták, s azelőtt, mint beszélte, nagy birtokai voltak
Poroszországban; de a poroszok lengyel származása miatt üldözni kezdték,
ravasz módon kitudták örökéből, s Lesczinszki úr elhatározta, hogy
nagyúri származása ellenére, a két lába munkájával fogja megkeresni a
kenyerét.

Lesczinszki úr minket is meglátogatott. Kezet fogott az egész házban
mindenkivel, apámtól a lámpagyujtogatóig, s meghívatta magát ebédre. Oly
éhes és oly előkelő volt, hogy szüleim nem tudták megtagadni szerény
kivánságát, s megigérték neki, hogy a tánczórákra én is el fogok járni.
Ehhez az elhatározáshoz hozzá járulhatott az is, hogy a szüntelen való
csavargás kissé elvadított, de mindenesetre nagyban hozzájárult az a
kedvező körülmény, hogy a búza-ár szépen tartotta magát emlékezetes
magaslatán. Végre is, Lesczinszki urat kárpótolni kellett valamivel
poroszországi birtokaiért.

Szóval, meg kellett ismerkednem a czivilizáczióval.

Lesczinszki úr búcsúzás közben velem is kezet fogott és barátjának
nevezett. Ez a kitüntetés nagyon hizelgett nekem, de nem mondhatnám,
mintha örvendtem volna rajta, hogy művelődni fogok. Ellenkezőleg, egy
kicsit meg voltam illetődve, s megilletődésem okát tüstént el fogom
mondani. Mindamellett akkor nem értettem meg, hogy tulajdonképpen miről
is van szó. És másnap, mikor utóljára töltöttem Franczival egész napomat
a mezőn, nem csókoltam meg az árok füvét, nem öleltem meg a fákat, nem
intettem búcsút a kökény-bokroknak és az ökörszemeknek. Olyan
gondtalanul kóboroltunk, mint azelőtt.

Nem tudtam, hogy mindörökre elbúcsúzom attól a valamitől, a mit
szabadságnak neveznek, s a mi a költők szerint édesebb, mint maga a
szerelem.

* * *

Emlékszem, hogy egy vasárnap délután volt, mikor apám elvitt az első
táncz-leczkére. A kezem egy kicsit remegett kezében, s a világért se
mentem volna nélküle. A nagyvendéglőhöz ugyanis fölötte kellemetlen
emlékek füztek.

Az akkor mult télen tudniillik szintársulat ütött tanyát a
nagyvendéglőben. A Grimm-féle szintársulat. Nem tudom, hallották-e önök
a Grimm-féle szintársulat hírét? A Grimm-féle szintársulat nagyon kiváló
művészi erőkből állott, de rideg kizárólagossággal csupán a Grimm család
tagjaiból. Grimm papa volt az igazgató és hősszerelmes, Grimm mama a
hősnő és a vígjátéki anya; a fiatal Grimm a bonvivant és a cselszövő, a
két Grimm kisasszony a szende meg a kaczér, az ártatlanság meg a víg
komorna, s a Grimm gyerekek a segédszemélyzet. Mindent játszottak; a
_Botcsinálta doktor_tól, _Luczifer, a zöld ördög_ig, a mely látványos,
kiállításos és elsülyedésekben gazdag ballet előadása különös
nehézségekbe ütközött ama boszantó véletlen következtében, hogy a nagy
szála pádimentoma fölöttébb hiányos volt sülyesztők dolgában. De a
kisebbik Grimm-fiú oly ügyesen tudott a székek alá bujni, hogy ha mi
remegtünk is, hogy az ördög feldönti a szinpadot, Grimm papa sohase
látta meg Luczifert. Volt azonban a társulatnak egy különösen kedvelt
darabja: a _Szigetvári vértanúk;_ ezt adták a legtöbbször. Ilyenkor
Grimm papa egész családjával szokott kirohanni Szigetvárból, mert a
török hordát csupán Grimm Luczifer személyesítette, a ki a szinfalak
mögött görögtűzzel és éktelen Allah-kiáltásokkal jelezte Szolimán
világhódító hatalmát.

Ezeken az előadásokon természetesen nekünk is jelen kellett lennünk.
Csakhogy, a mi engemet illet, én teljességgel nem voltam megelégedve
ezekkel az előadásokkal.

Grimm papa ugyanis igen jeles tehetségű művész lehetett, de volt egy
hibája. A hangja oly rekedt volt, hogy egy cseppet sem lehetett hallani.
Ezt a hibáját akként ütötte helyre, hogy azokban a jelenetekben, melyek
nagyobb drámai kifejtést kivántak, a hatás öregbítése czéljából,
minduntalan elsütötte a pisztolyát. A legártatlanabb darabokban is
húszszor-harminczszor szólaltatta meg ezt a szerszámot, a mely nála a
hangot pótolta; a tragédiákat pedig egyszerűen végig lövöldözte.

Minthogy a Grimm papa esztétikai nézeteitől az enyémek lényegesen
eltértek, többször hatalmas acsarkodással adtam kifejezést
nemtetszésemnek és ijedtségemnek. Apám szeretett volna ugyan hozzá
szoktatni, hogy a művészi erőkifejtést úgy tekintsem, a mint mások
tekintik, tudniillik a falu egész »értelmiség«-ének jóakaratú
szánakozásával, de minthogy hiábavaló volt minden erre irányuló
kisérlet, utóljára is le kellett mondanom a műélvezetekről.

Azóta minden művészet gyanús volt előttem egy kicsit. S hiába biztattak,
nem oszlott el kételkedésem, hogy vajjon a táncz-tanulás nem jár-e
szintén sűrű pisztoly-lövésekkel. Hanem azért nem ellenkeztem.

A nagyvendéglő környéke teli volt emberrel. Lesczinszki úr előbb a
»tisztelt pór uraknak és urhölgyeknek« adott oktatást; s csak a
következő óra volt a főbbrendűeké. A »pór«-rendből ugyan csak igen kevés
pályázó akadt, de ez nem csökkentette a közérdeklődést. A gyülekezet
türelmesen végig várta az órát, s a rendkivül komoly arczokon
meglátszott, hogy a szálából kihallatszó hangokat legalább is igen
különöseknek találják.

– Lallallá, lallalá, trallala ritta, lallá!

Lesczinszki úr hangja volt. A poroszok áldozata egészen más művészeti
iskolához tartozott, mint Grimm úr. Ellentétben kitünő elődjével, ő
viszont a hangjával toldotta meg, a mi a hegedüjéből hiányzott.

Mert hegedült is. Hegedült, énekelt és tánczolt egyszerre. Ezenközben
tanítgatta, tanácscsal látta el, jobbra-balra vezényelte, és művelte,
pallérozta csapatát:

– Tisztelt pór úr, ne tessék a sarkán mozogni. Csak lebegni tessék, csak
lebegni. A fő a könnyedség, a könnyedség. Még egyszer kérem. Harmadik
figura: la poule. Lallallá, lallalá, trallala ritta, lallá!


II.

Nagyon meg kellene öregednem, hogy ezeket a hangokat valaha elfelejtsem.
Vagy három hónapon át nem igen hallottam egyebet. Keringőt, hopszpolkát,
mazúrt, mindent a _Gerolsteini nagyherczegnő_ négyesére tánczoltunk. Úgy
emlékszem, még a körmagyart is a »trallala rittá«-ra jártuk.

A világért se gyanúsítottam volna Lesczinszki urat, hogy talán nem is
igen ismer egyéb zenedarabot. Lesczinszki úr az első pillanattól fogva
mély hatást tett rám, a akkor még nem szerettem birálgatni azokat, a kik
tiszteletet gerjesztettek bennem. A mint egyszerre hegedült, énekelt,
tánczolt, ugrált, vezényelt és bókolt a hölgyeknek: ama különös
megjelenésű, ördöngős ezermesterek egyikének tünt fel előttem, a kikről
mesés könyveim beszéltek.

És a táncza, ah, a táncza! – mondotta volna Gretchen.

A kiket addig én tánczolni láttam, derék körorvosok, kedves
csendbiztosok, és víg, aranyos falusi asszonykák voltak, a kiket az
isten mintha ezer számra, csomagonkint küldene a világba. Ha tánczoltak,
a maguk jókedvére tánczoltak, de úgy, mintha fizették volna őket érte. A
férfiak döngették a padlót s az asszonyok kellemesen toporzékoltak. Hát
még azok, a kik velem együtt hallgatták a _Gerolsteini nagyherczegnő_
igéjét! A segédjegyző, a ki nem tudott lábujjhegyre állani, s a
bérlő-kisasszonyok, a kik úgy ődöngtek sárga ruháikban, mint megannyi
kéthetes kacsa. Nem térhettem ki az összehasonlítás elől. A Lesczinszki
úr táncza egyszerűen pillangó-röpködés volt. Az egész kicsi soványság,
mintha nem e földről való lett volna, egyszerre csak elhagyta a
pádimentomot, s lebegett, ah lebegett, mint egy angyal. Azt mondanám,
hogy egy tündér lelke lakott a lábában; de úgy tetszik, otrombaság volna
a lábáról beszélnem, mert Lesczinszki úr maga volt az éther.

S én, e tánczot látva, egyszerre ráismertem arra a rejtelmes valamire, a
minek, mint utóbb megtudtam, _művészet_ a neve.

Az éther azonban koronkint elfáradt, és »szünet«-et jelentett. Ez a tiz
percz a szellemes társalgásé lett volna, de engem ilyenkor is csak ő
foglalkoztatott. Elnéztem hullámos mozdulatait, kecses sasirozását, s
ámulattal hallgattam a különös dolgokat, a miket a bérlőkisasszonyoknak
mondott. Egy ismeretlen világot sejtettem e légies emberke mögött, s
elbeszéléseinek hallatára valami megmozdult bennem, mint Dávidban, a
pásztorgyerekben, ha csatákról szólottak előtte.

Azelőtt abban a perczben aludtam el, a mikor lefektettek. De egy idő óta
nem tudtam tüstént elaludni, és a sötétben is csak a Lesczinszki úr
szavai kóvályogtak a fejemben:

– Egy este III. Napoleon így szólt hozzám: Tudja, barátom…

Azelőtt csak a természetet ismertem. S a természet oly öröktől fogva
ismerősnek, oly egyszerűnek, oly magától értetődőnek tünt fel előttem,
hogy ügyet se vetettem rá. És most egyszerre előttem állott: a
nagyvilág.

A nagyvilág egész megzavaró, nyugtalanító költészetével.

S a nagyvilág oly kegyes volt, hogy leereszkedett hozzám.


III.

A táncz-leczkén mindig én voltam az első s a nagyvendéglőből én jöttem
el mindig utóljára. Lesczinszki úr, a leczke után, a tánczterem porát le
szokta öblíteni egy pohár borral s csak azután ment a szobájába. Ha csak
lehetett, megvártam ezt a művelődéstörténeti mozzanatot; úgy látszik,
tartoztam ezzel az egészségemnek.

Hanem egy este Lesczinszki úr magához intett és így szólt hozzám:

– Uraságod ma este különös bájjal lejtette el az urak été-jét.

Örömömben elpirultam és nem tudtam felelni.

– Legyünk barátok – inditványozta nyájasan Lesczinszki úr.

Bár a kitüntetés roppant zavarba ejtett, helyet foglaltam asztalánál. A
poroszok áldozata többször megszorongatta a kezemet és így folytatta:

– Higyje el, barátom, ebben a nyomorult fészekben csupán két nagyvilági
férfiú van: ön meg én. Tudja, én csak egy pillantást vetek valakire s
rögtön megismerem az emberemet. A hogy önt megláttam, azonnal tudtam,
hogy nagyvilági emberrel van dolgom.

A szigorú itélet kissé bántotta érzelmeimet, de meg kell vallanom, hogy
a kitüntetés ellensúlyozta ezt a csekély kellemetlenséget.

– Ismeri ön Rataplan herczeget? – kérdezte hirtelen Lesczinszki úr.

– Nem – szóltam egy kicsit szégyenkezve.

– Hát Pitti Patti tábornokot?

– Őt sem – feleltem mind nagyobb zavarban.

– Kár. Nagyon szeretetreméltó, víg fiúk, s igen kedvelték volna önt.

Én is élénken sajnáltam a dolgot.

– Önből csak egy hiányzik – magyarázta Lesczinszki úr – hogy tökéletes
nagyvilági férfiú legyen. Sajnos, ön nem tud lanciert tánczolni. A
lancier, uram, a tánczok királya. Rataplan herczeg és Pitti-Patti
tábornok, mind tudnak lanciert tánczolni.

Aztán hozzá tette, hogy bármily szomorú is e körülmény, a lancier
megtanulása igen sok pénzbe kerül. Ezért magáért öt forintot kell
fizetni osztrák értékekben, mivel a dolog igen fáradságos.

– Örömest túltenném magamat ezen a csekélységen – folytatta hanyagul – s
pusztán barátságból is megtanítanám önt e fölötte szükséges ismeretre,
de poroszországi birtokaim visszaszerzése több költséggel jár, mint ön
képzeli.

Azt hiszem, nagyon elsáppadtam. Micsoda összeg! Már attól féltem, hogy a
lancier-ről le kell mondanom. Egyszerre azonban eszembe jutott az az uj
veretű arany, melyet karácsonykor keresztanyámtól kaptam.

De vajjon a pénz-nem szokatlansága nem támaszt-e ujabb nehézségeket? Ó
nem. Lesczinszki úr a legnagyobb előzékenységgel hárította el
aggodalmaimat.

S az első vagyont, melyet a magaménak mondhattam, arra fordítottam, hogy
megtanultam lancier-t tánczolni.

A leczkék közben Lesczinszki ur udvari történetekkel mulattatott és
egyszer így szólt hozzám:

– Lássa, barátom, egy ilyen nyomorult fészekben az ember egyszerűen el
van temetve. Csak azok élnek, a kik a nagyvilágban élnek. Lola Montez –
nem ismerte ön véletlenül Lola Montezt? – Lola Montez egy reggel azt
mondta nekem: »Ah, a nagyvilág, Lesczinszki, a nagyvilág!…« Ön, fiatal
barátom, hizelgés nélkül mondhatom, a nagyvilág síma parkettjére
termett. S ha majd bejárja a két művelt földrészt, ha végig élvezi a
finomultság világának minden kinálkozó örömét, egyszer így fog szólni
magában: »Igazán, csak a nagyvilágban érdemes élni. Lesczinszki barátom
megmondta ezt előre. Lesczinszki barátomnak igaza volt.«


IV.

Nem, Lesczinszki barátom, önnek nem volt igaza. Ön fölkeltette bennem a
vágyat, látni a nyájas mult, a hajporos idők hagyományosait, a
nagyvilági urakat és hölgyeket, a kik gyöngédek, szeretetreméltók és
elragadók. De az ön nagyvilági alakjai immáron nem léteznek, talán nem
is léteztek soha. _A gerolsteini nagyherczegnő_ nagyon megcsalt engem,
Lesczinszki úr.

És én nem csókoltam meg az árok füvét, nem öleltem meg a fákat, nem
intettem búcsút a kökénybokroknak és az ökörszemeknek, a mikor örökre
elváltam a mezőtől!



GYŰLÖLET.

Az ösztönszerű érzésekről volt szó. Milyen különös az, hogy egy arcz,
egy tekintet vagy néhány elejtett szó erős előítéleteket kelt bennünk,
gyűlölethez hasonló idegenkedést, vagy megmásíthatatlan rokonérzést, a
mely hirtelen indulatok idővel mind, mind igen bölcseknek bizonyúlnak.
Az ember néha első pillantásra megérzi, kit szeressen és kitől
óvakodjék, kivált ha az ember nem is ember, hanem csak asszony vagy
gyerek. Mert minél kevesebb a világismeretünk, ez az ösztönből eredő
itélet annál hatalmasabb. Még az állatok sincsenek e nélkül a sajátságos
szimat nélkül; legalább a kutyák e tekintetben is csudálatosan finom
szaglásról tesznek bizonyságot.

– Nekem volt egy kutyám – szólalt meg egy úr, a ki előbb sokáig
hallgatott – a szegény Dárius. Dárius nem a tolvajokat ugatta meg, mert
tolvajok nem jártak hozzám, hanem a hitelezőket. Valahányszor egy-egy
megjelent a látóhatáron, Dárius éktelen vonításban tört ki. Viszont a
pénzeslevélhordót mindig nagy örömmel üdvözölte; vígan ugrándozott
körülötte s kikisérte egészen a lépcsőig.

– Ön csúfolódik velünk, – szólt egy fiatal asszony, a ki csak az imént
adta elő, hogyan érezte meg előre, kihez fog férjhez menni. Akkor látta
először az urát; a boldogtalan eltévesztette az emeletet, s az ajtót
nyitó kisasszony kitalálta, hogy: »ez az«.

– Nem, nem csúfolódom, – felelt Dárius gazdája. – De azt hiszem, ezzel
is úgy vagyunk, mint az álmokkal. Mikor az álomkép valóra válik, azt
mondjuk: »Csodálatos!« – s nem jut eszünkbe, hogy a legtöbb álomkép
megmarad álomképnek. Ha ösztönünk nem csalt meg, nagyra vagyunk vele, s
megbocsátjuk neki, hogy a míg egyszer igazat mond, százszor ejt
tévedésbe. Mondhatnék erről egy kis történetet; nem valami különös eset,
de előttem felejthetetlen.

Meghallgatták, mert nem beszélt sokáig.

* * *

Hét éves koromig – kezdte – elég boldog fiatal ember voltam. Egy vasúti
állomáson nőttem fel, a hol az apám volt az első személy: az állomásfő.
A vasút akkor még új dolog volt; se a tér, se az építő anyag nem került
annyi pénzbe, mint mai napság, s faluhelyekre is egész kastélyokat
építettek pályaháznak. Mi is ilyen kastélyban laktunk, emeletes, a tájék
viszonyaihoz képest hatalmas épületben, melynek a helyiségei mint
roppant csarnokok élnek az emlékemben. Ma talán kicsinyelném ezeket a
rég nem látott termeket, de az ember eleinte szerény. Szóval, egy egész
emeletünk volt, de csak három szobában laktunk, mert az apámnak nem volt
több szobára való bútora. Öt-hat terem évekig üresen maradt; csak mi
gyerekek szaladgáltunk a visszhangot verő, nagy csarnokokban.

S a hogy tavaszodni kezdett, volt egy másik birodalmam is: az állomáson
veszteglő vasúti kocsik. Ezeket ugyan nem lett volna szabad bitorolnunk,
de azért Péntekemmel, a pálya-felügyelő fiával, minduntalan belopóztunk
valamelyik első osztályú kocsiba, s gyönyörű képzelt utazásokat
rögtönöztünk a tilos területen. Azóta valósággal bejártam a világot; de
úgy emlékszem, a képzelt utazás mulatságosabb volt.

Nyáron, végre, enyém volt az egész mező. Kijártunk a nagy tóhoz, mely
voltaképpen csak egy kis mocsár volt, s a békák mindig élénk
kovákolással fogadtak, mintha örvendeztek volna, hogy megint eljött
látogatóba ismerősük, a szőke kis fiú. A békák és a hét éves kis fiúk
rendesen igen jó barátok; értik egymást, s maguk közt, bizalmas körben,
hosszasan el tudnak társalogni. Én legalább igen kedveseknek találtam
kovákoló játszótársaimat, ők is érdeklődtek papirhajóim iránt.

Mondom, igen elégedett voltam hét éves koromig; a kis gyerekek
boldogsága csak attól függ, hogy mekkora térségen ugrándozhatnak.

* * *

Hét éves koromban megismerkedtem a fájdalommal.

Valami batyubálon voltunk, névnapon vagy nem tudom micsoda mulatságon. A
czéczón megjelent az egész kis fészek; a gyerekek is. Vacsora után
lehetett; a nagyok tánczoltak, az álmosabb apróságokat lefektették a
rögtönzött ruhatárban. Engem valami rossz szellem ébren tartott.

Mintha most is látnám, hogyan közeledett felém a fájdalom. Lappangva
jött, egy szőke leány mögött, a ki az apámmal sétált karonfogva. Ez a
szőke leány volt a legvidámabb teremtés a mi kis világunkban; ismertem
jól, Nellinek hivták. Sokat járt hozzánk; néha egy nap kétszer is
megfordult nálunk, az állomáson. S a hol megfordult, ott az egész ház
visszhangzott a nevetésétől. Szeretett danolászni, s az ilyen
összejöveteleken, vacsora után, kettesben szoktak énekelni: ő meg az
apám. Az apámnak szép bariton hangja volt; mindenki szívesen hallgatta
őket. De én soha se szerettem, hogy együtt énekeltek.

Nevetgélve jöttek; engem, a ki egy kuczkóban pislákoltam, nem vettek
észre. Nellinek folyton járt a szája, s én épp azon tűnődtem, honnan
vesz annyi szót? Egyszerre mintha egy tűhegyü nyíl fúródott volna a
szívembe. Tisztán hallottam, hogy az apám így szólt:

– Ha még egyszer megházasodom, magát veszem el feleségül.

– Kezet rá! – felelt Nelli.

S megint nevettek.

Mintha az egész világ beborult volna előttem; a fájdalom első
korbácsütése végigvonaglott hitvány kis testemen. Azt hiszem, minden
vérem a szivembe futott; a fejem egyszerre nehéz lett s valami végtelen
bágyadtságot éreztem.

Ha még egyszer megházasodik!… S az én szép, fiatal anyám?!… Már akkor
tudtam, hogy csak özvegy ember házasodhatik meg még egyszer. (Abban a
világban még úgy volt.) S egy rettenetes gondolat kezdte marni a
szívemet. Hát lehet az, hogy az én szép, fiatal anyám meghaljon?! Ez a
gondolat egyszer már, egy pillanatra, megriasztott. Akkor megigértettem
Vele, hogy nem, nem fog meghalni soha! Nem fog itt hagyni bennünket!
Akkor egy rajztól rémültem meg, a melyet valami képes ujságban láttam. A
gyerekek sírva állják körül becsukott szemű édes anyjokat, s a kép alatt
ez a borzasztó két szó volt olvasható: »Anyánk meghalt!« E kép láttára
is össze, facsarodott a szívem. Nem, az lehetetlen, hogy az én szép,
fiatal anyám is meghaljon! Az a két szem, a mely oly édesen néz ránk,
mig mi az álom és ébrenlét között himbálózunk, nem csukódhatik be így,
örökre!… S Ő megvigasztalt.

De most nem ilyen elcsitítható ijedelem fogott el; végképpen,
mindenkorra hatalmába ejtett a tudat, hogy az élet rémségekkel van tele.
Már láttam is ezeket a rémségeket. Eszembe jutott a mese a halott édes
anyáról, a ki éjjel haza jár kicsinyeihez, a rémítő történet a gonosz
mostoháról, a ki üti és tépázza Dring úr gyermekeit. Megértettem, hogy
ez nemcsak ködös, borzalmas mese, hanem koronkint maga a valóság.

Ha még egyszer megházasodik!… S ezt ő mondta, az apám!

Míg a szobában voltak, mocczanni sem mertem. Visszafojtottam a
lélekzetemet s remegtem. Ha észrevennék, hogy tudom a titkot!

Csak egy-két perczig maradtak ott, aztán továbbsétáltak. Futottam
megkeresni Őt. Tánczolt. Egy kissé megnyugodtam.

* * *

De ettől a percztől fogva nem voltam többé kis fiú. Mintha kicseréltek
volna; nem tudtam örülni minden semmiségnek, mint azelőtt. Péntekkel
összevesztem s a békákat meggóráltam.

Egy új, eddig ismeretlen érzés véget vetett régi boldogságomnak. Akkor
még nem tudtam, mi ez az érzés. Most már tudom, hogy: a gyűlölet.

Gyűlöltem a vidám, szőke leányt, mint azóta soha senkit. Mikor hozzánk
jött, kifutottam a szobából, s ha csak a nevét emlitették, elpirultam.
Észrevették a gyűlölködésemet s faggatni kezdtek. De nem szóltam
senkinek, az anyámnak se. Nelli is megtudta, hogy milyen ellensége
vagyok s kedveskedéssel akart kibékíteni. Egyszer megfogott s meg akart
csókolni; ráütöttem. Az apám kérdőre vont, de én csak egy szemrehányó
tekintettel feleltem. Megbüntettek s nem törődtek többé a dologgal.

Két év mulva elköltöztünk a faluból s én örömmel hagytam el az állomást,
a hol egyideig olyan boldog voltam. Pestre mentünk, s az új világ
lassankint elfelejttette velem kicsi múltamat. Szegény Péntekről már rég
megfelejtkeztem, de nem volt nap, hogy ne gondoltam volna a szőke
Nellire.

* * *

Már nagyocska fiú voltam; tizenhárom vagy tizennégy éves. Egy nap
látogatónk jött s a csöngetésre én szaladtam ki ajtót nyitni. Majd
leestem a lábamról: a szőke Nelli állott előttem. Egy kicsit megfogyott
s mintha ránczokat láttam volna a szeme körűl. A mosolya se volt oly
vidám, mint azelőtt.

Igyekeztem jó arczot erőtetni s bevezettem anyámhoz. De mindjárt
kisurrantam a szobából s menekültem hazulról.

Egész nap nem volt kedvem a játékhoz; vendégünk nagyon nyugtalanná tett.
Az a szorongás fogott el, a mely olyankor szokott rámnehezedni, mikor
betegünk volt, s minden oly másnak, szokatlannak tünt fel a házban: a
lámpa, mely a szoba egyik sarkában égett, a bútorok, melyek nem voltak a
rendes helyükön, a hang is, a melyen beszéltünk… Csak késő este mertem
hazamenni.

Nellit már nem találtam nálunk. De apám és anyám róla beszélgettek,
halkan, hogy mi ne értsük. Nagyon szerettem volna oda fülelni, de
kiküldtek a szobából.

Másnap nem jött el s már-már megfelejtkeztem róla. Egy délután azonban
az anyám levelet kapott, s ebben a levélben valami megdöbbentő lehetett,
mert anyám sírva olvasta végig s aztán elsietett hazulról. Ijedtségemben
utána szaladtam, de csak annyit mondott, hogy maradjak otthon, s
vigyázzak a kisebbekre. Visszabandukoltam.

De halálos aggodalom gyötört. Az a levél csak Nellitől jöhetett. Hordár
hozta, a mi nálunk szokatlan eset volt. És anyám könnyei! Meg hogy
elsietett!

Egy egész életet éltem végig néhány óra alatt. Elképzeltem minden
elképzelhető szerencsétlenséget. S elhatároztam, hogy meg fogom ölni azt
a szőke leányt…

* * *

Este, mikor az anyám hazajött, megtudtam, hogy csakugyan
szerencsétlenség történt. Nelli, a ki egy hét óta látogatóban volt
idefenn, kikereste Pesten a legmagasabb házat, fölment a negyedik
emeletre, leugrott és meghalt.

Jól sejtettem: a levelet ő küldte. Tőlünk is el akart búcsúzni, szegény.
A rokonain kívül, a kiknél erre a rövid időre megszállott, senkit se
ismert Pesten, csak bennünket, meg még egy urat, a kit ez este nálunk is
sokat emlegettek. Emlékszem erre az emberre; néhány évig körorvos volt a
mi kis falunkban.

Nelli kilencz évig járt jegyben ezzel a doktorral; de a hosszú
mátkaságnak soha se jó a vége. A vőlegény egyet gondolt, otthagyta
Nellit, s eljegyezte egy pesti gyógyszerész leányát.

Pedig, úgy látszik, kezet adott rá Nellinek, hogy elveszi, s Nelli
komolyabban vette ezt az igéretet, mint azt a másikat, mely velem egykor
úgy meggyűlöltette a szőke, nevető leányt.



BRUNSWICK.

A nagy hazafi makacsúl vonakodott meghalni. Az orvosok álmélkodtak; az
ujságírók kétségbe voltak esve.

– Csak azt tudnám – szólt egyikük, a kit társai a külvárosi Stanleynek
neveztek – haza utazzam-e, vagy itt maradjak? Végre is nem telelhetünk
itt, s a milyen átkozott balszerencsém van, mialatt én a vasúton alszom,
ez itt beadja a kulcsot.

A tanársegéd vállat vont.

– Én csak annyit mondhatok önnek, hogy minden perczben meghalhat.

– Igen, hisz mindnyájan halandók vagyunk. De, úgylátszik, ez az egy nem.

– No, most csehül van. Reggelre, azt hiszem, el fog készülni.

– Ezt már egy hete igérgetik; ő is, ön is. Nos, én tisztelem az ön
tudományát; de neki már nem hiszek. Erős a gyanúm, hogy ez a vén ember
még mindnyájunkat el fog temetni.

– Akkor hát nyugodtan haza utazhatik.

– Engem nem is a meggyőződés tart itt, hanem csak az, hogy a többiek
maradnak. Én már ismerem az öreget. Mikor először haldoklott, a Szabad
Sajtónál voltam. Kiszedettük az életrajzát, s a szegény Timár Endre –
hisz ismerte! – egy gyönyörű, gyászoló czikket írt róla. Azóta
gardedámok lettek a bálozó lányokból; Timár Endre régesrég a földben
van; a Szabad Sajtó megbukott, ön már aligha emlékszik erre az ujságra.
Most három éve ujra megtréfált mindnyájunkat. Egy hétig vezetett
bennünket az orrunknál fogva; valamelyik esti lap már el is búcsúztatta.
S a kiknek a holt hirét költik, azok, mint Lombroso helyesen jegyzi meg,
nagyon sokáig élnek.

– Ezt a tudomány még nem bizonyította be. De ha önnek ilyen erős a
meggyőződése…

– Mégis szeretném tudni, mit mondanak a tanárok.

– Ön ismeri a diagnózist. A halál perczét ők se tudják előre
kiszámítani. Schubert tanár még nem adott fel minden reményt. Ez minden,
a mit mondani tudok.

– Igen, Schubert tanár olyan szerencsés természetű, hogy még akkor is
reménykedik, mikor a betegnek már az orra hegyén a lélek. De meglássa,
ez egyszer neki lesz igaza.

– Ohó, ne tessék kicsinyelni a Schubert tanár különvéleményét. Az emberi
szervezet nagyon bonyodalmas valami s ilyen bokrétájánál a
betegségeknek… Higyje el, egy kicsit sötét van odabenn. De ennek az
embernek csodálatos szeme van. S ki tudja, hátha önöknek lesz igaza?!
Schubert tanárnak és önnek!

A tanársegéd mosolyogva búcsúzott el az ujságírótól. Eldobta a
czigarettáját s visszament a betegszobába.

– Tehát: várjunk – sóhajtott a külvárosi Stanley. – Ha van az öregben
egy csepp lovagiasság, sietni fog, s az esti lap számára hunyja be a
szemét. Ennyivel tartozik nekem.

Az ujságíró uraknak egyébként nem volt okuk panaszra. Ellátták őket
minden földi kényelemmel. Mindegyik külön szobát kapott, pompásan
szolgálták ki őket, s egy hét óta ők voltak a kastélyban a legnagyobb
urak.

Meg tudták becsülni ezt a jómódot és éltek vele. Elszítták az összes
vastag szivarokat, gorombáskodtak a szakácscsal, s egyikük, a ki kora
ifjúságában bádogoslegény volt, öltöztette és vetkeztette magát.

Többnyire a biliárd-szobában tanyáztak, mely ezekben a napokban
valóságos kávéházzá nőtte ki magát. A biliárd-szoba meglehetős távol
esett a haldoklótól; itt szabadon adhattak kifejezést a kártya közben
támadt nézeteltéréseknek.

Megizlelték a szokatlanabb élvezeteket is. Néhányan megtanultak
horgászni; mások, a kik a törvényszéki csarnokon kivül az alanyi
költészetet is kezelték, egész nap a hattyúkat és a pisztrángokat
etették.

A hattyúk és a pisztrángok csudálkozva néztek rájok; most láttak először
hirlapirót.

Este rendesen fölkerekedtek s behajtattak a közeli kisvárosba. A
leveleiket meg a sürgönyeiket bevitte volna a vadász is, de nem tudtak
ellenni éjjelezés és női zenekar nélkül. Az igazat megvallva, a haldokló
egy kicsit alkalmatlan volt nekik.

Akkor este is éppen erre a kirándulásra készültek. A külvárosi Stanley
kijelentette, hogy fulladjon meg a notre-damei toronyőr, ha ő három
fordulónál többet játszik, s ez a férfias kijelentés általános
helyesléssel találkozott, mert a Vasgyárosnak csúfolt ex-bádogos
vesztett s ezt mindenki méltányosnak találta.

A nagy ebédlő teli volt füsttel s a falakról Thurzó nádor, meg a többi
ősök kancsalul néztek le a csillár alatt zajongó különös társaságra.

– Mesés! – kiáltott fel a külvárosi Stanley.

A mesés dolog az volt, hogy a harmadik felső »nem jött be.«
Kétségtelenül hozzá igyekezett, de valahol eltévedt, a szegény.

Ez a megfoghatatlan eset arra indította, hogy fölkeljen s kijelentse,
hogy soha többé kártyát nem vesz a kezébe. Mialatt ezt az ünnepies
fogadalmat súlyos kötelező nyilatkozatokkal erősítgette, valaki
megérintette a vállát.

A tanársegéd volt, a kit ez a társaság némi irigységgel a Hölgyek
Örömének nevezett el.

– Tudja-e, mi ujság? – szólt a külvárosi Stanleyhez. – A beteg jobban
van.

– Komolyan beszél?

– A legkomolyabban. Fordulat állott be, s most már igazán nem
lehetetlen, hogy fellábad.

– Ön tréfál!

– Kérdezze meg Schubert tanár urat, a ki azonnal itt lesz.

A tanárok közül Schubert doktor volt az egyetlen, a kit az ujságírók
koronkint megcsiphettek. A többiek szökdöstek előlük, s ha csak
tehették, elzárkóztak a szobáikba. Az öreg úr azonban láthatóan jól
érezte magát közöttük. Ennek az általánosan ismert, nagycsupasz
koponyának, mely a maga rendkivűli méreteivel mindenkire azt a benyomást
tette, hogy a golyó meglapulna rajta, volt egy gyöngéje. Túlságosan
szerette a szépet; sokkal inkább, mint egy öreg tudóshoz illett volna. S
a szépet minden formájában szerette; nemcsak a szép képeket, metszeteket
és regényeket, hanem a szép lányokat is. Feslett életűnek ugyan nem igen
lehetett mondani; ó, teljességgel nem. De vidám öreg úr volt, a ki az
utczán utána nézett a masamód lányoknak.

A fiatalságát és a férfikorát egészen a tudományának adta oda; ötven
esztendős koráig mindig sok dolga volt, soha se ért rá élni. S ezt egy
kicsit megbánta. A mi a szerelemből költői, azt mindörökre
elmulasztotta; s nagykésőn valami bánatosság fogta el, ha a szerelmi
regények édes semmiségeire gondolt. Egy világ, a melyet nem fog
megismerni soha! A kor s a vele járó csendes megadások lehűtötték
tudománya iránt való nagy, egyetlen szenvedelmét; s ez az öreg feleség
most már csak azt juttatta eszébe, hogy mit áldozott érte. Módfelett
irigyelte azokat, a kik kihasználják a fiatalságukat; s csak a fiatalok
közt érezte jól magát.

Meg a régiségárus boltokban. Mióta közönbösebb lett a tudománya iránt,
egy új szenvedély fejlődött ki benne, mely már-már a nyakára nőtt a
másiknak, a nagynak. A gyüjtés, a szép dolgok és a ritkaságok szeretete.
A mi szabad ideje volt, a műárusoknál és az ócska könyvekkel kereskedő
boltosoknál töltötte; minden kedves volt neki: a porczellán, a bronz, a
képek és a metszetek, a zománcz és az elefántcsont, a ritka elzevirek és
a divatos regények. A szépirodalom nagyon vonzotta; úgy találta, hogy
mindent összevéve, a költő az, a ki legkevésbbé hazudik s a legkevésbbé
téved. A régiségárus boltokban összeismerkedett egy pár firkászszal s
órákig elvitatkozott velök. Azok a tanítványai, a kiket megbuktatott,
szép szellemnek csúfolták, s talán igazuk volt.

Mások azt fogták rá, hogy nagy reklám-hős, a ki úgy vadászik a
hirlapírókra, mint egy kis szinésznő. Annyi bizonyos, hogy bár nem volt
nyájaskodó természetű, az ujságírókkal mindig szóba állott. Ó, nem a
reklámért barátkozott velök – reklámra már régen nem volt szüksége – de
tetszett neki a fiatalságuk, vidám felületességük, szemérmetlen
tudatlanságuk és minden akadályon győzedelmeskedő vállalkozó szellemük.
A ki maga a bizonytalanság, a kétség és az aggodalmaskodás, mindig
örömmel fogja látni, hogy vannak szerencsés lények, a kikben a cselekvés
bátorságát nem csökkenti semmi kételkedés, s a kik a gyermekek
gyanútalan merészségével, vígan sétálnak végig tűzön, vizen, minden
poklokon.

Most is szivesen vetette alá magát a vallatásnak s készségesen felelt a
külvárosi Stanley minden kérdésére. Oda adta neki az utolsó orvosi
jelentést, s részletesen magyarázgatta, milyennek találta a beteg
állapotát.

– E szerint a tanár úr azon a nézeten van, hogy betegünk fel fog épülni?

– Hogy felépülhet.

– S ez a kedvező fordulat?

– Reményt nyújt arra, hogy holnap határozottabban beszélhetek.

– Szóval: a beteg jobban van?

– Igen.

– S valószinűnek tartja a tanár úr… bocsánat, hogy nem hagyom békén
vacsorálni, de nagyon érdekelne az is: mi a föltevése, a várakozása?

– Ha sejtelmekről beszélünk: azt hiszem, hogy igenis életben marad.

– Nem lesz kellemetlen a tanár urnak, ha ezt is megsürgönyzöm?

– A hogy’ tetszik. De ismétlem, ez ma még csak előérzet.

– S az ilyen sejtelmek, előérzetek épp úgy megcsalhatják…

– Épp úgy megcsalhatnak, mint egy vénasszonyt. Hisz ha csupán a
sejtelmeink csalnának!

– Többször előfordult, hogy tanár úr tévedett a diagnózisban is?

– Meghiszem azt! Olyan vén legény vagyok! S aztán… egyszer egy
szinházigazgató elragadtatással beszélt az új, még el nem játszott
szindarabról, s nagy sikert jósolt neki. »Mondja – kérdezte tőle valaki,
– nem csalódik ön néha, mikor sikert vagy bukást jósol?« – »Dehogy nem!
– felelt az igazgató diadallal, – mindig csalódom! Mindig!« Ha teljes
őszinteséget kivánna, nekem is ilyenformán kellene felelnem. És
mindnyájunknak. Talán nem tévedtem annyiszor, mint tudós pályatársam,
Kopp – azok közűl, a kiket ő halálra itélt, vagy tízezer ember szaladgál
a világban – de talán csak azért, mert nem volt akkora gyakorlatom.

– Tartok tőle, hogy a tanár úr csúfolódik velem.

– Szó sincs róla. Bizonyára én is meg tudom különböztetni a sólymot a
gémtől, s a náthát nem tévesztem össze a sárgasággal, de a nehéz
esetekben: félve, lábujjhegyen járkálunk és gondolattalanul bámulunk
magunk elé, mint azok a gyermekek, a kiket, mikor a háziasszonyuk
vajudik, becsuknak egy félig világított szobába s a kik csak a szemüket
meresztik, de nem értik, a mi körülöttük történik.

– És ezt a tanár úr mondja? A kinek, mindenki tudja, csudálatos szeme
van. S a kinek úgy a tudása, mint az a bámulatos megérzése…

– Bámulatos megérzés! – morgott az öreg úr. – Olyan nincs! Azaz, hogy én
csakugyan ismertem valakit, a ki rendelkezett ilyennel… Az már tudott
diagnózist csinálni, az igaz. De ő is tévedett egyszer. És rettenetesen
tévedett.

A többiek is figyelni kezdtek.

– Ez a valaki egy kutya volt. Brunswicknak hivták.

Az öreg úr kiitta a borát, rágyujtott egy szivarra s miután félszemmel
kiélvezte a maga kis szinpadi hatását, folytatta:

– Brunswick és én jó barátok voltunk, mert én még akkor kis fiú voltam,
s a kis fiúk meg a nagy kutyák mindig igen jó barátok. Nem tapasztalta
ön, milyen gyöngéd tud lenni egy nagy dog egy kis ember iránt? Úgy
látszik, az értelmesebb kutyákban is van valami nagyratörő és kapaszkodó
hajlandóság; ők is vágyódnak a magasabb körökbe s megérzik, hogy a nagy
rendi különbségnél fogva, ők csak a kicsiny emberek czimboraságára
pályázhatnak. Egyébként a rendi különbség köztünk nem is volt valami
jelentékeny, mert Brunswick az állomásfőnök kutyája volt, én pedig a
pályaőr fia. De az, hogy Brunswick az előkelőséghez tartozott, én meg a
demokracziához, egy cseppet sem zavarta meg a barátságunkat.

Mondhatom önnek, hogy büszke lehettem a barátomra. Gyönyörű, telivér dán
dog volt, a minőt nem látni faluhelyeken. Az állomásfőnök egy állatkerti
sorsoláson nyerte; nem tudta eladni, hát megtartotta.

S Brunswick úgy élt Mező-Laborczon a ronda falusi kuvaszok között, mint
egy száműzött király. Csak néha, nagyritkán, az ifjúi álmok idején,
ereszkedett le rendjének gyöngédebb neméhez; egyébként nem barátkozott a
hozzá tartozókkal, legfeljebb az igazságos biró szerepét játszotta
közöttük. Ön bizonyára olvasott néhány könyvet az állatok lelkéről, s
azért aligha érdekelnék azok az apróságok, melyekkel Brunswicknak az
értelmességét jellemezhetném. Nem untatom tehát ezekkel a részletekkel,
s csak azt jegyzem meg, hogy Brunswick jellem volt, a ki védelmezte a
gyöngét, igazságot osztott a kutya-társadalom súlyosabb vitáiban, s a
mellett a lehető legkomolyabban fogta fel házőrzői hivatását. Rettegett
tőle minden tolvaj és minden kóbor kutya, s nem túlzok, ha hozzá teszem,
hogy Mező-Laborczon ő volt a rendnek leghívebb őre és legerősebb
támasza. A magyar államvasutak részéről mindenesetre mulasztás történt,
ha Brunswickot nem részesítették semmiféle kitüntetésben. De erre talán
nem is vágyakozott; Laborczon köztiszteletnek örvendett, s ezzel beérte.
Mert szerény volt, de nem igénytelen, s nem hallgathatom el azt a
gyöngéjét, hogy az elismerés, a dédelgetés és a dicséret láthatóan jól
esett neki. Mikor egy-egy érdemes cselekedet után megsímogatták nagy
bolond fejét, s az öreg állomásfőnök borízű, mély basszus hangján
elmondta neki egy párszor, hogy: »Brunswick, te derék állat vagy!… hű
kutya, derék állat!« – szeme büszkeségtől csillogott, s olyan
becsületesen nézett gazdájára, hogy minden jelenlevőt elérzékenyített.
Az ilyen ünnepies jelenetek után büszkén öleltem át barátom hatalmas
nyakát s aztán boldogan nyargaltunk a mezőre.

Brunswicknak a jóhire eleitől fogva meg volt állapítva, igazi hivatását
azonban csak később ismertük fel. Egy nap veszett kutya rohant keresztül
a falun; megmart néhány szegény állatot, s a vasvillás emberek nem
tudták utólérni. Hogy, hogy nem, Brunswick, a ki különben egész nap az
állomáson lustálkodott, egyszerre a helyszinén termett, űzőbe vette a
szerencsétlen párát, eléje került s egy igazán halálos ugrás után torkon
harapta. A következő pillanatban a veszett eb élettelenül hevert a
gyepen.

Ez után a dicsőséges kaland után szegény barátomat becsukták.
Megfigyelés alá vették, a mint ma mondanók. Óvatosságból beadtak neki
egy pogácsában megsütött legyet – Mező-Laborczon azt tartották, hogy ez
kitünő óvószer a veszettség ellen – s kilencz napig aggodalmasan
kinálgattuk a vizet. Ivott, mint a gödény, s végül: nem lett semmi baja.
Tized napra kieresztettük fogságából.

Ez a kis esemény csodált alakká tette ifjú rugaszkodásaim hű
osztályosát. Nem féltünk többé a veszett kutyáktól, a kik pedig
országgyűlést tartottak a környéken; nyugodtan vártunk minden támadást,
s ha gyanús ebet jeleztek valahonnan, biztosra vettük, hogy: »Brunswick
majd végez vele.« Mihelyt idegen kutya jelent meg a faluban, barátomat
azonnal »készenlétbe helyezték.«

– Hol van Brunswick? Elő kell hozni Brunswickot.

S a derék dán fényesen, gyönyörűen felelt meg a beléje helyezett
bizalomnak. Rövid idő alatt egy egész csapat veszett ebet pusztított el,
s ezekből az élet-halál harczokból ő maga mindig épen, sértetlenül
került ki. A laborczi közvélemény azt tartotta, hogy Brunswickon nem is
fog a veszettség; egyesek a pogácsában sütött légynek tulajdonítottak
csodatevő erőt. Ha nem elégszünk meg ezekkel a magyarázatokkal, azt a
föltevést kell elfogadnunk, hogy Brunswick mindig érintetlen maradt a
küzdelemben, ha ugyan küzdelemmel jár az a gyors műtét, a melyet minden
egyes esetben alkalmazott. Mint Jack The Rippernek, a rémes
hasfelmetszőnek, neki is meg volt a maga saját külön módszere; s
áldozatait meg lehetett ismerni a torkukon tátongó rettentő sebekről.
Mindig ugyanarról a helyről szakított ki egy darabot, úgy hogy a
megtámadott őt nem marhatta meg. De ha az érdeme csak ennyiből állott
volna, mindezt nem beszélném önnek.

Brunswick azonban – s ez már különösebb – nem volt vak eszköze a
mező-laborczi közbiztonságnak; inkább tanácsadója volt. Brunswick nem
szolgált az embereknek, hanem jót tett emberrel, kutyával.

– Azt hiszem, tanár úr, a kutyák más nézeten voltak – szólt közbe a
külvárosi Stanley.

– Akkor nem volt igazuk. Az én derék barátom igen sok kutyának
megmentette az életét. S többet mentett meg, mint a mennyit kivégzett.
Brunswick válogatott. Elbánt a veszett ebbel, de mikor ártatlanul
gyanúsított állatot kergettek eléje, megnézte a gyanús alakot s aztán
szépen, nyugodtan visszafordult. Azokat, a kik jobbak voltak hírüknél,
Brunswick nem bántotta.

Akkor még semmit sem tudott a világ a virus rabicusról, de az én barátom
értette a dolgát. Ha futni hagyta, a kutya nem volt veszett.

S a diagnózisa mindig bevált, csodálatosan bevált. Egyszer azonban…

* * *

A tanár elhallgatott, mert keresték. A komornyik jött utána.

Halkan mondta el a jelenteni valóját, de az öreg úr nem csinált titkot a
dologból:

– Az ujság az, hogy szamár voltam. Betegünk már haldoklik.

Letette a szivarját s követte a komornyikot.

A külvárosi Stanley másnap kétezer sornyi táviratot és sürgős levelet
küldött haza. Csak a temetés után találkozhatott a tanárral, a
gyorsvonat étkező kocsijában.

– Tanár úr nem fejezte be a Brunswick történetét.

– Nem fejeztem be? Nos, az egyetlen lény, a ki igazán tudott diagnózist
csinálni, egyszer tévedett. Rettenetesen tévedett. Futni hagyott egy
veszett kutyát, s ez megmart három vagy négy kuvaszt, meg egy nyolcz
esztendős fiút.

A tanár rosszkedvű volt.

– Tudja, az ember, mikor bakot lőtt, tovább megy; Brunswick-kal nem így
történt.

Az állomásfőnök, talán hogy több vigyázatra serkentse, kegyetlenül
elkorbácsolta szegény barátomat. Brunswick ebből megértette, mekkora
hibát követett el. Nemsokára elpusztult, szegény; azt hiszem,
szégyenében halt meg.

Nagyon büszke volt, nem tudta megbocsátani magának, hogy ekkorát
tévedett. Áldozata lett a gőgjének. Csalhatatlannak hitte magát, s
csalódását, bukását nem tudta túlélni.

Lássa, ez a mi felsőbbségünk. Minket, kivált ha megöregszünk,
alázatosságra tanít az élet. Megtanuljuk, hogy közös sorsunk:
minduntalan tévedni, s megelégszünk azzal, ha nem mindig tévedtünk.



A ZENÉLŐ ÓRA.

A vendéglőst is pofonokkal nevelték, mint a gerolsteini nagyherczegnő
unokaöcscsét; nem ugyan azért, hogy komolyságra szoktassák, hanem az
eljárás egyszerüsítése érdekében. Sőt nevelést jóformán csak pofon
alakjában kapott, mert az a sok figyelmeztetés, mely az embert
ismeretekre, ügyességre, jó modorra oktatja, nála mind ily
epigrammatikus és csattanós formát öltött. Úgy hozzá szokott a pofonhoz,
mint a hegyes vidékek lakói az esőhöz. A főpinczérek között található
Pestalozzik azt állítják, hogy még nem volt sörhordó fiú, a kinek ez a
nevelési rendszer megártott volna; és tagadhatatlan, hogy nincs a
tettlegességnek az a sokasága, mely megakadályozná a pálma-természetű
kis ficzkókat, hogy úgy nőjjenek, mint a sóska, és idővel nyalka
számoló-pinczérekké, egészségtől duzzadó fogadósokká, sőt terebélyes
városatyákká gömbölyödjenek ki. De hogy ez a nevelési rendszer valami
különösen kedves emlékeket hagyna maga után a növendékek lelkében, ezt
már senki se állítja. A vendéglősnek tehát nem volt rá oka, hogy
elérzékenyedjék, ha a multra gondol, s hogy visszakivánja a régi szép
időket. Mindazonáltal neki is megvolt a maga napsugaras gyermekkora.

Ez a napsugaras korszak siralmasan rövid ideig tartott s megelőzte azt
az időpontot, a mikor a vendéglős a pinczéri pályára lépett. Az apja még
élt és falun laktak. A hogy’ körülnézett a világban, látta, hogy ő egy
urasági kertésznek a fia. Ez nem gátolta abban, hogy a kis gróffal
barátságot tartson. A kis grófot éppen akkor fogták el a
Robinzon-hajlandóságok: ő volt a Péntekje. Naphosszat a mezőn
csatangoltak; koronkint bebarangolták a nádast vagy az erdőt; övék volt
az egész világ, és pedig az igazi. Nem mondhatni, hogy a
gyönyörűségekből, melyek akkor az útszélen hevertek, a kertész fiának
kevesebb jutott volna, mint a nagyúri csemetének.

Ebben az oly rövid korszakban történt valami, a mit a kertész fia soha
többé nem felejthetett el. Egyszer a kis gróf így szólt hozzá:

– Játszszunk beteget. Te lészsz a beteg; én leszek az orvos, majd meg
foglak gyógyítani.

– Nem bánom – felelt Péntek.

– Igen, de akkor fel kell jönnöd hozzánk.

Véletlenül senki se volt otthon, és a kis gróf becsempészhette barátját
a kastélyba. Belopóztak a méltóságos nagypapa szobájába, és a kis gróf
előkereste a játékszert.

– Látod, ez egy fecskendő – szólt a kis gróf – ezzel gyógyítják a
nagypapát. Én most beszúrok a hátadba, bele fecskendezem az orvosságot,
te csak nyögj, én majd meggyógyítalak.

A kertész fia levetette a zekéjét és az ingét, a műtét megtörtént, és a
sikerült művelet után egyebet játszottak. De a kertész fia szórakozott
volt.

– Mutasd meg a többi orvosságot is! – kérte barátját.

A kis gróf megmutatta a nagypapa összes szerszámjait, elmagyarázta
rendeltetésüket, és ezen nagyokat nevettek. Aztán bevitte barátját a
többi szobába is.

– Hát ez mi? – kérdezte Péntek, a tejüvegből készült poharakra és
csészékre mutatva, a melyeket az ebédlő nagy edény-szekrényén látott.

– Ez? – felelt a kis gróf, – ez szájmosó. Evés után ezzel mossuk ki a
szájunkat.

– Bolonddá akarsz tenni – kételkedett Péntek.

– Becsületszavamra – erősítette barátja.

A kertész fia elképpedve nézegette a grófi házban felhalmozott
csodadolgokat. Egyik ámulatból a másikba esett. A kis gróf mulatott
barátja megilletődésén.

– Várj – szólt – mutatok én neked valamit, hogy olyat még az öregapád se
látott.

Bevitte Pénteket egy másik terembe, s ott egy fali órához vezette. A
fali óra nagy, négyszögletes alkotmány volt; üvegburkolatát széles,
aranyozott keret környezte; az üveghez simuló számlapon egy tányérka
alakú kivágást, s e mögött képet lehetett látni; a kép várkastélyt
ábrázolt.

– Látod – szólt a kis gróf – én most meghúzom ezt a zsinórt és
csodálkozni fogsz.

Megrántotta az óra mögül lefityegő vörös zsineget; a várkastély előtt
tátongó ürbe egy különös öltözetü alakocska ugrott ki, valami hangszert
tartva a két keze közt.

– Ez a trubadúr a mandolinnal – magyarázta a kis gróf.

Zene szólalt meg, s nemsokára a várkastély kiugró erkélyén egy másik
alakocska jelent meg: a vár kisasszonya. A zene tovább szólt, végre
elhallgatott, s abban a pillanatban eltünt úgy a trubadúr, mint a
kisasszony. Péntek nem akart hinni a szemének, és a fülének; úgy bámulta
és hallgatta a csodát, mint a ki megkótyagosodott. S mikor az óra
elhallgatott, mintha álmából ébredt volna fel.

– Nem szól tovább? – kérdezte.

– Nem, mert nem akarom – felelt a kis gróf. – Menjünk játszani.

A kertész fia akkor éjjel nem aludt olyan jól, mint máskor. Mindenféle
zsibongást érzett a fejében; a trubadúr a mandolinnal meg a vár
kisasszonya minduntalan megjelentek ágya előtt, s néha úgy tetszett
neki, mintha az éjszakában ujra hallaná a zenét. Az akarat ezen az
éjjelen ébredt fel benne. Arra gondolt, hogy egyszer majd meg fog nőni,
és akkor neki is lesz holmija, a mit egészen a magáénak mondhat, talán
még zenélő órája is lesz, a mely annyiszor szól, a hányszor akarja.

És ettől fogva napközben is sokat gondolt a zenélő órára. Föltámadt és
folyvást bizsergett benne valami várakozás, a melyet azelőtt nem ismert.
Gondolkozásának zürzavarában homályos, apró kivánságok kezdtek
kergetőzni, de az égi szó, mely azontul folyvást ösztökélte – nem tudta:
mire – továbbra is az a zene maradt, a melyet csak egyszer hallott s oly
rövid ideig!

Álmodozóvá lett, de az álmodozás korszaka nála nem sokáig tartott.
Kevéssel utóbb meghalt az apja, s őt bevitték a városba, hogy kenyeret
keressen. És az első pofon, melyet gazdájától kapott, megismertette a
való élettel.

* * *

Mikor üzletet nyithatott, már negyven esztendős, megállapodott
gondolkozású férfiú volt, a kinek lehettek hibái, a kiről azonban az
ellensége se mondta volna, hogy álmodozó természetű, vagy talán
hóbortos. És mégis eszébe jutott a gyermekkori vágya, a melyről sohase
tudott végképpen letenni. Addig motoszkált a fejében ez a gondolat, míg
végre elhatározássá érlelődött. Igenis, vásárol egy zenélő órát; hisz
nem is kerül olyan sokba. Hajdan, a mikor először szállotta meg ez a
vágy, a zenélő óra még új dolog és nagy fényűzés volt. Csak grófok
engedhették meg maguknak, hogy ilyen játékszerrel szórakozzanak. Azóta a
grófok kényesebbek lettek. Most már más játékokkal mulatnak, és azok a
tárgyak, melyek nagyapáik termeinek díszét alkották, átköltöztek tőlük a
közepes sorsú emberek lakásaiba. A zenélő óra nem ritkaság többé;
népszerű lett és olcsó.

A terv tehát, melyet a napsugaras mult sugallt, nem tartozott a
nagyralátás és a hóbortos költekező kedv ötletei közé. És a gyakorlati
érzék, melyet a vendéglősben a fiatalkori pofonok már régóta
felébresztettek, nagyra növeltek és élesen látóvá tettek, határozottan
helyeselte ezt a tervet. Üzletét a kis emberek, a sokat iddogáló
szegények számára nyitotta meg. Az ilyen ember mindig örömet talál egy
kis muzsikában; a zenélő óra vonzani fogja a vendégeket, és meglehet,
költekezésre csábítja őket. Így összekötheti a hasznost a kellemessel.
Kielégítheti lelkének a szükségletét és gyarapítja üzletének jó
esélyeit.

Számítása bevált. Potom pénzért remek szerszámot vásárolt. Az órát nem
kellett zsinórral rángatni, hogy megszólaljon. Ha annak idejében
felhúzták, azon kívül hogy pontosan mutatta az időt, minden negyedórában
eljátszotta műsorának egy részét: egynegyedkor a _Gerolsteini
nagyherczegnő_ négyesének hat figuráját, félkor »egyveleg«-et a
_Troubadour_ból, háromfertálykor az _O, du lieber Augustin_t és más
kedélyességeket, óratöltekor pedig a legkedveltebb komoly zeneműveket:
néhány himnuszt és indulót, a _Búsul a lengyel_t, a _Fel, fel
vitézek_-et, a politikai költészet négy vagy öt gyöngyét, azokat, a
melyek följegyezték, hogy: »jön az ánglus a hires vasuton«, s a
melyekből tudjuk, hogy: »a portugáli finom gyapjat óhajt.«

Az órának a külseje is megfelelt a haladottabb kor igényeinek.
Aranyozása úgy csillogott a vendéglőnek puritán ízléssel hófehérre
meszelt falán, mint az ékköves gyűrű a tisztára mosott munkáskézen. A
környékről csodájára jártak, s a _Vadszőlő_ közönségének előkelő része
hetekig beszélt a zeneszámok szépségéről és változatosságáról.
Vasárnaponkint, mikor az óra kora reggeltől késő éjszakáig szólt,
annyira fokozta az általános jókedvet, hogy a legtakarékosabb embereket
is könnyelműségekre, tékozlásra csábította s a vasárnapi bevétel rövid
időn megkétszereződött.

A vendéglős az ilyen szép vasárnapoknak csöndesebb óráiban boldogan
merengett el az óra csengésén-bongásán. Mégis csak szép az élet! Sorát
ejti mindennek s a türelmes ember megéri, a mikor az élvezete is
kamatokat hajt, apró kamatokat, a melyek azonban szaporodnak minden
egyes zeneszámmal, minden egyes óraütéssel.

* * *

Az idő haladt; esztendők teltek el. A vendéglős nem gyönyörködött többé
órájában. Megunta, mint megunta folyton locsogó feleségét, a kit egy
könnyelmű pillanatában a konyhából emelt magához, mert egy hitves, a ki
főz, mégis csak kevesebbe kerül, mint egy jó szakácsné.

Azokat a sebeket, a melyeket az idő ejt, az idő gyógyítja be. Ha a
vendéglős megcsömörlött az örökösen hallott kétféle muzsikától, viszont
érzéketlenné vált velük szemben. Idővel egyszerűen nem hallotta meg se
az egyiket, se a másikat; nem törődött velük.

Csakhogy e közben a _Vadszőlő_ közönsége is megváltozott. A helyiségnek
másodszori, fényesen sikerült átalakitása után finomabb és módosabb nép
kezdte ellepni a vendéglőt. Ez az ujabb elem már nem igen élvezte az óra
muzsikáját. A törzsökösebb előkelők közül néhányan fel is szólaltak,
hogy éppen elég volna, ha az óra csak vasárnaponkint játszanék.

A vendéglős nem is bánta volna már, ha akár soha se játszik az órája.
Éppen torkig volt a _Troubadour_ral. De az óra, ha nem szólt, nem is
járt. A helyébe tehát más órát kellett volna venni. A gyakorlati érzék
pedig ekkorra már erősen kifejlődött a vendéglősben. Egy csöndes,
jóviseletű fali óra ugyan nem került volna sokba, de a vendéglős,
miközben megvagyonosodott, elvül tűzte maga elé, hogy: kerülni kell
minden fölösleges kiadást, már csak babonából is.

S ha valamelyik vendég kifakadt az óra ellen, sok »igenis« és
jobbra-balra hajlongás után így szólt magában:

– Csak nyeljétek le a muzsikát. Lenyeltek ti egyebet is.

Ámde az idő mindinkább rohant, az üzlet egyre jobban virágzott s a
vendéglős gazdag emberré lett. Most már szűknek találta a _Vadszőlő_t;
más, nagyobb helyiséget bérelt, egész szállót, melynek aranyozott, óriás
czímbetűi _Chicago város_ dicsőségét hirdették. Az uj vállalkozással azt
is sikerült kivívnia, hogy a nyolczadik kerületbeli szabadelvű és
demokrata kör _Chicago város_ bérlőjét kinevezte udvari vendéglősévé.
Ebédelő termeit tehát felülmulhatatlan fényűzéssel kellett berendeznie,
mert a kör vezetői a szabadelvűséget és a demokrácziát úgy értelmezték,
hogy vannak ők olyan urak, mint a Nemzeti Kaszinó tagjai. Multjával
azonban nem akart teljesen szakítani. Tudta, tapasztalásból, hogy a kis
piszkos garasokból lesz a szép vagyon, s azért _Chicago városá_ban is
fentartott egy termet a kisebb igényű közönség számára. Itt, a vörös
terítékes asztalok közelében a zenélő óra is helyet találhatott.

De nemsokára a vörös terítékes asztalok mellett szorongó vendégek
is beteltek a régi danákkal. A terem kicsiny volt a látogatók
számához képest; a zaj nehézzé tette a beszélgetést, s a folyton
ismétlődő egyformaság idegessé tette a vendégek új nemzedékét. A
köz-elégedetlenség nem maradhatott titok, s a zenélő-órát száműzték a
söntésbe. A csaposlegények arra valók, hogy helyt álljanak minden
viszontagságban, elbánjanak a garázda vendégekkel, elviseljenek minden
kalandot, s elviseljék szükség esetén a zeneművészetet is.

Hanem a söntés magától záródó ajtaját folyton csapkodták ki és be; hol
az egyik, hol a másik ajtószárny nyilt ki, hogy helyet adjon a sok
nyargalászó sörösfiúnak, s a hányszor valamelyik ajtószárny kinyilt,
mindannyiszor kihallatszott az óra siránkozása:

  Az olasz hitéért, a magyar jobblétért,
  Egyedül a lengyel küzd a szabadságért!

A vendégek ismét felzúdultak; a vendéglős dühbe gurult.

– Nem megmondtam, – kiabált a söntésben – hogy azt a disznó órát senki
fel ne merje húzni?!…

A tilalom arra való, hogy áthágják. A csapos-legények óhajtották tudni,
hogy mikor hány óra, s bízván abban, hogy a gazda a fogadó kevésbbé
előkelő helyiségeit csak ritkán tiszteli meg személyes felügyeletével,
mégis csak felhúzták az órát.

Egyszer egy vendég, a kinek öt krajczárral többet számítottak fel, mint
remélte, boszúságában maga elé idézte a gazdát.

– A pörkölt rossz volt – lázongott – és az a nyavalyás óra folyton
zakatol.

A vendéglős tánczolt a dühtől.

Kirohant a söntésbe és üvöltött, mint egy sakál.

– Tüstént vigyétek a kamarába ezt a gyalázatos klepsidrát, mert ha még
egyszer meghallom a nyafogását, mindnyájatokat megnyúzlak!

Egy sörhordó fiú ész nélkül kapta le az órát a szegről, a melyen
csüngött, s száguldott vele a kamarába. Az óra még útközben is siratta
Ponyatovszkyt.

A fiú, elkeseredésében, egy nagyot püffentett az ócska szerszám hátulsó,
deszka-burkolatára. Aztán becsukta a sötét kamarába, mint egy rossz
gyermeket, a kit meg kell fenyíteni.

Hanem a kamara nem maradhatott folyton bezárva; egyért-másért koronkint
ki kellett nyitni, s a mint az ajtaja feltárult, a söntésbe és a vörös
terítékes terembe minduntalan behallatszott az óra folytonos sírása.

… Így járnak az emberek közül is sokan, a kiknek nincs egyéb hibájok,
csak az, hogy, míg körülöttük minden megváltozott, ők ugyanazok
maradtak.



SZENT SZERAFIN MEGTÉRÉSE.

Élt Firenze városában egy érsek, Seraphino nevü. Apja után
tulajdonképpen Calzolaio-nak hívták, de fiatal korában feljebbvalói és
társai a mennyei szelídségért, mely lelkében lakott, és szép, kedvesen
jóságos arczáért, mely a szeráfokra emlékeztetett, Seraphinónak nevezték
el; és ez a név rajta maradt, mert – ámbátor sokáig élt – soha se
cselekedett olyat, a mi erre a névre ráczáfolt volna.

Seraphino egyike volt a legerényesebb embereknek, a kik valaha e földi
tereken bolyongtak.

Abban az időben Firenze városát polgárháborúk dúlták. Mindenki kivette
részét a harczból: fiatalok és öregek, férfiak és asszonyok, a papok épp
úgy, mint a világiak. Erőszakosságok, gyilkosságok, rokonnak rokon ellen
támadása: a köznapi dolgok közé tartoztak. Ebben a sötét korszakban
Seraphino volt az egyetlen, a kinek szívében épen élt Szent János rövid
tanítása: »Fiaim, szeressétek egymást!« Seraphino a békét hirdette, a
béke művén fáradozott, és életének egy nevezetes része abban telt el,
hogy folytonosan könyörgött a körülötte viaskodóknak: hagyjanak fel az
örökös küzdelemmel és éljenek istennek tetsző életet!

Ő maga soha se bántott senkit; mindenkivel szemben nyájas volt, és nem
vétett a légynek se. Szerette társait, szerette minden felebarátját,
haragosainak – mert mégis voltak haragosai – megbocsátott. Az
igazságtalanságot elszenvedte visszatorlás, panasz és szemrehányás
nélkül; a maga kis körében fölmerült ellentéteket elsimítani,
kiegyenlíteni törekedett. Az emberi életet mindenekfölött drágának
tartotta; sőt azt vallotta, hogy az állatokat se szabad bántani, mert ők
is isten teremtései. A mi nagy szó volt abban a korban, mely ugyancsak
megszokta a vérontás látványát.

Seraphinónak ehhez a jó tulajdonságához más erények is járultak. Szerény
volt és kivánságok nélkül való; lelkében nem talált helyet se a
kevélység, se a nagyravágyás. Hűségesen engedelmeskedett minden isteni
és emberi törvénynek; őszintén alázatos volt, és érdemei nem tették
elbizakodottá. Végül – a mire akkortájt se özönlött a példa – tiszta
életet élt.

Úgy látszott, nem csupán a haragot zárta ki a szívéből, hanem minden
indulatot, minden szenvedélyt.

Szóval Seraphino ékes volt minden erénynyel, főképpen minden keresztény
erénynyel.

Azért nem szorúl magyarázatra, hogy – bár távol esett tőle a
nagyravágyás – már negyven éves korában érsekké lett. Nemcsak hogy nem
törte magát ez után a nagy tisztség után: minden áron el akarta hárítani
magától, mert a feladatot súlyosnak, erejét meghaladónak és mások jogos
várandóságának tartotta. De hiába szabódott; vállalnia kellett.

A nép örült ennek a választásnak. Seraphinót mindenki tisztelte, és
azok, a kik unták már a sok háborút és belső villongást, azt remélték,
hogy az új, békésebb állapotoknak Seraphino erős oszlopa lesz.

Érsekségének mindjárt a legelső évében Seraphinónak még egy, eddig nem
ismert erénye tudódott ki. Kiderült, hogy nemcsak jóságos, békeszerető
és kifogástalan életű, hanem egyszersmind ékesszavú.

Silvestrot, az új gonfalonieret, gyönyörű beszéddel üdvözölte, a mely
mindenkit elragadott. A beszéd oly bátor volt, hogy még Silvestrónak is
tetszett. De nem csupán bátor, hanem tartalmas is. Magasztos
gondolkozásra valló, bölcs és megszívlelésre méltó tanácsok foglaltattak
benne; gyönyörű útmutatás arra nézve, hogy az új gonfaloniere hogyan
teljesítse tisztjét. Ezeket a bölcs tanácsokat ugyan Silvestro soha se
fogadta meg, de ha a beszédnek nem is volt foganatja, ez nem
kisebbíthette Seraphinónak az érdemét. Nem a hasznáért kell becsülni a
szépet; a mi szép, önmagában is szép, szép akkor is, a mikor haszon,
eredmény, siker nem kiséri.

E sokat igérő kezdet után Seraphino érsek egy vagy két éven át többször
is szólt a firenzei néphez. És minél többször szólt, annál
általánosabban csodálták ékesszólásának művészetét. A második alkalomtól
fogva mindannyiszor a földi lét hívságairól és a másvilág örömeiről
beszélt. Ez a fenséges tárgy sohase lelt hivatottabb magyarázóra.
Seraphino olyan meggyőzően ecsetelte a földi élet nyomorúságait, és
olyan lángoló lelkesedéssel, annyi rajongással, oly fennen szárnyaló
képzelettel azokat a gyönyörűségeket, a melyekre a másvilágon tehetünk
szert, ha idelenn szabályszerűen élünk, hogy az embernek kedve
kerekedett nyomban meghalni, mert ki ne vágyott volna rá, hogy minél
hamarább legyen része abban a tökéletes megtisztultságban, a melynek
örömeit Seraphino eladdig el se képzelt színekkel tudta lefesteni?!

És ha Firenze polgárai akkoriban igen sűrűn küldözgették egymást a
másvilágra, ez meglehet, nem egyszer tisztára jóindulatból és
felebarátságból történt. Azoknak is, a kik inkább csak hirtelen
indulatból vagy egyszerűen gonoszságból öltek, némi mentségéül szolgált,
hogy gonoszságukat nem tetézték hitetlenséggel s lelkiismeretükön
valamelyest könnyítettek azzal a tudattal, hogy embertársukat csupán az
egyik és éppen a hitványabbik életétől fosztják meg.

Természetesen Seraphinót nem lehet felelőssé tenni azért, mert kortársai
az ő legtisztább szándékait rosszra magyarázták és rosszra használták.
Közös sorsa ez minden tiszta szándéknak és öröktől fogva, mert a világi
rossz öröktől való.

Nem lehet felelőssé tenni annál kevésbbé, mert Firenze lakosainak csak
igen kevés alkalmuk volt arra, hogy az érsek ékesszólását félre
magyarázzák.

Érsekségének harmadik évétől fogva Seraphino nem hallatta szavát;
egyszer se, soha többé. Hirtelen kivonta magát mindenből, a mi a
nyilvánosság előtt folyt le, s halvány, jóságos arcza örökre eltünt a
prédikáló székből. Híre terjedt, hogy nagyon beteg; s az, hogy hetekig
feküdt, igaznak bizonyult. Nemsokára lábra állott ugyan, de
ékesszólásának csodálói ezután is hiába várták. Mindentől és mindenkitől
visszavonultan élt a »halmok« magaslatán, és csak ritkán látták, a mint
papjai kiséretében, botjára támaszkodva, olykor-olykor kisétált a
sorompó felé. A kik sétautján találkoztak vele, fehér arczának láttára,
aggodalmasan suttogták:

– A szent ember nagyon beteg!… A szent ember nem fog sokáig élni!…

És imádkoztak az életéért.

Pedig voltaképpen nem volt súlyosabb baja és az élete nem forgott
nagyobb veszedelemben, mint azoké, a kik imádkoztak érte. De azt hitte,
hogy valami lassan ölő, titokzatos kórság környékezi, úgy érezte, hogy
testi ereje rohamosan hanyatlik, és ez az érzés nagyon megriasztotta.

Első ifjúságában ugyanis beteges és rendkívül gyönge testalkatú volt.
Gyakran vesződött kisebb bajokkal; koronkint lappangó lázak gyötörték és
egyszer olyan csudálatos betegségbe esett, mely társait, a jó
testvéreket, valósággal megijesztette. Nem tudott magáról és
félrebeszélt. A jó testvérek rémületükben elhivatták Ruggiero mestert, a
ki mindenkinél jobban ismerte a csillagok járását, az emberi szervezet
titkait és a füvek gyógyító erejét. És a kis Seraphino, vagy az
orvosságtól, vagy a sok fejcsóválástól, jobban lett. De mielőtt
föllábadt, egy napon, a mikor azt hitték, hogy alszik, kihallgatta
Ruggiero mesternek Filippo testvérrel való beszélgetését.

– Attól félek – szólt Filippo testvér – hogy szegény testvérünk nem lesz
hosszú életü.

– Bizony, nem sok reménysége van rá – felelt Ruggiero mester. –
Mindenből az látszik, hogy fiatalon fog meghalni, de ha nagyon vigyáz
magára, ha mindenekben kiméli magát, megérheti, míg érsek lesz belőle.

Ez a beszélgetés nem ment ki a Seraphino fejéből. Nem szólt senkinek, de
attól fogva őrizkedett a megfázástól; gondja volt rá, hogy a munkában
való elmerüléssel meg ne erőltesse magát; távol tartotta magától az
izgalmakat, és ha valaki olyat cselekedett vagy mondott, a mi mást
haragra lobbantott volna, Seraphino megfékezte indulatát és így szólt
magában:

– Nem, nem… azért is másra gondolok!… mert ha felindulok: ezzel is
megrövidítem az életemet!…

Néha a rosszban is van valami jó, és nem lehetetlen, hogy Seraphino
lelkének tökéletes épségét éppen ennek a mindig óvatosságra intő,
elűzhetetlen, leküzdhetetlen, sötét gondolatnak köszönhette. Mert
ifjúkorában őt is megkörnyékezte a kisértés, de Seraphino így szólt
magában:

– Nem, nem… a kisértés a gyehennához vezet!… A bűn megöli a lelket…
megöli a lelket, és azonkívül aláássa az egészséget is!…

S ez a meggondolás erőssé tette a csábítással szemben.

Ruggiero mester intelme Seraphinot végig kisérte egész életén. Nem mult
nap, hogy ne gondolt volna rá; elhatározásait, majdnem minden lépését ez
irányította; nyomot hagyott a szavain, rá nehezedett egész
gondolkozására. Később, a mint mult az idő, és még folyvást életben
találta magát: a kellemetlen emlék elveszítette erejét; néha, kivált
tavasz idején, a napfény óráiban, fölszabadúltnak hitte magát, mint az
elitélt, a ki a jó jelekből azt reméli, hogy kegyelmet kapott. De később
is megtörtént, jóllehet ritkábban, hogy az éj sötétjében hirtelen
felriadt, s virradatig küzködött a felejthetetlen mementóval.
Gondolatainak szövevényéből akaraterejének minden megfeszítésével se
tudta kiirtani; akármivel foglalkozott, a mementó ott vigyorgott
elméjének munkája mögött.

Mikor érsekké lett, az új hivatalával kapcsolatos elfoglaltságok egy
kissé elszórakoztatták. A köztisztelet sokféle megnyilatkozása jól esett
neki és elevenebbé tette; új tennivalói, az ezekkel járó gond, a több
emberrel való érintkezés egy kissé elterelték figyelmét a közelében
borongó sötétségről, a melyről azelőtt alig tudta levenni a szemét. De
ez nem sokáig tartott. Új környezete egy-két évi megszokás után nem
szórakoztatta többé; betelvén legtitkosabb óhajtása is, nem volt, a mit
czélul tűzhetett volna maga elé; elfoglaltságát megunta és rábízta
alantasaira; tehette, a mit akart, tehát: csak gondolkozott, töprengett,
tépelődött.

És ekkor egyszerre, váratlanul, újra meglepték azok a lappangó lázak, a
melyek ifjúságát megrontották. Több, mint húsz esztendő múlt el azóta;
egy jó harmadrész emberélet. Már elérte azt a kort, a melyben az erősek
közül is sokan kidőlnek; elérte, hogy érsekké lett, megélt annyi
esztendőt, a mennyit Ruggiero mester a legjobb esetre jósolt, a
mennyinél többet a csillagok járása nem igért neki, akárhogyan vigyáz,
akárhogyan kiméli magát.

Seraphino megrémült. Mert akármilyen csodaszépen tudta ecsetelni a
másvilág örömeit, azért mégse kivánkozott a másvilágra.

A mikor a lopva járó, alattomos láz egy éjszaka ismét felköltötte
álmából és szívének vad dobogásából meggyőződött róla, hogy csakugyan
beteg, a sötétségben összetette kezét és így imádkozott:

– Rex regum, dominus dominantium! Tudom, hogy ez a földi élet
hitványság, siralom; csak pitvara az igazi életnek; keserves föltétel, a
melyet a kiválasztottaknak elengedsz; megpróbáltatás, a melyen túlesni
boldogság. Tudom, hogy gyarlóság, ostobaság, főbenjáró vétek:
ragaszkodni ehhez a hívsághoz; mea culpa, mea maxima culpa! És mégis
könyörgök: hosszabbítsd meg földi életemet! Az üdvösség, melyet a jóknak
adsz, véges értelmünkkel föl nem fogható; ellenben ez a hitványság közel
esik hozzánk, már megvan, szívünk szerint való, és valamint az örökélet,
azonképpen ez is a te rendelésed! Érdemetlen szolgád vagyok; sokat
vétkeztem, ha tettekkel nem is, legalább gondolatban. De a hit, a tiszta
szándék, a jóakarat nem hiányzott szívemből; iparkodtam, hogy minél
inkább megtisztuljak, gondosan ápoltam a Benned való bizodalmat és igaz
lélekkel, buzgón hirdettem a Te igéidet! Rex regum, dominus dominantium!
Esengek, hosszabbítsd meg földi létemet, a melylyel összeforrottam, a
melynél egyebet értelmem nem bir felfogni! Avagy ha máskép parancsoltad
volna: erősíts meg hitemben, azonképpen, mint szegény szolgád rajta
volt, hogy megerősítse hitökben a gondjára bizottakat, megtérítse a
tévelygőket és felvilágosítsa a magukkal meghasonlottakat!

A láz és aggodalom ágyba döntötték. Ijedelmében meghagyta, hogy hívják
ágyához Firenze legnagyobb tudósait. Ruggiero mester már régen meghalt,
de tanítványokat hagyott, a kiknek annak idején megmagyarázta volt, hogy
miképpen kell megfoltozni a mások életét.

A tudósok eljöttek, megnézték a beteget, és nem valami kisebb emberről
lévén szó, hanem magáról az érsekről: igen-igen csóválták a fejöket.

Akárhogyan csóválták a fejöket, Seraphino meggyógyult. Meggyógyult, de
csak azért, hogy ezentúl már csupán a remegésnek éljen.

A tudósok a csillagok járásából azt olvasták ki, hogy az érseknek
kimélnie kell magát. Az érsek tehát kimélte magát. Tenyerének
vizsgálatából kiderült, hogy a szellemi megerőtetés tette beteggé; az
érsek tehát megfogadta, hogy többé nem fog szónokolni. Szemének
fényességéből látták, hogy óvakodnia kell a templom hidegétől; arczának
színéből kitűnt, hogy a bőjtölés ártalmára van. Az érsek tehát kikérte a
betegeket megillető fölmentést, s tartózkodott úgy a böjttől, mint a
misemondástól.

És ettől fogva csak az egészségét ápolta. Nyáron is meleg ruhában járt;
gyógyító italokat, kenőcsöket, elixireket használt, továbbá, nemcsak
hogy szónokolni nem mert, a közönséges beszédet is kerülte. Ha éppen
kellett: suttogva szólt, hogy meg ne erőtesse a mellét. Ha a levegőre
ment: testőrökkel vette körül magát, a kik megóvják az utonállóktól és
más gonosz emberektől. Ha az étel nem ízlett neki, elszomorodott, és
imádkozott, hogy egyébre gondoljon.

Ezután se utasította el a szegényeket, a kik alamizsnáért folyamodtak
hozzá; de a kuruzslókat, a kik ápolták, aranynyal fizette.

Multak az esztendők; megöregedett. És egész élete abban telt el, hogy
folyton-folyvást oltalmazta földi lételét. Nem csinált egyebet, csak
óvakodott a másvilágtól: napról-napra, reggeltől estig, egyedül azon
mesterkedett, hogy minél később kerüljön oda.

Már jóval túl járt hatvanadik évén, a mikor harmadszor is megbetegedett.
Halálos reszketés fogta el, homlokáról patakzott a verejték, és még a
suttogás is elakadt a torkán. Mindenből úgy látszott, hogy meghal. A
tudósok már nem is csóválták a fejöket; csak fölemelték szemöket az
égre. Papjai összegyűltek ágya körül és sirtak.

Seraphino tudta kötelességét. Összeszedte minden erejét, és érczes,
tisztán hallható hangon szólt hozzájok:

– Ne sírjatok! Az Úr azt rendelte, hogy elhagyjam ezt a siralom völgyét…
legyen áldott szent akarata! Ne sírjatok, hiszen az örök életbe költözöm
át! Hallgassátok meg utolsó szavamat: Gondjaitokba, buzgó gondjaitokba
ajánlom anyaszentegyházunkat, lelketekre kötöm, hogy tántoríthatatlan
hűséggel, teljes odaadással szolgáljátok! Lángoló buzgalommal
terjesszétek az üdvözítő hitet, óvjátok a hívek erkölcsét,
világosítsátok föl a tévelygőket és imádkozzatok bűnös lelkemért!

De bensejének legmélyén így könyörgött:

– Rex regum, dominus dominantium! Mindenhatóságodnak zsámolyánál,
esengve, rimánkodva könyörgök: hosszabbítsd meg nyomorult életemet még
egy évvel… egy hónappal… egy héttel… egy nappal… egy órával!…

Aztán érezte, hogy öntudata elhagyja és azt hitte, hogy meghal… De nem
halt meg, csak elveszítette az eszméletét.

S mialatt papjai a haldoklókért szóló imát mormolták körülötte,
Seraphino, lázas álmában azt képzelte, hogy immáron egy szűk és nagyon
homályos czellában fekszik, melyben csak annyi világosság derengett, a
mennyit egy ajtóhasadékon át a kívül égő nagy tűz sugározhat be a sötét
szobába. Arrafelé nézett, a honnan a kevés világosság derengett, s a
hogy a szeme jobban hozzászokott a sötétséghez, látta, hogy a szűk
czella csak háromfalú, az egyik oldalán nyilt, de kívül is vakhomály ül
a közelben és a tűzfény csak valahonnan messzebbről jöhet.

– Hol vagyok? – suttogta Seraphino.

Mintegy feleletül megzendült a vezeklők kara. Nem tudta kitalálni,
honnan hallatszanak a borzadályt keltő hangok, de tisztán hallotta ezt a
szót:

– Miserere!

Megrázkodott. Valami különös nyugtalanság, majd vad félelem fogta el.

És a láthatatlanok kara mind erősebben, mind rémesebben zúgta a korált…
harsonaszó hallatszott, a mely egyre siketítőbben hangzott, átviharzotta
a czellát és majdnem megrepesztette a fülét… Kétségbeesetten orditott
föl… s a hangok orkánja hirtelen elült.

A csenddel visszanyerte az eszét is; valamelyest megnyugodott. Tehát a
másvilágon van. Az igazat megvallva, egy kissé meg volt lepetve. No lám,
csakugyan nem szűnt meg teljesen; a végesből csakugyan a végtelenbe
lépett át! Nagyot lélekzett; egy kő esett le a szívéről. Akármilyen
határtalan a bizalom, a bizonyosság mégis csak jól esik. Odalenn a
legigazabbakat is nyugtalanná teszi az, hogy vaksötétbe kell ugraniok. A
mit a gondviselés eltakart a földi szem elől, ismeretlenségével mégis
csak izgatja egy kevéssé a halandó képzeletét, akármilyen erősen bízzék
is az égi irgalmasságban. S a milyen izgató az ismeretlentől való
oktalan félelem: olyan vég nélkül megnyugtató a földöntúli béke, a lélek
előtt megnyilt bizonyosság. Milyen oktalan volt, hogy annyit rettegett a
megígért, várt, remélt, de ismeretlen világtól! És valami nagyon édes
érzés járta át.

Hanem a mint tovább nézelődött maga körül, öröme egyre halványabbra
vált; a vakhomály, melyen tekintete nem birt keresztül hatolni,
megdöbbentette, s a végtelen csend félelemmel töltötte el. Azután valami
eddig még nem ismert szorongás szállotta meg. Úgy tetszett neki, mintha
köröskörül rémes árnyékok imbolyognának, mintha égő öntudatát jéghideg
fuvallat járná át, s mintha lelkének mélyén egy szörny ütné fel a fejét.
Újra rettegés fogta el; kiáltani szeretett volna, de nem tudott;
mozdulni akart, de nem birt. És hirtelen átsajgott rajta a rémítő tudat:

– A hol vagyok, az nem az igazak örök hazája! Az a tűzfény a tisztító
tűz fénye!

Tekintete oda meredt, a hol a kevés világosság derengett, és ekkor úgy
rémlett neki, mintha a tűzfény erősödnék. Ez a látvány megriasztotta;
nem akart oda nézni többé, de nem tudta elvenni a tekintetét. A czella
nyílása pedig egyre világosabb lett. A tűzfény egyre sűrűbb kévékben
ömlött a sötét falak felé; a nyílás egészen kivilágosodott; rettenetes,
tűrhetetlen hőséget terjesztő fényesség öltögette be vörös és fehéren
izzó, útálatos lángnyelveit a padló, a falak és a boltozat felé; végül
egy lángtenger hömpölygött odakünn.

Könyörögni akart, hogy ne kelljen látnia ezt a rémséget. De elfelejtette
összes imádságait, és érezte, hogy már gondolkozni se bir. Csak
megkövesült tekintetében maradt még némi élet.

És látta, hogy a lángtengerben ördögök futkosnak, a hátukon nagy
puttonnal, a melyben a lelkeket vitték. Nehezen czipelték terhöket, és
igen fáradtak lehettek, mert pántlika-alakú, vérvörös nyelvök ocsmány
szájukból egész hosszúságában kilógott. Egy ördög éppen a czella nyílása
mellett vonszolta terhét, s a puttonban ülő kárhozott bevigyorgott
Seraphinóra. Seraphino dermedten bámult rá: megismerte Bonifácz
püspököt.

Olyan iszonyat szállotta meg, a minőt a földön soha se ismert. Érezte,
hogy teljesen elveszti az eszét és oktalanságában menekülni akart. De
nem birt fölemelkedni fekvőhelyéről; mocczanni se tudott. Ekkor eszébe
jutott Jézus Krisztus neve. Segítségül híván az isten fiának végtelen
kegyelmét, kétségbeesésében még egy utolsó erőfeszítést tett; és tagjai
most már engedtek akaratának, teste összerázkodott, térdének fagya
fölengedett, törzse megmozdult, feje felszökkent fekvőhelyéről, és
hátrafelé fordult, a menekvést keresve.

Csak ekkor látta, hogy valaki mozdulatlanul áll fekvőhelye mögött: egy
hófehér lepelbe öltözött, gyönyörű arczú ifju, a ki végtelen nyugalommal
nézett rá. Az arcza csodaszép volt, de a tekintete oly merő, hogy
Seraphino ezt a tekintetet nem birta kiállani.

Visszabujt helyére, hogy ne lássa a szelíd és mégis vérfagyasztó
szempárt, összekuczorodott, a mennyire tudott és fogvaczogva kérdezte:

– Angyal vagy?

– Én a Halál vagyok – szólalt meg amaz a feje mögött. – Én hoztalak ide,
hogy nemsokára átadjalak az örök Igazságnak.

– Hol vagyok? – rebegte Seraphino.

– A pokolban – felelt a Halál.

– Mennyei irgalmasság! – nyöszörgött Seraphino – Miért hoztál ide? Csak
nem maradok itt?!

– Itt maradsz örökkön – szólt a Halál – innen nincs visszatérés!

– Istennek szent anyja, könyörögj érettem! – nyögte Seraphino – hiszen
szándékaim tiszták valának!

– Szándékaid – szólt a Halál – benn voltak az égi serpenyőben, de
porszemnek itéltettek.

Seraphino kétségbeesetten tördelte a kezét.

– Quid tunc miser sum dicturus?! – tépelődött. – Mea culpa, mea maxima
culpa! A serpenyőben talán úgy találtatott, hogy bizodalmam nem volt
elég erős. De hiszen hűségesen hittem, követtem, hirdettem a szent
tanítást!… Életemet imádkozással töltöttem el és nem szűntem meg
könyörögni, hogy a mennyei irgalmasság erősítse meg bizodalmamat!…
Cselekedetem igaz volt, mert mindent elkövettem, hogy megszilárdítsam
másoknak a hitét, szándékom tiszta, mert nem volt egyéb igyekezetem,
mint hogy egészen megtisztuljak bizodalmamban, még gondolatom is szenny
nélkül való, mert végre is hívő voltam, jóllehet ez nekem nehezebb volt,
mint másnak!

– Nem azért kerültél ide – szólalt meg újra a Halál. – Ha netalán
vétkeztél ily gondolatokkal, bűnöd magától bocsánatot nyert. Az égi
irgalmasság nem itéli el azt a lelket, a mely tökéletlenségében,
oktalanságában, vakságában, nem éri föl észszel az ő végtelenségét,
mindenható voltát és mindenütt jelenvalóságát. A midőn a megismerést
elzárta a halandó elől, már előre megbocsátotta az emberi értelem minden
megtévedését.

– De hát akkor miért kerültem ide?! – kínlódott Seraphino a kétségek
között. – Hiszen nem voltak halálos bűneim! Nem vétkeztem a tíz
parancsolat ellen a hét főbűntől tiszta maradtam, égbekiáltó vétket nem
követtem el! Miért jutottam mégis a pokolba? Mi volt a bűnöm?

– A legnagyobb bűn! – felelt a Halál. – A bűnök anyja!… az a bűn, a
melyben az összes bűnök bennfoglaltatnak: az önzés!

– Az ember eredendő bűnben fogantatik – mentegetőzött Seraphino – de
Jézus Krisztus mindnyájunkat megváltott!

– Nyiljék meg valahára a szemed! – szólt a Halál. – A te vétked nem az
eredendő bűn volt, hanem a legnagyobb vétek: az életnek, az Isten
mindenhatóságából kisugárzó erőnek gonosz eltékozlása. Az életben egy
megbízást kaptál az Istentől: te ezzel a megbízással visszaéltél.
Életednek rendeltetése volt: és te elvontad életedet a rendeltetésétől.
Életednek egy czélt kellett volna szolgálnia: te életedet
elsikkasztottad ettől a czéltól, és csak arra használtad fel, hogy minél
hosszabbra nyújtsd, mert jól esett élned. Erényesnek képzelted magad,
mert látszatra megtartottad a szabályokat. De vak voltál és nem láttad
át, hogy mindenki annyit ér, a mennyit másoknak tesz, – a mennyi
áldozatra, a mennyi önfeláldozásra képes, – a hányszor koczkára teszi
jólétét és egész életét az egyetemesért. Azt hitted, hogy látod az
Istent; és nem láttad azt, hogy az Isten nem óvja az egyén életét, csak
az egyetemes életet óvja. Azt hitted, hogy istenfélő vagy és ügyet se
vetettél a törvények törvényére. Hogy az istenségnek mik a czéljai az
egyetemes élettel: nem nyilatkoztatja ki a halandónak, nem mondta meg
neked sem; de megmondta, beleírta a lelkedbe, hogy az élet nem
tulajdonod, csak véges birtokod; hogy nem a te czéljaidra kaptad, hanem
rendeltetése van; kinyilatkoztatta előtted is, mert szíved megsugta,
mire való az életed; tudtad, miért, mi végre születtél s hogy a földi
pálya csak arravaló, hogy: közremunkálj az Ő czéljaira! Te nem vétkeztél
a szabályok ellen és értéktelen holmikat nem kapartál félre magadnak, de
eltulajdonítottad, elsikkasztottad, elprédáltad a legbecsesebbet: azt, a
mi egyedül isteni eredetű; nem loptál felebarátjaidtól, de megloptad az
Istent!

Ebben a pillanatban a lángtenger becsapott a czellába. A vérvörös
nyelvű, kaján pofájú ördögök berohantak, megragadták az érseket, és
kihurczolták a rettenetes tűzbe. Előbb nyársra húzták, és testét, a
melyet a földön annyira óvott a hidegtől, a tűzben megpörkölték, aztán
beledobták egy forró olajjal teli, roppant medenczébe, a melyben ezer
meg ezer kárhozott lélek visított és üvöltött… Seraphino elordította
magát, és fölébredt.

* * *

A verejték csorgott a homlokáról, de betegsége elmúlt. Még aznap
fölkelt, és környezete álmélkodva látta, hogy frissebb és egészségesebb,
mint valaha.

De még jobban csodálkozott mindenki, a mikor kitűnt, hogy az érseket
mennyire megváltoztatta az a betegség, a melyből csak valamely isteni
csoda gyógyíthatta ki.

Seraphino attól a naptól fogva, a mikor talpra állott, egészen más ember
volt, mint előbb.

Az első dolga az volt, hogy elbocsátotta összes kuruzslóit, és az
aranyakat, a melyekkel azelőtt szolgálataikat fizette, a szegények
között osztotta szét.

Aztán visszatért a városba, és megjelent az emberek között, hogy
segítségökre legyen.

Éppen akkor a pestis tizedelte meg Firenze lakóit. Seraphino sorra járta
a betegeket; ápolta, s vigasztalta őket, és feladta nekik az utolsó
szentséget. Később az Arno kiáradt; az ősz érsek csónakon járta be az
elárasztott városrészt, kinyújtotta megerősödött kezét a vízbefúlók felé
és partra szállította őket. Ellenség támadta meg a várost; Seraphino
beállt a harczolók közé. Tűzvész ütött ki, mely elhamvasztotta Firenze
legnépesebb épületeit; az érsek elsőnek jelent meg a szerencsétlenség
helyén, elsőnek rohant be az égő palotákba és megmentett kilencz
gyermeket.

Százszor tette koczkára életét, de a veszedelem, melyet mindenütt
keresett, elbújt előle. És száz évig élt.

Az emberek pedig, midőn látták, mire képes az az aggastyán, a kit hatvan
éves koráig haldoklónak ismertek, igen elcsodálkoztak.

Némelyek így suttogtak:

– Milyen erősnek kell lennie annak a hitnek, a mely készséget ad ekkora
önfeláldozásra!

Mások meg így:

– Ebben a hitben bizonynyal isteni erő van!

Akkortájt sokak lelkét hitetlenség szállotta meg, az a betegség, a mely
ragadósabb és gyilkosabb a pestisnél. Seraphino Istenhez térítette őket,
mert a hitetlenek, látván, hogy az ősz ember mind a két karján siránkozó
angyalokat hurczol ki a tűzből, önkéntelenül így kiáltottak föl:

– Mégis van másvilág!



OSTOBA ÁGOST HALÁLA.


I.

Ostoba Ágost nem esett le a trapezről; kis fekete lova, a berber Kara
Musztafa, nem rugta homlokon; az a kártya-alkotmány se szakadt le
alatta, a melynek legtetején mint karnevál-király trónolt. Ostoba
Ágosttal az történt, hogy a mint egy szép tavaszi délután csöndesen
üldögélt az Artista-kávéházban, s unatkozva olvasta az amerikai
Művészélet híreit, egyszerre csak lefordult a székéről s odavágta a
fejét a padlóra.

Az Artista-kávéház délután mindig tele van emberrel. Ostoba Ágost körül,
a baleset előtt, egy sereg mindenféle fajta művész zsibongott. Mellette
egy csapat leány ült, a kik Bing impresszáriót, a zsiványok királyát
szidták, vagy a Bing hirdetéseitől elvakultan az újvilág kincseiről
beszéltek, álmodoztak.

Az asszonynép sikoltozva ugrált szerte, a mikor a szalonkabátos hústömeg
oda esett a kivágott czipős, formás lábak elé. A férfiak ellenben oda
rohantak, s a kávés, a kinek első gondolata az volt, hogy az ijesztő
látvány sokat árthat üzlete jóhírének, ordítva intézkedett, hogy a
holtra vált embert vigyék a kisebbik külön szobába.

Ez azonban nem történhetett az óhajtott gyorsasággal, s az utczáról
sokan meglátták a jelenetet. Egész horda tódult be a kávéházba, s a
csaposlegények, a kik Ostoba Ágostot az ablaktalan fülkébe
átszállították, alig tudtak maguknak utat törni. Valahonnan egy orvos is
előkerült.

A külön szoba ajtaját becsukták, s míg a tíz ember közt szorongó orvos a
gutaütöttet élesztgette, a rejtelmesen zárt ajtó körül ijedt, de azért
nem kevésbbé lármás tanácskozás indult meg. Ez a tanácskozás nem arra
irányult, hogy a hirtelen érdekessé vált szalonkabátba miképpen lehetne
új életet önteni, hanem hogy a hasonló sorstól hogyan óvja magát, a ki
még ráér óvakodni. Mindenki azon tanakodott, hogy mi okozhatta a
szerencsétlenséget, mintha különös események és egyéni hibák nélkül soha
se halna meg az ember.

Csak azok hallgattak, a kik tegnap este még vígan pofozkodtak vele a
porondon. De ezekről az elfehéredett arczokról szintén ezt a kérdést
lehetett leolvasni:

– Mi történhetett vele? Tiz évvel ezelőtt még gondtalan biztonsággal
ugrott egyik trapezről a másikra, sohase szédült. És most, tessék, nem
tud megállni a lábán! Mi történhetett vele?

Mikor a külön szoba ajtaja kinyilt, ez a szó futott végig a kávéházon:

– Él!

Mindenki megkönnyebbedett s mikor szájról-szájra járt, hogy az orvos a
beteg fölépülését reméli, a kávéház visszakapta rendes képét. Este, a
czirkuszban, még sokat beszéltek arról, hogy kár volt Ágostnak ifjú
éveiben oly sűrűn iddogálni, de ezzel le is tárgyalták az esetet.

A következő napok mintha az orvosnak adtak volna igazat. Ágost jobban
lett, hat hét mulva elhagyhatta a kórházat, megint tudott járni és
beszélni. De méltóztassék elhinni nekem, hogy akármit mondott az orvos,
Ostoba Ágost végérvényesen meghalt ott, az Artista-kávéház külön
szobájában.


II.

A tanár, miután alaposan megvizsgálta Ágostot, így szólt hozzá:

– Tartsa meg azt az életrendet, a melyet megszabok. Ne egyék húst, ne
egyék tésztát, ne egyék fűszerest, ne egyék czukrost, ne egyék sokat, ne
egyék keveset. Ne egyék levest, a leves fölösleges teher a gyomornak. Ne
egyék főtt húst, az nem tápláló. Ne egyék olyat, a mi izgatja, s ne
egyék jóllakásig. Nem szabad bort inni, nem szabad szivarozni.
Tartózkodjék minden izgalomtól, értse meg: minden izgalomtól. Mozogjon,
de ne erőltesse meg magát; el ne tespedjen, de valahogy eszébe ne jusson
ugrándozni. A fő: a jó levegő. Ne járjon kávéházba, feküdjék le korán, s
tartózkodjék sokat a szabadban. De vigyázzon, mert az esti levegő nem
tesz jót önnek. Menjen délvidékre, minél előbb, de akárhol lesz, hat óra
után csukja be az ablakot. A fő az, hogy: mozogjon, de ne mozogjon
sokat.

– Igenis – szólt Ágost.

Egy kicsit megbutult a sok jótanácstól; hirtelen nem tudta, hogy mit
szabad hát csinálnia? Hogy némiképpen kiigazodjék, megkoczkáztatta ezt a
kérdést:

– És a czirkusz?

A tanár mosolygott.

– Arról egyelőre nem lehet szó.

Ez az egyelőre folyton ott hangzott Ágostnak a fülében. Megértette, hogy
nemsokára meg fog halni, s egyébre nem tudott gondolni.

Őrült félelem fogta el. Napokat töltött folytonos rettegésben, s folyton
az utczát járta, mintha, a míg talpon van, nem érné utól a nyomában járó
veszett kutya. Néha a sok járásban halálosan elfáradt, s csak mikor nem
birta tovább, vette észre, hogy áthágta az orvos rendeletét. Ilyenkor
azt képzelte, hogy ezzel a sok-sok ezer lépéssel csak még közelebb
jutott a halálhoz; figyelni kezdte magán káros cselekedete hatását, s
szíve vad kalapálása úgy elrémítette, hogy ordítani szeretett volna.

Mihelyt fölébredt, az volt az első gondolata:

– Még élek.

De a második már az:

– Egy nappal kevesebb van hátra.

Sajnálta az időt, a melyet alvással töltött el. Azalatt nem élt; azzal
is kevesebb. Éjjel pedig kétségbeejtette, hogy nem tud elaludni.
Segítségért kiabált volna, ha nem szégyenli magát; s felköltötte a
szomszédait: tegyenek vele valamit, hogy el tudjon aludni.

Ágost szeretett volna még sokáig élni. Borzadva gondolt a sírra, a
koporsóra, a férgekre. Mért nem hagyják a halottakat a szabadban, a
napon? Mért nem adnak nekik legalább akkora helyet, mint egy vasúti
kocsi? Mért nem védik őket tudományos szerekkel az undok állatoktól, a
míg csak egy parány van belőlük? De a legborzasztóbb mégis az: nem
lenni!… A nap süt az égen, a virágok nyílnak, a lányok szeretkeznek, az
utczákon vidám zsivaj közepett aczélizmú fiatal fiúk biczikliznek, a
villámos csilingel, az emberek sietnek a czirkuszba, él ló, kutya,
hernyó, légy, csak ő nem él, s azzal, hogy ő nem él, úgy nem törődik
senki, mint a hogy nem törődnek egy eltaposott bogárral, a mely volt,
vagy nem volt, mindegy!…

Ötvennyolcz éves volt, de vannak kilenczven éves emberek is. Mért nem
jutott neki is annyi, mint ezeknek a szerencséseknek? Irigyelte az
öregeket: mennyivel többet értek el, mint ő!… S irigyelte a fiatalokat:
ezeknek még milyen sok van hátra!… És úgy nézett az emberekre, mintha
megrabolták volna a legféltettebb kincsétől.

Mióta tudta, hogy nagybeteg, nem szeretett senkit. Ha férfival kellett
beszélnie, az járt az eszében, hogy ennek a szavai elcsennek valamit az
idejéből; ennek könnyü, de neki, szegény fejének! Ha lányt látott,
gondolatában gyűlölettel kérte számon a jövő szerelmeit, a csókokat, a
melyeket ez a leány akkor ad, mikor ő már por, hamu, föld, semmi.

Haragudott az emberekre és kerülte őket.

Egyszer az orvos, a ki észrevette, hogy az állapot a szokottnál is
rohamosabban romlik, azt mondta neki:

– Ne emészsze magát. Szórakozzék egy kicsit, járjon emberek közé.

Sietett engedelmeskedni, de olyan félénken lépett a beszélgetők körébe,
mintha bocsánatot kért volna tőlük, hogy születni bátorkodott.
Alázatosan hallgatta őket s bár nem érdekelte, a mit mondottak, csak
akkor vált meg tőlük, a mikor magára hagyták. Beléjök ragaszkodott,
mintha a körülötte levő életben rejlenék az ő élete is, s elevenségük,
mozgékonyságuk, függetlenségük láttán mindenkinél alábbvalónak érezte
magát. Összehasonlította magát velök, s arra az eredményre jutott, hogy
őt már talán a hülyeség környékezi. Gyógyító szernek használta a
társaságot, de ennek a gyógyító szernek a használata után még többet
szenvedett, mint előbb.

A czirkuszba nem igen mert elmenni, mert ahányszor arra járt, az
irigység és emlékei nagyon fölizgatták: mindig az érütését számlálva
tért onnan haza. Tudta, hogy sohase léphet föl többé, de beletörődött
ebbe is, csakhogy valamivel tovább élhessen. Volt egy kis megtakarított
pénze; mindezt rászánta, hogy a mennyire lehet, meghosszabbíthassa az
életét. Elment délvidékre, s hat óra után becsukta az ablakot, lefeküdt
korán, mozgott, de nem mozgott sokat, nem ivott, nem szivarozott,
szabály szerint evett, nem gondolt egyébre, csak az egészségére, s
miután minden orvosi rendeletet pontosan megtartott, a nagy vigyázat
izgalmai következtében a második gutaütés sokkal korábban következett
el, mint az orvos várta.


III.

A harmadik gutaütés alkalmával Ostoba Ágost halálát már az orvosnak is
el kellett ismernie. A halottkém kiállította a bizonyítványt, az
anyakönyvvezető följegyezte az esetet, az ujságok néhány jóakaró sort
szenteltek a kedvelt pojácza emlékének, s Ostoba Ágost akárhogy
kapálódzott előbb, alaposan belenyugodott sorsába.

Ostoba Ágost ekkor már senkinek nem hiányzott. Családja nem volt, s a
czimborái régen megbarátkoztak azzal a gondolattal, hogy Ostoba Ágostról
le kell mondaniok. A legtovább Kara Musztafa nyihogott gazdája után,
mert a kis berber csődörrel más nem tudott bánni, csak a bohócz, s mikor
Ágost megbetegedett, a tudós lovacska leszorult a porondról. De azóta
Kara Musztafa is beletörődött a megváltozott életbe, s Kara Musztafa
számára Ágost nem akkor halt meg, a mikor gazdája szíve nem vert többet.

A czirkuszban helyét már régen betöltötték, s az új Ostoba Ágost egy év
óta közkedveltségnek örvendett. Mégis a temetés után az
Artista-kávéházban sokat beszéltek a régi pályatársról.

A fiatalabb emberek úgy találták, hogy végre is eleget élt. Az
öregebbek: hogy nem folytatott észszerű életmódot.

S mindenki tudott róla egy-egy kis esetet, mely élénken jellemezte,
mennyire félt mindig a haláltól.

De erről senki se tudott többet, mint az egyik istállómester, a ki
Ágostot betegségében a leggyakrabban látogatta meg. Ez az istállómester
volt az, a kit hajdan, mikor Ágost még harsogó derültségeket fakasztott,
a fárasztó lovaglások szüneteiben, a közönség nagy vigasságára, addig
pofozott, míg nem az istállómester dőlt ki, hanem Ágost esett össze a
fáradtságtól.

Az istállómester sok részletet tudott a beteg pojácza halálfélelméről, s
beszélgetés közben utánozni kezdte azokat a vadállati hangokat, melyeken
a bohócz, mikor már a végét járta s a betegségtől bárgyuvá lett,
részvevő látogatója előtt elbőgte a haláltól való irtózását.

Az istállómester olyan mulatságosan utánozta ezeket a hangokat, hogy
mindenki nevetett.

A meglehetősen váratlan hatásból egy hasznos ötlet fogamzott. Az egyik
pojáczának eszébe jutott, hogy a szünetek közt mulattatóan lehetne
eljátszani Ostoba Ágost halálát. A jelenet magva az volna, hogy az öreg
Ostoba Ágost sehogy se akar meghalni; rúg, kapál, mikor az ördög el
akarja vinni; tele bőgi betegségével a világot s mégis kijátszsza az
ördögöt, úgy hogy az ördögnek végül bottal kell agyonvernie.

Az ige három nap mulva testet öltött, s az istállómester Ostoba Ágost
jelmezében kaczagtatóan játszotta el a komédiát. Az istállómesternek a
czirkuszban eddig nem igen vették hasznát; ezzel a mutatványával
egyszerre a legnépszerűbb művészek közé emelkedett.



AZ ELÉGTÉTEL.


I.

Huber úr vasárnap délelőtt sétálni vitte a gyermekeit: pápaszemes,
vézna, komoly kis fiát – egy összeaszott öreg legénykét – és tíz
esztendős nyurga leánykáját, a ki olyan érdeklődéssel nézelődött az
utczán, mintha bizony rá is tartoznék ez a szép világ. Szegényke, még
nem tudta, hogy semmi köze a föld kéjeihez, s hogy a napsugárt, és a víg
zenét, a holdvilágos éjeket a Como partján s a velenczei szerenádokat, a
bálokat és a harangzúgásos szerelmet, a patakzó gyémántot, a pezsgő
gyöngyöző nedűjét, s a libegő, suhogó, varázslatos selyemruhákat nem az
ő számára találták fel. Fogalma se volt róla, hogy a papája azok közé az
alsóbbrendű állatok közé tartozik, a kiket erkölcsi halottaknak nevez a
világ, s hogy következésképpen ő rá is csöndes, nagyon csöndes élet,
nagy meghúzódás és mostoha szerencse, sok lemondás, és még több
megaláztatás várakozik.

Száraz, hideg januári nap volt, s a merre mentek, keményre fagyott hó
csikorgott a lábuk alatt. Az öreg legényke apró léptekkel baktatott
előbbre, s szomorúan nézte a csillogó jégszemektől fehérlő útat, mintha
érezte volna, hogy minden lépése egy igen-igen komor helyhez viszi
közelebb. A leányka folyvást csipogott, mint egy sárga szájú kis veréb,
s Huber úr elmélázott.

– Vincze nyolcz éves, Malvinka már tíz – tünődött magában. – Nemsokára
meg fognak tudni mindent…

De egy kellemes látomány fölverte álmodozásából.

– Vincze, Malvinka – figyelmeztette gyermekeit – amott jön Bórenbukk
báró, a méltóságos úr. Szépen köszönjetek neki, mint jól nevelt
gyermekekhez illik.

Csakugyan, egy viziló formájú emberi lény jött velök szembe, csodás
télibundában. Nagyokat fújt, s látszott rajta, hogy igen haragszik az
asztmára, mely földhöz vágja még őt is, húsz milliónyi vagyon hatalmas
urát.

A pénzes-zsák, nehézkes léptekkel bár, egyre közeledett. Mikor már csak
néhány lépésre voltak tőle, Vincze levette a kalapkáját, Malvinka
bókolt, s Huber úr mély tisztelettel köszönt a földesúrnak:

– Alázatos szolgája, méltóságos uram!

Bórenbukk báró leereszkedéssel fogadta a társas üdvözlést s
megmozdította a kalapját. Nem szólt, de nézéséből, a mely szomorú volt,
mint egy beteg tehéné, határozott jóakarat volt olvasható.

Aztán tovább ment.

Huber úron valami édes melegség futott végig. Ime Bórenbukk báró, a ki a
legnagyobb úr az egész megyében, megint nyájasan, sőt határozott
szivességgel fogadta és viszonozta az ő szerény köszöntését! Pedig nem
lehetetlen, hogy Bórenbukk báró, a ki azelőtt mindenütt megfordult,
annak idején hallott az ő ügyéről… És Bórenbukk báró mégis visszaköszön
neki, századszor, újra, mindig.

Tehát ismét megvolt a vasárnapi öröme. Mert voltaképpen azért andalogtak
erre minden vasárnap délelőtt, hogy módjában legyen Bórenbukk bárót
higienikus sétáján üdvözölnie, s hogy aztán az új találkozóra várva,
erre a kegyes kalapemelintésre gondoljon szüntelen, a jövő vasárnapig…

Bórenbukk báróról sok rosszat beszéltek. Hogy katonák élelmezéséből
gazdagodott meg, s hogy a hol Bórenbukk báró volt a vállalkozó, ott
nyomban kiütött a tifusz. Huber úr azonban nem hitte el ezeket a
meséket. Hogy ez a jólelkű, nyájas ember szegény katonák zsírján hízott
volna ily kövérre!… Micsoda ráfogás!

Meg volt írva, hogy ezen a vasárnapon a szokott öröme ne legyen teljes.
Már hazafelé tartottak, a mikor a vasúthoz vezető utczából hirtelen
előbukkant a szolgabíró alakja. Huber úr hirtelen félrenézett; fakó
arczán könnyű pirosság futott végig.

A szolgabíró fütyörészve haladt el mellette, s Huber úr lehorgasztotta a
fejét.

Már vagy öt éve nem köszöntek egymásnak. A szolgabíró egyszer fenn járt
Pesten, s a mikor onnan visszatért, Huber úrnak úgy rémlett, hogy nem
akarja meglátni az ő szerény köszöntését. Bizonyosan hallott valamit
odafönn; ámbár ki foglalkoznék még ma is az ő szerencsétlen ügyével?!…

Lehet különben, hogy csak véletlen volt az egész. Talán: eleinte nem
vette észre Huber urat, s később nem sokat törődött vele. De Huber úr
azóta nem mert köszönni s többé nem látták meg egymást.

Mikor hazaértek, a meleg szobába, a kis fiú köhögni kezdett.

Huber úr nem hallotta ezt a rekedt köhögést; elgondolkozott:

– Vincze nyolcz éves, Malvinka már tíz. Nemsokára meg fognak tudni
mindent.


II.

Huber úrral az történt, hogy ide s tova húsz évvel ezelőtt, elveszett a
kezén egy pénzes levél. Huber úr akkor a mozgópostánál volt. Egy örökre
emlékezetes éjszakán tizennyolcz pénzes levelet vett át s másnap reggel
csak tizenhéttel tudott beszámolni. Az, a melyikben a legtöbb pénz volt,
eltünt szőrin-szálán.

Mikor vallatóra fogták, azzal védekezett, hogy tévedésnek kell lennie a
dologban. Igaz, hogy tizennyolcz levelet ismert el, de valósággal csak
tizenhetet vett át. Mikor újra megolvasta a leveleket, már csak
tizenhetet talált; s akárhányszor olvasta meg, mindig csak tizenhét
volt.

Az átadó vállat volt. Ő mind a tizennyolcz levelet ott hagyta a Huber úr
asztalán. Huber úr érezte, hogy el van veszve.

Ő, titokban, ezt a másikat gyanusította; a másik őt. A látszat Huber
ellen volt. Hosszan húzódó vizsgálat után kimondották, hogy a tolvajlást
nem lehet megállapítani; Huber urat azonban szélnek eresztették.

Nem maradt meg az első gondolata mellett; nem lőtte agyon magát. Mikor
ártatlan!… S eleinte azt képzelte, hogy szemébe fog nézni az embereknek.
De ez nehéz munka volt; lassankint belefáradt. Volt egy pár jó embere, a
ki úgy tett, mintha nem szégyelné a vele való ismeretséget, de
észrevette, hogy voltakép ezeknek is nagyon terhére van.

Hová bujjék el? Egy darabig azt hitte, hogy erre a czélra a nagyváros a
legalkalmasabb. De a váratlan találkozások, néptelen mellék-utczákban, a
hol ismerősöknek oly bajos egymást kikerülniök, elűzték a központból.

Végre – lassankint felejteni kezdték az ügyét – menedéket talált egy kis
városban. Valami csekély hivatala is akadt. S hozzá látott, hogy új
életet kezdjen.

Nem bántotta senki, s nyugodtan élhet, ha nem lát folytonosan rémeket.
De elég volt egy hideg szó, vagy egy szokatlan tekintet, hogy kétségbe
essék. Az a kicsinylő bánásmód, a melyből minden alantas sorsú ember
kiveszi a maga bőséges részét, Huber urat lázba ejtette. Nem mert
közeledni senkihez, s az idegen, a ki görbén nézett rá, nem sejtette,
hogy egy kést forgat meg ama másik ember folyton vérző szívében.

Vannak nyomorúságok, a melyeket csak kettesben lehet elviselni. Huber úr
kétségbeesésében megházasodott. Volt egy leány, a ki ismerte a
szégyenét, s nem vetette meg érte. Huber úr azt a bolondot eszelte ki,
hogy mivel nincs egyéb megosztani valója, megosztja vele, szegénynyel, a
szégyent.

Emez okosabbat gondolt, mint Huber úr, s még elég jókor meghalt. Sajnos,
nem idejekorán. A nyurga kis lány és a pápaszemes fiú homályosan még
emlékeztek reá.

Hosszú időn mindenbe beleszokik az ember. S Huber úr, ha valami
gazságról volt szó, találva érezte magát.


III.

Egy szép nap Huber úr azt olvasta az ujságban, hogy odafenn, Pesten,
megtalálták a becsületét.

Szétbontottak egy ócska, vasúti postakocsit, s ennek egyik hasadékában
ráakadtak a húsz évvel ezelőtt elveszett pénzes levélre. A levélben
benne volt a régi, sok szép bankó; a Huber János becsülete hiánytalanul,
makula nélkül.

Huber úrnak reszketni kezdett a keze, mialatt az ujságot betűzte, s a
hogy fátyolozott szemmel tovább olvasta a hírt, két nagy, kövér
könnycsepp folyt végig fakó arczán.

Aztán elkezdett kiabálni a gyerekek előtt:

– Itt van az elégtétel!… Itt van!…

A gyerekek megijedtek és sírva fakadtak.

Másnap megérkezett ártatlanságának hivatalos elismerése is. Az
igazgatóság levelet intézett hozzá, melyben őszinte sajnálkozását
fejezte ki.

Huber úr, húsz évi görnyedtség után, megkisérlette kiegyenesedni. S a
hogy körülnézett, csodálkozással vette észre, hogy a világ nyugodtan
forog tovább.

A Huber úr kis városkáján nem lehetett észrevenni semmi különös
változást. A lakosság nem forrongott; sokan nem is olvasták a hírt,
mások nem tudták, hogy Huber úrról van szó.

Huber úr, hogy elégtétele teljes legyen, felutazott a fővárosba. Itt,
fennen köszöngetett húsz év óta nem látott ismerősöknek, a kik nem
ismerték fel. Elfelejtették azok Huber urat, régen.

De Huber úr nem nyugodott s fölkereste az egykori pályatársakat. Ezek
már mind szép állásban voltak, s Huber látása nem igen izgatta fel őket.
Egy negyedóráig elbeszélgettek vele s megkinálták szivarral. Azután a
régi bizalmassággal nyilatkoztak meg előtte:

– Most már, kedves János, eredj haza. Nagyon sok a dolgom, rendkivül
sok. De hidd el, őszintén örülök.

S Huber úr észrevette, hogy éppen úgy lenézik, mintha semmi se történt
volna.

Huber úr, hogy kárpótolja magát, megizlelte a vastag szivarokat s elment
az orfeumba. De a havannáktól fejfájást kapott, s rájött, hogy az orfeum
igen szomorú mulatság.

Belátta, hogy nincs egyéb hátra, mint haza utazni, s folytatni ott, a
hol elhagyta.


IV.

Mikor a következő vasárnap Huber úr megpillantotta Bórenbukk bárót, a ki
orvosa karján közeledett feléje, hálával teli szivvel, megilletődötten
emelte meg a kalapját, s mint rendesen, most is figyelmeztette a
gyermekeit:

– Vincze, Malvinka, szépen köszönjetek a méltóságos úrnak, a hogy jól
nevelt gyermekekhez illik.

De, méltó meglepetésére, Bórenbukk báró ez egyszer nem nyúlt a
kalapjához s csak az orvos fogadta a köszöntést.

Mialatt Huber úr álmélkodva nézett vissza a továbbhaladókra, Bórenbukk
báró megkérdezte az orvostól:

– Ugy-e, ez az, a ki ellopta a pénzes levelet?

Az orvos felvilágosította:

– Nem lopott ez, szegény, semmit a világon. Ellenkezőleg, most derült
ki, hogy igazságtalanul gyanúsították.

– Igen – felelt a báró – olvastam az ujságban. Különben nekem mindegy.

S tovább viaskodott az asztmájával.



MELANCHOLIC.

Mikor a Trial-Stakes-ben Melancholic a távolságoszlopnál előre dugta a
fejét, Bálvándy Viktort valami olyanforma szédülés fogta el, a minőt
Bonaparte érezhetett Afrikában, látván a szemhatáron az első győzelemnek
pirkadását. Egy fénysugár lobbant fel előtte, mely hirtelen
megvilágította az egész jövőt: Jénát, Wagramot, Austerlitzet. A tömeg
még javában ordítozott: »Lancaster! Fanfare! King Kaliko!« – de Viktor
már látta, hogy Steerforth, Lantelme és Blossom erősen sarkantyúznak,
míg Plunkett nyugodtan ül a helyén. Nem tévedett.

A csöngetéskor Lancaster lovasa fölemelte ostorát, Melancholic ellenben
megnyúlt, mint a rétes tészta, s a vert had élén a madár biztosságával
vonult a birói páholy felé. »Melancholic! Az outsider, a hogy akar!« –
rivalgott a bécsi ló-kritika előkelő világa. Viktor nem látott többé
semmit. Valami édes melegség tánczolt végig rajta, a feje bőrétől a
lábujjai hegyéig; szeretett volna örömében sírva fakadni, s egy
pillanatra úgy tetszett neki, mintha a homloka alatt, a fülében, a
gégéjében, mindenütt egy-egy szív kalapálna vadul. Végre!

A kis Strachwitz Hanna, a ki elveszve lehetetlen angol gúnyájában előtte
álldogált, levette pisze orrocskája mellől a nagy aluminium-ágyút, s
hézagos lelkesedéssel, de jóakarattal szólalt meg, mialatt szelíd,
vértanú-tekintete King Kaliko-t követte:

– Bravo, Bálvándy. Gratulálok.

Viktornak úgy rémlett, mintha ezer mértföldről jönne ez a náthás hang.
De mire szokott, hidegvérű mozdulatával arra fordult, már leszámolt a
pillanatnyi gyöngeséggel. Egy egyiptomi isten nyugalmával köszönte meg a
szerencse-kivánatot, s hozzá tette:

– Plunkett jól viselte magát.

Mellesleg pedig azt gondolta magában:

– Nem, téged _akkor_ sem veszlek el. Téged nem veszlek el soha.

Már készen volt az élet-terve vagy tíz esztendőre. Ebben az élet tervben
nevezetes szerepet játszott egy helyes kis skócziai kastély, a hol
tavaly vendég volt a nagy vadászatokon.

Le akart menni a mázsálóhoz, hogy megveregesse a lova nyakát, de előbb
egy tuczat kezet kellett megszorongatnia, köztük a Miczi herczegnőét, a
ki azzal ölte, hogy vele rakatta fel az öt forintjait a totalizatőrre.
Miczi herczegnő el volt ragadtatva, mert kiszámította, hogy legalább
negyven forintot kellett nyernie Melancholic-on. Ellenben keveselte a
Viktor kénytelen-kelletlen kedveskedését s meg is jegyezte:

– Ön talán nem is örül, Bálvándy?

Csak éppen annyira örült, hogy a hangja egészen elrekedt az
izgatottságtól. Már látta magát a windermere-i kastélyban, a hol majdan
el fogja felejteni első ifjúsága összes rossz emlékeit, a gázgyárt, a
vendéglősöket és a szabókat, a kikkel alkudoznia kellett, s az ugocsai
kis sasfészket, a hol annyit olvasta Homért, s a hol a fejébe vette,
hogy egykor meg fogja hódítani a világot. A friss tavaszi szellő vígan
zizegett végig a Freudenau satnya növényzetén; s a két hatalmas fúvó a
Viktor mellkasában teljes erővel szivattyúzta az éles levegőt, mely
szinte újnak, ismeretlennek tetszett neki. Az ezerhatszáz méteres pálya
indítási pontja gyöngyszürke színekben úszkált káprázó szeme előtt;
Viktor gyönyörűnek látta az egész világot.

Egyszerre azonban észrevette, hogy ennek a sok verőfénynek van egy kis
árnyéka is. Ez a négy láb magas árnyék ott lézengett mellette, Miczi
herczegnő mögött, s természetesen nem lehetett más, mint Ilyasevics
Lázó.

A kis torz-szülött óriási kürtőjével a fején, s égő vastag bottal a
szájában, mind a két kezét zsebre dugva álldogált a szerencsét kivánók
csoportja mellett, s apró kupeczszemével figyelmesen nézte
Melancholic-ot, mely hátán az életunt Plunkett-tel, csöndesen baktatott
vissza a kijáró felé. A szemle jó sokáig tartott, s Lázónak
vigasztalásul szolgálhatott, mert a bírálata így hangzott:

– Hanem azért leharapom az orromat, ha Melancholic nyeri meg a Derbyt.

– Mit csináljak én az orroddal? – szólt Viktor. – Tudod mit, mást
mondok. Ha Fanfare nyeri a Derbyt én fizetem a lakomát, ha Melancholic,
akkor te fizeted.

– Elfogadom – felelt a kis kupecz.

Viktor dühös volt. Ez a kis sánta ördög majdnem megrontotta a napját.
Pedig világos, hogy csak a sárga irigység beszél belőle. Fájt a foga
Melaneholic-ra, s alkudott rá, már mint két évesre. Viktornak azonban
volt esze, s nem állt vele szóba.

És bizony helyesen cselekedett. Melancholic már kétszer is megfizette a
kilenczszáz fontot, melyet Viktor Angliában adott érte. S mintha ezzel a
csikóval a szerencse-csillagát hozta volna át a tengeren. Őrült sikerei
a pokerben az nap kezdődtek, a mikor Melancholic első diadalát aratta.
Azt is megjegyezte, hogy Ilsenstein grófnő, a kiről soha sem tudott
végkép lemondani, s a kit tartalékba helyezett, arra az esetre, ha a
skócziai tervek nem sikerülnének: Ilsenstein grófnő tehát, mikor
harmadszor és utóljára békültek ki, legelőször azt kérdezte tőle: »Magáé
az a szép ló, Bálvándy, a melyiken a sárga sapkás és olajzöld dress-es
lovászfiú ül?« Sőt, minthogy befelé őszinte szokott lenni, nem tagadta
le maga előtt, hogy a társaságban kivivott helyzete feltünően javult
azóta, mióta sűrűn beszéltek róla, mint Melancholic szerencsés
tulajdonosáról.

De mi volt mindez a mai sikerhez képest? Richelieu első kis
fegyvercsörtetései. Végre hát mégis Derby-lova van, kétségtelenül
Derby-lova. Neki, az egykori gáz-gavallérnak, a ki nem örökölt egyebet,
csak egy elég jó nevet, meg temérdek adósságot, a kinek minden
tehetsége, tudománya és birtoka nem állott egyébből, csak: pokoli
hidegvérből, fényes önuralomból, egy jelentéktelenül csinos, szőke
fejből, s két szép, szelid kék szemből, melyek mögött egy ördög
elszántsága lakott.

– A szemtelen el akarja csalni tőlem a lovamat – mérgelődött magában,
miközben bezsebelte az ezreseit. Igen boszantotta ez a nagyravágyó
kupecz.

És még akkor is gyakran gondolt a gnómra, mikor a diadalmas nap után
álomra hajtotta a fejét. A nyomorult niebelung, még a Rajna kincse
kellene neki!

Csakugyan olyanformán lehetett a dolog. Lázó, egy héttel a Derby előtt,
szint vallott, s nagy összegeket ajánlott fel Melancholic-ért. Állítólag
erősen érdekelve volt Fanfare-on s ki akarta zárni a meglepetést.

– Hátha egy vármegyét kinálnál érte! – felelt Viktor.

– Adod még olcsóbban is – fenyegetőzött Lázó.

Annyi bizonyos, hogy eleinte nem volt szándékában. Melancholic olyan
felsőbbséggel nyerte meg a Derbyt, hogy lelkesebb ló-tudósok szerint
egyszerre felnőtt a század legnagyobb lovaihoz. Viktor egész nap
rózsaszin felhőkön járt, s este a kártyaasztalnál, játékos társa, a
hajdani karlista ezredes előtt, így idézte a szegény Prudhomme urat:

– Ez a ló, ez a ló a legszebb napja egész életemnek.

Szerzett és eredeti tréfáit mindig az ezredes számára tartogatta.
Bizonyos volt benne, hogy ez az egy soha sem érti meg és nem árulja el a
gúnyos megjegyzéseit.

A lakomán Lázó kitett magáért. Sőt kedves is volt, ahogy tőle telt. A
legnevezetesebb különben ezen a lakomán az volt, hogy Lázó
háziasszonynak elhozta Abéab-ot.

Ez az Abéab egy hindu kisasszony volt, a kit Lázó valahonnan Bombayből
czipelt haza, hogy itthon üvegbura alatt rejtegesse. A szegény
teremtésnek nem valami szép élete lehetett ebben a csúf, napfénytelen
Európában. Lázó ugyan a szinházba nagyritkán elvitte magával, hogy, mint
a sikerrel működő szerencse-vadászok szokták, néha kirakatba tehesse a
gyémántjait, de rendesen lakat alatt tartotta. Féltékenykedett rá, mint
a hogy csak egy gnóm tud, ha egyszer hozzáfog; még a szolgáitól is
féltette. És méltán, a mint mondták.

Abéab szép volt, mint az Ezer egy éj, és ostoba, mint az a másik
éjszaka, a melyet számjegy nélkül emlegetnek. A néhány angol szó, melyet
tudott, éppen csak arra való volt, hogy elárulja, mily szörnyűséges okai
lehetnek Lázónak a féltékenységre. Annál nevetségesebbnek tünt fel, hogy
Lázó minden áron meg akarja tartani. De a gnóm csak ragaszkodott a
prédájához. Az volt a hiúsága, hogy így beszéljenek felőle:

»Ejnye be gyönyörű szeretője van annak az ocsmány majomnak!«

A szép kis állat háziasszonykodása tehát általános érdeklődést és nem
csekély feltűnést keltett. Csak Viktor nem találta meglepőnek a dolgot.
Azzal hizelgett magának, hogy átlát a szitán, s nevetett a köpönyege
alatt. De elbízta magát, s az elbizakodottság mindig fél-lefőzetés.

Szinte tudtán kívül, egy ostoba gondolatot vitt magával haza, mely el
volt ugyan temetve homályos emlékei közé, de még élt, mint a fáraókkal
befalazott búzaszem. Mikor ugyanis vagy harmadszor vette észre, hogy
Abéab rajta felejti a tekintetét, keresztül villant a fején: micsoda
furcsa érzés lehet az, fölkelteni a Krizantémum kisasszonyok
szenvedélyét, a vad szerelmet egy ilyen madárszívben?! Csábította az az
– előtte még ismeretlen – öröm, melyet az idegen világból való asszonyok
szerelme kínál, s ez lett a veszte.

Természetesen, másnap rá se gondolt a Fanfare szineibe öltözött
paradicsom-madárra; ellenben annál inkább foglalkoztatta Melancholic. A
pompás állat tulajdonkép ekkor kezdte meg diadalútját, a mely vastag
betűkkel van följegyezve az angol sport-évkönyvek legtöbbet forgatott
lapjain. Bálvándy Viktornak majdnem minden sportnap egy-egy új izgalmat
és egy-egy új sikert jelentett.

Immár nem lehetett kétség, hogy Melancholic méltó fia a »század
lová«-nak. A hányszor kivonult a gyepre, mindig az a halk moraj fogadta,
a mely a nagy művészt, a ki tulajdon tekintélyétől elkomolyodva jelenik
meg a szinen. És egész lényében volt valami, a mi a szinpadi csillagra
emlékeztetett; a szinpadi csillagra, a ki pompázásra született, s a
kinek nemcsak megszokása, hanem gyönyörűsége és élet-eleme a szereplés.
Szinte úgy tűnt fel, mintha maga is meg akarná ünnepelni minden
fellépését. A szakértők úgy találták, hogy külseje az eszményi
versenylóé; s nyúlánk, szép alakján volt valami bánatos vonás, mely
különösen érdekessé tette. Mintha tudatában lett volna szerepe
fontosságának, a hivatásukat megbecsülő művészek komolyságával végezte
feladatát. Tíz lépésről lesugárzott róla a »nagy ló« ismertetőjele; s
mélasága gondolatokat ébresztett. Néha azt a benyomást keltette, hogy
egy költő lelke lakik benne; költőé, a ki lenézi az olcsó sikereket s
csak a diadalt szomjazza. De így vagy úgy, mindig meglátszott rajta,
hogy ha talán nem költő, legalább is nagy gondolkozó; nagy gondolkozó, a
ki szomorúan nézi ezt a kopár hegyfokot, s miután mindent alantasnak és
hívságosnak talált, patáival veri ki fényes gondolatait.

Ha Bálvándy Viktor véletlenül nem érti meg, minő tüneményes lénynyel
fűzte össze nevét a rejtelmes végzet: semmiesetre sem érdemelte volna
meg a szerencséjét. De Viktor nagyon jól tudta, kivel van dolga, s
voltakép Melancholic volt az egyetlen lény, a kit szeretett. A hányszor
meglátogatta Melancholicot, mindig volt számára egy ölelő mozdulata,
mely a kézfogást helyettesítette. S koronkint, ha Melancholic rosszkedvű
volt, így vigasztalgatta: »Ej, soh’se búsulj, kedves öregem! Búsuljon a
ló, annak elég nagy a feje!«

De csak akkor tudta meg, hogy mennyire szereti, mikor Melancholic
egyszer köhögést kapott. Melancholic köhögött! Az emberek
halotthalványan, lábujjhegyen jártak a box körül, s egy hangos szóért
Plunkett majdnem kikapta az útlevelét. Viktor nem emlékezett rá, hogy
valami úgy megrázta volna mint ez a köhögés; szerencsére egy nagy
ijedtség árán mentek voltak minden komoly bajtól.

A féltő gondot, melylyel ápolták, Melancholic fejedelmileg hálálta meg.
Őszszel egy új diadalmenetet rendezett, és a míg ez a diadalmenet
tartott, egyre nagyobb és nagyobb tűzzel égett a Viktor
szerencsecsillaga. A poker fizetett mint a köles, Skócziából kitünő
hírek érkeztek, s végre teljesült az álom: Viktor bejutott a klub
választmányába.

Szerencsétlenségre, jött a tél. Pardubitz és a vadászatok után Viktor
sorra járta a téli városokat. Az első ember, a kivel Cannes-ban
találkozott, Lázó volt; s alig töltött három napot Nizzában, az angolok
sétaterén megjelent a gnóm is tarka madarával. Mikor Firenzébe ment, már
biztosra vette, hogy Lázó és Abéab utána fognak jönni; nevetett a
csinyen.

Firenzében Viktornak egy buta gondolata támadt. Hogy megboszantsa Lady
Exetert, elhatározta, hogy gomblyukába tűzi a kis hindu férget. Egy
könyvet olvasott az nap az állatok lelkéről. Megtudta, hogy vannak
zsiványságra született koczák, rosszakaratú sündisznók, Pall Mall
Gazette-be való galambok, és sármányok, a kik lágyszívűek és le tudják
küzdeni az állati önzésüket. Vajon micsoda jellem lakhatik ebben az
olajszin állatkában, a kinek gyönyörű szeméből eddig nem olvasott
egyebet, csak feneketlen gondolattalanságot?! Ám legyen Lázónak kedve
szerint. Ha koczkára veti apró értékeit, hogy megkaparítsa a bankot, kár
volna megakadályozni, hogy azt is elveszítse, a mije van.

Csakhogy ez a vállalkozás nem úgy ütött ki, a mint Viktor gondolta.
Hogyan történt, a mi megesett, nem tudni; a részletek elvesztek a
nyilvánosságra nézve. Csak annyi bizonyos, hogy két hét mulva Viktor
eltűnt Firenzéből, s vele eltünt Abéab is; és abban az időben a klub
hirdetései szerint Ilyasevics Lázó megvásárolta Melancholic-ot, mint
mondták: százezer forintért. Abéab lehetett a ráadás.

Gillam, az idomító mester, aligha volt ártatlan a dologban. Mert
véletlenül a legválságosabb időben tudatta, hogy Melancholic rosszul
telel s hogy a náthaláz bántja. Aztán véletlenül nagyon is hangsúlyozta,
hogy a ló négyéves korában olyan, mint az öregedő asszony. S nem volt
igaza Melancholic-nak sem, mert: távol a szemtől, távol a szívtől.

De Sámson, mikor lenyirták a haját, nem mentegette magát azzal, hogy az
emberei rászedték, s hogy a hajáról megfelejtkezett; nem okolt mást,
csak magamagát, meg a filiszteus leányokat.

* * *

A következő tavaszszal Lázó kivitte a lovát Angliába s Melancholic
»feltartottan« nyerte meg a Kensington-Plate-et. Mikor ezt az ujságot
Viktor meghallotta, fogta magát, összecsomagoltatta Abéabnak a holmiját
s visszaküldötte a leányt Calcuttába:

– Ha hidegnek találod Európát, menj haza melegedni.

Abéab sírt, magával vitte még a gyufatartóit is, s elvitorlázott.

A ki haragszik, annak nincs igaza. Nem volt igaza Viktornak sem, mert
egy hét alatt vagy százezer forintja úszott el a kártyán. S attól fogva,
hogy a pokerben megfordult a szerencse, egyszerre minden ellene
esküdött. Istállójában kiütött a láb-baj, s Lázó egy szavazattöbbséggel
kibuktatta a választmányból. Viktor oly nyugodt arcczal állotta a
csapást, mint egy oszlopos szent, s titokban sápítozott, mint Jób. A
dühöngés a legrosszabb tanácsadó. Elvégezte magában, hogy egyszer
mindennek el kell múlnia, még a Melancholic dicsőségének is, s elkezdett
nagyban fogadni, a gnóm és táltosa ellen. A City and Suburban volt
Melancholic-nak legnehezebb próbája; itt találkozott először Masher-rel,
a diadalmas angollal. Valóban, csak egy orrhosszúsággal tudta megverni
Masher-t, s Viktor egy vagyont vesztett ezen a csekélységen.

Elment a belga bankba, fölvette a tartalékalapját, mely az utolsó
esetekre szolgált volna, s egy hónappal korábban utazott el
Windermerebe, mint a skótok várták. Kora lépés néha késő bánat.

Windermereben egy ifjú úriembert talált, a ki minden sarokban elaludt, s
a ki ha ébren volt, torzképeket rajzolt a társaságról. Ez a fiatal úr
szemérmetlen álomkórjával és hallgatag, örökkön mosolygó szemével
ingerelte Viktort, úgy hogy engedett a hidegvéréből, s erőltetni kezdte
a házasság kérdésének eldöntését. Miss Maud nem ismert rá, s az ősz
bagoly, a kinek annyi őse volt, ahány koczkája a kabátján, megmondta
neki kereken, páratlan előkelőségének fenséges nyugalmával:

– Kedvesem, ön a lovát sem tudta megbecsülni. Hogy tudná megbecsülni a
leányomat?!

Az elkeseredés szeret olyan ötleteket sugallni, melyekkel rendesen csak
házmester-kisasszonyok élnek. Viktor vasútra ült és meg nem állott
addig, míg véletlenül oda nem érkezett, a hol Ilsenstein grófnő nyaralt.
Ilsenstein grófnő éppen a tavaszait számlálta.

Viktor kijátszotta az utolsó kártyáját és szerelemről beszélt neki.
Olyan tartózkodóan, finoman, mint egy víg operai tenor, de elég
érthetően, a nélkül, hogy gondoskodott volna egy szőnyegajtóról, melyen
át könnyű a visszavonulás.

Ilsenstein grófnő megvárta a madrigál utolsó hangját is, és így felelt:

– Milyen kár, szegény Viktor, hogy mindez korábban nem jutott eszébe!
Akkor például, mikor még süldő leány voltam. Ön mindig nagyon tetszett a
süldő leányoknak. Ajánlom, ne változtasson teret. Nekem már meg van
kopva egy kevéssé. De nem haragszik, ugy-e?

Ettől fogva Bálvándy Viktort nem igen látták többé a világban.

* * *

A kis Strachwitz Hanna tavaly, Schlangenbadban, gyakran találkozott
sétáin egy úrral, a kiről az volt a gyanúja, hogy festi a bajuszát, s a
ki őt a távolból mindig nagy tisztelettel üdvözölte.

Ez az úr épp úgy számolta a lépéseit, mint ő. Láthatóan a gyógyulást
kereste.

A schlangenbadi fürdő olvasóterme olyan, mint egy temetői iroda. Egy
esős nap Hannának eszébe jutott, hogy voltaképpen ki is ez az úr.

Megint összebarátkoztak s attól fogva együtt számolták a lépéseiket.
Néha elhívta az asztalához is.

Egy ilyen alkalommal, mikor az asztalnál ülők már mind aludtak, mint a
Dornröschen népe, s csak Viktor ketyegett, mint egy ócska falióra: a kis
náthás egyszerre elmélázott.

Hallott valamit az Ilsenstein grófnő Tatyána-élczéről, s hirtelen
rápillantva a festett bajuszosra, részvevő érdeklődéssel nézett a
szemébe.

– Soha se hittem volna – szólt – hogy önt valaha úgy látom viszont, mint
a szerelem áldozatát.

Viktorból kitört az egykori hódító.

– De grófnő, ön téved. Nem vagyok én semmiféle szerelem áldozata. Én egy
ló betege vagyok. Ó, hogy azt a lovat soha se tudom elfelejteni!

S halkabban hozzá tette:

– A szerelem? Én soha senkit se szerettem. Kivéve önt.

A kis náthás elmosolyodott, s nyájasan, biztatóan nézett rá, szelid
vértanú-tekintetével.



ROZGONYI CZICZELLE.

Tizenegy óra felé járt az idő; Müller egy félórára haza akart nézni a
beteg kis lányához. De valami szegény gróf ült a nyakán, a ki, őseitől
örökölt szórakozottságból, nem vette észre a bankigazgató
türelmetlenségét.

Müller, erősen nagyító, domború szemüvegén át, mely meglehetősen rideg
kifejezést adott két nagy, kidülledt, bánatos szemének, szótlanul nézte
ezt a szomorúan előkelő urat, a ki mintha szandolinon lebegett volna a
koplalás Scyllája és a váltóhamisítás Charybdise között. Aztán, látva,
hogy a részvétre méltó úriember nem tágít, becsöngette a
hivatalszolgáját.

– Pongrácz – szólt, miután bocsánatot kért a látogatójától – nekem egy
kis időre el kell mennem. Hozza be a sürgős aláirni valót s aztán
utasítson mindenkit Szántó úrhoz. Ha véletlenül nem jönnék vissza délig,
s valami fontos dolog úgy kivánná, jöjjenek értem kocsin; a lakásomon
leszek.

A szegény nemes végre megértette, hogy a tanácskozásnak vége, s szedte a
sátorfáját. De a búcsúzása is eltartott egy pár perczig, s csak akkor
vonult ki az ajtón, mikor Pongrácz már visszatért az aláirnivalóval.

– Van itt valaki? – kérdezte Müller iróasztalához ülve.

– Csak Rozgonyi úr – felelt Pongrácz. Majd némi habozás után így
toldotta meg ezt a rövid felvilágosítást: – Már negyedszer van itt;
kilencz óra óta várja az igazgató urat.

– Nem várhatna, a míg visszajövök?

Pongrácz nem felelt.

Müller egy cseppet se volt kiváncsi rá, hogy vajjon mit akarhat Rozgonyi
úr. Tisztában volt vele, hogy Rozgonyi előleget akar. Mikor az imént
átment az ülésterembe, és visszajövet is, a mint beszólt Szántóhoz,
látta, hogy Rozgonyi állhatatosan az előszobában settenkedik; könyv
nélkül tudta, hogy ez mit jelent. De bár boszantotta az
alkalmatlankodás, ingerültségét menten eloszlatta a Pongrácz ijedt öreg
arcza. Tetszett neki, hogy még a szolgák is pártolják ezt a semmirekellő
Rozgonyit.

És mialatt leírta nevét a tizenkettedik levélre, eszébe jutott, hogy
ugyan miért küldené a szegény ördögöt Szántóhoz? Miért kényszerítse a
könnyelmű vén ficzkót, a ki mellette őszült meg, itt, a bankban, hogy az
igazgató-helyetteshez forduljon s megalázkodjék ez előtt az ifjú ficsúr
előtt, a ki a fia lehetne? Mert, hogy nem várná meg, míg visszajön, az
bizonyos. Kitelik tőle, hogy ebédrevalót se tud adni a családjának, ha
délig nem kapja meg az előlegét.

– Hát küldje be – szólt az öreg szolgához.

Rozgonyi megjelent, s fürkésző tekintetet vetett az igazgatóra, a ki
irásai fölé hajolt, s nem nézett rá, a mikor nagy csöndben beoldalgott.
Szerette volna tudni, hogy az előlegek ura jó vagy rossz kedvében van-e,
s ehhez képest, miképpen adja elő a kérését: humoros formában, szelíden
gúnyolva maga-magát, vagy megtörten, reszkető hangon, kétségbeesett
ábrázattal? Előre megfogalmazta szónoklatát mind a két esetre, csak azt
nem tudta, hogy a két szónoki mű közül melyikkel álljon elő? Az igazgató
arcza nem mondott semmit.

Pedig a hatás és az eredmény nézőpontjából ez a kérdés nem volt
közönbös. Rozgonyi tizenkilencz év óta minden hónapban, néha havonkint
kétszer is, beállított igazgatójához, valami kivételes kegyességet
kérni.

Kért: előleget, kölcsönt, rendkívüli kölcsönt kamatra, és segítő
kölcsönt kamatok nélkül. Előre kérte ki a havi fizetését, a lakásbérét,
s rendesen folyamodást nyujtott be a végett is, hogy a fizetéséből a
tartozásaira kivételképpen ne vonjanak le semmit. Rozgonyi ennek a
temérdek kérésnek a megokolásában csudálatraméltó leleményességet
fejtett ki, s rövidre szabott szónoklataiban valóságos művészettel
kerülte ki a szóvirágok ismétlését és az egyhangúságot.

S mintha Müller már várta volna ezt az értelem- és fogalmazás
gyakorlatot. Minden egyes alkalommal szemmel látható érdeklődéssel s nem
titkolt mulatsággal, úgyszólván rosszakaratú türelemmel hallgatta végig
a szónokot; csak akkor intett, hogy: jól van, mikor Rozgonyi
szerencsésen végére ért az utolsó körmondatnak is.

Legalább így szokta. Mert most az egyszer, úgy látszott, nem volt kedve
kiélvezni a Rozgonyi zavarát. A helyett, hogy feltekintett volna
írásairól, jelezve, hogy kész kihallgatni a kérelmezőt, folytatta
munkáját, s egy jóakaró szempillantás nélkül, kurtán, hidegen,
megszólalt:

– Önnek megint pénz kell, Rozgonyi úr?

– Igazgató úr…

– Foglaljon helyet.

Rozgonyi meghökkent. Ez az udvariasság nehézségeket jelentett.

Leült, s úgy tett, mint a ki körülnézeget. De se a szemét, se a
kezét-lábát nem tudta hová tenni.

Müller, egy-két hosszú percz multán, elkészült a dolgával. Fölkelt
iróasztala mellől, s kiszólt Pongrácznak, hogy vigye el az aláírásokat.
Aztán leült szemben a kérelmezővel. A kérelmező, a ki a megszokás
ellenére is mindig elfogódott, ha belépett az oroszlánbarlangba,
szorongva várta, mi következik.

Nem következett semmi különös.

– A jövő havi fizetését akarja? – kérdezte az igazgató, de nem
mosolygott, mint máskor.

– Igenis, igazgató úr…

– Persze levonások nélkül?

– Levonások nélkül szeretném…

– Jól van, Rozgonyi úr, de mondja, mikor lesz vége ennek a sok
rendetlenségnek?

Rozgonyi a nehéz viszonyokról és a balszerencséjéről hebegett valamit.
De az igazgató ismét a szavába vágott:

– Végre is, ön már nem mai gyerek, Rozgonyi úr. Ideje volna más életet
kezdeni. A meggondolatlanság fiatal embernél csak gyöngeség, de ilyen
szürkülő fejű vén legénynél már halálos vétek.

Müller azt hitte, hogy Rozgonyi még megjavulhat. Nem értette meg, hogy
ha Rozgonyi időnkint megjelenik előleget kérni, az épp olyan örök
törvény következése, mint az, hogy a föld bizonyos utat tesz meg a
végtelenségben, s hogy a nap szükségképpen megjelenik az égbolton,
minden huszonnégy órában, holnap, holnapután, örökkön.

– Azelőtt könnyelmű voltam – mentegetőzött Rozgonyi. – Most pedig
családom van.

– Éppen azért, mert családja van, gondolnia kellene a jövőre is.

– Szegény embernek a család sok gondot ad – sóhajtott Rozgonyi. – Az
ember alig hogy körülnéz, a gyerek már felnő. Tavaly még selypelt és
babával játszott, s ma már kalap kell neki. Bébé-kalap, gitana-kalap, és
tudom is én, még miféle kalap.

Ez a bizalmasság nem volt önkéntelen. Rozgonyi lányának Müller volt a
keresztapja, s a kérelmező azt remélte, hogy az erre való czélzás nem
lesz hatástalan.

– Már nagyocska a leánya, Rozgonyi úr? – kérdezte a sarokba szorított
Müller.

– Tizenhat esztendős, igazgató úr.

– Tizenhat esztendős? Igazán nem gondoltam.

– Bizony, igazgató úr. Az idő eljár.

– Persze, persze. Hát jól van, Rozgonyi úr, menjen a pénztárhoz és
hivatkozzék rám. De kérem, igyekezzék rendbe jönni.

Rozgonyi néhány hálálkodó szót ejtett, s elloholt. Müller utána nézett.
Milyen fürgén siet a garasaiért!

Vette a kalapját s megindult hazafelé. De egy darabig nem ment ki a
fejéből, hogy a Rozgonyi-lány már tizenhat esztendős.

Ki hinné? Mintha csak tegnap történt volna, hogy ez a léha vén ficzkó
beállított hozzá s így szólt:

– Aligazgató úr, meg akarok házasodni. Kérek egy heti szabadságot és
száz forint előleget.

Akkortájt, előleg-kéréskor, állandóan a vidor hangnemet használta. A
rangbeli távolság abban az időben még nem volt köztük olyan jelentékeny;
Müller ugyan már egyik vezetője volt az intézetnek, de csak rövid idő
óta, s az uj méltóságnak, azok a tisztviselők, a kik vele egy időben
kerültek a bankhoz, még nem adták meg a tiszteletnek azt a kifejezését,
a mely már minden apró külsőségben megnyilatkozik. Azonkívül Rozgonyinak
több volt szabad, mint másnak. Rozgonyival reggelenkint egy kis vidámság
lopózott a bank-épületbe, s ezt mindenki megbecsülte. A hol megjelent –
pedig, akár szükség volt rá, akár nem, mindenütt ott volt, a hol pihenőt
tartottak – egész kaszinó támadt körülötte, s noha igen tiszteletlen
verseket csinált a feljebbvalóira, senki se tudott rá haragudni.

Ezen a napon mégis megharagudott rá, a léha hangért, a melylyel a
házasságát jelentette. S nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze:

– Kedves Rozgonyi úr, nekem semmi jogom bele szólni az ön magán-ügyeibe.
De, bocsássa meg ezt az őszinteséget, az ön viszonyai között
megházasodni: meggondolatlanság, könnyelműség.

– Hja, aligazgató úr – felelt Rozgonyi – szegény ördögök közt ez már így
szokott történni. Az embernek elmegy az esze, nem gondol semmire, s egy
bajból csinál kettőt.

– Van legalább valamije a menyasszonyának? – folytatta Müller az
illetlenségig bizalmas kérdezősködést.

– Van egy szoknyája – felelt Rozgonyi, nem titkolt léhasággal, és azzal
a leplezetlen könnyüvérűséggel, a mely előtt semmi se szent, se a
hivatalos tekintély, se a családi élet. – Talán kettő is, nem kérdeztem.

Müller azt képzelte, hogy a jó tanács soha se árt, s egy kicsit tovább
ment, mint kellett volna.

– Nincs sajnálatosabb – szólt – mintha az embert valami… hogy is
mondjam?… valami hiba kényszeríti a házasságra. Még ebben az esetben is
azt vélném…

Rozgonyi felfortyant.

– Ohó, aligazgató úr! – vágott közbe – ez talán sok lesz a jóakaratból.
Ön megtagadhatja a kérésemet, de a többit… szíveskedjék rám bízni.

E miatt egy kis harag is támadt közöttük. Rozgonyi, ha tehette,
kikerülte az aligazgató urat s egy fél esztendeig nem jelentkezett
előlegért. De a szegénység rossz tanácsadó, s egy szép nap Rozgonyi újra
beállított, mintha semmi se történt volna.

Müller természetesen úgy tett, mint a ki mindent elfelejtett. És
viszonyuk annyira megjavult, hogy Rozgonyi, mikor kis lánya született,
az aligazgató urat hívta meg keresztapának.

– Hogy fogják hívni a kicsinyt? – kérdezte Müller, kissé zavartan.

– Cziczellének – felelt Rozgonyi.

– No, neve már van! – szólt magában Müller.

S hogy legyen még valamije, vásárolt neki egy »teljes készlet« ezüst
evő-eszközt. Aztán nem igen foglalkozott többet a kereszt-leányával.

Talán soha se gondolt ennyit a Rozgonyi-családra – nem igen ért rá –
mint most, a hogy hazakocsizott a beteg kis lányához.

– Milyen elfecsérelt élet! – tünődött, mialatt képzeletében ujra
szemügyre vette Rozgonyit. Eszébe jutott, hogy Rozgonyi már kinevezett
tisztviselő volt, mikor ő a bankhoz került; emlékezett a szobára, a hol
bemutatták neki. És ime, Rozgonyi ma is a legalján áll a hivatalos
ranglétrának, míg őt szorgalma, igyekezete, buzgósága a bank élére
emelte. Mind a ketten pénzetlen ficzkók voltak, mikor a bank
szolgálatába léptek, de míg ő ma előkelő férfiú s csinos vagyon ura, ez
a nyomorult ember most is csak az általános elnézésből él, s
hónapról-hónapra rókatánczot jár előtte, hogy a családjának a kellő
pillanatban meglegyen a betevő falatja. Hja, kiki kovácsa a
szerencséjének avagy balsorsának.

Persze, ő egy kicsit másképpen csinálta a dolgát, mint Rozgonyi.
Mindenekelőtt csak akkor alapított családot, mikor a jövőjét már
biztosítottnak látta. Várt negyvenkét esztendős koráig, de nem
házasodott meg csak úgy, bolondjában. Előbb megszerezte a jólétet, s
csak azután látott hozzá, hogy legyenek, a kikkel a keresményét
megoszsza. Akkor is magához való, komoly lányt vett el, a kinek volt egy
kis vagyonkája, s a kinek a hozománya már könnyűvé tette a százezrek
megszerzését. Vagyonossá lenni: rajtunk áll; csak kitartás és szorgalom
kell hozzá, meg hogy tudjunk uralkodni a vágyainkon s szenvedelmeinken.

A kocsi megállott. Felsietett a lépcsőn s bement a kis beteghez.

Nem volt oka nyugtalankodnia; angyalkája már érdeklődve nézegette a
képeskönyveit. A legaggodalmasabb szemnek is meg kellett győződnie, hogy
túl van minden veszedelmen, hogy sokkal jobban van, mint tegnap, és
jobban, mint ma reggel.

Az orvos épp akkor búcsúzott a kis betegtől.

– Semmi bajunk, éppen semmi bajunk – iparkodott megnyugtatni az aggódó
családfőt. – Túl vagyunk mindenen, rendben vagyunk. Egy hét mulva
felkelhet, s két hét mulva, ha szép idő lesz, a mama megindul vele
délre. Mindenesetre jó lesz az idén is Kairóba vinni; Kairó: az élet. A
mamának is jót fog tenni Kairó. Csak aztán ne késsenek sokáig; ez a mi
városunk nem ilyen finom alkatú kisasszonykáknak való.

Müller kezet szorított a doktorral, s leült a leánykája mellé. A kis
beteg elmondta neki, mi történt azóta, hogy a hivatalba ment. Már szinte
vidáman beszélgetett… csak ne nézne rá ilyen hosszan! Más gyerek nem
szokott így nézni; a nagyok néznek így, a szomorú nagyok, a kik
koronkint igen komoly dologra gondolnak.

Egy félóra telhetett el így; Müller még vissza akart menni a hivatalába.

Mialatt lement a lépcsőn, ráerőtette magára, hogy teljesen megnyugodva
távozik, s kiérve a kapun, úgy tett, mint a ki nagyot lélekzik. De hiába
biztatgatta magát, nem tudta elűzni az aggodalmait. Mért követelik
Kairót, olyan egyhangúan, évről-évre, ujra meg ujra, minden nagyobb baj
s minden kis meghűlés után?!…

Még fülében csengett a gyermek hangja, s nem akarta elűzni magától, a mi
szívét és fejét elfoglalta. Mért ne lehetne még egy pár perczig a magáé?
Elküldte kocsiját s gyalog ment végig a napfényes utczán.

Kairó!… Mikor lesz már vége ennek az örök szorongásnak?! Mikor erősödik
meg kis lánya annyira, hogy ne kellessen minden pillanatban remegnie az
életéért?! Már esztendők óta tart ez az állapot. Majdnem azóta, hogy
megvan. Piczi kora óta gyenge; mennyi gyötrő aggodalom nyolcz-tiz év
alatt! Néha már azt hitte, hogy a gyermek szépen összeszedte magát; egy
kis meghűlés, s a rettegés ujra kezdődik. Az első esztendőkben a
Krisztinavárosban bérelt nekik kertet; később, a mint a módja megengedte
ezt a fényűzést, elvitte őket a Rivierára; most már, esztendők óta,
Kairó van soron. Telik rá. Mindig ott tartaná őket, ha rá tudná szánni
magát, hogy hónapokig, évekig ne lássa kicsikéjét.

Ez a gyerek volt mindene, egész élete. Szerette a feleségét is – nem
kívánhatott jobb asszonyt – de a feleségének mindig fájt a foga. S a
fogfájós asszonyok senkit se tesznek boldoggá. Egyébként jó lélek
szegény, akármilyen satnya.

Ó, ha egyszer már erősnek, egészségesnek láthatná a kis lányát!…

Valami felriasztotta az álmodozásból.

A hogy befordult a Papnevelő-utczába, egy zajongó, vidám csapatot
pillantott meg. Pompázó szépségű, karcsú leány ment el mellette, egy
sereg katonatiszttel, a kiket a napernyőjével vezényelt »jobbra át!«
Volt ott mindenféle fajta tiszt, ulánus, tüzér, huszár. A leány
nevetett; olyan volt, mint az élet. Müllernek úgy tetszett, hogy
ifjúsága beragyogja a komor Papnevelő-utczát.

Egy pillanatra rajta a felejtette a szemét. A lány észrevette a
tekintetet, s rá köszönt a szürke öreg urra:

– Kezét csókolom, keresztapám!

Tessék: Rozgonyi Cziczelle!

Müller elmosolyodott.

– Jól kezdi, a kis amazon! – szólt magában, míg a köszöntést fogadta. –
Úgy látszik, éppen olyan könnyelmű, mint az apja.

Ebben a pillanatban – mért? hogyan? maga se tudta – ujra maga előtt
látta a kislányát, a mint hosszasan, szomorúan néz rá, azzal a
tekintettel, mely mintha nagy, nagy messzeségekbe látna. Valami
végtelenül fájdalmas irigység fogta el, s erőt kellett vennie magán,
hogy fel ne kiáltson:

– Nincs Isten!

A vidám csapat lármázva vonult el a templomajtó mellett, s a nap, ez a
hatalmas sárga legény, a ki fütyül rá, a mit mi érdemnek, okosságnak és
erénynek nevezünk, ránevetett Rozgonyi Cziczellére.



CSÁK MÁTÉ A GÁZGYÁRBAN.

Ide s tova tizennégy esztendeje, hogy az »Első hazai gáztársulat«-nál
egy szobában dolgozom Csobánczy Tituszszal. A dolgozás alatt ne tessék
valami lelketölő hivatalos munkát érteni; a gáztársulat gondjai, minket
kettőnket, nem igen háborgatnak. De, szóval, nem számítva az esztendőnek
azt az egy hónapját, a mikor szétszaladunk szabadságra, kettesben
töltjük a gyorsan illanó idő egy jelentékeny részét. Reggeli nyolcztól
délutáni háromig egy ketreczben mozgunk, s együtt számláljuk a
perczeket, melyek ólomlábon hozzák a megváltó pillanatot, a mikor »a
földé leszünk ujra.«

Ha az ember ennyi időt tölt egy másiknak a társaságában, utóljára is azt
képzeli, hogy ismeri a másikat a veséjéig. Természetesen, volt egy idő,
a mikor én is azt hittem, hogy a Csobánczy Titusz élete nyitott könyv
előttem. Végre is, hogyne hittem volna?! Összeszoktunk és vidám
czimboraságban ütögettük agyon a hivatalos időt. Közöltük egymással apró
terveinket, s szivarfüst mellett el-eltanakodtunk azokon a kicsinyes
eseményeken, melyek mind a kettőnket érdekeltek. Számtalanszor
beszélgettünk életmódunkról, s nap-nap után találkoztunk azonegy
élet-bölcseletben. Ismertem a multját, mely ó-kori egyszerűségű volt, s
abból állt, hogy: elverte a vagyonát. Ha jókedvű volt, elmesélgetett
egyet-mást a gáztársulat embereinek régi eseteiből, s a fizetési napokon
föl-fölemlegette azt az aranyos időt, mikor még Zeréndy Miklóssal, az
irnokok virágával, lóháton jártak be Eörsről a gáztársulatba. A
legkényesebb természetű dologról sohasem beszélt ugyan, de egyes
váratlan látogatásokból s a hivatal-szolgák hunyorgatásából könnyen
kitalálhattam az ő egyetlen, kissé anyagias, s összes fejleményeiben
meglehetősen közönséges szerelmének történetét is, mely épp olyan
lehetett, mint ezer más agglegényé. Az élete máskülönben is ritka
egyformaságú volt. Hogyne képzeltem volna tehát, hogy ismerem
emberemet?! Fogadtam volna rá, hogy kitalálom: merre jár, mikor nem
voltunk együtt; s azt hittem, hogy tudom miről gondolkozik, mikor
hallgatag pipázott tőlem két lépésre. Meg voltam győződve, hogy azt is
eltalálom, miről álmodik abban a tizenkét órában, melyet két indus
istenségnek: az alvásnak és a gondolattalan pihenésnek áldozott.

Hanem azért ennek a nagyon egyszerű életnek is volt előttem egy
rejtélye. A tizennégy hosszú esztendő alatt alig mult nap, a mikor ne
kérdeztem volna magamtól:

– Vajjon mi az ördögöt csinál ez a Csobánczy Titusz, a mikor szabadságon
van?!

Ha ilyen gyakran foglalkoztam a szabadságával, annak az az egyszerű oka
volt, hogy alig mult nap, a melyen ne emlegette volna ezt a híres
szabadságot. Úgy dél felé rendesen ilyen kérdésekkel zavart fel a
merengésemből:

– Tudja-e, Magyar úr, hogy még csak száztizennyolcz nap, s aztán
szabadságra megyek?! – Hej, Magyar úr, mához nyolcz hétre már nem leszek
Pesten. Ugy-e nagyszerű?! – Mit gondol, Magyar úr, mikor indulok? Már
csak ezerkétszáztizenkilencz óra van addig.

Október elsejétől augusztus végéig folytonosan az úti készülődéseivel
ingerelte a képzeletemet. Az volt az egyik főfoglalkozása, hogy a lehető
legapróbb méretekbe mélyedve, számítgatta az időt, mindig a legközelebbi
szeptember elsejéig.

A hányszor úgy augusztus vége felé jártunk, alig birt megférni a
bőrében. Elhagyta a szokásos nyugodtsága, mint az olyan kivételes
alkalmakkor, a mikor valami dolgot kellett leráznia a nyakáról, s
napokon át izgatottan járt-kelt a ketreczben, megmérve a padlót
széltében, hosszában.

Szeptemberben soha se látta senki.

Mikor haza került, egy szava se volt arról, hogyan töltötte a nevezetes
szabadságidőt. Elejéről kezdte a dolgot, s készülődött a jövő évire.
Megint belebonyolódott a számításaiba, s eleinte hosszas sóhajtozások
között, de mind sűrűbben és sűrűbben kezdte emlegetni a következő év
boldog szeptemberét.

Hol járt, mit csinált? – arról nem tudott senki. Ha akadt olyan
tapintatlan, a ki megkérdezte tőle, hogy hol utazott, s hogy’ mulatott,
kitérő szókkal válaszolt neki.

A gáztársulatnál különben nem is sokat törődtek vele, mit csinál
Csobánczy Titusz a szabadsága idején? Nem igen tűnt fel a távolléte.
Engem azonban bolygatott a kiváncsiság, mindjárt megmondom miért.

Könnyű ugyan elképzelni, hogyan tölti el egy közönséges örömeknek élő
kis hivatalnok pihenésének az idejét, olyankor, a mikor vidékre mehet,
de az ő utazásaiban volt valami titokzatos. Kissé költséges lehetett az
útja.

Csobánczy Titusz az év tizenegy hónapjában úgy élt, mint a legegyszerűbb
a görög bölcsek között. Hanem a szabadsága előtt hihetetlen pénzre volt
szüksége. Fölszedett minden szabályszerűen kiutalható előleget, kivette
a fizetését a legközelebbi hónapokra, igénybe vett minden megszerezhető
hivatalos kölcsönt, képtelen czímek alatt folyamodott segélyezésért,
szóval mindenféle mesés ürügy alapján – melyek kitalálásában csodás
leleményt fejtett ki – kiszivattyúzta a gáztársulatból mindazt a pénzt,
a melyhez csak a legtávolabbról is czimet találhatott. Több pénzt vitt
magával az útra, mint a mennyiből az egész esztendőben élt. S
mindannyiszor oly üres zsebbel tért haza, mintha útonállók közül került
volna elő.

Akárhányszor megfordult a fejemben, hogy talán Monte Carloban jár
olyankor, s a szerencsét kisértgeti, örökkön hiába. Ha egy délvidéki
tengerparton uraskodik egész szeptemberben, bizonyára haza hozhat abból,
a mit magával szokott vinni. Nem értettem a dolgát.

Ne gondolják ezek után, hogy a túlságosan kiváncsi emberek közé
tartozom. Higyjék el, van benne valami ingerlő, ha egy hozzánk közel
álló embernek, a kit megszoktunk a környezetünk kiegészítő részének
tartani, van egy megfejthetetlen örökös rejtélye, akármilyen parányi is
ez a rejtély.

Nem voltunk valami nagy lelki rokonságban, de azért már szinte az
énemhez tartozott. Hogy hosszú időn át folytonosan láttam, hogy oly
tömérdek órát töltöttem vele, nap nap után, elkerülhetetlen s szükségkép
nyájas társalgás közepett: annyira hozzá szoktatott, hogy a hivatalt, a
mindennapi életet, a világ rendjét nem tudtam elképzelni nélküle. Hozzá
tartozott a sorsomhoz. Megszoktam a hangját, a lépését, a szólásmódját,
s ha véletlen távol volt, valami hiányzott az életemből, a »napomat« –
mint nagy névrokona mondotta – »elvesztettem.« Életem társává nőtte ki
magát.

És ha néha rátekintettem, a mint mellettem lélekzett és pöfékelt, s
eszembe jutott, hogy holnap, meg holnapután, isten tudja meddig, ismét
mellettem fog lélekzeni és pöfékelni, ebben az örök egyformaságban,
melynek minden egyes aprósága olyan ismerős: mint árnyék vonult el
köztem és alakja közt annak a titokzatos szeptembernek a gondolata.

Bosszantott ez a kérdőjel.

Ilyenforma bosszúságot érezhet a hitestárs, mikor szembe ülve a
pongyolába és papucsba bujt szótalan férjjel, a kandalló tüzének
egyhangú pattogása mellett, a lámpa köznapi világánál, elnézi a másik
arczát, melynek redője untig ismerős, s arra gondol:

– Vajjon ez a szem, mely most oly közel, ez a mozdulatlan, semmit el nem
áruló szivárványhártya, micsoda messzi, ismeretlen tájak képeit rejti el
előlem, alighanem örökre?!…

… Bele tekinthettem ebbe az egyszerű lélekbe, ismertem ott a nagy
csarnokok zegét-zugát. De ebben az egyszerű lélekben is, mint a
kékszakállu herczeg otthonában, volt egy szoba, mely zárva volt –
mindenki előtt.

* * *

Azért, hogy én ilyen gyöngéd érzésekkel viseltettem Csobánczy Titusz
iránt, nem foghatom rá, mintha az egyénisége valami különösen megnyerő
lett volna. Ez a hórihorgas, pókhasú, tarkóig kopasz vén legény, a
leglustább, a legfalánkabb s a legönzőbb öreg gyerek volt, a kit valaha
láttam. Egész alakjában volt valami, a mi a mesék nagyevő királyainak
derűs és gyermekies alakjaira emlékeztetett. De ha az ember jobban
megnézte az arczát: ez az első benyomás lassankint elenyészett.
Tekintetében volt valami azoknak a szomorúságából, a kik, mintha későn
jöttek volna erre a nagyon vén világra, a kiken valami mondhatatlan
kifejezés azt a gondolatot ébreszti bennünk, mintha egész életükben
öntudatlanul egy sohasem ismert aranykort, egy soha sem látott s mégis
elvesztett paradicsomot gyászolnának. Vénhedt apák kései, csenevész
gyermekein ül az a névtelen bánatosság, melyet én a Csobánczy Titusz
puffadt, halovány orczáján láttam. Volt rajta egy vonás, mely a »szomorú
képű lovag«-ra emlékeztetett.

Olyan öltözetben járt, a milyet soha senki se viselt. Ruháján valami
sajátságos összeegyeztetése volt az ősi viselet hagyományainak a
jelenkori divat kivánalmaival. Nem mondhatni, hogy a megalkuvás
sikerült; a kétféle elem mintha örökös harczban lett volna egymással;
mintha lerítt volna róla a sujtás is, de főkép az európai csín. A mióta
csak ismertem, mindig ugyanazt a kalapot hordta, és ezt a kalapot soha
se fogom elfelejteni. Szürke, hegyes, süveg-szerű szőr kalap volt,
melynek karimája le volt hajlítva, valószinűleg azért, hogy a vékony,
kacskaringós, zöld zsinórnak, mely szalag helyett futotta körül, kárba
ne vesszen az ékessége. Ez a kalap valami bántó tökéletlenséggel
ingerelte az ember szemét, akár a pisai torony. Mintha nem lett volna
valami egész, mintha lekiabált volna róla a befejezetlenség. Hiányzott
mellőle a pávatoll. De ha a kalap izgatott, a köpönyeg kibékített. Nem
mintha ez az örökkön tartó ruha-egyéniség különösebben ékes lett volna.
Inkább szűr volt, mint köpönyeg; nyáron felleghajtó, télen hidegűző.
Czélszerűbb, mint szép. De ha nem is volt túlságosan ékes, az ember, a
kié volt, tudta hordani. Úgy állott rajta, mintha mente volna.

* * *

Az a tizenegy hónap, mely a Csobánczy Titusz életéből ismeretes volt
előttem, meglehetős egyformaságban telt el.

Titusz a szokások embere volt. Az a spártai életmód, melyet követnie
kellett, magával hozta, hogy a nélkülözésben kitartó s apró
kedvteléseihez hűséges maradt. Hiába lobogott benne a hejehuja vér, az
élet sanyarúsága apró kénytelenségekhez kötötte le, melyekért kicsinyes
örömökkel kárpótolta magát. És így pontossághoz szokott, az órához
meglehetősen alkalmazkodó tisztviselő lett, de azért korhely maradt;
rendszeresen élő ember és korhely volt egyszerre. Ez az ellentét
furcsának tűnt fel a környezete előtt. A gáztársulat ifjú reménységei,
úgy maguk között, gyakran köszörülték rajta az elmésségöket. Titusz
sejtette, hogy az életmódját gyakran bírálgatják, de nem törődött vele.
Büszke volt, mint egy király.

Élete igazán »bujdosás volt e földi tereken.« Alig várta, hogy
szabadulhasson a hivatalból, de otthon se volt maradása. Kint lakott
valahol a fegyvergyár táján, a legszegényebb emberek közt. Ezt a lakást
senki se ismerte közelebbről. Valósággal rejtegette a kiváncsiak elől.
Öregebb hivatalszolgák, a kiknek valaha alkalmuk volt egy pillanatra
félre lebbenteni a szaiszi függönyt, azt rebesgették, hogy ez a lakás
nem is igen volt mutogatni való. Annyi bizonyos, hogy Titusz »nem
találta honját e hazában.« Minduntalan kikívánkozott belőle a kispesti
határba, a hol egész nap el tudott barangolni. Egyszer, mikor nem
állhattam meg, hogy Kis-Pest varázsáról ne tudakozódjam, Titusz így
nyilatkozott:

– A fővárosnak és környékének Kis-Pest a legkedvesebb része. Nagyon
csinos vendéglők vannak benne. S a lakossága igen jó nép.

Máskor azt is elejtette, hogy Erzsébetváros és Haraszti körül, magánosan
szokta tanulmányozni a csinosabb vendéglőket, egy-két deczi mellett. (A
deczi volt az egyetlen mai fogalom, a melylyel megbarátkozott.)

De a kispesti határból is mindig máshová kivánkozott. Szabadságra!

Azonban, sajnos, a főváros gázszükségletei kívánatossá tették, hogy ő is
ott legyen a hivatalban, tizenegy hónapon át, majdnem minden hétköznap.
Meg kellett alkudnia a sorssal. Nem lehet mondani, hogy ebben az alkuban
Titusz húzta volna a rövidebbet.

Titusz bámulatos találékonysággal bujt ki minden munka alól. Ő a
hivatalos foglalkozást máskép értette, mint a szabályzat. Az ő
elfoglaltsága abból állt, hogy olvasott és számított a maga
gyönyörűségére.

Ha olvasott, nem azért történt, mintha nagy barátja lett volna a
szellemi élvezeteknek. Titusz a vaskosabb Epikúrok fajtájából való volt.
Az anyagi élvezetek közül is igazán csak az asztal örömeinek adta át
magát. Nem voltak inyencz-hajlamai, hanem volt benne valami az óriás
kigyóból. Csak az egyszerű élvezeteket kedvelte, de ezeket aztán az
ős-világi ember módjára. Ha szerelmet keresett, a kényelmet és a
nyugalmat tartotta szem előtt; ha evett és ivott, hasonlóképpen nem
törődött a minőséggel. Legyünk őszinték. A szellemi élvezeteket
egyszerűen megvetette.

De azért olvasott.

Olvasta pedig a _Turul_t és a _Merkur_t. A czímertudományt kedvelők
folyóiratát és a sorsolási értesítőt.

Minden emberben szunnyad egy álmodozó, s minden emberben benne rejlik a
cselekvő erő. A legtöbbünkben vagy az egyik, vagy a másik vergődik
uralomra, de egyik se vész el semmiféle teremtett lényből.

Titusznál csodálatos egyensúlyban volt mind a két erő. S míg a
_Turul_lal álmodozott, a _Merkur_ral cselekvési ösztönét elégítette ki.
Mikor amazt olvasta, a multnak élt, mikor emezt, a jövőnek.

Koronkint el-elmerengett családjának viselt dolgain, a visszahozhatatlan
fényes multon, a haza és a rokon családok dicsőséges napjain, de nem
feledkezett meg a tennivalóról, a kötelességről sem.

Érezte, hogy e honnak még virulnia kell, s ezért olvasta a _Merkur_t.

Titusznak volt mindenféle sorsjegye: Vörös-kereszt, Jó-szív, Bazilika.
És a szerencse ingerkedett vele. Hihetetlen következetességgel jöttek ki
a sorozatszámai, és roppant közel járt a sorszámokhoz is. Világos volt,
hogy végre is nyernie kell.

S épp abból állt a másik foglalkozása, hogy hihetetlen pontossággal
számitotta ki, miképpen fog élni, mire és mennyit fog költeni, hogy ha
majd eljő a jobb kor, a melynek el kell jönnie, hogyan rendezi be az
életét majd »akkor«; az utolsó forintig tudta a jövő költségvetését.

Volt neki mindenféle tervezete: arra az esetre, ha a legnagyobb
nyereményt üti meg, – ha kevesebbet, – és így tovább, le egészen a
legkisebb nyereményekig.

Minden héten volt egy-egy új húzás, a mihez mindig egy egész sereg
tervezetet kellett készítenie. Alig győzte a dolgot.

A gonosz Szerencse azonban, ez a legrosszabbik minden asszony közül,
futott előle, mint az űzött árnyék.

Addig is megvolt az »Első hazai gáztársulat.«

A gáztársulat tehetetlen volt vele szemben. Azokon a ravasz ötleteken, a
melyekkel ujabb és ujabb hitelt kért, nem lehetett kifogni. Akármilyen
bonyolodott előleg-tervezetekkel állott elő: a gáztársulatnak végre is
»világítania« kellett. (A mi itt azt jelenti, hogy: fizetni.) És mindig
kikerült a szabadságra való.

Nem voltak aggodalmai. Hivő volt.

Élt benne a meggyőződés, hogy az a vagyon, melyet a hatalmas pénztárak
rejtegetnek, jog szerint a miénk. A miénk nagyapáink jogán. Kitúrtak
belőle az izmaeliták, a besnyők és kazárok, de azért a miénk. Mindazt az
érczet, melyen a magyar korona verete látható, mindazt az ezüstöt, mely
bányáinkban terem, mindazt az arany kalászt, mely rónaságainkon leng,
igazság szerint a magunkénak tekintette. Látszott a tekintetén, mennyire
tudta, hogy apáink ezt a földet »vérükkel öntözék.«

* * *

Tituszt koronkint egy rejtelmes alak látogatta meg. Kopott külsejű,
alázatos viseletű emberke volt, a kinek arczáról lerítt a romlottság és
az alattomosság. Soha se láttam éhesebb szemet.

Rendesen szertelen hajlongások közt került elő, s félénken somfordált a
Titusz asztalához. A rövidebb-hosszabb értekezés, a melybe bocsátkozni
szoktak, mindig suttogó hangon folyt le, s kivétel nélkül akkép
végződött, hogy Titusz kiméletes óvatossággal elővette a tárczáját s egy
pár forintot csusztatott a vendég markába.

Akárhányszor megtörtént, hogy a rejtelmes alak az utolsó forintját vitte
el.

Titusz se bőkezű, se jó fizető nem volt. Az adakozásnak az a készsége,
melyet a titokzatos kis ember irányában tanúsított, meglehetősen
szokatlan volt nála. Egyszer nem tudtam megállani, hogy ne
kérdezősködjem a vendégéről.

– Ez Beczkó – felelt Titusz.

Majd hozzá tette:

– Az udvari bolondom.

S mert látta, hogy ez a magyarázat nem elégít ki, komolyabb hangon
folytatta:

– Jó fiú. Szereti a tréfát. Rokonságban vagyok a szegény gyerekkel. Ha
valami kis járatban van Pesten, meg szokott látogatni.

* * *

Tavaly szeptemberben a felső vidéken jártam. Vág-Illyén, a hová
hivatalos kiküldetésben érkeztem, összeakadtam az ipolyvölgyi
szolgabiróval, a kiről tudtam, hogy Titusznak a sógora. Ettől a jókedvű
úrtól megtudtam, hogy Titusz a közelben, a szomszéd Boróczon mulat.

Elhatároztam, hogy meglátogatom. Furdalt a kiváncsiság, mit csinál
olyankor, mikor nem a jövőnek, hanem a jelennek él?

A szolgabiró ideadta a kocsiját, s biztosított róla, hogy negyedfél óra
mulva Boróczon leszek.

Mialatt a kocsi a lankás úton lassan döczögött felfelé, beszédbe
ereszkedtem a kocsissal, s Tituszról kezdtem kérdezősködni. Persze, hogy
ismerte a tekintetes urat! Ezen a vidéken mindenki ismeri a tekintetes
urat. Jókedvű úr, az isten tartsa meg!

Boróczon azonban ritkán szokott megfordulni az én kocsisom, s az ott
uralkodó szokásokról keveset tudott mondani. A boróczi birtok nem a
szolgabiróé; csak egyik sógorasszonyának, az özvegy bárónénak vannak ott
valami kis földei, meg egy lakóháza. Az özvegy báróné különben soha se
mozdul ki Temerinből, s a boróczi úriház csak nagyritkán lát vendéget;
így őszszel hébe-hóba kerül egy-egy vendég a rokonságból, mert a
közelben sok az apró vad, a melyeknek ilyenkor van az ideje.

Megelégeltem a társalgást s nemsokára elszunnyadtam.

Mikor egy zökkenésre fölébredtem, a kocsis hátra fordult, s ostorával
mutatta:

– Az ott, tekintetes uram, a boróczi vár.

S elmondta, hogy a vár a káptalané, mely nem tud mit csinálni a
lakhatatlan düledékkel. Ötven-hatvan évvel ezelőtt még benn laktak a
Csobánczy urak, a kikre a Boróczy grófoktól szállott át a vár, de mióta
azok is kipusztultak belőle, a rommal senki se gondol többé.

Egy negyedóra mulva megérkeztünk a lakóházhoz. Ott azzal fogadtak, hogy
a tekintetes úr a várban van. A kocsis biztatott, hogy a lovai győzik
még a fáradságot; megindultunk a várnak.

Mire a kocsink felkanyarodott a várkapuhoz vezető magaslatra, már erősen
alkonyodott. A levegő tele volt azokkal a titokzatos árnyakkal, melyek
alkonyat tájban szokták megnépesíteni a szomorú helyeket. A sötét falú
omladék komoran meredezett előttünk.

Egyszerre valami bősz zsivaj csapta meg a fülemet. A várból muzsikaszó,
kurjongatás, kaczagásba fúló danolászás, meg valami őrült üvöltözés
hallatszott, mintha nyúznának ott valakit.

Leküldtem a kocsist, hogy abrakoltassa meg a lovait a lakóház
istállójában, s aztán beléptem a düledék egy nyitott ajtaján. Mentem, a
merre a mindinkább erősbödő rivalgás vezetett.

Az udvart, melyen végig haladtam, belepte a fű. A dudva a térdemig ért.
Köröskörül kazamátákat sejtető nyílások ásítoztak. A gaz csak egy
vonalban volt letaposva, mely valami lépcsőzethez vezetett.

A mint a sötétben felbotorkáltam az emeletre, a zene elhallgatott s az
ordítozás megszünt. Aztán úgy tetszett, mintha valaki kemény hangon
parancsokat osztogatott volna.

Végig kopogtam néhány üres szobán, melyek összes bútorzata egy-egy
lóczából, porlepte könyvcsomókból, meg egy gyóntatószékből állott, mely
a várkápolnából kerülhetett ide. A falakon ocsmány, parókás ősök
meresztgették dülledő szemüket, hogy elriaszszák a falnak koppanó,
eltévedt denevéreket. Az ablakoknak a fele sem volt ép; az ajtószárnyak
nagy része hiányzott; a melyik megvolt, csak úgy dísznek volt oda
állítva az ajtó-sarokhoz. Keresztül mehettem az egész emeleten, a
nélkül, hogy kilincshez kellett volna nyúlnom.

A beszédet mind tisztábban hallottam; megismertem a Titusz hangját.

Alig haladtam néhány lépést, hirtelen megállapodtam. Egy nagy terem
küszöbén találtam magamat. A terem tele volt emberrel. Az alkonyi
homályban, az első pillanatra, fantasztikus árnyakként tüntek fel
előttem, de a mint a szemem megszokta a homályt, meg tudtam
különböztetni az egyes alakokat.

Egy hosszú asztal körül, mely meg volt rakva tállal, kancsóval és
kupával, alacsony lóczákon üldögélt vagy húsz ember; megannyi vörös,
vidám, korhelyábrázat, melyekről lerítt, hogy gazdáik másokon szoktak
élősködni. Közöttük, az asztalfőn, ormótlan nagy karosszékben, mint
valami trónon, elnökölt Titusz. Ugyanabban az öltözetben volt, melyet
már tizennégy év óta ismertem, csakhogy szürke süvege mellett, mely most
önérzetesen ült a fején, ott begyeskedett a pávatoll, a szűre pedig oly
kaczkiásan hajlott pókhasára, mintha nem is szűr volna, hanem királyi
palást. Ünnepies komolysággal beszélt, de vörös volt, mint a főtt répa,
s arczának minden vonása nevetett.

Az egész társaság a szoba közepére nézett, a hol egy szánalomraméltó
emberke álldogált féllábon, remegve, mint a nyárfalevél, s egy
csörgősapkát szorongatva a markában, a milyet álarczos bálokon látni.
Ráismertem: Beczkó volt.

Beczkótól oldalvást czigányok vigyorogtak, muzsikálni készen.

A világért se mozdultam volna ki a helyemből, a hol a félhomály eltakart
előlük. Érdekelt a mulatság.

– Beczkó, fiam – szólalt meg Titusz ünnepies hangon – ma rossz napod
van. Máskor egy liba meg egy pint bor meg se kottyan neked, és ma
bizony, majd hogy ki nem kötöttél. A maradékot beléd kellett öntetnem,
hogy a szavadnak állhass. De még jóvá teheted a hibát. És ha kiteszel
magadért, meg is jutalmazlak. Látod ezt a három ezüst tallért? Ezeket te
most ki fogod halászni. Az egyiket a jobb kezeddel, a másikat a ballal,
a harmadikat meg a fogaddal – érted? Ha jól végzed a dolgodat, egy
ujdonatuj ötvenes lesz a jutalmad, ha nem, huszonötöt kapsz apró
pénzben.

Egy nagy üstöt hoztak az asztalra, pálinkát töltöttek belé és
meggyujtották. Az égő szesz kékes lángja mellett a violaszinű arczok
kisértetiesen sárgára váltak. Titusznak ragyogott a szeme, s puffadt
arczán valami ördögi megelégedés ült. Az üst körül a társaság helyet
nyitott a művésznek és mutatványának.

– Egy, kettő, három!

A három ezüstdarab belerepült az érczedénybe, s Beczkó, mint egy
vadmacska vetette rá magát az üstben csapkodó lángra. Első fogása
szerencsés volt; vörösen húzta vissza a jobbját, de a tallér ott volt az
ujjai között. Másodszor már kotorászni kellett; ordítva kaparta az üst
fenekét, s bőr nélkül húzta vissza a balkezét, de az ezüst ismét
megvolt. Aztán a kevésbbé sebes kezével felfordította az edényt, s
hirtelen leguggolva, megkapta fogaival a forró érczet, mely a kicsapongó
lángok közül előgurult, roppant örömére az egész társaságnak. Mindenki
éljenzett és üvöltözött.

– Bravó, Beczkó! Itt az ötven pengő. Ti meg fiúk, húzzátok el az ő
nótáját.

A czigányok rákezdtek a Beczkó nótájára, s az est hőse, félig még sírva,
félig már nevetve dugta el a fájdalomdíjat. Titusz, a ki előtt egy
vendég meglepő szinészi tehetséggel utánozta a Beczkó arczjátékát és
jajgatását, úgy nevetett, hogy a könnyei is csorogtak belé. Pókhasa
rengett, s a süveget hátracsapta kopasz homlokáról.

Így mulathatott egykor Stibor vajda, udvara körében, valamely diadalmas
portyázás után. De így mulathatott trencséni Csák Máté is, abban az
időben, a mikor első harczi tetteit pihente ki.

Az egyik élősdi rigmusokkal állt elő, melyek Beczkó gyávaságát énekelték
meg s a tekintetes úr aranyos jókedvét dicsőitették. Valami műkedvelő
költő volt, a kinek rögtönzését Titusz készpénzzel jutalmazta.

Már éppen azon kezdtem gondolkozni, nem volna-e jobb visszafordulni, s
nem zavarni a mulatságot, mikor valaki észrevett, s így nem maradt más
választás, mint előállani.

– Nini, Magyar úr! Hogy kerül ide?! Az isten hozta!

Titusz elibém sietett s barátságosan rázta meg a kezemet.

– Ejnye, be derék! No fiúk, húzzátok el a nagyságos úr nótáját! Ugy-e
kérem, nem foszt meg attól az örömtől… megengedi, hogy eljátszszák a
nótáját?!…

Tituszra láthatóan kellemetlenül hatott a látogatásom, de az élősdi nem
hiába dicsőitette a megtörhetetlen jókedvét, úgy tudta mutatni, mint a
ki el van ragadtatva. De kerülte a tekintetemet, hogy a szeméből ki ne
olvashassam a zavarát.

Karon fogott, s félrevont a társaságától.

– Az erkélyről olyan kilátás nyílik, a melynek három megyében nincs
párja. Nézzen le a vidékre, a míg teljesen be nem sötétedik.

Asztalt, székeket és bort hozatott ki. Majd hálálkodni kezdett, hogy
meglátogattam. Aztán a vendégeire czélozva, így szólt:

– Jó mulató fiúk, szeretnek eltréfálkozni. Nem tudományos emberek, de
sok természetes becsületesség van bennök.

S a mint látta, hogy a sötétedő tájról a várnak egyik udvarára téved a
tekintetem, a hol a hold egy bágyadt sugara valami fehér kövön
játszadozott:

– Két Csobánczy van ott eltemetve – szólt – a kik nagyon szerették ezt a
fészket.

Elbeszéltem neki, hogyan kerültem a környékre, s kitől tudtam meg, hol
tartózkodik.

– Ön úgy mulat itt, mint egy kiskirály – jegyeztem meg.

– Falusiasan, Magyar úr, falusiasan – felelte szerényen.

Odabenn elcsendesedett a vendégsereg; úgy tetszett, mintha kártyához
láttak volna. Elmerengtünk. Először beszélgettünk egymással úgy, hogy
felettünk csillagmiriád, s nem az a fény világított, melyet az »Első
hazai« állít elő.

Kocczintottunk egy párszor, s a harmadik pohár után álmodozva néztünk le
a sötétbe vesző vidékre, a földre, melyen »apáink vére folyt«…

Egyszerre valami távoli zúgásnak a hangja hatott a fülembe. Mintha
malom-zakatolás lett volna.

Titusz úgy csapott öklével az asztalra, hogy a boros üvegek tánczolni
kezdtek bele.

– Megint lármáz az az átkozott malom!… Még éjszaka se tud nyugton
maradni!… Az »Egyesült Ausztriai« malma – tette hozzá felém fordulva. –
Majd fölveti őket a pénz, hanem azért éjjel se hagyják abba a munkát!…

Aztán fölállt, s bekiáltott a szobába:

– Húzzátok rá, fiúk, ne halljam azt a malmot! Nesztek, itt van egy
kékhasú bankó!…

Kocczintottunk. Odabent pedig megszólalt a czigány:

  Hunnia nyög letiporva,
  Sírnak a bús magyarok…

* * *

Mikor visszakerültem Pestre, a gáztársulatnál azzal fogadtak, hogy az
igazgatóság áthelyezett egy másik osztályba. Úgy hiszem, ennek az
előléptetésnek Titusz örvendett a legőszintébb szívvel.



TARTALOMJEGYZÉK.

  Pókháló kisasszony 1
  Mese a halászról és a tengerészről 16
  Ninive pusztulása 31
  Az ispilánti lányok 57
  Dom Gil, a zöld nadrágú 65
  Bob, az oroszlán 77
  Finish 87
  Liliputi történet 97
  Máli néni 104
  Casanova 117
  Lórántfy özvegye 125
  Nicaragua őrnagy 132
  Esteban testvére 138
  Aqua vitae 152
  A szerelmes gladiátor 169
  Telepathia 178
  A szegény Király Feri 189
  Roland 205
  Dél királynője 216
  A gerolsteini nagyherczegnő 223
  Gyűlölet 234
  Brunswick 241
  A zenélő óra 253
  Szent Szerafin megtérése 262
  Ostoba Ágost halála 278
  Az elégtétel 285
  Melancholic 292
  Rozgonyi Cziczelle 303
  Csák Máté a gázgyárban 313



       *       *       *       *       *



Transcriber's note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


14 |megrontottad gyerek, fejemet |megrontottad gyerekfejemet

14 |elől-a ki |elől, a ki

68 |előtt A frigy |előtt. A frigy

72 |szolgálója leszek |szolgálója leszek.

92 |Még egyet- |Még egyet.

92 |mintha csak. ugyan |mintha csakugyan

149 |Am álljon |Ám álljon

160 |békéje kedvéér |békéje kedvéért

160 |egy párt heti |egy párheti

190 |fö-ne förmedjen |föl ne förmedjen

235 |«Csodálatos!« |»Csodálatos!«

242 |nagyon bonyopalmas |nagyon bonyodalmas

244 |külvárosi Stanley, hez. |külvárosi Stanleyhez.

259 |fényűzésse kellett |fényűzéssel kellett

259 |szabadelvű séget |szabadelvűséget

280 |megvizsgálta Agostot |megvizsgálta Ágostot

303 |egy felórára |egy félórára





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Álomvilág - Elbeszélések" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.