Title: Új versek
Author: Ady, Endre, 1877-1919
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Új versek" ***


available by the Google Books Library Project.



ADY ENDRE

ÚJ VERSEK

NAGY SÁNDOR CÍMLAPJÁVAL

BUDAPEST

PALLAS IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1906.

  Áldott legyen, ki: te meg én,
  … Kiért mi sírtunk,
  Kit forró lázunk eldobott,
  Öleltetőnk, kit sohse bírtunk,

  Ki másoké: a gyermekünk,
  Új igére, új dalra termett.
  … Ki eljövend,
  Kit küldtek régi bánatok.

_E versek mind-mind a Léda asszonyéi,
aki kedvelte és akarta őket. Én el szoktam
pusztítani a verseimet fogyó életem
növő lázában, mély viharzásokon és poklok
tüzében. Ennek a néhány versnek
megkegyelmeztem. Engedtem őket életre
jönni s átnyújtom őket Léda asszonynak._

  Góg és Magóg fia vagyok én,
  Hiába döngetek kaput, falat
  S mégis megkérdtem tőletek:
  Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

  Verecke híres útján jöttem én,
  Fülembe még ősmagyar dal rivall,
  Szabad-e Dévénynél betörnöm
  Új időknek új dalaival?

  Fülembe forró ólmot öntsetek
  Legyek az új, az énekes Vazul,
  Ne halljam az élet új dalait,
  Tiporjatok reám durván, gazul.

  De addig sírva, kínban, mit se várva
  Mégis csak száll új szárnyakon a dal
  S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
  Mégis győztes, mégis új és magyar.



LÉDA ASSZONY
ZSOLTÁRAI


A mi gyermekünk.

  Bús szerelmünkből nem fakad
  Szomorú lényünknek a mása,
  Másokra száll a gyermekünk,
  Ki lesz a vígak Messiása,
  Ki majd miértünk is örül.

  Ha jönnek az új istenek,
  Ha jönnek a nem sejtett órák,
  Valamikor, valamikor
  Kipattannak a tubarózsák
  S elcsattan hosszú csoda-csók.

  Mások lesznek és mink leszünk:
  Egy napvirág-szemű menyasszony
  S egy napsugár-lelkű legény.
  A tubarózsa illatozzon
  S áldott legyen a mámoruk.

  S áldott legyen, ki: te meg én,
  Ki az övék, kiért mi sírtunk,
  Kit forró lázunk eldobott,
  Öleltetőnk, kit sohse bírtunk,
  Ki másoké: a gyermekünk.

  Kit napvirág és napsugár
  Új igére, új dalra termett,
  Áldott legyen, ki eljövend,
  Az idegen, nagy álmú Gyermek,
  Kit küldtek régi bánatok.


A vár fehér asszonya.

  A lelkem ódon, babonás vár,
  Mohos, gőgös és elhagyott.
  (A két szemem ugy-e milyen nagy?
  És nem ragyog és nem ragyog.)

  Konganak az elhagyott termek,
  A bús falakról rámered
  Két nagy, sötét ablak a völgyre.
  (Ugy-e milyen fáradt szemek?)

  Örökös itt a lélekjárás,
  A kripta-illat és a köd,
  Árnyak suhognak a sötétben
  S elátkozott had nyöszörög.

  (Csak néha, titkos éji órán
  Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.)
  A fehér asszony jár a várban
  S az ablakokon kinevet.


Mert engem szeretsz.

  Áldott csodáknak
  Tükre a szemed,
  Mert engem nézett.
  Te vagy a bölcse,
  Mesterasszonya
  Az ölelésnek.
  Áldott ezerszer
  Az asszonyságod,
  Mert engem nézett,
  Mert engem látott.
  S mert nagyon szeretsz:
  Nagyon szeretlek
  S mert engem szeretsz:
  Te vagy az Asszony,
  Te vagy a legszebb.


A könnyek asszonya.

  Bús arcát érzem szívemen
  A könnyek asszonyának,
  Rózsás, remegő ujjai
  Most a szívembe vájnak,
  Érzem az illatát is ám
  A rózsás gyilkos ujjnak
  S véres szívemre szomorún
  A könnyek hullnak, hullnak.

  Az ajka itt mar édesen,
  A haja ide lebben,
  Az egész asszony itt pusztít,
  Itt, itt: az én szívemben.
  Bosszút itt áll az életért,
  Aknát itt ás a multnak.
  Véres szívemre szomorún
  A könnyek hullnak, hullnak.

  Nagy az én bűnöm. Vesszen is,
  Kire a végzet mérte,
  Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát
  Megérezze, megértse.
  Maradjon szent talánynak Ő,
  Maradjon mindig újnak.
  Véres szivemre szomorún
  A könnyek hullnak, hullnak.


Félig csókolt csók.

  Egy félig csókolt csóknak a tüze
  Lángol elébünk.
  Hideg az este. Néha szaladunk,
  Sírva szaladunk
  S oda nem érünk.

  Hányszor megállunk. Összeborulunk.
  Égünk és fázunk.
  Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
  Ajkad csupa vér.
  Ma sem lesz nászunk.

  Bevégzett csókkal lennénk szívesen
  Megbékült holtak,
  De kell az a csók, de hí az a tűz
  S mondjuk szomorún:
  Holnap. Majd holnap.


Hunyhat a máglya.

  Hunyhat a máglya:
  Ezek a szomorú, vén szemek
  Nem néznek soha másra.

  Léda, elűzhetsz:
  E vén, hű kutya-szemektől
  Sohasem menekülhetsz.

  Szerelmi máglya
  Fölgyujtja tán újra a véred:
  Hiába, mindhiába.

  Jönnek a rémek:
  Ezek a szomorú, vén szemek
  El nem engednek. Néznek.


Hiába kisértsz hófehéren.

  Én beszennyezlek. Én beszennyezlek
  A leghavasabb, legszebb éjen:
  Hiába kisértsz hófehéren.

  Színem elé parancsolom majd
  Fehér köntösös szűzi árnyad,
  Saját lelkemből fölcibállak.

  Hiába libeg félve, fázva:
  Telefröccsentem tintalével,
  Vérrel, gennyel, könnyel, epével.

  Hiába reszket, hiába reszket:
  Befoltozom gyanuval, váddal,
  Bepaskolom mérges csalánnal.

  S míg libeg búsan, szerelemben,
  Én kikacagom kósza árnyad,
  Felé fúvok: menj, elbocsátlak.


Vad szirttetőn állunk.

  Vad szirttetőn mi ketten
  Állunk árván, meredten,
  Állunk összetapadtan,
  Nincs jajunk könnyünk, szavunk:
  Egy ingás és zuhanunk.

  Véres hús-kapcsok óvnak,
  Amíg összefonódnak:
  Kékes, reszkető ajkunk.
  Míg csókolsz, nincsen szavunk,
  Ha megszólalsz: zuhanunk.


Tüzes seb vagyok.

  Tüzes, sajogó seb vagyok, égek,
  Kínoz a fény és kínoz a harmat,
  Téged akarlak, eljöttem érted,
  Több kínra vágyom: téged akarlak.

  Lángod lobogjon izzva, fehéren,
  Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
  Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
  Nagyon kivánlak, nagyon kivánlak.

  Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
  Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
  Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
  Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.


A fehér csönd.

  Karollak, vonlak s mégsem érlek el:
  Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
  Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
  Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
  Állunk és várunk csüggedt a kezünk
  A csókok és könnyek alkonyatán.
  Sikoltva, marva bukjék rám fejed
  S én tépem durván bársony-testedet.
  Nagyon is sima illatos hajad,
  Zilálva, tépve verje arcomat.
  Fehér nyakad most nagyon is fehér,
  Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.
  Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
  Megállt az élet, nincsen több sora,
  Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
  Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
  Fehér ördög-lepel hullott miránk,
  Fehér és csöndes lesz már a világ,
  Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
  Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
  Megöl a csend, ez a fehér lepel:
  Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.


A másik kettő.

  Csókoljuk egymást, együtt pihenünk,
  Áltatjuk egymást, hogy egymásra vártunk,
  Halvány az ajkunk, könnyes a szemünk,
  Sápadt a lángunk.

  Piros kertek közt futott az utunk,
  Piros, bolond tűz lángolt szíveinkben,
  Egymás szemébe nézni nem tudunk,
  Itt sápadt minden.

  Csókoljuk egymást biztatón, vadul,
  Nappalba sír be minden csókos estünk,
  Hiába minden, csók ha csókra hull,
  Hideg a testünk.

  S piros kertekből, úgy tetszik nekünk,
  Közelg egy leány és egy ifjú ember
  S mi ím egyszerre forrón ölelünk,
  Nagy szerelemmel.


Egy ócska konflisban.

  Királyném, kigyultak a lángok,
  Aranyos hintónk íme száll,
  Ma a nép közé vegyülünk el,
  Te a királyné s én a király.
  Lásd, ez a fényes kocsitenger,
  A villámfényes fák alatt
  Mi érettünk hullámzik, fénylik,
  Hogy téged s engem lássanak.
  Királyném, bocsásd le a fátylad:
  Ma este kegyosztók leszünk.
  (Döcög, döcög az ócska konflis
  És mi sápadtan reszketünk.)

  Királyném, megölnek a vágyak.
  Sohse vágyott, mint te meg én,
  Földi pár ugy az élet-csúcsra
  És sohse volt még ily szegény.
  Vágy, élet és sugár a lelkünk
  És utunk mégis koldus-ut,
  Jogunk van minden fényességhez,
  Amit az élet adni tud,
  Király vagyok és te királyné,
  Hát trónunk sohse lesz nekünk?
  (Döcög, döcög az ócska konflis
  És mi sápadtan reszketünk.)


Léda a hajón.

  Hurráh, jön az Öröm hajója
  És hozza Lédát már felém.
  Virágos, pompás szőnyegén
  Én asszonyom már látlak, látlak:
  Hajadban a vérvörös rózsa.
  Ugy-e kivánsz? Én is kivánlak.
  Hurráh, mi rég nem láttuk egymást.

  Óh jaj, szédülök itt a parton,
  Óh jaj, most mindjárt itt leszel,
  Kérdezlek majd és kérdezel
  És összecsap két szomju-lélek
  És fejemet kebledre hajtom.
  Jaj ne. Ne jöjj. Reszketek, félek.
  Oh jaj, mi rég nem láttuk egymást.


Ima Baál istenhez.

  Oh Baál, Nagyur, ez az irgalom-óra,
  Mi itt a gályán most hozzád kiáltunk,
  Nézz hát reánk, reánk, két kárhozóra.
  Nem én reám. Hisz én mi vagyok? Féreg.
  Pártütő isten, összetépett lélek,
  Elesett titán. De itt van a párom:
  Kegyetlen, nagy Baál, jóságodat várom.
  Bus asszony-ember, de lelke Nap üszke,
  Szomorú szemű, de nagyszomjú, büszke,
  Didó királynő, csókolva is vádló,
  Hajh, beteg csókú, de mindenre váró,
  Bíborra termett, egyetlen egy némber.
  Óh Baál, álj mellénk lelked kegyelmével.
  Minden-Pénzeknek trónján valahol
  Fordítsd felénk fényes, kegyetlen arcod.
  Én harcolnék. Megharcolnám a harcot,
  Tudok alázva élni, lélek-áron,
  De nézz reá: királynő az én párom,
  Selyemvánkost áztathat csak a könnye,
  Selyemzászlót lengethet csak a gályánk.
  Oh öntsd reánk aranykönnyed folyását,
  Oh öntsd reánk, véres aranyak atyja,
  Oh nézz reánk, a két legkoldusabbra.
  Ha ide néznél, vad aranyszíved
  Összeszorulna. Könnyed eredne,
  S úszó, sötét gályánk szőnyegére
  Óh hullna az arany, hullna egyre.


A tó nevetett.

  Alkonyban szálltunk
  Együtt a tavon,
  Idegen ölű,
  Ringató ölű,
  Félelmes ölű,
  Mélyvizű tavon.
  Régi kínoknak
  Bús köntösében
  Úsztunk a tavon
  S az éjre vártunk.

  Öreg hajósunk
  Karja reszketett,
  Havas ormokról
  Zúgtak a szelek,
  A tó harsogott,
  Hívott, kiabált,
  Zúgott, jajgatott,
  A tó nevetett.
  Szálltunk, hajóztunk.

  (A kínjainkat
  – Súgtam csendesen –
  Oldjuk végre fel.
  Szent sír ez a tó,
  Szerelmes karú,
  Titkot őriző.
  Ez ölelni tud,
  Örökre ölel
  És áldva ringat.
  Nem tudja senki,
  Ha ő átkarol,
  Zuhanjunk, gyere.)
  Ő néz, néz reám
  És búsan tekint
  És vágyón tekint
  A partok fele.
  Szállunk, rohanunk:
  Óh menni, menni,
  Óh élni tovább,
  Bús kínok alatt
  Járni, szenvedni,
  De lenni, lenni.
  A tó nevetett
  Utánunk vadul,
  A mélyvizű tó,
  Idegen ölű,
  Szerelmes ölű,
  Áldott karú tó.
  A tó nevetett,
  S bármerre megyünk
  Azóta mindig:
  Minden alkonyon
  Halljuk nevetni.


Meg akarlak tartani.

  Őrjít ez a csókos valóság,
  Ez a nagy beteljesülés,
  Ez a megadás, ez a jóság.

  Öledbe hullva, sírva, vágyva
  Könyörgök hozzád, asszonyom:
  Üzz, kergess ki az éjszakába.

  Mikor legtüzesebb az ajkam,
  Akkor fagyjon meg a tied,
  Taposs és rúgj kacagva rajtam.

  Hóhérok az eleven vágyak,
  Átok a legszebb jelen is:
  Elhagylak, mert nagyon kivánlak.

  Testedet, a kéjekre gyultat
  Hadd lássam mindig hódítón,
  Illatos vánkosán a multnak.

  Meg akarlak tartani téged,
  Ezért választom őrödül
  A megszépítő messzeséget.

  Maradjon meg az én nagy álmom
  Egy asszonyról, aki szeret
  S akire én örökre vágyom.


Csak jönne más.

  Hódolni kergetem elébed
  A vágyak éhes csapatát,
  Nomád, vad, büszke csapatát
  A vérnek.

  Irigyellek, szánlak, utállak,
  Szerencsés koldusasszonya,
  Királyi koldusasszonya
  A Vágynak.

  Csak tudnék én mást úgy kivánni,
  Mint téged. Óh csak jönne más.
  Egy más asszony. Valaki. Más.
  Akárki.


A Léda szíve.

  Boszorkák dobáltak meg
  A bús csodáknak ligetében.
  Én nem féltem. Én sohse féltem.
  De a szeretőm elszaladt.
  Szép szeretőm: az ifjú Mosoly.

*

  Sírtak s nevettek a boszorkák.
  Köd volt és a gyászos vak éjben
  A bús csodáknak ligetében
  Zuhogva hulltak a szívek
  S én elfödtem az arcomat.

*

  Szíveket dobtak a boszorkák.
  Én nem féltem. Én sohse féltem.
  A bús csodáknak ligetében
  Állottam búsan, egyedül.
  A ködből hulltak a szívek,
  Csúnya, kicsiny, kemény szívek.

*

  Egyszerre szétszálltak a boszorkák,
  Könnyesen, csöndben és fehéren
  A bús csodáknak ligetében
  Egy asszony jött fényben felém
  S én ráemeltem arcomat.

*

  Szemembe nézett s szívéért nyúlt,
  Az arcomon még most is érzem:
  A bús csodáknak ligetében
  Arcomhoz vágta a szívét,
  Meleg, beteg, szegény szívét.


Léda Párisba készül.

  Van valakim, aki Minden,
  Aki elhagy, aki itthagy:
  Páris, Páris, állj elébe,
  Téritsd vissza, ha lehet.

  Állj elébe s mondd meg néki,
  Hogy én fiad vagyok, Páris,
  Elűzötten, száműzötten,
  Messze tőled. De fiad.

  Mondd meg néki, hogy te küldted
  Magad helyett bús fiadnak,
  Kis szerelmét az életnek
  Ne vegye még tőlem el.

  Élni, élni, be jó volna,
  Ámulni még. Páris, Páris,
  Üzend meg a leányodnak:
  Hogy ha elmegy, meghalok.


Az utolsó mosoly.

  Óh, nagyon csúnyán éltem,
  Óh, nagyon csúnyán éltem:
  Milyen szép halott leszek,
  Milyen szép halott leszek.

  Megszépül szatir-arcom,
  Megszépül szatir-arcom:
  Mosoly lesz az ajkamon,
  Mosoly lesz az ajkamon.

  Üveges, nagy szememben,
  Üveges, nagy szememben
  Valaki benneragyog,
  Valaki benneragyog.

  Mosolyos, hideg ajkam,
  Mosolyos, hideg ajkam:
  Köszöni a csókodat,
  Köszöni a csókodat.


Vén faun üzenete.

  Bús maskarája a világnak,
  Apolló, a faun-mezü:
  Üzenek néked, Léda. Várlak.

  Tavasz van itt a Duna-tájon
  És én olykor vért köhögök,
  Szép itt az élet, csupa álom.

  Pán-kereső utamba most már
  Mámor-gályák utasa én
  Itt állok a zord Bizonyosnál.

  A lelkem még ronggyá-szedettebb,
  Testem röpítné könnyű szél
  Hádesz felé. És, és: szeretlek.

  Uj dalokat nem hallasz tőlem,
  Csókom sincs csókolnivaló,
  De kellesz e tavasz-időben.

  Hogy akkor majd rám hajoljál,
  Fülembe csókold, mit te tudsz
  «Csúf faunom Apolló voltál.»


Várnak reánk Délen.

  Sikongnak a meleg szelek
  Messze Délen, messze Délen,
  Várnak reánk, várnak reánk
  Valahol egy tengerszélen.

  Ott hallgattuk valamikor
  Lármáját nagy, kék vizeknek.
  Nem hallunk mi, nem hallunk mi
  Soha szebbet, soha szebbet.

  Bárka áll a kék vízen most,
  Útra indul talán már ma,
  Ha lekésünk, ha lekésünk
  Sohse tér meg az a bárka.

  Sikongnak a meleg szelek.
  Kék tengernek kék vizében
  Üresen úszik a hajónk
  Messze Délen, messze Délen.


Héja-nász az avaron.

  Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
  Vijjogva, sírva, kergetőzve,
  Két lankadt szárnyú héja madár.

  Új rablói vannak a Nyárnak,
  Csattognak az új héja-szárnyak,
  Dúlnak a csókos ütközetek.

  Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
  Valahol a Őszben megállunk,
  Fölborzolt tollal, szerelmesen.

  Ez az utolsó nászunk nékünk:
  Egymás húsába beletépünk
  S lehullunk az őszi avaron.



A MAGYAR UGARON


A Hortobágy poétája.

  Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
  Kínzottja sok-sok méla vágynak,
  Csordát őrzött és nekivágott
  A híres magyar Hortobágynak.

  Alkonyatok és délibábok
  Megfogták százszor is a lelkét,
  De ha virág nőtt a szívében,
  A csorda-népek lelegelték.

  Ezerszer gondolt csodaszépet,
  Gondolt halálra, borra, nőre,
  Minden más táján a világnak
  Szent dalnok lett volna belőle.

  De ha a piszkos, gatyás, bamba
  Társakra s a csordára nézett,
  Eltemette rögtön a nótát:
  Káromkodott vagy fütyörészett.


El a faluból.

  A kis harang a régi,
  Mely belezúg a csöndbe,
  A szürkeség a régi,
  Fölévirít a tavasz.

  Minden, minden a régi,
  De én hol élek, járok?
  Nem voltam ilyen messze,
  Nem voltam soha, soha.

  Belehalok, ha mondják,
  Hogy én itt szálltam útra,
  Megtagadom a csókot,
  Amely útra indított.

  Én a bolondos zajnak,
  Én a cifra Városnak
  Vagyok a kóbor lelke,
  Ne gyalázz meg hát, falu.

  Óh kapj fel, innen Város,
  Ragadj el innen, Város:
  Kik messze kiröpültek,
  Sohse térjenek haza.


Búcsu Siker-asszonytól.

  Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.
  Lantot, hitet vígan szegre akasztok.
  Kicsit pirulok. Én és a Siker?
  Jöjjenek a tilinkós álparasztok,
  Jöjjenek a nyafogó ifju-vének,
  Jöjjenek a finom kulturlegények.
  Nem is tudom, hogy mi történt velem,
  Hát sokat érne itt a győzelem?
  S én száz arcban is kináltam magam,
  Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.

  Ügyes kellner-had famulusa tán?
  Éhes szemben vörös, vadító posztó?
  Legyek neves hős kis kenyércsatán?
  Fussak kegyért én, született kegyosztó?
  Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,
  Úri dölyffel megállni, mosolyogni,
  Míg tovább tánczol kacsintva, híva
  A Siker, ez a nagy hisztérika.
  Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.
  Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.


Ének a porban.

  Roggyant a lábam, süppedt a mellem,
  Itt az ideje, össze kell esnem.
  Lerogyok vígan, elnyúlok bátran,
  Lalla, lalla,
  Rokkantak halmán, nagy éjszakában.

  Nagy rokkanásom kinek se fájjon,
  Nem első hullás ezen a tájon:
  Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik,
  Lalla, lalla,
  Rokkanva ér el az éjszakáig.

  Mocsaras rónán bércekre vágytam,
  Egy kis halomig hozott a lábam.
  Forró, szűz lelkünk rakjuk a sutra,
  Lalla, lalla,
  Be megjártad itt, óh Zaratusztra.

  Ám néha mégis szóljon az ének
  Bús ég-vívásnak, átok-zenének,
  Csalogatónak. Hadd jöjjön más is,
  Lalla, lalla,
  Rokkanjon más is, pusztuljon más is.


A Tisza-parton.

  Jöttem a Gangesz partjairól,
  Hol álmodoztam déli verőn,
  A szívem egy nagy harangvirág
  S finom remegések: az erőm.

  Gémes kút, malom alja, fokos,
  Sivatag, lárma, durva kezek,
  Vad csókok, bambák, álom-bakók.
  A Tisza-parton mit keresek?


Költözés Átok-városból.

  Nekropoliszban zene zendült
  Egy süket, őszi napon.
  Én már meghaltam akkor régen
  S feküdtem vörös ravatalon.

  Sírt az ajtóm. Csöndben belépett
  Valaki és nevetett,
  Valaki, kiért sokat sírtam
  S akit halottan is szeretek.

  Megsímogatta sárga arcom
  És kacagott, kacagott:
  «Fény-emberem idekerültél?
  Csúf Budapest a ravatalod?»

  «Hát nem emlékszel már a fényre,
  Mely déli sírokra száll?
  Itt Budapesten csúf az élet
  S ezerszer csúfabb a halál».

  «Gyere innen Átok-városból,
  Gyere halottam, velem,
  Itt nem lehet szépet álmodni,
  Itt nincsen könnyes nagy szerelem.»

  És kezeim puhán megfogta
  És kacagott, kacagott
  S azóta déli temetőbe
  Készül egy szegény halott, halott.


Lelkek a pányván.

  Kipányvázták a lelkemet,
  Mert ficánkolt csikói tűzben,
  Mert hiába korbácsoltam,
  Hiába űztem, hiába űztem.

  Ha láttok a magyar Mezőn
  Véres, tajtékos, pányvás ménet:
  Vágjátok el a kötelét,
  Mert lélek az, bús magyar lélek.


Korán jöttem ide.

  Későn jött az az asszony
  Aki néz, akit áldok
  És ez a Puszta megöl,
  Hol hasztalan kiáltok.

  Óh ez a nagy sivatag,
  Óh ez a magyar Puszta,
  Szárnyaimat már hányszor
  Sározta, verte, húzta.

  Ténfergek s már az sincsen,
  Ami könnyre fakasszon:
  Korán jöttem én ide
  S későn jött az az asszony.


A krisztusok mártirja.

  Vad, nagyszerű rajongást oltott
  Az Érnek partja én belém,
  Csupa pogányság volt a lelkem,
  Gondtalan vágy és vak remény.
  Forgott körültem zagyva módon
  Lármával, vadul a világ
  És én kerestem egyre-egyre
  Valami nagy Harmóniát.

  Paraszt Apollónak termettem,
  Ki dalos, erős és pogány,
  Ki szeretkezve és dalolva,
  Dől el az élet alkonyán.
  Pogány erőtől, daltól, vágytól
  A lelkem immár nem buzog,
  Megöltek az evangélisták,
  Az életbölcsek, krisztusok.


A lelkek temetője.

  E föld a lelkek temetője,
  Ciprusos, árva temetője,
  Sok vér ömlött itt valaha
  S maggyilkos méreg lett belőle.

  Itt azok éltek, kik nem éltek,
  A legkülömbek sohse éltek,
  Itt meddő a nagy gerjedés
  S százszor boldogak a vetéltek.

  Ez a szomorú magyar róna,
  Halálszagú, bús magyar róna,
  Hány megölt lélek sikoltott
  Bús átkot az egekig róla.

  Óh boldogok itt, kik nem éltek,
  A legkülömbek sohse éltek,
  Itt meddő a nagy gerjedés
  S százszor boldogok a vetéltek.


Ihar a tölgyek közt.

  Száradjon ki az iharfa,
  A büszke fa, a magyar fa,
  Amely engem gyökerével,
  Bever, lehúz, ide láncol.

  Leveleit elhullassa,
  Virágait korán esse,
  Sohse lássa, sohse lássa
  A szent Napot terebéllyel.

  Lombtalan lomb a mi lombunk,
  Virágölő a virágunk,
  Árnyéktalan az árnyékunk.
  Miért legyünk erdő csúfja?

  Álljunk az Égnek meredten,
  Lombtalanul ő is, én is.
  Tölgyek között, tölgyek között
  Nyomorultul miért éljünk?


Elűzött a földem.

  Az én földem aludni akar,
  Itt most szent, néma árnyak ingnak.
  Engem ideűztek a hegyek,
  Ez az én földem. Itt ütök
  Téli tábort az álmaimnak.

  Kék hegyek ködje omlik ide,
  Hóharmatos a tarka avar,
  Az én földem aludni akar:
  Pedig én ide ünnepre jövök,
  Fura lányokkal jövök ide:
  Rózsa-lugas kell, nászágy kell nekünk,
  Hahó vén alvó, itt megpihenünk.
  Meddő álmok e sápadt némberek,
  Menyasszony mind, az egész sereg,
  Elmúlt a nyár s ez mind nászágyra vár:
  Ködharangok búgnak, zene szól,
  Jön a vőlegény a hegyek alól.

  Hideg ez a sík, fátyolos arcú.
  Átgázolom a ködtakarót. Csönd.
  Dobogok lábammal a földön,
  Hiába költöm, hiába költöm:
  Az én földem aludni akar.
  Károgó varjak csapata száll,
  De néma, de csöndes az avar.

  «Megjöttem. Hallod. Én vagyok itthon,
  Aki rég elment, az a fiad.»
  Bomlik a fátyol, reszket a sóhaj,
  A hullafoltos, vén Alvó riad.
  «Honnan jösz?» «A városból jövök,
  Hozzád jövök, már rég haza vágyom.»
  «És mit akar itt e cifra sereg?»
  «E cifra sereg? Hát látod te is?
  Ez mind csak álom, néhány nyári álom.
  Forrók, buják, meddők szegények,
  Együtt bolyongtunk, velük élek,
  Nem tudta megáldani sehogy
  Szomjas méhüket a városi nyár,
  Erődért jöttünk a nagy pillanathoz,
  Ez a meddő sereg csodádra vár.»

  A köd kavargott, rám ült, befedett,
  Átokzsivaj zúgott az avaron:
  «Legyetek meddők, így akarom.
  Bomló, beteg vágy nászt itt nem terem,
  Az én síkomon nyílt a szerelem.
  Itt a Jövő az úr a csók felett,
  Itt nyáron szeret, a ki szeret.
  Űző vágynak itt nem üt csókos óra,
  Pusztulj innen város beteg lakója,
  Itt szűz világ van, álomnak szaka
  S nem villámfényes nap az éjszaka,
  Betelő a vágy, testes az álom,
  Az élet mindig győz a halálon,
  Itt álom és csók tiszta és egész,
  Utánuk nem láz jő: szent pihenés.
  Itt kínzó láz nem pusztít a szíven:
  A sík ölel, terem és megpihen.
  Az én sík-lelkem benned a lélek,
  Neked nem kellett a sík-élet:
  Szólít a város, várnak a hegyek,
  Én idegennek ágyat nem vetek.
  Bús álmaiddal vándorolj tovább,
  Oda, hol egymás öldöső fele,
  A Csóknak és Termésnek istene,
  Oda, hol célja, rendje nincs a csóknak
  S becsük van a magtalan álmodóknak
  Hol betelő vágy nincs s örök a láz:
  Itt nincs már csók, megérett a kalász.»

  Kalásztalan, bús lelkem indult,
  Elhalt a ködharangok hangja s a zene
  S én szálltam az álom-lányok csapatával
  A város fele.
  A szárnyam súlyos, szörnyű nesztelen,
  Nézem a várost és nincsen szemem,
  Sírnék: nincs könnyem, szólnék: nincs szavam,
  Csak szállok búsan, némán magasan:
  Elűzött a földem.


Találkozás Gina költőjével.

  Hahó, éjszaka van,
  Zúgó vadonban őrület-éj,
  Hahó, ez itt a vaáli erdő:
  Magyar árvaság,
  Montblank-sivárság,
  Éji csoda és téli veszély.
  Hahó, a lábam félve tapos:
  Amott jön Gina és a költő
  És fölzendül a vad Iharos.
  Csont-teste vakít
  A nagyszerű vénnek,
  Ginát vidáman hozza kezén,
  Hahó Gina él.
  Engedd a kezedről:
  Ez az én asszonyom,
  Az enyém.
  És zúg az erdő, Gina remeg.
  Léda. Kiáltok.
  Léda. És néz reám
  A csontváz-isten, lelkemnek atyja,
  Néz és nevet.
  Fölém mered csont-karja
  A homlokomig, simogatón, felém
  És az erdőn kigyulad a fény.
  Hahó, száll Léda, Gina fut
  S a fák közt az örök egyedülség
  Bús, magyar titka zúg.
  Hahó, őrület-éj.
  Szent csont-lábakhoz
  Vergődve esem
  És zúg az erdő sorsot-hirdetőn
  Félelmesen.
  S homlokomon simogat kezével
  A Montblank-ember,
  Én szent elődöm, nagy rokonom
  S itt érezek
  Egy szent kezet azóta mindig,
  Egy csont-kezet
  A homlokomon.


A magyar Ugaron.

  Elvadult tájon gázolok:
  Ős, buja földön dudva, muhar.
  Ezt a vad mezőt ismerem,
  Ez a magyar Ugar.

  Lehajlok a szent humusig:
  E szűzi földön valami rág.
  Hej, égig-nyúló giz-gazok,
  Hát nincsen itt virág?

  Vad indák gyűrűznek körül,
  Míg a föld alvó lelkét lesem,
  Régmult virágok illata
  Bódít szerelmesen.

  Csönd van. A dudva, a muhar,
  A gaz lehúz, altat, befed
  S egy kacagó szél suhan el
  A nagy Ugar felett.



A DALOLÓ PÁRIS


Egy párisi hajnalon.

  Sugaras a fejem s az arczom,
  Amerre járok, száll a csönd, riad,
  Fölkopogom az alvó Párist,
  Fényével elönt a hajnali nap.

  Ki vagyok? A győzelmes éber,
  Aki bevárta ime a Napot
  S aki napfényes glóriában
  Büszkén és egyedül maga ragyog.

  Ki vagyok? A Napisten papja,
  Ki áldozik az éjszaka torán,
  Egy vén harang megkondul. Zúghatsz.
  Én pap vagyok, de pogány pap, pogány.

  Harangzúgás közt, hajnalfényben
  Gyujtom a lángot a máglya alatt,
  Tánczolnak lelkemben s a máglyán
  A sugarak, a napsugarak.

  Evoé szent ős láng, Napisten.
  Még alszik itt e cifra rengeteg,
  Én vártam, lestem a te jöttöd,
  Papod vagyok, bolondod, beteged.

  Sápadt vagyok? Piros sugárt rám.
  Boldog Ad üköm pirosabb legény
  Volt ugyebár, mikor papod volt?
  Hej sápadok már ezer éve én.

  Szent Napkeletnek mártirja vagyok,
  Aki enyhülést Nyugaton keres,
  Táltosok átkos sarja talán.
  Sápadt vagyok? Oh fess pirosra, fess.

  Gyülölöm dancs, keleti fajtám,
  Mely, hogy kifáradt, engemet adott,
  Ki sápadtan fut Napnyugatra,
  Hogy ott imádja Urát, a Napot.

  Hogy volt? Mindegy. Fáradt a vérem,
  Imádom a fényt, lángot, meleget,
  Keresek egy csodát, egy titkot,
  Egy álmot. S nem tudom mit keresek.

  Keleti vérem, ez a lomha,
  Szomjúhozóan issza Nyugatot:
  A Napisten legbúsabb papja
  Rég kiszórt, fáradt sugara vagyok.

  Egy nóta csal. Rég dalolhatta
  Szent Ázsiában szép, vad barna lány,
  Egy illat űz, csodavirágból
  Lehelte tán be egyik ősanyám.

  Valami ősi, régi rontás
  Száll előttem s én lehajtom fejem,
  Várok valamit. S amit várok,
  Nem dicsőség, nem pénz, nem szerelem.

  Mit várok? Semmit. Egy asszony
  Utamba állt és néha csókot ad:
  Sohse látott ez a csókos Páris
  Betegebb és szomorúbb csókokat.

  Várok. Lesz egy végső borzongás,
  Napszálltakor jön, el fog jönni, el
  S akkor majd hiába ébresztnek
  Könnyes csókkal és csókos könnyüvel.

  Elmúlik a Napisten papja,
  A legfurcsább és a legbetegebb,
  Aki fáradt volt, mielőtt élt
  S aki még Párisban sem szeretett.

  Evoe szent ősláng, Napisten,
  Kihuny a láng, Páris riadva zúg,
  Uj csatára indul az Élet,
  A nagyszerű, a pompás, a hazug.

  Én is megyek, kóbor, pogány hős,
  Uj balga Don, modern, bolond lovag,
  Ki, mi van is, irtja, kiszórja
  Önlelkéből az áldott álmokat.

  Sugaras a fejem s az arcom,
  Zúg a harang, megyek lassan tovább:
  Megáldozott a dús Párisnak
  Kövein a legkoldusabb nomád.


Három Baudelaire-szonett.


I.

  Örökkön hajt a Démon, űz, kisérget,
  Halk levegőként úszkálgat körültem,
  Tüdőmbe suhan s én gyötrődve égek
  Örökös vágyban, szomjúságban, tűzben.

  Néha, mert tudja, imádom a Szépet,
  Elém a legszebb némber képét hozza,
  Képzelt okot ad, száz hazug mentséget
  S kapatja ajkam gonosz italokra.

  Isten arcától így visz messzebb, messzebb,
  Engem lihegőt, fáradtat, tépettet,
  El, a nagy Untság bús sivatagára.

  Zavart szemembe kap s előttem vágtat,
  Piszkos rongyok és nyitott sebek árnya
  S egész rémes tára a Pusztulásnak.


II.

  Édes és kínos a pislogó lángba
  Meredni s várni téli éjben, csöndben,
  Miként száll, száll föl a multaknak árnya,
  Míg a harangok búgnak kint a ködben.

  Boldog a harang, mely vénhedten is cseng
  S ifjú torokkal küldi messze tájra
  Hívó, szent dalát, mindig bátran, frissen,
  Miként őrsátor vén, hű katonája.

  Csak az én szegény, bús lelkem repedt el
  S ha hideg éjek rémét dalsereggel
  Vágyik elűzni, hangja csuklik, retten:

  Mintha egy vértó partján elfeledten
  Holttestek alatt sebesült hörögne,
  Ki ott vész kínban, lenyomva örökre.


III.

  Bűvös, szép őszi ég vagy, tündöklés, rózsaszirom.
  Bennem a szomorúság tengere sírva árad
  S ha visszafut, otthagyja fanyar, bús ajkaimon
  Maró emlékezetét keserű iszapjának.

  Kezed hiába csúszik alélt keblemen tova,
  Amit keres, barátnőm, marczangolt hely, üres rég,
  Széttépte azt az Asszony vad karma, éhes foga,
  Óh ne keresd a szívem, az állatok megették.

  Palota volt a szívem s a tömeg befertőzte,
  Most benne orgiáznak, gyilkolnak, civódnak ott.
  Meztelen kebled körül parfüm szálldos felhőzve.

  Lelkek kemény korbácsa, óh Szépség. Te akarod.
  Lobbantsd fel ünneppiros lángjával tűzszemednek
  A rongyokat, amiket a rablók itt feledtek.


Jehan Rictus strófáiból.

  Koldusait a csóknak és reménynek,
  Kiket legyőzött, letiport az Élet,
  Ha dús leszek majd, én a koldus, árva,
  Behívom egy új, fényes palotába.
  Milyen sereg lesz. Már előre látom:
  Jönnek rongyokban, véznán, halaványon,
  Akiknek mindig hazudott az Élet,
  A megcsömörlők, undorodtak, vének,
  A kiknek hátát véresre taposták
  Birkózni tudó, ügyesebb legények.

*

  Ház lesz. Tán kunyhó. Vagy egy deszka-pad tán,
  De irgalom fog lakozni felette,
  Nem mint a jó szív sok bűzös barakkján,
  Hol elkönyvelik az irgalmasságot
  S hol nem lel senki könnyre, szeretetre.
  Ház, hol nem hull ránk megvetés és átok.

*

  Istenem. Egy ház. A mienk egészen.
  Hol nincs házmester, fertály és robot-nap,
  Hova a fáradt bátoran benyithat,
  Csak érezze, hogy a földön van épen
  S piheghet bátran, szabadon és mélyen.


II.

  Él minden szívben egy bolond Kiméra,
  Van mindenkinek álom-szeretője:
  Ráleltem én is már a magaméra.
  Enyém. Ne fájjon a más feje tőle.

  Hajh, mert veszett egy legény vagyok én ám:
  Amíg mások a vackon szenderegnek,
  Én egy Madonnát hivogatok némán,
  Nagyasszonyát az esett embereknek.

  Bolond kis eset. Sokszor sírni késztet:
  Nyakig a szennyben, mindig akkor látom,
  Mikor a hátam gyönge egy ütésnek
  S bőröm egy garast nem ér örök áron.

  Mikor húz a sár s mint a puskafojtást,
  Úgy rágom össze fogammal a szitkom,
  Mikor vergődöm és dühöngök folyvást,
  Akkor jelensz meg én sugaras Titkom.

  Ott a barakkban, ott látom az ágyon,
  Őt a csodásat, szűzet és fehéret.
  – Te, Te, Királynő, én rongy nyoszolyámon?
  S elszáll holt fénnyel, mire odaérek.

  Hogy ki? Nem tudom. És sohase kérdem.
  Ugy kél föl bennem, mint nyáreste Holdja,
  Ugy lobog, mint a fáklya csodafényben,
  Ő az én lelkem lobbantó koboldja.

  Éjem és Sorsom egy mély katlanában
  Valahol les rám. Melle nyíló rózsa,
  Úgy tüzel, úgy ég két szeme a vágyban,
  Bennük buzog tán minden Idők csókja.

  Ő tán a Szépség, Irgalom? Be várom.
  S Ő én reám vár. Be régen is várhat,
  Míg átgázolok könnyen, véren, sáron.
  Ő nem csúfolja az én rossz ruhámat.

  Óh, messze van még. Szent, sápadó árnya
  Behúll vermén a titkos, barna Estnek,
  Síroknak földjén lehet a hazája,
  Hol süket kéjjel, álomban szeretnek.

  De egyszer. Nyirkos, gyilkos, éji órán,
  Óh borzalom és keserűség Éje,
  Könyörülsz majd az aszfaltok lakóján
  S szűzen, csókosan elküldöd eléje.

  De kit? (Óh rongyos koldus, bamba, léha,
  Hogy a te vágyad vágyakat fakasszon?
  Nézted tükörben vánnyadt tested néha?)
  Hol az a híres, csókos, szűz Menyasszony?

  Én istenem. Hisz olyan mindegy végre,
  Azért szeretne, hogyha élne, vóna.
  (Baktass, rohanj hát tovább a vad éjbe
  S álmodj, ha még tudsz, álmok álmodója.)


Este a Bois-ban.

  Befödte lelkemet és Párist
  Muzsikás, halk, szomorú este,
  Eltévedtünk. A nagy Bois-ban
  A kocsim az utat kereste.
  És mintha rólunk ki se tudna,
  És mintha minket ki se várna,
  Baktattunk álmos gördüléssel.
  Nagymessziről zúgott a lárma,
  A fákon át hívtak a mécsek,
  Szomorú volt nagyon a lelkem,
  A kocsis nótát fütyörészett.

  Nagy éjszakába mintha hullnánk,
  Csoda-világba, végtelenbe,
  Új, titkos földre, új időbe,
  Új létezésbe, új jelenbe,
  Szent árnyak kerengtek előttünk.
  Hahó, kocsis: kis, fehér házba
  Amott, amott. Hahó. Repüljünk.
  Hajts, hajts. A múltba, ifjúságba.
  Ott. Látom. Jaj. Villámos élet,
  A nagy Bábel útjára hágtunk.
  Sírtam. A kocsis fütyörészett.


A Gare de l’Est-en.

  Reggelre én már messze futok
  S bomlottan sírok valahol:
  Most sírni, nyögni nem merek én,
  Páris dalol, dalol.

  Én elmegyek most, hazamegyek,
  Már sziszeg, dohog a vonat,
  Még itt van Páris a szívemen
  S elránt az alkonyat.

  Most fűt bolond-sok álmom alá
  A füttyös, barna szörnyeteg.
  Holnap fehérebb én leszek-e?
  Vagy a svájci hegyek?

  Holnap fehérebb én leszek, én
  Téli sírkertek szele jő,
  Küldi már a csókjait nekem
  A magyar Temető.

  Óh az élet nem nagy vigalom
  Sehol. De ámulni lehet.
  Szép ámulások szent városa,
  Páris, isten veled.

  Az én hűtlen, beteg istenem
  Ülje itt mindig vad torát:
  A tűzcsóvás felséges Öröm.
  Dalolj, dalolj, tovább.

  Tőled hallja a zsoltárokat
  E koldus, zűrös, bús világ
  S az életbe belehazudunk
  Egy kis harmóniát.

  Dalolj, dalolj. Idegen fiad
  Daltalan tájra megy, szegény:
  Koldus zsivaját a magyar Ég
  Óh küldi már felém.

  Fagyos lehellet és hullaszag
  Száll ott minden virág felett.
  Elátkozott hely. Nekem: hazám.
  A naptalan Kelet.

  Mégis megyek. Visszakövetel
  A sorsom. S aztán meghalok,
  Megölnek a daltalan szívek
  S a vad pézsma-szagok.

  Megölnek s nem lesz mámorom,
  Kinyúlok bután, hidegen.
  Páris, te óriás Daloló,
  Dalolj mámort nekem.

  Csipkésen, forrón, illatosan
  Csak egyszer húllna még reám
  S csókolná le a szemeimet
  Egy párisi leány.

  Az alkonyatban zengnének itt
  Tovább a szent dalok.
  Kivágtatna a vasszörnyeteg
  És rajta egy halott.


Paul Verlaine álma.

  Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
  Forró és különös, áldott, nagy Látomás,
  Aki sohasem egy s aki sohase más,
  Aki engem megért, aki engem szeret.

  Mert ő megért. Neki, óh jaj, csupán neki
  Bús áttetsző szívem többé már nem talány,
  Sápadt homlokomnak verejték-patakán
  Frissítve omolnak az ő szent könnyei.

  Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem.
  A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
  Mint kedveseinké ott lenn, a sírba lenn.

  Nézése hallgatag szobrokénak mása,
  Szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:
  Mint elnémult drága szavak suhanása.


A Szajna partján.

  A Szajna partján él a Másik,
  Az is én vagyok, én vagyok,
  Két életet él két alakban
  Egy halott.

  A Duna partján
  Démonok üznek csúfot velem,
  A Szajna partján álmokba von be
  Százféle, szűz szerelem.

  Rákacag Páris
  S a boldog Másik visszakacag,
  Itt röhejes mámorba kerget
  Vijjogó, éji csapat.

  Ott szebb vagyok, nemesebb, hősebb,
  Sejtelem-csók minden dalom,
  Szent Cecilia hajol lelkemre
  Álmatagon.

  A Duna partján
  Céda lányhoz hajt durva öröm,
  A bor ad álmot
  S a poharamat összetöröm.

  Ott: ring lelkem muzsikás alkony
  Szent zsivaján
  S úgy csókolom meg az életet,
  Mint orkideát a Léda haján.



SZŰZ ORMOK VÁNDORA


Sóhajtás a hajnalban.

  Óh pirban fürdő
  Szépséges világ,
  Pihent testeknek
  Boldog, lomha kéje,
  Rejtelmes, fényes,
  Ezer puha fészkü
  Gyönyörű város.
  Óh szent hajnal-zengés:
  Élet szimfóniája,
  Csodálatos Élet,
  Be jó volna élni.
  Mennyi öröm zúg
  És mind a másé,
  Mennyi arany cseng
  És mind a másé,
  Mennyi erő küzd
  És mind a másé,
  Mennyi asszony van
  És mind a másé,
  Mennyi új kéj zsong
  És mind a másé,
  Mennyi szándék tör
  És mind a másé,
  Mennyi minden van,
  Mennyi szép minden,
  Mennyi szent minden
  És mind a másé.


Szívek messze egymástól.

  Valahol egy bús sóhaj szállt el
  S most lelkemen pihen,
  Valahol kacagás csendült most
  S mosolyog a szívem.
  Valahol szép lehet az élet,
  Mert lány után futok
  S valahol nagy lehet az átok,
  Mert sírni sem tudok.

  Valahol egy szívnek kell lenni,
  Bomlott beteg szegény,
  Megölte a vágy és a mámor
  Éppúgy, mint az enyém.
  Hallják egymás vad kattogását,
  Míg a nagy éj leszáll
  S a nagy éjen egy pillanatban
  Mind a kettő megáll.


A csókok átka.

  Valami szent, nagy éjszakán
  Vad nászban megfogant az élet
  S azóta tart a nász örökké,
  Minden kis mozgás csókba téved.
  Csókok világa a világunk,
  Csókban fogan a gondolat,
  Kicsi kis agyvelő-csomócskák
  Cserélnek tüzes csókokat
  S a legforróbb csókból szület meg
  A legszebb, legnagyobb ige,
  Mely hódítóan csap belé
  A végtelenbe, semmibe,
  S a leglanyhább csókból fakadt ki
  A szürkeség, a régi mása:
  Nincs vad párzás, nincs tüzes csók ma
  S nincs a világnak messiása.
  Ugy van talán: szép a világ s jó,
  Mi vagyunk satnyák, betegek,
  Jégfagyos csókokban fogantunk
  S a fagy a lelkünk vette meg.
  Szent kéj a csók és szent az élet,
  A párzás végtelen sora
  S átok a csók, átok az élet,
  Ha nincs a csóknak mámora,
  Az eltűrt csókok tunya nászán,
  A langyos csókok éjjelén
  Az átok egyre nő fölöttünk
  S így lesz az élet lomha, vén.
  S így leszünk mi, párzó királyok,
  Kopottak, búsak, betegek,
  Kiknek csókolni szomjas tűzzel
  Már nem szabad és nem lehet.
  Ha szomjas ajkak szomjas csókot
  Csak szomjas ajkra hintenek,
  Ma ez a föld üdvök Olimpja
  S nem laknak itt: csak istenek.


Vizió a lápon.

  Ez itt a láp világa. Szürke,
  Silány, szegény világ. Megülte
  Az örök köd, mely egyre rémit.
  A láplakók közt várom én itt
  Az én szép, fényes reggelem,
  Bús esti köd rémít s borul rám,
  De az a reggel megjelen.

  Rémek között, gomolygó ködben
  Elszürkül minden itt a lápon,
  A lelkem villan néha-néha,
  Szikráit a rémekre hányom
  S hogy el ne ízzék, hogy legyen:
  A szürkeségből néha-néha
  Kidugom büszke, nagy fejem.

  Vagyok fény-ember ködbe bújva,
  Vagyok veszteglő akarat,
  Vagyok a láplakók csodája,
  Ki fényre termett s itt marad,
  Ködomlasztó reggelre várva,
  Várván, jön-e a virradat.

  Az lesz virradat. Csoda-reggel.
  Vulkánhegyek nőnek a lápon,
  Jön a sugár egész sereggel,
  Végigcikázik a világon.
  Lángoszlop lesz, mi most ködös rém,
  Lángfolyó lesz a szenny, salak
  S a veszteglő bús akaratból
  Lesz diadalmas akarat.

  Talán vulkán-hegyekre lépek
  Vérvörös, büszke lobogóval
  És torlaszok fölött süvöltök
  Rombolni hívó bomba-szóval,
  A bűntengert szabadítom föl,
  Hogy kiszakítson nádat, tölgyet,
  Hogy végtől-végig hömpölyögjön,
  Hogy megtisztítsa jól a földet,
  Hogy tobzódjék a rég veszteglő,
  A gátra szomjas akarat.

  De lehet, hogy a vulkán-hegyre
  Fölnevet hozzám egy alak.
  Arany-vörös hajtenger földje,
  Fehér hab legyen melle, válla,
  Gyilkos szemű, forrón lehellő
  Legyen majd ez az ördög lánya
  S én elhajítom lobogómat,
  Rohanok, bukom ő elébe,
  Égetni vágyva, lángban égve,
  Százszorozva duzzad föl bennem
  A láp lenyűgözött hatalma:
  Ráomlom gyilkos szerelemmel,
  Beföd az arany-vörös tenger
  S én elmerülök ölve, halva.


Az én menyasszonyom.

  Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
  De elkisérjen egész a síromba.

  Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
  «Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.»

  Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
  Csak a szívébe láthassak be néha.

  Ha vad viharban átkozódva állunk:
  Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

  Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
  Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

  Ha ott fetrengek lenn az utcaporba:
  Borúljon rám és óvjon átkarolva.

  Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
  Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

  Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
  Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

  Amiben minden álmom semmivé lett,
  Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

  Kifestett arcát angyalarcnak látom:
  A lelkem lenne: életem, halálom.

  Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
  Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

  Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
  Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

  Meghalnánk, mondván:
  «Bűn és szenny az élet,
  Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.»


Ha fejem lehajtom.

  Asszony ölébe ha lehajtom
  Nagy, szomorú szatir-fejem:
  Emlékezem.

  Egykor nagy asszonyként bolyongtam,
  Forró és buja tájakon
  Álmatagon.

  Messze és mélyen az Időben
  Én asszony voltam: termetes,
  Szerelmetes.

  Jöttek utánam vézna ifjak
  Símán, vágyóan, betegen:
  Emlékezem.


Rettegek az élettől.

  Hiába ragadnak szent mámor-hattyúk
  Boldog, nagy Vizen,
  Gágogását hallom józan ludaknak,
  Nincsen semmi sem,
  Ami megmaradjon.

  Csukló zokogásom hallom előre,
  Mikor nevetek,
  Lelkem hollóinak károgásába
  Tréfás verebek
  Belecsiripolnak.

  Vágyakozni félek. A Teljesülés
  Jön és meggyaláz.
  Nyugalom sem kell, hisz vágtat utána
  Egy vad mén: a Láz.
  Jaj, rettegek élni.


Midász király sarja.

  Susogó nádak mezejében járok,
  Királyi bottal csapkodok kevélyen
  És zúg a nádas csufondáros mélyen,
  Királyi bottal valamerre járok.

  Értem a titkot, a nádi beszédet,
  Susog a nádas s én messzekiáltok:
  Nádi világ, im megjött a királyod,
  Midásznak sarja szállott im elébed.
  S bármint kacagtok léha, lenge nádak,
  Hódolni fogtok új Midász királynak,
  Hódolni fogtok bizonyosan nékem.
  Mert szent az ősöm, szent királyi trónom:
  Ősömet áldom, trónomat megóvom
  Itt a susogó nádak mezejében.
  Hallod-e nádas? Be szép a világ itt.

  Áldalak nádas, óh áldalak Élet.
  Szépségedért, mely a vaknak világít,
  Nyugalmadért, mely keresi a harcot,
  Igazadért, mely süket fülbe harsog.
  Áldom én mindazt, amit te adsz, Élet,
  Nagy gyávaságod, mely ki fog a hősön
  S áldom Midászt: én szamárfüles ősöm.

  Óh, király-ősöm, be szép dolog élni
  Szamárfüllel és ős királyi bottal,
  Lelkendező, bolond, részeg robottal,
  Óh király-ősöm, be érdemes élni
  Itt, a susogó nádak mezejében.
  Áldalak újra, hálásan, kevélyen
  Minden kis percért, amelyben örültem
  És kacaghat itt a nádas körültem:
  Ur és vidám lesz Midász sarja itten,
  Kacagj csak nádas, én hiszek a hitben.

  Akárhogy is, de gyönyörű a reggel,
  Mely jönni fog majd hírrel, győzelemmel,
  Szépek a dalok, melyek fognak zengni
  És érdemes lesz őrjöngve szeretni
  A csókos asszonyt, ki majd eljön értem.
  Szépek a vágyak, az álmok, a tettek,
  A csókok, melyek ezután születnek
  S szent vagyok én e részeg mámor-vértben.

  Az el nem dalolt csodaszép daloknak,
  A sohsem csókolt csókos asszonyoknak,
  A csak álomban élő büszke tettnek,
  A szép holnapnak, meg nem érkezettnek
  Vagyok királya, vagyok büszke hőse,
  Aki útálja a mát, ezt a holtat,
  Kinek az álma a szent, titkos Holnap
  S a szamárfüles Midász volt az őse.


Búgnak a tárnák.

  Havas csúcsával nézi a napot
  Daloknak szent hegye: a lelkem,
  Gonosz tárnáktól általverten.

  Álmok, leányok, bomlott ingerek,
  Gondok, kínok vájták a mélyet:
  Gyűltek a tárnák és a rémek.

  Fent, fent a csúcson: nagy-nagy szűzi csönd,
  Gondolat-manók csoda-tánca,
  Lent: a rémeknek harsogása.

  Lelkem tetőjén szent táncaikat
  Fürge manók riadva járják,
  Lentről, lentről búgnak a tárnák.

  Egy pillanat és megindul a hegy:
  A büszke tető táncos népe
  Bevágódik a semmiségbe.


A sárga láng.

  Alágyujtott az álmaimnak
  A sárga láng. Hamvadok, égek:
  Merítsetek be arany-árba,
  Adjatok, adjatok menedéket.

  Egy vad muzsika kerget, őrjít,
  Csörgő aranyak muzsikája.
  Némítsa el már ezt a zenét
  A bűvös pálca, az aranypálca.

  Jőjjön az édes, süket este,
  Hol dal nem hallik, láng se lobban:
  Aludni akarok aranyágyon
  Renyhén, meredten, jóllakottan.


A mese meghalt.

  Mese-zajlás volt. Még élt a Mese
  S egy tavaszon én valakire vártam.
  Mese-zajlás volt. Zajlott, sírt a vágyam,
  Parthoz sodort egy illatos mesét,
  Parthoz sodort egy kósza asszony-árnyat.
  Hol szedte? Merre? Nem tudom, de szép,
  Uj mese volt ez s az árny csodasápadt.
  Mindig szerettem árnyat és mesét:
  A legszebb mesét és a legszebb árnyat
  Egy babonás tavaszi éjszakán
  Addig kérleltem, míg életre támadt.
  Mese-zajlás volt. Még élt a Mese.

  Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese
  Ugyanez éjjel. Bénán, félve, fázva,
  Élő mesére s élő asszonyára
  Riadtan néztem. Nem az én mesém.
  És ez az asszony, ez a csodasápadt?
  Ez Minden-asszony, ez nem az enyém.
  Tolvaj a lelkem, idegen csodákat,
  Idegen árnyat terem és mesét:
  A mese régi s rizsporos árnyat
  Kérleltem egy tavaszi éjszakán,
  Mikor a vágyam utolszor megáradt.
  Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese.


Harc a nagyúrral.

  Megöl a disznófejű Nagyúr,
  Éreztem, megöl, ha hagyom,
  Vigyorgott rám és ült meredten:
  Az aranyon ült, az aranyon,
  Éreztem, megöl, ha hagyom.

  Sertés testét, az undokot, én
  Simogattam. Ő remegett.
  «Nézd meg ki vagyok» (súgtam neki)
  S meglékeltem a fejemet,
  Agyamba nézett s nevetett.

  (Vad vágyak vad kalandorának
  Tart talán?) S térdre hulltam ott.
  A zúgó Élet partján voltunk,
  Ketten voltunk, alkonyodott:
  «Add az aranyod, aranyod.»

  «Engem egy pillanat megölhet,
  Nekem már várni nem szabad,
  Engem szólítanak útra, kéjre
  Titokzatos hívó szavak,
  Nekem már várni nem szabad.»

  «A te szívedet serte védi,
  Az én belsőm fekély, galád.
  Az én szívem mégis az áldott:
  Az Élet marta fel, a Vágy.
  Arany kell. Mennem kell tovább.»

  «Az én yachtomra vár a tenger,
  Ezer sátor vár én reám,
  Idegen nap, idegen balzsam,
  Idegen mámor, új leány,
  Mind én reám vár, én reám.»

  «Az egész élet bennem zihál,
  Minden, mi új, felém üget,
  Szent zűrzavar az én sok álmom,
  Neked minden álmod süket,
  Hasítsd ki hát aranyszügyed.»

  Már ránk szakadt a bús, vak este.
  Én nyöszörögtem. A habok
  Az üzenetet egyre hozták:
  Várunk. Van-e már aranyod?
  Zúgtak a habok, a habok,

  És összecsaptunk. Rengett a part,
  Husába vájtam kezemet,
  Téptem, cibáltam. Mindhiába.
  Aranya csörgött. Nevetett.
  Nem mehetek, nem mehetek.

  Ezer este mult ezer estre,
  A vérem hull, hull, egyre hull,
  Messziről hívnak, szólongatnak
  És mi csak csatázunk vadul:
  Én s a disznófejű Nagyúr.


Ne lássatok meg.

  Ne adjatok rám aranyos palástot,
  Nem kell a gyémántos korona,
  De vigyétek a víg csörgő-sapkát is
  S tarka köpenyeg sem kell soha.

  Szürke-országnak vagyok a királya,
  Láthatlan trónom nekem ragyog.
  Amíg nem láttok, nem ékesíttek,
  Nem rubrikáztok, addig: vagyok.


A kezek bábja.

  Kezeket látok mindenütt,
  Fekete raját a kezeknek:
  Forró kezet és hideget,
  Hívót, tolvajt és megadót,
  Üszköst, vidámat és meredtet.

  Én csak bús álom-báb vagyok,
  Játékos kezek rángatottja,
  Ők táncolnak táncot velem,
  Ők dobnak a csillagokig
  És ők merítnek a habokba.

  Övék az álmom, a borom,
  Az asszonyom, a szenvedelmem,
  Sorstalan sorsom az övék
  És akkor fog betelni majd,
  Ha ők akarják, hogy beteljen.

  Én a nagy áldozó vagyok,
  A máglyagyujtók korcs-utódja,
  Elfogadom a kínokat,
  Nincs egyebem egy szivarom.
  És száll a füstje fölcsapódva.

  Szivarfüstömbe hintsetek
  Illatos port, már ég a máglya,
  Várjatok egy kicsit, kezek,
  Várjatok: a szivarom ég.
  Elalszik mindjárt, nemsokára.


Vörös szekér a tengeren.

  A tenger, ez a sápadt részeg,
  Ezüstlávát ivott,
  Reszket a Föld. Bús ragyogásban
  Várunk valamit s szörnyű lázban.
  A pálmás part inog,
  Vadkaktuszok összehajolnak,
  Sírnak a jázminok.

  S im hirtelen violás árnyak
  Csodás özöniben,
  Messze, ahol az ár Eget ér,
  Vörös szárnyu, nagy vízi szekér
  Tör elő a Vizen.
  Vörös szárnya repesve csapdos.
  Megállott. Vár. Pihen.

  Honnan jön? Mit hoz? Idetart-e?
  Ő jön: az új vezér?
  Milyen vörös iromba szárnya.
  Uj Hajnalnak a pírja, lángja
  Vagy vér az, újra vér?
  Várunk. S áll, áll a lilás ködben
  A nagy, vörös szekér.


Az alvó királyleány.

  Királyleányom, szűz Teljesedés,
  Itt áll lovagod. Ez a mese-erdő:
  Én vagyok itt a nagy életre keltő.

  Ma a csodáknak éjjele vagyon,
  Valóság lehet, mit csak álom festett:
  Csak egy óráig őrizzem a tested.

  S vissza se nézek, úgy futok tovább,
  Várj új lovagot, újabb ezer évet,
  Aludj az erdőn. Félek tőled. Félek.


Jártam már Délen.

  Előttem el vad gépkocsik robognak,
  Állok szirtjén mohos, avas romoknak.
  Lelkemben Délnek pompája ragyog,
  Bukik a nap és nézem a napot.

  Jó éjszakát. Utolsó fénytivornyád
  Részegít most narancsvirágos ország
  S míg lángok gyúlnak cifra partodon,
  Én egy utolsót, búcsút álmodom.

  Tegnap, igen, alig kétezer éve
  S itt kacagott Gallián felesége,
  Udvari nép közt itt ült trónusán
  És itt zúgott a taps a vad tusán.

  De csitt. Amott a romfalaknak alján
  Nótázni kezd egy kóbor, béna talján:
  «Csodás kék tenger, kék ég, kék hegyek,
  Oh nézzetek rám: én, megyek, megyek.»

  Ki ez a bárd? A mának hegedőse?
  Vagy árny talán? A tegnap koldus-őse?
  Előtte büszke úri nép szalad
  S a tányérjára nem hull pénzdarab.

  S én álmodón, mámorral, könnyes szemmel
  Szállok lejjebb, hol ül a nótás ember,
  Lelkemben zendűl nagy titkok szava
  És összezúg a tegnap és a ma.

  Tegnap, igen, ragyogott az aréna,
  Tegnap, igen, itt ült a nótás béna
  S az imperátor büszke asszonya
  S a büszke nép rá nem nézett soha.

  És akkor is az alkony, a bukó nap
  Mámort adott egy ifjú vándorlónak,
  Ki jött Keletről, arca halavány,
  Poéta volt vagy nem is volt talán.

  Belenézett a bukó vörös napba,
  Évezredek folytak egy pillanatba,
  Lelke repűlt, szállt időn, téren át
  S vitte zúgón a béna bárd dalát.

  És álmodón, mámorral, könnyes szemmel
  Megy, megy az is, hol ül a nótás ember,
  Utolsó pénzét elébe veti
  S a messzeségnek búsan vág neki.


Megöltem egy pillangót.

  Megölök egy pillangót,
  Óh áldott, isteni perc,
  Szent kéje az ölésnek:
  Minden gyülöletemért
  Hal meg e színes féreg.
  Ki várja a holnapot:
  Igy várja azt a holnap.
  Vágjon elé a halál
  Minden boldog mosolynak,
  Szakadjon meg az erő
  Kezdetén nagy vívásnak,
  Ne legyen víg lakoma
  Az élet mindig másnak.
  Tűz legyen minden arany,
  Minden boldog csók méreg.
  Szárnyad van, csapkodsz, örülsz?
  Hát ezért öllek én meg.
  S boldog vagyok, mert öltem.


A kék tenger partján.

  Ahol mások élnek, szeretnek,
  Én eljöttem ide betegnek,
  Csókot temetni, álmot dobni,
  Nyugodt partokon nem nyugodni.

  Mindig a holnapra mosolygok,
  Elvágyom onnan, ahol bolygok,
  Ugy vágytam ide s most már szállnék.
  Óh én bolond, bús, beteg árnyék.


A hajnalok madara.

  Virágporos, tüzes, szent szárnyát
  Hiába verdesem, töröm,
  Nem akar elmaradni tőlem
  Az Öröm, az Öröm.

  Virágport szitál a lelkemre,
  Elkábít, mámorban ülök,
  Bús, vad tüzek serkennek bennem:
  Örülök, örülök.

  Fölécsapok. Töröm a szárnyát.
  Hess, hess. Óh vidám hajnalok
  Madara, mit akarsz te tőlem?
  Meghalok, meghalok.

  Ő csak szitál. Mind tüzesebben
  Izznak az erek, idegek,
  Csak a verejtékem lesz egyre
  Hidegebb, hidegebb.


Temetés a tengeren.

  Breton parton sújt majd az álom
  S alszunk fehéren és halottan
  Tengeres, téli, szürke tájon.

  Jönnek erős, breton legények
  S fejkötős, komoly, szűz leányok
  S fölzeng egy bús, istenes ének.

  Köd és zsolozsma. Zúg a tenger,
  Vörös bárkára visznek minket,
  Könnyel, virággal, félelemmel.

  S téli orkán vad szele dobban,
  Vörös bárkánk tengerre vágtat
  S futunk fehéren és halottan.


Uj vizeken járok.

  Ne félj hajóm, rajtad a Holnap hőse,
  Röhögjenek a részeg evezősre.
  Röpülj hajóm,
  Ne félj hajóm: rajtad a Holnap hőse.

  Szállani, szállani, szállani egyre,
  Új, új Vizekre, nagy szűzi Vizekre,
  Röpülj hajóm,
  Szállani, szállani, szállani egyre.

  Új horizonok libegnek elébed,
  Minden percben új, félelmes az Élet,
  Röpülj hajóm,
  Új horizonok libegnek elébed.

  Nem kellenek a megálmodott álmok,
  Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,
  Röpülj hajóm,
  Nem kellenek a megálmodott álmok.

  Én nem leszek a szürkék hegedőse,
  Hajtson szentlélek, vagy a korcsma gőze:
  Röpülj hajóm,
  Én nem leszek a szürkék hegedőse.



Tartalom.

  Léda asszony zsoltárai 11
  A mi gyermekünk 13
  A vár fehér asszonya 15
  Mert engem szeretsz 16
  A könnyek asszonya 17
  Félig csókolt csók 19
  Húnyhat a máglya 20
  Hiába kisértsz hófehéren 21
  Vad szirttetőn állunk 22
  Tüzes seb vagyok 23
  A fehér csönd 24
  A másik kettő 25
  Egy ócska konflisban 26
  Léda a hajón 28
  Ima Baál istenhez 29
  A tó nevetett 31
  Meg akarlak tartani 34
  Csak jönne más 36
  A Léda szíve 37
  Léda Párisba készül 39
  Az utolsó mosoly 40
  Vén faun üzenete 41
  Várnak reánk Délen 42
  Héja-nász az avaron 43
  A magyar ugaron 45
  A Hortobágy poétája 47
  El a faluból 48
  Búcsu Siker-asszonytól 49
  Ének a porban 50
  A Tisza-parton 51
  Költözés Átok-városból 52
  Lelkek a pányván 54
  Korán jöttem ide 55
  A krisztusok mártirja 56
  A lelkek temetője 57
  Ihar a tölgyek közt 58
  Elűzött a földem 59
  Találkozás Gina költőjével 63
  A magyar Ugaron 65
  A daloló Páris 67
  Egy párisi hajnalon 69
  Három Baudelaire-szonett 73
  Jehan Rictus strófáiból 76
  Este a Bois-ban 80
  A Gare de l’Est-en 81
  Paul Verlaine álma 84
  A Szajna partján 85
  Szűz ormok vándora 87
  Sóhajtás a hajnalban 89
  Szívek messze egymástól 91
  A csókok átka 92
  Vizió a lápon 94
  Az én menyasszonyom 97
  Ha fejem lehajtom 99
  Rettegek élni 100
  Midász király sarja 101
  Búgnak a tárnák 104
  A sárga láng 105
  A mese meghalt 106
  Harc a nagyúrral 108
  Ne lássatok meg 111
  A kezek bábja 112
  Vörös szekér a tengeren 114
  Az alvó királyleány 115
  Jártam már Délen 116
  Megöltem egy pillangót 118
  A kék tenger partján 119
  A hajnalok madara 120
  Temetés a tengeren 121
  Új vizeken járok 122


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

76
|hazudott az Elet
|hazudott az Élet

126
|Költözés Árok-városból
|Költözés Átok-városból]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Új versek" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.