Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Árnyképek
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Árnyképek" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XIV. KÖTET

ÁRNYKÉPEK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

ÁRNYKÉPEK

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894



VÁNDOROLJATOK KI!

A nagy világon e kivül nincsen számodra hely…

_Vörösmarty._

Szivet cseréljen az, a ki hazát cserél!

_Tompa._

Vándoroljatok ki…

Ha a szív mitsem érez, midőn e szóra gondol, – ha a hazát csak akkor
kell szeretni, midőn ezt tenni élv és dicsőség és akkor nem, midőn a
honszeretet neve keserv, – ha a távozni készülő nem hall lelkében semmi
hangot, mely azt susogja: maradj, maradj! ha számot vetve magatokkal,
meggyőződtetek felőle, hogy itthon nem tudtok semmit többé használni, ha
a legszentebb remények utolsó csilláma is kihamvadt kebletekben, – ha
nem szerettek senkit és semmit többé, a ki utánatok itt marad, – akkor…
vándoroljatok ki.

Hisz mi az a hon? Föld, melyet másutt ingyen osztogatnak. – Itt ugyan
őseid vérén zöldül a fű, de amott még gazdagabb; – itt ugyan minden
lépten nemzeti emlék akasztja meg pillantatod, kedves vagy bánatos,
dicsőség vagy gyász emléke; egy halom, egy diadalmező, egy rom vagy egy
sír, – mit látsz rajtuk? kilátás van másutt is, s a kik elmultak,
azoknak mindegy, akár emlékeznek rájok, akár sem.

Légy hidegvérű. Hát mi érdeme van arra a nemzetnek, hogy szeresd, hogy
hozzá tartozó légy? Historiája más népnek is van, nagyobb is talán, mint
nekünk, – jövője fényesebb akárhánynak, – gazdagabb valamennyi. S mi az
a honszeretet? Lelki gyöngeség, költői rajongás, gyermeki ösztön. Ha
kérdeni találja benned valami titkos érzelem: nem látod-e ez ismerős
rónákat, miknek virágait is névszerint ismered? nem andalog-e emléked
azon ház küszöbén, hol gyermekéveidet eljátszottad? nem csengnek-e
füledbe azon ismerős dallamok, mik a mezők virágaival együtt teremnek?
nem jelennek-e meg álmaidban mindazok arczai, a kiket szerettél? nem
alszol-e csendesen, azt tudva, hogy fejed szülöttefölded keblén pihen?
nem száll-e szivedbe büszkeség, ha a multakra gondolsz, s nem dagad-e
önérzettől, ha a jövőre nézesz? s mindezeket magaddal fogod-e vihetni? a
délibábos rónákat, az ismerős hajlékot, az édes dallamot, a kedves
arczokat, az emléket és a reményt, mely a nemzet éltéhez van kötve? –
utasítsd ki ez érzelmet szivedből s hitesd el magaddal, hogy elég nagy a
világ, hogy az emberek mindenütt egyenlők s hogy az mindegy az
emberiségre nézve, akár van magyar nemzet a világon, akár nincs.

Vándoroljatok ki! Adjátok el földeiteket akárkinek, a ki legjobb árt ad
értük, hadd jőjjön helyetekbe idegen nép s ne maradjon itt más
magyarnak, mint a bolondok, kik szerelmesek a földbe, s a szegények, kik
kénytelenek azt szeretni. Beszélgessétek egymásnak, hogy itt az idő,
melyben a nemzet megoszlattassék, hogy szétmenjen keletnek, nyugotnak,
hogy ne éljen ott, a hol ősei meghaltak s ne haljon meg ott, a hol
született.

Vándoroljatok ki. A ki ebben nem érez egyebet, mint az éghajlat
változását, ki visszatekinthet a határról, a nélkül, hogy szemei
nedvesek volnának, a kinek nincs egyéb terhe, mint az uti podgyász, a
kinek nincs kedve bátor arczczal fordulni a borus idők felé s csak a
napfényt keresi, az boldog ember s okosan cselekszik, ha itt hágy
bennünket, kik el vagyunk szánva tűrni mindent, fáradni mindig és
megtartani a régi szivet mindhalálig!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy képet rajzolok elétek, olvasgassátok el, ha útban lesztek.

A levelek, mikből e koszorú össze van állítva, három külön egyéniség
kedélyét rajzolják.

Az első rendbeliek egy hölgyé, kinek családja súlyos erkölcsi
kényszerüség miatt hagyta el az országot; a második egy derék vállalkozó
magyar hazafié, ki egy tisztujítás alkalmával rajta történt
kellemetlenségek miatt túlment a tengeren ex nobili indignatione; a
harmadik példány egy korát évekkel megelőzött, eszmékben gazdag franczia
német lángelméjé, kinek egyedüli hibája az, hogy nem száz év mulva
született, vagy épen soha sem.

Álljanak itt úgy, a hogy egymás után következnek.


I.

_Leona Rózához._

Dower, 184– év.

Isten veled, Isten veled!

Nem irok érzelmeimről, az elválásról, távollétről, mert ha azokra
gondolnék, akkor betűk helyett könyeimet látnád e papiron.

Már nyolcz napja, hogy hajón vagyunk, az ég mosolyg, a tenger hízelg, az
emberek előzékenyek; mintha mindenki tudná, hogy minket vígasztalni
kell. Arczunkon meg kell látszani a gyásznak, melyet belül viselünk. Ha
látnál bennünket, nem ismernél reánk. Atyám, az életvidám, őskedélyű
férfi, kinek nyiltsága ismerős volt mindenki előtt, ki vele egyszer
összejött, most magába zárkózott és hallgatag; egész nap cabinjában ül s
mathematikai könyveket olvas, miket az előtt ki nem állhatott; velünk
csak ebéd idején jön össze, akkor is különös ellenszenvet látszik a
beszélgetés ellen mutatni, s ha testvéremmel találunk egymáshoz szólni,
fölkel és ott hagy bennünket; testvérem Géza lelkülete egészen másnemű
változáson ment keresztül, ő, az oly gyöngéd, oly nemes érzelmű, oly
lovagias ifju, kinek költői kedélyébe mind szerelmesek voltunk, most egy
keserű gunyolódó, tele élczes epéskedéssel, minden szava sarcasmus,
egész nap nem tesz egyebet, mint gúnyoros persiflageokon töri fejét,
miknek czéltáblájául azon legfájósabb érzelmeket választotta ki, melyek
szívemben a hazátóli távolsággal együtt nőnek.

Oly arczot mutat, mintha igen víg dolognak találná mindazt, a mi velünk
történt, s míg atyám minden szót, minden czélzást kerülni látszik, mely
e legfájdalmasabb hangot adó húrt érinthetné keblében, ő satyrákat
csinál azokból.

Egyszer elém áll s elkezdi magasztos arczczal, hogy neki egy világjavító
eszméje van. Ő egy majomtelepet fog Amerikában alakítani, s ez új
ivadékkal reformálandja az emberiséget, s hogy tervét megkedveltesse
velem, azt rajzokkal illustrálta. Ott volt: a majom mint hős, a majom
mint államgazdász, a majom mint versíró, a majom a szószéken, a majom
mint emberbarát, s több efféle torzalakok, nevetségtárgyává téve a
legkedvenczebb uralkodó eszméket.

Majd előveszi azon férfiak arczképeit, kik iránt a honban vagy külföldön
rokonszenvet érzek, s lerajzolja őket nekem a legnagyobb élethűséggel,
egyedül azt a különbséget téve bennük, hogy R.–G.-nak nyalka és neki
igen jól illő bajuszát oda rajzolta viscount Palmerston ajkára, s
felöltözteté őt magyar dolmányba; viszont Sz...t bajusz és szakál
nélkül, hosszú altdeutsch frakkban állítá elém; kedves népdalaimat
németre fordítva énekli, francziául úgy beszél, mint egy bajor, s
németül a berlini kiejtéssel, s ha olykor a hajóskapitánynyal szóba
ereszkedik, az angol beszéd közbe, mintha tévedésből tenné,
be-becsusszant egy-egy tót felsóhajtást, s míg a becsületes angol
érzékenyen szorítja meg kezét, ő a leghamisabb pathosszal mondja, hogy
milyen önkénytelen rájár a szája az édes anyai nyelvre.

Ő nevet magának és én sírok, mert tudom jól, hogy ez affectált éles gúny
csak takarója az éles fájdalomnak, s hogy ez a mindent sértő kaczaj csak
a bánat disharmoniája.

Nem rég ábrándozva egy képet kezdtem el naplómba rajzolni. Egykori
lakunkat ábrázolta az B. megyében, hol éltem legboldogabb óráit töltém.
Lerajzolám a virágos erkélyt, az ismerős lugast, a rostélyon átlátszó
kertet, mindent, a mit emlékem vissza tudott adni.

Valami hiányzott a képből s nem tudtam rájönni, hogy mi? de éreztem,
hogy ez így nagyon üres, hogy látása nem adja vissza azt a mélabús
benyomást, a mi felőle lelkemben élt.

Ott hagytam a képet cabineomban s nehéz szívvel mentem ki a födélzetre,
s míg szemeim a változó habokba néztek, újra meg újra előképzeltem
minden tárgyat. Hasztalan – nem tudtam a hiányzó vonást kitalálni.

Estenden egész csüggedten mentem vissza a cabineba, s a mint félbe
hagyott képet megpillantám, meglepetve láttam, hogy az most ki van
egészítve.

Idegen kéz vonásai kiigazgatták mindazt, a mit én hibásan rajzoltam, s a
mit kifeledtem, a mi az egésznek azt a mélabús tekintetét megadá, oda
volt rajzolva s a figyelmes kidolgozás tanusítá, hogy a kinek keze ott
járt, kegyelettel nyult a képhez.

Kimentem Gézát fölkeresni.

Háttal állt felém, nem látott, a keletre siető felhőkbe bámult,
szemeiben láttam a könyet, mely ott ragyogott; észrevétlen melléje
simultam s vállára téve kezemet, megszólítám:

– Te könyezel.

Ő megdöbbenve fordult hátra s azután gúnyos tréfával viszonzá:

– A physiologia szerint ennek az az oka, hogy a szemmirigyek
duczrendszere meggyengült!

– De édes testvérem, itt nem a szemekben, hanem a szívben van a baj!

Nem érezni! nem érezni! Milyen boldogság volna ez, ha lehetne. Hiába, az
emlékezet a leghosszabb betegség, mert annak az idő a gyógyszere.

Isten veled; köszöntsd ismerőimet. Nem kivánom, hogy rám gondoljatok,
mert az csak fájhatna nektek. Jenőnek mondd azt, hogy én igen víg
kedélyben vagyok, ne tudja meg soha, hogy van egy szív, mely egy másik
világrészen és egy másik életen túl sem szünt érezni, fájni, emlékezni
és nem reményleni. Nem szeretném, ha azt érezné, a mit én; de azt sem,
hogy elfeledjen s lelkében ne maradjon számomra egy halk hangja a
csöndes kegyeletnek, s ha egykor boldog leend, gyanítsa, sejtse, hogy e
boldogságaért én imádkoztam az éghez.

Áldjon az ég, az a boldog, az az elhagyott ég!


II.

_Tekintetes hurdai és alsó-kerepesi Hurday László úr egyikéhez
tekintetes nemes, nemzetes és vitézlő druszáinak._

Hamburg, 184–

Szervusztok öcsém!

Mondtam, hogy ott hagylak benneteket, mint szent Pál az oláhokat s ha
megmondtam, hát meg is teszem. Velem ugyan többet sem dibdáb ügyvéd
uram, sem pitypoty notárius uram nem ül együtt a zöld asztalnál. Majd
keresek én magamnak oly országot, a hol megtudják az embert becsülni. Én
megélek, fogadom, majd meglássuk, szájas uraimék olyan könnyen tudnak-e
engemet nélkülözni? Hát csak olyan tedd ide, tedd oda ember voltam
nektek, ugy-e? Ma megválasztottatok alispánnak azért, hogy híd legyek a
három esztendő mulva utánam következőnek. Jól van, majd megmutatom én
nektek (nem neked szólok, hanem azoknak ott), hogy a ki embernek
született, annak nem három lépés a világ. Elmegyek Amerikába, jószágomat
eladtam Kirchthürmernek 80 ezer forinton. 40 ezer ugyan már feküdt
rajta, de a többi mégis elég arra, hogy úr legyek. Minden leszek, a mi
akarok. Megveszek egy birodalmat, s kikiáltom magamat benne királynak –
s olyan ötvenet vágatok alattvalóim talpára minden nap, mint a
parancsolat, s majd ha egy pár millióm lesz, akkor leereszkedem annyira,
hogy benneteket meglátogassalak, addig nem láttok, ha megbetegesztek is
értem.

Notabene, az agarászi társulat diplomáját küldd utánam, meg Jancsi
hajdum liberiáját, a mit otthon felejtettem; legalább lássák az
emberről, hogy valami. Én magam ugyan incognito akarok lakni egy ideig
Amerikában, de az inasomat nem akarom, hogy lenézzék.

Senkit sem köszöntetek.


III.

_Citoyen Kurcz egy elvbarátjának Berlinbe._

Icaria, 184–

Barátom! Megbocsáss, ha várvavárt levelemet sokáig kénytelen voltál
nélkülözni. Elfoglaltságom némileg kimentend. Elképzelheted, hogy egy
város megalapítása nem csekély fáradságokkal jár. Én e művet csak nem
rég végezém be. Hírvágyó nem vagyok, ezért nem adtam saját nevemet ez
általam megalapított városnak. Fekszik az egy szabad nép, a mohawkok
szomszédságában, egy kellemes völgyben, mely különösen szép fákkal
bővelkedik, úgy, hogy csupa campeche-fákból évenkint 2 millió dollárt
vehet be ez általam alapított status. Gazdaságunk fő-főnemét azonban
eddigelé a bivalyok teszik, melyek két-három ezernyi csordákban
legelésznek buja savanáinkon, a nélkül, hogy valaki őrizni
kényteleníttetnék őket, a lapályon fölségesen tenyészik az indigo s a
napfényesebb helyeken igen sikeres kísérleteket tettem a czukornáddal, s
hogy a természet minden ajándokával meglegyünk áldva, épen e napokban
fedeztem fel egy gazdag rézbányát, melynek míveléséhez rögtön hozzá is
fogtam, s mely évenkint körülbelül 200 ezer mázsányi érczet fog
kiszolgáltatni.

Házam egy gyönyörű folyamparton épült, (nem említve több helyt létező
nyári pavillonjaimat!) mely hely épen legalkalmasabb leend kikötőnek,
már eddig is kedvencz helyük az itt keresztülhajókázó kereskedőknek,
mert tudnod kell, hogy városunk piacza nemcsak terményekben, hanem
transito áruneműekben is igen jeles élénkségnek örvend, itt lévén egyik
rakhelye a szomszéd mohawk fejedelemnek, Kamehamehának, ki en passant
mondva egyike a legszabadelvűbb férfiaknak s annyira nagylelkű, hogy nem
rég saját leánya kezével kínált meg, melyet én el is fogadtam, nem
azért, mintha hiuságomnak hízelegne, fejedelmi családdal jönni rokoni
összeköttetésbe, mint inkább az ajánlott hölgy, most már szeretett
hitvesem, Urakatna, valóban megragadó személyes előnyei végett.

Kényelmünkre semmi sem hiányzik, csupán csak még egy gőzös, melynek
építése iránt épen alkudozásban vagyok, s mely rögtön megérkezendik,
mihelyt a folyamot szabályoztatám.

Ámde mindezek oly anyagi érdekű dolgok, melyek a te költői kedélyedet
meg nem hatják, kedves barátom. Végül hagytam a javát, mely téged is
kielégítend.

Itt vagyunk végtére a honban, mely álmainkat valósulni látja, itt van a
boldog Ikaria, az egyenlőség földe, hol mindenki egyforma, úr és
paraszt, fehér és rézszinű ember és barom; hol a föld mindenki számára
egyenlően terem, hol a világteremtő eszméknek nem kell küzdeniök kegyelt
historiai emlékekkel, ősi szokásokkal, emberi balitélettel, legfeljebb
mocsárokkal és szunyogokkal; itt teremteni lehet, mert itt még üres a
tér (a hol t. i. a fák ki vannak vágva), az emberi teremtő lélek
őshonában találja magát, hol nincsenek kasztok, népkülönbségek,
valláskülönbségek, hol egyenlő joga van a cselédnek a gazdával, az
asszonynak a férfival, mindenki lehet az, a mi akar, teheti azt, a mit
akar, párbajt víhat, feleségétől elválhatik, egyszóval itt a szabadság
őshazája van, ne érts félre, nem a nyomorult spartai szabadságé, hol a
vének voltak zsarnokai a fiataloknak, sem az önző római szabadságé, hol
egy nép zsarnoka volt a többieknek, sem a franczia szabadságé, hol a nép
zsarnoka önmagának, sem az angol szabadságé, hol a törvények zsarnokai
az egész népnek, még csak nem is az amerikai egyesült státusok
szabadságáé, hol szinte vannak zsarnokok, minők a pénz, a tekintélyek, a
becsületesség, hazafiuság s más efféle előítéletek kényszerűsége; ez az
ikáriai szabadság, melyet nem korlátol semmi, még csak törvények sem,
hol az emberek annyira szabadok, hogy még önmaguknak sem parancsolnak,
hol nem grassál semmiféle alkotmány, hol még a családi fensőbbség is el
van törülve, s a hol a birtoktekintély zsarnokságától maga a természet
óvja meg az embereket, nagyszerű nyilatkozványai, a viharok, árvizek s
baromfipusztító állatok által hirdetve a kapzsi birtokvágyóknak, hogy
itt minden a statusé.

Ezúttal ennyit elég tudnod Ikariáról, máskor többet. Kifejlődésünk oly
óriási léptekkel halad előre, miszerint legkevésbé sem kell megütköznöd
rajta, ha legközelebbi levelemet három új közbeeső postaállomás
bélyegével ellátva találod venni…

Utóirat. E napokban szinte háborunk ütött ki a szomszéd legwanokkal, egy
internationalis kérdés miatt. Egyike tudniillik Ikaria
statuspolgárainak, elveink szabad alkalmazása következtében a szomszédok
kukoricza-telepítvényeiről találta magát ellátni, melynek következtében
kellemetlen érintkezések támadtak közte és azon kukoriczaföldet
monopolizáló rabszellemű népek között, s ennek megtorlásaul már épen
bloquirozni akartam fővárosukat, azonban a fenforgó viszály mégis
diplomatiai úton kiegyenlíttetett.

Légy boldog, – a mi azt teszi, hogy siess hozzánk.


IV.

_Leona Rózához._

Washington, 184–

Túl vagyunk a tengeren, s olyanformán érezzük magunkat, mint ki valamit
otthon feledett, és nem merjük magunknak megvallani, hogy ez otthon
feledett tárgy: – a szív.

Sokat irhatnék azon benyomásokról, miket az itteni dolgok újdonsága
lelkünkre teendett, ha egy uralkodó fájdalom mindazokat ki nem törülné
belőlük.

Engem a boldogság érzete is bánt.

Más ember más körülmények közt dicsekednék azon sorssal, melyben mi
vagyunk, én panaszkodom.

Mindazok, kik bennünket megismerének, kikhez utasítva voltunk,
legmegelőzőbb szívességgel fogadnak bennünket; atyámat a tisztelet
legőszintébb jeleivel fogadták az ország legjelesebb férfiai, s
felderítésünkre a legelőkelőbb salonok nyitják meg élvezeteik minden
kútforrásait, a nők részvéte, a férfiak biztatásai egy perczig sem
hagynak el bennünket.

És ez a legkeserűbb érzés, mikor tudjuk, hogy bennünket vigasztalnak! Az
egész úton derült egünk volt, mindenki sajnál bennünket, még a természet
is, mindenki iparkodik velünk feledtetni azt, a mit feledni nem lehet.

Boldogságot, jóllétet látunk köröskörül. A munkás boldogul, a szegény
ápoltatik, a népkifejlődésnek semmi akadály nem áll útjában, egy gazdag
mellett nincs ezer koldus, a nemzetek testvérként laknak egy fedél
alatt, mindenki szabadnak, elégültnek érzi magát! Miért nem érezzük hát
mi is?

Német, frank, irlandi és olasz mind úgy él itt, mintha otthon volna,
hazájának nevezi a földet, melyen megtelepült és tudja azt szeretni,
vagy világpolgár tud lenni, s mindenütt jól érzi magát, vagy épen
gyűlöli azt a hazát, melyet elhagyott, mint az irlandi, ki ha elsülyedve
látná azt a földet, melyen született, megáldaná a tengert, mely azt
elnyelé. – Miért hogy egyedül a magyar nem találja fel sehol hazáján
kívül hazáját?

Talán azért, mert más nép szülöttének nem kell félteni nemzetét az
elenyészéstől, csupán nekünk, őket az elszaporodás aggodalma bántja,
minket az elfogyásé.

Itten szabad lég fog bennünket körül, és én irigylem annak sorsát, ki
otthon a börtön levegőjét szívja.

Ne fordítsd le semmi nyelvre e mondatot, csak magyarul van annak
értelme; ha találkozol a hazában szenvedőkkel, kik nélkülöznek, kiknek
napi küzdelme a nyomor, keserv, a bujdosás, mondd meg nekik, hogy túl a
tengereken élnek náluk szerencsétlenebbek, kik kényelem, becsülés és
szabadság áldásai között őket irigylik s a boldog ég alól
visszasóhajtanak ama viharokkal terhes ég alá, kiknek hiába ád
mennyországot egy új világ, lelkeik mindig hazajárnak az elhagyott
hazába.

Megbocsáss, hogy e gondolataimat közlöm veled, oly mélységes időn
keresztül el kelle azokat titkolnom mindenki előtt. A körülem élő
világban senki sem érzi azokat, testvérem kigúnyolja, atyám elitéli.
Egyik kínos spartai szigort erőszakol lelkére, másik még kínosabb
alakoskodást; a világ csodálja a rómait, ki karját égeté el; ők
szíveiket égetik ki, de hasztalan, mert a szív újra kinő.

E napokban atyám az elnöknél volt, ki igen kedvező ajánlatot tett neki,
minélfogva egész kényelemmel élhetett volna a fővárosban, atyám e
helyett azon kegyet kérte ki magának, hogy félrevonulhasson valamely
magányosabb részébe az országnak, s ott mezei gazdálkodással tölthesse
idejét. Neki terhére van mindaz, a mi őt örülni kényszeríti, fut a
tisztelkedők elől. Magam is alig várom, hogy szabaduljak e bennünket
minden jósággal elhalmozó nép közül. Úgy fáj nem szerethetnem azokat,
kik azt megérdemlik: mint a hogy fáj szeretnem azokat, a kiket nem
szabad.

Érts meg és sirass.


V.

_Tekintetes Hurday László ur levele Garmadi László urhoz._

New-York, 184–

No öcsém, ittam tengert! Mondhatom, hogy nem jó. Tanácslom, hogy addig
Amerikába ne jőjj, míg Angliától New-Yorkig hidat vagy tunelt, vagy
vasutat, vagy más effélét nem építenek, akkor is előbb meggyónjál és
testamentomot tégy s assecuráltasd az életedet. Mert az igaz, hogy sok
fürdőn voltam már életemben, de akkora kádban még nem fürödtem, mint
most, sem mineralwassert akkora quantumban nem ittam, sem a fürdőért
annyit nem fizettem, mint most.

Hamburgból két hajó indult el tele kivándorlókkal. Többnyire németek
voltak, bajorok, badeniek.

Az első helyen kevés utazott, legtöbb az utolsó helyen volt
összeszorítva, külön kabinja rajtam kívül senkinek sem volt.
Elindulásunk előtt valami dalt kezdtek énekelni, hanem a legtöbbnek a
torkába bele fagyott a hang, s az egypár, a ki még győzte magát
pálinkával, mindenik másféle nótát fujt, míg abba nem hagyta.

Egy-két asszonyszemély kendővel integetett visszafelé, pedig oly sűrű
volt a köd, hogy az ember a hajó egyik végéről a másikra nem látott s
beletelt két óra, míg a kikötőből kivergődtünk, mialatt a sok lótófutó
matróz szinte elütötte az embert a lábáról, taszigálva hosszú
csáklyákkal a hajókat, a miknek neki mentünk, s iszonyúan dolgozva
mindenféle kötelekkel és korongokkal legkisebb tekintet nélkül a
publikumra. Az idő criminális volt, a ködöt harapni lehetett, s mikor
dél felé javulni kezdett, akkor eső lett belőle, s a kinek még a bőre
száraz volt, azt is keresztüláztatta.

Magam csak jól el lettem volna látva. Mindenről gondoskodtam Hamburgban,
a mit tanácsoltak: szabattam magamra egy tengeri kutyabőrt, fejemen
guttapercha sipka volt, lábamon kaucsuk csizma térden felül. Vettem
dohányt, a mennyivel a gőzkatlant is be lehetett volna fűteni, két
tajtékpipám a zsebembe tettem. Egy vízmentes táska lógott az oldalomon,
abban voltak a váltóim, meg az ajánló leveleim, másik oldalon egy
kulacs, abban volt valami pálinka, melyhez képest a vitriol még savó sem
lehet.

A sok kényes bőrű népség letakarodott lassankint az eső elől a födözet
alá; magam csak megmutatom, gondolám, hogy én magyar vagyok, s föl sem
véve az esőt, rágyujtottam s füstöltem, mint egy harmadik kémény, utóbb
nem maradt egyéb úrféle a födélzeten, mint én és a kapitány; már csak
lemegyek én is, mert még azt találja gondolni, hogy én vagyok a kapitány
s ő megy el. Kivertem a pipámat s befeküdtem a kabinba, Jancsinak
meghagytam, hogy ne zörögjön. Egyszer fölébredek, kérdem Jancsitól, hogy
hol vagyunk már?

A tengeren, felelt ő laconice.

Még nem értünk semmi statiót?

Nem, ugyan hogy nem.

Én már szerettem volna, ha oda értünk volna.

Ismét kimentem, véghetetlenül únva magamat, most már a kapitány sem volt
oda fenn, az eső szakadt, a kapitány helyén egy szép nagy hosszúszőrű
neufundlandi kutya ült nagyméltóságosan, oda mentem hozzá conversálni, s
a mint megakartam czirógatni a fejét, úgy bekapta a kezemet, alig tudtam
kijönni belőle. Nekiindultam, hogy majd benézek a födélzet alá, tán ott
találok valami mulatságot. Az utolsó helyre benyitottam. Ott meg sem
lehetett állapodni. Valami kétszáz férfi, asszony, gyermek és mopszli
egymás mellett, hátán, ölében, aludt, pipázott, kártyázott, evett,
ivott, danolt, káromkodott, pityergett, ki hogy fért egymástól.

Az ajtót becsukni! ordítá rám egyszerre tizenkettő, a mint beléptem.

Mindjárt, mondék, csak előbb kimegyek,

Van is mit félteni, hogy ez a gyöngy athmosphaera ki ne szaladjon innen,
a mi kétszáz átázott köpenyeg, halzsíros bagaria, olajba főtt hal,
foghagyma, pálinka és orrtekerő kapadohányfüstből szerencsésen
conglomerálódott.

A ki ezt kiállja, az a víz alatt sem fullad meg.

Az első helyre bevetődvén, itt már tisztességesebb arczokat találtam.

Az emberek mind egy asztal körül voltak gyülekezve: ott kártyáztak.

Még közibük sem léptem, midőn egy szögletből kínos sóhajtozás üté meg
fülemet.

Oda tekinték s az egyik pamlagon egy fiatal hölgyet látok fetrengeni, a
kín és gyötrelem legiszonyúbb kifejezéseivel arczán. Jajgatva vonta
össze magát, fogait összecsikorgatva s szemeit fehérével forgatva
fölfelé; minden pillanatban irtózatos görcsös erőtetések kényszeríték,
mik alatt meg látszott szakadni, s akármit adtak be neki a mellette ülő
asszonyok, még rosszabbul lett tőle; a hideg izzadság verte az arczát,
kapaszkodott ide-oda a legborzasztóbb halálfélelem kifejezésivel.

Egy fiatal menyecske volt az, ki férjestül Amerikába vándorolni indult.

Férje az asztalnál épen bankot adott.

Az emberek egy részét épen boszantani látszék a hölgy jajgatása, mások
azonban már hozzá voltak szokva.

Én egész ijedtséggel léptem oda; nincs ezen a hajón orvos? kérdém
aggodalommal.

Parancsol ön valamit? kérdé tőlem egy úri ember, kártyáját gustálva.

Én nem, hanem talán ez az asszonyság ott.

Tengeri betegség az egész, szólt ez hidegvérrel.

S azon nem lehet segíteni? kérdém.

Rögtön, a mint szárazföldet érünk.

De tán csak nem lehet belehalni!

Az orvos vállat vont, a férj osztotta a kártyát, a hölgy nehéz nyögését
néha megszakíták kínos sikoltásai.

Én is elmentem onnan. Inkább az árbocz tetejében ültem volna, mint azt a
kínlódást láttam; beültem a kabinba s valahányszor elakartam
szenderülni, mindig keresztül hallatszott hozzám egy-egy sikoltás a
födélzet alól.

Hány órája jövünk már Jancsi?

Tizenegy óta.

Tehát még kétszázötven óráig megyünk, míg szárazföldet érünk.

A következő éjjel nagyon rosszul aludtam, a szél valami lyukat talált,
melyen keresztül bedudolt hozzám, a hajókötelek szüntelen verték a
zapfenstreichot, a kátrány bűzét még a dohányfüst sem birta elölni, s ha
a hajó egyik oldaláról a másikra fordult, mindig azt gondoltam, hogy
kiesett a világ feneke.

Másnap, harmadnap majd megevett az unalom. Én olvasni nem szeretek,
könyvet nem is hoztam magammal, de negyed napra már annyira nem tudtam
mit csinálni, hogy megszólítottam egy tudós forma német embert, ha nem
adna-e olvasni valami könyvet. Hogyne adott volna, még magát is ideadta
ráadásul. E percztől fogva a becsületes ember az én contómra eszik,
iszik, az én dohányomat szíja, s az én csizmámat viseli. De nem sajnálom
tőle, mert igen mulatságos fiu. – Elindult tíz forinttal Hamburgból
Amerikába.

Hát hogy fogunk ott megélni? kérdém tőle.

Az én fium homlokára csapva, nagy büszkén mondá: itt a capitalis.

Hát értünk valamihez, amice? kérdém tőle.

Mindenhez; én az vagyok, a mi akarok: ha kell művészet, vagyok szinész,
szerelmes vagy énekes, akár súgó, a mire szükség van; értek a festészet
minden nemeihez, a daguerreotypon kezdve a csizmatisztításig. Nekem
egyenlő feladat a philosophiából praelegálni vagy a mopszlikat
aufvartolásra tanítani; ha kell könyvet irni, én megirom, ha kell
kiszedni, én kiszedem, ha kell bekötni, én bekötöm, s még ha rá kerül a
sor, el is adom, meg is birálom, csupán azt nem teszem, hogy megvegyem.
Én tudok mindent, a mit Bosco tudott, bort töltök üres palaczkból, értek
a gymnasticához, járok a kezemen, árboczokat balancirolok a fogamon,
kilencz golyót hajigálok a levegőbe és tartok humoristicus
felolvasásokat. Én a kézi mesterségektől sem rettenek vissza, csinálok
varróvánkosokat, tűtartókat, tubákos pixiseket, s úgy megvarrom a
kaputot, mint akárki más. Ha minden kötél szakad, találok vendéglőst, a
kihez beszegődöm, esztendő mulva magam nyitok korcsmát, tudom a
frankfurti virslit készíteni felségesen, s tíz év mulva úr vagyok. Nur
courage!

Már ez könnyű szívvel megy Amerikába; nekem tele pénzzel a zsebem, még
sem tudok aludni, ha arra gondolok, hogy miből élek meg? ennek kisebb
gondja is nagyobb ennél. Itt is akadt bolondra: én reám; nem múlik el
nap, hogy valamimet neki ne adjam. Ő a világért sem kér semmit, egyszer
csak azt látom, hogy neki ajándékoztam. Volt egy czifra alföldi bundám.
Magára vette, persze, hogy iszonyatos figura volt benne. – Lehetetlen
volt, hogy így meg ne mutassa magát az ismerősöknek. Azok is majd
halálra nevették magukat rajta. Azóta mindig benne jár, hogy nekem és a
többi utazóknak jó kedvet csináljon. Eszem ágában sem lehet, hogy az a
bunda még valaha az enyém legyen.

Azonban mindezen mulatozáson keresztül hallatszott az első helyen levő
hölgy sikoltozása. Egy hétig folytonosan tartott rajta a tengeri
betegség, soha egy órára sem csillapult el. Reggelenként már oly félve
hallgattam, ha nem hallatszik-e keresztül a szél zúgásán az a velőkig
ható nyögés. Nyolczad nap reggel már nem hallottam, hogy nyögött volna,
no már bizonyosan hozzá szokott, gondolám s szinte jól esett, hogy nem
hallottam a vékony deszkafalon át nyavalygása szavát. Pedig ekkor még
nagyobb szél fútt, mint valaha; úgy jártunk Friczczel, az én németemmel
a födélzeten, mint a részeg emberek, én ő rajta nevettem, a mint egyik
hajókötéltől a másikig ugrált, ő pedig Jancsin nevetett, a ki négykézláb
mászott, ha egy tíz lépésnyi expeditióra kellett neki menni. Mikor
legjobban nevettünk, jön fel a lépcsőkön két matróz, valami
vitorlavászonba burkolt nyalábot emelve. Egy szót sem szóltak, letették
a karfa mellé.

Mi az? kérdém kiváncsian?

A matróz végig nézett rajtam, mintha előbb számot vetne magában, ha
vajjon feleljen-e? azzal félpofájába igazítva a rágott dohánycsomót,
phlegmatice mondá:

Az a nő, a ki az éjjel tengeri betegségben meghalt.

Az inam megrogyott alattam e szavakra. Meg nem tudtam mozdulni
helyemből; a matróz letérdelt a holttest mellé, s egy vastag tűvel
hozzávarrta a halott arczát a lepedőhöz, hajós szokás szerint, a másik
egy tizenkét fontos ágyúgolyót varrt a lábaihoz s azzal megfogták két
felül s belódították a tengerbe.

Majd utána ugrottam magam is.

Egy percz mulva senki sem tudott róla többet, csupán engem lepett meg a
gondolkozás, nem birtam elfeledni azt a látványt, mint csapott össze
fölötte a víz, s még csak jel sem maradt utána, melyről sírját
megismerjék, a hol megsirassák; a kik egy hét előtt elbúcsúztak tőle,
kik ott álltak a parton könyező szemekkel, kendőikkel integetve, tán
atya, anya, barátnéi, tán most is forrón imádkoznak értte, mikor már ő
testével a tengerfenék csodaférgeit táplálja. Öcsém, ez borzasztó
gondolat, nem akarom, hogy a tengeren temessenek el.

Már ekkor a síktengeren voltunk.

Öcsém, a mennyország szép dolog, a tenger is szép látvány, de a föld
mégis a legsolidabb tünemény.

Azt látni, hogy az egész láthatáron semmi sincs azon a faalkotmányon
kívül, mely talpunk alatt ingadozik, s azt tudni, hogy ez is minden
perczben kilyukadhat, elsűlyedhet, szétpattanhat, meggyulladhat, s ha az
embert el nem nyelte a czápa, vagy a vízbe nem fult, hanem valami
tutajra menekült, ott meghalhat éhen vagy szomjan s utóbb egymást lesz
kénytelen megenni, ez szomorú állapot.

Egy reggel szokatlan zajra ébredtem fel. Mintha nagyon sokat kiabálnának
odakinn s valaki az ablakomat beszegezné.

Mit csinálnak ott? kiálték felriadva.

Vihar lesz, az ablakokat beszegezik, hogy a víz be ne jőjjön rajta,
világosíta fel Jancsi.

No ez lesz még szép, mondék hirtelen felöltözködve.

Alig voltam készen, épen csak a kávémat akartam meginni, az asztal
előttem, a csésze a kezemben, midőn egyszerre puff! nagyot csap valami
az ajtómra, én a forró kávét a nyakamba öntöm s az asztal alá esve,
findzsa, tányér és csupor minden hegyibem hull, magam pedig gurulok az
ágy alá.

Eleinte még azt gondoltam, Friczi bolondult meg, az csinál velem valami
otromba tréfát, hanem egy másik taszítás, mely ellenkező oldalról
támadván, ismét kabinetom tulsó falához vágott, tudtomra adá, hogy benne
vagyunk a viharban.

No most itt az itélet napja, gondolám magamban, mikor láttam, hogy a
szobám padimentumáról egyenesen a stukaturjára esem fel, s ütődöm,
verődöm mind a négy falához, mint egy csaptatóba jutott egér.

Odakinn ordított a vihar, a habok keresztül csapkodtak a hajón, a
kapitány káromkodott, az asszonyok jajgattak, s e mellett a hajó úgy
ropogott, mintha egyszeribe szétmenne minden eresztékeiből; erre
felfordult velem a világ, a fejem szédülni kezdett, a gyomromban mintha
malomkövek lettek volna s azok is sokalnák az ott lételt; idáig csak
nevettem a tengeri betegséget, de most egyszerre elállta minden ízemet
úgy, hogy feküdtem bele, mint egy darab fa; megfogtam kezemmel a függő
ágyamat s beleharapva eláldottam a világot olyan czifrán, hogy Jancsi
térden állva könyörgött, ne ingereljem a szenteket, mert bizonyára nem
sokára meglátandom őket.

Egyszer elordítja valaki magát oda lenn a hajó fenekén: Lyuk! s rémséges
hangon terjed e kiáltás egyik fedélzetről a másikra, lyuk, lyuk! az
emberek őrjöngve nyargaltak alá s fel, csak ez egy szót ismételve
mindenféle hangváltozatain az ijedelemnek.

Én a milyen fél-deliriumban ott feküdtem, nem képzeltem egyebet erre a
szóra, mint hogy a hajó árbocza kilyukasztotta az eget.

De hisz könnyű lesz azt befoltozni, mert van miből, gondolám magamban,
míg egyszerre Friczi ijedt arczczal benyit szobámba s tajtékzó szájjal
beordít, míg szeme egyszerre tizenkét felé állt:

Az Istenért, ki innen, a hajó feneke lyukat kapott, már négy lábnyira
van benne a víz.

Bizony bánom is én, viszonzék; ha víz jött be az egyik lyukon, fúrjanak
a fenekén másikat, s azon meg ereszszék ki s mérgesen hasra feküdtem.

Hallottam, hogy azután megint bekiáltott valaki.

Munkára minden ember! A szivattyúhoz.

De hisz azt a vizet mind megihatod, a mit én kiszivattyúzok, gondolám
magamban, s fekve maradtam.

A betegség azonban mindig nagyobb erőt vett rajtam, s a kínok dühöngése
után bekövetkezett a haláltóli félelem.

E kínt nem lehet tollal leirni, az örök elkárhozás eszméje nem lehet
nálánál nagyobb; a test és lélek egymással versenyez a szenvedésben, s
egyik a másikat gyötri, – százszor keresztül esik a halálon s megint
újra kezdi. Maga előtt látja a legnagyobb irtózatokat, s nincs ereje
testének megmozdulni, hogy tőlök megszabaduljon, sem lelkének, hogy
bátran nézzen szemeik közé. Végre hat lövést hallottam dördülni, a
segélylövéseket, melyek után az ágyúkat a tengerbe hányták s erre az a
gondolat támadt bennem, hogy most a lőporos hordókra senki sem ügyel,
egy szikra bizonyosan oda pattant, s lassankint szivárog közelebb,
közelebb.

E gondolat annyira kínzott, hogy felvánszorogva kinyitottam ajtómat s
kibuktam a födélzetre. A szél menten lekapta sapkámat s elvitte, nem
tudom hová. A födélzeten dolgozott, a ki még mozdulhatott, a
vitorlaköteleket vagdalták széllyel. Két árboczot már kitört a vihar, a
harmadik hol jobbra, hol balra csapott hegyével a habokba, a kapitány
ott állt az árboczba fogódzva, mellette a newfoundlandi, a födélzet
telve volt jajgató tehetetlen néppel, kik hasonló állapotban voltak,
mint én. A toronymagas hullám majd a felhőkig tolt bennünket, majd
lehajított a tenger mélységes fenekére; végre láttam, hogy a mentő
csónakokat kezdik leoldozgatni s abba hagyják a szivattyúzást.

Tehát a hajó el fog sülyedni.

Egyszerre tódult minden ember a csónakok felé, kiki ölében vitte, a mit
féltett, a mit szeretett, némelyik egy-egy nagy ládát, melyet a többiek
behajtottak a vízbe, más alélt nejét, gyermekeit.

Csupán én értem nem jött senki, ott feküdtem tehetetlenül a karzat
mellett, Jancsit láttam egy csónakba lépni. Utána kiáltottam, hogy
vigyen el engemet is, rám sem hallgatott; később megláttam Friczit, az
oda ugrott hivásomra s a köpönyegemet megszabadítá, hanem engemet ott
hagyott.

Ezen pillanatban egy irtózatos hullám túlcsapott a hajón s engemet
fölkapva, keresztül dobott a karfán, bele a tengerbe.

Ez volt aztán az a fürdő, a mit nem rekommendálnak az orvosok.

Kétségtelenül ott veszek, ha valaki nem könyörül rajtam, egy valaki,
kiben egyedül volt emberszeretet és becsületérzés az egész nép között s
ez a valaki volt a newfoundlandi kutya. Utánam ugorva, megkapta
galléromat s fölemelve iszonyú torkával a víz szinére, kiúszott velem
azon csónakig, melybe a kapitány szállott.

Ő volt az utolsó, a ki elhagyta a hajót; a mint félig-meddig magamhoz
térve láthatám, még egy darabig ingadozott az elhagyott hajó a víz
fölött, azután egyszerre megállapodva, elkezdett lassan forogni, azután
mindig sebesebben, egyszer körülcsapta az örvény s a hajó elbukott,
helyét a tengerfenékről feljövő buborék s a födélzetről fennmaradt
málhakötegek úszó tömege jelelé csupán.

A megmenekült csónakokat azonban szétzavarta a vihar. Egy közülök túl
lévén málhával terhelve, melytől a kivándorlók makacsul nem akartak
megválni, szemünk láttára sülyedt el, senki sem menekült meg belőle.

Mi és még egy másik csónak, melyen Fricz és Jancsi voltak, három napig
hányódtunk a tengeren, míg egy utánunk jövő brigg fölszedett bennünket.

Én ez idő alatt folyvást hagymázban feküdtem, különben nem tudom, hogy
mit ettem volna, de még azt sem, hogy nem ettek volna-e meg engem; az
bizonyos, hogy ki akartak dobni a hajóból, mint beteget, de a kapitány
nem engedte.

Már most ide jutottam. Első dolgom az, hogy Jancsit elcsapom, a miért
ott hagyott; másik pedig az, hogy neked irok, miszerint tudasd
mindazokkal, a kik utánam akarnak vándorolni, hogy előbb nézzék meg a
komáromi kalendáriumból, hogy nincs-e akkorra zivatar jelentve, mert
ilyen alkalommal az ember épen olyan könnyen megláthaja a másvilágot,
mint az új világot.


VI.

_Ugyanazon hazafi levele ugyanoda és onnan._

Jó napot pajtás.

A mult levelemet azon végzém, hogy Jancsit elcsapom, már megint
visszafogadtam.

Ez ugyan furcsa tudósítás neked Amerikából, ki immár Niagara
zuhatagokról s rézszinű emberekről szeretnél hallani, de e körül fordul
meg minden; csak engedd, hogy elől kezdjem a dolgot.

Megérkezvén New-Yorkba, minden málhám odaveszett a tengerbe, az antik
gombos díszmentémet kivéve, a mit Jancsi, mikor minden veszni indult,
felöltött magára, szerencsémre a váltóim mindig velem voltak a
táskámban, azokat tehát rögtön siettem pénzzé tenni.

Inasom nem lévén, egy hôtel garniban foglaltam helyet, a hol az ember
table d’hotenál eszik. Amerikában annyira szokás sietni, hogy itt az
ember este reggelizik és reggel vacsorál. Ezt megértve, magam is
iparkodtam az első harangszóra, mely a villás reggelit jelenté, a közös
étterembe. Az egész sokaság a kandalló tüze körül volt seregelve, egyik
lehúzta csizmáit s a talpait fölrakta a kandalló rácsára, a másik
szétvetette lábait előtte, frakkja szárnyait széthúzva, háttal
melegedett nála, a harmadik köpködött jobbra-balra, a mi alkalmat adott
a negyediknek és ötödiknek igen ügyesen kapkodni félre a lábaikat,
kettő-három neki állt a falnak s egy darab szénnel számokat irt rá,
azokat összeadták, kivonták, sokszorozták és elosztották; én köszöntem
egyiknek is, másiknak is, egyik sem fogadta el, a minél sokkal jobban
boszantott még az, hogy akármennyit figyeltem a beszédjökre, úgy
hadartak, úgy össze-vissza nyelték a szót, hogy daczára két évi angolul
tanulásomnak, egy hangot nem birtam belőle megérteni, s ha valamelyikhez
szóltam, úgy, a hogy én tanultam angolul beszélni, egyenesen az orrom
alá nevetett.

Végre felhozták az ételeket és italokat, alét, portert, melasset,
rhumot, halból csinált kocsonyát, hideg marhapecsenyét, vastag hurkákat,
sajtot, halikrát és mindenféle salátát.

Tudod, hogy én az itt elősorolt elementumokat otthon nézni sem tudtam,
nemhogy megenni és inni. De az éhség most rá fanyalított. A harmadszori
csengetésre egyszerre felugrott valamennyi a kandallótól s rohant az
asztalhoz, a nélkül, hogy nekem valaki azt mondaná: tartson velünk.

Én azt hittem, hogy majd az ételeket sorba fogják adni, s nagy
álmélkodással vettem észre, hogy a ki minő tálat elfoghatott, annak neki
állt és abból regalirozta magát, egyik jól lakott a caviarral, másik a
kocsonyával, némelyik a hurkák által boldogult, mire észrevettem
magamat, nekem nem maradt egyéb, mint egy tál saláta, meg valami hideg
sós hal, a minek a javát kiválogatta más.

Evés alatt kiki csak a körmeit használta, evés után vett mindenki egy
villát, azzal szétfeküdvén ki az ablakba, ki a székekre, úgy, hogy a
lábai a szék karján lógtak alá, mindenki elkezdte a villákkal elébb nagy
hangosan a fogait piszkálni, azután meg a körmeit.

Gondolhatod, hogy ezt a mulatságot már nem vártam végig.

Felmentem a szobámba, s előhivatva a pinczért, megparancsoltam, hogy
süttessen nekem pecsenyét, meg hozzon bort.

Öt percz mulva visszajött.

Mi ez? kérdém megtekintve azt a gömbölyű húsdarabot, mely még annyira
élni látszott, hogy tán elbődül, ha a villát bele szúrom.

Ez beafsteak! felelt a pinczér.

Jól van, hanem én a húst csak sülve szeretem, vidd vissza, süttesd meg.
Hát a bor hol van?

Erre elém tett egy kis orvosságos üveget.

Hát itt a bort talán patikában árulják, minden órában egy evőkanállal
beveendőt? Hozz legalább egy itczét.

Újabb öt percz mulva aztán ebédeltem, elköltvén mellette négy olyan kis
orvosságos üveg tartalmát.

Nálunk lehetett volna ez a bor 12 váltó krajczár, – itt fizettem érte
négy pengő forintot.

Azért irtam le e dolgokat oly körülményesen, mert becsületes organismusú
embernél nagy rubrika a gyomor, a ki tehát utánam akar jönni, előbb
szokjék el a szegényes magyar eledelektől, mert azok itt csak nagy úrnak
valók.

Az nap mindjárt rábíztam a kijáró legényre, hogy keressen nekem egy
butorozott szállást, mintegy öt szobából állót, meg egy inast, a ki
ételt hordani, ruhát tisztítani, dohányt vágni, s más efféléket értsen.

Egy óra alatt készen volt a commissióval, a sietség ellen itt nincs
panasz.

A szobák és hely leirása után meg voltam elégedve a talált szállással s
rögtön felpénzt adtam rá.

A legény targonczába rakta holmimat s egy jó fél óra múlva egy szép
tágas utczában állt meg velem egy magas ház előtt, melynek lehetett
legalább hat emelete.

Nini! kiálték megijedve, melyik emeletben fogok én itt lakni?

A legény azt felelte: a melyikben tetszeni fog.

Nem értettem!

De hát a szállás árára nézve mindegy, akármelyik emeletet foglalom
lakásul?

Tökéletesen.

Úgy bolond volnék, ha nem az első emeleten laknám.

Az természetes.

A legény hívására azután előjött a kulcsárné, s miután megtudta, hogy én
vagyok, a ki a szállást fölvettem, maga után intett, hogy majd
megmutatja szobáimat. Legelőbb is a földszinten fölnyitott egy boltot, s
inte, hogy nézzek bele.

Lelkem! nem vagyok én sem mesterember, sem kereskedő, nekem nem kell a
bolt.

Együtt jár a szállással, lőn a felelet.

No hát Isten neki, csak a többi legyen alkalmatos.

A boltból egy fa-csigalépcső vezetett fel az első emeletbe. Csinos,
fával kitáblázott szobába jutottunk, melylyel meg voltam elégedve, s
kérdtem, hogy honnan nyílik a többi?

A kulcsárné ismét egy csigalépcsőhöz vezetett, mely a másik emeletbe
vitt föl.

Hát ez micsoda? tán a másik szobám meg a második emeletben van és a
harmadik a harmadikban, negyedik a negyedikben.

Úgy volt, a szobák mind egymás tetejében következtek, az ötödik szoba a
padláson nézett ki.

Ez itt így szokás, magyarázá ciceróném, földszint a bolt, első emeletben
a szalon, másodikban az ebédlő, harmadikban a hálószoba, padláson a
cselédszoba, ez így legkényelmesebb.

Tehát az inas én rajtam jár keresztül.

Ha pedig én az egyik szobámból a másikba akarok menni, huszonkét lépcsőt
kell felmásznom, s ha itt vagy ott feledtem valamit, egész nap
szaladgálhatok létrán fel, létrán le.

Ez az egész ház így van felosztva, nem keresztben, ha nem hosszában.

Mulatságos java azonban még csak ezután következett.

Jött a megrendelt inas, egy nagy vörös képű siheder, beállt hozzám,
leült egy székre minden kinálás nélkül, egyik lábát a másikra tette,
szivarát a szája végébe nyomta s elkezdtünk alkudni.

Ő kiválogatta, hogy mit tesz meg és mit nem tesz meg, s azután megmondta
a szabott díjat, melyen alul nem szegődik; – csekélység biz az, annyi
fizetésem nekem is volt főszolgabiró koromban.

Egy pár napig jól megvoltam vele, elvégzett mindent, csakhogy egészen
úgy bánt velem, mintha nem is volnánk úr és szolga, hanem csupán két
szerződő fél, kik közül az egyik fizet, a másik dolgozik, de mindketten
egyenlő rangban állnak.

Harmadnap vasárnap volt. A legény délelőtt elvégezte egész napra való
munkáját s felszólított, hogy ha még valami dolgom van, mondjam meg
eleve, mert nála délután társaság fog lenni, theaestélyt ád s akkor nem
fog ráérni, hogy velem bajoskodjék.

Nagy szemeket mereszték. Még ezt sem hallottam többet, még csak az van
hátra, hogy én szolgáljak neki.

Azt gondoltam, csak tréfál velem. Délután későn jöttem haza csöngetek,
valamire volt szükségem, az én inasom nem jő. Erre egészen felindulva
rohanok fel a lépcsőkön, benyitok a szobájába s csakugyan egy egész
társaságot találok nála, melyet haragos megjelenésem még csak meg sem
látszott zavarni.

Az én legényem a theát töltögette a csészékbe.

Hát kend nem hallotta, hogy csöngettem? ordíték reá, reszketve a méreg
miatt.

Az felesleges volt, felelt ő hideg vérrel, miután holnap reggel ismét
szolgálatára állok készen, addig pedig saját vendégeimmel vagyok
elfoglalva.

Mit? hát ki itt az úr? én-e vagy kend?

Úr? szólt czifra hangnyomattal az én legényem s olyan grimászokat
csinált, hogy elfutott bele a méreg, kikaptam a számból a pipaszárat s
kettőt-hármat olyat raktam vele a ficzkó nyaka közé, hogy csakúgy
porzott a liberiája.

Nesze semmirevaló! kiálték, ha te megtanítottál engemet a te szokásodra,
majd megtanítalak én tégedet az enyimre.

Ezzel ledobáltam a lépcsőn őtet is, meg a vendégeit is.

Még ki sem fújhattam magamat, midőn egy uniformisos egyéniség benyit
hozzám s nyájasan tudtomra adja, hogy a városnegyed békebirája igen
örülne, ha személyesen szót válthatna velem.

Én rögtön vele mentem, bérkocsin a békebiró lakára hajtattunk, ki is
igen szivesen fogadott magánál s miután leültetett, kérdezé, hogy ki és
mi vagyok?

Mondám, hogy engem Hurday Lászlónak irnak.

Kért, hogy állásomat, mesterségemet vagy czímeimet mondjam el.

Mesterségem nincs, czímeim igen is vannak, itt a passusom.

A biró most még kevésbbé tudta, hogy ki legyek hát voltaképen? utóbb is
beirt notabilitásnak.

Azután inte egy uniformisos legénynek, ki által megvert inasom
elővezettetvén, megkérdezé tőlem, ha ismerem-e ez embert és igaz-e, hogy
ütlegekkel illetém?

Hogyne vertem volna meg, mikor visszafelelgetett!

Az önbiráskodás itt tilos, viszonzá a biró, e rendkivüliségért fizet ön
uram 25 dollárt.

De legalább kényszerítse ön ezt a ficzkót, hogy kövessen meg!

Azzal valóban nem tartozik.

Egy szót sem szóltam többet, kifizettem a 25 dollárt, még 25-öt téve
melléje, hogy Jancsi hajdum hollétét kitudakolván, hozzák vissza hozzám.

Ezóta ismét együtt vagyunk.

Én pedig föltevém magamban, hogy egy óráig sem maradok tovább olyan
helyen, a hol az ember egy qualificatióban van a cselédjével.

Épen apropos érkezett erre hozzám Friczi.

Rajtam rontott, s mielőtt védhettem volna magamat, nekem esett,
összecsókolt, agyonölelt s leült mellém.

A kaputtól kezdve a mellényig minden öltözet az én köpönyegemből készült
rajta. De nem juthattam szóhoz, mire ő elkezdé, mennyire csodálatosan
járt ő én velem, hogy mikor meg akart menteni, a galléromat megragadva,
azt hivé, magam is benne vagyok s csak a csónakban vette észre, hogy
üres a köpönyeg. Azt azután haragjában a vízbe hajította, elnyelte
valami czethal.

Így tudni hazudni csakugyan szeretetreméltó tulajdonság!

No de hagyjuk ezt, szólt az én geniusom, beszéljünk komolyabb
tárgyakról. Ön rosszul érezheti itt magát, ön földmíveléshez van szokva,
nekem van egy jó barátom, egy Berlinből emigrált franczia, citoyen
Kurcz, ki ezelőtt tíz évvel vándorolt ki, azóta városokat épített,
statusokat alapított, a mint ön az itt fekvő levelekből átláthatja,
elmegyünk oda s ott megtelepedünk.

S itt egy csomó levelet nyomott a markomba, miket citoyen Kurcz irt
Amerikából elvbarátainak s mikből csodadolgokat olvastam ki s miket
lemásoltattam, hogy nektek megküldhessem.

Öcsém, ezek csodálatos előmenetelek!

Alig várom, hogy szemeimmel győződhessem meg róluk, előre képzelem
magamnak azokat a nagyszerű városokat, mik itt oly hirtelen támadnak a
földből, mint nálatok a vakandtúrás, a pompás erdőket, mikben csupa kávé
és szerecsendió terem; arany fövényen jár az ember s ha megszúrja a fa
oldalát, tej folyik belőle.

Ikariának nevezik azt az országot.

Már nincs nyugtom, míg ott nem leszek. Előre örülök neki. Nemsokára
útban leszek, a hely nem igen lehet messze s meglehet, hogy mire mi
megyünk, már akkorra gőzhajó is fog járni oda.

Mehetnék ugyan Új-Telepre is, a hova az öreg Széki vonult, de nem akarok
olyan helyre menni, a hol magyar embert lelek, meg aztán Széki régi
antagonistám s nem bízom olyan vállalathoz, a mibe magam fajta ember
kap. Lám, ez a németbe ojtott franczia tegnapelőtt teszi le a lábát az
üres földre s ma már városokat számlál.

Hijába! nem érthet mindenki mindenhez.


VII.

_Leona Rózához._

Új-Telep, 184–

A ki azt hiszi, hogy Amerika az igéret földe, hol munka nélkül terem a
kenyér, az itt keserűen fog visszasóhajtani az egyiptomi bográcsok után.

Ide, hol az emberi kéz oly kevés s hol a földet magát is nyomról-nyomra
kell újjá teremteni, pihenni senki sem jöhet.

Én szeretem a munkát, mert elfoglalja lelkemet, de te el fogsz komorodni
rajta, ha megmondom, miszerint én mindazon foglalkozást teljesítem,
mikben otthon a cselédek is válogatni szoktak.

Cselédet mi csak az esztendő azon szakában tartunk, mikor a legsürgősebb
mezei munka ideje van, az ember itt drága, egyébkor magunkra vagyunk
szorulva.

Én főzök, edényeket takarítok, a szobákat tisztogatom, a veteményes
kertet mívelem, fejem a teheneket, öltönyöket varrok, fehérneműt mosok,
azt magam kimángorlom, s ha látnál aratáskor a mezőn dolgozni, felgyűrt
ingujjal, karjaim barnára égetve a naptól, nem ismernél reám.

Atyám és bátyám szántanak, építenek; háziszereket faragnak, hetekig
megtart, míg egy hold földet, a hol semmi erdő nincsen, használhatóvá
birnak tenni s ha bevetették, sövényt kell fonniok köröskörül, hogy a
bölények rá ne menjenek; néha egész éjjel vadászni járnak; itt
egyébiránt a házi állatok is úgy elvadulnak, hogy lőni kell rájok.

Atyám maga is a legkeményebb munkákat teljesítve, elvből szoktat engem
mindazokhoz; a műtét sikerül: a mint megkeményednek kezeim, akként
keményedik meg szivem is.

Már ezen levelemben kevesebb nyomát találod az érzelgésnek, mint az
előbbieknél. Főzésről és aratásról beszélek. Nem ábrándozom többé,
csupán álmomban. Csak akkor álmodom magam haza s ha ilyenkor fölébredek,
gyakran úgy képzelem édes csalódásomban, mintha most is otthon volnék,
csendes ismerős szobámban, s csak akkor veszem észre boldog tévedésemet,
midőn az ablakon kitekintek s megpillantom az idegen növényzetet, mely
házunk körül tenyész. Pompás növényzet az, költői remeklése a
természetnek; fák, miket virágnak nevezhetsz, körüldongva, körülrepkedve
tarka colibriktól, mik olyanok, mintha a madaraknak pillangókkal
párosodásukból eredtek volna. És e pompás növényzet között, ha itt-ott
egy törpe nyirfát vagy egy szomorú tölgyet pillantok meg, azt úgy
üdvözlöm, miként rokonomat, s ha e tarka madársereg közül egy-egy sötét
fecske néha ablakom alá száll fecsegni, annyit elbeszélek hozzá, mintha
e vándormadár túl a tengeren mindazt elfecsegné másnak.

E napokban Géza vadászni járt; visszajövén bejött hozzám s azt mondá,
hogy nekem is hozott valamit, de nem adja ingyen, hozományát egy
mosolylyal kell jutalmaznom.

Egy tavaszi ibolyaszál volt az, minő e világrészen alig látott ritkaság.

Oh, a cserébe adott mosoly őszinte volt!

Lelkem vágyódásaiból eredett virág, melynek alakja, illata mult
boldogságomra emlékeztet, ezer szóra, ezer tárgyra, a mit el nem feledek
soha, csókjaim alatt hervadott el, egy egész elmult szívvilágot szoríték
benne ajkaimhoz. Akkor imakönyvembe tettem, most megszáradva neked
küldöm el. Itt nem lehet hazámbeli virágokat tartanom, atyám nem tűrheti
az érzelgés semmi jelenségét maga körül.

Isten veled!


VIII.

_Hurday László úr tekintetes Garmady László úrhoz._

Ikaria, IX-dik esztendő 237-ik napján.

Sokáig hallgattam, csupán azért, hogy annál többet beszéljek egyszerre.

A dátumról láthatod, hogy nem erről a világról irok.

A mappán ne keress, mert a hol én vagyok, oda okos ember nem jár.

Ha ez a levelem hozzád jut, az csak a csodálatos isteni gondviselés
munkája lesz, mert mi kívül vagyunk valamennyi világrészen, a honnan még
a folyóvíz sem megy ki.

Elindulásunk előtt egy feliratot intéztünk citoyen Kurczhoz, melyben
felszólítók, hogy kiván-e bennünket statusa polgáraivá felvenni? mire ő
sajátkezű válaszában felelt, biztosítva bennünket azon rendkívüli
kegyéről, miszerint nemcsak hogy örül bennünket elfogadni, sőt a
statusához legközelebb esendő városig elénk fog jőni s személyesen
vezetni bennünket saját fővárosáig.

E készség szeget ütött a fejembe.

Hogy egy statusfő ráérjen az indigenáknak személyesen comitivául
szolgálni, ezt még a nagy tisztelet sem motiválhatta, a mivel ilyen két
nagy ember irányában, mint én és Friczi tartozott.

Tizenkét napig utaztunk vasúton, azontúl hol kocsin, hol lovon,
mindinkább vaduló tájékok mélységében, oly helyeken keresztül, a hol még
vadember sem lakik.

Végre eljutottunk az utolsó városba, a hol patrónusunkat feltalálandók
valánk.

Ez egy olyan város, a hova csak kaucsukgyűjtéskor szokott kijárni a
kereskedő-nép, egy pár hónapi időre, azontúl nem lakik benne senki
egyéb, mint nehány fogadott csősz, kiknek ott rendkívül kevés őrzeni
valójok lehet, miután a házak igen czélszerűen nélkülöznek minden ajtót
és ablakot.

Szerencsénkre a szomszéd telepítvényen keresztüljöttünkben
figyelmeztettek bennünket, hogy ha odább akarunk menni, vegyünk kocsit,
lovat és ökröket s ámbár Friczi váltig állította, hogy lesz ott minden,
a hova mi megyünk, mégis jónak láttam ilyes marhafélével ellátni
magamat.

De minek ez, monda Jancsi, ha ott ezrével vannak a bivalyok és egész
ménesek vadlovakból, majd fogjunk onnan.

Megérkezve az említett nyári városba, el nem tudtuk gondolni, hogy hol
fogunk itt citoyen Kurczra ráakadni.

Minden házba benéztünk, sehol egy lélek sem volt, az egész város állt
három utczából, míg végre utóbb azt határozók el, hogy én elindulok a
középsőn, Jancsi balra, Friczi jobbra, a város tulsó végén megint
összejövünk, s ha azalatt találkozunk valakivel, megtudakoljuk, merre
van citoyen Kurcz országa?

Mindenikünk találkozott egy bakterral. Az enyém azt felelte, hogy csak
menjek egyenesen, Jancsinak azt felelték, hogy tartson jobbra, Friczinek
pedig, hogy térjen balra. Ebből megtanultunk annyit, hogy akár ott
maradjunk. Nem volt mit tenni mást, mint citoyen Kurczot minden áron
bevárni.

Letelepedtünk egy üres házba, ott vártunk öt napig, azalatt megettünk és
ittunk mindent, a mit magunkkal hoztunk, s már én bölcsen vissza akartam
fordulni, midőn este felé nagy triumphussal jelenti Friczi, hogy a
citoyen a város végén jön.

Nosza én is siettem magamat hirtelen gálába csapni, előszedtem a prémes
mentémet s iparkodtam egy rég betanult instellationalis dictiót
emlékezetbe hozni, hogy e nagy férfiut kellőleg üdvözölhessem, s a mint
kiállok nagy prosopopoeával az ajtóba, ime látok az utcza végéről nagy
koczogva közeledni egy fakó szamarat, melyen csak amúgy a szőrén ülve
lötyögött egy kicsiny ember; ha gyalog jön, azt hiszem, hogy pávián,
szakálla, haja hosszú volt, fésű zsarnokságát soha nem ismerve, képe
fekete, mint a kiről nyolczszor lehámlott már az európai bőr. – Tagjait
igen czélszerű öltönyök fedezték, két egyszerű hüvely, állatok bőréből
szabva, melyet egy ugrással föl lehet venni, fején egy spárgából font
sapka, a hátán egy puska, az övében két pisztoly, egy vadászkés, meg egy
vella. Kezeinek egyikében, mely semmivel sem volt piszkosabb, mint a
másik, egy hosszú póznát viselt, a mivel a szamár fejét innen onnan
ütögette.

– Hát ez a citoyen Kurcz? mondék Friczihez fordulva. Jancsi tedd el a
mentémet! A citoyen meglátva bennünket, oda akart szamaragolni, de a
nemes állat szabad hajlamai követésének nemes érzetében, neki vitte őt a
kerítésnek s annak neki fenve, kényszeríté a lovagot lemaradni a hátáról
s gyalog tenni meg a további útat.

– Ah! ti már itt vagytok, szólt a citoyen kezét nyujtva felénk s elébb
engem, azután Friczit, végre Jancsit csókolgatva össze. Ti pontosan
megtartátok szavaitokat, én nem. Az adott szó megtartása egy neme a
privát rabszolgaságnak és mi a rabszolgaságot nem tűrjük.

– De barátom, mondék, charakteres ember megtartja szavát.

Erre ő szent meggyőződéssel viszonzá: «és a charakter egy neme a privát
zsarnokságnak, melyet az ember önmaga iránt gyakorol, mely korlátolja a
szabad akaratot és mi semmi zsarnokságot, semmi korlátolást nem
szívelünk!»

A mint látod, ezek szeretetreméltó principiumok. De üljünk lóra. Citoyen
Kurcz alig abrakolta meg paripáját s vezetett bennünket Ikaria felé.

Barátom! olyan statusban, a hol útak nincsenek, hasznos állat a szamár,
citoyen Kurcz vigan poroszkált előttünk, míg mi lovainkat gyalog
vezettük magunk után.

Egy hegyre felérve, vezetőnk megállíta bennünket, mondván: «megálljatok!
szent föld, a melyre léptek, vetkőzzétek le a régi embert, midőn
csizmáitok e határt érintik, ez Ikaria».

Friczi arczra borult s meg akarta csókolni a földet, hanem az annyira
tele volt nőve tüskével, miszerint e czeremoniát kénytelen volt akkorra
halasztani, mikor a legközelebbi ereszkedőnél a sárban megcsúszamlva,
orrán száján ért le a lejtő aljába.

No most merre megyünk? kérdém a citoyentől, aggodalmasan tekintve körül
a mindig sűrűbbé változó rengetegben; ő prófétai ihlettel veregetett
vállamra, mondván:

Ez a szűz természet, melynek eredeti alakját emberi kéz utakkal meg nem
csúfította.

– No hát csak férjhez kell adni szaporán, mondék, a statusnak nem
használ a természet hajadonsága.

– Önnek igaza lehet, szólt a citoyen helybenhagyólag, erre még nem
gondoltam.

Úgy látszék, hogy sok másra nem gondolt a citoyen.

Egész óra hosszat mentünk oly bozótokon keresztül, a hol kertészkéssel
kellett nyilást metélni, másutt lábtöréssel járó faomlatagokon kellett
lovainkat átemelgetnünk, néhol hasoncsúszva jutottunk ki a tömkelegből,
folyvást mulattatva szemünk közé mosolygó vampyrok, vadmacskák és
csörgőkigyók egész corporatióitól, kiket minden lépten-nyomon ütni,
lőni, vágni, hasogatni kellett, nem is szólva a musquitokról, melyeknek
sokaságát nem szabad számokkal kifejeznem, mert az itt saját
athmosphæra, egy külön neme a levegőbeli ingredientiáknak.

Akadtunk helyekre, hol a szűz természet olyan mocsárokat nyomott az
útunkba, mikben nyakig járták lovaink a vizet, bőszültté téve a pióczák,
kigyók s sajgató halak millióitól; egy tehenem beledült a sárba, azt ott
szemem láttára ette meg valami vérpiros békahal-forma féreg, mely
ezrével rohant egyszerre rá s vérét kiszopta, majd ismét nyaktörő
sziklagerinczeken jártunk kötéltánczot, s egy helyütt egy ölnyi széles
szakadást kellett átugranunk, mely alatt száz lábnyi mélységben omlott
egy rohanó patak.

– Citoyen, mondék, hid kellene ide.

Ő nagy komolyan szólt:

– Mentül hozzájárulhatlanabb marad e hely, annál biztosabbak vagyunk
minden kül megtámadás ellen.

Annyi igaz, hogy ide ugyan ágyuval utánunk nem jő senki.

Legvégre akadtunk egy olyan meredekre, melyen a lovainkat csak úgy
birtuk lejuttatni, hogy egész élő fákat kötöttünk visszafordított
galyakkal a farkára.

Már itt nem állhattam tovább.

– Messze megyünk-e még? kérdém a citoyentől; minden lovunk sántított, az
egész társaság képe tele volt improvisált rúnákkal, miket mindenféle
tüske rajzolt reá, csizmáinkon nehéz volt az agyag s el voltunk csigázva
úgy, mint a ki várat ostromolt.

– Attól függ, felelt a citoyen, ha be akarunk-e még ma vergődni a
fővárosba, vagy statiót tartunk egy útközben eső nyári pavillonban.

Az utóbbit választók.

Még egy hosszú csavargás után elértünk az igért helyre.

Tudod, a mit az ember óhajt, arról előre ideákat szokott magának
csinálni, a mik rendesen máskép ütnek ki a valóságban; én is nyári
pavillon alatt egy oszlopos, szellős hajlékot képzeltem, chinai tetővel,
szunyoghálós ablakokkal, ernyős, sátoros ereszszel, a milyeneket sokszor
láttam lefestve, no épen ilyen nem volt az a valóságban, hanem két
faágas volt leverve a földbe s azon egy szarufa keresztbefektetve,
melyhez két oldalról bambusznádkévék voltak támogatva.

Nálunk a pásztorok és csőszök szoktak ilyen pavillonokat építeni nádból
vagy kukoriczaszárból. Az eleje el volt rekeszelve tövissel, ez volt az
ajtó.

– Ez a pavillon nagyon egyszerű, mondám a citoyennek.

– És czélszerű! felele ő. A legnagyobb zivatar el nem hordja, a
földingás le nem dönti, a villám soha bele nem üt s ha megázik, egy nap
alatt ismét megszárad.

A marhákat hozzákötöttük a fákhoz s magunk befeküdtünk a pavillonba.

– Kérlek benneteket, szólt a citoyen, vigyázzatok ott egy lyukra, ne
feküdjetek rá, meg lehet ugyan, hogy csak ürgelyuk, de az sem
lehetetlen, hogy csörgőkigyó-tanya s az mindjárt kibúvik, ha meleget
érez.

– Mit! kiálték felugorva. Én csörgőkigyókkal háljak egy födél alatt, hát
ha ezt a kastélyt nekem ajándékozod!

A citoyen nevetett, biztosítva, hogy itt a csörgőkigyó oly megszokott
házi állat, mint nálunk a patkány, nem kellemetes, de nem is félelmes.

De már én csak kimentem onnan Jancsival együtt, összekerestünk egy rakás
száraz fát s távol a kunyhótól tüzet raktunk, ottan virradtunk meg.

S ez bölcs gondolat volt. Mert itt a milyen forró a nap, olyan hideg az
éjszaka s ha folyvást nem tüzelünk, minden marhánkat megeszik a vadak,
miknek förtelmes ordítozását s villogó szemeit egész éjjel láttuk és
hallottuk tíz-húsz lépésnyi távolban magunk körül, míg a vampyrok oly
közel repkedtek füleinkhez, hogy a susogásaikat lehetett hallani.

Fricz és Kurcz ezalatt philosophi nyugalommal horkoltak a pavillonban.

Alig szürkült, midőn fellármáztam őket, hogy menjünk tovább.

Jancsi mindnyájunk számára kenyeret, szalonnát pirított, melyet a
citoyen oly jeles dolognak talált, hogy azt mint különös új fölfedezést
rögtön úti naplójába igtatta, egész országa népével megismertetendő.

A mint látni kezdtünk, mentünk tovább.

Én aggódva kérdezém a citoyentől, hogy nincsenek-e az ő státusában
magyarok is? Képzelheted, milyen insultus volna reám nézve, ha valami
hazámfia ilyen állapotban látna meg.

A citoyen dicsőült arczczal felelt, itt nem ismertetnek a nemzetiségek,
itt nincs német, nincs magyar, nincs franczia, a népek testvérek mind.

De valami nyelven csak mégis beszélnek egymással?

– Még most mindenki a saját nyelvén kénytelen beszélni, szólt a citoyen
felsóhajtva, s ez az átka az emberiségnek, mely gátolja, hogy
egyformákká lehessünk, de segítve lesz rajta, egy nagy szellem most épen
egy nagy világnyelven dolgozik, melyet minden nemzet egyaránt megértsen,
s azontúl nem lesz különbség ember és ember közt.

Ez érdekes egy grammatika lehet.

Végre egy folyamhoz értünk, melynek partján a város épült, még ezt ekkor
nem láthattuk.

A kérdéses folyam minden száz lépésnél tíz-húsz öles vízomlásokat
képezett, néhol két szikla közé szorult s oly sebesen nyargalt, hogy a
kövecset nem lehetett belehajítani, másutt meg elterült, száz zátonyos
szigetet képezve.

– Barátom, mondék, ezen a folyamon sok szabályozni való lesz, a míg
gőzhajók járhatnak rajta.

Elhitte az amice és nem iparkodott megczáfolni.

– Most rögtön meglátjuk a várost, szólt végre, mihelyt az erdőből
kibukkanunk.

Én hozzá lévén szokva, hogy amerikai városok neve alatt hosszú egyenes
utczákat, hat emeletes házakat, dolgos népséget, árúkkal rakott piaczot,
korlátos kikötőket képzeljek, ha még annyi szemem lett volna is, mind
oda irányozám a mutatott tájra, ime, előttem állt mintegy kilencz-tíz
fakunyhó, egymástól ezer meg ezer lépésnyire, egy csoport góré és
levélszín által környezve.

– Ez Ikaria! szólt a citoyen az exaltatió gyönyörteljes hangján.

– Valóban regényes, feleltem én reá, csak hogy nálunk az ilyen
residentiának tanya a neve, nem város.

Még egy örömöm volt hátra, mely tapasztalataimat megkoronázza; az indus
herczegasszony, Urakatna, személyes láthatása.

Annyit hallottam beszélni a délczeg indus hölgyek szépségeiről, karcsú
termetükről, vadonnat villogó szemeik tüzéről, azokról a csodálatos,
szokatlan bájakról, miket a költők oly csábító szépen irnak le, s mikről
európai embernek fogalma sem lehet, hogy még az úton megkérdezém
patronusunkat, ha feleségének nincsenek-e még több testvérei, kiket
Kaméhaméha solid embereknek feleségül adna, mire ő azt válaszolta, hogy
még van kilencz, s ha kivánom, számomra megkér egyet.

Megköszöntem. A mint közel értünk a citoyen hajlékához, ő mellém hajolva
gyöngéd büszkeséggel súgá fülembe: amott jön ő, hitvesem, Urakatna, a
természet vadgyermeke. És jött. Egy riska tehenen ült, lábai lógtak
kétfelül, akkorák, mint egy vasaló. Öltözete egyetlen darabból állott a
szeretetreméltó teremtésnek, mely olyformán volt alkotva, hogy
mozdulatait mentől kevesebbé korlátozza, termetének egyéb részei
gyönyörű czirádákkal voltak tetovirozva, bőre ki volt hánytatva kék zöld
tulipánok s piros kacskaringókkal, a minők csak egy indus
herczegasszonyt megilletnek. Képe valami vastag zsírral lévén lakirozva,
annak alapszínét ki nem találhatám, de vonásai annál kitünőbbek voltak,
szépen kiülő nagy pofacsontok, gyönyörű kicsiny beesett szemek, a
legszeretetreméltóbb befelé görbülő piszeorr, s alatta egy elbájoló száj
egyik fültől a másikig, melynek alsó ajka egy csigahéjra ki lévén
feszítve, szépen lenyult az állig, fülecskéiből, melyek tenyérnagyságra
meg voltak nyujtva, egész füzér állatfogak lógtak alá s orra porczogóján
egy hosszú halszálka volt keresztül szúrva, mint a hogy a lúd orrán
szoktak keresztül dugni egy talut, hogy ne ehesse a vetést.

A szeretetreméltó hölgy meglátva bennünket, elámult ránk, s a helyett,
hogy férje nyakába rohant volna, mind csak engem nézett, még megérem,
hogy belém szeret.

A citoyennek elébb egy párt a nyaka közé kellett húzni a póznával, hogy
észrevétesse magát a szeretett hitvessel, ki akkor aztán leszállt a
tehénről s szépen megcsókolta a lábát.

No mert, ha a képét csókolta volna meg, bizonyosan kiszúrta volna a
szemét azzal a plajbászszal, a mi az orrába volt dugva.

– Pajtás, mondék, mind ilyen szépek Kaméhaméha többi leányai is?

– Egytől egyig! biztosíta a derék férfiu.

_Hurday László levele tekintetes Garmady László úrhoz._

Ez nap a citoyen vendégei voltunk. Urakatna asszonyság főzött.

Hús, hal, gyömbér, hagyma, kányabogyó, tej, vaj és faggyú volt gyönyörű
tutti-fruttivá összefőzve, melyből Urakatna asszonyság annyit tömött
magába kétmarokkal, hogy majd kiugrottak a szemei belé; Jancsi az első
falatnál sírva fakadt s kiment a házból, az én gyomrom is honvágyat
kezde érzeni, gondolva az otthoni konyhára; rögtön utána is láttam, hogy
valakit kibecsültessek a telkéből s magam ura lehessek valahol. Kurcz
gazda mondá, hogy van itt egy üres ház, mely a statusé, azt megvehetem s
rögtön bele is szállhatok; odavezetett; nagy tengeri fűzfás rekettye
közt épült egy kis vityilló keresztülkasul rakott faderekakból,
melyeknek végei egymásba voltak róva s közei kitömve mohával. Lerajzolni
sokat ér, de benne lakni keveset. No de ha itt ez az architectura van
divatban, hát vegyük meg.

Többek közt kérdezém, hogy jutott a status ehhez a kunyhóhoz?

Hát az a család, a mely benne lakott, a napokban kihalt belőle
sárgalázban.

Sárgalázban! kiálték betéve az ajtót, hát ha ez volna a Noé bárkája,
belemennék-e lakni! már akkor csak inkább magam építek egyet; hol van
üres fundus?

Az én országfőnököm bevitt az erdő közepébe, ott mutatott egy dombot,
sok szerencsét kivánt s ott hagyott a Kanahán kellő közepében.

Öcsém, mindaz, a mit Robinsonról regélnek, tréfa, gyertek Ikariába;
bezzeg nem azzal akadsz itt meg, a mi nincs, hanem azzal, a mi van;
kapsz földet, de annyi az erdő rajta, hogy nem tudod hová tenni, kapsz
embert is, a ki napszámban dolgozik, de otthon a viczispán sem kap
akkora diurnumot.

Két-három citoyen a szomszéd tanyákról megalázta magát az építéssel
segítségemre lenni, kiknek szívességéből nagyhamar összetákoltam valami
ólat s az épen annyi pénzembe került, mintha otthon kőházat építtettem
volna, szél s eső pedig ott jött be rajta, a hol akart.

Magammal persze hogy semmit sem hoztam, azt gondoltam, hogy minek
tengerbe hordani a vizet? minek következtében bátran visszamehettem
volna oda, a honnan jöttem, ha egyike a szomszéd genieknek (mert mi mind
geniek vagyunk, a kik itt egy csomóba lakunk), ki régóta azon
rögeszmével küszködik, hogy mint lehetne a világról kipusztítani a pénzt
s az embereket rávenni, hogy az aranyat és ezüstöt semmire se becsüljék,
e napokban összebeszélve Friczivel, hogy kiköltözzenek Kaliforniába,
ingóságait, szerszámait és baromfiait nekem jó pénzért el nem adta
volna.

Így legalább módomban van szántani, vethetni; a meggazdagodásról
hegedült szent Dávid, megköszönöm, ha itt a paradicsomban éhen meg nem
halok.

Az első napokban kérdőre fogtam Kurcz gazdát, hogy hol vannak azok az
egész bivalycsordák, a mik itt legelnek? ő elvitt magával s valóban alig
félórai járás után rábukkantunk egy falka fekete lobonczos állatra, mely
egy szép mezőségen mintegy kétezernyi számmal legelészett.

– Szeretnék belőle egy párt kiválasztani, mondék, gyerünk közelebb.

A mint azonban e szép állatok megszagolták közeledésünket,
nekikerekedtek s elfutottak előlünk; egész nap szaladtunk utánuk, sehol
sem érhettük utol, végre bevették magukat egy mocsárba, a hova nem
követhettük őket.

– Hát öcsém, ki feji meg ezeket a marhákat? kérdém, mikor halálra
kifáradtunk a nyargalásban.

– Senki sem, viszonzá ő, ezek a státus gulyái.

Következett az indigo.

Az ember elővett egy bogyót, a minek a leve előbb piros, azután
megkékül, s azt mondta, hogy ebből indigo lesz.

– Az bizony fagyalbogyó! mondék neki, hisz az indigo nem cserje s a
szárát használják, nem a gyümölcsét.

Az ember elbámult.

No még csak a czukornádat óhajtottam látni: ide adott egy valami kórót,
hogy rágjam meg, nem valóságos czukornád-e?

– Nádnak elég nád, hanem czukornak nagyon émelygős, hol terem ez? kérdém
gyanakodva.

Eleinte titkolódzott, hanem végre fölfedezte a telepítvényt, egy egész
hold affélével szépen beültetve.

Én majd hanyatt estem nevettemben.

– Talán ismered ezt a faját a czukornádnak? kérdé tőlem aggódó
ábrázattal.

– Ismerem bizony, nálunk cziroknak híják és seprűket csinálnak belőle.

Ez napságtól fogva nem megyek a citoyenhez tanácsot kérni.

Ő egész nap gépeken calculál, mikkel a holdba lehet fölrepülni; mondám
neki, hogy jobb lenne annál egy száraz malom, a min a málét megőröljük;
vagy pamphleteket készít az örök békéről, minél ismét jobb szeretném, ha
a szunyogokat tudná rá venni, hogy kössenek fegyverszünetet. Engemet
magasra becsül; a mióta a czukornádjára ismertem, minden szavam oraculum
előtte, én pedig nem jól érzem magamat olyan országban, a hol magam
vagyok a legokosabb ember; én ehez nem vagyok szokva.

Annyit azonban megtanultam, hogy Ikariában is csak úgy terem a föld, ha
az ember szánt-vet rajta, s amúgy dunántúliasan hozzáfogék saját úri
kezeimmel az ekeszarvához, s miután két ezer holdas birtokomban akadtam
vagy tizenkét holdra, melyet fel birtam szántani, a nélkül, hogy egy
fordulóban egyszernél többször beleszakadt volna a szántóvas a sok
mindenféle gyökérbe, azt szépen bevetettem búzával, kukoriczával, s már
most legalább ott terem majd valami, ha a status madarai ki nem eszik a
vetést, vagy a szűz természet virágos kertet nem csinál belőle. Én
legalább nem csudálkoznám rajta, ha a búzavetésem helyén spanyolnádat
látnék nőni.

Jancsinak egy csepp hasznát sem tudom venni.

Ezt a fiut mindennap új meg új csoda éri, nem küldhetem száz lépésnyire
a háztól, rögtön visszaszalad, jajgatva, hogy őt soha nem látott állatok
vették üldözőbe.

Eleinte csak a tigrisektől és csörgőkigyóktól ijedezett, most már a
bagolyfejű pille is bekergeti a házba, s ha valami madarat hall kiabálni
éjjel, ha három országot igérnél neki, sem lépne ki az ajtón.

E mellett iszonyú szerencsétlen, mindenféle szép alakú bogyót megkóstol
s azoktól aztán majd a kórság töri ki, vagy megszagol valami virágot, s
attól úgy megdagad az orra, mint egy tülök.

A múltkor kiküldtem a partra halászni, egyszer csak jön vissza nagy
ordítva, s elmondja, hogy leült egy lapos kősziklára, s a mint ott
halásznék, egyszerre fölemelkedik vele az egész kőszikla s elkezd
szaladni.

– Tekenősbéka volt az, miért nem fogtad el? mondám, megettük volna.

– De majd elfogott engem egy hal, monda ő, csúnya nagyfejű állat, négy
lába volt és száz fog a torkában, alig tudtam előle elfutni. Milyen hal
lehetett az?

Nem mondtam meg neki, hogy majd krokodilust fogott, mert akkor magam
mehetnék aztán a korsóval a vízre.

Öcsém, mi itt állandó ostromállapotba vagyunk téve. Fejsze nélkül a
szobából ki sem léphetek, s a házam elé ki nem lehet ülnöm töltött puska
nélkül. Szürkületkor minden barmot be kell hajtanom az aklokba, s azokat
jól bereteszelni s tövissel körülrakni, mert a mint lemegy a nap,
előjönnek az ikariai autochtonok, a mindenféle szinű és szagú jaguárok,
macskák, párduczok, sakálok és kigyók s egész éjjel ordítanak a házam
körül; minden órában ki kell lövöldöznöm az ablakon, hogy elriogassam
őket.

Nemrég egy kis fiatal üszőmet kikötöttem a fűre legelni, egyszer Jancsi
nyargal be nagy ijedten, hogy nézzem meg csak, micsoda állat lett a
bornyúból; oda megyek, hát a bornyúm helyén egy roppant óriás kigyót
találok, akkora volt mint egy gerendely; a mint elnyelte a bornyúmat, a
kötél kilógott a szájából, melynél fogva az a fához volt megkötve, s ott
hevert a kötélen csüggve, a jóllakás miatt tehetetlenül. A bornyú árában
aztán confiscáltam az állat bőrét s most lóistrángokat szabtam belőle.

Volt vagy hat pár igen szép gyöngytyúkom, azokat minden este magam
hajtottam fel a padlásra. Egy éjjel nagy zajra ébredek fel. Kiküldöm
Jancsit, hogy nézze meg, mi bántja a tyúkokat, ő persze azt felelte,
hogy semmit sem látott, reggelre minden tyúkomnak el volt rágva a feje,
a vérüket kiszívta valami állat.

Máskor reggel felé nagy tombolást hallok a lovaim között, magam
fölkelek, kimegyek az ólba, azok folyvást kapálóztak, nyerítettek, a
bőrük reszketett s kötőfékeiket iparkodtak elszaggatni.

Meg nem foghattam, mi bajuk. Végre vissza akarok menni a hajlékomba, hát
az ajtóm előtt egy akkora jaguárt látok feküdni, mint egy tinó.

A derék állat nyugodtan hasalt ott keresztben, farkával veregetve a
földet s hosszú nyelvével körülnyalogatva pofáját. Jancsi a padlásra
bújt el ijedtében s én kiszorultam a házból, miután a fenevad épen az
ajtóm előtt vett állomást.

Azt hittem, hogy majd csak elmegy, ha megunja magát. Nem az, ott várt
késő estig, meg sem mozdulva helyéből.

Már ekkor nem volt mit tennem, mint elszánnom magam a legvégsőre,
kifeszíték egy gerendát az akol hátuljából s a házam háta mögé kerültem
szép csendesen, a jaguár szerencsémre nem vett észre. Ott benyúltam az
ablakon, s a puskámat, mely a falnak volt támasztva, kivettem.

Csak az egyik csöve volt golyóra töltve, vigyáznom kellett, hogy egy
lövéssel leterítsem a fenevadat.

A mint észrevett, egyszerre fölugrott helyéből s gyanús morgással
lehajolt első lábaival a földre, eltátott torkából kilátszottak fehér
fogai, szőre felborzadt, zöld szemei szikráztak.

Azon pillanatban, melyben nekem ugrott, szerencsésen főbe lőttem, de még
akkor is maradt annyi ideje, hogy egyik lábamat átkapja, s csak jó
vastag csizmámnak köszönhetem, hogy azt ketté nem harapta, míg a
puskaagygyal végkép agyonverém.

A jaguárral még csak elkészülnék, azt agyonlőhetem, de mit csináljak
azzal a millió bogárral, miket a szűz természet az emberek kínzására
talált fel.

Egész nyáron ki nem birtam pusztulni a scorpióból és scolopendrumból,
miknek harapása gyilkos, szaga és alakja pedig undorító, s még van egy
másforma féreg is, mit maringoingnek hínak, ez hosszú mint a czérnaszál
és szőrös s ha éjjel az embernek a bőre alá befúrja magát, megdühödik
tőle.

A csimaz Európában a gyalogsághoz tartozik, itt az is röpül, mikor
leülsz vacsorálni, eloltja a mécsedet s keresztülrágja a szunyoghálót.

A szú egész éjjel őröl a ház oldalában, s ha valami ételt meghagysz
este, reggelre megeszi a hangya.

Mielőtt éjjel lefeküdném, egész testemet be kell kennem valami olajjal,
hogy zselléreim ne nyúljanak hozzám, s legközelebb, hogy mécsemet
eloltva, sötétben foglaltam el ágyamat, lábaimnál valami síkos hideg
testet érzék, mely oly különös hatással volt rám, hogy valahányszor
elaludtam, mindig fölébresztett, végre nem állhatva tovább, tüzet
gyujték, hogy majd megnézem, ki osztja fekhelyemet? s nagy ijedelmemre
egy rétes formára összetekeredett kigyót látok ottan aludni, a
legmérgesebb fajából a cobra capellának; szerencsémre jól volt lakva,
azért nem bántott. Bizonyosan ő ette meg a tyúkjaimat is. Helyesen mondá
Jancsi, hogy ott jöhet az be ide a faházba, hol akar.

Másnap mindjárt hozzáfogtam az újra építéshez.

Ketten Jancsival végeztünk mindent, a hogy a Csallóközben szokás vert
falat csinálni deszka között agyagból polyvával. Fecskerakást.

Egy hét alatt készen állt a házunk.

Otthon a béresek laktak ilyenben, itten ez palota, melynek a szomszédok
csodájára járnak, innen legalább hermetice ki van zárva minden külső
állat.

Még most élve irok a paradicsomból, nem tudom, a legközelebbi levelemet
nem a menyországból fogom-e datálni.

Notabene: ha valaki utánam akar jőni, csak biztasd, hogy siessen.


IX.

_Citoyen Kurcz levele berlini elvbarátaihoz._

Barátim!

A siker, melyet elveink aratnak, óriási.

Csak annyit irok, hogy országunk ismét több nagyszerű telepítvényekkel
szaporodott, melyek közt legelső helyen áll egy magyarországi férfi,
Hurday László telepe.

E férfi nagyszerű statusœconom, igen jeles földész, nagy chemicus,
szerencsés speculans, bátor vadász és bámulatra való építész.

A mióta ide jött, egész prairieket tett termékenynyé, reformálta a
gazdászatot, új tulajdonságait fedezte fel az eddigelé legfontosabb
kereskedelmi szereknek, többek közt a czukornádnak, mely eddigelé csak
fényüzési czikk volt, egy oly újabb alkalmazását ismerteté meg velem,
mely azt a proletariusokra nézve is közhasznúvá teszi.

Minden tenyészik kezei alatt, fővárosunk egészen megváltozott, mióta ő
itt van, egymásra építvén a legczélszerűbb alakzatú villákat,
kastélyokat és raktárakat.

Azt mondanom sem kell, hogy e derék férfiu egyike legjobb barátaimnak,
mondhatni hódolóimnak, – s köztünk szólván, – ő, mint a szépnemnek
különös tisztelője, imádott nőm, Urakatna irányában túlságosan is nagy
figyelemmel látszik viseltetni, mely sejthető hajlamnak netaláni
szenvedélyesebb következményeit az által reménylem megelőzhetendni, hogy
e derék férfiut legközelebb nőmnek legkellemesebb testvérével,
Kaméhámeha király leányával, Kingatara-Ururuth kisasszonynyal fogom
összeházasítani.

Sietek, nem irhatok többet, az általános emberiség világbékerendező
fiókgyűlésébe várnak. Szellemem veled.


X.

_Leona Rózához._

Uj-Telep, 184–

Ma nagy öröm ért.

Este felé, midőn a közteremben családunk minden tagja együtt volt, az
aratók a mezőről tértek vissza, s danolgaták szomorú melodiájú irlandi
dalaikat, egyszerre ajtónk előtt egy ismerős harsány hang szólalt meg.

Egyszerre ugrottunk fel, atyám a kandalló mellől, testvérem az ablakból,
én zongorámtól.

E hang, e kérdezősködő beszéd magyarul volt mondva.

Világosan hallók, hogy valaki e szavakat mondja kívül: ki van itthon
Székiek közül?

Bátyám sietett az ajtót feltárni, s mi a belépőben Hurday Lászlóra
ismertünk, egyikére atyám egykori politikai ellenfeleinek, kivel egykor
annyi kellemetlen összeütközése volt.

És mennyi öröm volt e találkozásban most! Atyám eléje sietett az
érkezőnek s némán megrázta kezét, s a mit oly régen nem láttam szemében,
mosolygott, s a mit soha nem láttam, könyezett.

Akárki lett legyen a távol hazából, egy idegen! egy ellenség! mi tárt
karokkal fogadtuk őt, nem találtuk helyét, kedves barátunknak neveztük,
boldog volt, a ki melléje ülhetett közülünk. Mintha az egyes ember is az
elhagyott hazának egy vándordarabja volna, egy eleven atom az imádott
nemzetből.

Mint szerettem volna nyakába borulni, s keblén kisírni magamat, kinek
látása is gyűlölt volt otthon. Gondolj reá, mit tennék akkor, ha azokat
ölelhetném, kiket otthon szerettem!

Oh elvesztett paradicsomom! Még azt a csillagot sem látom, mely fölötted
ragyog!

A seb el van mérgesedve, melyet hazulról hoztam. A szív kitépetett
termőföldéből, de gyökerei benszakadtak. Nappal gondolataim viszik
lelkemet haza, éjjel álmaim. Nem élünk, csak hervadunk e földbe
átültetve. Felfogadtuk, hogy feledni fogunk mindent, s azon veszszük
észre magunkat, hogy megloptuk lelkünket, hirlapokban csak azt olvassuk,
a mi hazánkról beszél, ajkainkra önkénytelen jönnek a Kárpátok alatti
melodiák, és azután úgy nyomja valami a szívet, mint a ki nem sirhatott
köny. Nincs betegség a miénkhez hasonló.

Nem gyógyulunk.

Bátyám az őrültséghez közelg, atyám a halálhoz, én a kétségbeeséshez.

Még a sír sem fog meggyógyítani minket, idegen földön: ki tudna ott
pihenni?

Kezünkbe szorítjuk egykori ellenségünk kezét; megbocsátánk neki,
kiengesztelődtünk iránta, örülünk, hogy körünkben tarthatjuk. Oh hisz ő
is magyar, ott, hol senki sem az.

Ilyenek az én örömeim. Ilyen az a verőfény, mit az éjfélkor felmerülő
nap a pólusi éjszakára vet.


XI.

_Hurday László Garmadyhoz._

Új-Telep, 184–

Nem vagyok citoyen többé. Száműztem magamat Ikáriából.

Nemsokára legközelebbi levelem után beállt az esőzési időszak és nyitva
voltak az égnek csatornái negyven nap és negyven éjjel, oly mértékben,
hogy az orrát sem üthette ki az ember a szobából.

Ilyen mulatság itt minden esztendőben kétszer tartatik.

E kellemetes farsang elmultával első dolgom volt vetéseimet megnézni.

A búzám tetejében, melyet lapályra vetettem, három ölnyi magasságú volt
a víz, s azon a salamandrák legelésztek, egy domboldalban levő hat hold
földem, melyet gyümölcsfákkal ültettem be, a sok esőtől átázva, lefutott
kertestül együtt a dombról s rámászott a rizsvetésemre, az oltványok
ágaikkal lefelé s töveikkel felfelé levén szépen megforgatva.

Az esőidő elmultával jöttek a heti rendbe az irtóztató orkánok, a
minőkről civilizált embernek fogalma sincs.

Egy-egy zivatar, mely három napig folyvást tart, egész őserdőket
pozdorjává tör össze, s a legvastagabb jegenyét úgy csavarja guzsnak,
mint én egy fűzfavesszőt; folyóvíz megáll a szél miatt s keresztültör a
partján, s a vihar addig kerülgeti az ember házának tájékát, addig
próbálgatja a tetejét, míg egyszer egy iszonyú roppanásra ébred s maga
felett látja a csillagos eget, míg a háztető egyes nádkévéi ezer
lépésnyire repülnek szétszórva.

Ez ellen nincs más védelem, mint szépen meglapulni s vigyázni, hogy az
embert agyon ne üssék a fák.

A vihar megszüntével következett az irtózatos melegség, melytől néhány
nap alatt mocsárrá apadtak a vízáradások, myriádjait hozva elő a mérges
kigyóknak, békáknak és bogaraknak; egy napon, hogy otthon nem voltam, a
fekér hangyák megették az egész bútorzatomat, nem hagytak meg egyebet,
mint a mi vas volt és kő.

Ez időben előjöttek azután a különbnél különbféle betegségek, a minőnek
ti csak neveit hallátok, sárgaláz, fekete halál, ichthyosis,
elephantiasis, scorbut, vereshimlő és gugavész s más mindenféle
veszedelem, miknek leirásával restellem bántani æsthetikai érzelmeidet;
elég annyit tudnod, hogy ezekből egy is elég sok arra, hogy az ember
nyomorúságosan elveszszen.

Én szerencsésen keresztülláboltam ez időszakot, hanem szegény Jancsi
beleveszett.

Egyszer már makacs hideglelésből gyógyítottam ki, a mi itt mindennapi
dolog, de végre polypus támadt a torkában, s már annyira nem terjedt
orvosi tudományom, hogy ezen segíteni tudtam volna, s a szegény fiut
megfojtotta a gyilkos kinövés.

De nem soká kellett a magány buslakodásain tépelődnöm.

Egy reggel, midőn épen ágyamban fekve, azon törném fejemet, hogy milyen
jól van az elrendelve, hogy a magyar táblabiró universalgenie legyen,
egy kicsinyt földmíves, egy kicsinyt orvos, egy kicsinyt mechanicus, jó
nagyon vadász és erősen katona, különben mit csinálnék most, ha mind e
férfiakat magamon kívül kellene keresnem, épen akkor hallok nagy
tappogást, czammogást az ajtóm előtt s citoyen Kurcz szavára ismerek,
mely bebocsáttatást kiván.

Kinyitva a mesterséges fakilincset, előbb belép a szobámba a citoyen,
utána egy másik citoyen, egy hét láb magas rézszinű indus, kinek
tollakból csinált koronája a pókhálókat szedte le a gerendáról.

– Ez ipam, Kaméhaméha, a mohawkok fejedelme, monda az öcsém, bemutatva a
vadembert, ki köröskörül szépen ki volt pingálva sáfránynyal és vörös
agyaggal; az orra fel volt hasítva méltóságosan, s belőle egy nagy
rézperecz lógott alá, övéből köröskörül csüngöttek üstökeiknél fogva a
fejbőrök, miket ellenségei koponyáiról lescalpozott, egyik kezében volt
egy hosszú harmincz fogú szigony, a másikban egy félmázsás kőfejsze. A
derék ember szuszogott rettenetesen, s egész szobámat eltöltötte valami
vadállati bűzzel.

Fölkeltem előtte, hogy kellően üdvözölhessem, ő szuszogott és kiáltott
valamit (e nép beszéde igen rövid sententiákból áll), melynek értelmét
citoyen Kurcz ilyenformán adá tudtomra:

– A nagy kaczika, ajánlataim által indíttatva, elhatározá magát, hogy
legkisebbik leányát, Kingatara-Ururuth kisasszonyt neked nőül adja, el
is hozta őt magával ide künn áll az ajtóban.

Hát híják be, inték a kaczikának, ki szavaimat megértve, kinyúlt az
ajtón s bevezette a nekem szánt mátkát, ki merőben hasonlított a
nénjéhez, csakhogy még nagyobb feje volt. A menyasszonyi hozomány a
nyakába volt téve, egy tarka kutya, melynek lábait két kezével fogta. A
mint engem meglátott, elkezdett rugódozni, kapálózni, el akart szaladni,
míg a kaczika meg nem fogta a fülét, s fülénél fogva oda nem vezette
hozzám.

– Nagyon szerelmes, biztosíta a citoyen, ő a természet legvadabb
gyermeke, de ha egyszer megszeret, akkor el nem hágy soha.

(– De majd elhagyom én őt, mielőtt megszeretne, gondolám magamba.)

A kaczika erre levette leánya nyakából a tarka kutyát, s jelek által
tudtomra adá, hogy azt szokásos szertartások után együtt meg fogjuk
áldozni; mire nézve nagy tüzet rakott az udvaron, s miután azt vagy
tizenkétszer iszonyú kiabálás közt keresztülugrálta, s engem hasztalan
biztatott, hogy szintén ugorjam át, elővette a bicskáját, a kutyát
leölte vele s felhúzta azt egy fanyársra, oda tette a tűzre pirulni.

Kurcz öcsém észrevéve e szokatlan pecsenye iránt tanúsított
undorodásomat, aggodalmas arczczal figyelmeztetett, hogy ebből aztán
enni kell, mert itt a kutya szent állat és annak a húsa delicatesse.

De majd teszek én arról, mondám, s előhozva egy kulacsot tele rhummal,
oda nyújtám azt a kaczikának, s míg ez azzal volt elfoglalva, belerúgtam
a kutyát a tűzbe, úgy hogy az spodiummá égett.

A kaczika azonban úgy leitta magát, hogy elkezdett előttünk tánczolni, a
fejszéjét forgatva s danolva, mintha farkasoktól tanult volna énekelni.

Végre az jutott eszébe, hogy felhívjon bennünket birkózni.

A szegény citoyen reszketve fogadott szót, s a rézszinű Goliáth úgy
áthajította a vállán, mint egy macskát, s miután Cannibal herczeg nagy
nevetés közben ugyancsak e polgártárst még egy párszor összeropogtatta s
a levegőbe bukfenczeztette volna, akkor meg nekem állt, hogy én is
birkózzam vele.

De már engem, teringette vadkirálya, csak nem csapsz a földhöz, ha még
egyszer születsz is, kiálték nekigyűrközve, s derékon kapva az óriást,
amúgy szegedi gulyások módjára egyet lódítottam rajta, s azzal úgy
teremtettem a földhöz, hogy csak úgy nyekkent.

Erre rögtön megjuhászodott az én emberem, fejét lehajtá előttem a
földre, s talpamat feltette nyakára, határtalan meghódolása jeléül;
azután a citoyenhez fordult könyörögve, hogy legyen közbenjáró nálam,
hogy egymással a béke és szövetség pipáját kiszívjuk.

Pipát cseréltünk.

Ő elvette az enyimet, utolsó hetvenöt pengő forintos tajtékpipámat,
melyet emlékül elhoztam hazulról, s nekem adta a magáét, mely szintén
gyönyörű egy darab, állván az egy kokusdió héjából, melybe egy nád van
dugva szárnak.

Míg mi az udvaron a szövetségpipát szíttuk, szeretetreméltó
menyasszonyom azalatt ottbenn a szobában kutatott.

A gerendára volt felakasztva félfont faggyúgyertya, azt mind egy szálig
megette.

Leendő ipam azonban kissé magához józanodván, azt kezdte tudakolni, hogy
hát én mit adok viszont nászajándékul leányáért.

Elvezettem az ólakba, megmutogattam neki lovaimat, teheneimet,
biztosítám, hogy ezt mind neki adom, sőt még más mindent veszek, csak
vezessen el a szomszéd városba.

Az ember majd kibújt bőréből örömében s igérte, hogy rögtön elvisz, ha
akarom Quebeckig.

Én pedig régen szöktem volna már innen, ha út vezetne ki ebből az
országból, de soha sem kaptam kalauzt.

Most megragadtam az alkalmat. Tüstént lóra akartam ülni.

Minek az? inté a kaczika, hagyjam itt a lovat, üljek fel az ő hátára.

Én biztosítva a citoyent, hogy mentül előbb visszajövök, felültem a
kaczika nyakába s mondhatom, hogy kivált ily rengeteges országban ez a
legkényelmesebb alkalmatosság, a melyen utazni lehet.

Szeretett menyasszonyom messzire elkísért bennünket, s mikor egy tó
mellett elmentünk, hogy ügyességét s hasznavehetőségét bebizonyítsa
előttem, beleugrott, s nagy örömmel úszott vissza, az egész kötényét
tele hozva eleven békával, melyekkel nem szünt meg kinálni.

Jól van fiam, Kingatara-Ururuth, mondék neki, csak tedd a füstre,
előveszed, míg visszajövök, s ezzel búcsút vettem tőle, búcsút az egész
paradicsomtól, minden muskitóival és csörgőkigyóival egyben.

Jelenleg Új-Telepen vagyok, az öreg Széki tanyáján, kit egykori
ellenségeskedésünk daczára is jól esett látnom, s a mint tapasztalám, ő
is örömest látott engem.

Néhány napig egészen magán kívül volt az egész család öröm és
izgatottság miatt.

Egy este az elnöktől különös ajándékot kapott az öreg. Egy átalag igazi
magyarországi bort.

Több évi nélkülözése után e felséges italnak, úgy nyúltunk ahoz, mint
valami históriai szentséghez, s míg a nedv ajkainkat érinté, könyeink
hullottak bele.

Ez ital, mintha valami sajátságos új lelket öntött volna belénk, rég
elfeledett érzelmeket kezde bennünk föléleszteni, mintha az elhagyott
hon szavát hallottuk volna; ez az én vérem, melyet ha isztok,
megemlékezzetek nevemről, hogy megszenteljétek azt!

Az öreg Széki oda fordult hozzám, egyenes lélekkel kérdezve:

– Miért vándoroltál ki?

– Jobb hazát kerestem, felelék.

– És ha találtál volna, most elégült volnál, nemde? Rossz szíved van.
Azért, hogy a haza szegény, ott kell-e azt hagyni mindjárt? Én kénytelen
voltam azt tenni, de érzem, hogy bele is halok. Téged mi kényszerített?
Megszöktél gyáván a hazából, mint az öngyilkos megszökik az életből,
magad után hagyva a bajt az ott maradóknak; ez a nemzet öngyilkolása. Ha
valahányszor súlyos napjai voltak a magyarnak, mindannyiszor elmentek
volna a hazából, a kik mehetnek, hol volna most a magyar nemzet? Nem
tudsz otthon használni többé? Ha elvesztettél egy tért, állj a másikra
és hass ott; ha nem lehetsz egyéb, lehetsz becsületes ember s egygyel
többen vagytok otthon. De te földbirtokos is voltál; földedet, mit ősöd
vérrel vagy érdemmel, vagy takarékossággal szerzett, te egy idegennek
engedted át. Eladtad egy darabját a hazádnak, mely rád volt bízva.
Mindennap olvasom hírlapjaitok hátulján, hogy a leggazdagabb urak, kikre
legtöbb volt bízva, egész falvakat, egész tájékokat engednek át külföldi
jövevényeknek. Oh! megérdemlik érte, hogy maguk is jövevények legyenek
egykor idegen országban s koldusok a haza földén. Elég ugy-e, ha a
szegény ember szereti a hazát, a gazdag nem tartozik neki semmivel? Most
jó ürügy van megfutni minden baj elől s nagylelkűséget csinálni az
önzésből, s a szívtelennek azt mondhatni, hogy ő szabadelvű! Vannak
erények, melyek nemzetek éltéhez vannak kötve, ilyen a magyarnál az,
hogy önmagát mindenek felett szeresse. Másutt mindenütt bűn ez érzelem,
de ti nektek szent legyen ez önzés és a divatrajongások semmi faja meg
ne foszszon benneteket attól, mert boldog lehet a világ, lehet szabad,
lehet üdvözült a magyar nélkül, de magyar nemzet nem születik újra, ha
még egyszer újra támad is a világ! Eredj haza, s ha nem tudsz egyebet
használni, legalább tudj szeretni, addig míg van mit szeretni.

… Egy szót sem tudtam válaszolni az öregnek, még most is gondolkozom
azon, a miket mondott. Nem tudom, mit teendek, de aligha meg nem
kísértem még egyszer a tengeri útat.

_Leona Rózához._

Új-Telep, 184–

(Fekete pecsét.) Atyám meghalt. Megölte a kínozott szív. Most már csak
ketten szenvedünk.

Mindig titkolta előlünk baját s az egyetlen orvosságot, a vigasztalást,
soha sem vette be. Orvosa átismeré baját s rég megmondá előttünk, hogy
betegsége számára nem e világrész füvei termenek írt. Készen voltunk
halálára, ő maga többször mondá előttünk: a világ minden orvosszere sem
gyógyít meg engem, s még csak enyhíteni sem engedte fájdalmait. Utolsó
perczig megtartotta azt a catói szigort, mely alatt összeroskadt. Nem
engedett magának a hazáról beszélni soha. Midőn haldokolt, bátyám
félrement ágyától, siralmas sarcasmussal mondva: nem megyek hozzád
közel, mert betegséged rám ragad. Engem oda vont magához a haldokló.
Arczán erőt látszott venni a sokáig elkényszerített érzelem. Füleimbe
súgva mondá: iróasztalomban találsz egy ezüst szelenczét, ha meghalok,
nyisd fel, egy maroknyi homokot lelsz benne, onnan való föld ez! onnan
hoztam azt el… Mikor eltemettek, hintsétek arczomra, hadd nyugodjék
fejem – hazai föld alatt!…


XII.

_Harday levele Garmadyhoz._

Új-Telep, 184–

Midőn e levelemet kapod, már én akkor a tengeren vagyok, vagy tenger
alatt.

A világ itéletével nem törődöm, mondjanak rólam a mit akarnak, de
előtted bárha menteni nem is, de legalább ki akarom magyarázni magamat.

Legtöbben nevetségesnek fogják találni, hogy mint a német szóra küldött
gyerek haza szökik falujába, akként én is visszafanyalodom nagy
szégyennel és pironkodással az elhagyott, a megvetett hazába. De
nevessetek bár akkorát, hogy ide halljam, irjatok rólam víg regényeket,
fessetek rólam torzképeket, legyek példabeszéddé odahaza, mindez engem
meg nem tántorít akaratomban. Én visszamegyek.

Nemrég meghalt az öreg Széki. Halála előtti órákban megszorítá kezemet s
odavont ágyához:

– Ismersz-e egy balgatag embert, kérdé tőlem, a ki legkeményebb
ellenségeivel kibékült, s legjobb barátaival haragot tart?

Többet nem szólt. Eleget is mondott vele. Az a balgatag ember én vagyok.
És így van az. Ha nem tudjátok egymást megbecsülni, csak jertek ide. Én
szeretném, ha minden pártvezéreinket kiküldenék ide egy pár esztendei
patvariára.

Az öreg Széki halála után családja sehogy sem akart elereszteni köréből,
ott kellett velük maradnom. Az ifju Géza fogytig megtartá kiapadhatlan
humorát, azt, mely a lélek legmélyebb keservéből támad, míg testvére,
Leona, oly szeretetreméltó ellentétben birta magában egyesíteni a
gyermeteg érzelgéseket a háziasszonyi komolysággal.

Csak azt sajnálom, hogy fiatalabb nem vagyok, hogy elvehetném, vagy
vénebb, hogy apja lehetnék.

Egy este pipázva ültünk a verenda alatt Gézával, ő kötekedve hordta fel
emlékembe mindazon táblabirói anekdotákat, mik itt-ott gyűléseken,
tisztújításokon, országgyűléseken történtek közöttünk. Előjött róla a
szó, minő harczokat viseltünk egykor egymással a zöld asztal mellett,
mire én azt találtam kiszalasztani a számon, hogy bár most is ott
ülhetnénk. Erre ő vállamra üt s azt kérdi: mért nem megyek hát haza?

– De már azt nem cselekszem, mondék, soha többet! Ha eljöttem, megbántam
bár, de nem vallom be; s ha itt vagyok, itt megőszülök, itt meghalok, de
vissza képpel sem fordulok többet, bárha itt volna is az özönvíz és ott
az Araráth hegye.

Géza mosolyogva szólt, bodor füstöt eresztve pipájából:

– Tehát fogadjunk, hogy ön vissza fog menni Hunniába.

– A fejembe.

– Az nem sokat ér, de fogadjunk száz aranyba.

Kezet adtam rá.

Ő bement a szobájába, egy percz mulva pisztolylövést hallok belülről s
rá Leona kétségbeesett sikoltását.

Ijedten berontok, s im az ifjut egy pamlagra dőlve találom, félkarjára
támaszkodott, másikkal elájult testvére kezét tartá.

Arczán semmi változás, ajkai, szemei mosolyogtak, mint egyébkor, hanem
egész mellénye el volt már borítva vérrel.

Én sietve odarohantam, hogy segítsek rajta.

Ő halkkal mondá:

– Már ezen túl vagyunk.

– Miért tevé ön ezt? kérdém én irtózattal elállva.

– Látja ön, szólt ő el-elmaradozó hangon, ez a szegény leány itt hervad
miattam. Otthon jegyese van, otthon hazája van, kiket imád, kikért
örökké visszasóhajt, itt nincs senkije, a kiért itt legyen, egyedül én.
Most már én sem leszek. El leend hagyatva, s kénytelen lesz visszamenni
oda, hova én őt nem vezethetem többé.

– Istenemre! kiálték közbe, nem lesz elhagyatva, a még csak én élek,
apja leszek neki és testvére és védelmezője.

Az ifju hálásan szorítá meg kezemet.

– Lesz-e ön kisérője is odáig? hazáig?

– Akár a más világig.

– És ha jutalom helyett önt ezért ki fogják nevetni? gúnyolni?

– Nem törődöm vele.

– Tehát vissza fog ön menni Hunniába? szólt haldokló hangon s mosolyogva
veté utána: és így megnyertem fogadásomat… Azt a száz aranyat…
alapítványul hagyom… szegény kivándorlott scythák számára… a kik vissza
akarnak menni Amerikából… Hunniába… Percz mulva e szavak után megszünt
élni.

Én megtartottam igéretemet.

Az első fájdalom elzajlása után rábeszéltem a szegény leányt, hogy
hagyja el a földet, melyhez két sír fájdalmas emlékén kívül semmi sem
köti többé.

Az a kegyeletteljes gond, melyet iránta tanusíték, rávevé, hogy ezentúl
rokonának nevezzen.

Ha arra gondolok, hogy boldogsága kútforrásához én vezethetem vissza, e
gondolat minden más egyebet kitöröl elmémből, most már kötelességem
visszatérni, most e határozatra nem csupán szivem gyöngesége ösztönöz
többé, hanem egy haldoklónak adott fogadásom s egy élő angyalnak földi
üdve.

Ejh! De mit mentegetem én szivem gyöngeségét! mit iparkodom elpalástolni
azt az érzést, mely előtt lelkem meghajol! Nem tagadom, haza akarok
menni én is, mert szivem megrendül erre a szóra: haza! mert nem kell az
élet, nem kell a halál, nem kell az üdvösség másutt sem testemnek, sem
lelkemnek! mert nem akarok boldog lenni, nem akarok ember lenni, ha
magyar nem lehetek és ha itt volna a paradicsom és abban ananászt
teremne minden szál fű s patakban folyna tej és bor, mégis haza mennék,
bárha otthon meg tövist teremne minden rög s az a négy fehér folyam az
ország czímerében olyan vörös volna is a vértől, mint maga az a vörös
mező, melyet keresztül szel.

Ha a magyarok istene bele nem fordít bennünket ebbe a nagy Balatonba,
egy hónap mulva megláttok.

Nem bánom aztán, nevessetek ki, gúnyoljatok ki, mégis jobb, mintha
megsiratnátok.

Isten veled! A viszontlátásig. Az édes, kedves, annyiszor megálmodott
viszontlátásig!

* * *

Vándoroljatok ki! –



ADAMANTE.


I.

A természet hallgatása egy nagy fehér könyv, teleirva láthatlan
betűkkel, miket csak azok olvashatnak, kik szent ihlettel nyitják fel
lapjait.

A természet hallgatása nagyszerű, titokteljes tanítás, melyet csak azok
hallanak, kik sziveik dobbanását megtudják érteni.

Én olvastam e könyvből, hallgatám e tanítást és megtanultam belőle: hogy
az ember kicsiny, parányi.

Én jártam emberlaktalan földeken, hová a vadmadár messze hegyek közül
hordja martalékát; hallgatott a sivatag, néhány kő hevert elszórva
itt-amott, hajdan oszlopok lehettek, a fű túlnőtt rajtok, és én
megtanultam tőlök, hogy az ember dicsősége felhőárnyék.

Én jártam a legmagasabb sziklaormokon éjféli holdvilágnál, hideg csöndes
éjszakán, egyedül; nem hallva egyebet, mint saját lépteim kongását, a
földről oda semmi hang nem hallik, a villám is némán czikázik át a
megritkult légben. A csillagok ragyognak, a tejút fehéren emeli kedett
ki a sötétkék égből, a félhold tündérhajósként úszott észrevétlen
futással ezüst csónakával, s távol gyönyörűen fénylett a Sirius. Minden,
minden azt beszélte, hogy nagy az Isten!… Csillagok futottak alá, a futó
csillag akkor kezd fényleni, mikor leesik. Gondolkoztam az ember
boldogságáról.

A hallgatás örök tanácsadó. Hisz a lelkek nem beszélnek egymással
fenhangon.

… Gyakran, ha az ember mély erdők között jár, keresve a merre nincsen
út, s véletlenül a sűrű vad csalitban egy elpusztult házra, egy égett
fára, egy kiszáradt kútra, egy nagy gömbölyű halomra akad, mintha egy
ott lakó szellem ilyenkor egész történeteket mondana neki azon elhagyott
helyekről;… az özvegyasszonyról, ki a kis házat lakta s a szép leányról,
ki szülőjétől megszökött s nem ment vissza többet; a bujdokló rablókról,
kik az égett fatörzsnél melegedtek hideg őszi éjszakán; a csendes
ábrándos dalokról, miket vízhordó hajadonok énekeltek a kútra járván, s
régi vad ütközetről, melynek halottait egy rakásra hányva támadt a zöld
halom, mintha valami mind ezt elmondaná…

Épen, mint midőn az ember aluszik, s a nagy csöndben egy hárfahúr
elpattan, a hangot álmában meghallja, de nem ébred föl rá, hanem
mondhatlan különös énekkel álmodik utána: mit tündérek és daemonok kara
zeng, a szél besüvölt ajtaján, s ő viharos úton álmodja magát, sötét
fergeteg éjben ázva, rettegve; erdők, mocsárok közt bujdokolva s örül,
hogy nem úgy van, a mint fölébred; az éjmadár ablakára repül, egyet
visít, s az ember megálmodja halála óráját.

* * *

Szélcsend van, a tenger sík, végtelen tükrében a fölötte eljáró nap nézi
fényes arczát.

Sehol sem látszik partja a víznek, sehol sem látszik felhője az égnek,
csak néha rémlik meg forró délutánokon a fata morgana tündér játéka a
vizek fölött, mely órákig eljátszik magában, pompás ködvárosok változó
képeit mutatja, odalehelli a tündérien csodás légpalotát az égre… s
egyszerre eltünik, mint kétes álomkép.

Csupán a két nap jár egykedvű ragyogással. Az egyik az égen, a víztükrén
a másik; együtt támadnak keleten, együtt hunynak el nyugoton, emberhang
nem ébred jöttükre, harangszó nem kíséri leáldozásukat, sugaraiknak nem
örül semmi, nem zöldül, nem virágzik ki tőlük, áldatlanul járják végig a
kietlen kék pusztaságot…

… A sík tengersivatagon félig elpusztult hajó roncsolt váza úszik.
Feketült viharszaggatta gályarom, mely hajdan tarkára volt festve, még
látszanak néhol az aranyozott arabeskek a párkányok alatt s a
lőlyukaknál. Egyetlen árbocza áll csak, az is a víznek hajlik, vitorlái
foszlányokra rongyolva lógnak alá, a függő lobogó szineit kivette a
verőfény, sem a zászlót, sem a vitorlákat nem mozgatja a szél. A kormány
ki van facsarva helyéből, a vihar, mely bordáit összezúzta, fél oldalra
fektette a hajót, hogy el ne merülhessen; a párkány korlátjáról tépett
kötélhágcsó s elszakadt horgony-láncz lóg alá a vízbe, a foszló
gerinczekre halványzöld tengervirág indái kapaszkodnak s a megmerült
hevedereken haragoszöld hinárnövényzet úszik, sűrű iszapos szakállát
hosszan lebegtetve a pihenő habokban, közte szines tengeri kagylók
ütöttek tanyát, szivárványos csigahéjjaik tarkállanak a verőfényben. A
hajó orrán egy aranyozott nőalak van kifaragva, kezében ó idomú
serleggel, s egyfelől a hajó oldalán még olvasható nagy aranypiros
betűkben e név: «Circe».

Az egész hajó szomorú pusztulásra vált roncs; a vészmadár bátran mer
leszállni árboczára, ha a szélcsendet elunta s éhező czápasereg nem
kíséri bolyongó útját, megy, czéltalanul tévelyegve a végtelen oczeánon,
merre a szél vak szeszélye űzi.

Némán, csöndesen, mint sápadt viaszképek, fekszik két halott az árbocz
tövében: egy férfi és egy nő. Fiatalok voltak mind a ketten, de a halál
vénekké tette őket. Időtől megvásott halvány selyemköpeny fedi mind a
kettőt, tarka világos selyem; nehéz vitorlagerenda, mely rajtok
keresztül fekszik, nem engedé, hogy a vihar őket is lesöpörje onnan,
mint a többit. Egymást átölelve tartják, arczaik sáppadt vonalain még
most is ott ül a fájdalom, mely több mint a halál fájdalma és
rémségesebb. A nő haja szőke, a férfié fekete, kúszált és összecsapzott
mind a kettőé. Látszik, hogy a férfi épen karjain, ölébe fogva vihette
legkedvesebbjét, midőn a leszakadó pózna egy csapással mindkettőjöknek
egy halált adott. A nő feje hátra hajlik, a férfié a nő keblén pihen és
mind a kettő oly néma, oly mozdulatlan! Az æquatori égető nap mumiákká
szárítá őket.

A fennálló árbocz keresztpóznája végén zöld szárnyú, pirosfejű madár ül,
egy kajdács (papagáj), egyetlen élő lény, mely a hajó lakosaiból életben
maradt, ott ül, körülforgatva fejét, meglebbenti aranynyal játszó
szárnyát s a hangtalan csendbe méla hangon e nevet kiáltja: «Adamante!
Adamante!» s ismét behúzza fejét, sóhajtva hörg és összegubbad, vagy
bókokat csinál a légbe s bóbitájával játszik.

Olykor leszáll a hosszan aluvókhoz, s a körülök döngő aranyzöld legyeket
kapkodja, azokkal él, – majd fölibök röppen, szárnyaival szelet hajt
arczaikra, orrával ruháikat rángatja, fejét kezeikhez dörzsöli s bús,
rekedt hangon kiáltja: «Adamante! Adamante!» oly okos, oly érző bánat
látszik szemeiben, midőn a holtakat költögeti, s kedves fejét arczaikhoz
nyomja. Azután ismét beteg, lankadt hibbanással fölröpül az árbocz
tetejére s a távolba bámul.

* * *

Angol hajósok sokat tudnak beszélni egy babonás tengeri rémről, melyet
«röpülő hollandinak» neveznek, kivel a mely hajó találkozik, okvetlenül
szerencsétlenség fogja érni. Ez egy hajó árnyképe, melyen ködszerű
emberi alakok látszanak jőni, menni, mintha rendes matrózmunkát
végeznének. – A kapitány a hajófedélzeten áll, hallik tompa,
szélcsapásszerű parancsszava, hallik a hajókötelek csikorgása, a mint a
póznákhoz fenődnek, hallatnak az evezők csattanásai, a hajó himbolygása,
de e hajó nem jár azon az úton, mely felől a szél fú, nem is hagy maga
után a vízben barázdát; az egész csak test nélküli tünemény, eltünő
ködalakja egy meghalni nem tudó kisértetnek.

Ki a repülő hollandival találkozik: vagy vihart kap, vagy hajótörést
szenved, vagy rablókkal jut össze, vagy a halálos sárgahideglelés üt ki
hajós népe között, de valami szerencsétlenségnek kell rajta történni; e
hiedelem miatt, hol a hajós kapitány némileg babonás, minden czéltalanul
bolyongó elhagyott hajóhoz nem örömest közelítenek a tengerészek.

* * *

Adamante… idegen hangzású név… És egy halott-arcz.

Körül a halálos hallgatás.

Hallgatás az égen, hallgatás a vizen, hallgatás a holtak ajkain.

Mi van a némaság könyvében megirva e névről «Adamante» és ez arczról,
mely ifju és halott, és e hajóról, mely ormán Circe aranyzott mellképét
viseli, és e tengerről, melyen azt a kósza szellő fel- és alá űzi?…


II.

Az öreg Rynn Tamás hetvenkét esztendős volt, midőn megházasodott.

Ha fiatal ember nősül, élni óhajt; ha vén ember vesz feleséget, halni
készül. Amaz gyönyörteljes élettel biztatja magát, nyugalmas
meghalálozással emez. Néha aztán megfordítva üt ki a dolog. Nyugtalan
élet fogadja azt, ki nyugodt halálra várt, siratatlan halál, ki a boldog
életet remélte.

Tizennyolcz év előtt, mikor még Rynn Tamás legszebb idejében volt, úgy
szólván alig 54 éves, egy éjjel csecsemősirás verte fel álmából. Kinyitá
a neszre ablakát, mely körül sűrű szőlővenyigék fonódtak s a borág
levelei között egy csinosan fonott kosárkát pillanta meg, melyben
gondosan letakarva és bepólálva kis, hathónapos gyermeket ismerhete fel
a kétes csillagragyogásnál.

Rynn Tamás soha életében nem boszankodott. Soha szomorú nem volt, nem
panaszkodott felebarátjaira, nem czivakodott ügyfeleivel, senkit meg nem
bánta, senkit meg nem csalt és senkit nem gyűlölt. Kérni nem lehete tőle
olyat, a mit meg nem adott volna, és ha nem teljesíthette azt,
vigasztalhatlan lett utána, – s mind e mellett is különös
istencsodájaként napról-napra tehetősebb, gazdagabb lőn; noha 54 év
előtt ő is oly szegény talált fiu volt, kinek sem atyja, sem hazája, a
jó Istenen és az országúton kívül. De ifju éveiben kegyetlenül
szorgalmas vala és takarékos; fogadott apja kereskedőnek nevelte, mely
egyedüli pálya azokra nézve, kik születési előjogok, uradalmak és
százados ősök nélkül születtek a világra. Törhetlen szorgalma, lelkéhez
nőtt becsületessége s józan értelme szerzék meg azt neki, mibe más
beleszületik: gazdagságát s az emberek becsülését. – Maga a szerencse is
különösen látszott őt kegyelni; bár mihez fogott légyen, azon Isten
áldása volt. Vállalatai hirhedtek voltak fényes sikerökről, s
tanácsadásai aranyat értek, mint az oraculum szavai. Magánéletében maga
volt a jóság és szelidség eszményképe, a legkisebb szivesség, melylyel
valaki iránta viselteték, örök hálára birta őt lekötelezni; míg saját
jóteményeit oly szerényen birta kiosztani, mintha ő tartotta volna
szerencséjének, ha más azokat elfogadja.

Rynn Tamás vevé az ablakába tett csecsemőt, kivevé a kosárból, melybe
kis rézlapra fel volt irva, hogy a gyermek leány hat hónapos, meg van
keresztelve, neve Adamante. A gyermek sírt, Rynn Tamás addig hízelge
neki, karjain duczolva s apró danácskákat dúdolva neki, míg elaludt, s
akkor saját ágyába lefekteté, betakarta s egész éjjel ébren járt fel s
alá szobájában kezeit örömteljesen dörzsölve, s minden fordulónál
le-lehajolva a kis alvóra, hogy őt megnézze; másnap beszaladgálta a
félvárost azon örömhírrel, hogy az ég egy kis gyermek-angyallal áldotta
meg, kiben ezentúl élte végreményeit látja felvirulni s kit szeretni
fog, mint édes gyermekét.

Tamás mind ez időig nőtelen, családtalan volt. Ifjusága sanyar és
nélkülözések között folyt le; férfikora legszebb éveit álmatlan
szorgalom és edző küzdelmek foglalák el, s törvénye a természetnek, hogy
kiket az emberiséget szeretni hívott fel, azokat megkiméli a szerelem
önző szenvedélyétől. Tartózkodó, szinte félénk magaviselete a nők
irányában azon köz-hitet terjeszté felőle, mintha nőkerülő lett volna;
társaságokban a kiállhatatlanságig vitt szerénysége, minden
jelentéktelen csekélységért alkalmatlanul hálálkodó önbecsmérlése valódi
nyűgévé tették őt a finomabb társalgásnak, melynek egyik elve az, hogy
az ember saját magának jelenlételét észre se vegye, ő pedig képes volt
makacsul állva maradni azon szék mellett, melyet egy ünnepeltebb hölgy
saját kezével húzott elébe, mintsem e soha nem érdemlett kitüntetést
elfogadta volna.

Ötvennégy évig nem birta elhinni, hogy őt valaki szeretné, hogy volna
rajta mit szeretni. Szivében soha asszony képe meg nem fordult; –
voltak, kiket imádni tudott, mint nem nélküli angyalt szokás imádni,
vágy nélkül, mintha Isten csak látni és nem ölelni teremté vala őket; de
az gondolatjában sem fordult meg soha, hogy ő iránta valaki érezni
tudjon. – Óh higyjétek el, vannak szelid, alázatos characterek, kiknek
azon érzelem beljutalma, melyet ha tettetniök kellene, ha velök nem
született volna: beléhalnának.

Gyermekkorában nagy pusztitást tett Rynn Tamás arczán a himlő. Tekintete
csak akkor nem volt kellemetlen, ha hideg komolyságot kellett
kifejeznie, különben minden vonal torzítva, visszásan ütött ki rajta;
mosolygásától épen elfutott, ki hozzá szokva nem volt. És ő ezt jól
tudá. Szelid, jámbor lélek volt, de nem bárgyú, elfogadott mindent, nem
panaszolt semmiért, de észrevett mindent; jól hallá sokszor, mint
nevetnek hátamögött fiatal gyermekleányok, kiknek egy-egy ügyetlen bókot
próbált mondani. Tudta, hogy őt nevetik.

Volt tehát mégis végre egy élő teremtés, kit a sors hozzá azért
téveszte, hogy élte végnapjaiban szeretve legyen. Úgy kelle lennie. Ő
gazdag volt, s napjai, mint hivé, számlálva voltak. Kellett egy élő
lénynek támadnia, ki mindazon élvet, melyet ő félszázados élettől
megvonva, félrerakott, utána örökölje s becsületes izzadság-adta
jólétért, melyet egy gyermek lelke még remélni sem bir, – nem hogy
számítna rá, – önzéstelen ragaszkodással szeresse őt.

A szeretők szerelme hetekig, hónapokig tart, kezdete van, vége is van; –
férj és nő szerelme határozatlan idő; – a gyermek addig szeret apát
anyát, míg gyermek: de a szülők szerelme eltart a halálig és tán túl is
rajta.

Rynn Tamás áldva találta magát e szeretetben. A gyermek két év mulva
elkezdé őt apának híni, új két év mulva térdein hallgatá tündér meséit,
később apja nevét is le tudta irni, majd erszényeket s hálósüvegeket
hímzett születésnapjára, s midőn 17 éves volt, szendeségben és
alázatosságban még fogadott apját is fölül mulá.

És minő szép volt. Boldogságos Isten! Az emberek vétkeztek, ha ő a
templomba ment, mert nem néztek az oltárra, hanem ő reá.

Az öreg Rynn Tamás ekkor már 70 éves volt, s egyetlen fekete szál nem
volt fehér hajfürtei között. Fogadott leányát egyszerűen, pompa nélkül
nevelé, ismeretlenségében a jónak és rossznak, mint szokták minden jó
szülők, kik szeretik gyermekeik lelkét mezítelenül hagyni; – az
ártatlanság öltözetlenül jár.

Még egy év folyt le s Rynn Tamás és Adamante életideje egyenlő számokban
iraték, azon különbséggel, hogy egyikben a hetes szám hátul állt, a
másikban elől, Adamante volt 17, Tamás 71 éves.

Tizenhét éves korában kezd a leány szívdobogásokat érezni; érzelmeket,
mikkel nincs tisztában, s mik fölött magában elpirul. Sóhajtozni kezd
fájdalomérzet nélkül, s örömrepesés reszket át lényegén, melyről nem
tudja, honnét jő. Az alvó forrás fölfakad, s buzogni kezd
visszafojthatlanul, s hogy életnek vagy halálnak vize lesz-e az, mit
abból inni fog: az a jövendő sejthetlen titka.

Rynn Tamás kezdé észrevenni, hogy gyermeke nem szereti többé úgy, mint
az előtt! Jól tudá, mert emberismerete vén volt, hogy itt az idő,
melyben a halvány szűzcsillag, mely eddig a gyermekszív ismeretlen
világa fölött derengett, halványulni kezd egy hatalmasabb érzelem
hajnalodó napvilágától… s megijedt ez eszmétől.

Az apa megijedt azon gondolattól, hogy leánya nem gyermek többé!

És gondolt egy balga tervet magában:

Egyszer fölvilágosítá a leányt, hogy ő neki nem apja, csak gondviselője.
Ez volt a legelső botlás, mit Rynn Tamás 72 éves korában elkövetett.

Hány emberélet, hány léleküdv lett semmivé e botlás miatt!

Ez időtől fogva Adamante selyem és bársony öltönyben kezde járni,
gyémántokat és igazgyöngyöket viselt, zörgő hintóban járt, négyszer
öltözött napjában és kezdett örülni a világnak.

Tamás jól számított. Jól, de boldogtalanul.

Félt, hogy a leányt elviszik tőle, s vele együtt elviszik azon egyetlen
lény szerelmét, mely életében övé volt. – De jól számított. A leány
egyenként kiadott kérőin. Gazdag őt nem vehette, mert tudva semmije sem
volt; szegényhez nem mehetett, mert a kényelmet és ragyogást megszokta.

Hetvenkét éves volt Rynn Tamás, midőn megházasodott.

Megkérdé a leánytól, hogy akarja-e holtig e kényelmeket birni, mikkel
most elhalmoztatik? Van-e türelme egy vén ember súlyos napjait
megosztani, annak szeszélyeit tűrni, betegségében ápolója lenni? őt
szeretni?

A leány igent monda rá, hisz Rynn oly jó ember volt, mint senki más s
azon felül jóltevője és gazdag ember. Azt pedig senki sem mondá meg a
leánynak, hogy az vétek, iszonyú kimenetelű vétek, férjül választani
azt, ki mellett a szivben egy hang sem szólal meg; hogy ebből fakad
minden kárhozat, minden átok, mit ember saját fejére idézhet, s melyből
Isten sem szabadít ki, mert az megcsúfolása az Isten törvényének.


III.

Bűvészek és alchimisták ismernek egy mérget, mely magában használva
hatástalan, ártatlan alvószer; de ha egy cseppet belőle egy pohár méz
közé öntenek, s e mézet félévig hagyják állani, félév mulva a halál
italává változik az. Kinek homlokára kennek belőle, iszonyúan megőrül;
ki megszagolja, elszáradnak tagjai tőle; ki hozzá ér, teste undok lesz
és fekélyes; ki megkóstolja, kínok között halálozik meg és halál
lehelletéből ragadó pestis támad.

Látjátok, ez a méreg nem mese! Van egy indulat, melyről nem adhat
magának senki számot, hogy hol vevé? Szivében hordá-e születése óta,
mint alvó szörnyeteget, melyet bűbájos szem tekintete ébreszte fel, vagy
véletlenül lopta magát a gyanútalan szívbe, mint kigyó, mely a mezőn
alvó száján belopózik? Egy cseppet e méreg-szenvedélyből a legtisztább
női szívbe, melyből egykor angyalok olvasták ki reggeli imájokat, s mint
az átkozott ingovány, melynek fertője az égető nyári naptól
csoda-állatokat fogamzik, – mint a cadinei kút, melybe a ki letekinte,
saját élete legborzasztóbb eseményeit látta meg benne, sötét lesz az és
iszonyatokkal tele, minőkről józan léleknek fogalma nincs, minőket csak
a lázbeteg háborodott phantasticus álmai mutatnak elő… Ki még nem ismeri
ez indulat nevét, kinek e soha nem látott képről álmai nem beszéltek, ne
ismerje azt meg soha; de ki szivében ez igézetes méreg olthatlan
égetését kezdi édes kínnal élvezni, keresse fel azon helyet, hol
legjobban meg szokta imáit hallgatni Isten, s imádkozzék szivének
meggyógyulásáért, mert őrültség, halál és örök elkárhozás magvai vannak
abba elvetve…

* * *

Rynn Tamás félév óta volt nős és mint hitte, boldog. Nejének szépsége
ünnepi tünemény volt a világban, szendesége oltármalaszt férje szivében,
ki hosszú életének vég alkonyán kezdé a boldogság menyei élveit ismerni.

Embernek, ki teljes életében sanyarú nélkülözéssel, gyötrő fáradsággal,
gondokkal vesződött, hirtelen a legédesebb gyönyör teli poharát emelni
ajkaihoz, élvezni azt, mi a léleknek és szívnek legmagasabb öröme, birni
mindent, mit a legmerészebb fiatal szív bűbájos álmai igérnek, oh hisz
ez nagyon is szép volna átmenetnek egyik életből a másikba! Minden
gyönyört, mit az ember egy 70 éves életből félre tett, egy utolsó év
alatt végig élvezni s azután meghalni!

Álom! Álom!

Pazar fénynyel vevé körül ifju nejét az öreg férj. A nő félgyermek vala
még s örült a szédítő ragyogásnak, melyben mint oltárkép
bálványoztatott. Nem volt óhajtása, mely azon perczben, midőn sejteni
hagyá, ne teljesült volna. Az egykor oly takarékos Rynn szórta a pénzt
neje legapróbb szeszélyeiért, ki helyzetének ujdonszerű ragyogásában a
vigalomzaj mámoradó változatai közt feledé ifju ábrándjai álomképeit,
mik lelkében oly szépen ragyogtak, mikor még a gyémántok ragyogásait nem
ismeré.

Egyszer egy ritkaság-gyűjteményben egy gyönyörű papagájt látott meg a nő
azon legritkább fajból, mely az emberi hangokat oly híven eltanulja s
annyi elmés öntudatos ösztönészszel bir, hogy szinte azon gondolatra
lehet jőni, mintha e madáralakban tán egy elátkozott emberlélek volna
rejtve. Adamante rendkívül megszerette e szép állatot. A tulajdonos
pedig semmi áron sem akart megválni tőle. Rynn Tamás sóhajtozni látta
nejét, elveszni látta arcza mosolyát, s addig hízelge neki, míg elcsalta
vágyainak titkát, s másnap neje szobájában volt a papagáj. Mondják, hogy
mesés nagyságú pénzáldozatába került ezúttal a jó öregnek nejének
visszaidézett mosolygása.

Azonban az elkényeztetett szeszélyek örömei nem tartósak. Néhány hét
alatt Adamante ismét bús, szórakozott kezde lenni. Méla hallgatagsága,
epedő arczszine, önfeledt sóhajai nem kerülheték ki szüntelen aggódó
férje figyelmét. – «Valami hiányt érez ismét, gondolá magában, valami
után vágyik s nem meri megmondani; bizonyosan attól fél, hogy nem fogja
megnyerni.» – S jól gondolá: vágyott a nő, de vágyait nem mondá meg a
férjnek s ez nem tudta azokat kitalálni.

A nő napról-napra haloványabb, epekedőbb lett: semmi nem adott neki
örömet többé, semmi nem érdekelte s szemei gyakran ki voltak sírva.

Rynn Tamás szemeit pedig kerülte az álom, mert nem birta sejteni rejtett
okát e néma, szomjas epedésnek.

Egy álmatlan éjjel úgy tetszék Rynn Tamásnak, mintha nehéz nyögést
hallana neje szobájában: meg-megszakgatott élénk fohászokat, mik úgy
hallatszának a néma csöndes éjben, mint melyek haldokló ajkairól válnak
el. Ijedten szökék föl nyughelyéről Tamás s oda sietett a nő
hálóteremébe. Adamante mélyen aludt és álmodott, álmainak kínos
jeleneteit árulá el néha a léleknyomás alatt küzdő kebel vad nyögése,
néha egyes rebegő szó hagyá el ajkait, értetlen álomhebegés hangja.
Arcza égett, keble szilajon hullámzott, majd néha hirtelen el-elmaradt
sebes pihegése, mintha rögtön elhalt volna alatta minden élet, s ajkai
megnyiltak és tagjai reszketének.

Beszélni kezde álmaiban.

– Ah! sóhajta, nem hallod a denevér szárnyának csapását?… A fekete
éjszakában csillagok ragyognak… Az a fehér ott az én csillagom,… ama
sötét vörös ott a tiéd… ne közelíts, ne közelíts; megégetsz!… Szivemben
égnek sugáraid!… A csillag meg akarja csókolni szivemet!… El! – ne nézz
rám! Feketék szemeid mint a pokol, s valami ég bennök, mint
elkárhozottak lelkei a pokolban… Hallod mit mond a halálmadár?…

«Bűn, bűn, bűn!»… Bűnös vagy!… én is az vagyok… Jer, rejtsük el
magunkat, itt meglát az Isten. Még itt is meglát… Fekete az éj, szivem
dobog, a csillagok az ablakon benéznek, a halálmadár sikolt!… Ah, takard
el arczomat, ne ismerjenek rám! Ah! Agathodæmon! Agathodæmon!…

Nehéz veriték gyöngyözött a nő homlokán s lélekzete rövid volt és
szakgatott, mint a lázban beszélőké. A férj azt hivé, hogy neje beteg s
aggódva sietett segélyért. A mint a mellékterem ajtaját benyitá,
hirtelen egy ismert hang kiálta elébe: «Lassan, lassan, Agathodæmon! az
éj hallgat! az éj hallgat, Agathodæmon!» Lóra volt az, a papagáj, mely
ezt mondá…

Tamás megdöbbenve összerezzent e szóra. – Mi ez az Agathodæmon? – Tehát
e beszélő állat is eltanulta már ennek nevét? Ki ő? Kétségektől kínozva
álla meg a madár előtt, mintha újabb szavait várná. Az pedig elkezde egy
jókedvű skót népdalt énekelni és felkaczagott. «Ki ez az Agathodæmon?»
kérdé öntudatlanul Tamás, mintha azt hinné, hogy e madár megérti
kérdését. Ez azonban tollai közé húzta fejét: «Brrrr! hideg van!» monda
és lehunyta szemeit.

– Lóra, Lóra! monda hizelgő hangon az öreg, a madár fejét reszkető
kezekkel kezdé simogatni. Lóra felborzolá bóbitáját s elkezde oly
hangokat adni, minők az ajtónyikorgáshoz hasonlítanak, azután véghetlen
sokáig pisszegetett, majd sóhajtozni kezde minden képzelhető
hangváltozatokon, végre a csókolózás minden nemeit kezdé utánozni a
szende olvadás hangjától a legszenvedélyesebb csattanásig s az egészet
egy óriási fülijesztő csikorgással végzé be, mintha ezer ablaküveget
körmöltek volna végig egyszerre, s ötöt-hatot kukorított utána
nevetségesnél nevetségesebb variatióiban a gyékény hangoknak.

Rynn félve, fendobogó szívvel figyelt a madárra. Ez ismét újra kezde
csókokat hányni s mikor belé fáradt, bohó komolysággal sóhajta fel: «Ah
Agathodæmon, te rossz szellem vagy!» s erre felkaczagott gúnyos, hosszú,
boszantó hahotában s végül elkezdé az «O du lieber Augustin» nótáját
fütyülni.

Rynn szörnyű sejtelmek közt hanyatlott egy közel karszékbe. Agyában a
gyanú villámai kezdék világítani az ismeretlen sötétet.

A madár újabb mutatványokhoz kezde. Úgy tett, mint mikor a pisztoly
felhúzott sárkánya kettőt pattan s azután felsikoltott: «Nem szabad,
Agathodæmon, ne halj meg; én szeretlek! – szeretlek, Agathodæmon, ne
halj meg, ne halj meg! – ne – halj – meg!»… és elkezde zokogni,
szüntelen Agathodæmon nevét szőve remekül eltanult sírása hangjai közé.

Rynn megsemmisülve tántorgott vissza hálószobájába és sírt egész
reggelig, mint a gyermek s fehér hajával törölte könyeit. Reggelfelé
elaludt, s késő dél volt, mire fölébredett. Legelső, mit megpillanta,
Adamante nyájasan mosolygó arcza, ki őt fölkelteni jött. A bájosan
halovány nő leült az öreg ágya szélére, bársonypuha kezeit végig vonta
homlokán, s azt kérdé tőle, hogy mit álmodott?

– Valami igen rosszat kellett álmodnom, válaszolá Rynn, nagyon rosszat;
és különös, hogy párnáim nedvesek a könyektől, miket álmomban kisírtam.

– Mondd el álmodat, szólt tréfásan a nő, én majd álommagyarázód leszek.

– Holtak szavait hallám, felele a férj, denevér szárnycsapást, s
halálmadár visítását…; egy élő madárral beszéltem, s ez oly szomorú
történetet mondott, hogy könyeim fakadtak utána. Álmomban azt hittem:
vért sirok, pedig víz volt; jó hogy csak álom!

Adamante nyugodtan, meg nem hunyó szemmel, el nem piruló arczczal állta
ki férje szilárd, kemény tekintetét. «Ez azt jelenti, felele könnyű
mosolylyal, hogy tegnap igen későn ebédeltél», s hizelegve csókolá az
őszfürtös homlokot, s szemeibe mosolyga nyájasan.

Rynn majdnem elhivé, hogy álmodott. Semmi gyanúra igazító nyomot nem
talált, mely az éjjel hallottakkal egybefüggésben lett volna. Egy
párszor titokban Lórát is elővevé, beszélt a madár tarka dolgokat, de a
tegnapiakról semmit, semmit; sipolt, gyalult, dugókat pattantott
szájával, de csókot nem utánzott, s valahányszor Tamás e nevet súgá neki
«Agathodæmon», a helyett hogy utána mondta volna, szüntelen azt
válaszolta rá: «filou, filou!»

Délután eltávozott hazulról Tamás s csak késő éjjel jött meg, mikor már
mindenki aludt a háznál. E nap látták őt ismerősei először szomorúnak.
Arról gondolkodott, hogy miért nem tud az ember meghalni, ha egyszer
megvénült? Mikor már senki sem szereti, mikor mindenkinek terhére van,
mikor nincs tovább miért élnie… E gondolattól eltelve ért lakába, búsan,
elcsüggedten s a mint fáradtan karszékébe rogyott, ősz fejét tenyerébe
temetve, nejének kedvencz madara e szókat kezdé többször elcsevegni feje
fölött: «Hát sohasem halnak már meg az öregek?»

Rémülten riadt fel ültéből Rynn. Mintha saját gondolatja hangját
hallotta volna kimondatni. Ah, tehát másnak is eszébe jutott már, hogy ő
oly soká él!

«Ha nem jő a halál, érte kell küldeni», monda nejének kedvencz madara.

Rynn szivében érzé elfagyni a vért.

«Tamás szereti a theát nagyon.»

Hát csakugyan ő!

«Szép volna egyszer zöldczukrot tenni theájába.»

«Fehér eléfántcsont! csevegé Lóra, fehér szelencze, zöld czukor benne.»
– Hahahaho! – «Agathodæmon, légy átkozott!» Hahahaho!

– «Jól el tedd, jól elzárd, éjjel tedd a fejed alá… Fehér elefántcsont
szelencze, zöld czukor benne.» Hahahaho!… Agathodæmon te ördög vagy –
zöld czukor benne. Ha az öreg nem akar aludni, három késhegyével ebből…
majd nagyot aluszik… föl sem ébred többet. Hahahaho! «Három
késhegyével…»

Rynn Tamás borzalomtól reszketve, fölmeredő fehér hajzatával, kiülő
szemekkel, némán megnyilt ajkakkal hallá e szavakat, tapogatózva
közelíte neje hálókamrája felé, lábai megrogytak alatta, lélekzete
elfulladt. Belépe. A nő aludt. Fehér vánkosai közé hajtá szép szőke
fejét. Fehér karja feje fölé volt emelve, ujjaival szőke fürteibe
merülve, az ujjak legszebbikén Tamás jegygyűrűje. Oly nyugodtan aludt,
mint ki angyalok felől álmodik. Ajka mosolygott, keblén piros szalaggal
volt összekötve a finom patyolat. Vánkosain is piros szalagok voltak. –
Tamás minden ízeiben remegett, csak azon keze nem reszketett, melylyel
az alvó fehér vánkosai alá nyult, óvatosan járt alatta kezével, ujjai
már épen fejecskéje alatt voltak. Hirtelen egész teste összerázkódék,
csak keze nem, mely egy sima, hideg szelenczét tapinta meg. Elővonta azt
csöndesen. Szép kis elefántcsont szelencze volt. Odalépett az éji
lámpához, felnyitá a szelenczét, benne apróra tört zöld por látható,
melynek szaga hasonlított a keserű mandoláéhoz. Istenem, Istenem!
sóhajta Rynn. A nő erre megfordult álmában, kinyújtá karját s ajkaihoz
ölelve fehér vánkosát, megcsókolá azt, s e nevet suttogva: Agathodæmon!
ismét tovább aludt.

Tamás kétségbeesve távozék el saját szobájába s reggelre halálkínok
között találtatott ágyában, a neki szánt mérget mind bevevé, a
szelenczét pedig elégette.

… De mégsem halhatott meg, ügyes orvosok kiragadák őt jóltevő halála
kezéből s visszaadák életét. – Oh minő nyomorult életet adtak vissza
neki!

Midőn legelsőbb fölnyitá szemeit, fényes reggel volt, a nap besütött a
zöld ablakfüggönyökön, a kertben énekeltek a madarak; ő felemelte fejét
és kérdezé: «Hát soha sem lesz már reggel? meddig fog még ilyen sötét
lenni? nyissátok ki az ablakot, vagy gyujtsatok lámpát, nem szeretem a
sötétséget.»

A boldogtalan a méreg hatásától örökre elveszté szemei világát. Nem halt
meg, hanem megvakult…


IV.

Így élt még egy hosszú hónapig. Minden este azon gondolattal hagyta
magát ágyába vezettetni, hogy majd ez éjjel meg fogják ölni, várta
fölébredését az örökéletre s minden reggel felébredt az örök éjszakára.

Sokan látogatták; jóakaratú vigasztalók, kik nem győztek előtte
dicséretekkel halmozni egy gyászba öltözött nőt, ki éjet és napot
virraszta a beteg ágya mellett, kinek hűs kezét gyakran megérzé homlokán
a szenvedő.

Ez Adamante volt.

Gyakran hallá őt az álmatlan beteg hallgatag éjszakákon ágya mellett
sírni, s térden imádkozni, gyakran érzé hideg csont kezein az életfriss
ajkak forró csókjait égni s félt, hogy vaksága mellé még meg is őrül,
mert nem birta kigondolni, hogy miért nem hagyja őt most ez az asszony
meghalni, midőn halála mindkettőjökre nézve oly jótétemény volna. Mit
akarhat még vele?

Egy napon elkezde Adamante az öregnek mesét mondani. Azt mondá neki,
hogy ő hallotta, mikép India belsejében van egy csodatevő szent forrás,
melynek vize visszaadja a vakok szemevilágát, s biztatta Tamást, hogy
szánja el magát ez útra e forrást felkeresni, szemei ismét
meggyógyulnak, ő ismét egészséges lesz, s mindketten ismét igen igen
boldogok.

«Bizonyosan azt hiszi, hogy a tengeri útba bele fogok halni, gondolá
magában a vak, legyen úgy.» Elfogadá a mesés tervajánlatot.

Eladá minden jószágát, fekvő vagyonait pénzzel és drágakövekkel cserélte
be, s egy reggel 72 éves lakása helyéről neje kiséretében elutazott.

Cadixban egy hajót kifogadtak, a hajó neve volt Circe.

Ez volt őket Indiákra viendő.

És ez idő óta senki sem hallott Rynn Tamásról többé semmit.


V.

Egy este a cadixi kikötőben Indiákról jött hajósok regélték tengeri
kalandjaikat. Csoport népség állta őket körül, ki kaczagott, ki
álmélkodott rajtok, némelyek estebédjöket költék a piros
alkonyatvilágnál.

Egy a többek között merészen állítá, hogy találkozott a «röpülő
hollandival». Meg is mert volna rá esküdni. Látta, mint hajtá a szél
magánosan a hajót, tengervirággal volt benőve minden oldala, csodás
növények indái fonódtak árbocza körül, – a fedélzeten rémes alakzatok
feküdtek tarka öltözetben, kinyilott szemekkel, halvány halott-arczczal
s nem feleltek a megszólításra. Senki sem mert a hajóhoz közelebb menni
s még azon éjjel kiütött a hajósok között a sárga láz, mely a legénység
egyharmadát elölte.

Így jár, ki a röpülő hollandival találkozik.

A kikötő márványlépcsőzetének alján, épen a regemondó lábainál, egy
kopasz vak koldus ült, kit rendesen ott lehete látni esténkint, s ki
iránt a köznép ösztönszerű tartózkodásban némi fájdalmas részvétet
látszott mutatni.

Szemein nem látszék, hogy vak. A fekete hályog ilyen szokott lenni. A
szem kívülről még csillagot mutat, de a csillag fénye benn örökre
kialudt.

Ha csöndes volt az idő, ő is hallgatott, szavát nem lehete venni; de ha
vihar támadt, ha érzé arczán a tengerszél fuvását s a tengereket
ordítani hallá: kibotorkázott a tengerpartra, bele kiáltott a tomboló
zivatarba s port és kavicsot hányt a zúgó habok közé.

Sokszor látták őt egész záporos éjszakákon a legmeredekebb tengeröbli
sziklán térden állani. Kopasz homlokáról a víz csurgott alá, ökleivel a
villámos égre fenyegetett, melynek lobbanásait világtalan szemei nem
láthaták.

Ilyenkor senki sem mert hozzá közelíteni, mert átkait nem merte
meghallani. Ki ez átok közül egyet meghallott, el nem felejtette azt
soha; az jutott eszébe, mikor imádkozni akart, s lélekgyötrelmül maradt
meg szivében… Volt rá eset, hogy egy fiatal férfit, kit a kiváncsiság rá
vitt, hogy utána lopódzzék és kilesse, halálos búskomorság fogott el,
elveszté mosolygását, álmatlan, csüggeteg lett, s elhalt a nélkül, hogy
megmondta volna, mi bántja?…

… Ha a zivatar megszünt, ő is rögtön lecsillapodott, s ilyenkor lejárt a
halászokhoz megkérdeni, hogy nem vetett-e ki a tenger holttesteket a
partra? s ha igen, oda ment hozzájok, arczán némi sugarát lehete látni
az őrült reménységnek, összetapogatta arczaikat, kezeiket, ujjaikon a
gyűrűket, s ismét csüggedten suttogá magában: még nem azok, még nem
azok! – ha kérdék tőle ilyenkor, hogy kit keres bennök? suttogva mondá:
a feleségemet, ki tőlem szeretőjével megszökött…

Köpenyében burkoltan hallgatá a hajós meséjét a vak.

– Különös, mondá meséje végén a hajós, a bomlott hajó árboczán egy
tündéres zöld madár ült, ki éles, messze csengő hangon szüntelen e nevet
kiabálta: «Adamante, Adamante!»

– Oh Isten! kiálta a koldus fölemelkedve, kezeit reszketve nyújtá az
égre, szemeivel föltekintve, mintha látni akarna velök – – egy hosszút
sóhajta és holtan rogyott össze.

– Jól járt szegény; mondának a körülállók.

A nap épen utolsó sugárait veté a tengerre. S messze égöv alatt csöndes
oczeánon pusztult gályaromot hajt a kóbor szellő.



A MUNKÁCSI RAB.


I.

«Minden madár oda röpül, a hova kedve tartja.

Az eszterág megtanítja fiait repülni, hogy ha majd hullani kezdenek az
őszi levelek, tudjanak szállni a szabad felhőkön keresztül s felkeresni
azt a hazát, hol melegebben süt a nap, zöldebb a mező.

Csak én nem mehetek.

Nem mehetek, nem eresztenek ezek a lánczok.

Kezemen, lábamon nehéz vasat zörgetek. – Csörg, csörg a láncz, oly
szomorúan, mintha mindegyik gyűrűjét egy-egy koporsószegből kovácsolták
volna s végei egy durva kőbe vannak megerősítve. Éjjel én fekszem e
kövön, nappal e kő terhe fekszik keblemen. Hajh! e kőbe vannak verve
lánczaim.

Mióta viselhetem azokat, úr Isten!?

Van-e még napvilág oda künn?

Piroslik-e még az égalja a hajnal költekor? Énekelnek-e még a madarak?
Van-e még virág a mezőkön? Van-e még élet oda künn?

Börtönömnek nincsen ablaka; sötét van benne; ha laktársaim – a kigyók és
patkányok szemei – nem világítanának, azt hinném, hogy megvakultam.

Nem tudom, hogy mikor van reggel, mikor este? – ha lelkem, hasztalanul
erőködve kitörni börtönöm falán, fáradtan elalél, – akkor elalszom; s
mikor lánczaim csörrenése fölver, akkor fölébredek. Ha ivóvizem
megpenészedik és kenyerem összeszárad, arról tudom meg, hogy egy hosszú
hó lefolyt. Minden hónapban egyszer kapok kenyeret és vizet.

Csak egy akkora foltját láthatnám az égnek, mekkorát egy lánczszem
bekeríthet! Csak egyetlen napsugár járna le hozzám keskeny nyiláson,
egyetlen atomja annak a köz áldásnak, mely mindenre egyiránt kiömlik s
én érzem, hogy mint a pinczébe elásott növény, fel fognék azon nyilásig
nőni s kinőnék börtönömből. – – –

Soha sem imádkoztam életemben. – Láttam a halált legíjesztőbb
fegyveröltözetében, láttam azt a vihartól korbácsolt tenger hullámai
között, mikor a meghasadt ég lángot okádott alá a féregre, ki
rémületében elfelejté, hogy ő a természet királya s korlátlan zsarnoka
mindennek a mi él, s térdre hullt és fogadásokat hazudott azon lénynek,
kit boldog perczeiben megtagadott. Én ott sem imádkoztam. – Mikor mint
az üldözött vad, futottam hegyeken és vizeken keresztül, mikor «hajrát!»
ordított utánam száz hóhér kiáltása s az utánam lőtt golyók füleim körül
fütyöltek, én akkor sem imádkoztam. – S mikor vándor utamon három-négy
falut találtam egymásután, melyekből minden élő kiholt; az útfélen
sövények alatt temetetlen holtak feküdtek szerteszét, s a templomok
körül, a kálváriák alatt kétségbeesett haldoklók csoportjai
nyavalyogtak, kik a dögvész elől futva iszonyúan eltorzult arczokkal
káltának fel a kereszthez: «Isten, Isten! vedd el rólunk ostorodat!» –
én még ott sem tanultam meg imádkozni; – és most mégis imádkozom; itt
lenn, a tömlöcz fenekén, az örökké sötét éjszakában kétségbeesésem és
nehéz lánczaim között, nyomorúan, reménytelenül, – térdeimmel és
arczommal a nedves földre borulva ismerem meg, hogy van Isten az égben!
– – – Érzem sujtoló kezeinek látogatását.

Imádság! kétségbeesett sziv imádsága! átmehetsz-e börtönöm vastag
falain? Börtönöm falai – bocsássátok keresztül imádságomat!

Isten! villámok és égi háborúk Istene! Vedd vissza tőlem a mit adtál,
vedd el tőlem ezt az életet, s add annak életéhez, kit tőlem elvettél.
Add neki mind azt az örömet, a mit nekem nem adtál; adj neki annyi
áldást, a mennyi csapást éreztettél én velem; vigadjon ő, valahányszor
én szomorkodom. Úgy hulljanak rá malasztjaid, mint az én könyeim
hullanak a porba. Tedd oly fényessé az ő életét, mint a mily sötéten
hagytad tömlöczömet. Nagy Isten, ismered angyalaid legszelidebbikét,
kiért imádkozom, leányomat! Árva leányomat; és azt a hű barátot, ki
nyomort és üldözést együtt állt ki velem. Hol? merre hányja őket a lét
vihara? Légy vezetőjök a vihar között, mindenható! Engem pedig engedj
meghalni, és ne adj másik életet a mostani helyett. Mindennek el szabad
enyészni a világon: az idő, a hír, a csillagok el fognak mulni, miért
volna csak a fájdalom az, mely örökön örökké éljen? Oh tégy semmivé,
tégy semmivé! amen, amen!»


II.

A horvát-bánsági végvidék határán, a kék vizű Unna közepén fekszik egy
regényes kis sziget, sötétzöld fenyvessel benőve.

Csaknem átellenében van egy kisded város, melynek alacsony házikói
kedves egyszerűségben fehérlenek elő a gyertyánfák zöldjéből; túl rajta
egy magas, kopasz, vörös hegy, oldalairól kajla sombokrok, mint bolyhos
bibircsók merednek elő; tetején egy düledezett puszta vár, melynek
bástyáin és legmagasb tornya tetején vadfák zöldellenek.

A folyamparton, egymástól két, háromszáz lépésnyi távolban, gömbölyű,
galambház alakú tanyák vannak felállítva, melyek eresze alatt fegyverére
támaszkodva áll a végőr, fejére levont fekete csuklyája alól tekingetve
ki az őrzött határszélre.

Apró lovakon egyenruhás harámbasák járják a vártákat sorról-sorra,
öveikben nehéz fegyverek; komoly, rövid szavakat váltanak mindegyik
őrrel, míg a vigyázók fenn a lárma-tornyokban óranegyedenként éles
kürthangokat rivallnak le a hallgató vidékre.

Olykor elnyúlt kiáltás hallik a távoli erdős bérczek között, majd egyes
lövések, miknek hangját a sziklák visszabőgik; valaki szökni akart tán a
határon át, s agyonlőtték.

Különben nagyon csendes és szomorú e táj, mintha csak egy hosszú tömlöcz
folyosóját látná az ember, őröket és vártákat s néhol a folyamparton
egy-egy akasztófát.

A fenyves sziget északi partján haragos zöld bórfenyő közül tünik elő
egy magános, emeletes épület, veres téglafalai itt-ott megcsapkodva
kövecsvakolattal; lapos, idomtalan ablakain kiülő vasrostélyok, kapuja
veres fenyőből, sűrű vasszegekkel és keresztbe rakott pántokkal beverve,
előtte éjjel-nappal két fegyveres szerezsán jár fel s alá.

Ez a kosztaniczi vesztegház.

Mindenkinek, ki a határon átköltözik, itt kell kitölteni a veszteglési
időt, tíz, húsz, vagy legveszélyesebb időben negyven napot.

Veszélyes idők azok, midőn a dögvész a szomszéd török tartományokban
csak három mérföldnyire van a határszéltől. Jelenleg épen az Unna
túlpartján fekvő Brozolian faluban dühöng; azaz dühöngött, míg az utolsó
lakost is ki nem ölte belőle, s parthosszant minden kunyhót és palotát
sorra látogatott.

Túl a horvát és dalmát határokon hármas kordont húztak ellene, minden
utazó gyapot kelméi lúgban és borszeszben mosattak ki; még az erszényben
hordott pénz is összefüstöltetett, az utasok külön szobákba zárattak el,
minden közlekedés teljesen megszüntetett a két part között, s mégis
negyednapra azután, hogy a túlparton már nem talált tenni valót a
halálvész, a vesztegintézetben ütött ki; az nap meghaltak négyen,
következő nap meghalt az intézeti orvos, két betegőr, hat szerezsán és
tizenegy utazó, harmadik nap már nem maradt egyéb élve, mint három
határőr és néhány utas.

A megholtakat egy nagy verembe temették össze, mintegy hatvanan
lehettek; ki győzött volna azoknak sírt ásni? A sír elébe egy durván
összefaragott keresztet ástak, melyre a szent Isten symbolumán kívül
csak e rövid epitaphium volt felvágva: «Itt nyugszanak hatvanketten.»

Már a negyedik nap csak egy igen kicsinyke sírt kelle ásni.

Ötödnapra mekkorát sem. Akkor már teljesen megszünt a ragály, csak egy
beteg volt a veszteg-intézetben, ő vele együtt csak három élő.

A többinek nem fájt többé az élet.

* * *

Véresen áldozott le a nap a folyam vizében, elbukó fényképe, mint égő
tűzoszlop feküdt végig annak hullámtükrén, körüle az egész ég lángba és
vérbe öltözött; a távol hegyormok, a fehér házfalak, a gyertyánerdők
mind veresre voltak festve; a fellegek visszavert szinétől csak közben a
fenyvesek maradtak bánatos sötéten.

«Vihar lesz!» dörmögi fázósan magában a végőr s gubájába búvik s honn
maradt családjára és meleg tűzhelyére gondol. S még nem hamvad el az ég
haragverése, midőn a fenyvesek zúgni kezdenek, mindig erősebben,
erősebben; a hideg Bóra, az éjszaknyugoti szél ordítva vágtat alá a
hegyekről, folytonos, csillapulhatlan nyomással, mely a tornyokban a
harangokat veri félre, az Unnában malmokat sülyeszt el, s kicsavarja a
fenyőszálat kőszirti tövéből!

A fellegek végig repülnek az égen, korbácsolva láthatlan erőtől, a
mezőkön megdűl a legsoványabb vetés, s az Unna hullámai túlcsapnak a
parton az iszonyú nyomástól.

Az éj beáll, de nem a nyugalom. Képtelen erőszakban mutatja ki hatalmát
a láthatlan elem, mely nőttön nő, mintha a kapellai sziklákat akarná
megdönteni. A föld virág, az ég csillag nélkül marad.

Milyen szomorú hely a fenyves szigeten a vesztegház! ablakait beverte a
szél, mely csukatlan kapuját szilajon vagdalja a falakhoz, s a magános
kút elszabadult vedrét csikorogva lógázza a kút-ostornál fogva; majd
neki vágtat a magas téglakéményeknek, azokat ledönti, azután megbontja a
háztetőt, néhány cserépzsindelyt mint falevelet söpör le róla; a
támadott nyiláson alája feszül, a léczezet szakadoz, a gerendák
ropognak, a szélvitorla előre lerepül; még egy nyomás, a szarufák
elszakadtak s a vihar lefújta a vesztegház tetejét.

Ugyanekkor fújta ki lelkét az utolsó beteg az intézetben.

Egy aggnő volt, őszhaja kúszáltan lógott le arczába, melyet a
mirigy-görcsök éktelenül kivettek alakjából; szemei mélyen beestek,
homlokán és arczain veres szederjes foltok kezdtek felsömörzeni. Ez
iszonyú ragály kevés percz alatt szétbontja az egész életműszert. Alig
hunyta le szemét, már a kezek megfeketülnek.

Az ágy mellett kis zsámolyon egy halavány kis leány ül, alig 12–13 éves,
szomorú, dalszerű sírással ül a halott mellett, s ennek kőhideg kezét
csókolja zokogva és fulladt, pihegő hangon beszél hozzá s várja annak
feleletét s zokogása mindig hangosabb lesz, a mint nem birja azt
felkölteni. Megöleli a halált alvót s arczát megczirogatja kicsinyke
kezével, mondja neki: «anyám, édes anyám! kis leányod hí, a kis Gizella,
ne aludjál oly sokat!» – – A vihar a betört ablaktáblák üvegdarabjait
hajigálja be a szobába, a kis leány sír, az agg nő aluszik.

– Ki él még itt? hangzik mogorván az ajtón kívül, melynek rostélyos
ablakán egy bozontos veres arcz tekint be, szemei alig látszanak elő a
homlokát elborító hajcsimbókok alul, szájából dűl a pálinkagőz.

– Segíts! rebegi felé fordulva a kis leány, anyámnak baja van.

– Mi baja?

– Nem akar szólni és igen hideg!

– Meghalt.

– Ne – ne mondd! – hiszen csak most beszélt még velem, s meg is csókolt.

– Nem fog megcsókolni többet, kis leány! – ne menj hozzá olyan közel,
mert majd te is meghalsz.

– Bár meghalnék, bár vele mehetnék én is, szólt siránkozva a leányka és
mellé feküdt a mirigyes halottnak, fejét lehajtá azon vánkosra, melyen a
halott feje volt és szemeit lehunyta, mint az.

– Hát apádnak kije maradna akkor?

A gyermek hirtelen felrezzent e szóra, felemelte fejét, reszketett,
leszállt az ágyról, aggodalmasan körültekinte.

– Ismered apámat? kérdé titkosan súgva az ismeretlentől; ki vagy te?

– Én a vesztegintézeti betegőr vagyok, s apádat nem ismerem, de csak úgy
gyanítom, kell még valakinek lenni a világon, a ki téged szeret; nem
igaz?

– Istenem, ha meg találnék halni, rebegé a leányka, s messze távozott a
halottól; szegény apám, mint sírna, ha engem sem láthatna többet! – Az
élet ösztöne hirtelen új erővel támadt fel benne e gondolatra, hogy még
van valakije, a kinek örömére itt kell maradnia.

– Vigy ki innét, szólt nyugtalankodva a betegőrnek; olyan nehéz itt a
levegő, nyisd fel az ajtót; – nem akarok meghalni; – milyen hideg és
fekete lesz az ember, ha meghal! s kis kezeivel az ajtó rostélyába
kapaszkodott.

– Nem nyithatom ki ajtódat, mert a kulcsok a felügyelőnél vannak.

– Hívd ide őt.

– De nem fog jöhetni, mert el van temetve.

– Hát itt a benyilókba nem mehetnék? Még tegnap úgy zörögtek benne
szomszédaink, – ma már csendesen vannak. Tán elutaztak.

– El ám – a másvilágra!

– Hát ki van még élő e lakban!

– Mi ketten.

A leányka ijedten néze szemébe a férfinak, valami oly kimagyarázhatlan
sejtelmes sötétség ült annak minden vonásaiban, mely egyszerre taszít és
vonz, biztat és ijeszt; nagyon szomorú volt.

Egy rögtöni lövés szólalt belé a vihar üvöltésibe a folyampartról, utána
hajhászó lármahang és újra lövések, a szikláktól százszor visszaveretve.
Valakit üldöznek. «Megállj!» kiáltja száz hang, a szél együtt felsivit
vele, azután meg az üldözött lihegését utánozva lelohad, paripák
robogását és a vér-ebek dühös csahaját engedve hallani.

– Istenem, mi ez? kérdi hallgatózva a leány.

– Mit se félj! szól a betegőr, a szél hajigálja a kéményeket a
háztetőkre, azok zuhognak, vagy a dámvadat verték ki erdejéből s azt
üldözik.

– Lehet, szól a kis leány, de nem hitte a mit mondott, hanem remegve
közelíte az ablakhoz s annak szárnyait feltárva, a zaj helyére
kitekintett.

A férfi sem hitte a mit mondott, hanem a folyosó ablakához lépve, annak
vasrostélyai közt kidugta éktelen fejét, s lenézett oly tekintettel,
minővel a kalitkába zárt fenevad nézi martalékát.

Mintegy hatszáz lépésnyire a szigettől a dalmát parton egy lovas férfi
nyargal, utána hat szelindek fut dühösen ugatva s minden perczczel
közelebb érnek hozzá; «utána, utána!» ordítják üldözői, rekedten uszítva
a vérebeket s utána lövöldözve, s így rohannak parthosszant. Az üldözött
kétségbeesetten, elszánt arczczal fordul vissza üldözői felé s tajtékzó
lovát vérig sarkantyúzza, keze pisztolyain remeg, mintha egy elhatározó
perczre tartogatná azokat. Egy lövés levitte fejéről fövegét és sűrű
fekete haja szét van zilálva, – a folyamparton egy csónak van kikötve,
azt kell elérnie, hogy megszabaduljon. Lova ki van fáradva, egy jól
irányzott lövés találja még az agyon nyargalt állatot, s az megroskadva
előre bukik és lovagját fején keresztül ledobja. «Hajrá!» kiáltják az
üldözők, s a hat véreb rárohan az elesettre. Elnyomják. Kétségbeesett
erővel küzködik ez velök. Vér foly mindenütt, nehezen birja magát e
kűzdésben a part felé vonszolni s üldözői már nem messze vannak. Az ebek
dühösen ágaskodnak rá. Már épen a csónak mellett van. Lő. Egy eb
elmarad. Elmarad a másik, a harmadikat dühösen rúgja el magától, s egy
képtelen ugrással eléri a csónakot, beleugrik, a csáklyával egyet taszít
rajta, a láncz elszakad, s a csónak belódul a habok közé.

– Utána!

A határőrök másik csónakot hoznak. «Száz tallér annak, a ki
visszahozza!»

Az üldözött ekkor oly közel volt a vesztegházhoz, hogy arczát annak
ablakaiból teljesen ki lehete venni.

– Isten irgalmazz! sikolta a leány s elfutott az ablaktól.

A betegőr bekémlelt ajtaja rostélyán s látá, hogy a leány egy, a falra
függesztett feszület előtt kezeit tördelve imádkozik, majd Istent hivó
tekintettel emeli fel könyes arczát az égre, s kulcsolt kezeiben
reszketve szorítja ajkaihoz az olvasót.

– Ő az! kiálta fel tompa, sóhajszerű hangon az ember, és szemei
villogtak; oda futott újólag az ablakhoz, s letekinte az üldözöttre,
kinek már ekkor nem lehete látni arczát.

Hat szerezsán hajtotta a csónakot, mely a menekülőt üldözé, ki ereje
végfogyatékával egyedül evezett előlök a lélekvesztő naszádon. Az Unna
házmagas hullámokat hányt, mik a két ladikot, mint dióhéjat hajigálták
hol fel, hol alá. Az üldözők szüntelen közelebb értek a menekülőhöz, s
már nem lövöldöztek rá, alig lehettek tőle két evezőnyomásnyira,
bizonyos volt, hogy elfogják.

Vad kárörömmel nézte a férfi fenn a vesztegház ablakán, mint fogy a
távolság a két csónak között, s fejét és karjait kidugva a rostélyzaton,
borzasztó átkokat ordít le az üldözött fejére.

– Verjen meg az Isten súlyos balkezével!

E pillanatban érte el az üldözők csónaka a futóét, egyik határ-vadász
megkapta annak elszakadt lánczát s annál fogva két kezével rántá magához
a csónakot.

Egy éktelenül magas hullám hömpölyge a két csónak felé. – «Vigyázzatok!»
kiálta le ablakából a betegőr. Késő. A kiáltás még nem ért le hozzájuk,
midőn a habtorlat felkapta gerinczére a két naszádot s azokat egymáshoz
vágva, keresztülcsapott rajtok, tajtékkal temetve be mind a kettőt. – –
Egy siket jajkiáltás hallatszott, s a következő pillanatban csak az
egyik naszád tört a túlpart felé, félig megtelve vízzel, míg a másikat
megfordítva vitte alá a rohanó hullám. – A hat szerezsán belefúlt a
vízbe, az üldözött pedig átvergődve a török partra, megmenekült.

A betegőr kétségbeesve rogyott össze az ablaknál, őrült bánattal
susogva: «Nincsen sors!»

Az átok nem fogott. Nem lehetett foganatos. Ártatlan gyermek imádsága
megrontá annak erejét. Az üldözött gyermeke az ártatlan gyermekleány ott
imádkozott a szoba szegletében, futó apjáért, s imádsága mindenható
talizmánul védte meg őt.

Jaj neki, ha e talizmánt elveszíti! Jaj neki, ha leánya nem lesz
ártatlan többé!


III.

Ne félj, bizton alhatol a szabad ég alatt, vad fa árnyékában; járhatsz a
mirigytől kipusztult falvak utczáin, szemébe nézhetsz a villámtekintetű
zivatarnak, szemébe halálos ellenségednek, ki koldusbotra jutott
miattad; erdők fenevadai nem bántanak téged; dögmirigy nem ragadhat te
rád, a felhők haragja téged kikerül, vízbe nem fúlsz, földön el nem
esel, ellenséged meg nem ronthat téged, mert érted ártatlan gyermek
imádkozik.

Ez időtájban több belföldi hirlapok sajátszerű igaz történetet
hirdettek; valahány, annyiféle változtatással és hozzáadással, melyből
körülbelől ennyi volt igaz: A m...i királyi sóadó-hivatalnál a főpénztár
tetemes összegig meglopatott; a főpénztárnok ugyanis, bizonyos Murányi
Ádám, egy becsületes családos öreg ember, mintegy 60,000 forintot adott
át bizományilag alpénztárnokának, ki régi lelki és testi barátja volt, s
kinek azt a szomszéd városba kellett volna általvinni. Az ember igen jó
barátja volt a vén Murányinak, s igy könnyen kimagyarázható, hogy ennyi
pénzt érezvén kezében, érzékeny búcsút vőn barátja kapufélfájától s a
bizománynyal együtt hűségesen megszökött. Tömérdek körlevelet bocsátának
ki utána, minek következtében több rendbeli vándor férfiaknak lőn
megfogattatása, kiket a világ nagy méltatlanul csavargóknak nevez, s kik
fülek, vagy körmök dolgában jó távolról találtak hasonlítani a
körlevélben foglalt személyes leiráshoz; de mindössze sem értek 60,000
katona forintot. – Az ember minden nyom nélkül eltünt.

A szegény agg Murányi Ádám pedig vénségére jutott azon szép
tapasztaláshoz, hogy kötve kell hinni a komának, s miután az ő rovására
elveszett összeg kipótlására összes minden értéke sem lévén elégséges,
büntetésül három esztendei börtönre itéltetett, egy éjjel tömlöcze
ablakára magát nyakravalójánál fogva felakasztotta. – Csunya irónia volt
a sorstól; – azon nyakkendőre, melyen megfúlt, szép czifrán volt
felhímezve a hit, remény és szeretet; születése napjára hímezte a kendőt
számára egyetlen leánya, ki igen szép leány volt, imádott, ünnepelt
királynéja a legelső köröknek messze földön és igen jó leány; csupa
szendeség, elmés és művelt, remekül tudott zongorázni, hímezni és
tánczolni; büszkesége volt minden rokonának, s gyönyörüsége mindenkinek,
ki ismeré; később pedig szobalány lett egy éltes úri hölgynél s
tányérokat mosogatott s fehér ruhákat mángorolt a konyhaszolgáló
társaságában, szobákat söpört és az úri hölgyet segíté reggelenként
kifesteni.

Testvérbátyja Murányi Gábor épen akkor járt jegybe egy előkelő
nagykereskedő kisasszonyával, midőn atyja ily szerencsétlen
megdicsőülést ére; az előkelő kisasszony oly szent és benső érzelemmel
vonzódék az ifjuhoz, hogy midőn ez boldogtalan esete után könyes
szemekkel hozzája indult, nehéz fájdalmait kedvese szivével megosztandó,
s lelki sebeit annak önzéstelen hű szerelme balzsamával enyhítendő, e
szende szerető becsapta orra előtt az ajtót s inasaival vetteté ki a
szemtelent, ki koldus létére elég vakmerő azon köttetésre emlékezni,
mihez boldog korában jutott.

Egyébiránt a leány atyja, egy elhirhedt nagykereskedő, elég jószívű volt
a ci-devant fiam uramnak azon emberbaráti ajánlatot tenni, hogy miután
leánya tiszta vonzalmára magát elszegényülése által méltatlanná tette,
boltsegédének szivesen befogadja.

– Köszönöm uram; Isten fizesse meg jó szándékát, de nem fogadhatom el,
mert útra készülök.

– Hová?

– Magam sem tudom, de igen messze.

– No hát – szerencsés útat kivánok. Ha tetszik úti költség… nem mondom,
hogy egy pár forinttal meg nem segítem.

– Nagyon szép; de a hová én megyek, oda nem szokás útiköltséget vinni.

S a fiatal ember kezde gondolkozni róla, hogy melyik a legrövidebb
országút, mely a másvilágra vezet, s már épen bezörgetett az élet
harminczadi hivatalánál; reményével, e minden hitelezők
leguzsorásbikával, számot vetett, bánatát, fájdalmait, mint egyik
életből a másikba át nem vihető dugárukat lerakta, útlevelet váltott
magának egyik lőporárusnál a sírok országába, midőn eszébe jutott, hogy
tán illendő volna testvérétől is elbúcsúzni, tán annak is lesz valami
izenni valója a megdicsőűltek honába és elment testvérét fölkeresni.
Azon asszonyságnál, kihez a leány szolgálatba állott, már nem találta
őt, az asszonyság kiadott rajta, mert fiatal férje volt. – A leányt
azután egy nőtlen férfi fogta pártul, s az időtől fogva igen czifra
öltözetekben kezde járni s ház körül főkötőt hordott. A hogy testvére
ráakadt, alig ismert rá; elfogúlt félénken húzódott tőle, elpirult,
szemeit lesütötte s nem tudta bátyjának becsületes tekintetét kiállani.
– «Mi történt veled?» – A leány nem felel semmit, hanem elkezde sírni. E
sírás világosan megmondott az ifjunak mindent; megmondá, hogy a lány
szerencsétlen; szerencsétlen, mert saját lelkében sem találja azt az
utolsó menedéket, melyre a halálig üldözött nyugodtan hajthatja le
fejét, – a becsületet – s hiába takarja el piros szalagokkal a szégyen
foltjait, miket az erény fehér ruhájából kimosni nem lehet. Csak egy
irgalmat kért testvérétől a leány, azt az egyet, hogy felejtse el őt
örökre. Az ifju el tudta taszítani magától a szerencsétlent, de nem
tudta kitaszítani szívéből annak emlékét, s e percz óta megszünt
gondolkodni a halálról, de annál többet gondolt halálos ellenségére.

Elment atyja sírjához. A temető árkába volt az eltemetve, szegény;
fejénél egy szűrke kődarab; valamely buzgó keresztény egy kosár
szalmapernyét döntött rá megismertető jelül, s minthogy egy meglehetős
esőszakadás egyik oldalát kimosta az ároknak, a halott ruhájának egyik
csűcse kimaradt a sírból. Az ifju lehasítá e ruhaszegletet, nehogy az
ebek majd annálfogva kihúzzák a sírból a halottat. Azt a rongydarabot
pedig keblére rejté, hogy ott feküdjék az szívén, nehezebben, mintha az
egész emberiség bűne feküdnék rajta. Nem sírt, hisz a tűzhányó hegy
oldalából nem fakadhat patak. Leült a sírra, meghinté ruháit a rádöntött
hamuval s gondolkodott a sors igazságkiszolgáltatásáról.

Keserű elmélkedései lehettek, nagyon keserűk. Nem ismert apjánál
becsületesebb embert, ki teljes életében oly szilárd jellemű, oly tiszta
lelkű volt volna mint ő; ki megőszült fejével a tömlöczben halt meg,
csúfosan, önkezei adta halállal, s a temető árkába ásatott el, még jó,
hogy nem az akasztófa alá. Eszébe jutott, hogy egy év előtt mily boldog
vala; mindene volt, testvére, ki büszkesége volt, kedvese, ki által
üdvözültnek hitte magát, szebbnél-szebb reményekkel gazdag jövendője, és
irigyei: most pedig semmije sincs, csak gyalázata és keserű emlékei a
multnak, minek neve tapasztalás; üdv helyett átok, irigyek helyett
szánakozók, a szív paradicsomából temető lett, belétemetve a lehunyt
remények, nehéz keresztek ültetve belé, legszélébe egy öngyilkos halott,
a szerelem, elátkozottul eltemetve. Ki hinné: mennyi kisértet lakhatik
meg egy emberi agyban? Vagy egy őrült gondolatai nem egy polusi éj
kisértetei-e? Örömre kevés egy ember szíve, miért hogy fájdalomra mégis
oly tág?!

Lefeküdt a temető árkába, de nem aludt, csak álmodott. Egy nagy vadon
erdőt látott, kietlen, úttalan erdőt, hol rémarczú vadállatok nevezték
testvérnek, barátnak, szeretőnek egymást, s marták, üldözték a testvért,
a barátot, a szeretőt. Itt találkozott egy ősz öreg emberrel, ki egy
gödröt ásott, saját sírja gödrét. Ráismert. Régi hitelezője volt az
neki, kitől az életet kapta kölcsön – édes apja. Nyakába borult az
ősznek, kérte, hogy ne feküdjék a sírba, abba a hideg ágyba, a férgek
közé. «Elmegyek! felele az ősz, szomorúan ingatva sárral dobált fejét,
haza kell mennem, mert meg vagyok ölve; nézd: nincsen szívem, egy ember,
kit keblembe bebocsáték, kilopta onnan azt, s megszökött vele, s most
meg vagyok halva!» s ezt mondva, jég-hideg kezét fia arczán végig húzta.

Ez fölébredt, az esővíz csurgott az árokba, az volt ilyen hideg, de
homloka égett. Egy átkot kezdett mondani álmában. Álmait el szokta
feledni az ember, mikor fölébred; de ő nem felejté el, hogy mit fogadott
az ősz embernek, a ki maga ásta meg magának a sírt, s nyakán viselé azt
a kendőt, melyre a hit, remény és szeretet voltak hímezve, s mik később
oly kék foltot hagytak viselőjök nyakán, oly feketét szívében!

Fölkereste a legmagasabb sírt a temetőben, s arra fölállt, s két
marokkal szórva a világ négy részeibe a hamut, melyet apja tetemeire
döntöttek, megátkozá az őrült kétségbeesés átkával ellenségét és minden
áruló barátot és minden hűtlen szeretőt, és mindent a mi él és
lehelletével vesztegeti az Isten levegőjét. Elátkozá magát és az Isten
menykövét, mely őt agyonüsse, ha valaha családja nyomorát el fogja
felejteni és azt a földet, mely alatta megnyiljon és őt hamvaúl
kihányja, ha apja s rokonai kínszenvedéseit megtorlatlanul hagyná, és
azt az eget, melynek felhői közt elkárhozott lelke bujdosó maradjon
világ romlásaig, ha az, ki oka volt apja halálának, nem fogott ott
meghalni, azon tömlöczben, a hol az ő apja, ott rothadni meg abban a
temető-árokban, a hol az ő apja, szennyezett névvel enyészni el a
földről, mint az ő családjából minden ivadék, ha annak gyermeke nem lesz
földönfutó, mint az ő apjának gyermekei, ha megcsalt szerelem
kárhoztatja, s az a nyomor, mely a szétdult boldogság méhéből születik,
oly mértékben nem fogják azt utólérni, mint az ő apjának gyermekeit.

Riadva ébred fel a pásztor hamvadó őrtüze mellett, a szél zúg, az eső
esik, a szél zugási közt úgy tetszik neki, mintha a föld futó lépések
alatt dobogna s a rohanó lég iszonyú átkok utóhangjait hordaná birkózva
a felhők rémeivel és az eső ködében egy rémet lát rohanni a széllel
szemközt, mely kúszált hajába és tépett öltönyébe markol. A kisértet a
temetőből jön, a lápok bolygó tüzei röpkednek előtte, utána, üvölt, de
nem emberi fülhöz szóló hangokat, el-elbukik és ismét fölkel és sárt és
követ dobál az égre. A pásztor eltakarja képét, hogy ne lásson, s
gubájába húzza magát s gyermekkori imádság-töredékeket keresgél
emlékében, miben megnyugodjék, s áldja magában az első kakas-szót, mely
a kisértőt haza küldé hideg kriptájába. Hátha még lelkét látta volna a
rémnek, azt az őrült, összegyilkolt lelket!

Murányi Gábor világgá ment, hogy egy férfit keressen, kinek arczát nem
látta soha, kiről nem tudta, hogy merre van; csak annyit tudott róla,
hogy neve Tóvári Dániel s hogy neje és leánya van, kiket a
Hercules-fürdőkbe küldött el maga előtt Törökország határszéléhez közel.


IV.

Egész éjen át üvöltött az éjszaki szél, korán reggel volt, mikorra
lecsillapodott. Iszonyú rombolást tett mindenfelé. A környék legvénebb
lakói nem emlékeznek oly viharra, mint az elmult éjszakáé. Az Unna
átszakasztotta gátjait, s az egész kosztaniczai síkot elöntötte; a
hegyekről nagy szikladarabok szakadtak alá, útat törve magoknak a
hegyoldali fák között. Az őrházak sok helyen beszakadoztak, a háztetők
fel voltak tépve s a templom tornyáról hiányzott a kereszt. Egy repedt
harang már korán reggeltől fogva kongott a városban szakadatlanul,
szomorú, rezgő hangon. Sok volt a halott, a vihar, kiütött a halálvész,
az áradás, mennyi szolgája a halálnak. S még mindez nem volt elég. A
hideg szél elálltával erős dér esett, mely leforrázott mindent, a mi
zöld, a mi viruló volt; minden levél lefagyott a fákról, minden virág,
minden gyümölcs, minden gabona le volt aratva, le volt szüretelve tavasz
derekán.

S a nap mosolygva néze le a derült menyországból.

Törődik is azzal a nap, ha a föld beteg.

Korán reggel zörgetett a betegőr a kis Gizella ajtaján, s miután azt
kinyitni nem tudta, befeszíté. A kis leány ébren volt, félelem és hideg
nem hagyták őt egész éjjen át aludni és szemei ki voltak sírva.

– Aludjál szépen kis leány! aludjál; hunyd be szemedet és fordulj a fal
felé, aludjál csöndesen, anyádat viszem temetni, ne nézz ide!

A kis leány lázasan reszketve szállt le ágyáról s gyapjúshawljába
burkolva gyöngéd kis termetét, szomorúan elszorult hangon kérdé a
férfitól: hol van a koporsó?

– Hol bizony? és a koporsót beszentelő pópa, az éneklő diákok, a
szemfedő, a viaszgyertyák és a halotti kiséret? Mondtam, kis leány, hogy
eredj aludni.

S ezzel a betegőr átkötötte a halottat az ágylepedővel, melyen feküdt, s
annálfogva hátára vevé azt, ment vele kifelé, oly nyugodt apathiával,
mintha csak egy köteg málhát vitt volna hátán; a halott lábai, kezei és
hosszú őszhaja két felül lecsüngtek a lepedőből, míg a kis leány
szepegve futott utána, anyja hideg kezét tartva kezei közt.

Künn egy gödör volt számára feltúrva, alig két lábnyi mély és igen
keskeny, itt letette hátáról terhét a szolga, átfogta derékon és a
gödörbe hosszan fekteté. A kis leány rá akart még egyszer borulni, azt
eltolta onnan, s egy kapát vőn s a fagyos göröngyöket rákapálta a
halottra. A leányka hangosan felsikoltott, a mint az első hant érte
anyja arczát, percz mulva el volt az egészen takarva, csak még az egyik
keze látszott elő, azután az is eltünt, a szolga dombot hárított fölé,
azt saruival jól megtaposta s egy letört fenyőfagalyról letépve a
lombokat, annak két átellenes ágát meghagyta s ez idomtalan keresztet
sírjelül oda tűzte a domb fejéhez.

A leányka ez alatt folyvást zokogott, anyját és a jó Istent emlegetve,
ki őt magához vette.

Szegényke oly egyedül, oly árván maradt el ez idegen helyen.

– Jó kis leány, nem tudnál egy imádságot? szólt a férfi, a mint dolgát
elvégezte a sír körül; ne hagyjuk úgy itt, mint a ki magát akasztotta
fel, mondj egyet, majd én utánad mondom; csak akármilyet, megérti azt az
Isten.

A kis árva zokogva monda el egy miatyánkot siránk, reszkető hangon, mit
a bérszolga dörmögve monda utána, süvegét durva kezei közt tartva,
azután keresztet vetett magára s munka közben levetett bőrködmönét
felölté, s egykedvűen kérdé a kis leánytól: hová készülsz most menni,
kis árva?

A leány félve tekinte föl rá, a nélkül, hogy fejét fölemelné. Azt nem
szabad megmondanom.

– Úgy, Istenem van, itt maradsz! szólt vállat vonva a szolga s minden
további értekezés nélkül ott hagyta a leánykát. Ez egy marok földet
kötve keszkenőjébe anyja sírjából, megcsókolá annak tördelt keresztjét,
s azzal visszament a vesztegházba; ott néma és hallgatag volt minden,
csak a halál-óra pók vert az ágydeszkák között. A leányka egy kis
ládikát keresett elő, mely anyja ágyfejénél volt a szalmába elrejtve s
azt shawljába takarva, lesietett az udvarra. Minden ajtó nyitva volt és
minden kamra üres. Ekkor kezdé észrevenni, mily egyedül maradt az egész
szigeten. Kifutott a sziget szélére, sírt, kiáltozott, kezeit tördelé;…
az éjszaki parton emberek jártak fel s alá, kik el voltak saját magukkal
foglalva s nem ügyeltek rá. Ismét visszafordult a szigetbe, szerte
tévelygett a fenyves sorok között, meg-megbotlott egy alig fölhányt
halomban s lelkendezve tért a sziget tulsó partjára, mert a betegőrt
látta távozni.

Az Unna tulsó partjain egy gerendákból foltozott tutaj lebegett jól
rosszul kormányozva egyetlen férfi által a tulsó part felé. Ne hagyj
itt! sikolta utána a leányka végig szaladva a parton, s kétségbeesve
nyujtá kezeit utána. A férfi nem figyelt rá. – Istenem; édes anyám!
rebegé a gyermek s arczát a deres fűbe temetve, sírt keservesen, azután
kiült egy, a víz felé hajló fenyő derekára s ott egy ágra lehajtva
fejét, oly ékes szóló zokogással sírt a távozó után, hogy az útja
közepéről nagy ügygyel-bajjal visszafordult s mogorva nyájassággal
kiálta rá messziről: no hát ne tréfálj, ha velem akarsz jőni, mondtam,
hogy megunod magadat itten s a halottak nem adnak sem jó szót, sem enni
valót, így, kapaszkodjál belém! s karjaira emelé a leánykát, s
visszagázolt vele tutajához, melyet csak az imádság tarta a víz szinén.
Most itt ülj meg s csendesen viseld magadat, különben megmerülünk.

A leányka félre vonta magát az úszó talp közepére, kis ládáját ölébe
vette, s a kendőjébe kötött földet csókolgatta és lassúdan sirdogált. Az
éjszaki partról gyakorta rájok kiálta egyes éber szerezsán, mire a férfi
óvakodva hajtotta tutaját a déli part felé s hosszas vergődések után
egészen átázva értek át a török-dalmát határra.

Itt a férfi kiemelte a leánykát a partra, a rozzant talpat víznek
ereszté s görcsös vándorbotját kezébe véve, kérdé a gyermektől: vannak
itt talán rokonaid, ismerőid? hol laknak, merre akarsz menni?

Vette-e észre a gyermek azt a sötét tekintetet, melylyel a férfi e
kérdéseket intézte hozzá?

– Nem szabad róla beszélnem, szólt titkolózva. Kérlek jó ember, vezess
el a legelső faluig, ott majd egy szekeret fogadok, mely odáig vigyen, a
hol már valaki vár reám.

– Szivesen jó leányka, adsza kezedet.

S a szolga vezette a gyermeket a parti ösvényen, mely mintha rég nem
járt volna rajta senki, szomorúan be volt nőve fűvel. A levegőben kányák
és karvalyok kóvályogtak, mik messziről megérzik a holttest-szagot s
ellepték a mezőket. Olykor büzhödt posványokon kellett átgázolniok, mik
tele voltak nadályokkal és vízi kigyókkal; ezeken a férfi vállain vitte
át a gyermeket, ki lassanként kezde annak szomorúan sötét arczulatával
megbarátkozni, s ilyenkor gyöngéden simogatta a vezető napbarnította
arczát s izzadt haját félre törölte szemeiből s nyakát bizalmasan
átkarolta.

Végre egy erdőszélben házak kezdtek előtünni. Egy téres falu. De a házak
egyikén sem füstölt a kémény, utczáin nem járt senki, udvarain nem
ugattak az ebek. Ez keresztény falu volt, mint egy, a falu végén
felállított feszület jelölé. E feszületnél kétfelé vált az út; itt
elbocsátá a leányka a férfi kezét, adott neki két maravedit fáradságáért
s megköszönte szivességeit és elindult a faluba magának ott szekeret
fogadni. A férfi pedig a másik úton ballagott tovább a falu alatt, s
miután a leányt elveszté szemei elől, egy gyalogbodza árnyába lefeküdt s
vadul mosolygó arczát durva tenyerébe fektetve, a távol maradt
feszületre függeszté szemeit. Kis idő mulva ijedten futott vissza a
leány a faluból, kezeivel eltakarta arczát, szőke haja fel volt bomolva,
futott árkon és töviseken keresztül a feszületig, ott térdre bukott s
eszméletlenül elterült alatta.

A férfi oda ment hozzá, felemelte elalélt fejét, halavány arczába nézett
sokáig és szomorúan susogta: tavaly még az én testvérem is ilyen szép
volt. A leányka föleszmélt s reszketve húzta magát a férfi ölébe, míg
szemei exaltált félelemmel néztek a laktalan helység háztetőire. Mit
láttál? kérdé tőle a férfi; halottakat! felelé a leány és szemeit
félénken hunyta le.

Abban a faluban már egy lélek sem élt. A házak tele voltak temetetlen
halottakkal, kik a milyen torzhelyzetben kimúltak tűzhelyeik mellett,
szobáik közepén, ajtajuk küszöbében, ott és úgy maradtak, nehéz
halálszaggal vesztegetve meg a levegőt.

– Jerünk innét, szólt a férfi a felocsudó leányhoz; felejtsd el a mit
láttál. Szomorú napok jártak e helyen keresztül; egész Priedor-ig nem
fogunk néplakta helységet találni; ha akarod, odáig elvezetlek.

– Oh igen, épen odáig akarok menni, szólt mohón a leány; azután mintha
megbánta volna, hogy oly nyiltan szólt, akadozva mondá: mindegy,
akárhová.

S ismét útnak indultak. Hét hosszú nap utaztak együtt napfényben és
zivatarban, hegyeken és vizeken keresztül, éjjel-nappal a szabad ég
alatt, mert a falukból minden lakót kivert az Isten haragja. A hegyes út
kövecsei fölvérzék a kis gyermek leányka lábait; vezetője ölben vitte őt
tovább; ha rájok esteledett, az ő keblére hajtá le fejét, ott aludt el,
ha zivatar érte őket utól, az ő kezei takarták be a zápor és a szél
hidege ellen is; gyakran, midőn a leányka egy árnyékos fa tövében
elszenderült, mérföldeket járt be a kőszívű szerezsán, hogy egy kosár
friss szamóczával lephesse meg a felébredőt. A leányka mind inkább
kezdett vele megbarátkozni s hálaul imádkozni tanítá őt az úton.
Nyolczadnapra, a mint egy völgy torkolatából kiértek, tünt föl előttük
Priedor város nyulánk minaretjeivel és kúptetejű ószerű török
mecsetjeivel, mik mindenünnét sűrű kertekkel voltak körülvéve; magát a
várost meneteles bástyafal köríti, melyen három kapu van, kettő
keletnek, egy éjszaknak s jelenleg csukva mind a három. A városon kívül
egy tágas, de szenynyes földszinti négyszög épület, hol a külföldi
kereskedők végzik foglalatosságaikat az itteniekkel; a város és az
épület közötti tér tele van mindennemű szarvasmarhák, juhok, tevék és
bivalyok csordáival, mik innét hajtatnak fel részint Dalmátiába, részint
havasalföldre, szerteszét halomra rakva egész határ málhák, gyapjús
harák, jegyzett deszkaládák, szurkos ponyvákkal leteritgetve, közbe
piszkos ponyvasátrak, mik alatt örmények árulnak kimustrált szöveteket;
csupa tetőből álló pajták, hol bánsági gabona van letöltögetve s a
dugárusok domboldali pinczéi, miket a kitűzött zöld zászlóról lehet
megismerni.

E minden országból összehalmozott tárgyak között még tarkább vegyületű
népcsoport jár fel s alá; örmény, rácz, török, egyiptomi, oláh, magyar,
bojár, zagyván, vegyesen jön, megy, alkuszik, vitatkozik, énekel, koldul
és káromkodik; vadismeretlen arczaik, ismeretlen nyelvök, szokásaik,
öltözetük s minden érezhető tárgyon a keleti indolens ronda hanyagság
átalános typusa.

Az utasok a néptömeg közé vegyültek, mely idegen létére dögvész idején a
városba be nem bocsáttatva, kénytelen volt ide künn sátorozni. A leányka
végig futott szemeivel a tarka népcsoporton, összejárta az egész
sokadalmat, kifáradt a keresésben és még sem találta azt, a kit
keresett.

Lankadtan ült le egy kőre megpihenni; kisérője oda ült lábaihoz.

– Áldjon meg az Isten, szólt neki a leányka, már most hagyj el; tovább
nincs miért mennem.

– Most akarsz-e elhajtani magadtól? szólt sajnos hangon a férfi, s oly
ragaszkodó fájdalommal tekinte a leányka szemeibe, hogy könyei
csordultak ki rája.

A leányka kezdé észrevenni, hogy a férfi arczvonásai minden vadságukat
levetkőzék és szemei nem forognak oly vadul, mint egy hét előtt; haja,
mely akkor kúszált volt és bozontos, most tömött fürtökben feküdt
vállaira s naptól barnult arcza tiszta caucasi vonásain bátorság és
szenvedély ragyogtak keresztül, kegyelő szelídségtől enyhítve. Nem, ne
menj el hát soha, szólt érzékenyen s hálás vidámsággal ölelte magához a
térdelő fejét, maradj velem, a míg te akarod.

– Míg a halál akarja, szólt a férfi a gyermek térdeire hajtva le fejét.

Két napig vártak az utasok Priedornál, mialatt szüntelen figyeltek a
fel- s aláhullámzó tömegre. Nem találták a kit a leányka keresett, de
kinek nevét szeszélye legbizalmasabb perczeiben sem árulta el védőjének,
minthogy az sem kérdezé tőle azt egyenesen soha.

Midőn harmadnap ismét a tömeg között szerte jártak, hirtelen a
népcsoport közül egy törökösen öltözött férfi, hosszú fekete barkós
arczczal, rohant elő. Gizellám! kiálta nem festhető öröm szinével
arczán.

– Atyám! sikolta örömrepesve a leány a férfihoz rohanva, s annak nyakát
átfűzve karjaival s arczait számtalan csókkal halmozva el, őrült
szeretettel ölelték át mind ketten egymást.

A rejtélyes szerezsán arcza is lángolt, erősen megnézte a férfit s
magában mondá: Tehát te vagy az!

A leányka azonban kibontá magát az ölelő karok közül s a szerezsánt
kezén fogva apjához vezeté, örvendő hévvel ajánlván azt, mint kinek igen
sokkal tartozik.

Az apa éles tekintettel, gyanúsan vizsgálta össze a szerezsán arczát;
mozdulatlan, egykedvű maradt az, némi szinezete a részvét szelid
örömének derengett csak rajta.

– Légy üdvöz, szólt az apa, ha leányommal jót tettél, velem tetted azt
kétszeresen, én itt lakom közel majoromban, nevem Karám György, szivesen
látott vendég lész nálam minden időben!

– Hazudsz, mondá magában a szerezsán, a te neved Tóváry Dániel s
átkozott lesz az a nap, melyen engemet vendégednek fogadtál. – Köszönöm
ajánlatodat, felelt a meghivónak, szivem és kezem mindenkor készen
állanak szolgálatodra, az én nevem Szomor Lőrincz; magyarhoni száműzött
vagyok, ki szökve jöttem át a határon s két hétig lappangtam mint
szerezsán és betegőr a kosztaniczai vesztegházban, végeztem a
legaljasabb szolgálatokat, mirigyes szöveteket mostam a válukban,
ragályos beteget ápoltam, holtakat temettem, eltemettem leányod anyját
is, míg egyedül maradva átszökhettem; nyilt vagyok irántad, mert
barátságodat ajánlottad s én viszont az enyémet, a nép előtt azonban
nevezz szolgádnak, így majd nyomomat vesztik üldözőim; nevem: Szomor
Lőrincz.

Az apa szivéről kő terhe esett le, mondhatta volna ő is, hogy: hazudsz –
neved Murányi Gábor; de ő nem tudta azt, s apja vonásait nem ismerte meg
az ifjuban s hagyta magát a veszélyes hálótól körülhurkoltatni.


V.

Négy esztendő temette el egymást.

Priedor városa mellett egy gazdag örmény lakott, kinek igen sok pénze,
igen szép leánya és egy igen jó barátja volt.

Karámnak hítta ő magát; a népség boldog embernek nevezte őt.

Gizella volt a szép leány neve, ki akkor 16 éves lehetett és igen szép,
csupa szendeség, csupa kellem; remekül játszott a mandalinon, mesterien
hímzett és tündérien tánczolt s gyönyörüsége volt mindenkinek, a ki
ismeré. Maga a helytartó Kajmakán is sokszor megfordult kedveért az
örmény házánál s a leányka rózsaarczát megveregeté, vagy dohányfüstöt
fújt szeme közé, mi minden esetre feltünő gyöngédség lehete egy
Kajmakántól.

A jóbarát, egy karcsu deli férfi, tűzszemeivel, fényes hajfürtjeivel s
keletien hajlott arczvonásaival a török macedon hölgyek Adonisa, férfiak
ellenében bátor, kitartó, nők iránt hizelgő, engedékeny; szenvedélyeiben
szilaj, érzelmeiben gyöngéd és nemes, s mi legfölebb ajánlá a helyzetek
emberét, elszigetelt és elnyomott vallásában buzgó és rendületlen. Ki
hinné? ez ember négy év előtt szerezsán volt a dalmát partokon;
próbaköve minden halálbetegségnek, jóval előbb pedig egy akasztott ember
fia, s egy becstelen leány testvére és egy kipusztult család koldus
ivadéka; most pedig halálos ellensége egyetlen leányának szeretője. Övé
volt a leányka minden gondolatja, a szerető szív minden dobbanása ő róla
beszélt; szemének egy intésével elcsalhatta volna őt magával a föld
utolsó részébe.

Egy este az örmény hímzett kabátjában, fején vörös süveggel, szájában
füstölő csibukja, künn üldögélt majorja ajtajában a márvány padocskán s
az alkonyodó ég piros felhőin s hazatérő fejér nyájain legelteté
szemeit, ujján egy nagy pecsétes gyűrű volt, történetesen rátekinte s
egy rugócskát nyomott meg azon, a kő felugrott, alatta egy férfi
arczképet engedve látni, ki bajusz és barkó nélkül, fodrozott hajjal,
fehér inggallérral s magas frakkban volt oda festve remek email
munkában. Az örmény mosolyogva nézte a hozzá semmiben sem hasonlító
képet, s mosolyogva gondolá: Ki tudja, hogy ez valaha én voltam?

Nem képzelé, mily közel van az hozzá, a ki azt nagyon is jól tudja.

A házához vezető úton sebes vágtatva jött egy lovag, a kapunál lepattant
tajtékzó ménje hátáról; ez beszaladt az udvarra, a lovag pedig lihegve
sietett az örményhez, s fáradtan veté magát mellé a kőpadra.

– Béke veled, szólt az örmény, nagyon elfáradtál!

A lovag nagyot sóhajtott s hideg izzadságot törle le arczáról, «végem
van!» úgy mond, s forró homlokát két kezébe temetve keservesen sírt.

– Mi lelt?

– Oh! kétségbe kell esnem! szólt a jóbarát vigasztalhatlan
arczkifejezéssel; el vagyok veszve.

– Ki akar bántani? kérdé az örmény, s mentül tovább nézte a férfi
arczát, annál nehezebb sejtelmek szálltak lelkére.

– Tudod, hisz annyiszor elmondtam, hogy én Magyarhonból szöktem,
politikai vétségem miatt s négy év óta élek itt mint szökevény, mialatt
számtalanszor megkisértették elleneim, hogy a magyar határon belül
különféle kecsegtető ajánlatokkal visszacsalhassanak, de soha sem hittem
cseleiknek.

(– Azt velem is megpróbálták, gondolá magában az örmény, de én is
vigyáztam magamra, s innen maradtam.)

– Most egy nevezetes török statusfogoly szökött el innét az ausztriai
határra, kit midőn a porta visszakövetelt, cserébe a magyar kormányszék
tőle bizonyos Tóváry Dánielt kért általadatni, ki ezelőtt négy évvel ide
átszökött. Egy stambuli ferman azonnal kiküldé a keresőket, hogy a
kivánt szökevényt országszerte kutathassák, s a fürkészők engem találtak
elő, s egy közülük, noha négy év alatt végtelenül elváltoztam, rám
ismert, megtudták, hogy én vagyok Szomor Lőrincz s rögtön folyamodtak a
consulhoz, kiadatásomért.

Az örmény ereiben fagyni kezdett a vér, arczát kiverte a hideg veriték.
Tóváry Dániel? mormogá meredezve.

– Csak egy kétségbeesett módom van még a megmenekülhetésre, csak egy; de
az fájdalmasabb a halálnál, azt nem teszem meg.

– Micsoda mód? kérdé elképedve az örmény, – minden tagjait rázta a hideg
– micsoda mód, sürgeté mohón a feleletet.

Musulmánná kell lennem.

– Csak az? És ha ez elég. Hisz ezt meg kell tenni, most, most mindjárt,
haladéktalan.

– Ember, értetted-e, hogy mit mondtam? leányodat veszteném el e lépés
által s nélküle koporsó nekem a világ.

– Ne, ne félj, ne aggódjál. Azon segítve lesz, te jóbarátom vagy, de én
is jóbarátod vagyok, légy nyugodt, én is, leányom is Mahomed hitére
térünk.

Az örményt a saját magairánti félelem túlságosan nagylelkűvé tette;
megölelte a kétségbe esett barátot, összecsókolta s igért neki minden
szépet és vigasztalá azt, míg maga majd megfulladt félelmei alatt.

Egészen elhitte e mesét.

Oly valószinű volt! Ő nem tudhatta, hogy a jóbarát őt és élete előbbi
folyamát ismeri és mint ismeri! – annak hűségéről négy év alatt erősen
meggyőződött s rögtön sietett a helytartóhoz, bejelentendő, hogy hitét
bizonyos okoknál fogva meg akarja változtatni.

Török polgárt nem adnak ki más státusnak s ez csak musulman lehet.

Ekkor a leányhoz ment a jóbarát, annak ismét más mesét mondott. Megállt
előtte szomorú, könyes arczczal s megfogta a leány kezét és gyöngéden
megcsókolá.

– Mi bajod? kérdé a leány, s ő is elkezde sírni, bár nem tudta, hogy
miért.

– Elhagylak angyalom, örökre elhagylak.

– Oh ne tréfálj.

– Hiszed, hogy tréfából sírni is tudok?

– De az nem lehet; te az én lelkem, az én életem vagy, nélküled
meghalok.

– És én nélküled elkárhozom. Lásd, atyád nagyravágyó, én koldus vagyok.
A helytartó szépnek talált téged, s ez atyádnak hizeleg.

– A helytartó? Az a rút ember, hiszen ő pogány?

– Azon könnyű segíteni.

– Kereszténynyé fog lenni?

– Oh nem, ti tértek át hitére.

– Istenem, megőrültem-e, vagy csak ezután fogok!? Oh Lőrincz, mint
szeretnék kételkedni szavaidban.

– Iszonyú való mind, a mit mondtam. Rabneje leszesz egy durva, állati
szenvedélyű pogánynak, s majd ha férjedet megzsinórozzák, tán a sultán
háremhölgye. Mily fényes jövendő vár reád!

– Ne kínozz!

– Isten veled, szegény leány! adja az ég, hogy sokáig ne élhess, akkor
majd meglátsz még oda fenn.

– Nem úgy Lőrincz, ha Isten van az égben.

– Van, csak az kár, hogy a földet még emberek lakják; fogod tapasztalni
még ez éjjel, hogy igazat beszéltem.

– Lőrincz, várj éjfél után, mikor feljön a hold, itt ablakom alatt,
válassz ki két gyors paripát aklainkból, ne félj, én a tied maradok.

S a leány összeszedte becsesebb ékszereit s elhatárzá magában, hogy
apjától megszökik. A szerelem elvette eszét.

Késő éjjel jött haza az örmény, hosszasan beszélt vele s elmonda neki
mindent, a mivel igazolni akarta kényszerült hittagadását, szép
metaphisikai és philosophiai okokkal támogatva, az igazi okokat azonban
nagy bölcsen elhallgatta. A leányt ez még inkább meggyőzte kedvese
állításának valóságáról. Alig hagyá magára az örmény, midőn csendesen
felnyitá ablakát; alant a jóbarát várta két felnyergelt lóval, az
leemelte őt a párkányról, átölelé s forró ajkával leszítta a leány első
istenítő csókját, még egyszer kebléhez ölelé őt, és még egyszer –

Apa, ne aludjál! – Fuss – rejtsd el magad a föld gyomrába! A talizmán
elveszett. Ártatlan gyermek nem imádkozik érted többé!

A jóbarát feltette az egyik lóra a leányt, a másikra meghitt szolgáját
ülteté, s útnak indítá őket Brozoliáni felé. Maga pedig bezörgetett az
örmény hálószobája ajtaján.

– Ébredj fel ember, ellopták leányodat.

Őrült haraggal rohant elő az apa. – Ki volt az? utána! ordítá veszettül,
lovat ide, utána a ki mozdulni tud! Hirtelen lóra kaptak, az örmény és
barátja; a berber lovak versenyt futottak a széllel, vágtattak mindenütt
a futók nyomába. Azon utat, melyen egykor hét napig utazott a jóbarát,
most 10 óra alatt hagyták hátra. A Unna partjára értek. Lovaik kidűltek
alóluk. A futók csónaka már akkor a folyam közepén evezett. Magánkívül
rohant másik csónak után az örmény, evezőt ragadtak mind a ketten.
Elfeledte az ember, hogy neki nem szabad a magyar határon belül magát
mutatni; de bízott is benne, hogy senki elváltozott arczára nem
ismerhet. Ha tudta volna, hogy előtte egy nappal a jóbarát értesité
eljöveteléről a harámbasákat. – Evezett. Szemei vérben forogva függtek
az előttük törő csónakon. Csaknem egyszerre ért mind a két ladik a
parthoz. – Rabló, megállj! ordítá az apa s a jóbarát szolgáját torkon
ragadta. Az erősebb volt nálánál s a megtámadót letiporta. A zajra
előcsődültek a szerezsánok és szétválaszták a birkozókat. Hol van
leányom? kérdé önmagát is elfeledve az apa. – Széttekinte, sem a
jóbarátot, sem leányát nem látta sehol. Egy harámbasa lépett hozzá,
vállára tette kezét: Üdvözöllek a magyar parton, Tóváry Dániel, a király
nevében foglyom vagy!

* * *

Murányi Gábor átka betelt. Az ember, ki miatt apja börtönre vettetett,
ugyanazon börtönbe került, ugyanazon börtönben halt meg, melyben a vén
Murányi. Csak annyiban nem telt be az átok, hogy Tóváry leánya, Gizella,
nem lett oly nyomorú, mint Gábor nővére, hanem Gábor karjai közt mint
boldog nő élte le napjait, s ez volt az a leány és ez volt az a barát,
kikért a boldogtalan fogoly Munkács földalatti börtönében élte utolsó
perczéig buzgón imádkozott. Ha tudta volna, hogy ezek miatt jutott oda!



EGY HALÁLITÉLET.

Az Isten lát, az ember sejt; Isten olvas a szívből, ember a szóból.

Ki volna oly merész, hogy kivegye a halál urának kezéből a pallost? és
azt mondja: én eljövök külön választani a jót a rossztól! és hangja ne
reszkessen, midőn e szót kimondja «halál» és keze ne reszkessen, midőn a
pallost fölemeli.

Olvassátok el ez eseményt és gondolkozzatok felőle.


I.

Páris jelenlegi templomai között legnevezetesebb az, mely a Rue de
Viviennel szemben, közel a vaudeville-szinházhoz épült. Legnevezetesebb
különösen azért, mert nem a keresztények Istenének van építve, hanem egy
földalatti istenségnek, ki előtt meghajol a királytól a koldusig minden
ember; – kit imád, kit óhajtva keres, kiért áldozatul hozza napja
fáradságát, éje nyugalmát, szerelmét, gyűlöletét, lelkét, túlvilágát; –
kiért él, kiért meghal, kiért elkárhozik… E kárhozatos istenség a pénz.
A vivienne-utczai templom az ő temploma, – a börze.

Harangszó nem hí ide senkit, mégis tele van az a reggeli óráktól a késő
éjszakáig. Innen árad szét öröm és kétségbeesés családokra és
országokra. Az ige, mely innen széthangzik, az egyedül csalhatlan
valóság, a többi ábránd, rajongás, képzelet.

Egy reggeli órában a szokottnál is élénkebb ki- s bejárást lehete
tapasztalni a börze körül; a jövő-menő üzérek arczain ünnepélyes
megszeppenés nyomai voltak észrevehetők, az igaz Isten egy lehellette
megrendíté a pénz bálvány-oltárát; valahol háború ütött ki, s a papirok
egy nap alatt húsz száztólival csökkentek alá.

A sok járókelő között, kik aggodalmas arczczal tudakozódtak
jobbra-balra, kérdezősködtek, futkostak ide amoda, legbotránkoztatóbb
volt Monce úr arcza, ki az érkezett Hióbposta után több mint egy óra óta
állt egyik korinthi oszlopnak vetve vállát az előcsarnokban s zsebébe
dugott kézzel, egykedvűen dudorászta a «dans ce fossée cessons de
vivre»-t, s nem ügyelt az óranegyedenkint érkező távirdai sügönyökre.

Pedig mindenki tudta, hogy neki milliói vannak veszteni valók a
hanyatthomlok csökkenő papirokban.

A mint ott egykedvűen dudorász, valaki hátulról vállára veregetve
megszólítja.

– M. Monce! önt a legújabb tudósítások épen nem látszanak érdekelni.

Monce hátrafordult.

– Ah, ön az, M. Taillard? úgy hiszem nem igen.

– A course azon egy óra óta, hogy ön ezen oszlopot tartóztatja az
összeroskadástól, nyolcz perczenttel szállt alább.

– Az mindegy, felele Monce vállat vonva.

– Mindegy? ön úgy látszik, hogy igen tisztában van magával…

– Valóban úgy vagyok. Holnap reggelig ki kell mondanom bukásomat.

– S ön ezt igen tréfás dolognak tartja, nemde?

– Oh igen, elannyira, hogy főbe fogom magamat lőni.

– Ah, azt ön nem teendi, ezt önnek nem szükséges tenni.

Monce egykedvűleg ránézett párbeszélő társára s hidegen, szinte
megvetőleg vállat vont, mintha azzal azt akarta volna tudtára adni, hogy
a kinek fogalma van a becsületről, átláthatja, hogy ily helyzetben nincs
egyéb mit tenni.

– Jőjjön velem, szólt Taillard, karját Monceé alá öltve, itt úgy sincs
mit várni többé, én valami okosabbat fogok önnek mondani.

Monce hagyta magát vezettetni s egy halálra szánt ember sarkasticus
mosolyával várta Taillard okoskodásait. Valami bibliai phrasisok fognak
lenni, gondolá magában előre, essünk át rajtuk. Taillard ügyvéd volt. Ez
esetben lehetetlen volt egyéb tanácsot várni tőle, mint valami paptól.

– Önnek e papirokbani veszteségei mellett, kezdé Taillard, még szép
készpénz összegek maradnak kezei között.

– Értem uram, szólt közbe hidegen Monce, ön azt hiszi, hogy ha én most e
pénzösszegekkel megszökném, még elég okot találhatnék rá, hogy nevessem
a világot.

– No, és remélem, hogy ön ebben nem lát egyebet egy neménél az üzletnek,
a mit nem ön talált föl először.

– Igen, uram, velem is tettek így két izben, hanem én aztán figyelemmel
kisértem azt a két hamis banqueroutirt s nem volna kedvem azon
becstelenséget osztani, a mi őket folytonosan üldözé, városról-városra.
Aztán tudja ön uram, nálunk üzéreknél, kik gyermekkorunk óta e
sphaerában nevelkedünk, legelső ambitió a hitel; magamforma ember
túlélheti azt, ha gyilkosság sül ki rá, ha felesége megcsalja, ha hazája
elpusztul, ha az ujságirók hazaárulónak szidják, de azt a szégyent, hogy
nem tud fizetni, – soha, arra nincs egyéb felelet, mint meghalni.

– S a halállal aztán ki vannak elégítve a hitelezők.

– Ki a rágalmazók.

– Tehát ön becsülete meg volna mentve azon hír által, hogy ön magát főbe
lőtte.

– A mostani társadalmi fogalmak szerint tökéletesen.

– Akkor önnek csak e hírt kell megszerezni, a nélkül, hogy azt előbb
halálával előzte meg.

– Ah uram, az emberek látni akarnak, mielőtt meggyőződnének.

– Hát hisz ezt tehetik. Önnek, teszem föl, csak egy pár
ressurrections-mant kellene fölhajhászni, a mi nem nagy mesterség s
megbízni, hogy az éjjel egy tegnap eltemetett halottat, ki termetre és
hajára nézve önhöz körülbelől hasonlít, ássanak fel s hozzák önnek
kereskedelmi bureaujába. Ön e hulla arczát két pisztolylövéssel úgy
eléktelenítheti, hogy abban senkire sem fognak ráismerhetni többé;
önmaga pedig pénzértékét magához véve, még azon éjjel meglehetősen
elváltoztatott arcz és álnév alatt a nantesi vagy bayonnei postával
elutazik, ott hajóra ül s meg nem pihen, mig magát Philadelphiában nem
találja. Az emberek azt hiendik, hogy ön magát lőtte meg.

Monce meglepetve kezde Taillardra figyelni.

– Hát nőm? kérdé zavarodottan, eltévedve lelkében az idegen eszmék közt.

– Neki a valószinűség miatt nem szabad erről egy ideig tudomásának
lenni. Ismerheti ön ezt az üzérfajtát, képes az embernek arczából
olvasni. Kutatna, kérdezősködnék, miért nem siratja jobban az asszony
meghalt férjét? miért nem fogad el látogatókat, imádókat, férje holta
után?

– Nos, és ha elfogadna?

– Akkor az én dolgom lenne őt tudósítani arról, hogy ön még él. E czélra
ön irand egy levelet feleségéhez, melyet én csak akkor fogok neki
kézbesíteni, ha a hitelezők figyelme s a napi mende-monda más tárgyat
keresett magának; e levélben megirandja ön neki azon helyet, a hova
menni fog, leendő álnevét: legyen az például Tonners, azon időt, melyben
ismét irni fog neki, még pedig az ő családi neve alatt, s mikor aztán
minden elcsillapult, az asszony le fogja vetni a gyászt, itteni
ismerőseinél elbeszélendi, hogy őt Philadelphiában valami Tonners ur
férjhez kéri, azok biztatni fogják, hogy menjen hozzá. Ő vonakodni fog,
hogy az út nagyon hosszú, hogy az új kérő nem szép ember, első férjének
árnyéka sem lehet, aztán egy szót sem tud francziául, ő pedig angolul
nem; végtére sok biztatásra mégis rá hagyja magát venni, elmegy ön után
s azontúl senkinek sem fog eszébe jutni, hogy önt keresse, miután a
felesége is férjhez ment. Ön pedig megmenti életét, becsületét és
vagyonát.

– Ön gondolkodóba ejt. De hátha nem találva a pénzeket nálam, azt
hinnék, hogy mások által gyilkoltattam meg s valakit a környezetemből
vennének üldözőbe.

– Annak úgy lehet elejét venni, hogy ön egy levélben megirandja
nyilatkozatát, miszerint önkezével vetend véget életének, e tettre
vezérlő indokaival együtt. E levelet, nehogy elsikkadjon, hozzám
intézendi ön, így biztos kézben lesz s a legelső, ki zajt fog ütni vele,
én leszek, mi ismert renomméemnél fogva az egész ügynek nagy
tekintélyére fog válni.

Veszélyes pillanatokban az ember igen röviden szokott gondolkodni. Monce
néhány pillanat mulva sajátjává tette az ügyvéd által ajánlott tervet,
kivel régóta jó barátságban élt, a mennyiben egy üzér és ügyvéde között
létező viszonyt barátságnak lehet nevezni, s a mennyiben általán véve
létezhetik a világon barátság.

Taillard rögtön sietett az üzér számára megkivántató álruhákat s uti
leveleket megszerezni, míg Monce kereskedelmi irodájába elzárkózva,
összeszedé készpénzét s becsesebb papirjait; éjszakára az irodai lakból,
mely saját magán lakától egészen más utczába volt elkülönözve, minden
segédeit eltávolítá; esti nyolcz órakor átadott két levelet Taillardnak,
egyet hozzá, másikat Duforet Angelikához czímezve, kilencz órakor
elindult a resurrections-man-ek tanyájához, kiknek itt is, mint
Londonban az a hivatásuk, hogy boncztudósok számára visszalopják a
síroknak átadott holt testeket, s éjfél után egy órakor a
Quincampois-utcza egyik házában kettős pisztolylövést hallottak a
szomszédok, s egypár késői kóborló nem sokára azután egy
asztrakán-prémes úti köpenybe burkolt férfit látott azon ház hátulsó
kapuján kisurranni, ki onnan egy mellékutczába bekanyarodva egy háznál
becsöngetett, s miután a kapusnak valamit átadott, az utczák tömegében
eltünt.


II.

Duforet Angelika, az üzér neje, ismert szépség volt azon időkben.

Arcza egyike volt azoknak, mik a belül lakó lélek képére vannak
teremtve, vonásról vonásra hű mintanyomata jellemének, – nyilt, tiszta
és nemes. Olyan arcz, melynek csak mutatnia kelle magát, csak szemeivel
beszélnie, hogy minden gyanút, mely bármi alacsony vétekkel vádolhatná,
megczáfoljon; kinek erényessége mellett a homlok nyugalma, az arcz
változatlan alabastroma, a szemek határozott tekintete s a hallgató
ajkak szenvedélytelen hajlási lépnek föl tanúbizonyságul – arcz, melyet
a természet széppé, a lélek fönségessé teremtett.

Épen öltöző-asztalánál ült, szokatlanul korán kelve. Szobaleánya hosszú,
földigérő selyem szőke haját fésülé. Előtte gömbölyű öltöző-tükre állt,
– szórakozott volt, – ha olykor a tükörbe tekinte, meg-megdöbbent,
mintha megijedt volna azon arcztól, mely onnan visszatekinte reá –
halvány búbánatos képe önarczának.

Kívülről csöngetés hallatszott. Angelika kiküldé szobaleányát, hogy
nézze meg, ki jő. Az kevés idő mulva visszatére, egy mahagoni
szekrénykét hozott magával, jelentve, hogy ezt az éjjel egy ismeretlen
ember adta át a kapusnak, kit az soha sem látott azelőtt; az ember nagy
asztrakánprémes úti köpenyt viselt, kerek vörös szakálla volt, szemöldei
alig látszottak, s kék szemüveget viselt, s idegen kiejtésű hangon
tudakozódva madame Monce után, e szekrénykét küldé neki.

– Ismeretlen személy előttem. Hihetőleg férjemmel van dolga.

– De a szekrény lapjára világosan madame Monce neve van irva.

– Nyisd fel, mi van benne.

– Oly nehéz, hogy szinte hajlandó vagyok azt hinni, a mit a kapus
mondott, hogy tele kell lennie aranynyal.

– Ah! mire gondol?

– Az öreg Planchet esküdött, hogy úgy van, s igen büszke volt rá, hogy
azon úr minden tétovázás nélkül rá mert annyi kincset bízni.

– De hát ki tudja azt? Mi oka lehetne valakinek nekem kincseket küldeni.

A szekrény nem volt lezárva, csak lepecsételve, a pecsét feltörése után,
a mint tetejét felnyitá a szobaleány, örvendő sikoltással nyujtá azt
úrnőjének. A szekrény tele volt aranynyal.

Angelika zavarodottan tekinte a megfoghatatlan küldeményre.

– Ez eltévedt, mondá, nem hozzám lesz intézve.

– De igen, ide egy kis czédula van szúrva a belsejére, mely ismét önnek
szól.

Valóban egy kis összehajtott papirra lapidár betűkkel Monce Angelica
neve volt irva. Fölbontá a levelet. Benn fraktur-irással e sorok voltak:

«A szűkölködés napjaira… Bátorság és bizalom.

Tonners.»

Egyéb semmi. Még egy szó volt megkezdve, de ki is törülve, a porzó
letörlése után ki lehete venni, hogy a kitörölt szó ez volt: «föltáma»…
Itt meg volt szakadva és kihúzva.

Angelika nyugtalanul kelt föl öltözőasztala mellől, s zavarodottan állt
meg a mysteriosus szekrény s annak kabalistikus tartalmú felirata
fölött… Ki ez a Tonners? E nevet először hallá életében. Micsoda
szűkölködés napjai azok, a mikre figyelmeztetik általa? s mi oka lehet
annak ő róla gondoskodni?

Míg így töprenkedve fejtegeté magában a sors által oda vetett rejtélyt,
künn ismét csöngetés hallatszék s a visszatérő szobaleány jelenté, hogy
Monce úr első segéde van itt, úrnőjével rögtön akar beszélni. Az ember
arcza igen illetődöttnek látszik.

Moncené hirtelen magára adatá öltönyét, s inte, hogy bocsássák be a
segédet, ki már az ajtó előtt csiszolta nyugtalanul talpait.

A belépő arcza zavart, nyugtalan volt, kezei reszkettek. Elfeledett
köszönni, s midőn szavakat keresett, könyei jelentek meg helyette.

Moncené megijedt. – Az Istenért! mi történt? kiálta.

– Madame, zokogá a segéd, Monce úr meghalt.

Angelika hátra tántorult, széke karjára kelle támaszkodnia, hogy össze
ne rogyjék. Azután hirtelen fölriadva kérdé: hol van? s indulni akart.

A segéd visszatartóztatá.

– Nem, Madame, önnek nem lehet őt meglátnia, arcza szörnyen el van
éktelenítve, csaknem egész fejét összeszaggatá a lövés.

– Lövés! kiálta fel az asszony, tehát meg van gyilkolva.

– Maga lőtte meg magát, asszonyom. A pisztolyok, mik mellette hevernek,
ugyanazok, miket az nap este velem töltetett meg, azon ürügy alatt, hogy
rablóktól fél.

– Irgalmas Isten! mi oka lehetett?

– Az ok, fájdalom, hogy nagyon is világos; az iróasztalán felnyitva
heverő számadási könyvek, miknek mérlegét önkezűleg fejezte be,
világosan mutatják a legutóbbi börzeesemények által előidézett bukását.

Angelika eltakarta arczát, melynek halálsápadtsága e perczben
szégyenpirra kezdett átváltozni.

– Tudják már a városban ez eseményt? kérdé halk hangon, visszanyerve
önuralkodását, a segédtől.

– Asszonyom, a halálhír hamar terjed.

– Nem ezt kérdeztem, ama másikat, szólt Angelika, lesütve szemeit s nem
birva szót adni azon eszmének, mely lelkét még a halálnál is jobban
megijeszté.

– Még nem.

– Égesse ön el azon mérleget, tegye pénzzé hozományomat, itt e
szekrényben talál ön egy jó összeg aranyat, vegye magához, elégítsen ki
mindenkit, a ki követelésekkel áll elő.

– Madame, kötelességemnek tartom önt figyelmeztetni azon leverő
körülményre, miszerint Monce úr pénzviszonyai elannyira rongált
állapotban vannak, hogy ha ön azokat mind helyre akarja hozni, önnek
jogszerű vagyonából semmije sem marad.

– Az nem tesz semmit. Élhet az ember gazdagság nélkül is, de becsület
nélkül nem. A világ soha se tudja meg, hogy férjem azért halt meg, mert
megbukott. Mondjon ön a kérdezősködőknek akármit. Hozza fel okul, hogy
családi viszonyok késztették, ne kiméljen engem, mondja, hogy rossz,
hűtelen asszony voltam, mondjon ákármit, csak férjem neve maradjon
tisztán a világ előtt.

A segéd zokogva rogyott a padlat szőnyegére a nő lábaihoz, s egyik kezét
megragadva, azt könyeivel áztatá, s a könyeket csójaival szárítá föl
róla, és esküdött, hogy azt soha sem fogja róla mondani – soha!

Angelika maga sem tudta tovább tartóztatni érzelmei rohamát. Tántorogva,
szédelegve lépett asztalához, égő szemeiből kicsordultak a könyek;
fölvette a szekrényt, némán reszkető ajkakkal nyujtá a lábai előtt
térdelő segédnek s alig hallhatólag rebegé:

– Vegye ön mr. Arnould, – hagyjon magamra, s azzal széke párnájára
hajtotta arczát és sírt hangosan, szabad útat engedve a kitörő
fájdalomnak.

Arnould átvette a szekrényt s tiszteletteljesen megcsókolva Angelika
kezét, visszanyujtá neki a kis czédulát, mely a pénz közé volt téve.

– Ezt nem szükség elvennem asszonyom.

És Angelika ismét ott látta maga előtt a rejtelmes kabalistikus értelmű
szavakat:

«A szükölködés napjaira… Bátorság és bizalom… Tonners.»

Gondolkozott, elmélyedt, a rejtelmes szavak magukkal vitték lelkét,
ismeretlen, kalauztalan regiókba, eltévelyegtek vele az eszmék
csillagforgásai közé, s mentűl tovább vitték, annál homályosabb, annál
világtalanabb, annál őrültebb lett körüle minden gondolat.

Ki volt az? – mit akart? – És miért?


III.

Angelika elhagyva sz. honoré-utczai pompás lakását, valahol a
Poissoniére külváros valamelyik szegény mansard-lakában húzta meg magát.

Özvegység és nyomorúság egyszerre következtek el rá, de tűrte nyugodtan,
zúgolódástalanul; később a gyászt és nyomort még egy harmadik rettentő
csapással tetézte a sors, oly csapással, minőt csak választottai számára
szokott tartogatni, nagy rendkívüli lelkek számára, miket a mindennapi
szenvedések meg nem görnyesztenek, mintha meg akarná őket büntetni
azért, hogy erősebbek merészeltek lenni a többieknél.

Az emberek elmaradtak tőle, csupán egy ember maradt, ki valahányszor
munkaterhes idejéből egy üres órát elszakaszthatott, hozzá sietett, őt
vigasztalá, beszélt vele az elmultakról, s biztosítá a jövendők felől.
Ez ember volt Arnould, férjének régi hű segéde.

Egyedül az esti órák voltak azok, mikben meglátogathatá egykori úrnőjét;
annyival inkább meglepé Angelikát, midőn egy napon, nem a szokott
időben, kopogtatást hallott ajtaján s a belépőben Arnould ismert szelid
arcza, egyszerű viselete helyett egy elegans férfit pillanta meg, ki őt
igen ismerős üdvözlettel köszönté.

Angelika, míg kezei napi munkáján dolgoztak, lelkével szerte járt a
messze világban, azon nagy ürben, mi Isten és ember között van s előbb
össze kelle szednie elszórt eszméit, míg a belépőt megismeré.

Taillard volt.

Angelika némán inte neki, hogy foglaljon helyet, s szemeit rá
függesztve, várta, hogy mit fog az ügyvéd neki mondani?

Taillard készülve volt a beszédre s széket téve magának a hölgy mellé, a
szokott bevezetési formulák után így szóla:

– Remélem, Madame, miszerint kegyed fájdalmai annyira tán már enyhűlve
vannak, hogy minden kegyeletsértés nélkül lehetend kegyeddel beszélni,
mely a könyeket épen nem veszi igénybe.

– A mi a lelkemé, az az enyém, uram, viszonzá a hölgy hidegen, senkinek
sem vagyok vele terhére, fájdalmaimat nem hordom mutogatásul; beszélhet
ön velem bármiről, bárminő fájdalmas emlékről, nem fogok semmit mutatni,
mi önnek kellemetlen leend.

Taillard szétnézett a szobában, szegényes kis lak volt, avult, kopott
bútorokkal, de tisztán tartva.

– Kegyed itt rendkívül szegény állapotban él.

– Meglehet, de az nem tesz semmit.

– Pedig kegyednek vannak jó barátai, kiknek módjukban volna kegyed
sorsát jobbra változtatni.

– Hiszem, hinni szeretem, hogy vannak, de nekem semmi okom sincs rá,
hogy terhükre legyek, s nekik semmi okuk, hogy nekem pirulást okozzanak.

– Kegyed még oly fiatal.

– S meglehet, hogy még sokáig élek, de türelmes vagyok bevárni a
megvénülést.

– Kegyed még újra férjhez mehetne.

– Ettől, úgy hiszem, eléggé megóv az: hogy szegény vagyok.

– És ha mégis volna ember, ki lelkét, vagyonát, életét kegyed lábaihoz
rakná, ezt mondva: legyen ez mind a tied és légy te az egyém; – ha volna
ilyen ember?

– Csak ezt jött ön hozzám mondani?

– Oh még többet is. Önnek szemei arczomra vannak függesztve, lehetetlen,
hogy ön előtt titok legyen az, mi bensőmben véghez megy, szeretem önt,
és akár ébredek, akár álmodom, szüntelen e gondolat áll előttem, hogy
birnom kell kegyedet. Én jó, szelid, emberekkel jóltevő ember voltam
mielőtt kegyedet ismerém, de érzem, hogyha kegyed eltaszít magától, meg
leszek átkozva oly dolgokat cselekedni, mikről legyen mit beszélni az
utánam megmaradóknak.

– Uram, ön ajánlata engem megtisztel s ezt köszönöm. Tisztelettel fogok
önről emlékezni érte. Sajnálom, hogy ön hajlamát hozzám e hideg
indulatnál egyébbel nem viszonozhatom.

– Kegyed mást szeret?

– Ezen értelemben senkit. Ha azon halál, melylyel első férjem kimult,
oly rettenetes nem lett volna, tán én sem lennék különböző a többi
nőktől, kiket az idő feledni és remélni tanít; de nekem, valahányszor
boldog embereket látok, kik kar karban mosolyogva, enyelegve járnak
egymással, mindannyiszor megjelen azon rettentő alak, melynek
elundokított arczán egy vonására sem ismertem többé annak, a kit úgy
szerettem, s mintha mondaná olyankor: te is ilyen boldog voltál egykor,
meglakoltál érte. Nem, – nem uram. Közöttem és a boldogság között oly
iszonyú esemény emléke áll, melyet ha el tudnék feledni, azt kellene
hinni magamról, hogy megtébolyodtam.

– Ne akarjon ön minden reménytől megfosztani. Tán később…

– És én kérni fogom önt, hogy ez legyen utolsó látogatása nálam.

Taillard arcza kigyulladt; fölkelt helyéről.

– Asszonyom… Én kegyedet évek óta szeretem. Szerelmem olykor az
őrjöngésig ragadott; a dämonikus őrjöngés egy pillanatában megesküvém,
hogy kegyednek meg kell osztania velem az életet, vagy a halált, és
verjen meg az Isten, ha ez esküvésemet valaha megbántam, vagy elfeledém,
vagy el fogom feledni. Ön együtt fog élni velem, vagy együtt fog
meghalni.

Angelika egy tekintetet vetett Taillardra, minővel a tiszta lélek tekint
alá jelleme csillag magasából a szenvedélyek fertőjében küzdő veszendő
lélekre.

– Az elsőt nem hiszem, az utóbbitól nem félek, viszonzá nyugodtan,
szoborhidegen.

– Emlékekezzék ön reám. Fognak önre következni irtózatos napok, mik közt
a multak emléke még pihenésnek nevezhető, mikor nem elhagyatva lesz ön,
hanem üldöztetve mindenkitől, mikor e büszke lélek meg lesz alázva a
porig és keresni fogja a kétségbeesést, mely eszét elvegye, és egyik
halált, hogy a másiktól megszabaduljon. Jussak eszébe akkor. Egy szó,
egy intés hozzám, és én megszabadítom önt, mindent, mindent a mit
elvesztett visszaszerzek és a legboldogabbá teendem önt az asszonyok
között; de ha e szó, ha ez intés elmarad, meghalunk asszonyom, a halál
legirtózatosabb nemével, a minőre ön soha nem is gondolt, s a mit ha
önnek megneveznék, megrendülne hajthatatlan lelke, de meghalunk
asszonyom, megosztjuk a halált, ön látni fogja az enyimet és nem fogja
túlélni.

– Megborzadna lelkem ön szavaitól, ha öntudatom nem védne ellenök. Nem
tettem soha, nem is gondoltam semmit, a miért Isten, vagy emberek
üldözhetnének. A haláltól pedig nem irtózom, s nemeiben nem válogatok.
Isten önnel.

Taillard kalapját vevé és távozott.

– Emlékezzék ön rám, ha nagyon fog szenvedni, mondá még egyszer
visszafordulva s azzal elsietett.

Az özvegy nyugodtan folytatá kézi munkáját. «Lelkem tiszta… Istennel,
emberekkel békében élek… multam nem vádol… jövőmre vigyázni fogok… nem
leend fölöttem hatalma senkinek.»


IV.

Egyszerre elkezdett valami különös hir terjengeni az óriási városban.

Monce urat alig volt Párisban ember, a ki nem ismerte volna, haláláról
sokáig és sok mindenfélét beszéltek, a sok monda közől egyszerre egy
különös megdöbbentő hír kezde magára figyelmet vonni.

Először csak mint határozatlan, összefüggéstelen szóbeszéd, de melynek
összevissza bonyolult fonalai, mintegy valami titkos kéz által
bontogatva, lassankint egy összevágó ténybizonyítékul fejlődtek elő; –
az emberek határozottan kezdtek róla beszélni, hogy Monce nem maga ölte
meg magát, hanem meggyilkoltatott.

Az orvosok, kik a holttestet megvizsgálták, azt állíták, hogy a két
lövés közül mind a kettő halálos volt, ha az elsőt megtette az
öngyilkos, a másodikra már nem lehetett ideje.

Többen, kik azon éjjel Monce bureauja előtt jártak, láttak egy embert a
lövések utáni perczekben a hátulsó ajtón kisurranni, kinek
személyleirása tökéletesen megegyezett azéval, kit ismét mások Moncené
asszony lakásán a kapussal beszélni s annak valamit átadni láttak.

Az emberek azt kezdték beszélni… igen – az mondták határozottan, hogy
Moncené maga ölette meg férjét.

Valami titkos, dämoni ellenség kimondta a vádat, az emberek kaptak a
hiren; minél iszonyúbb valami vád, s minél tiszteltebb az, ki áltata
illetve van, a tömeg annál örömestebb elhiszi; senkit sem itél el oly
hamar, mint kit sokáig kénytelen volt becsülni, arra akármit fognak,
tombolva adja tovább; örvend, hahotáz, hogy leránthassa magához a porba,
hogy nem kénytelen őt többé magánál jobbnak, igazabbnak elismerni. A hír
kevés nap alatt oly fenyegető alakú gyanúvá nőtte ki magát, hogy a
hatóságok jónak látták felfogni a tárgyat s nyomozódásokat tenni benne.

A közvádló kivánatára Moncené rögtön őrizet alá tétetett, s az esküdtek
összehivattak.

A közvádló éleseszű captiosus ember volt, ki csodálatos műélvezettel
szokta tekinteni a criminalis ügyeket, valódi szenvedélyt csinált
magának egy ügyesen bemutatott bűntény furfangos napvilágra hozatalából,
azon élethalálra menő sakkjátékból, hol a bűnös átellenes kérdések által
szögletbe szorítva kénytelen magát megadni. Duval úr híres volt arról,
hogy az ily játékokat többnyire a vádlott szokta ellenében elveszteni.

Páris leghíresebb ügyvédei siettek rögtön szolgálataikat ajánlani a szép
vádlottnőnek. Ő azonban megköszönte ajánlataikat s helyettük egy
egyszerű polgárt választa védőjének, mr. Arnouldot, férje
kereskedősegédét.

Az emberek fejcsóválva hasonlíták össze a két ellenfélt. Duval és
Arnould: egyik hirhedett éles eszű, hatalmas jogtudor, a másik
törvényekben járatlan kereskedősegéd, elmésség, tudomány és routin
nélkűl. A harcz nagyon egyenlőtlennek látszék.

Voltak, kik sajnálták Moncenét, de Arnouldot mindenki előre legyőzöttnek
hitte.

* * *

A tárgyalás napján roppant néptömeg foglalta el az esküdtszék teremét,
nemcsak a szokott hallgatósági helyek, a karzatok, előcsarnokok, maguk
az utczák is el voltak foglalva bámulókkal, kiváncsiakkal; az üléseket
árverezték, mint az operaházban valami híres tánczosnő előadásakor.

Az esküdtek elfoglalták székeiket. Legelsőbb megjelent a közvádló
hivatalruhájában, praetensiv arczával, ismerőseit hideg, magasságát
éreztető komolysággal üdvözölve s helyet foglalt a számára határozott
padon. Egy másik padon ültek a tanúk, egymásra félelmesen tekintve, –
egy elrekesztett üres pad állt a vádlott, egy másik védője számára.

Az ajtónál álló tömeg rögtöni hullámzása hirdeté, hogy a legfontosabb
személy most érkezik. A karzatok arczai, a lorgnettek, a kiváncsiak
szemei tolakodva fordultak oda, honnét az érkező váratott, s a mint a
tömeg kétfelé nyilva útat engedett, lehete látni madame Monce alakját, a
vádlottét.

Szerény, de méltóságteljes arczczal, bátran, bár minden dacz nélkül
lépett a bámuló nép elé a mindig szép, érdekes, de most kétszerte szebb
és érdekesebb asszony. Arcza a szokottnál halványabb volt, de e
halványság nem a félelem vérehagyott sápadtsága volt rajta, hanem valami
magas, emberfölötti nyugalom.

A biró megmutatta a helyet, a hova leüljön s ő szeliden foglalta el
helyét, arczán sem kihivó dacz, sem kihivó gyöngeség nem mutatta magát.
Mintha észre sem vette volna a körüle levő néptömeget.

Utána mr. Arnould jött, csekély, jelentéktelen alakjával, ki midőn
észrevevé a mindenünnen reá néző szemeket, fülig elpirult, ügyetlenűl,
elkábultan lépett elé, úgy, hogy midőn az elnök mutatta neki a széket,
melyre leüljön, zavarba jött, nem tudta, hogy mit intett neki, úgy hogy
a huissiernek kelle őt padjához vezetni. Ez ügyetlensége miatt kész volt
ellene az elővélemény a közönség előtt.

Az esküdtek meghiteltetésével inte az elnök a közvádlónak, az fölkelt,
átvevé segédétől a szükséges irományokat s a birákhoz fordult.

– Uraim, esküdtbirák, én, Duval Armand, hivatalomnál fogva közvádló,
vádolom Monce született Duforet Angelika asszonyt, hogy férjét Monce
Guiyot orozva meggyilkoltatá.

Angelika lehunyta szemeit s hosszasan sóhajtott.

– E mindnyájunk által elismert jóhitelű kereskedő, folytatá Duval, egy
reggel kereskedelmi bureaujában meggyilkolva találtatott. – Azon
éjszakán többen hallák a pisztolylövéseket az említett irodában s nem
sokára láttak egy férfit onnan kijönni, ki sietve haladt végig az utczán
s egyenesen Moncené asszony lakásához sietett, a hol egy aranynyal telt
szekrényt adott a cselédségnek, egyenesen Moncené asszonyhoz utasítva.
Másnap híre támadt, hogy a kereskedő meggyilkolta magát, irodája
bezáratott, vagyonai a hitelezők közt felosztattak. – A kereskedő halála
gyanús volt, semmi felvilágosító irást nem hagyott maga után, mely
öngyilkosságát indokolhatá, vagyonai legjobb rendben voltak, hitele
kifogyhatatlan, személye köztiszteletben álló, de annál erősebben szólt
hirlelt öngyilkossága ellen azon körülmény, hogy irodájában semmi
készpénz nem találtatott. Ezt mind összevéve, méltán felötlő lehetett a
vizsgáló orvosok azon bizonyítványa, miszerint a két halálos lövést maga
a megholt nem ejthette magán, mert az elsőnél mindjárt halva kellett
összerogynia. Az eset borzasztó volt, de legborzasztóbb a vádlott
magaviselete, ki a helyett, hogy férje gyilkosait nyomoztatná,
iparkodott a dolgot mentől jobban eltitkolni; ismerőseit, kik férje
halála okait tudakolák, hidegen visszautasítá, s végre egészen eltünt a
világ elől, a Poissonnier külváros legrejtettebb utczájában fogadva
szállást. – A tanúvallomásokból kitünik az, hogy Monce idegen kéz által
gyilkoltatott meg, hogy meggyilkoltatása után két perczczel irodájából
egy férfi távozott el, ki onnan Moncené asszony lakára ment, s hogy azon
ember Moncenének egy szekrény aranyat külde át, és végre, hogy Moncené
az egész eseményt nemcsak hogy gondosan titkolá, sőt környezetét is
felszólította mentől kevesebbet beszélni róla idegenek előtt s ő maga
nem sokára eltűnt ismerősei köréből.

– Kérem, szólt közbe az elnök, a tanúkat előbb megesketni.

Ekkor a vallomások egyenkint kihallgattattak, a hol Moncené asszony
érintve volt, felszóllíttaték, hogy nincs-e ellenészrevétele. Némán
intett fejével, hogy mindent helybenhagy.

M. Duval fölkérte az elnököt, hogy legyen szabad néhány kérdést intéznie
a vádlotthoz. Angelika fölállt, nyugodtan szemébe nézve a közvádlónak.

– Ismeri-e madame azon embert, ki amaz éjjel önnek egy aranynyal telt
szekrényt küldött?

– Nem ismerem.

– Nem is gyanítja, hogy ki lehet?

– Még eddig nem birtam rájőnni.

– Valóban csodálatos, szólt Duval a birákhoz fordulva, hogy ezen ember,
a kit nem ismerünk, a kinek kilétéről fogalmunk sincs, s a kinek semmi
köze hozzánk, bennünket minden invectivák mellőzésével egy szekrény
aranynyal lepjen meg. Merném hihetlennek is nevezni ez esetet.

– Valót mondtam.

– Hát ezt ismeri-e madame? szólt Duval, egy leplet föltakarva, mely
alatt a zöld asztalra téve s gömbölyű üvegharanggal leborítva egy
összeroncsolt halálfő feküdt. A Monce irodájában talált halott feje.

– Isten! mi az? kiálta föl visszaborzadva a nő, s azután méltatlankodva
fordult a birákhoz: ah, uraim, ez kegyetlenség, egy gyönge nőt ily
ijesztgetésekkel akarni gyanú alá hozni. Ez iszonyatos.

– Legyen nyugodt asszonyom, szólt közbe az elnök, e tárgy nem ön
ijesztgetéseül van ide hozva, hanem egyedül mint a per folyamához
tartozó corpus delicti, s csak a közvádló által használt modor tevé azt
önre nézve ijedelmessé, mit mi igen természetes és legkisebb beszámítás
alá nem jövő benyomásnak találunk önre nézve. Kérjük visszatakartatni.

Duval diadalmas pillanattal takarta vissza a leplet, s azután hideg,
szigorú hangon mondá el a biráknak, hogy a vádlottra azon büntetést
kéri, mely szabva van a férjgyilkosokra.

Vádló és vádlott visszaültek helyeikre, halotti csend foglalt helyet a
teremben. Angelika némán hunyá be szemeit, érzé, hogy senki sincs, ki
védni tudja, de érzé azt is, hogy vele van az igazság.

Előttünk, kik az előzményeket ismerjük, különösnek fog tetszeni, hogy a
vádlott iránt oly kevés részvét mutatkozott, de a közönség a szép nőben
csak egy bűnöst vélt látni, a nyugalmat arczán megátalkodottságnak hivé,
s az elborzadást az öntudat belső csapásának.

Az elnök inte Arnouldnak, hogy lépjen elő a vádlott védelmére. Az
fölkelt, sápadt, kifejezéstelen arcza szánalmas gyöngeséget látszott
elárulni, hangja elfogult, elfojtott vala, midőn beszédéhez kezde,
inkább hasonlított maga egy vádlotthoz, mint védelmezőhöz.

– Uraim, esküdtbirák, kénytelen vagyok gyöngeségemet elismerni, azért
elnézést kérek – – én jogtudós nem vagyok; szép elmés beszédet nem tudok
tartani, én csak az igazságot tudom, azt fogom önöknek elmondani.

E perczben Angelikára tekinte s a mint annak nagy, beszédes szemeivel
találkozék, mintha ismeretlen szellem szállna agyába, bátran,
öntudatosan föltekinte, bizalomteljes arczát végig hordozá a körülálló
tömegen, s erős, előbbi szavaitól egészen elütő hangon így kezde
beszélni:

– Uraim, esküdtbirák. Duforet Angelika a legiszonyatosabb bűnnel
vádoltatik, azon bűnnel, hogy férjét megöleté; fölhivom önöket, itéljék
meg, nem a külső szín, hanem a józan ész és érző szív után: lehetséges-e
az, hogy egy nő, kinek egész multjában egy foltot nem találni, ki
jótevője volt a legutolsónak, ki hozzá folyamodott, s nem ártott még
ellenségének sem soha, kinek magas lelke még az apró emberi
gyarlóságokat sem osztá, meggyilkoltassa férjét, kit szeretett, kiért
élt s kiért örömest meghalt volna? Mi oka lehetett volna erre? Szerette
férjét s szeretteték általa, özvegysége csak gyászt és nyomort hozott
reá. De volt ellenkezőleg Monce úrnak oka meghalni önkeze által s én ez
okot el fogom mondani.

Angelika szorongva nyögött fel. Arnould oda fordult hozzá.

– Nem fogom kímélni a halottat, midőn az élőt kell megmentenem. Monce úr
azon pillanatban, midőn magát meggyilkolá, nem volt azon kifogyhatlan
hitelű üzér többé, mint azt közvádló úrnak tetszett állítani, másnap
bukását ki kelle mondania; ő sajátkezűleg készíté el a mérleget, mely
ezt csalhatlanul bebizonyítja. Ama szomorú napon, midőn Moncené
asszonynak e titkot fölfedém, ő kért, hogy hagyjam ezt titokban, égessem
el a mérleget, s saját hozományát és értékeit fordítsam arra, hogy férje
neve tisztán maradjon, s ha lesz, a ki kérdeni fogja halála okát,
vádoljam őt vele, őt, Monce Angelikát. Ezt, Istenemre, nem tevém,
hallgattam ha kérdeztek, és a kereskedői mérleget megtartottam magamnál,
jól sejtettem, hogy szükségem lehet rá; im vegyék önök vizsgálat alá.

A birák kézbevették az átnyujtott iratot, s helyeslő zúgással
nyilatkoztatták annak valódiságát.

Arnould egészen megtérő önbizalommal folytatá.

– A vád alappontjai ezek: hogy Monce úr idegen kéz által gyilkoltatott
meg, mert az orvosok nem engedik meg, hogy az öngyilkos két lövést
tehetett volna magára, melyeknek mindegyike halálos, de elfeledtek arra
megfelelni, hogy nem tehette-e mind a két lövést egyszerre, egy
pillanatban?

A hallgatók kellemes zúgása biztatólag látszott fogadni ez ötletet.

– Hogy miért nem irta meg ez elhatározását? erre megfelel az átnyujtott
mérleg áttekintése, s én nem találom rendkívülinek, hogy az ember azon
eszmét, a mi elől a halál karjaiba veti magát, a halál perczében irtózik
leirni. Egyébiránt hány eset vall arra, hogy öngyilkosok semmi
tudósítást nem hagynak maguk után. Emlékezzenek önök a fiatal Galonne
esetére vissza, ki magát széngőzzel fojtotta meg, mennyi fáradságába
került a hatóságnak csak nevét kitudhatni. Pedig tagadhatatlan volt az
öngyilkolás. Aztán várhatni-e józan megfontolást valakitől azon
pillanatban, midőn magát meggyilkolni készül, nem azt mondják-e, hogy az
öngyilkos halála előtti perczeiben meg van tébolyodva? Jöhet-e hát
kérdésbe, hogy egy tébolyodott miért nem tette ezt, vagy amazt? Az
átadott iratok kimagyarázandják azt is, miért nem találtatott Monce
irodájában semmi készpénz, – a mérleg kimutatása szerint Monce úr az nap
minden készpénzt kiadott.

Duval úr fejét csóválta s a körüle állókhoz oly fejmozgásokkal látszott
beszélni, mintha ellenfelét kezdené valamire becsülni. Hanem halljuk
tovább.

– A mi azon körülményt illeti, hogy a lövések után egy embert láttak
Monce úr bureaujából eltávozni és ismét egyet Moncené asszony lakán
becsengetni, ebből sehogy sem az tünik ki, hogy a két alak egy és
ugyanazon ember lett légyen, miután arczát a kapuson kívül senki sem
látta, az pedig nem látta őt az irodából kijőni. De feltéve, hogy e
rejtélyes ember mindkét helyen ugyanaz volt, nem valószinű-e, hogy ez
Monce úr megbizottja lehete, kit ő külde a kérdéses pénzzel nejéhez? mit
tán hitelezői elől akart elrejteni, de mit Moncené asszony azoknak
visszaszolgáltatott és nem csak azt, hanem minden vagyonát, hogy meg ne
tudja senki, miszerint férje azért halt meg, mert megbukott. Igen uraim!
ezért hallgatott ő, ha férje halálának okát kérdezék, s azért vonult
vissza a külvárosba, mert holt férje becsületeért mindenét föláldozá, s
önkezeivel kellett keresnie mindennapi kenyerét.

Arnould egy perczre elhallgatott, a közönség résztvevő tekintettel
fordult védenczéhez, itt-ott a hölgyek szemeiket törülték.

– És most uraim, vessenek önök egy pillanatot ez irtózatosan vádolt
nőre, s kérdezzék meg szíveiket: lehet-e ily magasztos, ily nyugott
arcza egy gonosztevőnek, ki birái előtt áll, ily szemeket adott-e az
Isten a férjgyilkosnak, mint ezek? ily arcz alá rejtette-e a
legiszonyatosabb bűnt? Annak, ki egész életében tiszta volt,
embertársaihoz jó, férjéhez hű és az Istenhez szent, kell-e, szükséges-e
más védelem, egy semmivel sem bizonyított gyanú ellenében, mint e
megdicsőült angyali tekintet?

A közönség, mely Arnould szavait mindinkább növekedő részvéttel
hallgatá, a mint ennek nem várt lelkesültsége fokról-fokra emelkedett, a
szerint ragadtatva el általa, a végszavaknál nem tartóztathatta magát
tovább, egyhangú helyeslésben tört ki… És valóban Angelika arcza azon
perczben oly dicsőültnek látszék, mint egy mennyből leszállt angyalé.

– Uraim… vessetek rá egy tekintetet… mondjatok itéletet.

E szavakkal végzé beszédét Arnould, s a mint elvégzé azt, ismét oly
ügyetlen alakot vett fel, mint beszéde előtt, a huissiernek kelle
megmutatni, hogy hová üljön.

A közönség zajgása elcsillapultával az elnök a vád és védelem folytán
kifejlett tényállást elmondá az esküdtek előtt, hidegen állítva össze
mind a kettőt, úgy a mint elmondva voltak. Erre az esküdtek
félrevonultak a mellékterembe, s fél órai tanácskozmány után azon
határozattal jöttek vissza, hogy a vádlott, bizonyítványok elégtelensége
miatt, fölmentetik.

A tömeg, a karzatok hallgatósága, az utczai gyülevész hangos tapsban
tört ki. Éljeneztetve hangzék szájról-szájra a fölmentett neve… A
közvélemény is fölmentette őt…

Angelika arczán végig csordult a köny, szemeiben, mik föltekintének az
égre, a legnemesebb lélek hálája volt olvasható.

Arnould nem tudott zavarában hova fordulni, hogy könyeit elrejtse. Az
ülés eloszlásával oda lépett hozzá a közvádló, magas leereszkedéssel
szorítva meg kezét.

– Valóban, ön, kis barátom, eltévesztené hivatását, ha ez új pályán meg
nem maradna. Legelső föllépténél olyasvalamivel dicsekedhetik ön, a
mivel kollegái kevesen, hogy engemet legyőzött.

Arnould minden oldalról üdvözletekkel lőn elhalmozva. Védenczét diadal
közt kisérte ki a nép.

Csak egy maradt annyi nép között hidegen, elégületlenül, midőn a birák a
vádlottal együtt sírtak, s a közvádló maga legyőzöttnek mondá magát.

Ez ember az oszlopok egyike mellől hallgatá gúnyos arczczal a botorkázó
ügyvédi beszédeket, mintha az volna eszében, hogy bármennyire erőlködik
mind a kettő igazat mondani, a valót egyik sem tudja.

Ez ember – Taillard.


V.

Két hónap múlt el ez esemény után, midőn Moncené asszony egy napon újra
az esküdtszék elé idéztetett. Itt-ott rebesgették, hogy új
bizonyítványok kerültek ellene kézhez.

Az esküdtszék ismét együtt ült, a közönség ismét megjelent szinházi
részvétével, a közvádló arrogans arczával, s Angelika ügyetlen külsejű
védelmezőjével.

Csak ekkor lehete Angelika arczán némi jeleit a hideg neheztelésnek
észrevenni.

Duval úr engedelmet kért rá, hogy tárgyalását a vádlotthoz intézett
kérdésekkel kezdhesse.

– Önnek családi neve asszonyom «Duforet Angelika?»

– Igen.

– Szokott ön e név alatt leveleket kapni?

– Mióta Monce úr nevét viselni van szerencsém, soha sem.

– Van önnek valaki ismerőse Philadelphiában?

– Tudtomra senki sincs.

– Talán mégis ismerni fog ön ugyanott bizonyos – Tonners urat.

Angelika minden idegeiben összerázkódott, a meglepetést, mit Duval
kérdése idézett nála elő, lehetetlen volt eltitkolnia.

– Nos asszonyom, most az egyszer tán nem mutattam önnek halálfőt, hogy
így összeborzad kérdésemre. Ismeri-e ön Tonners urat?

Angelika szándékosan hallgatott azon levélkéről, mit amaz ijedelmes
napon kapott, s minek tartalmát kívüle senki sem ismeré, ennek említése
csak egy kétértelmű bizonyíték lett volna ellene, s miután a kérdés csak
az ismeretséget föltételezé, szilárd, kemény hangon felele rá: «nem
ismerem».

– Lám, ő ismeri kegyedet; ime egy levél, melyet említett Tonners úr ir
Madame Duforet Angelikához. Tessék meghallgatni a levél foglalatját.

«Kedves Angelikám.»

Moncené az iszonyat kifejezésével arczán rázkódott össze e czímzet
hallatára.

«Remélem, hogy Mr. T.... (itt a név nem volt kiirva) felvilágosítása
után csak nevetni fogod férjed öngyilkosságát… Gondolom, hogy könnyen
elhitték, s még könnyebben elfelejtették… E tárgyban Mr. T.... nek
rendkívül sokkal tartozunk, ő tanácsolt és segített mindenekben… Tán
ideje lenne már elhíresztelned ismerőseid között, hogy másodszor férjhez
akarsz menni. Én epedve várlak és számlálom a napokat; ird meg ha jösz;
Liverpoolba elődbe megyek. Isten veled, csókol ezerszer

Tonners.»

Angelika a sértett szűziesség lángpirjával arczán, állt a mindenünnen
rábámuló tömeg közepett, s szava s lélegzete elállt az irtózatos rejtély
előtt.

– Kérem, még utóirat is van: Azon medaillonban, mit kebleden viselsz,
megholt kis gyermekünk hajfürtje van, küldd el azt nekem; míg magad
eljönnél, azt hadd csókoljam helyetted.

Sziszegő zúgás hallatszott mindenünnen.

Moncené iszonyatosan fölsikoltott s a kétségbeesés vonásaival fordult
biráihoz.

– Ah uraim, az irtózatos, a mi itt velem történik, eszemet, lelkemet
vesztettem el belé és nem birok fölébredni ez iszonyú álomból. Valami
pokoli ármány dolgozik ellenem, de melynek kútfejére nem találok. Azon
ember, ki e levelet irta, valami pokolbeli lélek lehet, ki oda akar
vinni, hogy megtagadjam az Istent.

– Oh épen nem pokoli lélek, szakítá félbe Duval, a consulatus útján
rögtön fölszólíttatott a philadelphiai helytartóság, hogy e Tonners urat
kerestesse föl, s küldje át Francziaországba szembesítés végett. Tonners
urat csakugyan megtalálták, eleinte tiltakozott elfogatása ellen, de
miután tudtára adták, hogy egy Duforet Angelikához czímzett levele
fölfogatott, zavarba jött és azt kérdé: «Reménylem, azon nőnek nem
történt semmi bántalma, egyedül én vagyok a vétkes».

– Jó, szólt magához térve Angelika, tehát végre meg fogom őt látni,
szemeibe nézhetek és megkérdhetem tőle, miért üldöz engem ily
irtózatosan.

– Sajnálom, asszonyom, de ez egy kivánsága alig teljesülend, mert
Tonners úr az útközben kisérőit megvesztegetve elszökött, s daczára
minden keresésnek, mindeddig nem akadt kézre.

– Oh hisz ez összeesküvés a sorstól a becsületes emberek ellen. Ez a
Tonners valaki lehet, ki tán irántam, vagy férjem, vagy családom iránti
boszúból messzire tervezett ármányt kohol ellenem.

– Épen nem, asszonyom. Ő esküvel állítá, hogy ön mindenben ártatlan, s
az ő vétkéről nem tud semmit. De állítá azt is, hogy ön szereti őt és
csak egyedül őt az életben, és ez az, mi önt gyanúba keveri.

Angelika agyában hirtelen egy új eszme villant keresztül.

– Minő külseje volt azon embernek?

A személyleírás szerint igen szőke kondor haj, kerek vörös szakáll,
hunyorgó szemek.

– Nem ismerem… Nem ismerem… Oh Isten, légy tanúm, légy birám, hogy nem
ismerem ez embert… S reszketve, kezeit az égnek emelve, rogyott térdre
az asszony, fájdalmas jelképével a kétségbeesésnek.

– Különös, hogy ez az ember mégis oly titkokat tud, minőket csak a
férjnek lehet tudnia.

– Irgalmas Isten! kiálta fel a szerencsétlen asszony, eltakarva mindkét
kezével meggyalázott arczát és zokogva hanyatlott össze a padozatra.
Odafutottak hozzá. Arnould karjai közt vivé őt székéhez; miért mentett
meg ön először a haláltól? nyögé Angelika, most meg volnék mentve az
élettől.

– Újra meg fogom önt menteni, szólt hozzá biztatólag Arnould, s azzal
bátran, merészen lépett a birák elé. Görnyedő alakja kiegyenesedett,
keble tágult, szemei ragyogtak.

– Uraim, esküdtbirák, kezdé erős, szilárd hangon, a vád, melylyel
védencznőm terheltetik, most már nemcsak élete, hanem becsülete ellen is
van intézve. A törvénynek meg van engedve, ott a hol gyanút lát, nemcsak
a gyilkos vérfoltjait, hanem a házasságtörő csókjainak nyomát is
fölkeresni; de az Istennek törvénye kötelességeket ir az emberek által
szerzett törvények elé, mik a jogtudós helyett az emberhez szólanak. Én
egyszerű polgár vagyok, én nem tudom: lehet-e egy nő becsületét három
tollvonással elvenni? elvenni a becsületet, mit visszaadni nem lehet,
elvenni egy nő hírnevét, ki teljes életét e hírnév tisztántartására
szentelé; és elvenni azt egy ember pokoli rejtélyességű levele
következtében, a kit senki sem ismer, kinek arczára, alakjára senki itt
Párisban nem emlékezik, a hol Monce Angelika gyermeksége óta lakott, s a
ki, midőn szavainak magyarázatára szólíttatik, előbb kétértelműleg
felel, azután megszökik? Ki áll jót arról, hogy ez ember mindazt, a mit
mondott és irt, nem valami kaján boszúvágyból tette-e? Látta-e őt valaki
Moncené asszonynyal beszélni? És mi az, mi ott végül legsúlyosabb vádul
van felhozva ellene? Egy hajfürt említése, mit Moncené asszony keblén
rejtve visel. Nem lehet-e ily titkokat, mik természetöknél fogva semmi
gondos rejtegetésben nem részesülnek, akármelyik nőcselédtől, ki azt
megláthatta, kitudni? Nem beszélhetett-e róla Monce úr, vagy maga
Moncené asszony bizalmasabb barátnéja előtt, s ha bűntárs volna az,
kihez e levél irva van, lehetne arról feltenni, hogy azt egy levél
titoktartására bízza? S nem sokkal egyszerűbb, valószinűbb volna-e
azoknak, kik titkaikat féltik, megegyezett álnevek alatt levelezni? – De
mit folyamodom én szőrszálhasogató mentegetésekhez, midőn büszkén
kellene a vádlott multjára hivatkoznom, és azt kérdem: hol van a lefolyt
életben azon folt, melyre a vádló ujja rámutasson? Uraim, esküdtbirák,
én védenczemnek nem életét, becsületét kérem vissza, igazságot és nem
irgalmat! nem itéletet, hanem elégtételt!

Az ember hangja dörgött a végszavakban. Utána általános csend lőn, csak
a vádlott zokogása hangzék közbe-közbe.

Az elnök kevés szóval elismétlé a tárgyat az esküdtszék előtt. A birák
félrevonultak. Tovább félóránál künn maradtak a mellékteremben, a
hallgató teremben ez alatt sírbolti csend tanyázott, mindenki feszült
figyelemmel várta az irtózatos dráma kifejlődését.

Egyszer végre nyílt a terem, az esküdtek visszatértek komolyan,
lehajtott fővel, egyenkint foglalva el helyeiket; a határozat, melyet az
elnök felolvasott, ez volt:

«Az ügy ezúttal véghatározat alá nem jöhet, a vádlott további
bizonyítványok érkeztéig őrizet alatt marad.»

A hallgatók csöndesen, zaj nélkül távoztak el, az egész termen valami
általános, néma, templomi sóhajtás futott végig.

A közvádló ezúttal nem szólt ellenfeléhez, hallgatva ment tovább.

Csak egy ember arcza mutatott örömöt, elégedettséget.

Ez ember – Taillard.

* * *

Egy este megnyílt a börtön ajtaja, s Angelika a belépőben Taillard urat
ismerte meg. Hideg, megvető arczczal fogadá. Leküzdé szívében a
feltörekvő félelmet, mit ez ember látása okoza benne, hogy megvetéssel
fogadhassa.

– Asszonyom; kezdé Taillard, megállva a nő előtt, ki arczát félre
fordítá előle; Ön nem akar rám emlékezni. Pedig a megjövendölt irtózatos
napok elkövetkeztek. Ön szenved, de én is szenvedek. Ön egyetlen szava
visszaadhatná nyugalmát, boldogságomat nekem, s egyetlen szó
felmenthetné önt mind e fájdalomtól, a törvény vádjától, a tömeg
rágalmaitól. Ön tartogatja e szót, mely engem boldoggá tehetne, és én
esküszöm, hogy nem fogom azt előbb kimondani, mely önt megmentené.

– Uram, láthatja ön arczom nyugalmából, hogy sem biztatásai, sem
fenyegetései nincsenek rám hatással. Ha igazat mond ön, s valóban csak
egy szavába kerülne lelkemet, becsületemet, életemet megmenteni, s a
helyett, hogy sietett volna azt tenni, engedte, hogy szenvedjek, hogy
üldöztessem, meggyaláztassam, s hallgatni tud még most is, midőn ennyire
jutottam, akkor nem félek jobban börtönömtől, nem a vérpadtól, mint azon
fekete szívtől, mely ily pokoli kegyetlenségre képes, s örömestebb
megtudok halni, mint ön iránt egyebet érezni a megvetésnél.

– Emlékezzék ön rá, asszonyom, mit mondtam önnek előbbi
találkozásunkkor. Ha kegyed nem akarja velem megosztani az életet, én
találok rá módot önnel megoszthatni a halált és meghalunk, asszonyom,
meghalunk a halál legirtózatosabb nemével, a vérpad halálával.

Angelika egy perczre összeborzadt, de hirtelen elmult róla ez az
ideggyöngeség, s egy oly nyugodt mosolylyal arczán, mely Taillardot
kétségbe ejté, fordult hozzá.

– Nem félek, uram, ártatlan vagyok; de ha meg kell lenni, lelkem eléggé
elszokott már az élettől s hozzá szokott a halál eszméjéhez.

– De nem a gyalázatéhoz. Gondoljon ön azon becstelenségre, mely a
vérpad-halálhoz van kötve.

– Nem leszek annyira meggyalázva általa, mint meg lennék gyalázva
önmagam előtt, ha önnek átadnám magamat.

Taillard a kétségbeesés dühével távozott el a börtönből. Az ajtóban még
egyszer visszafordult.

– Holnap találkozunk, úgymond, és holnapután meghalunk.

* * *

Másnap Angelika esküdtszék elé hivatott.

Börtönőre, ki nagy részvéttel látszék iránta viseltetni, előre tudósítá,
hogy új tanú jelentette magát.

– Hamis tanú, viszonzá rá Moncené.

A terembe belépve, azt ezúttal szokatlanul gyéren népesültnek találá. Az
emberek elkezdték őt szánni, rosszul esett szenvedő arczával
találkozniok.

A mint a tanúk padján végig tekinte, az új tanúban Mr. Taillardot ismeré
meg.

Szemeik találkoztak. Moncené egy igen magas, igen hideg tekintetet
vetett az emberre, mitől annak arcza lángvörösre gyulladt ki.

Az elnök szólítására fölkelt a tanú és meghiteleztetett.

Azután vallani kezde.

– Az én nevem Taillard Armin, ugyanazon név, mely mister Tonners
levelében csak kezdőbetűjével van említve. Ki Mr. Tonnersnek Monce
meggyilkolását tanácslá, én valék, én segítettem neki, az első lövést ő
tevé, a másodikat én. Mr. Tonnerst Mme Monce régóta szereti. Oly közel
állt hozzá, mint férjéhez, még most is hű hozzá s készebb meghalni, mint
hogy őt elárulja.

Az ember szóról-szóra igazat mondott. Ha tudta volna valaki, hogy ki az
a Mr. Tonners?

– A lelkiismeret nem engede nyugodnom, folytatá Taillard. Az élet
gyötrelemmé vált előttem e bűntitok miatt; ki kelle azt mondanom. Bűnös
vagyok, nyugodtan várom az itéletet, nyugodtan a halált.

– Van önnek mit mentségére felhozni? kérdé az elnök, észrevehetőleg
reszketeg hangon Angelikától.

– Semmi, viszonzá az.

– Elismeri a tanú állítását?

– Hazudott, de lelke rajta. Nem védem magamat tovább.

A birák félrevonultak, félórai tanácskozás után visszajöttek. Nyolcz
szóval négy ellen a vádlott «bűnösnek» találtatott.

E szó kimondásakor Angelika menyei magasztossággal tekinte végig a
környező tömegen, valami túlvilági fenség ragyogott szép arczán, keble
egy nehéz sóhajtól látszott menekülni.

Mindenki meg volt illetődve, Arnould ájultan rogyott össze.

Angelika oda futott hozzá, ápolta, éleszté, kérte a huissiereket, hogy
siessenek orvosért, élesztő szerekért.

Az emberek körüle bámulattól voltak szótalanok.

Még azon perczben is, midőn az ő fejére mondták ki a halált, embertársa
életét siet megmenteni!…


VI.

A kivégeztetés napja elérkezett.

Midőn a menet megindult a vesztőhely felé, oly vihar, oly menydörgés
támadt egyszerre, mintha az ég le akarna szakadni a földre; az irtózatos
orkán letépte a házak tetőit s lehajigálta a bámulók fejére, s az
elsötétült levegő csak akkor világosult meg néha, ha a villám végig
czikázott benne.

És az égdörgés, a viharordítás közepett lehete hallani a tompa dobszót,
mely a halálra menők indulóját verte, s a villámlobbanásnál látni lehete
a hosszú fekete menetet, elől-hátul fegyveres katonaság, közepett birák,
papok és két elitélt. Az egyik oly fehér. Előttük viszik kész
koporsóikat.

A mint a vesztőhelyhez érnek, a két elitélt egymás mellé jut.

– Még van idő, szól suttogva Taillard Angelikához. Még megmenthetlek.
Egy óra múlva holt leszek, s akkor nincs Isten, a ki megszabadítson
többé.

– Térj Istenhez magad, nyomorú, viszonzá Moncené, védd lelkedet, nem az
én életemet.

Taillard oda fordult gyóntató papjához; elvégezve gyónását, megcsókolá a
feszületet, s azután sebes léptekkel futott fel a vesztőhely lépcsőin s
elkezde vetkőzni.

Ekkor Angelika kérte magához gyóntatóját s nehány szót súgott fülébe. A
gyóntató rögtön sietett a végrehajtó biróhoz.

Az ég menydörgött, a vihar zúgott, a felhők repedésein kilövellő láng
fénye mellett lehete látni a vesztőhelyen Taillard alakját, a mint a
nyaktiló előtt letérdepelt. Szemei szenvedélyittasan függtek a másik
elitélten, ki halványan, fehéren állt a vérpad állványa mellett.

Most az ég egy irtózatosat harsant, a villám függőlegesen csapott le az
ég magasságából a föld szinére, látni engedve a széthasított
felhőkárpitokon keresztül a világos kék eget. – A végrehajtó biró szava
hallatszott.

– A második elitéltre nézve az itélet felfüggesztetik.

Taillard ott fenn a vesztőhelyen kétségbeesetten sikolta fel e szóra:

– Megá…! kiálta, a guillotin ketté vágta szavát, a többit a másvilágon
mondhatta el.

A zápor sűrű cseppekben kezde el zuhogni. A gyászmenet a szomorú dobszó
mellett az úton, melyen jött, újra visszament.

Még az nap egy esküdt-biróság alakíttatott – hölgyekből. Tizenkét
matrona, a város legtiszteltebb női közül alkotá e szokatlan
törvényszéket, mely Angelika fölött volt itélendő.

A határozat, mit e törvényszék hozott, ez volt:

Moncené reményben van anyává leendni. Addig, míg gyermeke meg nem
születik, a halálitéletet rajta végrehajtani nem lehet.

* * *

Közel volt már az idő, mely Angelika gyermekének életet, ő neki magának
halált volt adandó.

Egy napon meglátogatta a közvádló Moncené asszonyt s felszólítá részint
önlelkiismerete megnyugtatására, részint a törvények tekintélye végett,
hogy miután sorsát úgy sem rosszabbíthatja általa, vallja meg
önkénytelen vétkét, mely miatt el van itélve.

– Ártatlan vagyok, volt Angelika örökké hű válasza.

– Jó, asszonyom. Meglátandjuk, meddig fogja ön e hideg nyugalmú
tekintetet megtartani? Kövessen engem.

Moncené nyugodtan hagyta magát vezettetni szobájából, hol fogva
tartatott; egy folyosóra vezették, ott egy kis ajtó nyilt meg előtte,
melyen a mint belépett, az esküdtszék termeiben lelte magát; a terem
ismét zsúfolásig tömve volt, az átalános hallgatás a belépőre látszott
várni.

A huissierek a terem közepéig vezették őt, hol a közvádló egy intésére
hirtelen egy addig rejtve tartott férfi állíttatott vele szembe, a
férfinak kerek vörös szakálla, kék szemüvege, szőke kondor haja volt.

A szembesített férfi meglátva Angelikát, minden idegeiben meglátszott
rendülni, csaknem összerogyott, míg Moncené legkisebb illetődés jele
nélkül tekinte reá. Arcza hideg, fehér maradt, mint a márvány.

– Nem ismeri ön ez embert? kérdé a közvádló, szemeit le nem véve az
asszony arczáról.

– Soha sem láttam, felele Moncené.

– Egy vonás sem változik meg arczán! suttogák itt-amott a jelenlevők.
Csodálatos lélekjelenlét.

– Talán nevéről rá fog kegyed ismerni, asszonyom, szólt szigorú hangon
M. Duval. Ezen úr itt mister – Tonners.

– Meglehet, viszonzá Angelika nyugodtan. Most látom őt először.

– Kérem, szólt közbe egyike a huissiereknek, ezen úr álszakállt és
vendéghajat visel.

– Ah – ah – hangzék minden oldalról. «Le kell őt álczázni». Most csak
ráismerend a megátalkodott.

Az elnök intésére a huissierek leszedék az álarczot, álhajat és
szakállat s azon perczben Angelika ijedelmes sikoltással ismert reá az
emberre és karjai közé rogyott.

De a birák és a vádló szinte rá ismertek mind, és szoborrá meredve
bámultak rá az alakra, ki mintha sírból támadott volna föl, hirdetni,
hogy az emberi ész törpe.

– Ez ember Monce!… szólt a félelmetes suttogás, mely szájról szájra kelt
a megdöbbent tömeg között.

Mindenki szorulni érzé szivét.

* * *

Az Isten lát, az ember sejt. Isten olvas a szivből, ember a szóból.

A ki adja az életet, az adhatja a halált.

Az ember csalódik. Ne játszatok a halállal.



VALAHÁNY HÁZ, ANNYI SZOKÁS.

(Az ukrán pórhad.)


I.

Valahány ház, annyi szokás.

Nálunk, itt a jó Magyarországban, szokás az, hogy gazdag, gyermektelen
asszonyságok felfogadják szegény emberek gyermekeit, elhagyott árva
leánykákat örökbe, azokat fölnevelik, megtanítják mívelt magaviseletre,
házkörüli munkákra, gazdasszonykodásra, ügyelnek erkölcseikre, hozzá
szoktatják takarékossághoz, emberbecsüléshez, Istenimádáshoz, hogy
bárminő sorsra legyenek is hivatva, magasra vagy alacsonyra, magukat
abban otthon találják, emezzel megelégedve legyenek, amannak diszére
váljanak; és a midőn eljön az Istentől rendelt idő és alkalom,
kiházasítják tisztességesen örökbe tartott leányaikat, választván
számukra becsületes, szorgalmatos férjet, s ellátva őket mindenféle
becses aprósággal, a mi új gazdáknak annyira szükséges, és még azután is
gondoskodnak felőlük; és ha férjhez adtak egyet, keresve keresik, hogy
hol kapjanak másikat, a kinek ismét hasonló sorsot készítsenek elő.

Nálunk ez a szokás.

Beszélik, hogy az orosz birodalom fővárosában lakott egy úri asszonyság,
előkelő születésű, a kinek palotáját a legdíszesebb urak látogatták, s
tánczvigalmait egy Dolgorucki és egy Potemkin herczegnőé mellé merték
helyezni pompa és pazarlás tekintetében. Sőt voltak vakmerők, kik még
elsőbbséget mertek találni e mulatságokban a több főúri vigalmak fölött;
ezen elsőbbség abból állt, hogy míg a legnagyobb herczegnőknek sem áll
hatalmukban, hogy mikor mulatságot adnak, abban minden jelenlevő hölgy
szép és fiatal legyen, addig **nő dáridóiban mind a legválogatottabb
szépségek voltak jelen. A kellemes delnő maga is szerette a könnyelmű
életet s iparkodott maga körül olyan társaságot gyűjteni, melyben
mindenki hasonlóan kellemes és könnyelmű tudott lenni, mint ő.

Különösen kitüntek azonban e víg mulatságok alkalmával, mind rendkívüli
szépségük, mind pompás öltözékeik, elragadó tánczuk, szellemdús
társalkodásuk által a delnő fogadott leányai. Rendesen volt neki öt,
hat. Ezek tán elszegényült rokonok leányai, hűséges gazdatisztek árvái,
tán egy-egy magasabb családbeli hölgy eltitkolandó gyermeke: ilyesfélét
lehetett róluk hallani, ha valaki érdekesnek találta, hogy felőlük
tudakozódjék.

Voltaképen pedig ez volt a fogadott leányok eredete: a nagyon tisztelt
úrnőnek roppant kiterjedésű jószágán tizezer jobbágya lakott, kik neki
az ország törvényei és szokásai szerint testükkel és lelkükkel
tartozának.

Mert meg kell mindenek előtt tudni, hogy mit jelent orosz nyelven ez a
szó: «muzsik» jobbágy.

Ez azt jelenti, hogy negyvennyolcz millió embernek nincsen saját sorsa
születése órájától kezdve haláláig.

A muzsik az ő gazdájának fundus instructusa, melyet szaporít, elad,
elpusztít, elajándékoz, a hogy neki tetszik. A muzsiknak ha van esze a
kereskedéshez, vagy hajlandósága, hogy mesterember legyen, az ő urának
megegyezésével lehet kereskedő, lehet mesterember; a mit pedig ezen az
úton nyer, az mind gazdájáé, és ha a leggazdagabb aranyművest
Szentpétervárott, vagy a legtiszteltebb nagykereskedőt egy órában
megszólítja az ő földesura, hogy adja át rögtön minden ingó-bingóját, s
maga feleségével és kisasszonyaival menjen haza a falujába kapálni,
engedelmeskedni tartozik és semmi váltság, semmi védelem meg nem
szabadítja őt, «muzsik voltál és muzsik maradsz».

Ha a muzsik feleséges ember és nincsenek gyermekei, a földesúrnak
érdekében áll, hogy őt elválaszsza feleségétől és neki más feleséget,
feleségének más férjet adjon; mert a muzsik az ő urának jószága, s
kötelessége a szaporodás.

Ebből látni való, hogy a muzsik állapota a legnyugodalmasabb a világon,
mert a földesúrnak érdekében áll, hogy jószágán sem éhen ne haljanak,
sem egymást agyon ne verjék, sem pedig nagy munka idején tömlöczbe ne
kerüljenek; a muzsik leányai mind férjhez jutnak, s ha kis gyermekek
maradnak utánok, nem kénytelenek aggódni, hogy mi lesz belőlük, ott van
a gazda, a ki ügyel az apró bárányokra, bornyúkra, ha az anyajuh és
tehén bőrével talált is adózni, hogy el ne veszhessenek.

Ilyen muzsikja volt tizezer darab a többször tisztelt úrnőnek.

Azt meg kell vallani róla, hogy ő igen gondos asszonyság volt s gyakorta
meglátogatta jobbágyait, s mint bizonyos, hogy tizezer ember közt mindig
akad egy-két kitünő szépséggel biró fiatal leányka, ő azokat rendesen
kiválogatá még nyolcz-tíz éves korukban s felviteté magához
Szentpétervárra, díszes palotájába.

A jámbor muzsik úgy örült, ha elgondolá, hogy az ő leánya már most
palotában fog lakni és selyem viganót visel.

Ott nevelőket, énekmestert, hárfaoktatót (zongorának még akkor nem volt
divatja), nyelvtanítókat rendeltek a parasztlánykák mellé, megtaníták
őket tánczolni, idegen nyelveket fecsegni, időjártával elméjük
elevenséget, bőrük finomságot kapott, kezeik megfehérültek a
keztyűviselésben, termetük hozzá szokott a vállfűzőhöz, a midőn
bevezették őket az úrnő elfogadó termeibe, mint örökbe fogadott
rokonokat, mint elhalt tisztviselők leányait, mint magas családok
sarjait, kiknek titokteljes születésük nem engedi jogos neveiket
viselni, és ezek a leányok voltak a vidám körök legragyogóbb ékességei
és ezekért emelték **nő társasköreit még Potemkin herczegnőé fölé is.

Történhetett azután akárhányszor, hogy egy-egy fiatal orosz gavallér,
vagy még többször valami élemedett öreg úr a milliomosok sorából
belebolondult valamelyikbe e gyönyörű hajadonok közül. A szives delnő
engedte az ilyen szenvedélyeket kifejlődni, engedte az öreg urakat
bolondulni, s mikor már egynémely annyira ment indulatában, hogy tán
képes lett volna feleségül venni szerelme tárgyát, akkor félrehívta az
illetőt egy szóra, elmondá neki, hogy az a leány, a kit olyan nagyon
szeret, korántsem valamely tisztességes család ivadéka, hanem egy muzsik
leánya, testével lelkével neki adatott rab, a kivel úrnője azt teheti, a
mit akar, férjhez adhatja az inasához, megkorbácsoltathatja s gázló
malomba küldheti s eladhatja, a kinek tetszik. Ha tehát valaki birni
akarja a leányt, tegyen le érte tíz vagy tizenkét vagy tizenötezer
rubelt, a mennyit szépsége szerint megér, akkor elviheti a leányt, az ő
jószága lesz az, – testestől lelkestől.

Ilyen módon évenkint vevőhöz juttatott a derék úrnő kettőt-hármat örökbe
fogadott leányai közül, a mit némelyek tán nem megvetendő
jövedelemforrásnak fognak nevezni s azt mondhatják, hogy ez az eljárás
nagyon különbözik attól a fentebb leirttól, melyben jámbor asszonyságok
fogadott leányaik neveltetése és rendeltetése felől van szó; hanem
hiszen épen azért kezdtem beszédemet azon, hogy «valahány ház, annyi
szokás»; ottan ez a szokás, hátha ott épen ezt tartják a
legillendőbbnek. – Mi fehérnek képzeljük az angyalt, a szerecsen
feketének.

Volt egyszer a többször tisztelt úrnőnek egy különösen szép leánykája, a
kit Feodorának híttak. Soha oly hosszú, szőke, selyempuha hajat emberi
képzelet nem alkotott, mint az övé; kék szemekben is ritkaság látni
annyi tüzet, termetének egyéb részeiről nem is szólok, mert nem illik
feleséges embernek olyan nagy elragadtatással beszélni idegen női
kellemekről.

Egy jeles fiatal orosz gróf beleszeretett a gyönyörű leánykába; az úrnő
engedte szenvedélyét egész az őrülésig fejlődni s mikor már annyira
ment, hogy egészen eszét veszté a leányka miatt, akkor megismertette őt
a valóval, tudniillik hogy megnyerheti a leánykát, ha tetszik, huszezer
rubelért; azon alól nem használ semmi sóhajtás.

Gróf Csarekoff azonban bebizonyítá, hogy még sem vesztette el az eszét
oly mértékben mint mások képzelék, mert a helyett, hogy a húszezer
rubelt leszámlálta volna a delnő asztalára, egy dáridó alkalmával, míg
az úrnő maga a cotillont járta, a szép Feodorát leszökteté a lépcsőkön,
felülteté ötlovas szánkójába s elvitte valamelyik ukraniai kastélyába –
ingyen.

A fiatal gróf egy pár igen vidám évet töltött el Feodorával ukraniai
jószágán, azalatt gyakran felment Szentpétervárra s elégszer találkozott
a delnővel, kitől a szép leánykát elszöktette, az eleget dúlt-fúlt,
perlekedett, hanem a gróf maga is kedves ember levén az udvarnál, semmit
sem nyerhetett ellene. Még ki is nevették, a kiknek panaszkodott, s
minthogy a gróf elhiresztelte, minő üzletet tart a tisztelt asszonyság a
muzsikleányokkal, minden ember azt mondá, hogy nagyon jól tevé, a miért
a legszebbiket elszöktette közülök és igen sokáig a finom társaságokban
ezt az esetet beszélték a legsikerültebb tréfa gyanánt.


II.

Ha e sorok kegyes olvasói az itt elmondottak felett fejet találnak
csóválni, csak annyit mondhatok rá: valahány ház, annyi szokás. Bevett
tréfa nálunk is, hogy kutyát és macskát ellopni nem vétek, sőt elmés
mulatság; másutt azt a mulatságot egyéb jószágokra is kiterjesztik s
ezen gondolaton nincs miért megütközni.

Tehát a gróf sok ideig beszéltetett még magáról e jeles tréfája miatt, s
hogy másrészről a megkárosult delnő mennyire fel lehetett ingerülve ő
ellene, de még inkább a magát elszöktetni engedő leányka ellen? azt
könnyű elképzelni.

Később, néhány év multával, midőn a gróf egyszer falui egyikében
kocsikáznék, valami paraszt ház előtt egy szép barna, tűzszemű leánykát
látott állani, ki nem hunyta le előtte nagy fekete szemeit, sőt
ellenkezőleg igen bátran tekintett rá vissza.

A gróf megállítá szekerét s egy pohár vizet kért a leánykától.

Az bement és hozott neki egy pohár vizet.

Azután nevét kérdezte.

A leány azt is megmondta: Kozimának hítták.

Ezután egy csókot kért tőle.

A leány azt sem tagadta meg, elfogadta a csókot és vissza is adta forrón
és szenvedélyesen.

A grófnak tetszett ez a leány.

Mondta neki, hogy üljön föl mellé a hintóba.

A leány egy szóra felült és vissza sem nézett, midőn a gróf elhajtatott
vele.

Hanem annál inkább nézett Feodora, midőn a gróf egy idegen leánynyal
érkezett meg a kastélyba, a ki ott rögtön otthon látszott magát találni.

Feodorát egészen elkényezteté a gróf, tíz szoba állt rendelkezésére a
kastélyban, külön szobája, piperekészítője volt, valamennyi szakács,
inas, szobaleány mind az ő rendeletére állt és szaladt, s éjjel-nappal
két rendbeli hintó volt számára befogva, hogy a mely perczben eszébe
jut, akkor kocsikázhasson ki.

Most tehát a gróf tudtára adá, hogy ezentúl öt szobában kell megférnie,
a másik öt Kozimáé lesz, a szabó annak is fog dolgozni, az asztalnál
ezután ketten fognak ülni, a szakács tanuljon meg buktát sütni, a mit
Kozima nagyon szeret, a cselédség fele őt szolgálja s egyik hintó az ő
számára álljon készen.

Feodora eleinte ájuldozni kezdett, éjjel-nappal görcsei voltak, azután
meg akarta mérgezni magát, bevett valami bolondságot, a mivel azt
nyerte, hogy csupa sömör lett tőle a teste; a gróf ezért megneheztelt rá
s minthogy Kozimával úgy sem tudtak összeférni, egész egyszerűséggel
kirendelte őt a kastélyából valami kerti lakba, parancsolva, hogy onnan
elő ne merjen jönni.

A szegény semmivé lett, testben lélekben összeroncsolt teremtés azonban
minden módon iparkodott gazdája örömeit megkeseríteni; mikor az
Kozimával az angolkertben sétált, akkor szemközt jött reájok, vagy
leveleket irdogált neki, sőt egyszer, midőn a gróf új választottjával
kikocsikázott, kétségbeesetten a lovak elé veté magát, hogy agyon
gázolják. – A lovaknak több nevelésük volt, inkább a hintót fordították
föl; a grófnak betört az orra s Kozimának a testéről két helyen lement a
bőr.

A gróf ezért nagyon megharagudott, s méltó boszújában rögtön szekérre
pakoltatá Feodorát, s a hogy elhozta, ugyanabban a tánczvigalmi
köntösben visszaküldé őt egyenesen hajdani úrnőjéhez Szentpétervárra, a
kitől elszöktette volt.

A leány addig nem is tudta hová viszik, a míg ott az ismerős udvaron le
nem tették a delnő ácsorgó cselédei között.

Az úrhölgy eleinte nem bírt ráismerni a bánattól, betegségtől
elnyomorodott leányra, s talán magának sem hitte volna, ha mondja, hogy
ő a hajdani szép Feodora, ha Csarekoff egy mulatságos levelet nem irt
volna neki, melyben a legszívesebb hálálkodásokkal köszöni meg a
visszaküldött leányt, s azzal fejezte be tréfás levelét, hogy a mit
néhány év alatt ráköltött a leányra, azt kéri magának az úrnő által
megtéríttetni.

Az úrnő dühe nem ismert határt. Annyi esztendős boszantás után végre
hozzá jutott a keserűséget okozó tárgyhoz; minél inkább haragudott a
grófra, annál inkább tölthette boszúját a leányon.

Más ugyan szánalommal tekintett volna erre a könyörtelenül letépett
virágra, ki oly korán elhervadt, elpusztult, de az úrhölgynek itt is
csak az jutott eszébe, hogy ime egy gonosz szerelmes leány elpazarlá
húszezer rubel értékű szépségét, a mi nem is az ő szépsége volt, hanem
az úrasszonyáé.

Sajnálnám az olvasók szíveit annak elmondásával keseríteni, a mi a
martalékul esett leánynyal történt.

Olyan dolgok ezek, a mikről jobb nem tudni semmit.

Elég annyit tudnunk Feodoráról, a mennyit egy Szibériát beutazott
franczia említ, ki visszatértében egész sor szánnal találkozott, miken
uraik ellen daczoló jobbágyokat vittek a fenyítő gyarmatokba, s kik
között különösen feltünt előtte egy fiatal leányka, kinek
magaviseletéről látható volt, hogy hajdan finomabb társasághoz volt
szokva. A hó sűrűn omlott, a szél fújt szemeibe, a szegény
elkényeztetett leány csak azon panaszkodott, hogy nincsen keztyűje, szép
fehér kezei mind oda lesznek a fagyban. A zivatar, a hófuvás nemsokára
elfedte őt is a többiekkel együtt szemei elől. Ki tudná, hogy mi lett
azután belőle.

Csarekoff úr bizonyosan nem is álmodott róla többé ukrániai várában,
mely ismét új örömök tanyája lett.


III.

Ha Feodora szelíd, mívelt és érzékeny volt, az utána következő leány
annál vadabb volt és szilajabb, valóságos nőstényfarkas, kit ha
megharagítanak, karmol és harap. Ez nem vágyott pompás hintók után,
hanem felugrott a nyeregtelen lóra, úgy nyargalászott rajta, ebédnél sem
válogatta a finom ételeket, hanem megette a pástétom külső borítékát, a
mi nem emberi gyomornak való, s villával, kanállal nem is tudott bánni,
zongorával, regényolvasással nem untatta magát, hanem versenyt ivott a
férfiak dőzsasztalánál, s mikor valamennyien kótyagosak voltak, össze is
verekedett velök, s Csarekoffnak nem egy csomó kitépett hajába került,
míg azt a vadszülöttet le birta győzni; a ki aztán, ha jól
megkorbácsolták, hizelgve s mosolygva csúszott az ő urának lábaihoz s
lecsókolta róluk a port.

Az ilyen teremtés tetszett Csarekoffnak. Hasonló leánynyal még soha sem
találkozott életében. Ha kizárta az ajtón, ott hált a küszöbön a hideg
márványon.

Csarekoff annyira bele volt bolondulva, hogy az egész telet jószágán
töltötte s nem ment Szentpétervárra, hanem a helyett a környékbeli kurta
nemességből otthon alakított magának korhely-társaságot, melynek körében
minduntalan válogatott bohóságokon törték fejöket: különösen, ha a
zivatarok beszoríták őket a medvevadászatról, farkashajtásról, olyankor
volt szem nem látta, fül nem hallotta tivornya a várban, hogy minden jó
lélek keresztet vetett magára, a ki közel járt hozzá.

Az ember olyan, hogy a jóból is megúnja a sokat; ezt a mondást ugyan nem
a magunkforma szegény emberek találták föl, a kiknek csak a rosszból
jutott untig való; hanem mi csak úgy másokon, messziről teszszük ezt a
tapasztalást, a mire azt szokás mondani: «nézd csak, hogy nem fér a
bőrébe!» «nézd csak, hogy nem tud hová lenni dicsőségében!»

Csarekoff úr udvarában soha sem találták szerit-számát a gyönyörűségnek;
a vendég nem is tuczat számra, de százával lakott nála; ott nem ittak,
hanem úsztak a borban, ott nem verekedtek lakomázás közben, hanem csak
agyon ütögették egymást, ott nem csak ölelgették a szép leányokat, hanem
mulatság végével kihajigálták őket az ablakon, vagy meggyujtották rajtok
az öltözetet, úgy hagyták elfutni; ott a ki leült kártyázni, egy ülő
helyében elvesztette apai, anyai jussát egész a rajta levő ingéig, egész
a még ezután születendő legutolsó jobbágyáig s ha zivataros volt az idő
és nem lehetett medvékre vadászni, akkor kiültek a gavallérok az
ablakokba s onnan legkényelmesebb lesből lövöldöztek az azon
járó-kelőkre.

Mindennap valami új, valami hallatlan tréfát kellett kitalálni, mely a
vendégurak kedvét új pezsgésbe hozza; az ilyen hosszú tél idején az
ember úgy sem tudja mivel tölteni a veszedelmes időt; a fővárosi
tánczvigalmak, dáridók, az egyforma felpiperézett estélyek, sakkjátékok,
wisztasztalok és a legcsikorgóbb hidegben gyakorlott katonai parádék,
mind nagyon elkoptatott mulatságok voltak már az ifju Oroszország
inyének; ez úttal föltevé magában Csarekoff, hogy a falusi mulatságokkal
jobban fogja azokat pótolni s naponkint igen eleven tanúbizonyságait
adta leleményességének.

Vadászatok, tűzijátékok, lakomák, párbajok mind csak mellékes dolgok
voltak, apró fogadások, hogy kinek a feleségét lehetne elszöktetni a
jelenlevők közül? – tartoztak a csekélységek közé; ha valaki megsokalta
már a tivornyát és megszökött, s a többiek aztán rajta mentek,
rágyújtották a házat, ez is csak együgyű tréfa volt; hanem a legjobb
mulatság, melyet Csarekoff úr vendégei számára tartogatott, csak ezután
következett még; azzal legutoljára biztatta őket, az fogja bekoronázni a
többit.

A farsangi hetek egyik szent vasárnapján az egész úri társaság
meglátogatta a falusi templomot.

Talán valami szent ihlet szállotta meg őket s eljöttek felszaporodott
bűneiket meggyónni?

Talán észrevették, hogy illendő a szent dolgokról megemlékezni, illő,
hogy a kik az ördögnek emeltek egy nagy oltárt, az Istennek is
gyujtsanak meg egy kicsiny szál gyertyát?

Vagy tán a rendes szokásnak kivántak eleget tenni, hogy a midőn majd
Szentpétervárott a vallási rendet szigorúan tartó czár számon kéri
eltöltött napjaikat, elmondhassák: «Istenesen éltünk, templomban is
voltunk».

Épen semmi gondjuk sem volt nekik mindezekre: a vidám, jókedvű urak
csupán azért látogatták meg a falusi templomot farsang utolsó
vasárnapján, mert ilyenkor van együtt a hajadonok szépe, java; itt lehet
felettük szemlét tartani, termeteiket, arczaikat birálgatni, szemérmes
elpirulásaikban gyönyörködni, bájaikban válogatni?

S nem féltek ezek az emberek azoktól a komoly áhitatos szent arczoktól,
a mik ihlett fenséggel néznek le rájuk mindenünnen? nem félnek tőle,
hogy az a megváltó, ki egykor a jeruzsálemi főtemplom csarnokából kiűzte
a kufárokat és zsibárusokat, újra megjelen előttük testben, s elhajtja
szent hajléka alól azokat, kik vétkezni jöttek oda, a hová más vétkeitől
menekülni siet?

Nem érezték ők Isten közellétét. Fenhangon beszéltek láthatólag nevettek
az ájtatos sóhajtások helyén, mintha övék volna a napok hosszú rende;
pedig ki tudja, nem volna-e jó hallgatniok azt a szót: kyrie eleison! és
melleiket megütni, mondván: amen, amen! Ki tudja, van-e mindazok
számára, kik itt tréfálnak Istennel, csak egy új következő nap jegyezve
a jövendők könyvében? ki tudja, nem-e a legközelebbi órák egyike lesz-e
az, melynek ütésére meg kell jelenniök a minden uraknak ura előtt?…

Ki gondolt volna most erre? a szép orosz hajadonok viselete oly igéző;
lefesteni is érdemes. Hajfürteik két széles tekercsbe vannak fonva,
tarka selyem szalagokkal, mind a kettőt hátra engedik csüngni; magas
gyöngyös párta fogja körül homlokukat mintegy korona alakban, melyről
kétfelől széles szironyok lebegnek, karcsú derekukat feszes vállfűző
szorítja, melyet keresztben, hosszában aranyos pánthimzések ékesítnek,
azon felül van a kaftánka, nyuszt vagy kék rókaprémmel, azt a tarka öv
szorítja körül, tenyérnyi pálmavirágokkal, mely egész térdig csügg a sok
ránczba szedett kurta viganóra. Az oroszok büszkesége az, hogy leányaik
czifrán járjanak, s az orosz paraszt inkább a legszükségesebb marháját
nélkülözi, mint az új szalagokat leánya hajában.

Ám a látványok szépe csak ezután kezdődött még.

A mint a pópák elénekelték melódiás rythmusaikat, jött tizenkét ifju pár
az oltár elé; szép fiatal szűzek vőlegényeikkel, kiket ott az Isten
szolgája szertartásos pompával összeadott, összekötve kezeiket az örök
frigy szalagjával, hogy soha el ne szakítsa azt a halálon kívül semmi,
beterítve a béke kárpitjával, hogy úgy legyenek megoltalmazva minden
háborúság ellen; a násznagyok és nyoszolyó-asszonyok búzát hintettek
reájuk, hogy úgy hulljon fejeikre minden áldás.

A legszebb volt a szép ifju menyasszonyok között egy karcsú,
sugártermetű hajadon, a tehetős patakmolnár leánya, Malika; illett
termetére selyem és hímvarrás, illett méltóságteljes arczához az a
gyöngyös párta, melyet nem érdemetlenül viselt a környék legszebb
leánya. A legszebb leány a legjobb leány is volt; ellene senki nem
mondhatott semmi rosszat, még az irigység is kénytelen volt őt dicsérni.

De ki is választá számára apja, a patakmolnár, a szerencsét; délczeg,
derék termetű ifju legény járult a menyasszony mellett, kinek zsinóros
dolmányáról még az idegen is megtudhatja, hogy ez a méltóságos úr belső
inasa; az udvarból való ember. Nagy szerencse ám az egy leánynak.

Milyen jó dolga lesz már Malikának! mondogatják a nyoszolyó asszonyok;
az ura mindennap hordhat neki haza a nagy dáridókból körömfaladékot, még
majd bort is iszik s ha üresen megy valahová a hintó, még bele is ülhet.
Szakácsok, kocsisok s más egyéb nagy urak fognak beszélgetni vele, s nem
hajtják robotra, mikor úr dolga van. Cselédek nem ütik, kutyák meg nem
ugatják az úri udvarban; sőt még tán a méltóságos úrnak is szemébe talál
tünni, s még meg is szólítja… Ilyen nagy szerencse nem mindenkinek jut.

Az Isten szolgája szépen megáldotta, örök frigyre összekötötte az oltár
előtt álló párokat; a vidám úri társaságnak pedig az jutott eszébe, hogy
milyen jeles tréfa volna az, ezt a frigyet még a foganatba vétele előtt
elrontani, hiúvá tenni minden malasztot, a mi onnan felülről jő!

A templom-ajtóban megállítá a földesúr a párokat.

– Ma vendégeim lesztek, én tartom ki lakodalmatokat, kastélyomban minden
kész a menyegzői mulatsághoz, lesz étel, ital és zene. Ne mondjátok,
hogy nem vagyok jó uratok.

A csődült népség örömkiáltással üdvözlé a kegyes ajánlatot: nincs több
olyan kegyelmes úr, mint gróf Csarekoff a világon.

A násznépet felültették az úri szánokra, elől ment, a ki fútta a
balalajkát. A szegény orosz úgy tánczol, a hogy fújják neki.


IV.

Az udvarba érkezve, ott várta már őket a mindenféle jó süteményekkel és
sültekkel rakott asztal, két végén csapra ütve volt két nagy hordó,
egyikben ser, másikban erős pálinka. A kegyelmes úr leereszkedő
nyájassággal inte a násznépnek, hogy foglaljon helyet a tornáczon és
vigadjanak kedvök szerint, a kiknek nem is kellett kétszeri intés,
ettek, ittak és vigadtak s nem törődtek mindazokkal, mik benn a
kastélyban történnek.

A vőlegények és menyasszonyok azon kitüntetésben részesültek, hogy őket
behítták a kastély belső termeibe.

Mint rendesen, úgy most is Kozima jött a vendégek elé őket elfogadni.
Ruhája, öve, pártája ragyogott a drága kövektől; olyan volt a sok
gyémánttól, mintha ezer meg ezer szeme volna, melylyel mindenfelé tud
nézni.

Pedig azzal a két fekete szemével is száz megölő tekintetet tudott
vetni, a mint az ifju leányokat megpillantá, kik egymás után jöttek be a
teremajtón, vőlegényeik karjain. Csarekoff észrevevé Kozima haragját, de
mit tartott ő egy leány haragjától, egy féregétől, kit, ha tetszik,
eltapodhat? Nehogy a vidám mulatságot elronthassa, megfogá a kezét, s
kivezette a teremből a kastély legtávolabb eső szobájába, mely sem
fűtve, sem bútorozva nem volt; ott reggelig majd kihűtheti haragját.

A leány nem könyörgött neki, hogy ne bánjon így vele.

Csarekoff azután visszatért a vigalom teremébe, hol már akkor szólt a
zene, került a pohár; sorban ültek a párok, mindegyik menyasszony egy
vőlegény és egy úrfi között.

Van az orosz vigalmakban egy víg társasági mulatság: a végtelen pohár.
Egy gömbölyű pohár áll az asztalon, melyre ez van irva: «ha ki ittál,
fektess le, ha fölállok, tölts tele». A pohár feneke sokkal nehezebb,
mint az egész pohár, ilyen formán az, akármely oldalra fektetik, megint
talpra áll s tovább kell inni belőle.

Ez a pohár azután kézről-kézre forog, a legvadabb tivornyadal mellett s
az a legjobb része a mulatságnak, hogy egy-egy ivó majd előbb, majd
később kidűl a sorból, a kinek esetén azután a többiek nagyot kaczagnak
s az marad a társaság diadalmas hőse, ki legutoljára ülve marad az
asztalnál, mikor a többiek már mind alatta henteregnek.

Ez a mulatság nem szegény paraszt ember fejének való, ő nem olyan
gyakorlott az ivásban, mint a kinek egyéb dolga sem volt annál. A
forduló pohár sok kárt tett a jámbor paraszt vőlegényekben, ámbár
menyasszonyaiknak is szabad volt poharaikból keveset csippentgetni, nem
sokára mégis úgy eláztak a jó fiuk, hogy egymásután dülöngéltek az
asztal alá, a nemes urak nagy hahotájára.

Csak a hajdú birta a versenyt uraival.

Ő is tudott már úgy inni, a hogy azok, ha nem jobban. Az ő feje sem
ingadozott a bortól; azt is megtanulta, hogy mikor az ember iszik, akkor
legjobb hallgatnia, mert így semmit sem vesznek rajta észre. Éjfél táján
maga maradt egyedül talpon a tizenkét vőlegény közül.

A mint a vőlegények elhullottak, az urak közelebb húzták székeiket a
menyasszonyokhoz s vígabban kezdtek velök enyelegni. Csak Malika
vőlegénye volt még útjukban.

– Te Péter, szólt oda fordulva hozzá a gróf úr; te ma nagyon ostoba
vagy. Máskor még a gondolatomat is ki szoktad találni, ma pedig fajankó
vagy. – Nem látod, hogy társaid már mind eldűltek és alusznak?

– Mert részegek, felelt a hajdú.

– Hát te nem tudsz részeg lenni?

A hajdú a szép Malikán felejté szemeit, s azt felelte, hogy nem!

Csarekoff belső zsebéből kivett egy marék aranyat s azt a szolga kezébe
nyomta.

– Tudsz-e részeg lenni Péter?

Péter egy ideig majd az aranyokra, majd menyasszonyára nézett, mintha
összehasonlításokat tenne magában a kettő között, hogy melyik szebb? a
menyasszony szelíd susogása, az aranyok rekedt csördülése, emezeknek
sárga fénye, amannak elpirulása? Végtére is az arany lett a szebbik.
Péter feje elkezdett szédelegni, úgy tett, mint ki nagyon kivánkozik a
föld felé, s bár a megijedt menyasszony két karjával akarta őt
feltartani, ölében elpihentetni, a vőlegény csak mind lekívánkozott a
földre, feldönté a széket maga alatt, kiejté a poharat a kezéből, s
mintha siket volna menyasszonya rimánkodásira, élettelen alakként zuhant
le az asztal alá.

Mikor azután az utolsó vőlegény is elpihent, akkor azt mondá Csarekoff
vidám társainak:

– Már most oltsátok ki a lámpákat.

A megcsalt menyasszonyok akkor kezdték csak átlátni, mily borzasztó
tréfa áldozataivá lőnek s kétségbeesve rohantak ittas vőlegényeikhez
oltalomért, segítségért kiabálva. Hasztalan, azok aludtak
felkölthetetlenül; az ajtók zárva voltak, az ablakok táblákkal fedve,
semmi kiáltás sem hallatszott többé.

– Péter ébredj! Péter ne hagyj! rimánkodék Malika, a lábainál heverő
vőlegényt erősen ölelve magához, az pedig a gyáva úgy tett, mintha
holtrészegen feküdnék és nem hallana, nem érezne semmit.

Alant az udvaron a násznép dalolt torkaszakadtából, s azt hitte, hogy az
a sikoltás, a mi a tivornya dalán keresztül tör néha, csak a vidám
jókedv kitörése.

– Isten segíts! szent szűz ne hagyj! sikoltának a menyasszonyok, midőn a
terem egészen elsötétült, – és abban a pillanatban felszakíttatott a
terem ajtaja s berohant rajta fáklyával kezében, Kozima.

Fényes öltözete össze volt tépve rajta, haja szétkúszálva, a
gyöngyhímzet összetörve tagjain, teste véres volt és összekarczolt.

– Hogy jösz te ide? rivalt Csarekoff a némberre, ki megjelenése által
örömét zavará.

– Az ablakon át; felelt a leány, kinek szilaj arczvonásait a fáklya
veres fénye még vadabbá tette.

– Őrült vagy-e? ablakod a medvék udvarára nyilik.

– Azokon keresztül jöttem ide, felelt Kozima, s a karjain alá csorgó vér
tanusítja, minő küzdelmei lehettek ottan.

– S hogy merészelsz parancsom ellen ide jőni most? kérdé dühösen
Csarekoff.

– Csak azért, hogy boszantsalak, semmi másért; szólt Kozima s a fáklyát
letűzte maga mellé, leült az asztalfő elé, a hol a háziasszonyok helye,
a magas, emelvényes székre, melyen máskor szokott ülni, midőn víg
társaság volt jelen.

A gróf reszketett a haragtól.

– Te nyomorult! tudod-e hogy mezitláb hoztalak ide, egy alsó köntösben,
egy himzetlen ingvállban?

– Tudom, felelt Kozima. Mezitláb megyek el innen, egy alsó köntösben,
egy himzetlen ingvállban; s ezt szólva, lerakta magáról selyem
öltönyeit, gyémántos nyaklánczát, arany kösöntyűit, mindent, egészen a
himzetlen ingvállig, még pillangós czipőit is, még a szalagokat is
kitépte hajából, s úgy állt meg ott, hosszú, leeresztett fekete hajjal.

– Még volt valami, a mit magammal hoztam, s magammal viszek, mondá
sötét, fenyegető tekintetet vetve Csarekoffra.

A gróf felkaczagott.

– Pártádat, ugye bár?

– Azt nem vihetem el. De hoztam magammal egy kést. Azt elviszem.
Emlékezzetek reá ti mind, hogy egy kést elvittem magammal.

És azzal egy hegyes kést keblébe rejtett.

A vendégurak Csarekoffal együtt hahotával kaczagtak fölötte.

Hahaha. Kozima meg akar mindnyájunkat gyilkolni. Jó éjszakát Kozima. Jó
éjszakát szép kis leány!

A szilaj némber még egy sötét tekintetet vetett az egész dévaj
társaságra, sötét szemeit végig jártatá a hahotázó tömegen, egyik
kezében a kés, másikban a fáklya. Mindenki ő reá figyelt e pillanatban;
és a midőn mindenki ő vele volt elfoglalva, akkor a menyasszonyok
legszebbike, Malika, felszakítá hirtelen az ablakot s egy Jézus Mária
kiáltással kiugrott rajta. Mire oda tekintettek, már kivül volt.

Kozima lassan aláfordítá a fáklyát, és kioltotta azt, s midőn a vendégek
szájában egyszerre szörnyűködésre vált a kaczaj, akkor ő kezdte rá a
nevetést, hogy őrült hahotája a velőket fagylalá meg.

És azután becsapta maga után az ajtót.

«Az úr és az ő angyalai vigyáznak az igazra, hogy lábait meg ne üsse»… A
magas emelet ablakából alárohanó leány oly szerencsésen jutott a földre,
hogy legkisebb baja sem történt. Az udvaron még akkor is ott vigadtak a
násznépek, apák, anyák, testvérei a szerencsétlen menyasszonyoknak; azok
elborzadva látták, mint hullott egyszerre közéjük a szép Malika, épen a
borozó asztal közepére, hogy minden pohár felugrott ijedtében.

A leány alig hogy meglátta apját, odarohant hozzá sikoltva: apám,
fussunk innen. Gyilkolnak, ölnek a kastélyban. Mindnyájan itt fogunk
veszni.

A félittas parasztok ijedten ugrottak fel e szavakra az asztalok mellől,
s bomlottan futott ki minden ember a kastély udvarából, a faluig meg sem
álltak.


V.

Oda fenn pedig a kastély ura boszankodva látta az ablakból, mint menekül
meg, csodálatos úton, kezei közt tartott martaléka.

– Péter! kiálta a földön fekvő hajdúhoz, ki fejét karjára hajtva horkolt
a földön. Kelj fel!

Az ember kötelességének tartá felkelni és nem aludni többé.

– Miért tántorogsz?

– Uram parancsára részeg vagyok.

– Légy józan és állj egyenesen.

Az ember egyenesen állt és nem volt részeg többé.

– Menyasszonyod az ablakon kiugrott, s apjával és násznépével el
merészelt menni udvaromból. Eredj utána rögtön, te férje vagy,
parancsolója, vezesd őt vissza. Meglásd, hogy engedelmes nőre találj,
mert a milyen jó volt eddig nálam laknod, olyan jó lesz laknod az
ólombányában, ha nélküle térsz vissza.

A hajdú megcsókolta ura kezét és eltávozott.

A falu végén utólérte a futó násznépet. Megállítá őket ismerős
ordításával. Kezében volt az a szíjkorbács, a mit olyan jól ismernek már
az engedetlenkedők.

– Hol van a feleségem? kiálta parancsoló hangon, széttekintve a csoport
között.

Malika félve húzódott apja háta mögé és nem mert felelni.

A durva férfi észrevette őt s oda ment és megragadta kezét.

– Jősz velem vissza a kastélyba!

Az öregek közbeveték magokat, hogy ne bánjék oly durván ifju arájával
házassága első napján.

– Hát ti engedetlenségre akarjátok tanítani az asszonyokat, hogy pártját
fogjátok egy szökevény némbernek, a ki az urát elhagyta? Nem ura és
parancsolója vagyok-e én az én feleségemnek, a mint ti azok vagytok a
tieiteknek, s nem ott van-e az asszony helye, a hol férje van? Uj világ
lesz-e ezentúl, hogy az asszony lesz az úr a háznál, s a férj
engedelmeskedik neki?

Ezek az okok hatni kezdettek az öregekre. Elálltak Malika védelmétől s
biztatni kezdték, hogy bizony a nő engedelmeskedni tartozik férjének s a
hol a férj jelen van, ott a nőnek nem szabad félni semmitől.

Hanem a leány leveté magát a földre s átölelve vőlegénye lábait, úgy
könyörgött neki szívszaggató hangon, hogy ne vigye őt vissza amaz
irtózatos helyre. Inkább taszítsa ki a hideg éjszakába, inkább küldje el
mezitláb a farkasok berkébe, inkább verje agyon, csak ne vigye vissza
ama kastélyba.

A vőlegény dühösen rántá fel a rimánkodó leányt lábaitól, irgalom nélkül
kiáltva rá:

– Jösz velem, a hová én megyek.

– Oda ugyan nem! kiálta akkor a háta mögött egy éles csattanó hang, s a
nagy erős férfi azon pillanatban halálnak halálával rogyott össze, oly
rögtön, oly szótalanúl, hogy még a végső hörgését sem hallá senki.
Felette pedig ott állt Kozima, fehér alsó ruhájában, mezítláb, szétszórt
hajjal, kezében egy kés, vérbe mártva.

– Te elmentél a pokolra! szólt az egy döféssel legyilkolt hajdú fejére
téve lábát s azzal villogó szemekkel fordult a bámuló néptömeghez.

– Hát ti nyomorultak, mit bámultok reám? Nem tudjátok-e, hogy mi
történik a kastélyban? Nem pirultok-e a gyalázat miatt, a mi fejetekre
száll le? Nem emlékeztek-e az ütlegekre, fogságra, sanyargattatásra, a
mit annyiszor szenvedtetek igaztalanul, nincsen-e késetek, fejszétek,
fogatok, hogy azt megtoroljátok? Ha kutyák vagytok, hűséges kutyái a ti
uraitoknak, nincs-e egy köztetek, a ki megdühödjön s megmarjon
mindnyájatokat, hogy veszetten forduljatok ellenök?

Valóban ez az egy veszett fenevad ő maga volt. Ádáz szavai a víziszony
titkos mérgeként hatották át a csendes emberek idegeit, hogy elkezdtek
szemeik vérben forogni, kezeik késeiket keresni és ajkaik szitokkal
telni meg.

– Mire vártok még? Ez a vér többet kér. Vagy a mienket, vagy a
többiekét. Rohanjatok haza! Ragadjatok kaszát, ásót, vasvillákat,
reggelre hire hamva sem lesz gyilkosaitoknak. – Tűzbe, vérbe temessétek
valamennyit.

A végszavakat általános vészordítás fojtotta el. A felbőszült tömeg
kiáltozva rohant fegyvereiért, s félóra mulva egy egész zendülő tábor
hullámzott a kastély felé, elől a két leány ment: Kozima és Malika, a
zendülés véres fáklyáival, véres késeivel. Nem két leány, két vészangyal
volt az, kik elfelejtkezve leányi voltukról, maguk rohantak legelől az
ostromlott kastélyra.

Ott minden ittas volt ebben az órában már. A csatlósok, hajdúk a
pitvarban hevertek torkig elázva, csak néhány diadalmas úr dalolta még
tivornyadalait a kastély ivótermében.

A nagy lármára ezek is felriadtak, s a mint meglátták a fenyegető
veszélyt, hirtelen puskára, kardra kaptak, s azzal véres verekedés
támadt a palota csarnokaiban. A parasztok kaszái, cséphadarói nem sokat
értek a kard és pisztoly ellenében; a felriadó cselédek, vadászok
mindinkább kiszoríták a zendülő pórokat, míg a tornácz elején sikerült
egy vasrostélyt lebocsátniok, mely egészen kizárta a támadókat.

Háromszor rohant Kozima maga a vasrostélynak a parasztokkal, hogy azt
sarkaiból kivesse. A zár nyelve meghajlott a nyomás alatt, de nem tört
el; a leány mellett álló pórokat mind lelövöldözték, csak őt nem érte a
golyó.

Ekkor egy pokoli terv fogamzott a leány fejében. Visszahívta a
zendülőket a kastély udvaráról, hol az ablakokból boszúlatlanul
lövöldözték le őket. A kapu előtt megállítá a tömeget.

– Hordjatok ide köveket és gerendákat, temessetek be velök minden
bejárást. Ne lehessen egy ajtót is kinyitni.

A mint ez megtörtént, akkor hosszú szurokfenyő póznákat hozatott elő,
azoknak végét meggyujtá fáklya gyanánt.

– Most kinek lesz bátorsága ezeket a pinczeablakon lenyujtani?

A megriadt népség hallgatott.

– Jerünk mi ketten Malika.

És a két leány felvett két hosszú égő fáklyát s a pinczeablakhoz futott
vele.

A terem ablakaiból tiz-húsz lövés fogadta őket. Egy sikoltás
hallatszott, Malika kiszenvedett.

De Kozima elérte a pinczét.

Az a pincze az egész kastély alatt végig vonult és tele volt nagy
hordókkal, a mikben égett bor volt eltéve.

Kozima lenyujtá a kanóczot s feltaszítá vele a legközelebb álló hordó
dugaszát.

Azzal be volt végezve az egész munka. A leány visszafordult, s hátra sem
tekintve, csendes léptekkel tért vissza társai tömegéhez.

A pinczében egyszerre lángra kapott a borszesz; az első hordót a mint
szétveté az égő borlé ereje, a kék folyóláng szétterjedt az egész
pinczében; néhány óra mulva egyes hangos durranás jelenté, hogy ismét
egy hordó pattant szét; nemsokára minden pinczeablakon világított elő az
a kékes, zöldes láng fénye, mely olyan halottszínt adott a körülállók
arczainak.

A zendülőknek csak körül kellett állniok a kastélyt a golyók járásán
kivül és bámulni azt a pokoli látványt, a mi előttük kifejlődött.

A mint az alulról jövő láng lassankint átmelegíté az épület boltozatait,
elkezde a kastély termeiben rémes ordítozás támadni; a bennlevők érzék a
nőttön növekedő hőséget s a berakott ajtókon nem menekülhettek ki.
Eleinte emeletről-emeletre, végre a padlásra szorultak fel, s midőn a
kék lángok lassanként veresre váltak s a palota ablakain kezdtek
kilövellni, egy eget verő ordítás hangzott az éjszakában, melyre az
ostromlók vérszomjas kaczagása felelt.

Csak egy embernek volt bátorsága megkisérteni a merész ugrást a
háztetőről az ostromlók közé, az Csarekoff volt.

Estében kitörte lábát, de azért oroszláni erővel védte magát, míg a
sokaság le nem verte. A legelső kés, a mit szivében megforgattak,
Kozimáé volt.

És ettől az éjszakától számított húsz nap alatt hatvanhét nemesi
kastélyt égetett fel a fellázadt pórság, s a zendülés elterjedt Ukrania
határáig, leirhatlan borzalmakkal fertőztetve be minden darab földet,
melyen átvonult.

A leghunyászabb nép a legirtózatosb, ha egyszer kitör; sehol sem oly
irtózatos a lázadás, mint az északi szláv és a chinai fajoknál.

Végre sikerült a kormánynak elfojtani azt.

A vezetőket, a legkitünőbb harczosokat elfogták, a boszúvágyó nemesség
példás büntetést követelt fejökre. A büntetés megadatott. A hirhedett
lázadók küldessenek a kaukázi hadsereghez, s ha Isten úgy akarja, hogy
bűneik miatt meghaljanak, haljanak meg hazájokért küzdve.

A főnemességnek pedig tudtul adatott, hogy ha még egyszer jobbágyaik
fellázadnak, a nagy tanács a jobbágyok örökváltságát fogja indítványba
hozni; mert vagy tudjanak a földesurak jobbágyaikkal kegyesen bánni,
vagy tudjanak velök birni.

Az orosz jobbágyok örökváltsága még most sem jött létre. Sorsuk most is
az, mi régente volt.

Adjatok hálát az Istennek ti, kik boldog határainkon belül laktok.



A SZÖKEVÉNY.[1]


I.

1808-dik az év. Március 18-dika van. A franczia hódító sereg elfoglalta
már Spanyolországot, a király már Mexicóba készül futni, midőn a spanyol
nép Aranjuezben kitűzi a harczi zászlót, s elhatározza, hogy megmenti
Spanyolországot és a királyt, VII. Hernandot, a frank uralom alól.

A hír befutja az országot; a főváros örömünnepet ül, Madrid egy éji
délibáb, hol a rengő fénytengerben magas csillámló paloták árnyképei
tünnek elő az elborult ég homályából, körülszegve fényes tüzes
vonalokkal, miket ezernyi lámpák sorai képeznek. A Manzanaresparti
paloták homlokzatára tűzbetűkkel van felirva e szó: «la libertad», s
távolabb a halászkunyhók lakója is kitette gyertyáit ablakába, s
szomszédaival a Cortes összehivásáról beszél.

A Manzanares fekete tükrén egy tűzcsoda tünik elő, egy horgonyra kötött
bárka, lámparagyogványnyal szegélyezve; mécsekkel kirakott kerek
ablakai, mint egy tengeri szörny tűzkarikaszemei rémlenek a messzeségbe.

A pompás kőhíd oszlopairól tarka röppentyűk szállnak fel az elborult
égre, mintha erővel csillagokat akarnának rá felrakni, a felküldött
meteor elpattan a magasban, kék, zöld és rózsaszín csillagokat szórva
szélylyel, mik halk hullással szállnak vissza a víz színére.

S a kivilágított utczákon forr és tolong a néptömeg, csupa vidám, csupa
lelkesült arczok; senki sem tudja, mi történt vele, minden szív kinyilt,
minden ajk megtanult beszélni szépről, csodásról, nemesről.

Néhol «viva!»-rivalgás közt egy nyilt kocsi halad végig, a benne ülő,
mintha mindenkinek közel barátja volna, mosolyogva köszöntget
jobbra-balra; s utczáról-utczára tovább-tovább halad a vivakiáltás, az
ablakokból integetnek a fehér kendők, az erkélyekről hull a virág, a
fölemelt kalapok hintálnak a légben, a diadalívek zászlóit lobogtatja a
szél, a buen-retiroi várfokról dörögnek az ágyúk üdvlövései. – Ez
üdvözölt férfi Infantado herczeg, Hernando pártvezére.

És az egész tündéri tünemény fölött egy bűbájos jelenet tünik ki
magasra. Az éj sötétében, az ég magasában egy roppant tűzkorona. A
buen-retiroi erősség köröskörül kivilágított alakja az, mely a távolban
és magasban úgy látszik, mint egy óriási égő korona, mely a fekete
éjben, hol ég és hegy összefoly, mintha a puszta légben függne.

A buen-retiroi paloták közt egy nagyobb erkélyes épület első emelete van
fényesebben kivilágítva, mellette mindjárt egy ódon sötét épület
következik, melynek szűk ablakai közül csak egyetlen egyben van két szál
gyertya kitéve.

Azon sötét épület… a börtön. Lakóinak nagy része az év elején az
általános kegyelem utján megszabadult, csupán egy maradt benn, egy
élethosszú fogságra itélt bűnös, ki ellenét szerelmi boszúból ölte meg.
Ez börtönében maradt az adott amnestia után is, az ő bűnét ember nem
bocsáthatá meg.

A fogoly hallá az örömrivalgást a városból, látta a kivilágított
épületek sorait, olvasá a homlokzataikra irt szót: «la libertad», s két
gyertyát kitett ablakába – a szabadság emlékére.

A külmozgalmak zaja felhatott börtönéig; a nélkül, hogy tudná mi az?
Látta, hogy az emberek örülnek, ujjongnak, boldogok; a nélkül, hogy
tudná miért? Négy év óta volt már börtönében, s ismeretlen volt előtte
minden, a mi azon kívül történt.

Kikönyökölt szűk vasrostélyos ablakába, elbámult a kivilágított nagy
város, a diszelgő menetek, a hullámzó tömegek, az alig haladható hintók
sorai felett. Egy-egy szót iparkodott elolvashatni az átelleni
transparentek égő soraiból. E szó mindig ez volt: «la libertad». Egy
hangot tudott kivenni a nép zavart kiáltozásaiból, e hang volt: «la
libertad».

A tömlöczével szomszéd emeletes ház ablakai is körül voltak rakva
sokszinű lámpákkal, az első emeleti termekben vidám zene hangzott, a
tánczolók tünékeny alakjai futó árnyékokat vetettek az ablakfüggönyökre.
Olykor neki hevült ifjak s lenge hölgyek jöttek ki a zászlókkal rakott
erkélyre, utána dúdolva a belül hangzó fandangó tűzhangjait, az utczán
karöltve vonult végig egy-egy örömittas férficsoport, lengő tollakkal
kalapjaikon, miket lobogtatva emeltek meg az erkély alatt, lelkesülten
hangoztatva: «El rei Hernando!»

«Viva!» hangzott alá az erkélyről, «fogadj isten»-képen, s a víg zene
hangjai elnyelék a lassú beszélgetést.

– Mi történhetet itt? hogy annyian örülnek. Tömlöczből szabadult-e ki
annyi ezer ember, hogy úgy vigad? Börtön volt-e mind ez a sok épület,
hogy úgy ki van most világítva? Mint tánczolnak ide át! Minden ember
olyan boldog… A fogoly elmélázva nézte ablakából az örvendő világot.
Csak ő volt rab, csak ő nem érté azon lelkesülés hangját, mely börtöne
magányáig felhatott. Egy hónap előtt még fogolytársait hallotta zörögni,
énekelni, neszezni a mellette levő szobákban, most azok is úgy
elnémultak. Mind kiszabadult valamennyi, csak ő maradt hátra, egyedül a
nagy szomorú épületben. Egy napon rivalgó néptömeg jelent meg az épület
előtt. A négyszögű udvaron valami kegyelmezést olvastak fel; hallá, mint
nyiltak meg a szomszédszobák ajtai, egyenként mint találkoztak egymással
és rokonaikkal, ismerőseikkel a kiszabadulók, hogy sírtak! hogy
nevettek! mind ott mentek el ajtaja előtt, az eltávozók töredékszavaiban
hallható volt a megtébolyító öröm kifejezése. Minden szoba kiürült. Este
felé csöndes, viszhangos lett a nagy épület, sehonnan sem jött egy
sóhajtás, egy lánczcsörrenés. Csak ő maradt ott egyedül; – jobbról,
balról, alulról, felülről eltávoztak a szomorú szomszédok, mindegyikért
eljöttek az örülő barátok, a búcsúzó börtönőr, csak ő érte nem jött
senki.

Négy év óta hozzászoktatta magát azon gondolathoz, hogy börtönéből csak
a síron keresztül van szabadulás. Megszokta az egykedvű sétát az ajtótól
az ablakig, s ismét vissza. Megismerkedett a nagy pókokkal, mik
évről-évre ugyanazon szögletben üték föl magányos tanyáikat, megosztva
vele börtöne unalmas magányát. Midőn estenden fuvoláját elővéve,
ábrándos dalt játszott rajta, előjöttek a pókok rejtekeikből, kiugráltak
hálóik széleire, elébb tovább tánczoltak a falon, megállva s ismét
közelebb, közelebb futosva hozzá.

Négy év alatt saját életrendszert alkotott magának, minőt szoktak
rendesen a rabok, kik megtudtak nyugodni a rájuk mért sorsban. Ének,
fuvola, rajzolás, viaszalakidomítás, magányos séták és a kedvencz pókok
időjósló mozdulataira figyelés foglalták el a rámért napokat. Oly
időtöltések, mik a foglyot megóvják a gondolkozástól s a mire az vezetni
szokott, a megőrüléstől. S ha mégis előjöttek olykor a rettegett, az
álomijesztő eszmék, iszonyú képek a mult emlékeiből s a jövendő
sötétéből, azon semmivé tevő gondolat, hogy a mult visszahozhatlan, a
jövendő örökkévaló és a jelen egy feloszthatlan percz négy börtönfal
közé szorítva, akkor kiült ablakába, elkezdé az alant látszó házak
tetőin egyenként sorban számlálni a cserepeket, míg e gondolatölő
munkában agyonfáradva zsibbadt el a lélek.

Nyáron kenyérmorzsákat hintett ablakába. A kis madárkák odaszoktak rá,
felültek vasrostélya pálczáira s enyelegtek, énekeltek, czivakodtak.
Télen kis vaskemenczéje mellett ült, melyet belülről lehete fűteni,
elmélázott az izzó parázson. A tűz látása oly jó arra, hogy a lelket
elvonja önmagától. A láng tánczol jobbra-balra, a szikrák futnak
fölfelé, valami úgy pattog, ropog a tűzben, a parázs sötét vöröse mindig
fénylőbb fehérbe megy által, azután ismét fekete hamufátyol támad
körüle. Egyik hasáb a másik után kialszik, az utolsó parázs is elhamvad.
A lélek fáradtan tér meg aludni, maga sem tudja, merre járt azalatt?

Ez egész börtöni életrendszerét a rabnak ez egy nap semmivé tette.
Izgatottan, kábult fővel hagyta oda ablakát, levetette magát hideg
ágyára, lecsukta szemeit. Nem tudott aludni. A külzaj, a szomszédház
zenehangjai fölverték fektéből. Fölkelt s nyugtalanul járta végig
tömlöczét. Nagysokára elcsendesült az utczák moraja. Azt hivé, hogy most
már nyugodtan fog alhatni. Lefeküdt. De az utczák zaja még most is
füleiben zúgott. Lelkében viszhangzott a minden oldalról jövő kiáltások
hangja; szívének érverése nem hagyta pihenni, a vér lázasan tódult
hevülő agyába. Millió, millió hangot képzelt hallani.

Lázasan ült fel ágyában. Kezével végig simítá homlokát. Oly forró volt
feje és keze oly hideg. Az ablakban végig leégtek a gyertyák.
Hallgatózott, nem hallik-e kívülről valami emberi hang, mely szétriassza
lelke kisérteteit? Csöndes volt minden. A szögletben egy légy fogta meg
magát valamelyik pók hálójában, a pók köröskörül futkosta, összébb vonva
körüle fonalait. A légy oly szánalmasan döngött a halálos tusa közt. Az
embernek oly rosszul esik a haldokló rovar e hangját hallani.

– Hah, te is? te is börtönőr vagy? kiálta felugorva fektéből a fogoly s
odarohanva a pókhoz, kiszabadítá a faggatott bogarat s valami
könnyebbült érzéssel nézett utána, a mint az e megmenekülés örömében
vígan dongva repkedte körül a szobát.

A pók eltünt a szögletben. Hová lehetett? gondolá a fogoly magában, a
mint visszatért lelkébe az az undorító borzadály, mely e sötét állatok
iránt az emberrel vele születik.

– Hová lettél te leskelődő állatgyilkos? kezde a fogoly a pókhoz
beszélni, különös boszúálló gyűlölettől áthatva. Azért jöttél börtönömbe
lakni, hogy látogatóimat fojtogasd? Kipusztítalak innen néma
méregkeverő; nem fogsz itt e kedves, eleven, napban repkedő, aranyszemű
állatkákra leskelődni többé! s ezzel fölvett a szögletből egy seprőt s
kereste vele a pókot, az elfutott szétdúlt hálójából s végig szaladva a
falon, a vaskemencze csöve mellett, hol az a falba volt róva, ismét
eltünt szemei elől.

A fogoly felállt egy székre, gyermekes dühvel, mi lélekállapotának volt
természetes kifolyása, üldözve laktársát.

Az egészen eltünt előle.

Kereste és sehol sem találta… Végre észrevevé a hasadékot, mely a fal és
a kürtőcső mellett támadt, a pók azon menekült ki.

A fogoly lelkében egy gondolat támadt.

– Ha te kimehettél itt, miért ne mehetnék én is itt ki?

E gondolat gyökeret vert lelkében. Megszabadulni! kimenni innen, lenni
szabadnak, mint más, ujjongva rohanni végig az utczákon, mint annyian.

Lefeküdt ágyába, a gyertyák elaludtak, sötétben maradt.

«Megszabadulni!» lebegett álmatlan lelke előtt.


II.

A szomszédházban vígan szólt a zene.

E palota donna Serena de Reynos tulajdona volt, kinek termeiben ez este
népes társaság volt összegyülekezve; a vidámabb, könnyebb lelkületű
hölgyek és lovagok a tánczteremben mulattak, kedélyes, könnyelmű
beszélgetés, önfeledő táncz között. A mimosa bosquetek megett, mik a
szögletekbe voltak rendezve, egyes susogó párokat lehete látni, titkos
szóváltásban s ismét tova röppenni, ha egy észrevevő szem pillanta
feléjök. Nehány öreg grand járt ide-amoda, a fáradt, lihegő sylpheket
elfoglalni hizelgő coquetteriával, míg ismét tova szálltak.

A zongorateremben ezalatt a komolyabb, patheticusabb lelkületű vendégek
települtek le, politizáló férfiak, critizáló dámák, kik egyenesen nem
tartának igényt a tánczolhatásra, de azon esetre, ha mégis valakinek
eszébe jutna, közel akartak lenni, a nélkül, hogy várakozni látszanának;
tánczszünetek közt néha egy éltesebb divathölgy foglalt helyet a
zongoránál, a legművésziebb darabokat verve le rajta s az obligát
csodálók bámulatára olykor batist kendőjét az elefántcsont lemezekre
vetve s úgy játszva az eltakart láthatlan billentyűkön.

A mellékteremben éltes dámák ültek whisztasztalaik mellett, hadvezéri
komolysággal foglalkozva robbereikkel, míg a kis elegans boudoirban, hol
egy asztalon lapok, könyvek és aczélmetszetek voltak izléses
rendetlenségben szétrakva, egyes egyedül ült valami mogorva vendég, a
képeskönyvekben lapozva.

A háziasszony ez alatt teremről teremre járt, vendégei mulatságát
fűszerezve, gazdagítva, nemesítve, kellemes ötleteivel.

A tánczolók a nélkül is jól mulattak, hanem a zongorateremben mindjárt
akadt egy magas, kopaszhomlokú férfira, kinek máskor oly jókedvű arczán
most oly hontalan rosszkedv, vagy szórakozottság, vagy unalom látszott
helyet foglalni.

Odasimult hozzá, kezét vállára tevé: – Ön rosszul mulat? önnek nincs
kivel vitatkozni?

A megszólított elnevette magát.

– Valóban, szép úrnőm, semmim sem hiányzik egyéb; ezek a gyerekek itt
mindent ráhagynak, a mit mondok. Nincs kivel disputálnom.

– Lesz mindjárt. Rögtön hozok egyet, szólt tréfásan mosolyogva a grófnő
s széttekinte vizsga pillanatával s ekkor meglátta a zongoránál ülő
divathölgyet, ki ismét bámulatot követelő arczczal játszott a zongorára
terített zsebkendőjén keresztül. Akadt is egy pár meghasonlott kedély, a
ki ott állongott a csodájára.

– Ah, minő szemfényvesztés ez megint, jó Zia! szólt odaszökelve donna
Serena, hisz ez nem művészet, csak mesterség, játssza ön e helyett
inkább a «la hija del campo»-t; ah azt ön pompásan szokta játszani;
meglássa, több hatást fog vele elérni.

A jó dáma megfogadta az intést s az ismert induló legelső accordjaira
felhangzó taps és éljenzaj a szomszédteremből bizonyítá, hogy donna
Serena nem csalódott.

Donna Serena ez alatt a szomszédterembe suhant, hol éltesebb hölgyek
ültek kártyaasztalaiknál; egy whisztező dáma mellett félig elrejtve ült
egy ifju szőke asszony, nem látszott részt venni semmi mulatságban,
egészen félrevonult.

Ez egy bájos angol nő volt, kit egy év előtt fiatal spanyol caballero
vett nőül. Egy szelid, halavány teremtés, nagy, mély kék szemekkel,
hosszú fürtös selyemhajjal, szende, komoly, gondolkozó arczkifejezéssel.
Egyszerű fehér creppruha volt rajta, melybe gyöngéd szinezetű selyem
virágfüzérek voltak szőve.

Donna Serena odahajolt a szende, gondolkozó hölgyhöz s e szókat súgta
fülébe:

– Férjed megérkezett.

A hölgy arczán könnyű rózsaszín hajnallott végig, szemei egében futó
csillagok villantak le. – Csak maradj, biztatá őt Serena, ide fog jönni.
Az angol hölgy visszaült helyére, jóval izgatottabb, mosolygóbb
arczczal, mint azelőtt.

Serena sehol sem lelte, a kit keresett. Végre betekintett boudoirjába.

– Ah ön ide rejté magát! kiálta, rátalálva a könyvek és ujságok közt
turkáló férfira. A hajlam elárulja magát; ön nem tudja megtagadni a
tudóst, a hol könyveket lát. De így elbúni! Nem szokott ön tánczolni?

– Arra vén ember vagyok, úrnőm, felele a megzavarodott férfi, ki
minthogy tudósnak hallá magát gyanusítani, jogot érzett magában
bétiseket mondani.

– Tehát jőjjön velem, monda a házi nő, karját a makacsul ülve maradó
democratáéba öltve. Valakivel meg akarom önt ismerkedtetni.

– Vajjon? kérdé a férfi, még mindig ülve maradva.

– Don Aquiles de Mendoza.

– Ah, a derék férfiu, kit don Godoy jobb kezének neveznek, bár inkább
nevezhetnék balkezének, mert szüntelen ügyetlenségeket követ el! kiálta
föl kaczagva a férfi. Ez érdekes találkozás lesz! S azzal hagyta magát a
grófnő által keresztül vezettetni a teremeken s a magas, kopaszhomlokú
úrral, ki disputáló társat keresett, szembesíttetni; donna Serena azzal
magukra hagyta őket s mire a terem tulsó oldalához ért, egy hamiska
pillantást vetve vissza, elégülten látta a két férfit neki hevült
arczczal vitatkozni. Tűzben, lángban állt mind a kettő.

A jó tiant ez alatt kidült a physikai fáradság miatt a zongora mellől.
Soha nagyobb hatást még nem aratott művészeténél fogva, a dicsőség és
fáradság miatt csak alig lihegett.

– Ön felülmulta ma önmagát, szólt Serena nagynénjéhez oly hangon, melyet
szabad volt komolynak is, tréfának is venni.

– A fiatalság el van ragadtatva, kedves öcsém; ha még hallhatnám tőled
«a maurok búcsúdalát Cordovától», ez est örömei semmi kivánni valót sem
hagynának számomra hátra.

Serena észrevevé az ajánlatból, hogy a jó tante halálig kifáradt
kedvencz művészetében s így lehetetlen volt azt el nem fogadnia. Leült
tehát maga a zongora mellé s elkezdé játszani «a maurok búcsúdalát».

A legelső accordokra elcsendesült a szomszédtermek zajos mulatsága, a
vigadók halkan, ihletten gyülekeztek a zongorázó hölgy körül, minden
szem rá volt függesztve.

Mintegy harmincz éves lehetett a szép háziasszony; azon korban, midőn az
európai nők legszebbek szoktak lenni. Nemes vonalmú arczán valami
fönséges lemondás szenvedése volt megdicsőülve. Mondják, hogy több év
előtt nagy szerencsétlenség történt vele. Senki sem beszélt róla
örömest.

A mint ujjai végig futkostak a zongora elefántcsontjain, e fehér,
csaknem átlátszó alabastrom kezek, azon dalt költve hangra, melynek
szerzője, öndalától lelkesülve, midőn azt bevégzé, főbe lőtte magát;
karcsú, deli őztermete felmagasult ilyenkor, szemeiből valami
földfeletti fény sugárzott elő, fehér homlokán úgy reszkettek az
ébenfekete fürtök. Szótlan ajkairól beleszólt a sóhaj a bús, a lelkesítő
zengeménybe. Minden hanglejtés, minden érzelemcsendület, mely a húrok
alól kiszabadult, meglátszott élveteg arczán, melynek vonalain szép
lelke látszott honolni. A szelid őrjöngést, mely e dalban szerte ömlik s
annak szenvedélyes változatait, a búskomor ábrándokat, a fájdalom óriási
nyomását, mely alatt az erős lélek sír, a gyönge megőrül, együtt kisérte
szép lelke; arcza fehér volt, mint a liliomlevél; ajkai rebegtek; szemei
egén mintha felhők vonultak volna végig csöndes repüléssel; habkeblén
reszketett az odatűzött halavány kék jáczint… És mikor azután jöttek a
végkitörés kétségbeejtő haraglobbanásai, a szomorú dicsőség sötét piros
reménye, vad, volcanhevű hangok viharos zenéje, akkor arcza kigyulladt,
a belső égés lángja viszfényt vetett reá, szemeiből brilliantvillámok
löveltek szét s félig nyilt rózsapiros ajkain egy dicsőűlt, elragadó
mosoly hasadt meg, melyért éltét vetné oda akárki. Azután ismét
alászállt a dal, ellassult, haldokolva, sírva, sóhajtva elenyészett,
mint a hattyú végső szárnycsapása. A szép hölgy arcza fehér lett ismét,
mint a vadrózsa levele, lehajló pilláin egy könycsepp gyémántja
ragyogott.

Minden arcz felé volt fordulva, minden lélek lelke után repült. Nem egy
ifju kebléből szakadt fel titkos, önkénytelen sóhaj. Senki sem érzé
magát elég magasnak arra, hogy őt elérhesse. Nem volt méltó senki arra,
hogy őt birja. E magasztos alak előtt hódolattá, imádássá változott a
szerelem. Örömet nem adott ő senkinek, de a fájdalom, mely tőle jött,
sokszor édesebb volt minden kéjnél, a mit asszony adhat. Úgy kellett
neki virulnia, mint az egyetlen virágnak, melyből nincs több, hogy
mindenki örüljön neki és senki le ne szakítsa, melynek birását irigyelné
az ember saját magától is.

Mindenki el volt ragadtatva, még a két vitatkozó politikus is annyira
elfeledkezett magáról, hogy egymás karjába füződve merengett a lelkesült
hölgy arczán.

E pillanatban egy újonérkezett férfi tolakodott keresztül a méla
vendégcsoporton, piquant arczával keresztültekintve az előtte állók
fejei fölött. Hegyes spanyol szakálla, sovány, satyricus arcza, nagy
szellemi erőt eláruló homloka, villogó szemei, miknek egyike elé egy
négyszögű szemüveg volt szegletbe szorítva, sajátságos föltünést adtak
külsejének, mely egyike volt azoknak, a miknek gúnyora a társadalmi
körök ostora szokott lenni.

A mint Serena észrevette az érkezőt, hirtelen mosolygó arczczal szökött
fel zongorája mellől s vendége elé sietve, azt kézen fogta s bemutatá a
társaságnak:

– Don Jacinto unokabátyám!

A kör rögtön széttágult az érkezett előtt, helyet adva neki, míg az
fixirozó tekintettel nézett szét a vendégseregen, mintha senkit sem
ismerne meg közülök.

Legelébb egy fiatal őrnagy ugrott elé, egy szép, pörge bajuszú lancier s
katonásan rázta az érkezett jobbját.

– Kicsoda ez az ember? kérdé a gróf félretekintve, comicus vértagadási
minával. S azzal tetőtűl talpig mustrálva megköszöntőjét. Te volnál az
én sógorom travestált árnyéka, a ki két hónap előtt az egyetembe volt
temetve?

A társaság felkaczagott.

– Oh még többen is vannak itt idegenek, a kiket két havi távollét után
nem fogsz megismerni, szólt tréfásan Serena s a csoportozat közé nyúlva,
a szép nyúlánk angol hölgyet vezeté a férfi elé kézen fogva, ki örömtől
derült arczczal nyujtá felé kisded, szépidomú kezét s édes csengésű
hangon és a legtisztább kastellan kiejtéssel mondá spanyolul: «hozott az
ég, kedves férjem.»

Donna Serena örömében gyermekiesen tapsolt kis kezeibe, maga a gróf is
elfeledé egy pillanatra magát s míg arczán a gúnyoros kifejezést a
legédesebb meglepetés öröme váltá fel, odahajolt szép neje kezéhez s azt
szenvedélyesen, indulatosan megcsókolá. Midőn arczát fölemelte, az
előbbi kötelőzködési szenv kaczaj közt tért vissza arra.

– Ah! kiálta nevetve Serenához, te az én nőmből, míg oda voltam,
valóságos kedves kis… papagályt csináltál.

– Azt hiszi ön?

A két nő jelentékeny pillantást váltott egymással.

– Azonban, hogy annyi ismeretlen után egy pár ismerősre is találjon ön
nálam, szólt Serena a grófhoz, ime forduljon ide, s azzal a két
politizáló férfi elé állítá őt.

A gróf ajkán egy komikus «Hah»! lebbent ki, mint egy rögtön elfojtott
kaczaj kezdete, melyet egy még mulatságosabb néma főhajtás követett,
miközben a gróf mómusi arczkifejezéssel igen észrevehetőleg keresztett
vetett magára. – A democrata észrevette s nevetve szólt:

– Ugy-e, édes gróf, nem jó az ördögöt a falra festeni!

– Plane kettesével. Ha látná don Manuel Godoy saját jobb kezét don
Escoiquiz karjába fűzve!

A két férfi csak ekkor vette észre, hogy karöltve áll s egyszerre
kiemelte karját, míg a gróf nevetve tolta magát közéjük, mindkettőt
karjára fűzve.

– Legyek én önök közt az összetartó kapocs.

E perczben megnyiták a szolgák az étterem szárnyajtait s a spanyol
etiquette ellenére a vendégek egymás kinálgatása nélkül siettek az
asztalokhoz.

Itt lehete együtt látni az egész vendégsereget, mely eddig a többi
termekbe szét volt oszolva s ekkor tünt fel legszembeszökőbben: mily
sajátságos alkatrészekből volt e társaság rendezve.

Az akkori napok minden szinezetű és véleményű celebritásai, büszke
grandok, még büszkébb republikánusok, egy-egy elhirhedett költő, majd
ismét egy vénebb katonatiszt, amott egy falhoz támaszkodó ujságiró,
fiatal, sötétarczú népszónok, vén mosolygó hidalgok s mind e különnemű,
fajú és érzelmű tömeg, a közte elömlő hölgyvilág által, mint egy
virágkoszorúval egymáshoz kötve, egybeolvasztva.

– A szándék szép, monda Jacinto Serena karját magáéba fűzve, te közel
akartál bennünket egymáshoz vezetni; most jer tekints szélylyel és
számítsd fel a hatást, melyet eszközöltél. S azzal körülvezette szép
rokonát a teremben.

– Nézd e becsületes embereket, szólt Serenához, mi alatt úgy tett,
mintha egy süteményről levett czukorfiguráról beszélne neki, melyet
kezében tartott; mint külön vonják most is magukat. Egyik szögletben egy
csoport, másikban a másik. Csak akkor szólnak egymáshoz, a mikor
összevesznek. Nézd, amott a békefőnök egy párthíve jött össze don
Infantadó egyik emberével; don Manuel emberének arcza savanyú, az
Infantadoé mosolyog. Most meglátják egymást. Nem kerülhetik ki.
Egyszerre a manuelita kezd el mosolyogni s az Infantadoé ölt komoly
képet. Szólnak egymáshoz egy pár szót s azzal elfordulnak. Most ismét a
béke emberének képe lesz hosszú, míg amaz szakállába nevet. Lehetetlen
ezeket amalgamázni, édes madame Rolandom.

A grófnő kivonta karját Jacintoéból, a gróf ezzel elhagyott
democratájához sietett, kivel don Godoy jobb keze ismét nagy vitában
volt, egyik ujját annak gomblyukába akasztva.

– Mondjatok egy toasztot, szólt don Jacinto, szétválasztva a két
szellemi gladiatort.

Don Aquilez rögtön fölemelkedett s egy-két elmés és ragyogó mondatban
felköszönte mindent, a mi az összegyűltek előtt becses volt:
Spanyolországot, don Hernandót, de la Romanat és a győzedelmet.

A poharak zajosan csörrentek össze.

A toaszt a democratának szállt. Ő állt elébe. Röviden, mint szoká,
virágos szók nélkül, de tiszta gondolattal mondott egy felköszöntést a
szép úrnőre. Tulajdonkép ez is Spanyolországnak volt intézve, de az volt
benne a jó kivánság tartalma, hogy adjon az Isten neki sok ily nemes,
ily magaslelkű hölgyet, mint ő.

A felköszöntés don Jacintónak szállott. Ő is fölemelé poharát, egy
pillanatot vetett az aranyló nedvben felfutó gyöngyökre, mik fehér
tajtékká pezsdültek a pohár koronáján s röviden így szólt:

– Áldja meg az Isten azokat, a kik a jövő esztendőt megérik.

A kinyújtott pohár megállt az emberek kezében. A bor megfagyott az ajkak
előtt e szavakra. Senki sem tudta, hogy saját magát nem feledi-e ki
ezúttal azok közül, a kiket éltet. Többen kedvetlenül hátat fordítottak
a grófnak. A hidalgo fölkelt a kis kerek asztaltól, melyhez letelepedett
s a democrata tenyerébe könyökölve mondá félig magában:

– Meglehet, hogy azok nem mi leszünk.

A csüggesztő hatást, mit a gróf toasztja előidézett, nem lehetett észre
nem venni. Egy pillanat alatt felkeserült mindenkiben a politikai
pártszenvedély. Az emberek gúnyosan, keserű arczokkal fordultak
szomszédaikhoz, de senki sem szólt.

E pillanatban a meghasonlott társaság közepére lépett Serena grófnő.
Karján vezette az ifju angol nőt, Don Jacinto gróf nejét.

– Egy pillanatnyi csendet kérek, szólt az egybegyűlt férfiakhoz; azok
helyet nyitottak neki.

Az angol hölgy halványan állt meg a középen. Nagy, sötétkék szemei
merengő nyugalommal néztek fölfelé, hosszú fürtös selyem haját hátra
simítva, egy lépést tőn előre, megszorítá Serena kezét s azzal
magasztos, ünnepélyes arczczal, s bájos, édes rokonhangon Camoensnek
egyik halhatatlan költeményét: «Granada ostromát», mely csak kéziratban
forgott, de melyet minden spanyol ismert, kezdé elszavalni.

Mint egy galvanicus villanyszikra ütött végig a társaság lelkén ez
ismert dal szava, egy idegen hon leányától elmondva, ki még egy év előtt
Spanyolhonnak sem földét, sem nyelvét nem ismeré. A szent hangok
melegítő borzalommal lepték meg a szíveket. A lélek kilopta magát a
szemekbe, mik a bűbájos idegen ajkáról lesék le a honszerelem ismert, de
elfelejtett parancsszavát. Mindenki közelítni érzé magát azokhoz, a kik
körüle álltak.

Mint lángoltak az arczok e pillanatban köröskörül, mint feszültek a
karok izmai, mint szikráztak a szemek.

Mint tágult a kebel, mint keresték a szemek az eget.

Midőn végére járt a dal, nem lehetett tovább kiállani. A gróf szemeiből
kicsordult a köny, oda rohant neje lábaihoz. Kezét megragadta,
csókjaival elhalmozá. S nem szégyenlé senkitől, hogy szeméből a köny
pörög, mert hiszen sírt minden ember.

Az összezördült pártfelek egymás kezét szorongatva törülték le
könyeiket. A testvérek egymásra ismertek erről, hogy midőn közös
anyjukat hallák említeni, mindenik szeméből kicsordult a könyű.

– Győztél nő! monda a gróf Serenához fordulva. Ajándékba adtál bennünket
egymásnak; s azzal szép nejét karjára fűzve, eltávozott.

A többiek is követték egymás után. Ily ünnepélyes jelenet után frivol
mulatság nem töltheté be a kebleket.

Mindenki jobbnak érzé magát, mint volt az előtt. Mindenki tett magában
valami szent, nagy, megmásolhatatlan fogadást. Mindenki boldogabb volt,
mint egy órával előbb.

Három nap mulva száznyolczvanezer harczos állt készen a spanyol földről
elűzni az ellenséget.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Serena egyedül maradt. Vendégei mind eltávoztak. Maga hálószobájába
vonult.

Az utczák zaja elhallgatott már. Néha zördült még meg a távolban valami
késői hazatérő hintaja.

Kiknek lelke nem fél a magánytól, ismerik azon jóltevő érzületet, mely
el szokta fogni az embert, midőn népes, zajos társaság után végre egy
éjfélutáni órára egyedül marad. A termek csillárfényét fölváltja az éji
lámpa fátyolozott, pisla mécsvilága; az egymásba nyiló nagy termek
helyett kis szűk alvószoba fogadja el a fáradt lelket, hol az ismerős,
nyugalomra hívó tárgyak mind oly közel vannak egymáshoz. A zenerobaj, az
emberhangok zavart töredéki még viszhangzanak az izgatott lélekben,
pedig köröskörül már minden oly csöndes, csak a falióra ingája osztja
perczekre a nagy hallgatást, halk ketyegésivel.

Az ember levetkőzi feszes, gátoló öltönyeit, s gyakran még feszesebb,
erőszakolóbb arczvonalmait, s míg élv- és izgatottságtól kimerült
tagjait nyugalomra hívja a megszokott fekhely, lelkének oly jól esik,
hogy végre egyedül maradt, s nem kénytelen idegen szeszélyek röpteit
kisérni.

Előjőnek aztán azok a titkos, ábrándos gondolatok, miknek naphosszant
megjelenniök nem szabad. Egy-egy örökké tartó emlék, egy-egy elévült
vágy, mely messze-messze ered, távol a legközelebb elmult vigalomtól, s
melynek csak olyankor szabad visszatérni, mikor a lélek aludni megy, az
álom s ébrenlét közti mélázás fátyolozott perczeiben, s melynek
utóhangjaiból aztán az álomlátások képei szövődnek odább.

Midőn a grófnő utolsó nőcselédjét is kibocsátá magától, alcovenje
hátterébe lépett, ott egy fekete damaszszal letakart festményről
félrevonta a rejtő függönyt, s kezeit bánatosan összetéve, az előtt
megállt.

Egy szép, halvány férfi arczképe volt az, oly mosolygó arcz, szemei
szinte élni látszottak, tartása nemes volt és büszke, homloka komoly,
méltóságra mutató. Azon férfiak közül, kik most elhagyák termeit, egy
sem hasonlíta e képhez.

A hölgy egy hosszú, hosszú pillanatot vetett reá; felfohászkodott, s
midőn ismét visszaereszté rá a függönyt, még egyszer visszatekintett rá.
Azután leült éji lámpájához, naplóját elővevé, s a múlt nap eseményeit
néhány sorral följegyezte abba. A naplóhoz egy másik kis feketén
szegélyzett emlékkönyv volt kapcsolva, tábláján ugyanazon férfi arczképe
miniatur festésben, ott is fekete papirral letakarva.

E könyvet is felnyitá Serena. Néhány sort irt bele, néhány szomorú
gondolatot, melylyel legvígabb napját befejezte:

«Ma is boldogtalan voltam. Ma is eszembe jutottál. Ma is sírtam azért, a
mit szenvedsz miattam és miattad. Ma is megbocsátottam azért, a mit
vétettél ellenem és magad ellen. Könyörüljön rajtad a halál, és rajtam
is, mind a kettőnkön».

Azután visszatevé emlékkönyveit – a honnan elővevé – a lefátyolozott kép
alá; az alabastrom fényernyőt a lámpa elé állítá, s alcovenja hímzett
vapeur függönyei mögött eltünt.

Pillanatok mulva csendes volt minden.

Az igazak nyugodtan alszanak.


III.

A kapus szobájában voltak még ébren.

Az ablakok vastáblái be voltak téve. A kapus egyedül beszélt
feleségével, egy vén vörösorrú kobold egy vén piszeorrú gnómmal.

– Megszámláltad a kimenőket? kérdé a kapus.

– Mind egy lábig, felele a Jezabel, szegre akasztva a nagy vastag
kulcsot.

– Egy sem maradt hátra?

– Épen annyi ment ki, mint a mennyi bejött.

A kapus boszús arczfintorgatással tömött egy marék burnótot orrába, úgy
rázva és taszigálva azt a nagy, megtermett hústömeget, mintha valami
idegen vad állattal birkóznék.

– Hiába várunk, hiába szemfüleskedünk, ez az asszony nem is asszony,
hanem ördög, hogy nem kellenek neki a férfiak.

– Én meg azt hiszem, hogy ki tud bennünket játszani. Míg mi idebenn
vigyázzuk, ezalatt ő ki tudja hol éli világát?

– Nem lehet neki, szólt a kapus, ravaszul alákonyítva mozgékony
pulykaorrát. Minden kocsisa, minden inasa szövetségünkben van, a legelső
lépését elárulnák.

E perczben valaki halkan zörgetett a kapuspáholy ajtaján, s vékony női
hang sipogá: – én vagyok, ereszszenek be.

Kis kusza szobaleányi alak surrant be a felnyitott ajtón, titkolózó kéz-
és arczmozdulatokkal.

– Nos Dinita? valami jó hír? kérdé sátáni mosolygással a kapus.

– Valami jó ujság? valami titok? sipegé felesége, a varangy, a
szobacziczus kezét hizelgően simogatva.

– Csitt. Legyenek csendesen. Végre kitudtam valamit!

– Nos? nos? kérdé a két szárazföldi fóka, lesve a leány szájából a szót.

– A hogy asszonyom elbocsátott, szólt az, félénken szétnézve. De nem
hallja-e meg valaki?

– Nincs itt senki.

– Az ablakon keresztül?

– Be vannak téve a vastáblák, betettük, hogy ki ne kelljen világítani az
ablakokat.

– Tehát hallják. A mint asszonyom magára maradt, én ott maradtam az
ajtóban, az üvegajtó szőnyegén rég készítettem előre egy kis hasadást,
melyen keresztül a szoba minden részébe belátni. A hogy asszonyom
egyedül vélte magát, az alcovenjébe ment, ott félrehúzta egy rámáról a
fekete függönyt, melyet soha sem vettem ott észre, s ime egy szép – szép
fiatal úr arczképe tünt elő, s arra aztán olyan szerelmesen
kacsingatott.

– Ez az egész?

– Úgy hiszem elég kezdetnek.

– Nemde egy barna bajuszú, magas homlokú úr van azon a képen festve,
sötét palástban, lehajtott inggallérral?

– No igen.

– Nem ér semmit, monda lehangoltan a kapus. Nem ér semmit.

– De hát mit tudom én, hogy mi ér valamit? szólt kifakadva a szobaleány,
s boszújában szinte sírt. Maguk azt bízzák rám, hogy lessem ki, nem
szerelmes-e úrnőm valakibe? Hát én azt hiszem, hogy ő abba, a ki oda van
lefestve, szerelmes; mit tudom én, hogy mi kell maguknak egyéb?

– Értse meg a dolgot, jó Dinita. A mit mondok, úgy hiszem titokban
marad, mert a maga szerencséje is kérdésben forog. Asszonyunk
nagyapjának három külön fiától három unokája maradt. Az ősi vagyon kevés
volt, hanem az öreg szerzeménye iszonyú. Végrendeletében egyenlően
osztotta fel azt mind a három unokája között. Asszonyunkat azonban soha
sem szerette, don Jacintót még kevésbbé, de annál inkább don Eustaquiot,
a ki igen derék, istenfélő méltóságos úr. Asszonyunk tizennyolcz éves
korától fogva igen szabadgondolkozású volt; gouvernantot, gardedameot,
duennát soha sem tűrt maga mellett. Az öreg gróf mindig azt mondta róla,
hogy donna Serena fogja családja becsületét beszennyezni. Érti Dinita,
hogy mikép? A grófnőről azonban az irigység sem tudott semmi rosszat
beszélni. Szép volt, ostromlója volt elég, de senki meg nem hódította,
senki egy kegyével sem dicsekedhetett. Az öreg don Desiderio nem győzte
végit várni jóslatának, hanem végrendeletet tőn és meghalt. A
végrendeletben az van irva, hogy ha donna Serena valaha valami szégyent
találna ejteni családja nevén, veszítse el minden vagyonát, s csak az
ősi negyedből maradjon kegyosztaléka, az elvesztett vagyon pedig
szálljon – ne don Jacintóra, a ki igen szeles és tékozló, hanem usia don
sennor Eustaquióra, a ki igen derék méltóságos úr. Érti már most?

– Annyit értek, hogy don Eustaquio e szerint jónak látja mind nekem,
mind önöknek, mind úrnőnk többi cselédjeinek külön bért fizetni, hogy
valami hasznára való titkot megtudhasson, hanem tovább még nem látok.
Hogy ha úrnőnk valakibe szerelmes lesz, nem tudnám, hogy miért kellene
abból valami gyalázatnak következni? Férjhez megy hozzá s azzal punctum.

– Mit beszél Dinita! kiálta közbe a kapusné, régóta húzogatva pisze
orrát, boszújában, hogy szóhoz nem juthatott. Hiszen van már férje.

– Hallgass bolond! kiálta rá felétartott orral a kapus.

– Lehetetlen! kiálta fel a szobaleány álmélkodva. De hát hol van?

A kapus feleségére nézett, nehogy szólni találjon, s kitérő feleletet
adott a kérdésre.

– Épen annak a képe az, a kit maga az alcovenben látott.

A szobaleány düledezett a bámulat miatt.

– De hát ha szereti az asszonyunk, miért nem élnek együtt?

– Ne kérdezzen lelkem Dinita, ne kérdezzen olyanokat.

– Vagy ha nem szeretik egymást, miért nem válnak el?

– Hagyja ezt galambom. Ez magára nem tartozik. Maga csak arra vigyázzon,
hogy ha valaki úrnőnkhöz közelítni talál, akárki, a ki azon képhez nem
hasonlít, azt jelentse meg nekünk. De a míg asszonyunk azon kép előtt
sóhajtozik, addig nagyon messze vagyunk a dicsőségtől.

– De én megkérdem valakitől, hogy hol van asszonyunk férje? mert engem
megöl a titok.

– Hiába kérdezi lelkem. A háznál senki sem tudja. S ha asszonyunk
észreveszi, hogy maga ilyesmi után kutat, bizonyos lehet róla, hogy
rögtön elbocsátja. Buenas noches szép Dinita, el ne felejtse, hogy una
mano lava la otra aj ambas la cara. (Egyik kéz a másikat mossa, s
mindkettő az orczát.)

A szobaleány csengetést hallott, s elhagyta a kapuspáholyt. A két
monstrum aludni ment. Künn az utczán koronkint egy pár pajkos azon járó
mérges nagyokat ütött a kivilágítatlan ablak vastábláira, s visítozva
ment odább.

– Pukkadj meg! mormogá a kapus, mindannyiszor felijedve álmából, s
inkább nem aludt egész éjjel, mint hogy kivilágította volna ablakait.

* * *

Madrid utczáin víg zene mellett járt a toborzó. A hordott zászló körül
tánczoltak az ujonczok. Napok mulva ágyúk előtt kelle állaniok.

Egy-egy szomorú legény kedvese vállára borulva ment a zászló előtt,
fejében volt már a tollas barét. Megölelte szeretőjét. Hihetőleg
utoljára.

A víg toborzó menet elvonul a tömlöcz előtt. A szűk ablak vasrostélya
közül sápadt arcz tekint le reá. Iparkodik elolvasni a zászlóra festett
betűket.

Ismét «la libertad».

Tehát már küzdenek is érte…

A fogoly utána nézett a menetnek, a míg rostélyától láthatá; azután
hallgatá zenéjét, míg el nem hangzott; azután is úgy rémlett neki,
mintha még mindig hallaná; azzal lefeküdt ágyára és várta, míg éjszaka
lesz.

A porkoláb bejött hozzá, észrevevé, milyen sápadt.

– Tán beteg? kérdezé tőle.

– Semmi bajom.

Az éjjel nyögni hallották önt.

– Mit hallottak? kérdé a fogoly, ijedelmét alig tudva elrejteni. Ki
hallott valamit?

– Az őr, ki itt az ajtó előtt jár, mondta, hogy úgy tetszett neki,
mintha valaki nyögne, vagy csiszolna valamit a szobában.

– Igen, igen… Rossz álmom volt… Fel is keltem.

– Ne küldjek be önhöz valakit az éjjel?

– Köszönöm; ma már jobban vagyok.

A porkoláb szétnézett a szobában, megvizsgálta gyertyájával a falak
szögleteit, az ágymelléket, az ablakrámákat.

– Nincsenek önnek alkalmatlan látogatói? kérdé a fogolytól, azt mutatva,
mintha némi szobalakó rovarok után fürkészne.

– Nem tapasztaltam, felele amaz.

Miután gondosan körülnézte a szobát, eltávozott a porkoláb.

A fogoly izgatott arczczal ugrott fel fekhelyéről… «Sietnem kell.
Vigyáznak rám, valamit vettek észre.»

A léptek kongása elhangzott a hosszú folyosón.

E közben éj lett, kétszerte sötétebb a börtönben, mint kívül.

A fogoly eloltá gyertyáját. Vánkosát, melyen hálni szokott, felfejté
nagy sietve, s abból egy több ölnyi hosszúságú kötelet húzott elő, mely
finom czérnából a legnagyobb fáradsággal volt összefonva, s melyhez úgy
jutott a rab, hogy czérnát kért magának azon ürügy alatt, mintha
harisnyákat kötne belőle unalomból. Felét azonban mindig kötélnek fonta
fel. A kötél alig volt ujjnyi vastagságú, hossza körülbelül elégnek
látszott arra, hogy a második emeletből, egy merész szökéssel megtoldva,
lesegíthessen valakit.

A fogoly négy hónap alatt roppant munkát vitt véghez… Keresztül bontotta
börtöne falát.

Ott, hol a kályhacső a falba volt róva, kezdé meg munkáját, gyanítva,
hogy e csőnek valahol egy kéménybe kell kimenni. Fuvolájának egy réz
billentyűjét ketté törte, s ennek élesebb végével aprónkint kikapargatá
a kövek mellől az összetartó vakolatot.

Azon a helyen a füst megkapta a falat, úgy, hogy e munkája rögtön el
lett volna árulva a bevájt fehér rovátkok által. Ezen akkép segített,
hogy reggelenkint, mert csak éjjel dolgozott, a vájt hasadékokat
beragasztotta kenyérpéppel, azt behintette kőporral, s gyertyája
füstjével mindig befeketíté.

A kivájt kőport pedig éjjel rendesen fuvoláján keresztül kifútta az
utczára, nappal semmi nyoma sem volt látható éjjeli munkájának.

Az egymásután kiszedett köveket és téglákat reggelre rendesen
visszarakta helyeikre s nyilásaikat oly ügyesen el tudá rejteni, hogy a
legvizsgább szem sem akadhatott volna rájuk.

Negyedik hónapra érzé a fal kongásáról, hogy a tulsó szobától már csak
egy tégla vastagságú réteg választja el s a porkoláb gyanús fürkészése
sietteté terve végkivitelére.

A mint minden nesz elcsendesült, a folyosón járó őr kopogását kivéve,
fölállt székére, a kötelet dereka körül övezte, kiszedte egyenkint a
téglákat, miknek helyén egy akkora nyilás volt látható, minőn egy ember
keresztül bújhat.

– Vagy hatot, vagy vakot! mondá most magában elhatározottan, s a még
ellenálló téglaréteget megtaszítva öklével, az túlnan zajosan omla le.

Ha valaki van azon teremben, úgy terve meghiúsult, ha senki sincs,
sikerült.

Az őr a folyosó túlsó végin járt akkor, de mégis meghallá a zajt s oda
jött a fogoly ajtajához hallgatózni.

A fogoly észrevette azt s székét zajosan tevé ágyához és nagyot ásított,
mintha feküdni menne s ezzel támasztana zörejt.

Az őr gyanútalanul tovább ment, a fogoly ismét a kályhához tette székét,
hogy a magasan levő nyiláshoz felkapaszkodhassék róla.

Lassan, erőszakos vonaglással, mint a hogy az óriás kigyó torkába
szokott lecsúszni az elkapott madár, sajtolá keresztül magát a fogoly a
szűk falnyiláson s fejtetőre lebocsátkozék a szomszéd terembe.

A mint sejté, az egy elhagyott konyhaféle szoba volt, egy kandallós
terem, melyben télen át az őrök szoktak fűtözni. A kémény és tűzhely
most elhagyatva állt.

A fogoly hirtelen föltalálta magát, egy ott heverő tőkét fölállított a
tűzhelyre s arra felállva, szétfeszített könyökkel és térdekkel kezde
felkapaszkodni a kürtő szűk torkába.

Néhány ölnyi magasra jutott már fáradságos küzdelemmel, midőn fejével
egy keresztülálló vasba ütődött, mely a kémény nyilását merőben elzárta…
Nem lehetett mellette elcsúszni… Ki kelle bontania a vasat… Zsebébe
nyúlt, a széttört rézbillentyűt keresve… Nem volt ott, azt börtönében
feledte… Néhány pillanatig gondolkozott, hogy mit tegyen? Nem volt egyéb
hátra, vissza kellett mennie börtönébe azon darabka rézért… Ugyanazon
úton, melyen jött, ismét visszacsúszott, bemászott a faltörésen,
megkereste az ágya fenekén a keresett segédeszközt s újra kezdé
fáradságos törekvését.

Ismét följutva a kéményt elzáró vasrúdhoz, annak egyik végét a rézdarab
segélyével kivájta a falból, s kivette a vasrudat… Az egész munka tovább
tartott félóránál, de a kivett vasdarab most igen hasznos eszközzé vált
kezében; a mint a kémény legtetejéhez ért, ott kettős keresztvas állt
ismét útjában, melyet csak az elhozott pálczával lehetett képes
kifeszíteni… Már látta a világosságot, mely a szűk nyiláson a csillagos
égről lesütött hozzá… Ekkor hirtelen egy új kétségbeejtő gondolat rázta
végig lelkét: «hát a kötél hol maradt»?… Eszméletét kezdé veszteni… Újra
visszamenjen-e oda, honnan megszökött?… Most harmadszor megkisértse az
utat visszafelé?… Lelke elveszté bátorságát… Inkább le fog ugrani
fejtetőre a házhéjáról, mintsem még egyszer visszatérjen… A kétségbeesés
e pillanatában jutott eszébe, hogy hisz a kötél, a mit keres, vele van,
ruhái alatt derekára kötve… Megkönnyebbülten sóhajta fel s néhány
pillanat mulva kitörve a kémény tetején, a házhéj cserepein egyik
szelelő ablakig kúszott alá s leoldá derekáról a kötelet.

Nagyon megcsalta magát! A kötél tán elég leendett a második emeletből
leereszkedni rajta, de kifeledte számításából azt, hogy ő legalább négy
ölnyivel van most börtönénél magasabban s a kötélen túl még legalább hat
ölnyi mélység vár reá.

Szétnézett… Hogy segítsen magán?… Bemászott a padlásablakon, ott hosszú
léczeket talált a gerendákra felrakva. Egyet kihozott. Lemászott vele a
házhéj csatornájáig. Át próbálta nyujtani az átellenben levő háztetőre.
Odáig nem ért. Hanem túlnan volt egy szűk sikátor, mely egy palotaszerű
épületet választott el a börtönépülettől. Annak csatornája egy messze
kinyúló rézdelphinben végződött. Úgy látszék, hogy a lécz át érhet
odáig. Örömmel tapasztalá, hogy nem csalódott.

Attól függött minden, hogy a lécz megbirja-e terhét?

Ujra visszament a padlásra. Négy léczet a kötéllel összekötött. E
keskeny hidat keresztül tette a két ház csatornája között s a végsőre
elszántan, rálépett a lélekvesztő hídra.

Alant hajborzasztó mélységben a néptelen utcza kövezete látszék. Egy
szédülés, és ő agyonzúzza magát. A hajlékony léczköteg úgy ingott minden
lépte alatt, szerencséjére nem nézett le a földre, hanem csak az égre
föl, s lábaival tapogatózott a következő lépés után.

Alig volt még a veszélyes útnak felén, midőn hirtelen úgy teszék neki,
mintha az utcza túlsó végén az alguazilok szabályos lépteit hallaná
közelíteni, sietnie kellett. A nyavalyatörés borzalmával tekinte maga
alá s pár tántorgó lépéssel a tulsó háztetőre vetve magát, ott
lerogyott, annak érczcsatornáját kétségbe esett erővel ragadta meg s ott
feküdt, míg az őrjárat léptei újra elhangzottak. Ekkor föltekinte ismét.
Bátorsága kétszeresen tért vissza a kiállt veszély után. Börtönén kívül
volt már.

Áthúzta magához a veszélyes hidat, melyen átjött, leoldá róla a kötelet,
a léczeket beeresztette a házhéj ablakán s a kötél egy végét derekára
kötve, a másikat a csatorna egy kiálló vaspántjára hurkolta s
leereszkedett a második emeleti erkélyre.

Alig volt attól egy lábnyomnyira, midőn a vékony czérnakötél közepén
ketté szakadt. Ha egyenesen a földre ereszkedett volna, most agyonzúzza
magát. Igy azonban az elszakadt kötél épen elég volt neki arra, hogy
annálfogva az első emelet erkélyéig lebocsátkozhassék.

De most hova?

Az utczára nem szökhetett le, mert lábai épségét koczkáztatá, mi további
menekülését gátolta volna meg; azonkívül az ott járó őr is észrevehette
volna.

Utoljára is arra határozta magát, hogy be fog menni a házba az
erkély-ajtón keresztül, s iparkodni fog onnan aztán valahogy kijuthatni;
ha máskép nem, a legelsőt a kivel találkozni fog, megragadja s
fenyegetéseivel ráveszi, hogy nyissa fel a kaput. Akkor aztán lefut a
bástyalépcsőn; ha utána lőnek és találják, jó; ha nem találják, bele
veti magát a Manzanaresbe s keresztül úszik rajta, onnan aztán el a
hegyek közé, vagy akárhová…

E határozott szándékkal benyúlt az erkélyablak nyitott redőnyein s a
kulcsot a zárban találva, azt elfordítá. Az ajtó kinyilt. A szökevény
egy nagy teremben találta magát. Jobbra is balra is nagy szárnyas ajtók
nyiltak bele.

Néhány pillanatig ott állt határozatlanul, nem tudva magát tájékozni,
hogy jobbra, vagy balra induljon-e neki?

Végre is vaktában benyitotta az egyik ajtót s azon keresztül egy sötét
szobába jutott.

Tapogatózva körülment, s az átelleni falon ismét egy ajtóra talált, de
az be volt zárva. Koczkáztatá, hogy a legkisebb zörejre elárulja magát…
Vissza akart fordulni, hogy a tulsó szárnyon próbáljon szerencsét;
ekkor, a mint tapogatózik, egy szőnyegajtó kilincse akad kezébe.
Megnyomja, az ajtó kinyilik. Valami szűk, sötét folyosó feketéllett
előtte, minők szoktak régi úri házaknál lenni, egyedül az uraság
magánhasználatára elkülönítve. Belépett. Mindegy volt neki, akárhova fog
az vezetni; egy lépéssel odább jutand. A folyosó padlata puha
pokróczokkal volt beterítve, lépteinek semmi hangja se hallatszott.
Végre ismét egy szőnyeg-ajtóra bukkant, mely a folyosó tulsó felét
zárta. Az is nyitva volt. Benézett. A szobában nőcselédek aludtak, egy
falra akasztott lámpa vetett körül világot. Senki sem volt ébren. A
szobából ismét két szőnyegajtó nyilt két ellenkező oldalra. Nem sok
ideje volt válogatni, melyiket nyissa fel? a melyikhez közelebb volt,
benyitott.

Ismét egy másik hálószobában lelte magát. A szőnyegajtó az alcovenre
nyilt. A hálóterem halavány tejüveggel leborított éji lámpától volt
homályosan átderengve. A tárgyak alig tüntek elő a félsötétben.

Az alcoven fenekén egy menyezetes ágy volt, melynek virágos
selyemfüggönyei földig le voltak eresztve. A halk álompihegés hangja
tanusítá, hogy ott alszik valaki.

E szobából nem volt többé kijárás.

A szökevénynek hirtelen egy eszméje támadt; az ágy mellett egy nagy
képrámát látott fekete damaszttal lefüggönyözve; a függönynek hosszú,
vastag selyem zsinege eszébe juttatá, hogy ezen könnyű volna neki az
erkélyről lebocsátkoznia s akkor csak az volna még a kérdés, hogy az őr
golyója eltalálja-e, vagy sem?

Rögtön hozzá fogott e zsinórt lebontani a rámáról s midőn készen volt
vele, a függönyök lehullottak a képről.

A szökevény ijedten tántorodott vissza. A kép, mely előtte állt, őrült
iszonyattal töltötte el lelkét. Merev szemmel, elképedve bámult reá. Egy
élő emberreli találkozás nem ijesztette volna meg, de e kép elsápasztá
arczát, a vér fagyott meg ereiben.

A nagy kép alatt egy kis fekete könyv hevert, annak tábláján ismét
ugyanazon képet látta. Odanyúlt. Vonagló reszketéssel nyitá fel a
könyvet, beletekintett és e sorokat olvasá benne:

«Ma is boldogtalan voltam, ma is eszembe jutottál. Ma is megsirattalak,
ma is megbocsátottam…»

– Én Istenem! hol vagyok? Kiálta a szökevény hangosan, magáról
elfeledkezve, s kiejté reszkető kezeiből a könyvet.

A támadott zajra megmozdultak az ágy függönyei. Egy hófehér kar
félretakarta azokat s egy halvány női arcz tekinte elő közülök.

A nő hirtelen, tompa, elfojtott sikoltással veté magát vissza ágyába, a
mint ez alakot meglátta maga előtt. A szökevény rabruhája össze volt
tépve és fenve a szökés viszontagságaitól s vérehagyott arczára, merev
szemeire s elsápadt ajkaira iszonyú volt tekinteni e csöndes éjféli
órában.

Egy szót nem tudott szólani, egy mozdulatnak nem volt ura. Lábai a
földbe gyökereztek.

Percz mulva ismét előtünt az úrnő párnái közül. Most már éber
lélekjelenléttel fordult az éjféli ijesztőhöz.

– Ne tartson tőlem, mondá neki, nem fogok zajt ütni. Itt kulcsaim.
Fogja. Amott a szekrényben állnak ezüstneműim. Iróasztalom nyitva van,
ott találand ön pénzt. – Vagy attól tart ön, hogy cselédeimet találom
hívni? Megálljon. Magam fogok önnel menni. Forduljon el kissé.

S e közben az öntudat teljes nyugalmával kapta magára könnyű selyem éji
burkonyát s szeméremőrző vigyázattal lépett ki ágya függönyei közül,
rózsás lábacskáival himzett papucsait keresve.

Olyan szép volt…

Hosszú fekete haja rendezetlen fürtökben hullott alá liliomos vállaira,
sötétével halvány arczát még fehérebbé varázsolva, kezével összetartá
keblén a tapadó éji burkonyt, melyen keresztül még a szív sebesebb
ütései is láthatók voltak. Egész arczán, magatartásában valami fönséges
volt az a nyugalom, mely a segélytelen veszély pillanatában föntartotta
lelkét.

– Jőjjön ön, mondá halkan a vad iszonyatos alakhoz fordulva, a nélkül,
hogy ajkai vagy kezei reszketnének. Jőjjön. Magam fogok átadni mindent.

A megszólított minden hangnál jobban-jobban reszketett. Szemei azon
vadállati ijedelemmel voltak a hölgyre függesztve, melylyel a farkas
szokott nézni az emberre, kivel véletlenül találkozott, midőn nem tudja,
hogy elfusson-e, vagy rárohanjon?

– Istenem, hát mit akar ön? kérdé a nő megdöbbenve, midőn látta, hogy az
ember nem akar megmozdulni, s szemeibe egy könyű lopózott, tanújeléül
annak, hogy lélekereje fogyni kezd.

E pillanatban az ijesztő alak összerogyott lábai előtt s két kezét
arczára tapasztva, elkezde keservesen, fuldokolva sírni.

– Szentséges Isten! kicsoda ön? kiálta fel a hölgy, amaz erőszakos
asthmaticus hangon, mely a suttogó beszédben az indulatot fejezi ki.

A szökevény erőszakosan fojtá el sirását s föltekinte, de még mindig
térdenállva maradt. Arczára a könyek után nemesebb, emberibb vonások
tértek vissza. A képre mutatott.

– Egykor, valaha, úgymond halkan, e kép eredetije voltam, most szökevény
vagyok.

A nő egy nyugtalan sikoltással kapott szivéhez. Öröm, fájdalom, őrült
ijedtség s tébolyító meglepetés vonaglott egy pillanatban keresztül
lelkén. A másik pillanatban önfeledő szenvedélylyel rohant a férfi felé.

– Diaz!

Az elfordított arczczal, karját visszatartólag terjeszté ki a nő elé.

– Igaz. Igaz, mondá a nő, szemeit lesütve s megállt előtte búsan, mint
egy szobor. A férfi még mindig térdelt.

– Az én kezem nem nyúlhat te hozzád, monda Diaz szomorúan. Üdvömet
elvesztém örökre. De mi nekem a túlvilági üdv ahhoz képest, a mit benned
elveszték! Oh mennyit szenvedtem s mennyit fogok még szenvedni!

– Én is. – Én is. Rebegé a hölgy, karszékébe rogyva s zokogó arczát
kezeire hajtá.

– Ismered vétkem nagyságát, lehetetlen, hogy szeress. Ismered
szerelmemet irántad, lehetetlen, hogy gyűlölj. Ugy-e jó lesz
mindkettőnkre nézve, ha meghalok?

– Ha meghalunk. Igazítá ki a hölgy.

– A börtönben nem lehet meghalni. Olyan soká él ott az ember, s a halál
is rút ott, mint az élet. Ki kelle törnöm onnan. Nem élni, hanem
meghalni. Hiába is maradtam volna tovább, nem javultam semmit. Lelkem
most is olyan vad, mint volt akkor, midőn megtudtam, hogy téged bántott
valaki, s a mint megöltem akkor, megölném most.

– Oh ne szólj így!

– Vétkemért meg tudok halni. Ezzel tartozom neked, tartozom megbántott
Istenemnek. Megteendem. Még egy utolsó szót: tudtad, hogy én e börtönben
vagyok?

– Azért jöttem ide lakni, hogy közel legyek hozzád.

– Te voltál azon ismeretlen hölgy, ki börtönömben napról napra
gondoskodtál rólam.

A hölgy némán inte.

Diaz mélyen felsóhajta.

– Gyanítám. Légy áldva érte. Jusson eszedbe, hogy e gondolat boldoggá
tesz halálom órájában.

Ezzel fölkelt a férfi s indult kifelé.

A hölgy odalebbent mellé, megragadta kezét s annyi nőiség, annyi gyöngéd
érzelem volt szavaiban, midőn ezt suttogá: «én megbocsátottam neked».

– Köszönöm. Köszönöm, Serena! Óh mi rég volt, midőn e nevet kimondtam.
De ha te megbocsátasz is, ha megbocsát maga az Isten, az emberek nem
fognak megbocsátani soha.

– Megállj. Van még egy út, mely bűnbocsánatra vezet. Van egy gondolat,
mely megtisztít. Van egy mód, mely visszaád az életnek, az emberiségnek,
a becsületnek és nekem… Ez a csatatér. A zászlók ki vannak tűzve, eredj
oda. Ha elesel, úgy sírod meg van áldva, emléked meg van siratva. Ha
visszatérsz, az egész hon egy bűnbocsátó kezet nyujtand feléd, nőd egy
szerelemtől reszketőt.

A férfi imára kulcsolá kezeit. – Isten, Isten! te angyalodat küldöd
hozzám, hogy felemeljen! te a dicsőségen keresztül nyujtod felém
irgalmad olajágát. Elmegyek érte a halálba és elhozom azt, vagy ott
maradok, a hol az terem.

Szólt és csókokkal halmozá el a kezet, mely megmutatta neki az
égbevezető utat.

– De így nem lehet eltávoznod, szólt Serena, Diego öltözetére mutatva.
Mindenütt fölötlenél vele. Jer velem. Öltönyeidet, miket egykor
viseltél, mind ereklyeül tartogattam meg, most vedd hasznukat. S ezzel
egy ruhaszekrényt nyitott fel, melynek öltönydarabjait a mint férje
egyenkint magára szedte, akként tünt mindinkább ki a hasonlatosság közte
és az arczkép között.

Serena mégis annyira megváltozottnak találta őt.

– Hogy meghalaványultál; milyen beesettek arczaid…

– Megnőtt szakállam teszi azzá… Te nem változtál semmit.

– Senki sem fog így rád ismerni. Burkolózzál e köpenybe; vedd e pénzt,
mind. Én tudok magamnak holnap ismét teremteni. Neked szükséged lesz rá.
Rögtön, még ez órában fogadj gyorsszekeret, eredj Toledoba. Ott jelentsd
magadat Cuesta Coronelnél, ő mint önkénytest be fog sorozni s elküld
Arragoniába. Igy nyomodat vesztik, míg egykor magad fogod nevedet
büszkén bevallhatni ismét. Akkor – újra találkozunk.

– Mához egy évre kivívom magamnak vagy az életet, vagy a halált.

– Most siess e házból kijuthatni. Még éjjel van, mindenki alszik. Fogd e
kulcsot, az udvar hátulsó részében van egy kis szögletajtó, azon
észrevétlenül kimehetsz a mellékutczába. Odáig vezetni foglak, hogy el
ne tévedj.

Ezzel Serena gyertyát gyujtva egy kis kézi gyertyatartóban, megfogta
férje kezét s néhány szobán keresztülvezetve, egy rejtekajtóhoz vivé,
melytől keskeny csigalépcső vezetett le az udvarra; ott elbucsuzott
tőle, megszorítá kezét s maga az ajtóban maradva, ott várt, míg férje az
udvarra leért.

Hallá, mint kopog végig a kövezeten.

– Lassabban, szólt aggodalmasan susogva. Azt hivé, hogy az hallani fogja
e hangot.

Már hallá, hogy az ajtóhoz ért s a kulcsot a zárban megfordítá, midőn a
sötétben hirtelen fölkiálta egy hang: «tolvaj»! s utána több lármahang
keletkezett minden oldalról, zajosan kiáltozva: «tolvaj, fogjátok el!» s
egyszerre több lámpa fénye világítá meg az udvart.

Dinita, a grófnő cselédje észrevevé, hogy úrnője hálószobájában valami
férfi beszél, s rögtön sietett azt hírül adni a kapusnak; ez felkölté a
cselédeket s midőn Diego az ajtóhoz ért, három-négy férfi rohant
egyszerre minden szegletből reá, tolvajt kiáltozva.

Serena szédülni érzé agyát.

Diego azonban e megtámadásra hirtelen visszafordult, megragadott kettőt
üldözői közül s egy pillanat alatt jobbra-balra dönté őket, míg azoknak,
kiknek lámpás volt kezeikben, egy pár ökölcsapással kiverte azokat
kezeikből, a midőn aztán a sötétben nem lehete egyebet hallani, mint egy
zajos tülekedést, melyből olykor egy-egy hangosabb puffanás s az azt
követő jaj hallatszott elő.

Diegonak már sikerült az egész háznépet agyba-főbe verni s e közben
félig kinyitni az ajtót, midőn egy hang, melyben a kapuséra lehetett
ismerni, elkiáltá: – fussatok az alguazilokért!

Serena összeborzadt. Ha férjét itt kapják, veszve van. Hirtelen
elfeledve mindent, csak Diego veszélyét látva, felszakítá az ablakot,
melyen keresztül a jelenetet nézte s a magasból alávilágítva, lekiálta:

– Bocsássátok őt szabadon.

A cselédek szemtelen arczczal fordultak a hölgy felé, minden arcz
gúnyosan mosolygott rá.

Diego haragos vörössé vált a düh miatt, a mint ezt észrevette.

– Mit akar az asszony! kiálta fel magán kívül. Nekem semmi közöm önhöz.
Én tolvaj vagyok, lopni jöttem.

– Úgy le kell lőni. Rikácsolá a kapus.

– Megálljatok! kiáltá Serena kétségbeesve. Félre onnan. Senki se merje
bántani. Bocsássátok szabadon. Én parancsolom.

– De hát ki ez az úr? dünnyögé a kapus.

– Azt én tudom. Senkinek semmi köze hozzá.

– Ha úgy van, felelé a kapus szemtelen meghunyászkodással, úgy gyerünk
aludni, szólt vállat vonva, s míg gúnyolódó bókkal hajtá meg magát Diego
előtt, Serenára egy mondhatlanul sértő vigyorgást vetett, különféle
kifejezésteli arcz- és kézmozdulásokkal kisérve.

– Nevess gazember! kiálta Diego, észrevéve a szemtelen vigyorgást, s úgy
csapta pofon a vén faunust, hogy az kiesett az udvar közepére, s azzal
még nekiállt egyet rugni rajta.

– Siess! az Istenért siess! sikolta Serena a kétségbeeséstől
környékezve.

Diego gyorsan felszakítá az ajtót, s eltünt szem elől.


IV.

Egy év lefolyt. Langy májusi éjszaka van. A francziák elhagyták
Madridot, csak a Buen-Retiro erősség van általuk megszállva.

Madrid utczái sötétek. Egyetlen lámpa sincs meggyujtva, az ablakokban
nincsen gyertyafény. Minden néma. A lakosság kiköltözött a városból. A
családok az erdőben ütöttek tanyát. Benn a városban hallgatás van az
üres utczákon és sötétség.

De távolabb, a Tajo partjain, ott fény van és élet. Száz meg száz őrtűz
világít az erdőben, mintha a csillagok mind egy mezőre szálltak volna le
pihenni.

Egyike körül ez őrtüzeknek fiatal katonatisztek ültek, punchot készítve
tréfás beszéd között, egy pár a fűben hevert ábrándozva, egy közülök,
kinek vállrózsája törzstisztet enged sejteni, rhumot égetett egy
cseréptálban.

Ha jól megnézzük, ismerősünkre találunk benne, ő azon demokrata, kivel
Serena grófnő estélyén találkozánk. Akkor még nem volt katona, hanem egy
év sokat változtat az emberen.

– Jó estét bajtársak! szólt egy újon érkező tiszt, szürke köpenybe
burkoltan; csak félszeme látszott, a másik selyem-kötelékkel volt fedve.

– Adjon Isten! felelének a körben ülők; senki sem látszott őt ismerni,
hanem azért a katonavilágban mindenki pajtás.

– Úgy látszik, már te sem ismersz? szólt az érkező a demokrata vállára
ütve, s annak arczába tekintve.

– Ah! Lehetetlen! kiálta fel az csodálkozással, a mint jobban megnézte a
jövevényt, te vagy Jacinto?

– Szép vagyok így félszemmel, ugy-e?

– Ah, ah?

– Kiütötték biz azt Ciudad Rodrigo ostrománál ablakostul együtt.

– No de hozott Isten. Maradt még másik.

– Csakis azért jöttem ide, ha valahogy még ezt a másikat is ki tudnám
üttetni.

– Ez fölséges találkozás. Poharat fiuk ennek a vitéz bajtársnak. Méltó,
hogy közöttünk üljön. Minő véletlen összejövetel.

– Még csak don Aquiles hiányzik közülünk, hogy együtt legyünk. Csoda
dolgokat beszélnek az öreg legényről. Mindig sír-rí a sok vérontás
felett, s mégis mindig ő nyargal elől a csatában. Mondtam én, hogy «vas
a feje».

– Dejszen, ha vas lett volna a feje, akkor ő vitte volna el a golyót,
nem az őtet, viszonzá Jacinto, kedélyesen letelepülve a fűbe, a többiek
mellé.

– Ah, mit mondasz? szólt emez, a tréfából szánalomra sülyedő hangon.

– Leütötte biz annak a fejét egy franczia ágyú, úgy hogy maga sem vette
észre; még azután is rajta ült a lovon, fej nélkül kergette az
ellenséget.

E hír kissé lehangolta a demokrata kedélyét.

– Tehát csakugyan azért jöttél fel Madridba, hogy Buen-Retiro ostromában
részt vehess? kérdé Jacintótól.

– Első voltam a Ciudad Rodrigoi sánczokon, itt is az akarok lenni, szólt
ez, szivarát meggyujtva a tűznél.

– De már abban megelőzlek, pajtás, szólalt meg ekkor egy hang a beszélők
háta mögött. Az egy fiatal ezredes volt a fűben elheveredve.

– Kicsoda? kérdé don Jacinto felpattanva.

– Én.

Don Jacinto hátranézett a megszólalóra, tréfás büszkeséggel.

– Menykő fiu az, bizonyítá a demokrata. Közkatonából lett ezredessé.

– Magam sem generálisból lettem azzá.

– Akármiből lettél, de oda nem mégy előttem, állítá a fűben heverő.

– Hinni, vagy fogadni és nem feleselni; szólt Jacinto kezét nyújtva elé.

– Akármibe. Egy országba! viszonzá ez amannak tenyerébe csapva.

– Te, – én élelmezési biztos nem vagyok, hogy olyan sokba fogadjak,
hanem áll száz arany.

– Azt megiszszuk áldomásra.

Don Jacinto élesen tekintett a fogadótárs arczába. Diego volt az.

– Nekem úgy tetszik, mintha én láttalak volna tégedet már valahol.

– Az meglehet, hanem én nem láttalak téged sehol.

– Hasonlítasz valakihez, a kiről nem örömest beszélek… Egyébiránt magam
is úgy érzem, mintha el fognám veszteni a fogadást. Soha sem jutott
csata előtt eszembe az a gondolat, hogy hátha meg fogok halni? és most
nem tudom kiverni a fejemből. Már most csak azért is neki megyek.
Megjárom, ha ott hagyom a fogamat: don Eustaquio bátyámnak megint
nevenapja lesz.

Diego szivén egy ijesztő gondolat villant e szóra «megint» keresztül.

– Ki az a te don Eustaquio bátyád? kérdé Jacintótól közönyösen, pedig
jól ismeré azt az embert, hanem az eseményt akarta megtudni.

– Örülj, ha nem tudsz róla semmit, szólt don Jacinto, szivarát a tűzbe
vágva; egyébiránt kész vagyok őt előtted leirni, ha megigéred, hogy
megszerzed a fülét a muzeum számára, hogy legalább legyen belőle valami
az országban.

– Csak azért kérdezem, hogy miféle ember lehet az, a kinek kétszer is
van Eustaquio napja egy esztendőben?

– Az csak úgy volt pajtás, hogy az öregapámnak egy valóságos angol
végrendeleténél fogva ez a derék ember tavaly Serena hugomtól minden
vagyonát elperelte, a miért egy éjjel szegény asszonynál ott kaptak
valami becsületes embert. Nevetséges dolog. Szegény asszony; hisz ő is
ember.

Diegonak félre kelle vonulnia a tűztől, hogy ne lássék arczán az
indulatok csatája, mely e pillanatban egész lényét felháborítá.

Nem kérdezősködhetett tovább, a nélkül, hogy neje tiszta nevét frivol
tréfának ki ne tegye, vagy magát el ne árulja.

Egész éjjel nem tudott aludni, lement a vár bástyái alá, oly közel, hogy
az őrök rálövöldöztek. Reszketett a vágytól, minél elébb benn lehetni, s
megtudhatni: mi történt feleségével?

Annyit tudott, hogy a nő még többet szenved, mint azelőtt, és mindazt
ismét ő miatta.


V.

Másnap megkezdődött a Buen-Retiro ostroma, az elkeserülés dühével az
egyik részről, a kétségbeesés heroismusával a másikról. Rengett a föld,
vöröslött az ég, menydörgött a levegő. Az emberek szétfutottak Madridból
a csatazaj elől, odahagyták házaikat; az izzó tűzgombolyagok hullottak a
paloták tetőire, s az égnek lövellő lángok vad, ijesztő rémvilágot
vetettek a sötét égre…

És ott, hol legnagyobb volt a veszély, hol legvadabbul lobogtak a
lángok, ott csoportosult össze legtöbb ember, nem oltani: szítani tüzet,
nem egymást menteni, hanem egymást legyilkolni.

Az égő paloták világánál elkeseredett harcz folyt; míg a tört rés előtt
férfi férfi ellen, vezér vezér ellen küzdött, azalatt a toledoi kapu
felől hágcsókat támasztottak az ostromlók a falaknak, azokon másztak
fölfelé.

A bombák, granátok pattogtak fejeik fölött, a bástyákon álló lövészek
minden golyója talált.

Az ostromlók golyózápor között támaszták hágcsóikat a falnak.

Két egymás mellé állított hágcsó előtt két ifju tiszt szorít e
pillanatban kezet: Jacinto és Diaz.

Don Diego, mielőtt a hágcsóra lépne, odafordult bajtársához, s halk, de
indulatteljes hangon e szókat súgja fülébe:

– Azon ember, kit Serena testvérednél találtak amaz éjjel, én voltam.
Ismersz-e most?

Don Jacinto elértőleg szorítá meg Diaz kezét, most már jól ismert
rokonáét, s valamit szólt hozzá, de hangját elnyelé egy irtózatos
roppanás, mely mérföldekre megrendíté az álló földet, s az ostromlókat
sűrű lőporfüst és hulló kövek, gerendák darabjaival borítá el egy
pillanat alatt. A várkapu alá fúrt tűzakna repült a levegőbe.

– Előre! kiálták ekkor mindnyájan. A harczi düh lángolt minden arczon,
még a haldokló is azt kiáltá: «előre!» s odavonszolta magát a hágcsók
közelébe.

Legelől látszott azokon a két ifju tiszt. Sebesen haladtak fölfelé.
Egyik sem birta elhagyni a másikat. Mosolygó arczczal valami tréfás
párbeszédet folytattak egymással. Don Jacinto egyes szemüvegét még
meglevő szeme elé dugta, s úgy nézett föl elleneire. Don Diego rákiálta:
«a másik elé dugd, emezzel úgy is látsz». Jacinto elnevette magát.

E pillanatban, midőn csak néhány hágcsófoknyira voltak már a
bástyaoromtól, mindkettő erőfeszítéssel törekedve szomszédját megelőzni,
a védők tömegéből egy irtó sortüzelés ropogott le az ostromlók seregére,
egy pillanatra fehér füstfellegbe burkolva a legközelebb levőket. A mint
a füstöt a másik perczben elkapta a szél, Diego már a bástyaormot fogta
meg kezével, s visszatekinte társára, kit nem látott többé maga mellett.

Don Jacinto ott állt néhány hágcsófokkal alább. Egy kezét mellére
szorítá, feje hátrahajlott.

– Megnyerted a fogadást, bajtárs, kiálta Diego után, elhaló szóval;
egyet mosolygott, összerázkódék, keze lecsuklott a hágcsó fokáról, s
holtan hullott le az utána jövők vállaira.

Egy óra mulva a vár be volt véve.

Don Diego sietve futotta végig az utczákat, itt-ott lőttek még rá,
másutt éljenezték, nem látott, nem hallott.

Néhány percz alatt a börtönelőtti ház előtt állt. Rútul meg volt az
rongálva: egy teke keresztül-kasul járt rajta, s a hogy a bomba kiütötte
az egyik oldalát, meglátszott a szobában az összezúzott zongora, melyen
Serena szokott játszani.

Bezörgetett a kapun.

Sokáig nem jött senki azt kinyitni.

– Nyisd ki héj, ordítá Diaz, vagy az ablakon megyek be!

A rivallgásra előcsoszogott nagy alázatosan a kapus, s reszketve nyitá
fel az ajtót. Még belől elkezdett szabódni, hogy azért nem jöhetett
hamarább, mert a pinczéből kellett előkászolódnia.

– Ismersz-e ficzkó? kérdé tőle Diego, a mint a kapun belépett.

– Kérem alássan, rimánkodék a nagy vörösképű ember, s elkezde sírni. Én
nem csináltam semmit, én egy puskát sem lőttem ki.

Don Diego nem birta magát a kaczagástól visszatartani.

– Azt elhiszem, hanem arra felelj, hogy emlékezel-e rám?

A kapus látva, hogy nem eszik meg, magához tért ijedtéből, s megnézve a
hivatlan vendéget, szomorúan felele: «Igen is, arról a pofléról, a mit
tavaly ilyenkor volt szerencsém kapni nagyságától».

– Háládatlan rhinoceros! hát arról nem emlékszel rám, hogy kenyeremen
híztál meg?

A kapus hátratántorodott ijedtében. «Valgame Dios! Don Diego!»

– Hol a feleségem?

A kapus reszketett, mint a nyárfalevél.

– Elment innen lakni – Sacedonba.

– Abba a rongyos faluba! kiálta Diaz méltatlankodva.

– Falura kivánkozott.

– Befogod a szád vén spion! Nem don Eustaquio gróf vette el mindenét?

A kapus szemei zavarodtak, forogni érzé a világot.

– Gyere csak velem ide a szobádba, mindent tudok. Az ember hagyta magát
vinni bundája gallérjánál fogva. Tudsz-e irni?

– Igen is. Igen szépen.

– No hát ülj le és irj szépen egy bizonyítványt, melyben elismered, hogy
az a férfi, a ki most egy éve Serena grófnőnél találtatott, én voltam, a
grófnő férje.

– Kérem alássan, hebegé a kapus.

– Ne szólj közbe, ficzkó! ordíta rá mérgesen Diego; azután elmosolyodott
az ember ijedelmén. Te! az orrod most is görbe attól a poflétől, a mit
tavaly kaptál, vigyázz, hogy helyre ne igazítsam az idén.

A megszeppent ember mindent irt, a mit don Diego tolla alá mondott. A
documentumban úgy összevissza gazemberezte saját maga magát, a mint csak
illett.

– Van itt még valaki? kérdé Don Diego, széttekintve.

– Igenis. A feleségem, felelt a kapus egy, a szögletben reszkető tömegre
mutatva, melyet is don Diego rögtön nyakon csipett, s odaczipelt az
irathoz. «Te is ird alá».

– Nem látom pápaszem nélkül az irást, sipított a némber.

– Vidd hozzá közelebb az orrodat, förmedt ellene don Diego, s hogy
segítsen rajta, bele is ütötte az orrát a vonakodónak.

Az asszony is aláirta. Azzal don Diego eltevé az iratot.

– Már most üssön belétek a menykő!

A házaspár megköszönte alázatosan, hogy nem ő maga vette magának ezt a
fáradságot.

– Don Eustaquionak azonban mondjátok meg, hogy tisztelem. A fülét
odaigértem már a Muzeumnak; hát csak iparkodjék velem találkozni.

Néhány pillanat mulva don Diego a dísztéren állt, hol Wellington herczeg
önkezűleg tűzte fel mellére a vitézség érdemrendét. Egy jutalmat kért
csupán, néhány napi távollétre engedelmet…

Még azon órában lehete látni, a mint nyargalva vágtatott alá az
országúton.


VI.

«Közelítek! közelítek», mondogatá magában a vágtató lovag. Nemsokára
látni foglak, s azután – boldogok leszünk…

Szenvedtél miattam sokat. Én is sokat kiállottam. Tűrtem nyomort,
büntetést, s a mi több volt mindezeknél: a te távollétedet. De most vége
minden fájdalomnak, ezután – boldogok leszünk…

Egyszer vétettem halálosan, azért százszor kerestem föl a halált,
dicsőséget találtam föl helyette. Nevemet, mely a tied is, melyet
kimondani átok volt, és viselni gyalázat, diadalkiáltás közt hallottam
kimondatni. Kezemről a bűn vérfoltját saját vérem mosta le a csatatéren…
Ezentúl boldogok leszünk…

Megbocsátott Isten, ember; megbocsátottál te is. Multam, mint egy
szörnyű álom, átadva a feledésnek, nevem tiszta, lelkem nyugodt, hazám
dicső. Egy egészen új élet kezdődik velünk, a melyben… boldogok leszünk.

Öt év óta mindennapos bánatom voltál, ezentúl mindennapos örömem fogsz
lenni. Gyalázatod voltam eddig, büszkeséged leszek ezentúl.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az ég derült volt, a mezőkön nyilt a virág, a falukon kiálltak az
utczákra a vén emberek és a kis gyermekek, s «viva»-t kiáltoztak az
elrobogó után. A vízért járó pórleányok ajkairól hangzott a nemzeti dal,
a kunyhókon lebegtek a zászlók. A vágtató lovag csak saját lelke
napfényes gondolatjait látta mindezekben.

«Jövök, jövök».

A mén repült; hegyek, völgyek, falvak egymásután maradoztak el nyomában,
szemközt jövő parasztszekeresek kalaplevéve köszöntgettek az érdemrendes
lovag felé. Egy csoport galamb repült vele sok ideig egy irányban,
le-leszállva előtte az úton, s ismét fölreppenve, ha odaért, a nap oly
hévvel ragyogott le a tiszta kék égről. A lovag szivében szerelem volt
és dicsőség.

Délután a láthatáron sötét felhők kezdtek felhúzódni, s a megszorult nap
heve égetően sütött alá.

Don Diego egész napi lovaglás után egészen át volt izzadva, s a mint a
levegő mindinkább át kezde fűlni, eltikkadtan leszórt magáról minden
ruhát, s alig várta, hogy valami emberi hajlékhoz érjen. A legelső
parasztházhoz beköszönte. Egy ital vizet kért égető szomja ellen.

A ház lakója, egy jó vén anyóka, kihozott neki egy zöld mázos korsót.
Diaz az utolsó cseppig kiitta, a mi benne volt. A távolból már lehete
hallani a közelgő zivatar morduló fenyegetődzését. A sötét, fekete
felhők már a fél eget elfoglalták, olykor egy-egy villámtól megszakítva.
A távolban zúgtak a fák.

– Itéletidő lesz, vitéz uram, monda a jó öreg asszony jámbor hangon.
Maradjon itt, míg átmegy a fejünk felett, ne menjen ma tovább.

– Köszönöm áldott asszony, szólt a lovag, sietős utam van, s azzal
sarkantyúba kapta lovát és tovarobogott.

Fél óra mulva utolérte a zivatar. Az izzasztó hőség után porkavaró hideg
vihar támadt s jéggel elegy zápor vágta egész a messze erdőig. Csak
itten jutott eszébe köpenyét kibontani és magára venni. Egész addig
sokkal derültebb gondolatokkal volt lelke belől elfoglalva, mint hogy a
zivatar között magára tudott volna gondolni.

A zápor és menydörgés elvonulta után nem tisztult fel az ég, hanem
egészen beborult s lassú, országos eső kezdett folyvást esni.

Mire Diaz a legközelebbi faluhoz ért, facsaróvá ázott minden öltözete.
Egészen áthűtötte magát, a vizes öltönyök testéhez voltak tapadva.
Valami nyugtalanító zsibbadás kezdett el uralkodni érzékein. Kezei
reszkettek néha.

A mint a legközelebbi falut érte, egy szemközt találkozótól azt kérdezé:
messze van-e még Sacedon?

– Egy jó félóra járás még. – Milyen halavány az Isten adta, mondá
magában az ember.

Don Diego szinte lebukott a lóról, oly gyöngének érzé magát. Lehajlott
lova nyakára, lélekzete oly forró volt, a paripa minden mozdulatánál
lüktettek fejében az erek. «Csak előre, csak előre!» mondogatá magában a
lovag. Szemei előtt összefolyt a világ, arcza és feje lángolt, míg kezei
hidegek voltak. Az eső verte folyvást. Csak előre, csak előre…

Minden lépése a lónak egy század volt reá nézve, minden lépésével nőttek
fájdalmai, a test emésztő láza.

– Csak egy pillanatig még, nyögé a vágtató lovag, erőszakosan szedve
össze hanyatló erejét, «csak egy pillanatig még, azután – boldogok
leszünk». S nem sokára megpillantá az eső fátyolán keresztül Sacedon
kisded tornyát s a vén kastély tetejét, melyben élte kincse rejlik. E
tekintet némileg megenyhíté szenvedését.

– Jövök, jövök édes angyal, rebegé megtörő hangon. A paripa már az első
házakhoz ért. Don Diego a pillanatokat számlálta, a mik még hátra
vannak. Elérte a templomot. Még egy percz. Most a kastély udvarán van.
Le akar szökni lováról s eszméletlenül esik le róla. –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ott volt már, a hova vágyott. Midőn fölnyitá szemeit, feje szép hitvese
ölében feküdt. Valami enyhítő balzsamot érze forró homlokára hullani. Az
ő csókjai voltak azok.

– Diaz! én kedvesem! szólt a nő, öröm és kétségbeesés hangján.

– Eljöttem hozzád, rebegé a férj, tompa, szintelen hangon. Eljutottam a
hova kellett. Nevemet visszavívtam, Isten és törvény megbocsátott. Te
szeretsz. Azt hittem boldogok leszünk.

Elhallgatott. Érzé, hogy meg fog halni.

– Azok leszünk, szólt hévvel Serena, átkarolva szenvedő férjét. Éltem
minden pillanata a te boldogságodnak lesz szentelve. Az Isten azért
szabadított meg téged, hogy ismét boldog lehess és az enyim.

– Az Isten igaz, mondá a szenvedő, mély, bánatos hangon. Megengedé, hogy
éltem hibáját küzdéssel, szenvedéssal helyrehozzam, megengedé, hogy a
gyalázatot, mit rád tetéztem, letisztítsam; megengedé, hogy ismét
lássalak; azt, hogy boldogul éljen egy bűnös, az Isten nem nézheti el.
Elég, ha boldogul enged meghalni.

– Te nem halhatsz meg, Diaz! zokogott szenvedélyesen a hölgy. Most
lettél csak az enyim, nem veszthetlek el most.

– Néhány óra előtt százan hullottak el mellettem, – engemet kikerült a
halál, a golyózápor közt megálltam… Most már czélnál vagyok, – láttalak,
– öleltél. Most a szélnek egy lehellete elvisz.

A nő indulatos sírással veté magát a haldokló keblére.

Diego mindig töredezőbb hangon mondá:

– Itt – keblemen – az érdemrend. – Alatta egy irat, – mely téged illet.
– Mutasd fel mindkettőt a világnak, – legyen kiengesztelve irántunk.

E pillanatban érkezett az orvos. Megtapintá a beteg üterét, – valami
cseppeket adott be neki.

Serena összekulcsolt kezekkel rimánkodék előtte, hogy szabadítsa meg
férjét. Az orvos némán vizsgálta gyógyszere hatását a beteg arczán. – Az
lassankint enyhébb, nyugodtabb kezde lenni. Serena megtapintá gyöngyöző
homlokát. Forrósága elmult, láza lecsillapodott.

– Hogy érzed magad, én lelkem? kérdezé tőle édes, idvezítő hangon.

– Szeretlek… boldog vagyok… rebegé az.

És meghalt.

Azon időben nagyon könnyen haltak az emberek.



A REMETE HAGYOMÁNYA.

1846.

Mintegy két éve lehet, midőn megtanultam, hogy az életben több a
fájdalom, mint az öröm.

Megtanított rá a világ. Oh, a világ igen keserű iskola.

Akkor még fiatal voltam, most már nem vagyok az. Hála Istennek,
megvénültem; úgy hiszem, hogy annak, ki többé semmit nem fél, semmit nem
remél, nem hisz és nem szeret, kinek semmi nem fáj, kit semmi nem
gyötör, joga van elmondani, hogy megvénült.

Mennyi elveszteni való reményem volt még akkor! A reménység szép
természettünemény, szép, mint a szivárvány és el nem érhető, mint az.
Napsugár teremti a szivárványt, meleg szív a reményt. Ragyogó semmi mind
a kettő. Gyermeköröm.

Különös lélekállapot az, hogy mikor az ember boldog, úgy keresi, kutatja
a fájdalmat, mintha büszkeséget akarna belőle magának szerezni, mintha
szégyenlené azt, hogy boldog, s büszkélkedni akarna azon sivatag
érzésben, melynek neve világfájdalom. S ez nem érdekessé lenni vágyás,
ez természetes túlömlése minden érzőbb ifjui kebelnek. – Még ekkor
nincsen semmi joga azon sötét arczhoz, melyet visel, semmi joga az
embert gyűlölni s lelke borújában keresni a magányt, mely oly sivár
legyen, mint gondolatai; semmi oka kitagadni magát a világból; oh,
mikorra a keresett fájdalom napjai megjőnek, mikor a keserű ital, mit a
szenvedések pohara nyujt, a lelket átjárja, nem mutatja többé az arcz a
szív fellegeit, nem ád hangot szenvedéseinek, hanem megtanul örömöt
hazudni, mert tudja, hogy a bánatért még ki is nevetik.

Most a legvigabb fiu vagyok azok közt, kik kalapjaikat valaha
félreviselték; ott vagyok, hol legtöbb zajjal jár a világ. Csókot,
ölelést, szép szót és ütleget kapok és osztok. Számtalan emberrel jövök
naponként össze, egyik barátomnak, másik ellenségemnek nevezi magát; a
mi nekem mindegy.

Ezelőtt két évvel a beszkidi fenyves erdőben laktam.

Egy rokonomnak, kit ott szép birtokkal áldott meg az Isten, volt a
hegyek közt csinos majorsága, nem messze tőle kallómalom, melyben rezet
zúztak s benn az erdők között néhány mészkemencze. Ezeknek lakóiból
állott környezetem; nem mondhatnám, mintha valami nagy conversatióm lett
volna az emberekkel, beszélni nem tudtam velök, mert nem szóltak emberi
hangon; tetőtől-talpig idegen az egész vidék. Most ha két napig ott
kellene tanyáznom, megenne az unalom, akkor két hónapig laktam ott, s e
két hónap volt legszebb része életemnek.

Akkor bennem volt a világ, magammal hordtam azt, most kívülem van és ő
ragad magával.

Csalatkoztunk: én is, a világ is. Én benne. Ő bennem. Hanem azért
egyikünk sem akasztotta fel magát s most igen szépen megférünk
egymással.

Minő gondolataim voltak akkor! Ha hosszú fáradtsággal szirtről-szirtre
kapaszkodva végre a legmagasb bércztetőre jutottam, honnét megjelenő
arczom a kőszáli sast ijeszté zúgó repülésre, s végig tekinték az
alattam terülő, embert nem mutató vidékre, a hűs hegyi szellő izzadt
homlokomat verte… Lenn a völgyben már alkonyat volt, távol harangszó
hítta estimára az elsötétült vidékek lakóit, míg fenn a bércztetőn még
látható volt a leáldozó nap sülyedő fényképe, a mint biborszín fellegei
közül utósugárait az ég aranytengeréből szétlövellé. Úgy tetszék
ilyenkor, mintha nekem előbb jőne fel a nap s utóbb áldoznék le, mint
másnak. Opticai csalódás volt az egész. Gyakran ott talált a feljövő éj
csillagképeivel, mélázva merengve, a mint végig dűltem a gyopárfödte
bérczen s az éj egyhangú sötétéből jövendőt olvastam. Gyakran ott lepett
a bérczei mögül feljövő holdvilág, szomorú halottfényt vetve a világra.
Oh, ily távol emberi szívektől, az éghez ily közel, mily magas sejtések
születtek lángoló fejemben. Megtudtam volna az egész világot javítani!
De, szerencsémre, e műtét nem volt rám bízva. Legalább is lábbal
állítottam volna az ég felé a szép mindenséget, hogy a nap ne süsse
fejét.

Terv tervet űzött zaklatott agyamban. Eszméim egymásra nőttek: oly
buján, mint tán a föld virágai sarjazhattak, midőn a lefutott özönvíz
után legelőször sütött az Isten napja a föltámadt természetre. E virágok
közül egy sem hozott gyümölcsöt. A telek, mely őket megtermé, most
fonnyadt kórómaradványaikkal van tele s bánja, hogy helyettök nem
csicsókát termett, vagy más hasznos konyhanövényt.

Hála Istennek, ez eszmék nem bántanak többé, még emlékeiktől is
megszabadultam.

Ha most visszamennék azon tájra, tán újra eszembe jutnának. Ha látnám
azon havasokat, mikről alánéztem, látnám a vén fenyőt, mely alatt a vad
madár kiáltásait hallgattam, és a havasi rózsabokrot, mely indás ágaival
a bérczhasadékból fejem fölé hajolt, halavány virágszirmait egyenkint
hullatva el; ha újra hallanám a titokszerű hangot, mely a csendes
rengetegben olykor megszólamlik: panaszos kiáltás, madárszó, vagy kóbor
lélek hangja; ha érzeném a vad erdők lélekemelő illatát, vegyülve a
virágos pázsit friss demutszagával! – ha feküdném a halkan zúgó bérczi
csermely mellett, bámulva a beléhajló ágat, mely lombjait a hűs
kristályvízben füröszti, s hallanám a közel madárzenét s az ércztörők
távol zuhogását, s a pásztorkürt tévedő hangjait; tán mindazon eszme
föltámadna bennem, mi ez emlékekhez híven csatolva van: mindazon ragyogó
ifju gondolat, miknek szivárványegysége, mint egy nyári délután képekben
gazdag álma, le nem irható, de el sem felejthető.

De nem, az emberéletben nincsen kétszer tavasz. A mely virága ennek
elnyilik, nincs napsugár, mely azt újra virágzásba hozza.

Ily lélekállapotban olykor naphosszant elbolyongtam az úttalan fenyves
rengetegben. Életmódom egyszerűsége mellett könnyen tehettem ezt. Órákig
elbirtam nézni a pókot, a mint mesterséges hálóját megszövé, melynek
egyes szálai szivárványszínt játszottak a verőfényben. Néztem a pókot,
melynek alakja oly utálatos, s gondolkozám az emberről, kinek alakja oly
dicső. Elkisértem a patakot, mely hűs bércz alól eredt, tisztán, mint a
kristály, partjain virágokkal csókolózott, a hol csöndesen folyt, az ég
látszott benne. Akartam tudni, hogy hol végződik, mentem vele vad
szirtmosásokon, lapályos mezőkön keresztül, míg egy posványhoz vezetett,
hol szétterülve, a bürkök töveit áztatni megállt, fekete poshadt vizében
tekergve úszott a barna vízi kigyó.

Egy ily bolyongásom alkalmával a zivatar véletlen utolért. A hirtelen
támadt szélvész tördelte a fákat a zúgó erdőben, a záporeső egyhangúan
vágott alá a vidékre, olykor a villám nyilalt át az elsötétült égen.

Emberi hajléknak híre sem volt, sem távol, sem közel, s megázni mégis
csak prózai dolog.

Siettem egy közel talált völgyet jókor elérhetni, hol egy aláhajló
sziklahomlok alatt száraz bőrrel hittem végig nézhetni a
természetmulatságot.

A völgy sötét volt, mint az éjszaka. Egymásra boruló bórfenyők fogták el
róla az eget s a sűrűre fajzott gyalogfenyőbokrok tűlevelű galyaikkal
szinte hozzáférhetlenné tevék az asylumot; ha a fergeteg nyakamon nincs,
nem hiszem, hogy rávettem volna magamat az áthatolásra. Azonban a zápor
nagy cseppekben kezdett átszivárogni a lombokon, s ez siettetett. Kezdék
lefelé bocsátkozni. Olykor egy kő gördült meg lábaim alatt s ugrálva
futott le a meneteles úton s ezt okosan tevé, hogy előttem futott és nem
utánam. A völgy igen mély volt. Mire a kiálló szikla alá juték, oly
sötét lett, hogy saját orromat sem láttam, a mit ugyan fényes nappal is
csak imígy-amúgy látok. Itt vevém csak észre, hogy jó helyre jöttem;
fejemről ugyan elfogta a sziklaerkély az esőszakadást, de az alárohanó
záporzuhatagnak tökéletesen útjába álltam, s ez rosszul biztatott.

Szerettem ugyan mindig a zivatart, örömest hallgattam a hegyektől
visszavert menydörgést s a szakadó zápor süvöltését, de a belőle
származó sárral sehogy sem tudtam kibékülni, s ezúttal úgy vevém észre,
hogy módom lesz benne nyakig fürödni. Mentül előbbre mentem, annál
mélyebbre jutottam, végre csak kezeimmel tapogatva a nyirkos sziklát,
haladhattam bátortalan léptekkel, az ázott mohos föld csúszott lábaim
alatt s már hallám a mögöttem zuhogni kezdő vízomlást.

E vigasztalan perczben úgy tetszék, mintha világosulni látnám
környezetemet s néhány pillanat mulva kétesen vöröslő félderű kezde
elterülni a völgyben, a villám hihetőleg fenyőbe ütött le, ennek lobogó
vérvilága terjeszte idáig némi reszketeg fényt.

Széttekinték nála. Körülem sűrűn összenőtt fák, – oldalt meredek
sziklafal, csüngő borostyánindákkal, mögöttem – – – megdöbbenve
rázkódtam össze, mögöttem, a sziklához ragasztva, a legsűrűbb csalit
közt rejtetten, egy magányos lak.

Nem akartam szemeimnek hinni; e helyen, – ily elhagyatva, ki lakhatik
itt? Egyetlen ajtó volt a házon, az ajtón kis ablak; az alacsony kunyhó
küszöbe előtt nagyot nőtt a tövis, a küszöb és ajtó között felmagzott a
perje s az ajtó ragasztó hasadékaiban sárgultak a gombák. Ösvény nem
vezetett hozzá sehonnét.

Ki választhatta magának tanyául e helyet? A ház, mintha csak holtteteme,
kisértete lett volna egy igazi háznak, melyből a lélek elszállt, a
nélkül, hogy valami ijesztő lett volna rajta, oly különös, oly titkos,
bántó hatással volt reám, hogy szinte remegtem tőle; e zárt ajtó, e
tövises küszöb, a fűvel benőtt födél s körül sehol ösvény, sehol emberi
láb nyoma.

Tekintetem nem birtam levenni róla, szemeim rá voltak bűvölve. Féltem és
mégis vonzódtam bemenni e házba, s míg keblem vitt, lábaim a földbe
érzém gyökerezni.

A zápor határozott, az omló zuhatag egy lesodort sziklával úgy térden
ütött, hogy szinte vele mentem. Az ütés fölrázott. Nem láttam többé a
rejtélyes kunyhóban egyebet száraz menhelynél, s térdem az ajtónak
feszítve, azt benyomtam és beléptem. Az ajtót készakarva nyitva hagytam,
azért-e, hogy szükség úgy hozván magával, szabadon futhassak, vagy hogy
a növekedő lángfényt behagyva sütni, láthassak nála? nem birom
meghatározni.

Beléptemmel úgy vevém észre, hogy a kunyhó csak előszobája egy mélyen a
sziklába vájt tágas teremnek, melyben több egyszerű bútoron kívül egy
fonott karosszék is volt látható, a szék előtt a földbe vert asztal s
magában a székben egy férfi, ki, mint a félhomályban kivehetém, kezeit
keblére rakva, fejét félre hajtá és nem mozdult.

Egész tisztelettel kivántam neki jó napot, de nem fogadta el. Elmondám
neki, hogy minek tulajdonítsa e szerencsét, hogy házánál tisztelhet;
hagyott beszélni, de látszott, hogy fel sem vesz, meg sem mozdult.

Én szépen meghúzám magam egy lócza végén, fél szemmel az ajtót, másikkal
a hallgató embert kémlelve, kinek nesztelen némasága százszorta
félelmesebben hatott rám, mint a fejem fölött menydörgő vihar. Örömest
szöktem volna, de féltem, hogy les s ha észreveszi, hogy félek, utánam
esik és megragad.

Félóráig ültem ott, s maig is csodálom, hogy e fél óra alatt meg nem
őszültem. A zápor kioltá a besütő tűzvilágot, s a mint fogyott a fény,
úgy nőtt iszonyatom. Minden perczben azt hittem, hogy fel fog kelni az
ember s mellém ül, megszólít, vagy megcsókol. Szerencsémre nagy okai
voltak ilyesmit nem tenni, s fél óra mulva a fellegek eloszoltak s én
könnyebbült lélekkel láttam a fák tetején ragyogni az alkonyati
napsugárt, mely e lak belsejét is tűrhetőleg megvilágítá.

Ki ne érzette volna azt a vigaszt, mit félelmes éj után a virradó nap
fénye nyujt? Egészen megújulva érzém magamat tőle. Künn a madarak
elkezdtek énekelni, a friss esőszag becsapott az ajtón s elverte a dohos
penészszagot, mely idebenn úgy fojtá a lélekzetet. Érzém, hogy még
nappal van, s e gondolat visszaadta könnyelműségem minden bátorságát.

Házi gazdám még mindig ott ült és hallgatott. Gondolám: aluszik s még
sem akartam minden szó nélkül búcsút venni tőle; oda léptem hozzá s
miután a menedéket szépen megköszöntem neki, megfogtam keblére tett
kezét s meg akartam azt rázni.

Az alak azon perczben, melyben hozzáértem, összeomlott, – hamuvá lett.

Évtizedek óta kellett ez ismeretlen rejtektanyán meghaláloznia, azóta a
szabad légen semmitől nem érintve lassankint elhamvadt, egykori alakját
azon perczig megtartva, míg porráomló teteme nem érinteték.

E combinatiót csak később értem rá tenni. Ijedten rohantam el onnét ez
eset után s midőn lélekvesztve a majorba értem, a forróláz rögtön kitört
s csak tíz nap mulva jöttem ismét eszméletemhez. Ez egy körülmény nem
tartozik ama két hónapi boldogság tényezői közé.

Alig hogy fellábadoztam, első gondom volt a rejtett erdei tanyát
felkeresni. Higgadtabb észszel igen természetesnek találtam minden
körülményt s félelmem nem vala tőle.

Kérdezősködtem a környékben az ember felől, de egyebet sem birtam
kikutatni, mint hogy valaha itt egy vad ember élt, ki senkitől sem kért
semmit, senkinek nem adott semmit, ki senkihez nem szólt, senkinek nem
felelt, s kiről senki sem tudja, hol vette magát és hová lett?

Hogy ráakadtam e helyre, tapasztalám, hogy azok, kiknek az esetet
elmondtam, megelőztek. A kunyhót szépen kitakarították, a mi elvihető
volt, elvitték belőle, csupán egy csomag megsárgult, megfoltosult irott
papirt hagytak ott egy szegletbe vetve, mit én gondosan felszedtem s
mohón elolvasék. Ez iratok minden szavát szívembe oltottam akkor. Mint
pokoli balzsam, úgy esett keserv-éhes lelkemnek. Ez lett embergyűlöletem
catechismusa. Később eszem megtérvén, az egészet a tűzbe dobtam. Most
sajnálom. Sok ábrándos bohóság volt benne. A mennyire emlékemben maradt,
megpróbálok néhányat közülök curiosum gyanánt ide feljegyezni.


I.

Fehér arcz, sötét szív.

Milyen fehér az ember arcza, milyen fekete az ember szíve.

Az ember a természet mostoha gyermeke.

Minden állatnak megadja a föld, mire szüksége van; az embert mezetlenül
szüli a világra, mintha azt mondaná: menj, rabolj, ölj, hazudj! ha élni
akarsz, mi gondom rád.

Te féregóriás! Ki lelked minden jobb érzéseinek börtöne vagy s
mindennek, a mi szennyes indulat, rabszolgája.

Kellettél ide, hogy a náladnál kisebb férgeket eltaposd s a föld
virágait letépd.

Mit adtál te a természetnek, hogy mindent elvégy tőle?

Királya vagy te a világnak? Az volnál, ha annak, ki mindeneket üldöz,
király volna a neve!

S te lész-e az, ki, ha a csillagok lehullanak, még élni fogsz?

Kevélység dæmona! Hiszed, hogy e csillagos mindenség csupán a te
gyönyörödre világol, s hogy e ragyogó világegyetem, melyen csupán te
vagy a sötét folt, csak azért van megalkotva, hogy téged, kinek élete
egy buborék élete, mulattasson?…

Minek hordod oly fennen arczodat?

Végy egy marok port és gondolj rá: hogy e por, melyet most lábaddal
tapodsz, s mely most olyan sötét, ember volt egykor, olyan, mint te
vagy, s ember lesz egykor, olyan, mint te vagy s gázolni fog rajtad,
mint most te gázolsz rajta, büszkén fogja arczát az égnek emelni;
királyok lesznek majdan belőle, költők, hadvezérek, kiket a nép
félistenekül fog bámulni, s kiket a forduló év nem találand többé…

Minek hordod oly fennen arczodat?


II.

Úr és szolga. – Az egész világ egymásnak ura és szolgája. S nincs úr,
kinek ura, nincs szolga, kinek szolgája ne volna.

A koldus ebet tart, hogy legyen kinek parancsolnia, a fejedelmek
hízelgőket tartanak; a jobbágyok fölött uralkodik a föld ura és minden
földesúr meghajtja fejét a király előtt, – és minden király meghajtja
fejét a halál előtt…

Ez a beteg, halvány fényű égi test, a hold, rabszolgája a földnek, éjeit
világítja, meglánczolva forog körüle és tűri, hogy ez idomtalan tömeg
el-elfogja előle a napvilágot. – A föld rabja a napnak. A nap az
Altairnak, ez a Siriusnak, s így a világ végtelen közepéig kereng és
engedelmeskedik egyik hatalom a másiknak.


III.

Ha tudhatná az ember: mikor fog meghalni?

Ha tudhatná azt a sötét időt, midőn szemét lehunyja és föl nem nyitja
többet, hanem lefekszik örökké tartó álmokat aludni, lelke pedig
elbujdosik, mezitelen, vezértelen a hűvös éjszakába, a véghetetlen égbe…
Miért nem tudja: hol s mikor? Mint kerülné azt a helyet, hová mégis
mennie s hol meghalnia kell! Mint számlálná az éveket, később a napokat,
a mik még hátra vannak, s mint esnék kétségbe, mikor már perczeket
kellene számlálnia…

Több jót, kevesebb rosszat tenne-e akkor? Használná-e jobban a rövidre
mért időt? vagy még tán kevésbbé félné a hosszúra mért istenitéletét?…


IV.

Mennyi keserű van az ember éltében.

Ha mindazt föl akarná jegyezni, gyermekkorában kezdhetne hozzá s
megőszülne, még sem érné végét.

Pedig édessége csak négy van a létnek.

Az anya teje, a szerető csókja, a bor lángja és az ellenség vére.

Jut-e még eszedbe az a virágos kert, melynek kóróit is rég szétfútta a
szél? Az a nyájas, bús, könyező nőarcz, mely betegágyadnál éjeket
virrasztott át, a megnyugtató kebel, az érzékeny ölelés, a hízelgő
hangok? oh minő messze, minő messze vitte e képeket az idő! ha jutnak
eszedbe, tartogasd meg őket féltett ereklyeként, mert vissza nem jönnek
sem ez életben, sem a másvilágon. Még egyszer fogsz anyai keblen
pihenni, – a föld kebelében, mikor sírba tesznek. Ki fog akkor édes
hízelgéssel reggelenkint felkölteni?

Anyacsók, anyaölelés…

Hová lesz a szivárvány, ha a nap eltünik, hová lesz a virág, ha a tavasz
elfogy, hová lesz a csillag, ha egéről lefut? Hát a szerelem hová lesz,
ha a szív kiégett?… Mit adhatsz nekem mindenható sors a kínokért, miket
fejemre mértél? Egy perczet adj vissza, egy pillanatot azon időkből,
midőn megtudtam: hogy a paradicsom a szívben van, nem a mennyországban.
Kiűztél e paradicsomból, ajtajára állítottad hideg angyalodat. Adj
vissza egy érzést azon szenvedélyből, mely egykor kéj miatt őrültté birt
tenni, adj vissza egy csókot azon reszkető ajkakról, miknek érintése
velőmet gyujtá meg, ha csak álmomban is.

Első szerelem, első és utolsó szerelem.

Mi édesebb a szerelemnél? A bornak pohara. Kábult gyönyörei a mámor
hőseinek. Hosszú önfeledség álma. Szabad járás a tündérországban.
Gyönyör, melyhez nem férhet fájdalom. Őrültséggel határos örömök.
Kergető láz. Bűvkorona, mely minden vágyadat azon perczben, melyben
megkivántad, betölti. Akarsz felejteni? elfelejtesz mindent; akarsz
gazdag lenni? tied lesz a világ kereksége; akarsz király lenni? király
leszesz. Oh az én lelkemen a bor daemonának nincs többé ereje; nincs
többé ereje, mióta a vért megkóstoltam s megrészegültem tőle…

Oh a vérszomj irtózatos érzet, de a vérmámor gyönyöre még irtózatosabb.

Mi édesebb a bor kelyhénél? A boszú pohara. Pohár gőzölgő ellenségvérrel
megtöltve, mit a tajtékzó ajk szilaj átkok kiáltása közt, halálhörgések
hangjánál iszik meg s elolt a szívben egy évtizeden át lobogott
gyehennát vele. Hah!…

Nincsen tehát számomra az életnek semmi édessége hátra?… Van, van még
egy.

Egy utolsó kéj, ez utolsó édesség – a halál percze.


V.

Volt egykor egy férfi, ki egy leányt őrülten szeretett.

Elhagyta érte családját, a fénykört, melyben született, s melyet
megszokott; elhagyta rangját, leszállt hozzá, hogy vele egyenlő legyen,
megosztá vele falatját, s éjt, napot átfáradott, hogy legyen vele mit
megosztania. Viselte a gyalázat pirját homlokán miatta, hordozta a sors
balkezét miatta, hordozta az apa átkának és az anya könyhullatásinak
terhét miatta s kiállta mindazt, a mi az életben és a halálban keserű.

A férfi, ki ily őrülten szeretett, én voltam.

Kéz kézben esküvénk egymásnak hűséget, egy fájdalom, egy élet, egy halál
volt eskünk jelszava. Minden csillag fenn ragyogott az égen, láthatta
jól, hallgatott az egész mindenség, hallhatta jól az esküt.

– Ha lesz egy másvilág, mely egy új hazát igér, s ennek ajtaja, a
koporsófödél, számodra megnyílik, oda is veled megyek, ott sem hagylak
el.

Ezt mondtam én a leánynak.

– Ha lesz egy másvilág, mely szebb hazát, szebb világot igér a sír után,
onnét is eljövök, hogy tied lehessek.

Ezt mondta a leány nekem.

Van-e hát, van-e élet a síron túl? Elment a leány oda, s én nem mentem
vele. Elment s engem látogatni nem jár.

Mi nyomot hágy a légben az elbocsátott hang? a villám dörgése s a
szenvedő sóhaja, átok és áldás s Istent hívó eskü.

Üres hang az eskü. A lég sem tartja meg, hát még az emberi szív?


VI.

Midőn legelsőbb megsúgám szerelmem a leánynak, végig borzadt,
elhalaványult. Olyan lett, mint a szobor, mit sírkövekre, kezében tört
fáklyával, faragnak.

Pedig milyen vidám volt különben. Ha hajnalt akartam szivemben és
szivemen kívül látni, csak az ő arczát kelle néznem és láttam azt.

Mint elsápadt ez arcz, mint elveszté pirját, midőn első csókom
szempillájára nyomtam… Megérzette e előre?…

A második csók ismét visszahozta arcza rózsáit. A leány szebb lett, mint
azelőtt vala, s önkénytelen remegését kinevetve, enyelgő mesét mondott e
titkos borzadásról, és vállamra hajolt és átölelt:

  Hű leánya előtt
  Térdre borul a szerelmes,
  És esküszik annak
  Oly tiszta szerelmet,
  Melynek heve s lángjai el nem apadnak,
  S csókolja a leányt,
  És vissza a leányka a térdepelőt…
  Mért borzadozol
  Szép Emma, mi bánt?…
  Künn a hideg éjben
  A szél szava szól…
  S rémes szekerében,
  Mit vonnak aranyszemű éjmadarak,
  A bőjti boszorka lihegve halad…
  S mint végig utaz
  Az éj viharában,
  Mormogva magában
  Igy szól: nem igaz, nem igaz, nem igaz…
  Szép Emma mi bánt?
  Mért borzadozol?…

Alkonyat volt. Hallám, a lány mint nevetett e mese után, de érzém,
tagjai mint reszkettek ölemben.

Érzette, hogy egykor…? Irgalmas Isten!…


VII.

Emberszeretet, – embergyűlölet.

Mennyire tele van e két szóval a világ. Az ember azt hinné: e földön
minden lény a más bajával törődik, a más örömeinek örül.

Pedig ez nem igaz.

Egy neve van e két szónak. E név önszeretet. Túl rajta semmi.

Ki a világot szeretni akarod, nem szereted-e benne legjobban azt, ki
hozzád legközelebb van, tenmagadat? Ki a világot gyűlölöd, tudod-e
gyűlölni azt, ki arra legméltóbb, tenmagadat?

Mi jogotok nektek az embert másutt gyűlölni, mint tenarczotokban? Egyik
sem jobb a másiknál, ki mit szenved, magáért szenvedi. Utáld meg magadat
s nyugodjál meg szenvedéseidben, ez becsületedre válik. Minden
gyümölcsnek meg van saját férge, minden embernek saját fájdalma, saját
bünhődése.

S ti a sorsot meritek káromolni? Tudtok emlékezni azon kézre, mely most
benneteket ver s nem emlékeztek azon kézre, melylyel ti vertetek mást.
Emlékeztetek a kézre, mely tőletek mindent visszavesz, s nem arra, mely
mindent adott. A tövis magjából tövis terem. Ki bűnt vetett, fájdalmat
kell aratnia.

Ha embert akarsz gyűlölni, gyűlöld magadat, megérdemelted. Ha emberek
üldöznek, ha Isten karja ver, ha nyomorúvá lettél s mindenki megvetett,
gyűlöld meg magadat, megérdemelted. Ha te nem, – vétkeztek apáid, s mint
most te vezeklesz értök, úgy fognak majd te érted fiaid lakolni. Az
adósságokat fizeti az örökös.

Én is megtanultam gyűlölni. Gyűlölök mindent, a mi él. Gyűlölöm, ki
hozzám legközelebb van, barát, atyafi, rokon, azután az ismeretlen
népek, az élet, a halál; de központja gyűlöletem örökéletének én magam
maradok.

Oh, mennyit vétettem önmagam ellen!

Nincsen semmim a földön, nincs semmim az égben, minden világi birtokom a
temető. Egy mohos síremlék s néhány száradt sirvirág. És ezt is én
tevém. Magam vettem el magamtól mindent.

Szivem egyetlen seb, de legfájósabb ott, hol enkezeim pusztítának rajta.
Ki semmit nem hisz, semmit nem remél és senkitől sem szerettetik… E
nyomorú én vagyok.

Én vagyok az, ki kedvesét, a hűtlent feledni akarta, s miután nem tudta
őt elfeledni, megölte őt s azután még kevésbbé tudta elfeledni…

Emlékezet? Átkos emlékezet. Semmi állatnak, semmi fűnek nincs meg e
fájdalma. Csak az ember szive viseli fulánkod…

… Ha a vidékre köd száll alá, elvesznek szem elől a távol remények
partjai, s a távol hajótörések bérczei. Miért nem tud az ember emlékei
fölé is ily köd vonulni?


VIII.

Futottam a világból. Szeretőmet és csábítóját megöltem.

Épen egymást tarták átkarolva, ajk ajkat ért, boldogok voltak, midőn egy
döféssel keresztül döftem mind a kettőt. Lelkeiket egymásba sóhajták,
vérök összeömlött s egymást átölelve meghaltak mind a ketten. A leány
még egyszer felnyitá szemeit, azokat a nagy sötétkék szemeket, s rám
tekinte velök… Hajh e tekintet mint szivembe égeté magát! még most is,
ha elsötétül, olykor előmbe áll, mint egy világló kép és jövendőt mond
fejemre. Véréből egy csepp kezemre fecscsent, siettem az erdőbe, hogy
azt a legelső patakban lemossam kezemről, de nem ment le. Mostam, vérig
mostam kezemet, hiába, a vérfolt ott maradt, mint egy örökké élő emlék.
És azóta is sokszor mosom kezemet és soha le nem megy róla. Ott lesz az
rajt, mikor majd azt az itéletnapkor fel kell tartani az örökbiró
eleibe. Legyen ott, vétkeztem, bünhődni fogok, de nem emberek kezétől.
Az örökigazság pallosa nem enged el, ne is engedjen el semmit. Az
emberek itéletét megvetem.


IX.

Most itt lakom e kietlen vadonban. Embert alig látok, kinek ember alakja
van is itt, vesztegetve van belé a lélek. Nyomorú, tengődő nép, még az
emberméltóság is lekopott arczáról, s csak abban különbözik a többi
vadállatoktól, hogy mindig részegen találni; gyermekei is borszeszen
nevelkednek föl, azt szíják anyatej helyett. Mennyivel szebb fiai a
természetnek a fák, ezek a délczeg óriások, mindenik megfelel a czélnak,
melyre alkotva van, zöldül, árnyékot tart, gyümölcsöt, vagy virágot hoz,
menedéket ad a madár fészkinek s védi azt a viharok ellen, míg az ember,
ez a világ mészárosa, ez a mindent evő sáska, csak pusztítani tud. Miért
nem teremté őt az Isten az első napon? hadd halt volna meg éhen a
hatodikra…

S tán csak az embernek van lelke ennyi állatok közt? Egy időben
istenkáromlásnak vették, ha valaki azt mondá: nem a világ forog e
porszemnyi atom körül, melynek neve föld, hanem e paránycseppet csóválja
maga körül a nap. Még rájövünk, hogy el fogjuk ismerni, hogy minden
lénynek van lelke a világon… nézd: e virág mily kellemmel tudja
megnyitni kelyhét, szinte látszik rajta, hogy mosolyog, vagy
kaczérkodik. Azt hiszed, hogy ez csak azért nőtt ki a földből, hogy
legyen mit leszakasztanod? s tán ez nem fáj neki? Hiszen minden letört
virág vért hullat, fehéret az egyik, másik aranyszinűt, vagy világos
zöldet. Azt hiszed, hogy csak a piros vérnek van élete? vagy talán az
illat nem lelke-e a virágnak? S ki ne ismerné meg a méregnövényen azt a
baljóslatú sötét tekintetet? ki ne látná a virágok legpompásabbjain,
hogy semmi haszonra nincsenek? Egy görög bölcs hajdanában megtanult a
madarakkal beszélni, kár, hogy a mai tudósok nem görögök és nem bölcsek,
megtanulhatnának beszélni a virágokkal.


X.

Templomban voltam egykor. Régen volt, igen régen. De nem tudtam
imádkozni. A templomajtó előtt kicsukva rongyos emberek ültek. Piszkos
öltönyük volt, így nem jelenhettek meg az Isten előtt, s csak künn az
ajtóküszöbben kiáltozák énekeiket, azokat is csak azért kiáltozák, hogy
a jövő-menőket alamizsnavetésre boszantsák. Hm! ha mindazokat kicsuknák
innét, kiknek lelke piszkos, elrongyolt öltözetet visel, be üres maradna
e ház!…

A szegletben három kalmár alkudott, hátat fordítottak az oltárnak, úgy
alkudtak. Kezeik és szemeik jártak. Forintokról beszéltek és
szarvasmarhákról. Jó sötét helyre vették magukat, alkalmasb helyet nem
is választhattak volna az alkuvásra…

Két hölgy haladt el egymás mellett. Suhogott mindkettőn a selyemöltöny,
ragyogott mindkettőn arany és drágakő, arczaikon vastag volt a
kevélység. A koldus fillért rimánkodott tőlök, nem hallották, hanem
végig nézték egymást, ajkat pittyesztének, gúnymosolyra vonták arczukat,
s büszkén, dölyfösen leültek egymással szembe. Az Isten szolgája
alázatosságról beszélt, nem hallák; hanem nyaklánczaikat igazgatták és
rezgeték tollaikat fejükön és hátratekintgettek.

Egy férfi és egy leány léptek az oltárhoz. A férfi szép volt, fiatal és
szegény, a leány éktelen, idejemult és gazdag. Kezöket egymás kezébe
tették az oltár előtt és Isten szent nevére esküdtek, hogy egymást
szeretni fogják…

Ha én oltárképet festenék, nem úgy festeném a megváltót, a mint ti
szoktátok, nem a halál árnyékában, nem a keresztre feszítve,
vérehullóan, elhagyva, elárulva; úgy festeném őt, mint mikor a
Cabbalistákat és a Farizeusokat korbácscsal kezében verte ki a templom
csarnokából!

Kijöttem az Istenházából, nem tudtam imádkozni benne. Mulatni, kaczagni,
az ördögnek áldozni sokaság kell. Ha sírsz, vagy imádkozol, vonulj
magadba. Nincs földiebb tárgy, mint egy emberi arcz…

Jaj a botránkozónak, de százszor jaj a botránkoztatónak!


XI.

Egy embert láttam egykor kivégeztetni. Lopott, rabolt, gyujtogatott,
megérdemelte a halált. Pedig mindnyájan meghalunk és így mindnyájan
megérdemeltük azt; csakhogy nekünk még egy nagy darab élet is van adva
ráadásul e büntetéshez.

Felhagyta az ember magát vinni a vérpadra, alig állt lábain, eszmélete
nem volt többé, végig tekintett a bámuló néptömeg felett, mely ellepte a
mezőt és nézett és tátotta száját, – mennyi fej! és e sok fej közül
egyedül az övé az, melyet nem lesz szabad hordozni többé.

Közel a vérpadhoz egy ősz öreg ember feküdt, nem sírt, csak nyögött,
szemei véresek voltak, ősz haját homokkal hinté tele, s a mint ott
fetrenge, a népség összerugdalta őt. Hisz ez volt a kivégzendőnek apja…

Mint nézett a halálra-itélt, mint nézett a távolba, nem jön-e fehér
zászló, a kegyelemparancs. De nem látott semmi fehéret. Le kelle
térdelnie, kezeit hátra köték, haját lenyirták. Még mindig nézett a
távolba, még mindig remélt, végre beköték szemeit, és nem láta többé
semmit. Kétségbeesetten feszíté akkor kezein a kötelet, szét akarta azt
szaggatni, de nem engedett az. Erősebben rántotta, még erősebben, –
végre elszakadt, – e perczben gördült le feje lábaihoz. A vér magasra
felszökellt, a hóhért fönn és az ősz embert alól összefecskendezé, az
elszabadult test fejetlenül ugrált a téren föl s alá hánykódva, két
kezével a vérpad szélibe fogódzott, míg a levágott fő kinyilt szemekkel
bámult a bakóra.

És a néptömeg? A néptömeg tombolt örömében…

Másszor egy várost láttam égni. Kiknek házaik égtek, őrülten futottak
alá fel s imádkozának az emberekhez és káromolták az Istent. Hát ha majd
az egész világ fog égni, hogy fognak ezek jajgatni és ordítani akkor!
kiknek pedig semmijök sem égett, azok összecsoportosultak, összedugták
kezeiket, s gyönyörködtek a fölséges látványban.

S a látvány mindig nagyobbszerű kezde lenni. Tornyok gyulladtak ki s
lángoltak föl az égre, mily nagyszerű szép volt.

Emeletes házban csecsemősírás hallatszik, ajtók és ablakok s fenn a
gerendázat tűzlángban lobogtak. Ekkor egy bátor férfiu elszántan betört
a zsarátnokzáporon keresztül a házba, a népség kiálta: minő nagylelkű
férfi! visszajött, a csecsemőt ugyan nem hozta ki, de megtömte odabenn
zsebeit ezüst és arany szerekkel s odább állt velök, mily nagylelkűség!

* * *

Pompás temetést láttam. Fáklyavilág kísérte a bársonynyal bevont,
aranyszegekkel kivert koporsót, harsonák éneke siratta a kimultat,
gyertyákat osztogattak és halotti czímereket és fátyolt minden
kísérőnek. Meghordozák a halottat minden piaczon keresztül, s mikor a
temetőbe értek, a megholt özvegye ráborult a koporsóra, leszállt a
sírboltba vele, le akarta magát annyi nép előtt oly szép drága ruhában a
földre vetni és hívni a halált.

Szegény asszony.

Később valakinek eszébe jutott azt mondani, hogy az ember halála nem
volt természetes s a holtat ismét felvevék sírjából s úgy találták, hogy
méreggel végeztetett ki a világból.

Az özvegyasszony ezalatt eltünt. Ki sem tudta hová?

Szegény asszony!…

Egyszer zivataros éjszakán a felháborodott tenger egy hajót temetett
gyomrába, egyetlen férfi úszott a villámfénynél a haragos habokban. A
férfi sírva kérte életét a tengertől, mondá neki: hogy honn síró
családja, apró árvái vannak, kiknek kívüle nincs senkijök. A tenger
hideg lény, sem szive, sem lelke, de meg tudta szánni a siralom fiát,
parancsolt szörnyeinek, hogy azt ne bánthassák s kiveté őt sértetlen a
partra. A parton kunyhók voltak felállítva, e kunyhókban emberek laktak,
mely emberek a hozzájok folyamodó hajótöröttet – megették.


XII.

Irtóztatókat szokott lelkem álmodni. Kétségbeejtő, gyötrő képeket, miket
az ébrenlét sem töről ki emlékemből, de mik ott ragadnak szivemben,
újabb, sötétebb képekkel olvadva össze.

Egy óriási hegyet láttam egykor, melynek végtelen látása agyon fárasztá
a gondolatot. Roppant fekete tömeg, alak és idom nélkül, láthatártalan
oceán közepében. Semmi élet, semmi hang nem élt rajta; oldalain sem fű,
sem bokor nem zöldült, csak a vihar vert oldalához veszni tért hajókat,
s hosszú tengerútja felén a vándorfecske szállt meg vendégnemszerető
kopár ormain. Éjenkint a viharok látogattak el hozzá.

És láttam, mint raktak e hegytetőre zsarnok várurak vastag sziklavárat,
nagy nehéz falakat, sziklába vájt börtönt, nehéz rostélyokat a keskeny
ablakokra. Rabszolgahad, ki embervérrel élt, lakott e várban, s kínzó
ördögök, kik bor helyett emberkönyűket ittak, s Isten nevében átkokat
követtek el. – – És elveszének mind. – – Mert élő volt a hegy. Gyomrában
élő lángok laktak, s mikor nem tűrheté, melylyel elhalmozák,
megrázkódék, kirombola, tüzével leszórta a rabszolgaság tanyáját
fejéről, s haragja megolvadt ércztüzével urat és szolgákat mélyen
eltemetett.

Még azután századok lefolyásáig hányt önvállaira lángokat, s a tengert
maga körül tűzpatakokkal forralá fel, s nagy égő köveket dobált fel az
égre, mely egykor menykövekkel sujtolá. Aztán kihűlt, lecsillapult dühe,
kiégtek égre támadt lángjai, s most ottan áll a tengersivatag közepén,
magánosan, testvértelenül, kopaszon. Olykor nehéz füst üli ormait, mit a
vihar kanyargva kapkod szét a légbe, s magános éjeiben megrázkódik,
megmozdul, mélyen dörg – s elcsendesül.

* * *

Másszor azt álmodám, hogy megöltem magamat.

Megátkozám az életet és a halált, a napot és éjszakát, a bölcsőt,
melyben ringattak, s a temetőárkot, melybe majd ledobnak, mindent, a mi
él és mozog, azon kebeltől, mely fölnevelt, a sír férgeig, a mely meg
fog rágni, s szivembe döftem az éles kést. Omolt a vér, a mint kihúztam
belőle. A föld megitta véremet, s mikor a végső csepp vér kifolyt, a
szív megállt, tárt ajtó rajta a seb, reszketve jött elő a lélek
mezitelenül, remegve, halaványan. S megállt a sebnek néma piros száján,
s mint a madár, a kit anyja elhagyott, bágyadtan, erőtlenül maradt ott
ülve, várva a halál bús angyalát, a ki majd elvezesse azon sötétlő
ország ajtajáig, mit élő szem még nem látott meg soha.

Várt, várt, a nemtő nem jött érte.

Alatta olykor meg-megrángatózott a sebhelyes tetem, megnyiltak
fájdalmasan a halvány ajkak és a pirosló seb. A nemtő nem jött, ki őt
elvezesse és megmutassa neki leendő lakhelyét, azon helyet, hol ezután
élni fog.

Megindult végre kalauztalan, nem tudva, hova szálljon le a széles,
végtelen világban? Hideg volt, merre ment; ismeretlen vad árnyakkal volt
találkozása, kik holt szemeikkel merőn bámultak rá és nem szólíták meg.
Sorra járta a csillagokat, egy sem volt hazája; minden élethagyott
testet fölkeresett, egy sem fogadta be, egy sem volt az övé. Kereste a
menyet, kereste a poklot, de nem talált rájok. Örök bujdosásra volt
elkárhoztatva.

És vándorolt. Nem volt rá nézve többé idő: a földön túl nincsenek évek
és napok, csak a rettenetes örökkévalóság.

Ment, ment. Hideg szél szárnya vitte. Sötét föllegek kísérték, vakító
napok ragyogtak elé idegen, nem melegítő világgal, ismeretlen holdak,
ismeretlen földek kerengték körül. Megölelte a hulló csillagot, hogy
vele együtt semmivé lehessen, – a csillag meghalt, de ő élve maradt.
Versenyt futott az égő üstökösökkel, kit átkos útja kívül kergetett a
világ határán. Századokig, ezredekig járták meg ez útat, mire
visszatértek, az örökkévalóságból még egy percz sem mult el.

Kiáltani akart az Istenhez, és nem voltak szavai!…

… Oh örökélet, legrettentőbb eszméje az emberi szívnek, te kezdet és
végnélküli iszonyú lény, mily kínzó még álomnak is a te képed!

* * *

Egykor pedig azt álmodám, hogy a föld megfagyott.

Meg volt rá érve. Megvénült, kiégett. Rég elfelejté a napot, melyen
született; el a népeket, miket egykor szült és ismét benyelt, a
pyramidokat rég eltemette a homok, maguk a mumiák is elrohadtak. Nem
lehetett a kerek földön sírt ásni, melyben már egykor halott ne lett
volna, nem egy követ letenni, hol egykor már város ne lett volna.

És kietlen, puszta volt a föld minden határa. Az ember mindent kiirtott
róla, a mi él. Erdők, virágok és az állatok ezer nemei nem léteztek
többé, csak az ember és annak kevélysége.

Dicsekvés lett a vétek, az erény szégyen és bünhődés tárgya, jutalmat
kapott a gyilkos, kigyófulánkot a jóltevő, s mentül törpébb lett az
emberi nem, annál magasabbra emelte arczát és tagadta teremtőjét, az
Istent.

Nem álltak templomok sehol; nem imádkozott senki, felvilágosultnak
nevezte magát a kerek föld népe.

Csak egyetlen ember élt még, kinek lelkében Isten neve lakott, ez egy
emberért élt még a világ, ez egyért kimélte meg a földet az Isten.

De ráakadtak embertársai.

Kínpadra vonták, töviskoszorút nyomtak fejébe, szegeket vertek körmei
alá, hogy mondja velök együtt: nincsen Isten.

És az ember erős hittel mondá: «van Isten» és meghalt a hóhér kezében.

Ekkor máglyára hurczolták őt, hogy megégessék, midőn az élő föld,
teremtője «ne legyen» szavára, fölszínétől magva közepéig keresztül
fagyott és minden tűz kialudt rajta, a két pólus jege közepén összeért.

Ugyan ekkor két roppant hajóhad csatázott a tengeren. Két leghatalmasabb
királya a földnek harczolt a fölött, hogy melyiket illeti közülök az
isteni név, midőn a tenger hirtelen fenékig jéggé merevült.

Fehér, sápadt lett a föld köröskörül. A nap nem csalt ki több meleget
belőle, mély, süket hallgatás lett úr körül rajta, e síri hallgatásban,
e jéghegyek közt, e halott világban bujdostam én egy országból a
másikba, egyik kietlen, hangtalan vidékből a másikba, mint utolsó,
egyedül maradott lakója a földnek, mely élethagyottan, holdsápadtan
függött a fekete égen, holt csillaga a kerek mindenségnek.

* * *

Egy apa fiát átkozta meg.

Tele volt csillaggal az ég, tele volt hóval a föld. A vén ősz ember
fehér haját lobogtatta a szél.

Kilenczven év fehéríté meg e hajakat.

És becsületben őszültek meg azok.

Egyetlen fia volt az ősz apának, ki e becsületben megőszült fürtökre
gyalázatot hozott… Hazáját árulta el.

És az apa kirohant a hideg, fagyos éjszakába, s égre emelt kézzel kiálta
gyilkos átkokat egyetlen fiára. Szava túldörgé a vihar ordítását. A
csillagok szemei kápráztak.

– Légy elátkozott! kiálta vért sírva két szeméből.

És az ég millió csillagai közül egy megindult e szó után helyéről s
sziporkázva szaladt végig az égen és aláhullt.

Az ember leátkozta helyéről fia őrcsillagát.

* * *

Ilyen látások kisértenek meg álmaimban.

De az ébrenlét semmivel sem jobb.

Oh, hányszor látogat meg ez a fekete kép, e néma száj, e beszédes arcz,
e titkos sejtelem, melynek emberi ajk még nem mondta ki nevét.

Olykor éjnek éjén fölver álmaimból, hogy megmutassa az égen ama
vérfoltokat, miket kívülem senki nem lát, dúlt arczokat, kik engemet
ismernek, de kiket én nem ismerek, – mély örvénynyilásokat a földben,
miknek ingó szélén állok.

Egy tengerszem van az erdők mélyében, sötétzöld, ki nem apadó,
fenéktelen tó, mely mindig sima, soha hulláma nincs. Ha olykor a
sziklapartról e tóba letekintek, iszonyú arcz tekint rám vissza onnét
ijesztő rémtekintettel, kuszáltak hajai, de arcza vonásai még
kuszáltabbak, szemei, mint a léleklátóé. Naponkint elmegyek ez arczot
megnézni, s mikor megláttam azt, rohanva futok el onnan ismét, hogy utol
ne érjen… Saját arczom viszfénye az.

Néha úgy érzem, mintha látatlan ajk lehelne legszorosb közelről hideg
sóhajtást arczomra, oly hideget, hogy szívem megáll bele, vagy el nem
vonható titkos ujj mutat rám, felém fordúlva, bárhova kerüljek, s
kisérve, mint a mágnes az éjszakot, hogy lelkem rángatódzik bele, mint a
kigyó levágott farka, mely naplementig életben marad.

Majd mintha repülnék. Rohanok egyedül határtalan síkon, sötétlő fellegek
között, hol már csillag sem jár, hol a világnak vége van s kezdődik az
örökkétartó semmi. Onnét ismét a földre hullok…

Vad, gyötrő sejtelem, mit látogatsz meg annyiszor?


XIII.

Halál, halál…

Egy idő óta szüntelen a halál eszméi bántanak.

Tán érzi lelkem közeledtét e szomorú angyalnak.

Olykor önkénytelen megborzadok, azt mondják, hogy ilyenkor a halál
ugorja át az embert, a mint számítja főről főre a tizenharmadikat. Ha
tudnám, mily sorban vagyunk nála fölirva?

* * *

Egykor egy szép leányt láttam halottan feküdni. Milyen mosolygó volt
rajt a halál képe. A halál képe nyájas kép.

Ki félné arczodat oh megnyugtató angyala az emberiségnek? A kit te
megölelsz, nem sír többé. Örökre megpihen. Védője vagy te az
üldözöttnek, te rajtad túl nem üldöz ember embert. Rövid fájdalom előz
meg, ez a fájdalom is az életé. Határidőn belől nincs szenvedés, csak
boldog álmak, – hosszú csöndes álmak…

* * *

S mi volna abban rossz?

Oly szép hazában lakni, mint az ég? Angyalok énekét hallani s azt, kit
lelkünk szeret, ölelni elválástalanul, örökké. Kéz kézben körülrepdesni
a csillagokat, a jótetteknek édes emlékire nyugtatni le gond nem ismerő
fejünket. És azt a kéjt, mit érez az emberi lélek, midőn az első csókban
lelkének másik felét magához szíja, örökké édesen élvezni ott. És hinni
és meg nem csalatni. Nem vonzatni a föld felé semmi fájdalom súlyától.

Mi volna abban rossz?

Szomorú ország a halottaké.

Kik ide sorba temetve vannak, mily gazdagok lehettek egykor! Hogy
ragyogott rajtok arany és drágakő és a büszkeség arcza! Mily nagyra
lehettek zsellérhatalmukkal s kölcsönvett lelki erejükben milyen
elbizottak. Koldusok most, egyik oly hideg, mint a másik.

Éjféleken bús szél keletkezik, mely fölveri a holtak álmait, magukra
terítik halotti lepedőjöket, mennek búval, bánattal bejárni a világot,
melyből ki vannak zárva. Bezörgetnek a házak ablakain, melyekben egykor
laktanak; az ágyat, melyben feküdtek, fölkeresik; az asztalról, melynél
életökben ültek, fölszedik a rajt feledt morzsákat, s kik porrá omlának,
azoknak hamvait a szél ragadja fel, s mint nehéz sírbolti leheletet,
végig fújja az alvó termeken…

Ember vigadj! ki tudja meddig élsz. A halál után nincsen vigalom!…

* * *

Ezek voltak a misantrop utolsó sorai. Könyvnélkül tanultam meg azokat,
bár most felejteni tudnám!

Az embert önkeze teszi legszerencsétlenebbé, s ki valaha e gondolatra rá
jött, hogy minden szenvedést emberi kéz, emberi fő teremte, e
fájdalmából ki nem gyógyul soha.



AZ ERDŐK LEÁNYA.


I.

Három ifju lovag ült együtt a kastély erkélyén. Kettő közülök közönséges
alak, kikre nincs miért figyelmet fordítani, a harmadik a kastély ura.
Darvai Ernő szép szőke fiatal ember, ki az alatt, míg társai koczkáznak,
mesélnek és kaczagnak, az erkélyen kihajolva, a távol kéklő erdőkre
bámul.

Az erdők felől egy lovag közelít csatlósával a kastély felé, az ifju
tétova szemei csak akkor veszik észre, mikor a hallható lódobogás
figyelmezteté rá, kezével mosolyogva int neki, azután csodálkozva csapja
össze kezét, s a mint a jövevény nagy sietve vágtat be a kapu alá,
társaihoz fordul kaczagva:

– Tamás megjött, de nemcsak hogy medvét nem hozott, hanem még a kutyákat
is mind ott hagyta.

Erre megnyilik a terem ajtaja, s a sárosan, csatakosan belépőt egyszerre
háromszorosan üdvözli azon kaczaj közt tett kérdés, hogy hol maradtak az
ebek?

– Hagyjatok békét, kiált mérgesen az érkező, levágva magát egy
karszékre, s hevesen szórja le magáról kalapot, keztyűt és vadászkürtöt.
Medvére mentem és ördögre akadtam, minden kutyámat agyon verte.

– Kicsoda? Micsoda? kérdezék össze-vissza.

– Mit én tudom! Valami emberi medve, vagy erdei manó, vagy görög
istenasszony. Fogalmam nincs róla, hogy micsoda?

– Beszélj okosabban.

– Jó volna, ha tudnék. A mint a zuhatag alját elkezdtem hajtani,
hirtelen egy gyönyörű medve szökik föl kopóim előtt, oly nagy, a minőt
még életemben soha sem láttam. Szőre nem volt oly molyette, gubanczos,
mint más medvéké szokott lenni, a kik teli heverik magukat bojtorjánnal,
hanem szép fényes, fekete, mintha mindennap fésülnék. «Hajrá!» kiáltok
megörülve kopóimnak, azok elkezdik sarkalni, a medve nem áll velök
csatába, hanem fut sebesen fölfelé a vizesési sziklának, a hova
lehetetlen lóval utána menni. Én leszállva lovamról, veszem fegyveremet,
s rohanok utána, s tüskén, bozóton üldözöm, míg végre a medve
barlangjához érve, oda éktelen ordítással beszökik. E pillanatban valami
csoda lép elő a barlangból, csodának nevezem, mert más nevet nem tudok
neki adni, egy leányalak, egy embernek maszkirozott fenevad, egy
pokolbeli dæmon a legszebb angyalarczczal, egy holtnak hirdetett
félisten, egy elveszett gyermek, kit medvék neveltek, magas, idegzetes,
karcsú; szemekkel, mint a villámló éjszaka s kezében egy akkora
husánggal, hogy nekem két kézre is adna mit czepelni. Rögtöni
meglepetésemet még ebeim is oszták, elhallgatva egy perczre a nem várt
királyi vad előtt; abban a pillanatban a csodás bestia vadállati
ordítással rohant rájok, s buzogányával, mit úgy forgatott kezében, mint
hölgyeink a legyezőt, három percz alatt mind egy lábig agyon verte. A
medve ez alatt egyre ordított a barlangban, de nem jött elő, hanem
hagyta egyedül végezni a harczot ennek az ördögök leányának. E
pillanatban azon eszme vett erőt agyamon, hogy ez alak nem ember, hanem
vadállat s tán ijedtségnek sem szégyenlem nevezni azon érzést, mely
ekkor elfogott, fegyveremet ragadtam, czéloztam és rálőttem. Reszkető
kezem nem talált, de a ráintézett lövésre felsikoltott a leány, s
ijedten hátra tántorodék. De már e sikoltás emberi hang volt, s az
ijedtség egészen emberi vonalmakat adott arczának, úgy hogy én
megborzadva ejtém ki kezemből a fegyvert, érezve, hogy ez nem vadászat
többé, hanem gyilkosság. Ő visszafutott előlem barlangjába, én pedig az
egész úton azon törtem fejemet, hogy álmodtam-e, vagy ébren láttam ez
alakot.

– Valami elveszett gyermek lehet, mondá egyike a lovagoknak, kit a
medvék megtaláltak, s a helyett, hogy megették volna, felnevelték. Ha
szoptatós vad talál meg kis gyermeket, rendesen nem szokta bántani,
hanem haza viszi kölykei közé, s magáénak fogadja.

– Hajtó vadászatot kellene rá tartani, szólt a másik, s valahogy hálóval
elfogni, mindenesetre emancipálni kellene a medvék társaságából.

Legutoljára szólt bele Darvai.

– Szép-e? kérdezé kaczérul.

– Csoda szép! magasztalá a vadász, a minő neméhez a női szépségnek még
nem vagyunk szokva. Termet, idomzatok, arczvonalok minden tökéletes
rajta.

– Jó, ne rontsd el leirásoddal a való hatását.

– Tán magad akarod látni?

– Látni és legyőzni, mondá Ernő büszkén és önhitten.

– Vigyázz magadra, e lény a vadállatok közé tartozik, kik fogaikat és
körmeiket használni tudják.

– Ha nő, ismerem ellene a fegyvereket, s ha vadállat is, himje láttára
meg kell szelidülnie.

– Az ördögbe, mormogá a vadász, hímje volnék én is, s elkergetett.

– Ah barátom, a nőfarkas is válogató, te csak medvéket ijeszteni vagy
már jó, nem nőket szelidíteni. Annál inkább, minthogy rá is lőttél. Ha
rá akadok, tizet teszek egyre, hogy el is hozom.

– Ne felejtsd el, viszonzá csipősen a vadász, hogy medvéje is van, a ki
tán medvének épen olyan szép, mint te grófnak, s lehet, hogy a medve
szerelemféltő.

– Akkor megölöm a medvét s elhozom a leányt, úgy is sok ember szeretőjét
csábítottam már el, még csak medvéét nem. Ki tartja a fogadást?


II.

Még sötét van mindenütt, – a csillagok égnek, emberek alszanak, s már a
Tátra legmagasabb csúcsán piroslik a hajnal fénye, mikor maga a nap még
a tengerek alatt jár.

A magas csúcs hófedett alakja rózsaszinűen jelen meg a múló éjszakában,
a feketekék csillagzatos éggel csodás ellentétben.

De lent a völgyben még ködös éjszaka van, még ott tán egy óra mulva lesz
reggel.

Mélyen, mélyen, sziklák lábainál, beárnyékozva kietlen fenyő
rengetegtől, van egy tó, egy fekete vízmedencze, bele düledező vén
fenyőfák usztatják benne örök lombjaikat. A sziklák meredeken, magasan
emelkednek föl körüle, még alulról is szédítő rájok föltekinteni.

A tóból egy folyam ered, távolabb útat tör magának a sziklák között, s
száz ölnyi mélységbe menydörögve rohan alá, fehér köddé, fehér habbá
törve, mire leér. A sötétben csak a küzdő, tomboló zúgás hallik, a mint
a dühös vízroham ostromolja a sziklákat, minden században le-letörve
egyet, maga a folyam a völgyi ködben és az éjszakában elenyészik.

A havasi csúcs mindig világosabb, majd bibor, majd aranyszinű, az éj
árnyékai lejebb húzódnak a völgybe, és úgy tetszik, mintha ott
összejőnének s még sötétebbé tennék annak éjszakáját.

A tájak, az alakok körrajzai már látszanak, de még minden feketén. A
sziklák, az erdők fái, mind feketék, éjszinűek, és a tó, mely alakjaikat
visszaadja, olyan, mint az a fekete tükör, melyből a bűvész a jövendőket
nézi.

Csak alant, a szakadékban látszik valami fehér köd, valami kígyózó fehér
habsugár, mely örök zúgással rohan le a völgybe, nem hagyva soha egészen
elnyugodni, elfeketülni az éjszakát.

Hirtelen, mint egy ébredő istenség, kivillanik a nap az útját elálló
ormok mögül, az éjszaka elvész, elenyészik, a tűzisten egy tekintetére a
fekete tárgyak ezer színt öltenek. A fekete fák ős zöld lombjaikkal
tünnek ismét elő, kék és liliomszín a gránitos szikla, néhol, a mint a
kén kiverte magát rajta, vagy hol a czinóber zegzúgos erei látszanak,
vagy a hol a moha fogamzott meg, a hasadékokban sárga, piros és zöld
foltokkal terhelve.

A fekete tóban a napsugár ragyog, s honnan a földalatti víz fölveti
magát, kilencz helyen a bugyogó forrás smaragdszínt játszik benne.

Virág nyílik minden nyomon. Kékellő csengetyűk, piros havasi rózsák
rengnek a folyam medre felett, s hullatják a vízbe illatos leveleiket, s
a habbá tört folyam hófehér ködéből, mint a nap teremtő sugára, bűbájos
szivárvány emelkedik elő tündöklő hét szinével s diadalívként hajol a
vízzuhatag egyik partjától a másikig.

Ilyen lehetett a percz, midőn az alvó mindenség felett először hangzott
a szó: «legyen világosság».

A táj megnépesült illatos virággal, zengő madarakkal, minden, minden
gyönyörre látszik teremtve lenni; – ilyen lehetett a percz, midőn
elhatározá az úr, hogy e mindenségnek legyen királya, legyen ember!

… És ime – mi alak jelenik meg a vadrózsákkal ölelkező fenyőbokrok
közül?

Egy nő?… Egy tündér? vagy elvadult leányzó, kit anyja kidobott a
vadaknak, s azok fölnevelték, – szépnek, erősnek, vadállatnak?

Körültekint a vad, ragyogó szemekkel; mozdulatai vadak, délczegek, mint
leopárdé; a nap, ég, virágok, minden mosolyogni látszik reá, hirtelen
elsimul arczáról a szilaj kifejezés, valami szelidebb tekintet,
hasonlatos a mosolyhoz, vagy a hála kifejezéséhez, derül föl rajta,
keblén összeteszi két kezét, s a mint végig tekint a dicső mindenségen,
s szemeivel végre a napba néz bele, el nem vakulva fényétől, kebléről
fohász szakad fel, elküldve az ismeretlen szellem oltárára.

Megérté-e azt a varázsbeszédet, mivel a természet szól teremtett
lényeihez, mit az erdei madár s minden magasabb lélek, ki nem tagadta
meg jobb érzéseit, megért? Míg testét vadállatok bőre ruházza, míg
nyelve azok egyszerű kiáltásait beszéli, a szív ember szíve, és a lélek
Isten lehellete maradt-e belül?

Ott megáll a zuhatag előtt. Leveti egyszerű leplét, mit vidra viselt ő
előtte. Gazdag haját, mely borostyánindával volt csomóba felkötve,
lebontja, az végig hull térdig érő gazdag hullámzatban idomzatos testén,
melynek minden tagja oly tökéletes, a mint ez az Isten kezéből
legelőször kijött.

Azután a habzó permeteg alá lép, egészséges testét a porrátört víz
jéghideg harmatába fürösztve, s a mint ott áll a hófehér köd közepében,
alakja könnyű rózsapírral belehelve, égő arczával s felemelt kezeivel,
vágyva, ismeretlen kéjjel fogva a ráömlő habcseppeket, az égő szivárvány
közepett, mely glóriaként fogja őt körül, a völgyfenék sziklás
torkolatából, a sötét fenyvesek közül, egy férfi alakja tünik elő.

A vadász egy perczre mozdulatlanná varázsolva állott meg a tünemény
előtt, nem így a vad.

A mint megpillantá üldözőjét, a vadmadáréhoz hasonló kiáltással szökött
ki a víz medréből, s mintha valami állatontúli ösztön sugallta volna
neki, hogy nem az élet, hanem az életnél becsesebb tulajdon az, mit most
védenie kell; mielőtt elfutott volna, előbb egyszerű öltözetét kapja
hirtelen magára s azután vadszilaj tekintetet vetve háta mögé, rohant az
erdőnek.

A vadász utána. Felhevülten, elbűvölve üldözte a tüneményt. Rohant
sziklákon, bokrokon keresztűl eszeveszetten, nem látva a veszélyt, csak
a bűbájos alakot, mely bele vezeti.

Az pedig futott előle, sebesen, mint az őz. Futó lábai alatt alig
hajlott meg a fű. Szikláról sziklára szökellt. Minden izma aczélból
látszott alkotva lenni. A vadász messze maradt el tőle. A leány
nemsokára a berkek sűrűjébe érve, ott a bokrok között eltünt a vadász
szemei elől, ki őt még mindig nem szűnt meg üldözni.

Azonban épen a sűrű berek, mi annyiszor volt menhelye, lőn ez egyszer
árúlójává, hosszú leeresztett haja, mit meglepetésében elmulaszta újra
tekercsbe kötni, mindenütt fennakadt a gátló cserje között, ha egy
helyütt kibontá, másutt érzé magát megfogva, s mentül inkább sietett
szabadulni, annál inkább bebonyolítá magát sűrű, hosszú hajfürteivel.

Már hallá a futva közelgő vadász lihegését, ki észrevéve vadja
vergődését, kétszeres erővel sietett azt ott lephetni, mielőtt újra
kiszabadíthatná magát, s mint a madár, melynek csak tollát fogta meg a
tőr, elvadult méreggel tépte vissza haját a nyüzsgő tövisek közől, s azt
kezével keblén összefogva, oldalvást kiugrott a berekből, s keresztben
futott el a vadász előtt, visszatartva a zuhatag felé, mely itt két
egyenlő magasságú sziklafal között rohanva végig, egy szakadékot
képezett, a mely messziről elég keskenynek látszott arra, hogy egy
kétségbeesett szökéssel át lehessen egyik partjáról a másikra ugrani.

Azonban, a mint a sziklapárkányra ért, hirtelen visszahökkent a leány. A
két szikla legalább hat ölnyire volt egymástól. Közöttök ötven ölnyi
mélységben zúgva rohant a bérczi folyam, s alant egy szélesebb
medenczében megtorlódva tajtékozó tavat képezett, melyből egy keskeny
szakadékon át azután megint oly dühvel, oly erőszakkal rohant alább
alább, szikláról sziklára.

Kétségbeesve fordult innen is vissza, végig futott a sziklapárkányon,
valami rést keresve, melyen lefuthasson rajta. Mindenütt meredek volt
az, mint a fal, a fehér követ simára köszörülte a rohanó zuhatag, mely
ezredek óta váj magának medret a kemény, szilárd kőben, hol csak itt-ott
kapaszkodott meg egy-egy csenevészett tamarik- vagy gyalogfenyő-bokor.

A vadász már közelgett menekülni nem tudó vadja felé. Ez lihegve jártatá
villogó szemeit köröskörül. Látta, hogy nincs menekülés. Letekinte az
alatta mélyedő örvénybe, a folyam tajtékot hányva rohant le a tóba, a
kiálló sziklákat el-eltemette a feltorló hullám, úgy ordított, úgy
csatázott oda lenn ez az örökké élő szörnyeteg. Az élet ösztöne
visszarántá őt az örvény széléről. Égő szemekkel közelge a vadász,
kitárt karjai elzártak minden menekülést az üldözött elől. Reszketni
látszott a kéjtől, az örömtől.

Mint a fészkén lepett sas fordult ekkor felé kétségbeesetten a bájoló
fenevad. Félig hátra hajolva, ellenére szegzett hiúz szemekkel, szökésre
készen várta azt, behorgasztott ujjait a csatára készülő keselyű
körmeihez hasonlóan a közelgő arczának irányozva.

De ez nem gondolt a leány kezével, nem védte magát ellene, hanem a mint
hozzá ért, hirtelen átölelte annak karcsú derekát, s hevesen magához
ragadva, azon pillanatban vérpiros ajkára egy égő csókot nyomott.

A leány, kinek arcza egy percz előtt lángba volt borulva, hirtelen
elhalványult, fölemelt karjai lankadtan estek le üldözője vállaira, de a
következő pillanatban még egyszer oly vad hőség futotta el arczát, és
minden tagjait, vad, leopárdi vonaglással feszíté ki magát az őt ölelve
tartó karok közől, s üldözőjét egy dühös taszítással elhajítva magától,
vakon, eszeveszetten a mélységbe leugrott.

Üldözője, a szőke ifju, rémült kiáltással kapott utána; késő volt.
Megdermedten állt meg a sziklapárkányon, elveszett zsákmánya után
tekintve.

A sziklaoldalból néhány tamarikbokor nőtt ki, a szédelgő mélység fölött
tengődve. Ezeknek egyikében fennakadt az eső leány, s szédült bukásában
öntudatlanul ragadta meg annak egyik ágát, mely egy pillanatra
meggátolta további esését. E pillanat elég volt arra, hogy eszméletét
visszanyerje. Hirtelen széttekintett. Alatta közvetlenül a kiálló hegyes
sziklák, miken szét kell zúzatnia ha leesik, néhány lépéssel odább a
zuhatag által képezett meder, melynek tajtékozó habjai tombolva
csapódnak fel a sziklára. A tamarikfa gyökerei alig voltak belenőve a
sziklahasadékba, s a fergeteg által oda vert porhanyó föld a rázástól
kezdett alá hullani.

Ernő, az ifju üldöző, már látta oda fenn, mint válnak el a bokor
gyökerei sziklás tartalékjoktól, a bokor mindig alább hajlik, az ágak
recsegnek.

– Isten segíts! kiálta kétségbeesetten, térdre hullva.

A leány föltekintett e sikoltásra. Nem érté a szót, de látta az eleven
kétségbeesést üldözője ajkán, ki őrült bánattal nézett le rája, a könyet
szemében, a sápadtságot arczán, s szelíden tekinte föl rá újolag,
mintegy biztatólag, azután hirtelen összehúzta magát, egy villanó
pillanatot vetett fel a bokorra, s azon perczben, midőn az már szakadni
készült terhével együtt a mélységbe, mindkét lábával egy elastikus
lökést adott testének, s bámulatos ügyességgel pattant le a szikla
oldaláról, ívet képezve szökésével az alatta meredő csúcsok felett a
hullámzó tó medréig, melynek tajtékos kék vizei összecsapódtak felette.

Ernő lélekzetfojtottan nézett utána a sziklapárkányról. Néhány pillanat
múlva ismét megjelent a leány a víz felett, küzdve a haragos hullámmal,
mely hol fölveté, hol elmeríté újra. Nem sokára kiért a tulsó partra a
tomboló örvény vészei közül, ott leült egy terebélyes fa alá, hosszú
haját kiteríté a forrón sütő napra, s ott maradt eldőlve a virágos
fűben, gyakran föltekintett a tulsó parton álló ifjura, kitől nem
félhetett többé, a köztük elrohanó vizesés nem hagyta őt átjönni, és a
kitől még sem futott odább, hanem ott maradt őt nézve, soha nem ismert
kiváncsisággal, s játszadozott hosszú sűrű hajával, melyet a napsugárban
szárítgatott.

Amaz pedig ott túl őrjöngött, őt ekként látva és hozzá nem juthatva.


III.

A holdnak nagy udvara volt az égen, egy nagy széles fényes gyűrű, mit a
bűbájos égi vándor maga körül vont az égen. E fényes körön belől
ezüstkéknek látszott az ég, a csillagok kifénylettek belőle rezgő
pillogásaikkal, túl a fényövön alaktalan köd borongott, s a gomolygó
szürke gőz körülhullámozta a bűbájos ragyogó kört, sehol sem törhetve át
rajta; a halvány csillag varázsudvara köréből sápadt, kisérteti fénynyel
tekinte alá a kietlen tájékra.

Szakadékos bazalthegyek oldalában egy leégett erdő helye látszik, mit az
itteni gazdálkodási mód szerint fel szoktak gyujtani s a hamu által
termékenynyé lett földet első évben bevetik tatárkával, másodikban
zabbal, a harmadikban már nem teremne semmit, akkor ismét elhagyják, míg
újra megnő rajta fa és bokor.

A fekete égett törzsökök körül szerte hajtásnak indult a zöldülő bokor,
s a földet belepő kékes hamu körül tövises, gubanczos növények magzottak
föl.

Messze és közel nem látni egyebet, mint az egymásba fonódott mahola és
iszalag indáit, a törpe nyárfát ezüst leveleivel, itt-ott mered csak elő
az embermagas bozótból egy-egy fekete fatörzs, mely csak félig égett le,
s melynek derekára most a vadszeder futott köröskörül.

A hegyekről alárohanó szél ijedelmesen fut végig a tájon, nem találva
tárgyat sehol, mely vele megküzdjön, a rémes szélfuvásban mintha távoli
gyermeksikoltás és vadállatok bömbölése hallatnék.

Mint valami kisértetes tünemény, három alak fut egymás után a csalitos,
harasztos avarban. Elől egy gyermek, ki a kétségbeesés ijedelmével rohan
a sűrű bokrokon keresztül, sikoltása végig hangzik a határtalan
kietlenen, utána egy nagy fenevad, egy fényes, lomposszőrű medve, ügető,
hánykódó futással, s futása közben morogva, duzzogva, bömbölve, és
leghátul egy magas délczeg női alak, kit, mintha szárnyak vinnének, oly
sebesen vágtat a két előbbi alak után, a szél elmarad mögötte, olykor
hosszas füttyentése hallik, a vadmadáréhoz hasonló.

Az embertelen csöndes éjben elhangzik sikoltás, bömbölés és fütyülés, a
szélzúgás összemossa mind a hármat.

A futók közti tér mindinkább rövidül, az üldözött gyermek elesik a
földre, két ugrással a vadállat utolérte, s egyik iszonyú talpát nyakára
téve, elkezdé körül szaglálni. A gyermek behúnyta szemét, lélekzetét
elfojtá, megmerevedett; a medve orrát szájához tartá: leste, hogy fog-e
lélekzeni? E perczben ott termett a magas, csodás női alak, kinek a
medve ismerő, örvendő nyihogással adott helyet, ki azonban szilaj erővel
ragadta meg mindkét kezével a medve nyakán a bőrt, s azt elrántva onnan,
a bozótos tüskebokrok közé taszította, s azzal odaugrott a gyermekhez,
azt felkapta ölébe és kebléhez szorítá.

A medve azonban éhes boszúval rohant a leánynak, félretéve minden
korábbi ismeretséget, felállt két lábra, s vérengző torkát feltátva,
bőgve rohant zsákmánya elrablására. A leány büszke daczczal tett egy
lépést felé, s míg egy kezével a gyermeket tartá ölében, ideges jobbját
a vadállat torkába taszítá, s egy futó pillanat alatt, megragadva annak
nyelvét, lába elé vágta a földre, s vad, bátor mozdulattal hágott
fejére, s valami szemrehányó állati hangot szólt hozzá, mire a fenevad
nyöszörögve, meghunyászkodva simult elé, a fejére taposott lábat
nyalogatva, mint egy eb.

A leány lehajolt hozzá, megsimogatta fejét, azután az ölébe vett
gyermeket ölelgeté összevissza, ki még mindig aléltan feküdt karjai
között, s szólt hozzá ismeretlen biztató hangokat.

A medve körülnyalta száját, s azután magát megadva, dömmögve czammogott
a leány után, ki az ölébe vett gyermeket hízelegve, csókolgatva
élesztgeté s vitte magával, ismeretlen állati gyöngédséggel nyögdécselve
hozzá, hangokon, minő a galambturbékolás, vagy mint a vad papapály
nyögése, minő a gerliczenevetés, s az a döngés, melylyel az őzek
hivogatják egymást, míg az utána kullogó vadállat nagyokat, hangosakat
ásítva tekingete föl a gyermekre, egészen másnemű gyöngédségek
kifejezéseivel szemeiben.

A gyermek, a mint vitetni érzé magát, lassan, félig felnyitá
szempilláit, s a mint meglátá az ismeretlen, csodás teremtést, kinek
karjai gyöngéden vitték tova, a mint annak állati gyönyörtől ittas
arczába, szokatlan tűzzel világló szemeibe látott, megrázkódék a
borzalomtól, újra lehunyta szemeit, s azt hitte, hogy valami soha nem
látott vad viszi haza kölykeinek eledelül.

A leány érzé, hogy a gyermek tagjai lázasan reszketnek ölében, s leoldá
nyakáról az odavetett fényes vidrabőrt, beletakargatta a fiut, s arczát
ajkához szorítva, leheletével melegíté őt fel.

A gyermek kezdé észrevenni védelmezője biztatásait, s bármennyire
ijesztő volt is előtte annak szokatlan kinézése, közelebb bújt hozzá,
karjait nyakakörül fűzte, s félve rántotta föl mezítelen lábacskáit, a
mint a vad kisérő a havasi medve, gonosz tréfával kapkodott fel
hozzájok.

Mintegy hat éves pórfiu lehetett. Anyja sokszor fenyegette az erdei
leánynyal, ha rossz volt. Most az eszébe jutott, összetette kezeit s
szepegve könyörgött az erdei leánynak, hogy ereszsze haza anyjához, soha
sem lesz rossz többet.

Elment anyja szava ellen málnát szedni az erdőre, már tele szedte
szilkéjét, midőn észrevette, hogy a szomszéd bokor mellett meg egy nagy
fekete medve szedi szintén a földre hullott málnát. Ijedten futott el
onnan, kosárkáját is ott hagyva, a medve először kifalta a kosárból az
epret, s azután kergette meg a fiut, megette volna őt is, ha a vad leány
el nem kapja előle. Most ő belőle is vadfiu lesz, gondolá magában a
gyermek.

A leány pedig vitte őt egyenesen erdőn, bokron keresztül, tán valami
sejtő ösztön vezérlé valamerre. A medve megérté az irányt, mert sokszor
lefeküdt a leány útjában, mintha el akarná zárni előtte a tovább
mehetést, s nyugtalanul hentergőzött, idomtalanokat vetve esetlen
alakján. A leány nem ügyelt rá, csak a gyermekkel volt elfoglalva, azt
tartogatta, melengette s beszélt neki ismeretlen szavakat, minőkkel az
állatok beszélnek egymás között.

Lassankint tisztulni kezde előttük a környék, a közelből kutyaugatás
szólalt meg, a ritkáson át néha egy-egy ablak gyertyafénye villant
keresztül. Egy faluhoz értek. Kisded házak fehérlettek elő a
hegyoldalban elszórva.

Itt a medve aggodalmasan leült két hátulsó lábára, s füleit hátrahúzva,
lihegő nyelvvel tekingete szélylyel, mintha semmi kedvet sem mutatna a
tovább menetelre. A leány tova ment, nem ügyelve az állat intő
nyöszörgéseire.

A gyermek hallva a kutyaugatást, felvidulva tekinte szét, s a mint a
falut meglátta, repesve mutatott arra, szaggatott szavakban rebegé: «a
mi házunk!» – «édes anyám!»

A leány megérté a gyermek örömét, s el kezde vele szaladni, a gyermek
örült, kaczagott, a leány nem hallott emberi kaczagást még soha,
megtetszett neki a hang, eltanulta, s aztán kaczagva vitte a fiut a
mutatott ház küszöbéig, ott letette, megölelte, a gyermek megcsókolta
arczát, s egyszerű kedveskedéssel szólt hozzája:

– Köszönöm, jó vad leány, hogy haza hoztál anyámhoz, ha apám kimegy az
erdőre, megmondom, hogy vigyen neked is valamit.

A leány valami könyet érzett szemébe tólulni, lassan, andalogva ment az
erdőbe vissza; valami nagy fehér kutya utána futott a faluból, csak
akkor vette már észre, midőn egy ugrásra volt hozzá, akkor elkezdett
szaladni, futott az erdő széleig, az eb mindig nyomban üldözé, ott a
leány sebesen, mint egy vadmacska, felkapaszkodott egy fára, s annak egy
nagy, vastag ágát iparkodott letörni védszerül.

Az eb néhány pillanatig dühösen üvöltött fel a fára, midőn hirtelen az
erdőből egy nálánál hatalmasabb állat ugrott elé – a medve. Az eb futni
akart, a medve vad ordítással szökött rá, s nyakánál fogva megkapva,
felvetette a hátára, s azután futott a vadleánynyal együtt, zsákmányát
czepelve hátán ismét be a rengetegbe.


IV.

Ez idő óta a vadleány gyakran kijárt erdejéből a kisded faluhoz, mikor a
lakosok mind elmentek a munkára s csak a gyermekeket hagyták otthon.
Ilyenkor addig kiáltozott, míg a pórfiu meghallá, s elébe ment az erdő
széleig, ott eljátszogatott vele a leány, hozott neki tarka madarakat,
piros erdei gyümölcsöt, s csudálatos csigahéjat, mit a tengerszem mélyén
keresett föl, fölvette karjára, s órákig elhordozta erdőkön, völgyeken,
s azután ismét visszavitte az erdő szélére, s onnan haza bocsátá.

Esténkint körül-körül járta a falut, behallgatózott kiváncsian a kis
kalyibák ablakain, keblében ismeretlen vágyakat érze, midőn tűzhelyeik
körül látta ülni a magához hasonló lényeket, az anyát, kit gyermekei
körülcsevegtek, az ifju legényt, ki suttogva beszélt titkos kedvesével,
az ismeretlen tárgyakat, mik az embereket körülvevék, s gyakran sírva,
jajgatva ment vissza az erdőbe, maga sem tudta, hogy miért?

Éjről-éjre beljebb mert menni a kis helységbe, csak azt várta, hogy az
esteli harangszót elhúzzák, akkor tudta, hogy minden lélek aludni megy,
akkor végig lopódzott a nesztelen utczákon, bement félve, tétovázva
egész a templomig, ott visszarettent a nagy tornyos épülettől,
visszafordult, s ismét másik utczára került.

Egy éjjel túl mert haladni a templomon. E nagy ódon épület valami
visszataszító hatást látszott iránta gyakorolni, még mikor túl volt
rajta, akkor is oktalan borzadálylyal tekintgetett rá vissza, s félve
kerülte ki annak a holdvilágban vetett árnyékát, s azután sietett a falu
tulsó részébe, melyet még soha sem látott.

Csöndes volt körül az éjjel. Elnyugodott szél és madár. Egyedül járt
végig a néptelen utczán a vadleány, mintha azon órában, midőn a
testnélküli lelkek feljőnek a földre, ő, a léleknélküli test, a
szellemet keresné, mit a természet elfeledett bele teremteni.

A mint a falu tulsó feléhez közelge, valami énekhang ütötte meg füleit,
húrok pengése és emberi nyelv danája… Előtte ismeretlen hangok…
Ismeretlenek, de elbűvölők. Hallgatózott… Félénken, tétovázva ment
közelebb, ismét közelebb. A tiszta csengő férfihang érzelgő ömledező
dala vonta őt közelebb-közelebb ellenállhatlanul… Egy nagy kert
rácsozatához ért, a kerten túl díszes úri kastély látszott elő, a
kastély erkélyén, a holdas félhomályban egy ifju férfit látott meg,
megismerte benne minapi üldözőjét, ki elől a nyilt halálon futott
keresztül, s kitől azután nem tudott megválni. Közelebb járult az éneket
hallgatni, s mentül tovább hallgatá, annál inkább elbűvölve érzé magát,
ereiben forrongott a vér, arcza kigyulladt, ajkai reszkettek. Már
egészen az erkély alá ért. Oly nesztelen lopódzott odáig, hogy az ott
ülő észre nem vevé jelenlétét.

Az erkély oszlopaira felfutó növények indái tekergőztek fel, ezeknek
egyikére felkapaszkodott, először csak félig, azután egészen átölelve az
oszlopot, fejét a lombok közé hajtá, úgy leste az énekest, mint a
tigris, mely prédáját keríti.

Az ifju elvégzé dalát, ujjai még egyszer végig futottak a guitarre
húrjain, s az utolsó accord után bágyadtan ereszté le kezét az erkély
rostélyzatán. E perczben megragadva érzé azon kezet, s egy forró arczhoz
szorítva, s egy forró ajk csókjaival elhalmozva. Meglepetve tekinte alá,
s az édes bámulat kiáltása tört ki ajkán, midön üldözött tündérét, az
erdők leányát látta maga előtt, égő arczczal és szemekkel, és ajkain s
minden arczvonásán a kéj, a névtelen öröm kifejezésével, a minő lehet
egy nőnek arcza, ki a szerelmet előbb tanulta érezni, mint annak nevét
kimondani.

Az ifju oda hajolt hozzá, átölelte lenyújtott karjával karcsú derekát,
fölemelte magához, s a gyönyörgazdag pillanatban keblére omlottan feküdt
a leány, nyögve, sírva, kaczagva, mint a vadgalamb búgása, mint a
gerlicze nevetése, az erdők fenevadjának ős örömhangja, midőn párját
fölleli.


V.

Egy este jókedvü czimborák gyűltek Darvaihoz, köztük a medvevadász is.

– Elvesztéd fogadásodat, czimbora, szólt hozzá a legelső üdvözlet után a
házi úr. Az erdei leány nálam van.

– Tartok tőle, viszonzá ez gúnyosan, hogy a vad helyett valami nagyon is
szelídet helyettesítél, egyébiránt rajtam áll elismerni: ha valóban ő-e
az vagy sem?

– Hogy kétséged annál kisebb legyen, tehát nem csak a leányt fogod
meglátni, hanem medvéjét is.

A csodálkozás hangjai szólalnak meg mindenfelől.

– Hogy a leány nem tért az erdőbe vissza, nyomán szaglálva utána jött,
egy reggel ott találtam feje alatt fekve. Most vánkosul szolgál számára.

– S nem vagy féltékeny iránta? kérdé egy kötekedő hangon.

– Nem, mert a fenevad fogadott anyja a leánynak. Ő nevelte fel.

A vendégek csak kaczagtak, azután még kiváncsiabbak voltak láni a csodát
s unszolák Darvait, hogy a leányt mutassa meg nekik.

– Jertek utánam, mondá az ifju házi úr, s egy karos gyergyatartót
kezeibe véve, végig vezeté vendégeit a folyosón az épület tulsó
szárnyába, ott egy keskeny csigalépcső vezetett le egy mélyen fekvő
sötétes szobába, melynek tetején volt egyetlen gömbölyű ablaka, az egész
terem sötét virágú sárga selyemmel volt behúzva, a szoba mélyén hasonló
szinű nehéz függönyök födének el egy tágas alcovent, földig lebocsátva.

Darvai letette egy középen álló asztalra a gyertyatartót, s míg vendégei
vigyorgó kiváncsisággal gyülekeztek az alcoven körül, maga egy hosszú
selyemzsinórt megránta, a függönyöket kétfelé gördíté.

A kiváncsiságot önkénytes bámulat váltá fel az arczokon.

Egy gyönyörű nőalak volt előttük, kinek phantastikus nyuszt- és
hermelinprémes öltözéke alig rejté el bájait, kar és vállak mintha
tajtékból volnának faragva, minden mozdulatánál lehete látni az életerős
izmok alakulásait, a vörösbársony nyugágyon hosszan hullámzottak végig
gazdag hajfürtei. De a mi mindennél megragadóbb volt, az a
szenvedélyteljes arcz, mely egy futó pillanat alatt százféle
indulatváltozaton ment keresztül: az álmodó epedés, midőn meglepeték,
azután a bámuló ijedtség az idegen arczok láttára, majd az indulatos
szerelem, midőn azok közt kedvesét meglátta, düh és szikrázó harag, a
megbántó szemek tekintete miatt, s a rákövetkező szégyen és
kétségbeesés, midőn kedvese arczát is hasonlónak találta a többiekhez.
Keservesen zokogva borult le nyugágya vánkosára, csodás arczát kezeibe
temetve. A vendégek ijedve vették észre, hogy e nyugvánkos él, s a mint
a leány sírását meghallá, fölemeli fejét s villogó szemeit fenyegető
mozdulással hordozza végig a jelenlevőkön.

– Nem fog bántani senkit, biztatá vendégeit Darvai, s visszaereszté a
függönyt. Azt véli, hogy a leány sír, pedig csak azért rejté el arczát,
mert szemei nincsenek szokva az éji gyertyafényhez.

– Valóban ő az, mormogá boszúsan a medvevadász, letéve a fogadási díjt,
kétszer annyit adnék érte, ha az enyim volna.

A vendégek odahagyták a szobát, fölmentek az ivóterembe, ott sokáig
tivornyáztak, ittak a vadászért és a vadért. Egyszer a vendégek egyike
ezt a kérdést intézi Darvaihoz:

– Nem vetted észre, mennyire hasonlít valakihez ez a leány?

– Valóban. Régóta gyötör magamat is az a gondolat: valakihez kell neki
hasonlítania, a kinek neve nem tud eszembe jutni. – A czimbora
felkaczagott.

– Semmi csoda, hogy elfeledted, – mert első feleségedhez hasonlít.

Darvai arcza egy perczre zavarodottnak látszék, a vendégek mind
helyeslék, hogy a hasonlat egyszer kitalálva, csakugyan meglepő.

– Úgy igazán nem csoda, hogy nem emlékezem rá, viszonzá Darvai,
visszanyerve hideg, tréfás arczkifejezését, szegény asszonyt úgy
kitaláltam vetni fejemből, mintha soha sem láttam volna, és már most e
leánytól is elment minden kedvem. Nem nézhetnék rá többet, a mióta
tudom, hogy volt nőmhöz hasonlít.

– Még pedig feltünőleg.

– Melyitek is mondta csak az elébb, hogy szeretné, ha az övé lenne?

Mindnyájan egyhangúlag kiáltának fel, mindegyik azt állítá, hogy ő volt.

– Kérem, protestált a medvevadász. Én szóltam, pénzt is igértem érte, le
is teszem szívesen.

– Elsőbbséged van, viszonzá Darvai. Pénzedet elengedem, elviheted.
Nőmnek semmiféle arczképét sem akarom magamnál tartogatni, legkevésbbé
egy elevenet.

A medvevadász oda ugrott hozzá. «Kezet rá, míg szavad meg nem másolod.»

– Nem másolom meg, sőt lekötelezesz vele.

– De ha meg találod bánni.

– Akkor fizetek kétszáz aranyat bánatpénzül.

A társaság ez alku után még egyszer oly víg lett, mint az előtt.
Legvígabb volt Darvai, de látni lehete rajta, hogy erőlteti a jókedvet,
néha, mikor nem vette észre magát, elmélyedt, elkomorodott, s ha aztán
újra föleszmélt, úgy danolt, úgy kaczagott, hogy szinte látszott rajta,
mennyire jobb szeretne sírni s a poharakat vendégei fejéhez vagdalni.

Egyszer egyik inasa belép hozzá és jelenti, hogy egy vén pórasszony akar
vele okvetlen beszélni.

Máskor kiverette volna házából az ily órában alkalmatlankodót, de most
szinte kapott az alkalmon, hogy a társaságot elhagyni ürügyhöz jutott,
biztatva társait, hogy rögtön visszajő, fölkelt s elhagyta a termet.
Voltak kiváncsiak, kik meg akartak győződni felőle, hogy csakugyan
vénasszony-e a kiért kimegy? Percz mulva visszajöttek azzal a
megnyugtató válaszszal: hogy vén biz az és rút, mint az éjszaka.

Az ott maradtak elfoglalták üresen maradt helyét s jól mulattak nála
nélkül, s nem vették észre, hogy két hosszú óra mult el, mióta Darvai
kiment a nővel beszélni; a medvevadász felugrott az asztalra, ott
tánczolt a poharak között, s mikor épen a huszadik áldomáspoharat itta
ki új vadja örömére, belép Darvai, a szokottnál komolyabb arczczal s
illetődött, reszketeg hangon szólva hozzá, átnyújt kezébe egy csomó
aranyat: «itt bánatpénzed, úgymond, a leány itt marad… Mulassatok
czimborák… Én rosszul vagyok, lefekszem». Azzal elment.

– Tudtam! ordítá, poharát és pénzét a falhoz vágva a medvevadász.

A czimborák tovább ittak és danoltak.


VI.

Darvai az idő óta nem látta többé a leányt.

Másnap rögtön elhagyta kastélyát, oda volt több hónapig, hírt sem
hallatva magáról.

A leány ez alatt ott maradt bezárva azon rejtett szobában, melynek csak
egyetlen ablaka volt a legtetején, azon bocsátottak le az ő és medvéje
számára eledelt.

E szobát a kastély valamelyik előbbi tulajdonosa, ki szenvedélyes festő
volt, alakíttatta így festő műhelylyé, a platfond magas ablakához szinte
lehetetlen volt a hozzájuthatás.

A leány naphosszant nyugton el volt rejtekében, legkisebb neszét nem
lehete hallani, de ha eljött az éj, ha a kastély lakói bezárták kapuikat
s aludni mentek, mikor már élesen halló füleiben az utolsó éjszakai
zörej is elcsendesült, fölkelt fekhelyéről, leoldá ágya függönyeiről a
vastag selyem zsinórt, felveté nehéz aranyos bojtjánál fogva az ablak
keresztvasára s csodás ügyességgel felkapaszkodva a zsinóron, a két vas
közti szűk nyiláson keresztül bújt, nesztelenül, csöndesen végig ment a
corridor tetején, s az odáig felfutó venyigefonadékon sebesen alásuhant.
Soha sem vette őt észre senki.

Ez éji vándorlásainak czélja rendesen azon kis házikó volt, hol a kis
pórfiu lakott, kit egykor megszabadíta.

A gyermek édes anyja és nagyanyja laktak ott egyedül. Az öreg asszony
különös előszeretettel látszott lenni a vadleány iránt. Egész éjeket
fenntöltött vele; s ha hála volt az érzet benne, mivel unokája életét
fizette vissza, úgy az gazdagon lőn visszaadva. Ő a leánynak lelket
adott, – beszélni tanítá.

A leány bámulatos előhaladást tett. Néhány hó alatt értette és beszélte
az emberi hangokat, lelke, szemei felnyiltak, az állati vad ösztönök
helyét érző indulatok foglalták el szivében, a gondolkozás
gyémántköszörűje megnemesíté arcza vonalmait, szemeiben élő lélek
tükrözé vissza magát. Megtanulta ismerni mindazt, mit eddig csak titkon
sejte, az Istent, kit eddig a kelő napsugárban együtt vőn észre az erdei
madárral, s a szerelmet, melynek önkénytelen vágyait a
csalogányhangokból leste el, s a néma sóhajtás helyett megtanulta a
keresztyének imáját, s a gerliczeturbékolás helyett az édes szót:
«szeretlek».

S tudott gondolni rá, mily öröm lesz az azon ifjunak, ki, mielőtt
lelkének gondolatai születtek volna, már birta azokat, ha e szót
váratlanul, véletlenül kimondatni hallja!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy napon Darvai egész váratlanul megérkezett. A leány hallá a
kocsizörgést, megismeré kedvese szavát. Szive dobogott, reszketett,
midőn közelíteni hallá lépteit szobája ajtajához, függönyei közé
elrejtőzve várta őt, onnan lesve rá örömtől pihegő kebellel, midőn az
ajtó feltárultával kedvetlenül vevé észre, hogy Darvai másod magával jő
szobájába.

Egy úri hölgy a 35–40 év között, arczán hajdani szépség nyomaival,
miknek helyét lassankint az erősebb indulatok vonásai kezdték
elfoglalni, büszkeség, megvetés, gyülölet. Ez jött Darvaival.

Darvai udvariasan kinálta a hölgyet, hogy üljön le, míg többi szobáit
elrendezik. Az úri hölgy büszkén támaszkodott az elébe tolt egyik szék
karjára s nem fogadta el a kinálást.

– Köszönöm, lesz még időm rá. Nagyon rövid leend, a mit önnek mondani
akarok.

– Annál hosszabb leend, a mit én szándékozom kegyednek mondani.

– Megengedem. Úgy is utoljára beszélünk egymással. Leányom a kolostorban
meghalt.

– Tudom, asszonyom. Láthatja, hogy cselédeim gyászlivreet viselnek.

– Úgy hiszem, csak a szót vesztegetném, ha most ön előtt mindazt
elmondanám, a mit a szerencsétlen gyermek ön miatt szenvedett. Nem élt
önnel egy boldog napot, önnek az üldözései elől menekült a kolostorba.

– Természeteink nem egyeztek.

– Jól van. – Nekem nincsenek szemrehányásaim. Ez eset bennem egészen más
gondolatokat költ, igen száraz, prózai gondolatokat, legkisebb érzelgési
szinezet nélkül. Úgy hiszem, ön elég tapintattal bir azokat kitalálni.

– Óh igen. E gondolatok tárgya nem egyéb, mint hogy nőm halálával gazdag
hozományát adjam kegyednek vissza.

– Reménylem, hogy ez ellen nincs ellenvetése.

– Dehogy nincs. Azt tudhatja kegyed, hogy a mit én magam örököltem, azt
réges régen eltékozoltam mind.

– Ez önnek okot adhat arra, hogy neje birtokát bitorolja, de jogot nem.

– Fogok keresni jogokat hozzá.

– S reméli ön, hogy hazánkban oly rossz lábon áll az
igazságszolgáltatás, miszerint egy ember neje vagyonát bitorolhatja, egy
ember, ki nejét halálra üldözé, ki vele három napig együtt nem lakott,
ki szembeszökőleg mindent, mi nejére emlékeztetné, eltávolíta magától,
mindent, nejének utolsó arczképeig.

– Rosszul van értesülve asszonyom, sőt nőmnek igen is híven talált
arczképét tartom magamnál, kegyedet épen azért vezetém ezen szobába,
mert épen itt van az, lássa s győződjék meg felőle.

S hirtelen felrántá az alcoven függönyeit, melynek sötétében térden
állva, reszketve, sápadtan látszott meg a leány; vonásait a hónapok óta
ébredező lélek annyira átalakítá, hogy maga Darvai is megdöbbentnek
látszék azoknak hasonlatossága miatt, míg az úrhölgy rémülten
tántorodott vissza a látvány elől és zavarodottan kérdé: «ki ez nő»?

– Ugy-e híven van találva, asszonyom? Vonásról vonásra, arcz, alak, maga
az a mód, a mint szemeit az emberre szokta vetni, mikor
elégületlenkedik, sőt az a kis emlékezetes szeplő arczán sem hiányzik.
Mit gondol ön, ki ez a leány?

– Gonosz lélek… hebegé az úrhölgy, merevül nézve a szivét reszkettető
alakot.

– Ez a leány, szólt Darvai, leülve a székre, melyhez napa támaszkodott,
egy szerencsétlen szerelemgyermek, kit anyja gyalázattal hozott e
világra, s hogy gyalázatát eltemesse, eltemette gyermekét is.

– Nem igaz, vágott közbe a hölgy.

– No, no, kegyed nem tudja, hogy mit akarok mondani. Az úrhölgy, ki a
leánynak lételt adott, épen akkor jegyben járt egy gazdag, előkelő
úrral; képzelheti ön, mennyire érdekében állhatott botlását a
legmélyebben eltitkolni. A gyermek egy szegény pórnőnek adatott át, hogy
nevelje mint tulajdonát. A pórnő egyszer, midőn fáért az erdőre járt,
kivitte magával a kis gyermeket, letette a földre, hogy munkájában ne
akadályozza, s midőn visszatért, nem találta többé ott, a kosárka,
melyben kihozta, üres volt.

Az úrhölgy arcza kékült.

– Soha sem akadt rá többet, bár mennyire járt utána. Az elveszett leányt
valami vadállat elragadta, haza vitte kölykeinek, a medvekölykek nem
bántották, megszerették, a vén medve megszánta, fölnevelte fiaival
együtt, s évek mulva beszélni kezdtek róla, hogy a vadleány itt-ott
megjelenve, ijesztgeti az embereket, kis gyermekeket ragadoz, s a
vadászok ebeit agyon verdesi.

Az úrnő reszketve hanyatlott egy pamlagra, s arczát elfödé kezeivel.

– Látja ön, asszonyom, folytatá Darvai hidegen, kegyetlenül, a leány
szépen megnőtt, arcza elragadó, termete bájos, csak lelke nincsen; egy
vadállat emberi alakban. Ki fog ennek elveszett lelkéről számolni
valaha?

– Hallgasson ön, hallgasson ön, rebegé az ijesztgetett nő.

– Mit gondol ön? ha egy napon e leány megjelenne a világ előtt, mind
azok, kik önnek leányát ismerék, nem egyhangúlag kiáltanának fel: hogy a
halottak feltámadtak a sírból, hogy az önnek szülötte, gyermeke.

– Az Istenért, mit cselekszik ön? sikolta fel a nő, kezeivel mintegy el
akarva fogni a hangokat, miket veje mondott, hogy a leányhoz ne
jussanak.

– Mitől se tartson ön. E leány sem hallani, sem beszélni nem tud emberi
hangokon.

A hölgyet lázas borzadás futotta át, a belső szemrehányás küzdelme volt
az, az ébredező dacz ellen, a lélek harcza önmagával… A dacz győzött.

– S mit akar ön uram a leánynyal? szólt visszatérő hideg nyugalommal,
föltéve, hogy ön be tudná bizonyítani, hogy a leány az enyim, mit nyerne
vele? meggyalázna a világ előtt. Ez önre nézve nem haszon. A
körülmények, mik e titkot rám nézve veszélyessé tevék, elmultak, férjem
rég meghalt, senki sincsen, a ki magánviszonyaim miatt kérdőre vonhatna.

– És ha én e leányt, miután bebizonyítám, hogy az öné, nőül venném?

– Képes volna ön azt tenni? kiálta fel elszörnyedve az asszony. – A
leány arcza kigyulladt e szókra. Nem vette észre senki.

– Nemde különös volna az, folytatá Darvai, ha egy szép estén, midőn
önnél legvigabban folyik a mulatság, a népes társaság közt önnek
kitagadott veje megjelenne egy hölgygyel karján, kinek láttára mindenki
bámulva kiáltana fel: ez ő! ez ikertestvére a megholtnak, ki midőn
beszélnének hozzá, akarnák mulattatni, leülne a földre, vagy az asztal
alá, szilaj, erdőben eltanult hangokat mormogva feleletül, s az elkapott
ölebecskéket fojtogatva rakásra.

A nő reszketve nyujtá felé karjait, szólni akart, de a hang elfagyott
ajkain.

A leány indulatosan veté le magát vánkosára.

E neszre a vánkos alatt nyugvó fenevad fölemelte fejét, tompa fenyegető
mordulással szólva bele az emberi beszédbe.

Az asszony ijedve szökött fel helyéről s e fenyegtő vadállat szilaj
szemeivel találkozva, önkénytelen másik ellensége felé hátrált, ki
ijedelmén mosolygott.

– Ne féljen tőle asszonyom. Ez a vadállat ön leányának anyja volt. Midőn
kegyed elveté őt magától, ez volt, ki felfogadta, felnevelte, azóta is
mindig vele járt, elkisérte börtönébe is és őrzi éjjel-nappal, mintha
édes anyja volna… nem olyan rosszak a vadállatok asszonyom, mint a
minőknek őket az emberek rágalmazzák.

– Mit akar ön, mit akar ön?

– Mindenekelőtt a kezem alatt levő javaknak birtokában maradni.

– De a leánynyal mit akar ön tenni? arra feleljen.

– Ha ön, asszonyom, leánya hozományáért sürget, akkor fellépek vele és
nőül veszem; ha békében hagy, akkor ön megegyezésével fogok számára egy
kolostort keresni, hol embert neveljenek belőle Isten számára, és
halottat a világra nézve.

Az úrnő éledni látszott, keble terheitől szabadulni.

A leány vad, tűztekintetet lövellt fekvő helyzetében a két alkuvóra,
gyilkos, embervesztő gondolatokkal teljes pillantásokat.

– Megegyezünk, szólt lassabban az úrnő, reszkető kezét vejének nyujtva,
mit az gúnyos mosolygással vont ajkaihoz, hidegen megcsókolva.

– De csitt, szólt az úrnő, attól a fenevadtól hogy fogunk megmenekülni?
ha nem engedend a leányhoz nyúlni. Itt erőszakot használni bajos.

– Elvégzem én, nyugtatá Darvai. Én szoktam a medvének néha
pástétomfalatokat osztani, majd legközelebb só helyett egérkővel fogom
neki megfűszerezni s néhány óra mulva végrendeletet tehet a bőréről.

Az ifju megnevette ötletét s azután gúnyos diadallal nyújtá kezét a
megalázott nőnek s a nélkül, hogy az elhagyott leányra egy tekintetet
vetne, eltávozott.


VII.

A leány egyedül maradt.

Mintha a láz gyötörné, reszkettek tagjai, rázkódott, remegett, a hideg
veríték gyöngyözött homlokán.

Miért tanult emberi hangokat érteni? Miért kellett emberi szív mélyébe
látnia? Miért hagyta el erdejét, fenevad társait? Örülhetett volna
tovább is a napsugárnak ott, lehetett volna nyugalmas állat, melynek nem
fáj a lélek. Miért kellett lelkét föltalálnia? Most a lélek meg fogja őt
emészteni.

A tudás nem boldogít…

Reszketve borult fenevad társára, ki nevelőanyja lőn, midőn édesanyja
elveté magától, átölelte nyakát, összecsókolgatá fejét, sírt, töredezett
emberi szavakat beszélt hozzá.

– Elmegyünk… Visszamegyünk erdőnkbe… ne félj. – Elmegyünk a barlangba, a
zúgó víz mellé, leszünk fenevadak ismét… Kikerüljük az emberarczot,
elfutunk az emberszó elől, nem jövünk lakásaik felé soha… A puha mohát,
az éneklő madarat, a vad méhet, a kék virágot – ott találjuk újra… A kék
eget, a zúgó patakot, a szelid fákat… Mind oly szelidek, oly ismerősek,
úgy köszöntgetnek zöld lombjaikkal, mikor a szél fú. Mint hízelegnek
hulló sárga leveleikkel, mint vigyáznak az alvóra, ki árnyékukba
lefeküdt… Elmegyünk, vissza oda, vissza. Fölkeressük a magas sziklákat,
hol a piros gyümölcs érik. Meglátogatjuk a testvéreket, a vadakat, a
szélzúgást és a holdvilágot, elmegyünk a leégett erdőbe, hova ember nem
mer jőni, futni, nyargalni fogunk rajta végig, egymást kergetni a
holdvilágnál, kiáltozva, örülve… Elmegyünk, elmegyünk… Ha a testvérek
látni fogják néha, hogy félremegyek sírni a bokrokba s elveszek előlük,
ne mondd el nekik, mi bajom?… itt fáj valami, valami olyan nagyon,
valami féreg emészt – belől, szivemben, úgy kínoz, úgy öldököl.

A vad nyöszörgve, vihogva bújt hozzá közelebb, czirógató kezeit
nyalogatva, s nyugtalan, fájdalmas tekintettel nézve föl rá, mintha
mondani akarná neki, hogy ő e nyelvet nem érti, beszéljen vele a régi,
ismert hangon.

Rövid idő mulva ismét léptek hangzottak a lépcsőn, az ajtó kinyilt,
Darvai lépett be rajta.

Az ajtónál egy szolgától kis porczellán kosárkát vett el, mely
pástétomdarabokkal volt tetézve s azzal a nyugágy felé közelített.

Odasimult hizelgőleg a leányhoz, de a mint annak szemeibe tekinte,
megrendült, visszahökkent, oly elevenen volt azokban kifejezve a
gyűlölet, az irtózat, a kétségbeesés.

Eszébe jutott, a mit valaha állati ösztönről hallott beszélni, arra
gondolt, hogy tán e titkos sejtelem megsúgta a leánynak, hogy most
ellensége van hozzá közel, s míg erre gondolt, s míg a leány szemébe
nézett, elállt szive verése az iszonyattól.

Érzé, hogy itt teljes lélekjelenlétére van szükség, hogy most rosszkor
lépett az oroszlán kalitkájába, s azon nyugodt tekintetet feszítve
merően a leány arczára, mely az ugrásra kész tigrist meg szokta kötni,
mely a vadállatokat megigézi, egy lépést tőn felé, hideg nyugalmát egy
perczig sem vesztve el.

Még egy lépést tőn közelebb. A kezében tartott étkes kosarat halkan,
kimért nyugalommal nyujtá a medve elé, midőn, mint a dúvad ugrott fel
helyéből a leány s tiszta, érthető hangon kiálta rá:

– Mit akarsz?

Az embert az ijedtség megdermeszté. Mint az Isten haragja üté meg füleit
a nem várt emberi szózat. Halálitélete hangzék abban.

A fenevad ordítva kelt föl fektéből, megértve társnéja szavában a
hangot, az ember rémséges sikoltással veté magát a leány keblére,
nyomorultul esdve a védelemért, a leány dühösen tépte le magáról ölelő
karjait s embertelen erővel taszítá el magától s azzal futott ki az
ajtón, míg az elhagyott szobában rémes sikoltozás s vadállati bőgés
viszhangzott iszonyú tusában.

A leány végig futott a folyosón, elhányva útjából, kik eleibe álltak, az
ismert venyigéken lekúszott a falról, s vijjongva, sikoltozva rohant az
erdőnek, rettentő álomkép azoknak, kik utána néztek.

Percz mulva valamelyik ablakon nagy fekete állat ugrott ki a házból,
szája és körmei véresek voltak, ordítva futott az is a leány után.

Az úrnő még azon éjjel eltávozott az iszonyú esemény helyéről. Útja az
erdőn vitt keresztül. A merre járt, mindenütt csordástul járó fenevadak
üldözék kocsiját, medvék és farkasok; mintha mind összebeszéltek volna,
s néhol majd itt, majd amott meglátta a szilaj fenyegető női alakot, és
hallá, vagy csak vélte hallani, annak irtózatos kiáltását: «anyám! –
anyám!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Még maig is, ha a farkasok szokatlanul üvöltenek a kárpáti erdőkben, ha
szélcsendes éjszakában a zuhatag tombolása messze elhangzik, ha a vihar
tördeli a fákat s bedúdol az ablakon, mintha valaki ijesztgetve
fenekednék ott künn, a pórnő azzal ijesztgeti kicsijét: «jó légy, hallod
ott künn a vadleányt, ha rossz leszesz, eljön érted és elragad».



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ennek az elbeszélésnek magának is van egy kis története.
Nem volt ez spanyolnak szánva. Meséje a magyar közéletből volt véve,
alakjai történelmünk typicus kiváló egyéniségei voltak: az egész a
magyar szabadságharczban keletkezett és végződött. Én ezt egész
bátorsággal kinyomattam: hiszen nem volt benne se lázítás se
fölségsértés; a fennálló rend sem volt benne megtámadva. Hanem – az
ötvenes években éltünk. Bach volt a miniszter. A cenzura el volt törölve
az egész «birodalom»-ban szabad volt mindent kinyomtatni. – Csak az volt
e helyett behozva, hogy a kinyomtatott munkát elébb be kellett mutatni a
rendőrfőnöknek. A rendőrfőnök kiadta azt a rendőrbiztosnak, s ez mondta
aztán meg, hogy tiltva van-e ezt a nyomtatványt _kiadni_ a közönség
olvasmányául? Csak azt, hogy _tiltva van_. S ha a komiszárus úr azt
mondta rá, hogy «tiltatik», hát akkor lehetett a kész munkát papiér
machéenak betapostatni. Ha egy példány forgalomba került belőle, a
nyomdász szabadalmát veszté s börtönbe került. Több kötet munkám
részesült abban a sorsban, hogy kutyát, macskát csináltak belőle a
gyerekjáték-készítők. – Aztán a régi censor legalább megmondta, hogy mi
az, a mi nem tetszik neki a munkámban: azt ki lehetett törülni; de a
komiszárus úr nem szólt semmit: «nicht erlaubt», ez volt az egész
replika. Appellálni nem volt kihez. Ebből a művemből is pépet zúztak
gyerekjátékokhoz. Én aztán a kéziratot elővettem, s csináltam belőle
spanyol történetet. 1848-ból 1808-at, Budapestből Madridot, Budavárból
Buen-Retirot, István nádorból Infantado herczeget, márczius 15-ikéből,
márczius 18-ikát, V. Ferdinánd királyból «El rei Hernandot»,
Metternichből Don Godoyt, a magyar liberalis és pecsovics főurakból don
Escoiquiz és don Aquiles de Mendoza grandokat; a «Szózat»-ból – a «mórok
búcsúdalát Granadától», az osztrák seregből franczia sereget, a Dunából
Tájót, Szent-Tamásból Ciudad Rodrigot, s Görgeyből Wellington herczeget.
Igy aztán újra kinyomattam ugyanazon fentebbi czim alatt az elbeszélést,
újra beküldtem a rendőrséghez, ekkor aztán azt mondták rá, hogy – semmit
sem mondtak. Ha huszonnégy óra alatt le nem foglalták a munkát, ki
lehetett adni. – Igy lett belőlem spanyol iró.


1894.

J. M.]



TARTALOM.

  Vándoroljatok ki!  1
  Adamante  58
  A munkácsi rab  76
  Egy halálitélet  104
  Valahány ház annyi szokás  136
  A szökevény  158
  A remete hagyománya  203
  Az erdők leánya  227

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

3 |míknek czéltáblájául |miknek czéltáblájául

14 |mík alatt |mik alatt

15 |míre szükség |mire szükség

32 |Friczihez fordulva |Friczihez fordulva.

58 |tőlök- hogy |tőlök, hogy

58 |semm, hang |semmi hang

65 |határozatlan idö |határozatlan idő

72 |Három késhegyével…» |«Három késhegyével…»

90 |felejté e! |felejté el

116 |vi-zonzá nyugodtan |viszonzá nyugodtan

131 |önt megmentené, |önt megmentené.

139 |es ezekért |és ezekért

154 |hideg éjszabába |hideg éjszakába

202 |gyöngyöző bomlokát |gyöngyöző homlokát

226 |Határidon belől |Határidőn belől

246 |az idö óta |az idő óta

247 |kegyednek mondani, |kegyednek mondani.]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Árnyképek" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.



Home