Title: A kik kétszer halnak meg (1. rész) - Regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A kik kétszer halnak meg (1. rész) - Regény" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXII. KÖTET

A KIK KÉTSZER HALNAK MEG. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897



A KIK KÉTSZER HALNAK MEG

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ: A «TEGNAP»

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897



ELSŐ RÉSZ  A „TEGNAP“


ABBAN A TÓTOK ORSZÁGÁBAN.

Szokás a képcsoportozathoz tájképeket is adni staffagenak, a miknek
rendeltetésük az, hogy festményben nem nézik, regényben nem olvassák.
Ennek a mi történetünknek a vidéke azonban úgy össze van nőve magával az
eseménysorozattal, hogy együtt játszik vele; sőt befolyást gyakorol rá.

Vannak vidékek, a miknek igéző hatása az emberi kedélyre el nem
tagadható, a miknek multja belesugall a jelenbe. Ország, világ,
korszellem átalakul, idomul az idővel, az a vidék maga külön is alakít,
idomít s hagyományos befolyását nem szünteti meg, s mint egy örökké
tartó álom, belerémlik az ébrenlétbe.

Pozsonytól fölfelé haladva, elénk tárul az elragadó szép Vágvölgy.
Minden fordulata egy-egy új, megkapó, festői panorámát mutat elénk. Egy
szeszélyesen kanyargó folyóvíz örökké változó mederrel, a mit hol
elhagy, hol visszafoglal; két oldalán erdőpalásttal fedett hegyhátak;
egyike az uralkodó folyóknak; partjain az ország legódonszerübb városai,
egész középkori jelleggel, némelyik még kőfallal kerítve; a lombfedte
hegyoldalakban úrlakta ősi várkastélyok, kívül harczi védelemre szánt
sánczművek közé fészkelve s benn renaissance-kori franczia ízlésű
pompával berendezve; körülöttük csodaszép parkok, minőket csak nagyuri
bőkezüség alkothatott valaha, hattyus tavakkal, tündéri grottákkal,
vízesésekkel, dámvad-csordákkal. Távolabb az aranyködbe burkolt hegyek
ormain emelkedő roppant várromok, a mikből még csak nem rég halt ki az
élet: a dült falak ablakmélyedéseiben még ott láthatók az olasz freskók,
az egyesült családok czimer-pajzsai, miket a szárnyas nemtő Hymen ölel
össze, a megrepedt boltozat kettészakítá a geniust; ott vannak még a
leomlott erkélyek helyén a művészien faragott caryatidák, s a históriai
falak tele irva, vésve már az ujabb kor látogató Kiselakjainak neveivel.

S e holt falak története még oly közel van.

Itt borong a dült vár, melynek árnyékos bolthajtásában a világ szép
asszonya, a szép Báthory Erzsébet emléke kisért. Szűzlányok vérében
szeretett fürdeni, attól lett oly fehér. Még bejárható a pincze, a hová
háromszáz áldozatát eltemette. Átellenben a szomszéd várrom, melyben az
ifju lovag lakott, a kinek kedveért akarta a szép nő még szebbé tenni
magát. S nem messze van a várkastély, tul a hegyeken, a hol az ősi
képtár őrzi a szép szörnyeteg képmását; az az alabástromfehér arcz oly
szeliden néz le ránk, mintha csak azt kérdené: «hát mit tettem én,
rózsákat téptem le, rózsavízben fürdöttem, hát vétek az?»

Amott hajlik ki a folyam fölé a magányosan álló bércz, mint egy óriási
erratikus szikla, melynek tetején egy «bolond» szavára emeltetett várat
egy még nagyobb bolond. Ott látszik az orom, melyről a vén Stibor vajda
alábukott, ott a kerti kőpad, melyen aludt, mikor a vipera szemeit
kimarta.

Aztán közeledik felénk a negyedik rom: nem vár, egy egész város az;
itten uralkodott fél Magyarország fölött a vidék ura, Csák, ki vitássá
tette Róbert Károlynak a koronát s harczolt vele az uralomért, mint
egyenrangú ellenfél. Olyan hatalma volt, hogy tudott háborút viselni
egyszerre két király, a magyar és a cseh ellen s ketten se birtak vele.
Ez a rom Budavárának versenytársa s Komáromnak és Visegrádnak fennura
volt valaha.

Jön utána a másik: a többinél még jobban lerombolva. Minden fala szét
van döntve. Ez volt az a sziklafészek, a hová a leghatalmasabb
összeesküvő főurak el akarták zárni Habsburgi I. Lipótot. Az volt a
terv, hogy vadászaton lepjék meg és fogják el a császárt s úgy ragadják
magukkal a rejtett sziklavárba. Tervüket elárulta valaki s a boszuálló
fejedelem tőből széthányatta a várat, hosszú ostrom után. A hatalmas
főurak elmultak. Idegen kastélyok czimertermeiben néz le még ránk a
kékszemű szőke Petrőczy, a kié a vár volt, s a délczeg Tököly, a ki azt
végsőig védte.

A tulparti hegyeken átellenben fehérlik, mint egy óriási mausoleum, a
büszke Oroszlánkő, s a völgyszoros vágánya közül kimagaslik a hirneves
«Temetvényi» sasfészek, a szilaj Bercsényi ősi vára s a merre csak a Vág
kanyarodik, mindenütt előtünik egy-egy várrommal királylyá koronázott
hegytető. Az alatta levő falunak csak keresztneve van «Podhrágy», a
vezetéknevet a vár adta hozzá. Lednitz, Sztrecsény, Lietava, Hricsó:
holt nevek már.

Ez a romokban gazdag vidék volt a magyar függetlenségi harcz legzajosabb
küzdtere. Várait minden időben hatalmas dynasták lakták, birtokaikra
nézve kis királyok a felföldön. Itt vetették meg lábaikat a nemzeti
fejedelmek, ide vették be magukat a trónkövetelők, itt gyüjték össze
hadaikat, itt halmozták fel hadszereiket, itt vivták meg döntő
csatáikat. Ágyúik dörgése áthangzott a határon. Váraik ormairól szép,
derült időben odamutogattak a várurak a láthatáron kimagasló bécsi Szent
István tornyára: «oda megyünk!»

Aztán az égborulat eltakarta előlük a csalképet; a zivatar letörte
váraik ormait. Ott látni még a «Kuruczsánczot», melyben Rákóczy lova
elbotlott a végzetteljes ütközetben, s e bukással vége lett az egész
fényes álomnak, mikor már annak kilencz-tizedrésze való volt.

Az ostrommal bevett várakat aztán otthagyták szép romoknak: az önként
feladottaknak adtak új gazdákat, idegeneket. A nagyszerű rovnyai parkban
a «Száz hársfa», miket Rákóczy ültetett a zborói «Sub centum tiliis»
másodlatául, egy Aspremont «szivének» siremlékét árnyékozza most be: a
magyar fejedelmi gazda hamvait ott égeti a verőfény a Pontus partján. Új
urak, új dynasták kerültek a régiek helyébe.

Azok sem öröködtek meg. Egyiknek a czimerét felváltotta a másiké a
várkapun, senkinek sem volt maradása. Ezek a rengeteg birtokok, a mik
közül egynek-egynek a határát a névadó vár ormáról nem lehet belátni,
nem akarják megtűrni az új gazdát, valami fekszik e tájon. Csák Máté
büszkesége, Petrőczy daczolása, Tököly rajongása, Rákóczy honszerelme,
Báthory Erzsébet tetszelgő kegyetlensége, Beczkó bolondsága, Stibor
őrjöngése kel és száll itt örökké, felhő alakban, köd alakban, lehull a
fáról a levéllel s újra kihajt a bimbóval: együtt örökli azt a hanttal,
a kővel, a kalászszal, a patak vizével az új ivadék s ő is elmegy arra,
a merre a szél fújja s megint visszatér abban a ködben, mely a tájat
elüli.

De nemcsak a nagyurak hagytak maguk után siremlékül felséges várromokat;
a koldus remetének is ott áll a romemléke, s romnak a koldus háza is
olyan szép, mint a herczegé. Az elpusztult zárda kőfalai ott tükröződnek
vissza a zátonyos, sima víztükörből; csak a remete barlangja alattuk
maradt meg épen. Ott van a penészes szobor is egy oduba kuporodva. A nép
azt hiszi, hogy ő maga az, a szent, kővé válva a hosszú időtől.

S aztán még távolabb, a folyam mentével szemben, a mint a szulyói völgy
elzárja a láthatárt, ott meg már mintha a titánok építkeztek volna s
azoknak a palotáját döntötte volna romba egy Isten, egy mennyei császár:
az egész vidék átalakul egy rémtornáczczá; tornyok, piramidok,
obeliszkek egymás mellé rakva, meg ledöntögetve, egy gigasi Bábel, a
minek a története a Nephitimekkel együtt az æoceneben veszhetett el.
Mindennek változni kell e tájon: az óriások temetője ez itt!

Csak kettő marad megörökülten: a szálfa és a kis emberek.

Mind a kettőnek jó talaja van itt.

Olyan vén faóriásokat sehol az országban nem találni másutt. S azokhoz
is annyi emlék van kötve. Az a tölgyfa, mely a rovnyei kis templomot
egészen betakarja, Lorándfy Zsuzsánáról susog; amottan Rákóczy hársfái
hullatják a földre hajdani gazdájok izenetét, sárgult falevélben; ott az
útfélen áll egy terebély hárs a vetés közepett, mely egy nagy családnak
czimerét ékíti s prædikátumául szolgál, tehát századokkal régibb nemes,
mint urai. Itt van a kilencz iharfa, egyetlen egy törzszsé nőve, a miket
egy nagy úr hajdan, a reformatió kezdetén, összefont gúzsnak, s azt
mondá az új vallás fölvevőinek: «No ha ezt elültetitek így és megéled,
ha élő fa lesz belőle, akkor marad meg a ti vallástok is ebben az
országban!» S lett belőle egy élő kolossz. Ott pompáznak tőle nem messze
a «Kálvinista Nádor» vérpiros virágú gránát-almafái, mik a szabadban
tenyésznek; a római Monte Marion nem látni hatalmasabb példányokat. Ott
zizeg a szélben kedvencz sabinai borókafája, mely másutt e vidéken csak
cserje, itt fenyőnyi szálfa. Nem hordják el már az ágait szép leányok,
vén boszorkák gonosz bűvitalnak. És alatta most is ott áll még az öles
átmérőjű palakőasztal, melyre a dominium utolsó előtti urának a mostani
leszámlálta a három milliót, mind aranyban!

A főúr elmult, az arany elmult; a fa megmaradt, még a levelét sem
hullatja el télre.

És aztán megmaradt a nép.

Csodálatos egy népfaj ez, a mihez foghatót nem találni ebben az
országban.

Szegényebb és szaporább, mint hogy megélhessen az istenadta földből:
kénytelen szétvándorolni a széles világba. De nem koldulni jár, mint a
dervis; nem szolgálatba állni, mint a helveta, hanem dolgozni,
kereskedni. A világ minden nagy városában övé az utcza, kész szállása, a
házküszöb. Ismeri e vándor alakokat Páris úgy, mint Sztambul; az egyik
tudja az utat Londonig, a másik Teheránig, meg Asztrakánig. A mi pénzt
összeszereznek idegen országban, azt hazahozzák az ősi zsuptető alá s
javítnak vele a sors mostohaságán. A nagyvilágban szerteszét bolyongva,
megtanulnak angolul, francziául, németül, törökül, perzsául annyit, a
mennyivel a bejárt országban érthetővé tudják magukat tenni. És épen
annyit tudnak a saját országuk úrnak való nyelvéből is. Igenis, ez a
tótok népe. Hanem azért az ő apáik harczoltak Rákóczyval végső csatái
alkonyatáig, s az ő fiaik ostromolták meg 1848-ban a legelső sánczot
Szent-Tamás első megrohanásánál.

Beszélni nem tudnak magyarul, hanem érezni a haza szerelmét, azt nagyon
jól tudják s vérzeni is tudnak érte.

Még többet is: türni és dolgozni is tudnak érte. Más népfajt képeznek s
mégis egygyé vannak forrva azzal a gentryvel, mely kezdettől mostanáig
oly hű volt nemzetéhez, mint áldozatkész a szabadságért, s melyet mi
furcsa tájkiejtéseért annyiszor kigúnyolunk s mely azért nem neheztel.
Itt van a «tótok országa».

Tájképünket az ő krumpli és pohánkaföldeik, az ő szilvásaik,
káposztás-kertjeik, kender- és len-táblácskáik, az ő pirosvirágú
paszulylyal, selyem tökkel befuttatott zsupfödelű házikóik egészítik ki.
Tengeri és szőlő ott már nem tenyész; délnövényeket csak a főurak
nevelhetnek, a kik télire üvegházat rakatnak a gránát-almafa fölé. Ezen
a földön tiszta buzát nem aratnak már. Azért mégis víg dal hangzik végig
a mezőn.

Most már vasút kanyarog át a völgyön. Mikor a vágtató vonatról az
elragadó panorámán végigtekintünk, a láttani csalódás azt a káprázatot
játszsza velünk, mintha a távol hegyhátak, rengeteg erdőikkel, mind
futnának egymás alul, tornyos épületeikkel, váraikkal; a sík lapály
pedig csendesen bontakoznék az alatt boglyarakta mezőiből, zöld vetés
szalagjaiból, a miken jókedvű nép hangyamunkája foly, egy örökké
ugyanazon képpé.

Miért futnak azok a nagy erdős hegyhátak, váraikkal együtt? s hová
futnak olyan nagyon? Erről beszél a mi történetünk.

Először elmondja, hogy mi történt «Tegnap», azután meg azt, hogy mi
történik «Ma?»


ILLAVAY FERENCZ URAM TÜKRE.

Illavay Ferencz uramat, mikor életünkben először találkozunk vele, azon
a foglalatosságon kapjuk, hogy tükörbe néz s azt húzamos időn keresztül
folytatja.

A mi elég terhelő körülmény egy férfi jellemére nézve.

Azonban három rendbeli igen erős mentségünk van a számára.

Az egyik az, hogy borotválkozik. Ez nem történhetik meg tükör nélkül. A
ki ehhez szoktatta magát, az kénytelen mindennap találkozni a saját
ábrázatjával, akár tetszik az neki, akár nem.

A másik mentségünk a «fiatal ember» számára az, hogy ő ezen a mai napon
épen vőlegény. Az udvaron várja négylovas hintó, mely őt még ma délre
átröpítse az eljegyzési ünnepélyre, szeretett menyasszonyához
Dolnavárra. Vőlegény korában pedig már csak minden férfi embernek
megbocsátható, ha a tükre előtt hosszasabban hivalkodik.

A harmadik mentség pedig maga a tükör.

Mert ez nem olyan tükör, mint más becsületes tükrök szoktak lenni, hogy
az embernek olyan kellemetes arczot mutasson vissza, mint a milyennel őt
szembe nézi: nem, ez egy csufondáros, torzképvágó tükör, mely a
belenézőnek a száját félrehúzza, a szemét feltolja, az orrát
félrefintorítja, minden vonását kiforgatja a rendes formájából, úgy,
hogy penitenczia azt az embernek végig kiállni, a míg megborotválkozik
belőle.

Hanem hát ez a tükör: ereklye.

Ferencz úrra az édes anyjáról maradt az, a kinek viszont annak az édes
atyja vette azt Vágujhelyen, a vásárban: ajándékul, mikor menyasszony
volt. Akkor kezdtek divatba jönni az olyan összecsukható, fiókos
toilette-tükrök. Olyant vett egyet látatlanban a jó Opatovszky Mátyás
egy szlatinai üvegestől Borbála leánya számára. Csak akkor tünt ki, hogy
mennyire rászedte az üveges, mikor a leánya belenézett a tükörbe s majd
elejté, úgy megijedt a maga képétől. De már a vásár megvolt, a tükröt
nem lehetett visszaadni, mert az üveges odább ment egy országgal.
Azonban megvigasztalta a leányát Mátyás úr. – Látod leányom, ez a tükör
épen azért lesz jó neked. Mert mire való a tükör? Arra, hogy az ember
meglássa belőle, nem borzas-e a haja? nem maradt-e valami piszok az
ábrázatján? azt ez a tükör is megmutatja. Ellenben nem fogja neked azt
hazudozni, hogy valami szép vagy; sőt az ellenkezőről fog mindig
meggyőzni, s az nagyon jó, hogyha van az embernek egy igaz barátja, a ki
mindig megmondja a szemébe az igazat.

És úgy történt, Opatovszky Borbála az ő férjével Illavay János urammal
egész holta napjáig igen boldog életet élt s azt jó részben ennek a
tükörnek köszönheté. Sokszor emlegette ezt a fia előtt. «Megbecsüld ezt
a tükröt, reád hagyom: engem sok veszedelemtől óvott meg. Akármi indulat
vett erőt rajtam, csak a tükrömbe néztem bele s jó tanácsot kaptam tőle.
Mindig azt mondta: hátha magadban van a hiba? El ne pusztítsd ezt a
tükröt. Te is sok hasznát veszed az életben.»

Meg is tartotta az ereklyét Illavay Ferencz hiven és soha sem
borotválkozott más tükörből. Pedig lett volna módjában akár Velenczéből
hozatni akkorát, hogy talpig meglássa benne magát.

Egy mindennapi nélkülözhetlen jó barát volt az rá nézve: egy zsebbeli
kritikus.

S oh milyen jó, milyen áldott szer ez a kritika!

«Hátha magadban van a hiba?»

Ha minden embernek volna egy ilyen fintortükre, a mely naponkint azt
mondaná a szemébe: hátha magadban van a hiba? felére leolvadnának a
háborúk, egy negyedrészre a házastársi czivódások, egy nyolczadrészre a
párbajok s tizenhatodrészre a processusok.

«No, már most hát azt hiszed, hogy ugyancsak szép legény vagy», mondá a
csufolódó tükör; «egészen vőlegénynek való ábrázat! Hát hiszed, hogy
ekkora nagy fejjel lehet valakibe szerelmes egy leányféle? Alig van
valami nyakad. Micsoda homlok! Faltörő kosnak hatalmas előrész volna.
Meg ez a két vastag szemöldök, a mi csaknem összeér! Nem látod, hogy a
kis gyerekek elbujnak előled az ajtó mögé. Jó volna, ha ezt a gömbölyű
képedet így meg lehetne nyujtogatni, mint a hogy én teszem. Vagy ha ezt
a felvetett szájat lehetne maszkirozni valahogy azzal a sertebajuszszal.
Egyébiránt akármit csinálsz is a képeddel, az általános kifejezést: ezt
a mogorva együgyüséget el nem űzheted róla. A legrosszabb hybrydum ez. A
jámborság vegyítve a vadsággal; a komikum és az ijesztő együtt. Egy
Herkulesfő, a melyikből Pan-szobor lett. Aztán te már most mégy jegyet
váltani? Azt hiszed, hogy szeretnek, azért, mert magad szerelmes vagy?
Ugyan valld meg igazán, ha te volnál az a szép kis leány, azokkal a
bogár szemekkel, szépnek találnád ezt a képet, a mi most rád néz? No,
nevess egyet, hát akkor milyen vagy?»

E néma társalgást félbeszakítá a postakürt szava, a postaszekér ott állt
meg a ház előtt, bizonyosan hivatalos levelek jöttek: Illavay Ferencz úr
volt a központi járás főszolgabirája. A hajdu jelenté az ajtón
keresztül, hogy sürgős levelek érkeztek.

– Hát csak tegye le az asztalomra a kanczelláriában.

Bizony olyan sürgős levél nincs a világon, a miért az ember
félbeszakítsa a nyakravalója csokorkötését, mikor a jegyváltásra készül,
mert szépen csokorra kell azt kötni, azt a szép ujdonatuj tarka selyem
nyakravalót s ez nagy munka egy olyan embernek, a kinek nem ez a
kenyere.

A tükör pedig tovább is gunyolódik.

– Bizony pedig az egész előnyöd az, hogy főszolgabiró vagy. No, no! Ne
képzeld, mintha azzal derekabb ember volnál, mint más, hanem csak azért,
mert a főszolgabiró mindig úton van, ritkán alkalmatlankodik odahaza a
maga házánál s az igen kellemetes minőség egy olyan férfinál, mint
magad!

– Tudsz-e még valamit? (Még a haját is rendbe kellett hozni, mely olyan
sűrű volt és kemény, hogy alig fogta a fésű.) Tudott biz az. Most meg az
orrát nyujtotta meg hosszúra.

– Ma van persze a neved napja. Omlik hozzád a sok gratuláczió. Csak már
valami okosabb neved volna. Ferencz! Most épen divatja van a nevek
megmagyarosításának. Rudolfból csinálnak Rezsőt, Ferdinándból Nándort,
Benedekből Bánkot, Péterből Petőt, Jánosból Ivánt, Albertből Bélát,
Victorból Gézát, Juliusból Gyulát, Augustból Ágostot, Edmundból Ödönt,
Eugenből Jenőt, Benjaminból Benőt, Ernesztből Ernőt, Fridrikből
Frigyest, Maximiliánból Miksát, csak a tiedből nem lehet csinálni
semmiféle regényes hangzású nevet. Már a keresztvízzel a fejedre volt
kitöltve, hogy unalmas, prózai ember legyen belőled.

Többet nem beszélhetett a tükör, mert ott hagyták.

– No hát lássuk azokat a névnapi gratulácziókat.

Ferencz átment az irodájába, a hol halommal álltak a most érkezett
kisebb-nagyobb és legnagyobb levelek.

A csomag tetején volt legfelül a legkisebb.

De ennek láttára nagyot dobbant a szíve. Ismerős volt előtte még a
papirja is, még a borítékja is annak a levélnek! Hát még az irás a
czímzeten! Azok a finom gyöngyszem alakú betűk! Ez az ő irása. A szép
jegyesé. A kinek a számára most viszi a gyűrűt magáral. De hát miért ír
ma? Mikor néhány óra mulva úgy is találkozni fognak. Nem várhatta be,
míg megérkezik? előre küldte üdvözletét? Mit írhat most?

Nehéz kezében reszketett az olló, a míg fölvágta a levelet.

Ugyanazon szép finom gömbölyű betűk; de minő emberölő méreg a tartalmuk.

«Tisztelt uram!» (Már maga a megszólítás.)

«Későn bár, de mégis elég jókor, meg kell tennem ön előtt azon
nyilatkozatot, hogy szívem már nem szabad. Ha önnek ezzel keserűséget
okozok, higyjen rossznak, s akkor el fog felejteni. Minden ámítás volt.
Ne kivánjon többet megtudni. Elhatározásom megmásíthatatlan. Mi
egymással többé nem találkozhatunk soha. Isten áldja meg önt. – Julia.»

Ferencz csak lerogyott a székébe.

Eltakarta nagy tenyerével az arczát, s csak széles, erős mellének
görcsös rángatózása árulta el, hogy sír.

– Minden ámítás volt! A gyöngéd suttogások, a szemérmes epedés sohajai,
az ábrándteljes séták a napsütötte ligetben, a bizalmas együttlét ezer
bohó tréfái, az örömrepdeső fogadás hosszas távollét után, az édes
tervek a jövendőre, a mosoly, a köny, a kézszorítás, az elpirulás, még a
lopva adott búcsucsók is: záloga egy élet boldogságának, mind csak
ámítás!

Hát ilyen az asszony! Hanem az asszonyon túl férfi is van! Azt irják:
«Szivem már nem szabad»; no hát lássuk azt, a ki elrabolta! Ha nem
megyünk kézfogóra Dolnavárra, hát menjünk ökölcsapásra! Ide ficzkó!
akárki vagy.

A széles vállak csak úgy feszültek, a kemény izmok majd szétrepesztették
a vőlegényi attilát.

Igaz! Az ökölcsapáshoz nem kell se ezüstgombos attila, se
bársonymellény, se selyem nyakravaló.

Ledobálta magáról a parádés öltönydarabokat szerteszét a földre. Ide a
fakó viselet is megteszi, meg a fekete nyakkendő.

Hanem azért a fekete nyakravalóért még egyszer oda kell állnia a tükör
elé.

– No most vagy még csak igazán szép gyerek, ha tudnád! beszél hozzá az a
zsebbeli kritikus. Milyen jól illik a képedhez ez az emberevő
agyarkodás. Hát nem megmondtam előre, hogy el vagy ámítva? Senkisem
ámított, magad ámítottad magadat. Hát van rajtad mit szeretni egy szép
leánynak? Te csak olyan után láss, a ki már másnak senkinek sem kell.
Hát már most miért dühösködöl? Mert az mást szeret, a ki bizonyosan szép
fiú. Hát aztán, ha azt a szép fiút összekaszabolod, kevésbbé fogsz csúf
lenni, mint most vagy? Még meg kellene inkább köszönnöd annak a
leánynak, hogy őszintén felvilágosított a veszedelmedről, a míg a
nyakadba nem került a guzs. Hiszen tehette volna, a mit sokan tesznek,
hogy a kezüket az egyik embernek adják, a szivüket a másiknak
tartogatják. Férjhez mehetett volna hozzád, s aztán a főszolgabiró nem
alkalmatlan férj, mindig a világot járja. No nézd! Még azt is
elfelejtetted nagy dühödben, hogy főszolgabiró vagy. Azt a nagy halom
hivatalos levelet ott hagytad olvasatlanul. Legalább azokat nyisd fel.
Ki tudja, milyen fontos ügyek lehetnek bennük ebben a mostani zűrzavaros
világban? Látod, még valóságos isteni gondviselés ez rád nézve, hogy így
történt. Ki tudja, micsoda viszontagságok várnak rád a jövő napokban?
Háboru van, forradalmi időszak. Jobb ilyenkor, ha nem te viszed az
oltárhoz a szép menyasszonyt, hanem más. No ne fintorgass itt ilyen
elkárhozott pofákat, hanem eredj, olvasd el a többi paksamétáidat.

Addig-addig, hogy rábeszélte a tükör: menjen vissza az iróasztalához a
többi leveleket átolvasni.

Azokról már nem vágta ollóval, csak tépte a pecsétet.

Az egyik Gorombolyi kormánybiztos és őrnagy levele volt. Kurtán beszélt:

«Szolgabiró polgártárs!

Én a dandárommal holnapután megérkezem. Tartson ön készen számomra
negyvenezer adag kenyeret, négyezer adag szénát, ezer mérő zabot, ötven
akó pálinkát. Minden patakmalmot alakítson át egy hét alatt
puskaporosmalommá s a papirgyárat posztógyárrá. A vashámorokban öntessen
ön hat és tizenkét fontos golyókat egyre-másra. A kémeket és izgatókat
az egész vidéken fogdostassa össze. Az utakat és hidakat tökéletes karba
helyeztesse ön, nehogy azok a nehéz ágyúim alatt beszakadjanak. Jelen
parancsolatomnak minden pontját azonnal és haladéktalanul foganatosítani
szigorú kötelességének ismerje ön. A legkisebb mulasztásért
haditörvényszék elé állíttatom önt és főbe lövetem.»


GOROMBOLYI ŐRNAGY.

Illavay Ferencz mély búbánata közepett hatalmasat kaczagott erre a
levélre.

A második levél a másodalispántól jött.

A jó Kapronczay annyira meg volt ijedve, hogy megszólítás helyett azon
kezdte: «Az Isten szerelmeért!» A vége az volt, hogy «nézze csak, kedves
uramöcsém, mit ír a kormánybiztos? Segítsen rajtunk!»

Oda volt csatolva másolatban Gorombolyi levele az alispánhoz. Ezen
kezdődött: «Ti lomha, renyhe piszliczár táblabirák! Ha nekem azt az
ujonczilletményt, a mi rátok már a mult héten ki lett vetve, mire
székvárostokba megérkezem, az utolsó emberig ki nem állítjátok:
mindnyájatokat haditörvényszék elé állíttatlak és főbelövetlek, stb.,
stb.

Az alispán levelének utóirata is volt.

– Beteg is vagyok.

(– Azt elhiszem, dörmögé magában Ferencz.)

Hát a harmadik levél?

Azt a kúszált bagolyrugdalást előre kitalálhatta, hogy kié? Ilyen
betűket csak ő nagyméltósága Temetvényi gróf szokott megörökíteni.

Az volt még csak megijedve.

De háromszor is át kellett tanulmányozni a levelét, míg a konfuzus
mondathalmazból kiokoskodhatta az ember, hogy ő nagyságát is a
fentisztelt kormánybiztos úr ijesztette meg ilyen nagyon, bejelentve
magát, hogy két nap mulva oda fog hozzá szállni vendégül négy ezred
magával. Ez még nem elég; de egyúttal meghagyja és parancsolja a
kegyelmes úrnak, hogy ő, mint a gorgói nemzetőrség törvényes és
természetes főkapitánya, a maga nemzetőrzászlóalját azonnal és
haladéktalanul begyakorolva, adjusztirozva, századokra és kompániákra
beosztva, készen tartsa, hogy azzal az ő megérkeztekor azonnal a
dandárhoz csatlakozhassék s a csatatérre siethessen. Különben
haditörvényszék s a többi!

Ő nagyméltóságának az irása hemzsegett félig leirt s félig kitörült
szavaktól, orthographiai hibáktól s németül kezdett s francziául
bevégzett mondatoktól, a mikből mind az derült ki, hogy neki legkisebb
kedve sincsen ehhez a rábizott nagyon megtisztelő kiküldetéshez,
legjobban szeretne megszökni előle: csak tudná, merre? Kéri a
főszolgabiró urat, hogy segítsen ezen a veszedelmen.

(Mert hisz a szolgabiró, ez az universalis gondviselés ezen a földön.)

Még egy negyedik levél is volt; de erre már elfelejtették ráirni a
czímet. A pecsét ugyanaz volt, a mi az előbbin. Ezt is a gróf úr írta.
Egyszerre két levelet küldött a főszolgabirónak. Abból meg azt lehetett
kivenni, hogy «új» veszedelem is van. A grófnak gyapjús szekerei vannak
útban, a miknek már több nap előtt meg kellett volna érkezniök. Most
értesül, hogy azokat a kormánybiztos úr útközben az állam nevében
lefoglalta, hogy belőlük a hadsereg számára posztót csináltasson: az
árát kifizeti. Ez azonban a grófra és az egész családjára nézve
megmérhetetlen nagy szerencsétlenség. Neki ezeket a gyapjús szekereket
okvetlenül meg kell kapnia, akármi áldozat árán. Bővebb magyarázatot
levélre bízni nem lehet, azért nagyon kéri a főszolgabiró urat:
kegyeskedjék egy kis félórára átrándulni hozzá, hogy élő szóval
elmondhassa előtte, mi baj van. De még ma.

No ez mind jó nekem, mormogá magában Ferencz. Már most hát csak az a
kérdés, hogy hogyan szaladjak egyszerre kétfelé? Mégis csak isteni
gondviselés volt hát, hogy ez az örömnap így megkeserült. Lám, ha most e
levelek olvasása előtt elmentem volna a jegyváltásra, s ott szerető tárt
karokkal fogadtak volna, most semmi víz le nem mosná rólam, hogy
elszöktem a baj elől; kihirdetnének mint szökevényt s hazaárulót;
megcsípnének, meglőnének, vagy futhatnék világgá. A becsületem is oda
lenne. Ha pedig e leveleket elolvastam volna elébb, s én volnék
kénytelen megírni annak a leánynak és a családjának, hogy nem mehetek a
jegyváltásra, mert ilyen meg olyan baj van itthon, nem hinnék el, azt
mondanák: hűtelen, csalfa, szószegő lettem, megvetnének s nekik volna
igazságuk. Így van minden jól, a hogy van. No hát lássunk a dolgunk
után. Nem megyünk hát Dolnavárra, se kézfogóra, se ökölcsapásra:
«Jancsi! Fogass ki a hintóból, szedjétek le a lovakról a sallangokat,
keszkenőket, aztán fogjatok a nájdicsánkába!»

Két percz alatt készen volt a fejében az egész komplikált hadi terv.
Délig a birákat felrendelni a sütendő kenyerek végett; délután a
jegyzőkkel a betoborzott ujonczokat felhozatni, a vármegyei chirurgussal
megvizsgáltatni, a székvárosba felküldeni; estére Gargóra a grófhoz
átrándulni, holdvilágnál az utakat megvizsgálni, az útbiztost az ágyából
kihúzni, a hidakon a gerendákat helyrepótolni; másnap délre a járás
határán a berdóczi korcsmában megjelenni, az élelmezésről intézkedni s
Gorombolyi őrnagyot bevárni. Van rá huszonnégy óra. Bőven elég.

A plánummal elkészülve, még egyszer a tükre elé állt, kipödörni a
bajuszát; a mi nem történik hiúságból, hanem azért, mert a kipödrött
bajusz az embernek tekintélyt ád. (Példa rá III. Napoleon.)

A tükör azt mondta neki ezuttal:

«No lásd, most már tetszel nekem!»


A HÓBORTOS.

A délelőtt unalmas dolgokkal telt el. Az élelmezés ügyét kellett
megértetni birák uraimékkal. Ez a vidék kenyérszegény. Maga a lakosság
alföldre jár el aratni, onnan hozza haza télire valónak az arató részt.
Megtörtént minden, a mi lehető volt. A délelőtt a kenyérrel tölt el,
délután következett a hús. Tudniillik az ujonczok.

A főszolgabiró alszolgabirója és esküdtje mind elment mozgó nemzetőrnek,
magára maradt az egész dolog. Ő maga írta be az ujonczokat a lajstromba,
az előtornáczban pedig a járásorvos vizsgálta meg a testi állapotjaikat.
Jobbadán beváltak: ezen a vidéken teremnek a legszálasabb legények s
nincs köztük se szűk mellű, se görvélyes. Aztán örömest mennek
katonának, harczolni a magyar szabadságért. Csak úgy döng a melle, mikor
ráüt az öklével s azt mondja: «ja szom magyar!» Az udvar tele van
asszonynyal, anyóka, szerető, «matka, katka» búcsúzik a felcsapott
legénytől, a ki már nemzeti szín rózsás csákóval jön ki a tornáczból. Az
egyenruha többi alkatrészét majd még csak imitt-amott kapják: bakancsot
talán Nagyszombatban, attilát Pozsonyban, a borjút Budán, puskát,
szuronyt majd a hol ellenséget találnak, a kitől azt elvehetik.

Egy árva czigánybanda húzza künn az utczán a «hajja czicza, kis
Katicza!» toborzó nótáját s egy pár rendesen felöltözött honvéd altiszt
biztatja vígságra az a nélkül is ujjongó fiatalságot, piros borral
kinálva.

A beiratás olyan gyorsan megy, hogy Illavay Ferencznek ideje sincs
felnézni a rubrikázott irásból, hogy szemügyre vegye a legényeket, a kik
csak azután jönnek hozzá beiratkozni, mikor a tiloguson átestek, s ott
mindjárt megkapják tőle az egy forint felpénzt, valóságos három
huszasban.

Illavay ekkép nem is lesz figyelmes két újon érkező alakra, a kik
egymáshoz társulva törnek maguknak utat a többi legénységen keresztül az
iróasztalig.

Az előbbjövő nyurga, hirtelen nőtt fiatal ember, valami húsz éves; de
olyan ábrázat, a mi vén korában is gyermekkép marad; rendesen halvány,
de aztán megint a hajatövéig elpiruló; két nyugtalan, igen világos kék
szeme nagyon közel áll egymáshoz s soha sem néz annak a szemébe, a kivel
beszél: az egész arcz fölül keskeny, alul pedig széles. Felvetett ajkain
örökös duzzogás, panasz és élvezetvágy egyesült kifejezése látszik.
Abból a savószínű pihéből, a mi az ajkak fölött kemény viaszkpedrővel
van hegybe facsarítva, soha sem lesz bajusz, ellenben két, felfelé
fordított _V_ betűt képező szemöldei olyan kifejezést adnak az arczának,
a miről azt hiszi az ember, hogy mikor legjobban fenyegetőzik, akkor van
legjobban megijedve. Visel pedig e nagy tenyerekben és nehéz lábakban
végződő nyurga alak piros hajtókás ólompitykés victoriadolmányt, a mi
eredetileg nem rá volt szabva, mert a kézcsuklói ki vannak belőle;
ellenben koczkás bársonymellényt; nyakravaló helyett csomóra kötött, de
már nagyon zsíros veres szalagot, s a fejébe nyomva egy nemzetőri csákót
viaszkos vászonból.

A háta mögött jövő s tőle elmaradni nem akaró társ pedig egy alacsony,
zömök legény, a ki szintén húsz-huszonkét éves lehet, de már ennek az
ábrázatja úgy be van nőve fekete bozóttal, hogy csak a két szeme villog
ki belőle; ez az arcz azonban mindig nevetésre áll, nehéz is volna neki
más kifejezést adni. Az egyik szemének a lehunyorítása még egy kis
ravaszságot is kölcsönöz hozzá.

Ennek a fején van egy Hunyady-kalap; a termetét ellenben bőven fedi egy
hosszú vászonkitli, a melyen a hiányzó gombokat igen czélszerűen
pótolják holmi madzagra kötött fapeczkek.

Hát ez a két alak jobbra-balra taszigálva a paraszt legénységet, renden
kívül odafurakodott a főszolgabiró székéhez, ki háttal ült a publikumnak
s azzal az előljövő éles ráspolyhangon kiáltá a sorozatbeiró fülébe:

– Tessék beírni! «Apátvári Soma.»

E hangra mégis csak föltekintett Illavay és hátrafordult; s a mint ezt a
két alakot meglátta, csak lecsapta a tollát az asztalra.

– Hát ez már megint micsoda bolondság?

A nyurga ifjú e szóra hősi állásba vetette magát s fölfelé pödörgetve
azt, a mit bajusznak képzelt: elnézett a szolgabiró feje fölött, mintha
annak a tintás üvegnek beszélne ott a polczon.

– Semmi bolondság! ti gyáva hazaárulók, kik a nemzet lelkesült fiait
vissza akarjátok tartóztatni, hogy vérüket hazájok szabadságaért
kiontsák. Ismerünk benneteket! Én meg fogom írni a «Nép Szavá»-nak, hogy
a petrőczfalvi főszolgabiró nem akarja engedni a harczvágyó ifjaknak,
hogy a zászlók alá sorakozzanak. Izé –

Itt rátalált tétova szemeivel tekinteni Illavayra s annak a szemeitől
elfelejté, hogy van tovább?

– Nézzen rám Kornél, szólt ez hozzá.

A szemeivel aztán megfogta.

– Hát mi vagyok én?

A míg a szemeibe nézett, addig nem tudott neki mást mondani, mint hogy
«izé», hanem a mint egyszer megint kiszabadíthatta saját szemeit Illavay
szemeinek a fogságából s visszatalált velük a tintás üvegre, megint
feltalálta az elvesztett fonalat.

– Nekem nem tutorom az úr többé. Nekem nem parancsol többet se a
vármegye, se a sequestri curator, mert ütött a szabadság órája. Ön nekem
nem zsarnokom többé.

– Hiszen nem is azt kérdeztem, hanem hogy hová való szolgabiró vagyok
én?

– Petrőczfalvi! Tudja meg ön. Ezentúl nem Prusznócz, hanem Petrőczfalva;
minden falunak magyar neve lesz, minden embernek magyar neve lesz.

– Ahán! Ilyenformán jut ön is az Apátváry névhez. Persze; Opatovszky
annyit tesz. De mikor lett önből Samu?

– Nem Samu, hanem Soma! Kornél attól származik, hogy «cornus» = som:
tehát Soma.

– Hátha attól származik, hogy «cornu» = szarv, akkor Szarvas?

A hátulsó alak elnevette magát.

Az első hátrafordult s ráförmedt:

– Ön meg ne röhögjön, mert levágom a fülét!

Szerencsére – nem volt mivel.

– Az úr pedig, szolgabiró uram, ne vicczeljen itt, mikor ily szent
elhatározásról van szó, hanem a lelkes ifjuság visszatartóztatásától
tartózkodjék!

– Jól van, jól. De hát volt-e már a lelkes fiatalság a felcsernél, magát
megvizsgáltatni?

– Mire való az?

– Hát hogy meggyőződjünk róla, vajon testileg alkalmas-e a haza
védelmének megfelelni?

– Ez régi katonai schlendrián! Ez a zsarnokság találmánya. A franczia
convent nem nézte azt, hogy megüti-e valaki a katonai mértéket?

– De nekem ez az utasításom. Hát tessék előbb kimenni és levetkőzni a
felcser előtt.

– Mit? Hogy egy nemes ember levetközzék a parasztok előtt?

– Kérem, mindnyájan egyenlő polgártársak vagyunk.

– De – izé. – Itt megakadt valami göcsben.

– Tetszik? Nem tetszik? Mert én nem érek rá itten alkudozni.

Nagyon halk hangon sugá oda az ifjú:

– Nem lehetne ezt holnapra halasztani?

– Még ma este el kell szállítanom az egész ujonczilletményt.

Az ifjú elébb összenézett a háta mögött álló erdei manóval. Az pedig
cynikus vigyorgással szólalt meg felvilágosítólag.

– Az a kis hiba van ám, hogy nincs az úrfin ing, azt valahol
elvesztettük; csak egy forhemedlink takarja a deficzitet.

– Ne locsogjon, izé.

– Úgy vagyunk bizony, mint az egyszeri spanyol grand.

Illavay boszusan ütött a tenyerével az asztalra.

– No hát azért is! Kiálta a nyulánk ifjú s nekilódult a benyilónak, de
két lépésnyire megint meggondolta magát s visszalódult: «no hát azért
sem!» Tekintete e közben a főszolgabiró asztalán levő szivardobozra
esett: az rögtön adott neki egy jó eszmét; belemarkolt, kivett belőle
vagy hatot: «hát majd utoljára, mikor a sok parasztnak vége lesz, addig
kimegyünk – fraternizálni». Azzal kilődörgött a szobából.

– Ön maradjon itt Koczur! szólt Illavay a pávián képű társnak s aztán
felállt és a másik ifjú eltávoztával, odaszorította ezt az
ablakmélyedésbe.

– Hát most megint micsoda istentelen ostobaságot követtek el önök? Így
vigyáz ön a védenczére?

A kis ember csak mosolygott, mint a ki hozzá van szokva, hogy ha
megtépik is a haját, azért csak mosolyogni kell.

– Hát tehetek én róla? Én sem vagyok okosabb, mint a vármegye. A
vármegye azt határozta, hogy Kornél úrfit, mint hóbortost, örök
gondnokság alá kell rendelni. Hogy ne legyen alkalma bolondozni,
elküldték Debreczenbe, járjon ott az iskolába, szokjék a jámbor
hétköznapi emberek társaságához. Beadták kosztra-kvártélyra egy
professzorhoz, a ki nagyon okos ember. Engem odarendeltek melléje
mentornak vagy martyrnak, vagy inasnak, egy szóval, hogy a két bolondból
legyen egy pár. Nem is lehetett neki Debreczenben semmi rendkívüliséget
elkövetnie. De hát már arról ki tehet, hogy egyszer csak kiüt a
szabadság, a diákok mind beállnak honvédeknek, a kollégiumot bezárják.

– Mind tudom. De hiszen én küldtem a Kornél instruktorának rögtön
útiköltséget, hogy hozza a fiút haza.

– Igen ám, de az instruktor azt mondta, hogy neki előbbvaló kötelessége,
mint vörösszalagos mozgó nemzetőrnek elmenni Nagy-Bányára a táborba,
azzal markunkba nyomta az útipénzt, hogy találjunk haza nála nélkül,
hisz ketten kiteszünk egy négylábú állatot.

– No, és ez augusztusban történt s azóta önök mindig utaznak?

– Hát persze. Először elindultunk Kassa felé, akkor híre fut, hogy jön
Schlick, erre mi visszaflankenbewegungoztunk Tokajra. Onnan lekerültünk
Tisza-Fürednek s megint neki vágtunk Miskolcz felé. Miskolczon azzal
excipiáltak bennünket, hogy itt jön Simunich! Arra mi hátrafelé
koncentráltuk magunkat Szolnokra. Onnan lekerültünk Pestre, ott
kipihentük magunkat egy kicsit a hadjárat fáradalmaitól.

– Egy kicsit a nasi-vasi bankot is fölkerestük.

– Még nem. Az csak később következik. Itt jól kipihenve magunkat, újra
kezdtük a hadjáratot s elmentünk egész Komáromig, ott szembetalálkoztunk
a rémhírrel, hogy jön Jellasich!

– Hisz ez a túlparton járt!

– Hát nem lehet az innenső partra átlőni? Innen visszaretiráltunk megint
Pestre s akkor állt be az említett eventuálitás.

– A nasi-vasi bank.

– Mintha csak nyomtatva volna, úgy tudja tens úr.

– Végződött egy nagy catastrophán. Ott elvesztették az utolsó garasukat
is.

– De még az útiköpenyegeinket is, külömben most is ott ülnénk. Útközben
aztán Kornél barátunkról imitt-amott elmaradozott egy-egy öltönydarab.
Az utolsó stáczión kénytelen voltam a magam Victoria-dolmányát ráadni;
nyakravaló helyett meg a kalapomról a veres szalagot odakölcsönözni;
valaki a kávéházban megszánta s adott neki egy viaszkos vászonból
faragott csákót. S ettől a mi Kornél barátunk arra a fölséges ötletre
jött, hogy álljunk be katonának, akkor, majd ha Illavay Ferencz
urambátyám szeme elé kerülünk, még nekünk fog feljebb állni! Tetszik
látni, hogy mi nem vagyunk olyan bolondok, mint a milyennek látszunk.

– De hisz ez képtelenség! Ön ismeri ezt a fiút testileg-lelkileg. Ez nem
lehet katona! Nem tudta ön őt lebeszélni?

– Eleget beszéltem neki. Mondtam, hogy nem bírja el maga a puskát;
milyen vékonyak a karjai, meg a lábszárai. De azzal felelt rá, hogy jól
agyba-főbe vert, s minthogy én nekem már gyerekkoromtól fogva az volt a
hivatalom, hogy ha Kornél úrfinak tetszik a vitézségét rajtam
kipróbálni, hát csak hagyjam magamat, hisz azért táplálnak, hát most ez
azt hiszi, hogy nincs olyan ember, a kit ő meg ne verjen.

– A testi gyöngeség még hagyján, de az a hóbortos agy. Az apai
elmeháborodottság lappangó öröksége a vérében, a gyermekkori
reminiscentiák, a fékezhetlen természet, a félénkség és a szilajság
végleteibe ugráló szeszély. Hisz ez azt fogja tenni, hogy vakmerő lesz a
saját előljárójával szemben s gyáva az ellenség előtt.

– Én nem tehetek róla. Próbálja meg a tekintetes úr lebeszélni. Én nem
tehetek egyebet, mint hogy ha ő beáll katonának, én is beállok s ha majd
masirozás közben eldobja a puskáját, én magam czipelem mind a kettőt.

– Hija be ön azt a fiút!

Az ifjú úr visszajött, egész gyönyörüséggel füstölve a szájába dugott
szivarral.

– No mi tetszik, szólt ez, az egyik lábát rázva, mintha köszörüt
hajtana.

– Hát legelébb is fogja a szekrényem kulcsát, menjen át a másik szobába,
ott fog találni egy öltözet ruhát.

– Csak nem bolondultam meg, hogy az úr termetére való ruhában
parádézzak?

– Nem. Számítottam rá, hogy ön ilyen állapotban fog haza érkezni s
készletben tartottam egy egész öltözetet.

– De hogy mert az úr nekem ruhát varratni, az én mértékem nélkül? Azt
gondolja, hogy én fölveszem azt a ruhát, a mit a prusznóczi schneider
eszkábált?

– Pestről hozattam az öltönyeit: Formanektől, a kinél legutoljára
ekvipiroztatta ön magát.

Ez lefegyverezte az ellenmondás szellemét, elvette a kulcsot büszkén s
átment a másik szobába felöltözni. Mikor visszajött, egészen dandy volt.

– De még csak egy tükör sincs az úrnak a házánál?

– Nincs.

Az ereklyét zár alatt szokta tartani.

– Az ember azt sem tudja, hogy áll rajta az öltözet?

– Hát hisz e miatt nem sokáig lesz önnek aggodalma, mert ha beválik,
akkor majd kap honvéd attilát.

– Ohó, nix honvéd attila, nix bakancs. Én huszár leszek.

– Megengedem. Hanem elébb vizsgáltassa meg ön magát.

Most már nem huzódott az operatiótól; az orvos ugyan úgy találta, hogy
nagyon szűk a mellkasa, akárhogyan feszítgeti kifelé, de csak azt nyerte
vele, hogy összehazaárulózták, a ki egykézre játszik azzal a másik
hazaárulóval odabenn; mikor pedig azt találta neki mondani az orvos,
hogy a karjai nagyon véznák, arra épen fölgerjedt: «micsoda? hát nem
tudok én száz moulinét vágni egy huzamban, kinyújtott karral?» Azzal
kirántotta az egyik őrmester oldaláról a kardot s elkezdett ide-oda
nyaklókarral malomvágásokat tenni az orvos felé. Az utoljára is, nehogy
orra, füle bánja meg a dolgot, ráhagyta, hogy ez bizony gyógyíthatatlan
vitézségi mániában szenved, hát legyen «alkalmas».

Mikor aztán kezében volt az orvosi bizonyítvány, hogy «beválik», büszkén
lépegetett vissza az összeiró asztalhoz.

– Ihol van! Már most hát csak tessék szépen bepingálni: Apátfalvi Soma.

– A bizony jó lesz. Legalább ha elszökik az ember, nem keresik a neve
után. Dörmögé Illavay.

– De nem szökik el! Kiálta pulykamérgesen az ifjú. Hanem harczolni fog,
mint egy oroszlán! Nem szökik el, hanem visszatér egykor, mint koszorus
hős, mellén a Terézia-renddel.

– Azt ugyan a császár osztogatja.

– No hát a becsületrend keresztjével.

– Azt meg a francziák osztogatják.

– Arra egy civilistának semmi gondja. Mindegy. Visszatérek! S akkor
ezeket a hazaárulókat mint leguillotinoztatom.

Illustrátióul a papirosnyíró ollóval levágta Illavay irótollának a
szárnyát.

– Engem is? Kérdé az nyugodtan.

– Önt négyfelé! kiáltá fenyegetőleg az ifjú, s az ollót beleüté az
asztalba, hogy megállt benne; aztán egyszerre a legnagyobb haragból és
fenyegetőzésből alászállt a legcsendesebb pénzkérő pianóba. – Hát már
most adjon hamar pénzt.

– Tessék, szólt Illavay, odaszámlálva eléje a három huszast.

– Hát ez micsoda?

– Három huszas.

– Hászen tudom, hogy három huszas egy forint. Ennyire engem is
megtanítottak a collegiumban. De hát ferblizni akar az úr velem, s
vizinek teszi be?

– Ez a felpénz. Ennyit kap minden ujoncz.

A fiatal ember e szóra a két tenyerét a két térdére tette s elkezdett
idétlenül kaczagni.

– Hát most én ebből a három huszasból vegyek magamnak lovat, nyerget,
lószerszámot, egyenruhát, állítsak ki belőle egy bandériumot, élelmezzem
a háború végeig? Hahaha!

Aztán a legszilajabb kaczagásból egyszerre csak átcsapott az
érzékenykedésbe.

Felkapta a három huszast az asztalról s odadobta a hátulálló ujonczok
közé.

– Nesztek! Igyátok meg! – Aztán felemelte szemeit a magasba. Mikor úgy
felnézett a semmibe, olyankor talált eszméket. – Hová jutottam! Hajdan
az őseim saját banderiumaikat vezették a háboruba, most én, mint
sereghajtó kullogok a bocskoros rekruták után! Három napi járó földön
mindenütt az őseim birtokán járok s a csizmámnak nincsen talpa. Az
apámnak negyven paripája állt az istállójában!

E szavaknál úgy égtek a szemei: az álla reszketett. Válság előtt
látszott lenni. Vagy sírva fakad rögtön, vagy elkezd törni, zúzni, a mit
elől-utól talál, míg meg nem kötözik. Illavay ismerte jól a természetét.
Másod-ági unokatestvérek voltak. Kornél a hajdani dynasta majoresconak a
fia. Ferencz pedig az anyai ágon a kisebb birtokos Opatovszkyak utóda,
ezért volt rábízva a hóbortos unokaöcs fölötti gyámság, s a szétzilált
nagybirtok ujrarendezése. Imerte jól a védencze kedélyét. Nem lehetett
arra mással hatni, mint nyugodt humorral. A kitörést megelőzve, azt
mondá neki egész szeliden:

– Lássa, kedves Soma, az ön édes atyja tehette azt, hogy negyven paripát
tartson, mert tudta jól, hogy van neki egy derék, okos fia, a ki a
gazdaságát majd jól rendbehozza, – de önnek még nincs.

Az ifju le volt fegyverezve. Elmosolyodott rá.

– Bizony nagy bolond maga, szólt egészen alábbhagyva az
indulatoskodással. Egészen bolond. Hanem hát beszéljünk már most
komolyan. – Hát – kedves urambátyám.

– Jól van, kedves öcsém. Hanem, ha azt akarja, hogy komolyan beszéljünk,
hát engedjen engem beszélni. Miután önnek olyan nagy kedve van a hadi
pályához, erről nem akarom leverni. Azonban nekem ott is kötelességem
lesz önre felügyelni. Fogok róla gondoskodni, hogy ön jól legyen
felmentézve, paripázva és fegyverezve s az egész szolgálatidő alatt
ellátva minden szükségessel. Hanem az ehhez való pénzt önnek a kezébe
nem adom; mert akkor abból nem lesz se paripa, se mundur; ellenben ott
leszek holnap az őrnagyánál s annak a kezébe adom a szükséges összeget,
a ki aztán önről szépen gondoskodni fog.

– Micsoda? hát nem meri az én kezembe adni? Hát nem tart engem
becsületes embernek? Az én becsületszavamban mer valaki kételkedni?
Akkor annak a valakinek én azt mondom, hogy…

Illavay attól tartott, hogy ez most mindjárt sértegetni fog, s még majd
kurta-vason kezdi a hadipályát: hirtelen eléje vágott kemény szóval:

– Jobbra át! Indulj!

A parancsszó meghökkenté az ifjut, az a másik fiu segített eldönteni az
elhatározást, fülébe súgva:

– Hiszen kapunk már kölcsön. Csak gyerünk innen. Hozzon el egy marék
szivart magával.

A szőke ifju úgy tett: a mennyi nagy tenyerébe befért, annyit
kisajátított a szivardobozból s azzal dölyfösen oda döczögteté a
szolgabirónak a végső véleményét.

– Azt mondom az úrnak, hogy az úr egy –h–h–h egy –

Koczur kiczibálta magával az ajtón.

Az elhozott szivarokat aztán el kellett helyezni. Az új kabát zsebébe
egy szivartáska is volt dugva: a tutor arról is gondoskodott. A mint azt
felnyitá az ifju vitéz, annak egyik oldalrejtekéből öt darab szép piros
szemű tízforintos mosolygott elé. A mint ezt meglátta, kirántá magát
satellese kezéből, visszarohant a hivatalszobába, s minden átmeneti
præludium nélkül, nyakába borult a kegyetlen zsarnokának s összecsókolá
annak az arczát.

– Kedves, édes, jó Feri bácsi! Ugy-e nem haragszik azért, – a mit
magamban gondoltam? – Bocsásson meg – – Isten önnel. Ha valaha veszély
fenyegeti önt – csak egy szót! – Én repülök és kiszabadítom önt! Előre
fiuk!

Bizonyos, hogy mind megitta az ujoncztársaival azt az örvendetes
véletlen pénzt, még azon éjjel.


A SZÉP KISÉRTET.

Illavay késő délután készült el a rábízott feladatokkal. Kenyér, zab
sokkal kevesebb került ki, mint a mennyi parancsolva volt, ellenben
ujoncz épen kétszer annyi, mint a hogy ki volt vetve a járásra. Kell is,
hogy más járásnak a hiányát pótolja, a hol lőcslábú generatio lakik.

Ekkor jutott hozzá, hogy átránduljon Gargóvárra a grófhoz.

Gargóvár még az a birtok, a mely a Rákóczy-korszak óta nem cserélt
gazdát. A Temetvényi grófok mindig hűségesek voltak a trónhoz: Bécsben
laktak, ide csak vadászni jártak le; a szarvasaik számára bekerített
hely négyszög mértföldeket számlált. A gargói várkastély maga arról volt
híres, hogy annak száz szobája és terme rococo- és renaissance-kori
pompával van berendezve, a mik azonban csak évenkint egyszer vagy
kétszer nyilnak meg külföldről összehívott vendégsereg előtt, máskor
mindig zárva vannak. Megesik, hogy átutazó uraságoknak megmutogatja
azokat a várnagy, feltakargatva – jó borravalóért – a rejtett
műkincseket. Illavay Ferencz bizony soha sem látta e híres dísztermeket.
A vidékieknek az a szokásuk, hogy a helyükben levő rendkívüliségekre nem
kiváncsiak. Egyéb oka is volt. Ferencz gyűlölt minden külpompát, maga
mindenben a rideg egyszerüséget szerette; hiányzott nála a szép ízlés.

A kanyargó hegyi út, mindenütt a pisztráng-gazdag patak mentét követve,
hatalmas bástyakapukon keresztül visz fel a várba. A sánczárokban már
nincs víz, az be van nőve gyeppel, de a fölvonó hid még minden éjszakára
csörömpölve zárja el a kaput, s a későn érkező vendég közeledtét a
toronyőr kürtszava jelenti, hogy a hidat újra leereszszék.

A kapubejáratnál még ott ülnek, mint hátulsó lábaikra kuporodott
szelindekek, a talpaikról levett sugárágyúk, török háborúk
diadaljelvényei; a nagy négyszögű udvar kövezete közül azonban mindenütt
kinőtt a fű, a középen álló szökőkút tritonjának tülkéből nem ömlik most
a víz. Látszik, hogy a grófi család hirtelen költözött ide; nem volt idő
az udvarról a füvet feltépetni s a vízvezeték hibáit kitataroztatni.
Egyéb baj volt most itt.

Illavay hintaját inas és komornyik fogadta. Német volt mind a kettő. A
komornyik még a hintóból leszállás alatt elmondá neki, hogy nagyon
várják az uraságok, de mielőtt ő exczellentiájához fölmenne,
kegyeskedjék Pálma comtessehez bemenni, a ki okvetlenül elébb akar
beszélni a tekintetes úrral.

– De barátom, ilyen sárgyúró csizmában csak nem állhatok be a
comtessehez tisztelkedni.

– Nem tesz az semmit. Hát mikor vadászatok vannak? Vegyük úgy, hogy most
is azok vannak.

– Csakhogy ezúttal a vad kergeti a vadászt. No hát vezessen oda, a hol a
comtessere várnom kell.

A komornyik egy földszinti szobába vezette a szolgabirót, a minek igen
egyszerű bőr butorzata volt, a falakon tollrajzok, aranyozatlan rámában.
Műértő ember ugyan nagy kegyelettel ismerte volna fel e székeken a
legbecsesebb ó-mór bőrműveket, s az egyszerű rajzokban világhirű
mesterek kézvonásait; de hát mindezekhez Illavaynál hiányzott a
fogékonyság.

Kiváncsi volt rá, hogy vajjon mit akarhat vele a comtesse? Bizony nem is
ő rá magára. Jól volt ő lakva úgy az asszonyi képpel hogy jöhetett volna
eléje valaki Circe minden bűbájával ma.

Alig távozott el a komornyik a várt vendéget bejelenteni, nemsokára
nyilt az oldalajtó s belépett rajta a grófkisasszony.

Egyedül jött s az ajtót is betette maga után.

Mintha öntudatával birna annak, hogy neki nincs szüksége őrizetre: maga
a tekintete elég, hogy bűvkört vonjon körüle, a mi tele van eltaszító
delejjel.

Hosszúkás vont arcza oly fehér, mint a porczellán, szép, tökéletes
vonásokkal, a mikről sugárzik a hidegség. Haja olyan szinű, mint az
érett buzakalász hullámzó tengere s e sajátszerű halavány aranyhoz
kirívó ellentétül a két sűrű szemöldöke csaknem szénfekete, s azok alól
két nagy szem sötétlik, a mikről nem lehet meghatározni, hogy barnák-e
vagy sötétkékek: az élet tüze mélyen elrejtve bennük. S mikor ez a piros
ajk megnyílik, az ember szinte megdöbben: ime a szobor beszél. Az is
olyan csendes, szenvnélküli hang, mintha álomkép beszélne álmodozóhoz.
Magas, nyulánk termetét fehér öltöny teszi még szoborszerűbbé.

Egy szép kisértet, mikor előlép a félhomályból.

Maga a kéz is, a mit meghivott vendége üdvözlésére nyujt, oly hideg.

De lehetett volna az a kéz akármilyen meleg, azért Illavay elfelejtette
azt megcsókolni. Még tegnap talán eszébe jutott volna, hogy az úgy
szokás.

– Megbocsásson ön, szólt Pálma grófnő, helyet mutatva Illavaynak az
asztal mellett, mely a bőrpamlag előtt állt (remek antik faragvány),
maga a pamlagra ült le, – azért, hogy elfogtam önt útközben. Nekem
okvetlenül elébb kellett önnel beszélnem, mielőtt az atyámat
meglátogatta. Ismeri ön az atyámat?

– Találkoztam vele egyszer, mikor birtokára megérkezett, s a
szeszgyárosával kellett valami ügyét eligazítanom.

– Akkor nem ismeri őt. A mint hogy nagyon kevesen ismerik. Ő nagyon
zárkózott és túlovakodó. Az a kör, a miben az egész életét leélte, az
oka ennek. Ott mindenkinek vigyázni kell arra a szóra, a mit más előtt
kimond, és feljegyezni azt a szót, a mit mástól kimondani hallott; s ha
szólni kénytelen az ember, nem mondani el mindent, a mit tud. Ez
megszokás. Hanem a jelen helyzetünkben ez ránk nézve igen nagy baj
lehet. Apám ugyebár irt önnek levelet?

– Kettőt is.

– Azt irta ugyebár, hogy ő nem képes a kormánybiztos fölszólítását
teljesíteni. Nincs elkészülve arra, hogy négyezer vendéget ellásson; még
kevésbé érzi magát alkalmasnak arra, hogy a gargóvári nemzetőrök
zászlóalját vezesse, mert sohasem volt katona, mert beteges.

– Ilyenformát irt.

– No lássa ön. Ez az ő régi szokása. Hogy a bajának csak egy részét adja
elő: úgy, hogy a ki a legjobb akarattal segíteni kivánt rajta, a bajának
a nagyobb részén nem segített. Azt ő eltitkolta. Ha ön a szerint
sziveskednék eljárni, a hogy ő kivánta, hát abból csak az lenne, hogy a
kormánybiztos, (föltéve, hogy az ön szives közbenjárása teljes sikert
aratna nála), azt mondaná, hogy no hát jól van, ha nem láthat el a gróf
négyezer embert, hát megyünk hozzá csak négyszázan. Ha egyszer aztán itt
vannak: elmondanák az atyámnak, hogy hiszen nem szükséges neki a gargói
nemzetőröket a táborba vezetni; elég, ha felfegyverzi őket, s aztán
egyszer, lóra ülve, tart hozzájuk egy lelkesítő beszédet, átad nekik egy
általam hímzendő zászlót. Ez is jó lesz. S ezt ki tagadhatná meg?

– Az igaz, hogy ezt nem lehetne megtagadni.

– Pedig ez az, a mitől az atyám retteg. Nem beteg ő: el birna viselni
akárminő testi fáradalmakat. De nem akar! Nem lehet neki. És ezt ő nem
fogja önnek megmondani soha. Hogy ő nem akar résztvenni ebben az egész
mostani mozgalomban. Sem az egyik fél, sem a másik fél mellett. Hiszen
azért hagytuk el Bécset. Mikor a fellázadt nép magához ragadta az
uralmat, mikor ablakaink alatt végigrohantak egy végeláthatatlan
tömegben, előttünk addig soha nem hallott kiáltásokat hangoztatva: mi
sietve hagytuk el a császárvárost, szökevényképen, felkerestük ősi
lakházunkat Magyarország egyik legcsendesebb zugában. Azt hittük, hogy
itt békén meg fogunk huzódni, míg a zivatar valamerre feltisztul.
Képtelenségnek hittük, hogy a válság ide is utánunk jőjjön. Hogy itt is
utolérjen bennünket a kérdés: hová tartoztok? Ez az, a mi atyámat
kétségbe ejti, de a mit kimondani nincs bizodalma senkihez. Nekem van:
önnek megmondom. Ránk nézve egyenlő baj, ha négyezred magával jön ide
vendégül a kormánybiztos, vagy ha negyvened magával jön s atyámat nem
ijeszti el az a gondolat jobban, hogy kezében a zászlóval rohanjon az
ágyútűzbe, mint az, hogy a neve meg legyen említve a legegyszerűbb
nemzetőri zászlószentelési ünnepélyen. Azért kérem önt, ne nyugodjék meg
az ő levelében, tegyen többet érte, mint a mennyit abban ő maga kért:
vegye rá a kormánybiztos urat, hogy egyáltalában kerülje el megtisztelő
látogatásával a mi szerény lakásunkat s hagyjon nekünk minden
tekintetben békét.

Illavay nehéz feje nagy csóválásnak indult erre a szóra.

Pálma grófnő nem vette azt észre.

– Ha ön ezt nem viheti keresztül, akkor előre is megmondhatom önnek
őszintén, a mi következni fog. Atyám nem várja be itt a kormánybiztost.
Hanem, ha erőszakolni fogják, hogy álljon párthoz, itthagyja az országot
s elmegy Badenbe. Én pedig nem akarom azt, hogy ő ahhoz a táborhoz
álljon, mely Magyarországgal ellenségül áll szemközt.

Illavay érdekelten kezdett nézni e hölgy arczára. Nem volt azon semmi
verőfénye az indulatnak. Maga is vette észre, hogy félreértetett. Egyik
ajkszeglete hideg mosolyra vonult el.

– Nagyon kérem önt, valami idétlen honleánykodást ne keressen ön
szavaimban. Én nem rajongok magasabb eszmékért. Belőlem csak az önérdek
beszél. Én nem akarom, hogy az atyám bármely oldalra nézve is
kompromittálva legyen. Ki tudja, hogy melyik fél marad győztes a
végkimenetelnél? Az ellenpárton levőknek a birtokát az bizonyosan el
fogja kobozni. Nekem pedig nincsen kedvem, mint a franczia forradalom
alatti emigránsnőknek, pénzért dolgozni a számkivetésben. Belőlem a
józan önzés beszél.

Jobban le nem hűthették volna Illavait.

Ezt is észrevette a szép kisértet.

Jónak látta aztán egy kedélyes mosolylyal bebizonyítani e földi
eredetét. Az a mosoly jól illett halvány arczához.

– Ugyebár, sajátszerű az? Én belőlem nem szól más, mint az önzés s öntől
mégis azt kivánom, hogy tegyen meg értünk mindent, a mire képes, a
kikhez önnek semmi oka sincs jó indulattal viseltetni. Ennek ön maga az
oka. Önről azt mondja mindenki, hogy nagyon jó ember. S a ki nagyon jó
ember, az mindenkinek az adósa.

Illavay maga is elmosolyodott erre. Úgy látszik, hogy a comtessenek
igaza van.

– Jól van, szólt fölkelve a helyéről. Majd úgy járok el, hogy semmi baj
ne legyen.

– Kérem, legyen ön még szives leülni. Önhöz még egy másik levelet is irt
az atyám.

– Igen, valami gyapjuszállítmányról, a mit útközben lefoglaltak.

– Azt irta benne, hogy majd a többit elmondja élő szóval. De ő itt
megint nem fog önnek mindent elmondani, túlságos óvakodásból. Annyit fog
önnel közölni, hogy azokban a gyapjus zsákokban nem csupán gyapju van,
hanem a legalsó zsákban van egy aczél láda. Ezt mi nem hozhattuk
magunkkal, mikor Bécsből menekültünk, mert a sorompóknál a felkelők
mindenkit megmotoztak. Úgy jöttünk ki, mintha sétakocsizást tennénk. Ezt
a ládát pedig egy bizományosunk társzekerével indítottuk útnak
gyapjuszállítmány közé csomagolva, a háznagyunk felügyelete alatt, a ki
azt az egész úton kiséri. Ez jelenti most, hogy a gyapjuszállítmány az
állam részére lefoglaltatott útközben. Már most azt tudatni fogja önnel
az atyám, hogy abban a gyapjuszállítmányban van egy láda is, a mit
nekünk megkapnunk okvetlenül szükséges. De már azt, hogy mi van abban a
ládában, ismét nem fogja önnek egészen elmondani. Családi okiratok,
nagybecsű szerződések. És ebből megint nagy baj lesz. Mert ha ön azzal a
szóval reklamálja az elrejtett ládát, hogy abban irások vannak: a mai
veszedelmes világban okvetlenül azt fogja rá mondani a kormánybiztos,
hogy azok lehetnek valami államellenes iratok, a miket még inkább
szükséges megvizsgálni s annyival bizonyosabban elviszi magával. Azért
én megmondom önnek s kérem, hogy mondja meg az atyámnak, hogy tőlem
hallotta ezt. Abban a ládában, a családi iratokon kívül, vannak még a
családi gyémántjaink is, több mint fél millió becsértékben. Azért arra
kérem önt, hogy beszéljen ön igen határozottan az atyámmal. Mondja meg
neki, hogy mindent tud már. Követeljen tőle teljhatalmú megbizást a maga
számára és kivánja átadatni annak a ládának a kulcsát, hogy a
kormánybiztos előtt felnyithassa azt és megmutathassa annak a tartalmát.
Megbocsát ön, hogy ilyen őszintén fordultam önhöz. De hát azok, a kiknek
bajuk van, nem tehetnek egyebet, mint hogy azoknak a terhére váljanak, a
kiknek életfeladatuk a mások baján segíteni.

Ezzel ismét kezét nyujtá Illavaynak s az a kis kéz most már nem volt
olyan hideg: a szép kisértetet valami emberi melegség lehelte át.

Illavay utána nézett az eltávozónak s úgy tetszett neki, mintha
könnyebben érezné magát, mikor már nem áll vele szemközt, mikor nem
hallja azt az álomországból jövő hangját.


AZ UTOLSÓ TEMETVÉNYI GRÓF.

Mégis szép az az őszinteség, mondá magában Illavay, a míg a komornyik,
kezében a két ágú gyertyatartóval, végigvezette a folyosókon a főúr
alvószobájáig. Nagyon szép és ritka adomány az az őszintség. Más leány
azt mondta volna: «tegye meg ön ezt, meg amazt, fordítsa jóra, a mit a
vak sors elrontott, tegye lehetővé a lehetetlent az én szép szemeimért!»
Ez fölöslegesnek talál minden czirógatást, csábítást; megmondja
egyszerűen: «önnek kötelessége minket a kellemetlen helyzetekből
kiszabadítani, s ezért önnek nem jár semmi: nem, még csak egy álomlátás
káprázata sem; ön tartozik ezzel, mivelhogy ön azon szerencsétlen
teremtések egyike, a kik «jó emberek», s a kik ennélfogva azzal a
teherrel születtek a világra, hogy minden embernek adósai, a kivel csak
összetalálkoznak a föld kerekén, ezeknek meg kell tenni mindent, a mit
akárki kér tőlük; hogy hogyan teszik meg? az az ő gondjuk. Ha megteszik,
az nem is érdem; ha nem teszik meg, az már gorombaság. Más leány
legalább mórikázott volna előtte egy kicsit s az most nagyon rosszúl
esett volna neki; ez egész hidegen megmondta a szemébe, hogy önzésből
volt hozzá ily kiváltságos bizalommal, kér mindent, nem igér semmit.
Becsületes leány. Ennek a megbizásában el lehet járni.

A folyosók, előtornáczok maguk is főúri fényüzést hirdetnek; azok a
szarvasagancsok, a mikre az elejtő vadász neve van felakasztva, nagyobb
kincsbe kerülnek, mint ha aranyból volnának öntve. Nem vadaskert, hanem
vadas ország termi azokat, s az őrző vadászcselédség száma egy kis
zászlóaljat tesz ki. A márványlépcsők anyagáért drága útat kellett
építeni a hegyek közé, s a fresco tájképek a falakon nem ideális tájak
másolatai, hanem megannyi uradalomnak a hosszú panorámája.

Minden tárgy arra van itt, hogy dicsekedjék.

Egy pipázó terembe érkezve, melynek összes groteszk butorzata a furcsa
pipaállvány összhangzó környezetét látszott képezni, a komornyik azt
mondá a vendégnek, hogy tessék addig leülni, míg ő exczellentiájánál
bejelenti.

Kis idő mulva a komornyik kijött s nagyon kérte az engedelmet, hogy ő
exczellentiája rögtön kijön, csak tessék nehány perczig türelemmel
lenni, míg átöltözik.

Azután egy kis idő mulva megint előjött, s azt mondá, hogy de bizony
mégis jobb szeretné exczellentiája, ha az olvasó-szobájába kegyeskednék
befáradni.

Illavay hát bement hozzá. Észrevehető volt, hogy ő exczellentiája
valóban át akart öltözni, ott volt még a levetett fekete frakk, a
hímzett csillaggal a mellén, hanem aztán fele úton megint mást gondolt s
ismét felvette a kurta otthonkáját.

Hát, mert mikor már felvette a fekete frakkot, akkor látta meg a
tükörből, hogy az sehogy sem illik össze a mostani ábrázatjával. Maga
sem ismer magára a főúr Hova lett az a büszke alak, ki a bécsi császári
várlakban lekötelező mosolyával jobban bevilágította a termeket, mint
valamennyi csillár? Fél fejjel magasabb volt a közönséges embereknél s
ezt tudta felhasználni arra, hogy a kit nem akar meglátni, annak
elnézzen a feje fölött. Most pedig úgy össze van esve. Három hete már,
hogy nem borotválkozott. A mióta egy rettenetes októberi napon a saját
kedvencz borbélyát látta az utczán a «Pöbel» élén deklamálni, kezében
egy szerencsétlen főúr (a népharag áldozata) összetépett díszköntösének
foszlányával, azóta nem ereszt borbélyt a torkához közel: maga pedig
borotválkozni nem tud; annálfogva nem hasonlótlan egy gályarabhoz, a ki
a bagnoból szökött meg: az a flanell-otthonka is segít kiegészíteni a
mintát. Ki keresné benne a tegnapelőtti Temetvényi Ferdinánd grófot,
felséges névtársának aranykulcsos, aranysarkantyús és aranygyapjús
lovagját, a nagy Temetvényi-család utolsó és legnagyobb férfiivadékát?

Szobája csupa könyvtár, félig felmetszett, de végig nem olvasott könyvek
hevernek minden asztalán.

– Ezerr bocsánatot kérrek uram! szól a főúr a belépőhöz, olyan keményen
berregetve az «r» betűt, mintha annak a kiejtésére egy egész óramű
mozgásbahozatala volna szükséges. Bocsánat, hogy ily derrangirrozottan
fogadom. A szakállam egész errdő márr az ábrrázatomon. Nincs, a ki
kiirrtsa. Mindenféle borrbélynak nem adhatja az emberr oda az arrczáját,
hogy lefarragja.

Ferencz kezdett szepegni. Ha ez most a felvett tárgy nyomán arra fog
áttérni, hogy «hát az urat ki borotválja meg olyan szép simára?» –
«Saját magam.» – «Nem borotválna meg engem is?» – S még majd azt is meg
kell neki tenni.

De szerencsére más vadnyomot üldözött az eszmecserkészet.

– Az ember most igazán nem tudja, hogy kirre bizza rrá a torrkát?
Megbomlott a világ rrendje. Épen most olvasom a girrondisták történetét
Lamarrtinetől. Szórul-szóra ugyanaz, a mi nálunk történik. Olvasta ön
márr?

– Nem olvastam még.

A nevezetes mű csak a mult évben jelent meg (1847).

Akkor aztán felvette a gróf és elkezdte magyarázni Ferencznek, hogy ez
az eset, meg az az alak mennyire hasonlít ehhez a most történthez, meg
ehhez a mostani alakhoz, s ennél fogva mennyire következik mind az
egymás után itt és most, a mi ott és akkor történt. A szemei egész
rémlátásra voltak felnyílva.

– De még a peu prré, ugyan az a név is. Tessék! Akkorr Marrat, most
pedig Madarrász. Pedig hát mit vétettek a girrondisták? Jó hazafiak
voltak, de rrossz rrevoluczionarriusok. Mind a guillotin alá kerrültek.
Még madame Rrroland is! Madame Rrroland! Urram. Ha ön is ismerrné őtet!
Ha hallaná velem vitatkozni, a szíve megrrendülne tőle.

– Madame Roland, a kit kilenczvenkettőben lefejeztek?

– Nem. Nem. Hanem a leányomat. Szakasztott madame Rrroland! Nem az
alakjára; de az egész szellemére nézve. Ugyan kérem, vigye el magával a
Histoire des Girondinst, és olvassa el, aztán mondja meg, hogy nincsen-e
igazam?

– Elviszem, gróf úr, de nem azért, hogy én olvassam, hanem hogy a gróf
ne olvassa. Más idő, más ország volt az. Nálunk nem terem meg sem a
sansculotte, sem a chouan. A comtessel egyébiránt már volt szerencsém
találkozni és általa felvilágosíttatni az okok felől, a mikért a gróf
ide hívott.

– Úgy? mondá a főúr, összecsukva a könyvet s aztán a két kezével a háta
mögé téve azt, hogy az asztalpárkányon félig ráülhessen, mintha így
bizonyosabb volna felőle, hogy az abban lakó rémszellemek nem jöhetnek
elő. Tehát beszélt önnel a leányom? Mit beszélt?

– Legyen megnyugodva a gróf; mind olyan dolgokat, a mikért nem kerülne a
«jólléti bizottság» törvényszéke elé. Én hivatalos állásommal
összegyeztethetőnek vélem, hogy mindazokat elintézzem, a mik a grófot
nyugtalanítják a saját felelősségemre.

– A saját felelősségérre! úgy, hogy engemet azérrt senki kérrdőrre ne
vonhasson?

– Egészen úgy. Megértettem a helyzetet. A grófnak nem szabad
compromittálva lenni sem az egyik, sem a másik félre nézve. Minden
intézkedés az én terhemre fog esni. Csupán egyet kérek a gróftól. Ez
tulajdonképen nagyon sok. Azt, hogy a mit én öntől hivatalos
hatáskörömnél fogva követelek, azt haladéktalanul teljesítse.

– Irásbeli meghagyás folytán? kérdé a scrupulosus főúr.

– Természetesen.

– De kitől van önnek viszont megbizása? A «honvédelmi bizottságtól»?

– Nem. A rendes előljáróságomtól, az alispántól és megyegyűléstől.

– De hát a kormánybiztos? Hisz az egy Henriót!

– Dehogy Henriót! Jó, magunkforma táblabiró.

– Olvassa ön csak, hogy mit ír nekem?

– Tudom. Szeret nagy szavakat használni. Én értek a nyelvén. Régi jó
ismerősöm. Tengert kiált, s pohár vízzel is beéri.

Csak nem kell vele disputálni. Majd elintézek én vele mindent.

Ebből a szavából is láthatni, hogy micsoda jámbor ember volt ez az
Illavay: más azt mondta volna, hogy bizony ez fogas munka lesz: nagy
fába vágjuk a fejszét; a fejemmel játszom! hogy annál becsesebbé tegye a
szolgálatát; ez meg igyekezik megkicsinyíteni a veszélyt, a minek a más
kedvéért neki megy.

– No csak vigyázzon ön! Az ilyen idők kiforgatják az emberrt a szokott
jelleméből. Én láttam a borrbélyomat, mint népszónokot! A borrbélyomat;
a ki excellentiás urak parrókáit szokta fodorrítani s minden
miniszterrnek az álla alá nyúlt. A barricadeon állt és onnan olvasta fel
a prroclamátiót.

– Bocsásson meg, gróf úr; de az idővel gazdálkodnunk kell. Engedje meg,
hogy itt az iróasztalhoz leüljek s nehány szükséges rendeletet megirjak.

– Tessék.

– Legelőször is a grófnak egyet.

– Nekem-m-m? szól a gróf s mindjárt behúzta mind a két kezét a flanell
dókája hosszú ujjaiba.

– A grófnak van egy nagy fegyvertára.

– Egy kicsiny.

– Akár kicsiny, akár nagy, én azt lefoglalom.

A gróf felfortyant erre a szóra.

– De kérem! Azok nagyobbrészt ereklyék. Régi kovás puskák, a franczia
háborúból, a mikor az atyám saját zászlóaljat állított ki.

– Azért megteszik azok a szolgálatot olyan helyen, a hol szuronynyal és
puskaagygyal szokás dolgozni; – ha nem ha a gróf a gargói nemzetőrök
számára akarná azokat visszatartani.

– No, az kellene még! Mi jut eszébe a kormánybiztosnak? hogy én vezessek
egy paraszt nemzetőrökből álló zászlóaljat a császáriak ellen. A ki soha
sem voltam katona. Aztán olyan köszvény van a lábamban, hogy a szobában
sem tudok bot nélkül járni. Meg ez az asthma! hiszen hallhatja a
szolgabiró úr a hangomon.

– Azért gondoltam, hogy sokkal jobb helyen lesz a gróf fegyvertára, ha
azoknak a honvédujonczoknak a kezébe adatik, a kiket ma küldtem fel a
székvárosba, s a kiknek most még csak kaszákat tudott az intendatura
kiosztani.

– Ah! capisco! capisco! Most kezdem az urat érteni! Ha nem lesz fegyver,
nem lesz nemzetőrség. Jól van, csak tessék megirni a rendeletet hozzám.
Csak peremptorie! minél erősebb hangon.

Most aztán már nem sántított a főúr, a hangján sem érzett az asthma.
Félfejjel magasabb lett egyszerre.

Ferencz elkészült a rendelettel. Meg is pecsételte.

– Ezt tehát még az éjjel tessék foganatosíttatni. Én az alatt eléje
sietek a kormánybiztosnak.

– Jól van, jól. Csak mondja meg neki – terjeszsze eléje: – hogy ne
jőjjön hozzám négyezer emberrel, annyinak kenyeret sem tudok adni.
Jőjjön kevesedmagával.

– Azt fogom neki mondani, hogy menjen másfelé, s épen sehogy se jőjjön
Gargóra.

– Úgy, úgy. Az úr okos ember. Vagy a leányommal beszélt? Ahán. No az
legjobb lesz, ha épen nem jön ide ő exczellentiája, a tisztelt
polgártárs.

– A gróf pedig oda fogja küldeni eléje a táborba azt a kenyér- és
zabilletményt, a mit a vendégei külömben elfogyasztottak volna háromnapi
ittmulatás alatt.

– Miért ne? Szivesen. Hanem a szolgabiró úrnak határozott rendelete
folytán.

– Már meg van irva. De most már a grófot kérem, hogy kegyeskedjék leülni
az iróasztalánál és számomra megirni.

– Mit?

– Először is egy meghatalmazást – magyarul – melyben fel vagyok
szabadítva, hogy a gróf társzekerein levő lefoglalt gyapjuzsákokból egy
elrejtett aczélszekrényt kivehessek; azután egy meghagyást – németül – a
szekeret kisérő udvarnoknak, hogy e szekrénykét nekem átadja.

– Szivesen. Szivesen. Egész ív papirra, ugy-e bár? Le is pecsételjem?

– Nem; hanem a pecsétet a neve után nyomja oda.

– Hisz ön mindig a neve elé nyomta a pecsétet.

– Mikor mint szolgabiró tettem; hivatalból.

– Ahán: értem. Sietek vele. Ennek még ma meg kell lenni.

S olyan elhatározottsággal ült neki a gróf az irásnak, mintha
végrendeletét kellene megírnia.

– Ön tudja, hogy mi van abban a szekrényben? Nagybecsű családi…

– Gyémántok… sietett eléje vágni Ferencz, hogy a meghazudtolás
kellemetlen functióját elhárítsa magáról.

A gróf fölugrott a székről s karikára nyílt szemekkel meredt a
vendégére.

– Hm. Hm? Ezt a leányomtól hallotta ön?

– Igen.

Erre a gróf rögtön elkezdett nem tudni irni. Panaszkodott a szemére,
hogy a lámpásnál nem lát jól.

– Csak irja meg a gróf akárhogyan, sürgeté őt Illavay, mert nekem még az
éjjel nyomába kell jönnöm a gróf társzekerének, mielőtt ez a sztrecznói
erdőbe vándorol.

– De hát ön el akar bennünket hagyni. Azt nem engedhetem meg. Este
érkezett vendéget nem szokás az én kapumon kiereszteni.

– Meg vagyok győződve a vendégszeretetéről s háladatos leszek érte, de
ma nem vehetem e szerencsét igénybe, mert holnap reggelre már Laknón
kell találkoznom a kormánybiztossal, ha azt nem akarom, hogy holnapután
ide jőjjön négyezred magával.

Ez az okoskodás győzött. A gróf csak elővette az irásbeli tudományát s
megírta a keserves levelet.

– De legalább vacsorára csak itt marad ön?

– Köszönöm. Arra sincs időm. Aztán nem is szoktam.

– De hiszen ki vannak fáradva lovai.

– Friss fogat vár rám, s az útbiztossal az útban kell összetalálkoznom,
a hidakat kell rendbe hoznunk.

Tehát csak át kellett neki mégis adni a levelet.

– És most még egyet kérek.

– No?

– Annak a szekrénykének a kulcsát.

– A kulcsát? Mire lesz az jó?

– Arra, hogy ha a kormánybiztos követelni találja tőlem, mi van abban a
szekrénykében, a mit én az általa lefoglalt gyapjuzsákok közül
kisajátítottam, felnyithassam azt és megmutathassam neki.

– Megmutatni? A kormánybiztosnak? hebegé elszörnyedve a gróf s még
jobban összegörnyedt. Ha az azt meglátja? A szekrény tartalmát.

– Biztosítom a grófot, hogy ha a kormánybiztos azt látja, hogy gyémántok
vannak benne, azt fogja mondani: «vidd innen, rá sem akarok nézni, add
vissza annak, a kié!» de ha azt mondom neki, hogy iratok vannak benne,
akkor azt mondja, hogy «de már azok velem jönnek, hátha államtitkok?» S
akkor aztán nem tudom, hova kerül az ön szekrénye? Ha a kulcsot nem
kapom meg, kénytelen leszek azt feltörni.

A grófnak izzadni kezdett a homloka. Ez ugyan kemény ember! De rá van
szorulva s kénytelen rábizni magát. Hát Isten neki.

Lekapcsolta óralánczáról a kis aczélkulcsot s aztán még meg is
magyarázta Illavaynak, hogy a pántolózárt (Vexirschloss) micsoda
mesterséggel kell vele felnyitni. Azzal Illavay nem időzött tovább,
sietett le a kocsijához; a hajdujának megmondta, hová tartsanak? a
felvonó híd lecsörömpölt előttük, a kocsija a hegyi út kanyarulatában
eltünt.

A gróf nem várhatta, míg a theánál találkozik leányával; maga sietett őt
a szobájában fölkeresni.

– No te szépen elárultál bennünket ennek az embernek, szólt hozzá
szemrehányólag.

– Te magad hivattad őt ide.

– De nem azért, hogy mindent megtudjon.

– A nélkül nem segíthet rajtunk. Valakiben kell biznunk.

– De nem a legelső akárkiben, a ki elénk jön. Hogy merted ez emberre
rábízni magadat? Ha Lavatert tanulmányoztad volna! Olyan tekintete van,
mint egy rablónak.

– Tíz lépésnyire sugárzik róla a becsületesség.

– Valóságos Danton-pofa. Nézd meg csak az új Plutarchban az arczképét s
hasonlítsd ezzel össze. Az a protuberáns szemöldökcsont, azok a kiülő
dombok a homlokon; az a kegyetlen, vérszomjat eláruló száj. Csupa
furfang, gyanakodás az egész ember. Itt sem akart maradni vacsorára. Tán
nem találtam ki, hogy miért? Abban a tudatban, hogy kezében vannak a
fejeink, félt, hogy megtaláljuk őt itt mérgezni. Kezébe adtad a
fejeinket. Hisz az én szürke fejemért már nem kár. Érett gyümölcs. De ha
ezt a te szép fejedet nézem. S aztán arra gondolok, hogy madame Roland
feje hogy hullott alá a kosárba!

Az öreg nemes szemében valósággal köny ragyogott.

Pálma pedig elmosolyodott rá.

– De hát mi baja volna neki a mi fejeinkkel?

– Azt te nem érted. Ahhoz te nagyon ártatlan vagy. Csak a gyémántokról
ne szóltál volna neki. Mit gondolsz? Mibe kerül ennek ránk mutatni, hogy
mi arisztokraták vagyunk s aztán ránk fogni, hogy hazaárulók vagyunk.
Csak egy szóba kerül s akkor az elitélt kincseiben a feladó osztozik.
Ezt így tették a jakobinusok is.

– Ah, ne mondd tovább! Hála Istennek, hogy én nem olvastam se
Lavateredet, se a Girondistáidat! Én nekem az első tekintet óta olyan
bizalmam van ez emberhez, hogy nemcsak a gyémántjainkat, de még az
álmomat is rá merném bízni.

A főnemes szomorúan ingatta a fejét, odahajolva leánya fölé, a könycsepp
odahullott annak buzakalászszín hajára; suttogva fogta két keze közé azt
a fejet:

– Lamballe herczegnőnek is így omlott a haja a vállára, a mig volt neki
válla…


ZSIBORÁK.

Az útibiztos ugyan nem várt a szolgabiróra a keresztútnál; azt izente,
hogy ő se nem bagoly, se nem denevér, se nem bakter, hogy éjszaka járjon
útakat, hidakat vizsgálni; holnap is nap lesz, majd compareál reggel.
Illavay nem káromkodott; belátta, hogy az útibiztosnak egészen igaza
van: öreg, köhögős az ember, meghűthetné magát a deres őszi éjszakán; az
is igaz, hogy a «diurnum» neve «napi-díj» – ha éjjel is kellene érte
szolgálni, akkor diurnum-nocturnum volna; csak magára vette azt a munkát
is: a szolgabiró ezermester. Összeszedett valami tizenhat fejszés
embert, szekérre rakta őket s megindult maga az útat megvizsgálni, a
melyiken Görömbölyi dandárjának végig kell vonulnia.

Az út a hegyek között hol felhág, hol alászáll; nem megy az máskép ebben
a görbe országban; a völgyben hidak is vannak, kisebbek, nagyobbak,
hegyi patakok fölé építve; azok bizony fából vannak, s megesik rajtuk,
hogy egy-egy gerendájuk korhadt; de abban nem az útibiztos a hibás,
hanem a szú, hogy minek őrölte meg. A helyett aztán másikat kell oda
hevenyészni: kiadja az erdő. Egy pár fejszés ember hátra marad s
reggelig ki lesz pótolva a hiba.

A vármegye csinált útja az egész karannói völgyet úgy osztja kétfelé,
hogy a legigazságosabban az egyik oldalát a Temetvényi grófok, a másikat
az Opatovszkiak uradalmai határozzák meg. Itt nincs több földesúr ennél
a kettőnél – napi és éjszakai járóra. Az egyik uradalomnak a szélét az
óriási vadaskert sodronynyal befont palánkozata jelöli meg: ez a
Temetvényieké, az átelleni erdős hegyhát az Opatovszkyaké. Ennek a
vadaskertjével újabb időben felhagytak; a szarvasokat, vadkanokat
kipusztították, a mikért az öreg Opatovszkynak, csak a parasztok
vetéseiben tett kártételek czíme alatt, évenkint negyven-ötvenezer
forintot kellett fizetni. Drága vadpecsenye volt! Most a helyett
fűrészmalmok dolgozzák fel az erdőt, hamuzsírfőző telepek ritkítják a
hozzájárulhatlan vadonrészt. A laposok irtványain pedig majorságok
települtek le. A makkot szelíd sertéscsordák legelik fel s a
szarvascsordák helyén birkanyáj legelész. Mindezek Illavay Ferencz
gondnoksága alatt változtak már meg ekkép.

Az országút a mély völgyből a hegygerinczre kigyózik föl, s ott azután
egy darabon a hegyoldalba vágva vonul tovább; egyik oldalán a meredek
sziklafal, másikon egy szédületes lejtő, tele nőve bozóttal; galagonya,
som, veresgyűrű összegubaczolva tarkállik, mint egy csodaszőnyeg végig
az egész völgyvágányban; az őszi dér varázsecsetjétől sárgára, pirosra,
lilaszínre festve, közte a rikító zöld borókacserje. Út nem vezet e
völgybe sehonnan; rókának, vadkannak való menedék az. Az út közelében az
Opatovszky részén látszik az utolsó irtás. Egy-egy óriási szálfa még ott
van hagyva mutatónak, szerteszét töveikből kiforgatott tuskók hevernek,
a miket feldarabolni nem érte volna meg a napszámot. Egy hosszú sor
ölekbe rakott keményfa áll, mint megannyi sáncz az út mellett, a magasra
felnőtt virnáncz és páfrány bizonyítja, hogy régen ott állhat.

Ezen a helyen van egy kőhíd. Arra szolgál, hogy a bérczek közül lerohanó
záporáradatot keresztül bocsássa. Az idén egészen benőtte e hegyi árnak
még a medrét is az iszalag; jeléül, hogy itt nem volt felhőszakadás a
nyáron.

Ez volt az utolsó híd, a mit még meg kellett vizsgálni. Itt már nem volt
több embere Illavaynak háromnál. Azok közül egynek volt fejszéje, a
másiknak kőtörő vasrúdja, a harmadiknál volt a fáklya. Azonkívül volt a
hajdú, rendes fegyverrel, neki magának is volt dupla-puskája.

A kőhídnál leszálltak. Felül minden rendben volt, de alulról is meg
kellett győződni, hogy alól a hídbolthajtásokon nincs-e valami hiba? nem
kell-e annak is valami apostol?

Elől ment a fáklyás ember, utána a hajdu a puskával, nyomukban a két
munkás. Jó volt az óvatosság, ilyen helyeken dúvadak is tartózkodnak.

– Hahó! ki az? kiáltá el magát a fáklyavivő.

– Add meg magad! rivallt a hajdú.

– Mi van odalenn? kérdé a szolgabiró.

– Egy embert találtunk itt.

– Hozzátok fel.

Drótos tót vala. Öles, izmos férfi. Viselete olyan, mint a többieké; ez
nem változik a divattal. Hosszú, összecsapzott haja a vállait verte s
elől a szeméig lógott, egész arcza borotválva volt, mint fajtájáé
szokott lenni, jó borostásan. A hajdú a nyakát fogta, a két munkás a két
kezét, úgy hozták elé a híd alól. Az ember úgy tett, mintha részeg lett
volna. Tartani kellett, hogy el ne dőljön.

– Mit csinálsz te ott a híd alatt?

Felelet helyett elkezdett az ember dalolni.

Hiszen megteszi azt a tót, hogy dalol, mikor jól be van pálinkázva,
hanem ennek a dalrafakadása gyanús volt.

A mint rákezdte a nótáját, azon hasábfarakások mögött valami halk
recsegés lett hallható, mintha emberek osonnának el a targaly között.

– Mi zörög ott? Felelj! kiálta a drótosra a szolgabiró.

Arra az abbahagyta a dalolást s együgyű meghunyászkodással, a félvállára
húzva a fejét, mondá nevetve:

– Hát bizonyosan disznók… s rögtön talált is egy ahhoz való nótát,
torkaszakadtából üvöltve: «Hej szvinya, szvinya! Dobre varuj doma!»
(«Hej disznó, disznó! jóra várnak otthon!»)

Illavay kilőtte a puskája egyik csövét az ölfák felé: arra aztán sebes
rohanássá vált az előbbi zörej, mintha öt-hat ember menekülne a bozótba.
Oda utánuk menni nem lett volna okos gondolat.

– Vizsgáljátok meg ennek az embernek a szeredását, meg a többi motyóit.

Legelőször is egy nagy éles kés került elő belőle.

– Mire való ez a nagy kés?

– Hát csak bizony szalonnát enni.

Azután a mesterségéhez való mindenféle szerszámok között találtak egy
csomó tolvajkulcsot.

– Hát ezekkel mit szoktál enni?

– Csak biz ez olyan bolondság, czifraság, hogy zörögjön, mikor az ember
tánczol. Tót embernek nincsen sarkantyúja.

Azután a batyuból előkerült egy felmetszetlen kenyér. A hajdu azt
súlyosabbnak találta, mint a milyen közönséges kenyér szokott lenni s
felmetszette az öreg késsel. Hát abból meg előkerült egy kétcsövű
pisztoly.

– Furcsa besteket hord ez magával! Hát ez meg tán kenyérenni való?
Hozzátok csak ide azt a fáklyát, hadd nézek a szeme közé!

Az egyik munkás odavilágított a drótos arczába a fáklyával.

Arra egyszerre kiáltott fel a szolgabiró is, meg a hajdú is:

– Ohó! Hisz ez Zsiborák!

A fogva tartott mérgesen dobbantott a lábával s daczosan fölvetette a
fejét.

– No hát: – Zsiborák!

– Te vagy az, zsivány! a ki kétszer törtél ki már a börtönből; no most
harmadszor, hogy a kezemre kerültél, fogadom, hogy nem illansz el
egykönnyen. – Illavay e szóknál maga is mellen ragadta a drótost.

– Semmi zsivány! semmi megszöktél! pattogott vissza Zsiborák. Vagyok
spión. Van nekem passzusom magyar generálistól.

– Miféle generálistól?

Zsiborák egy pillanat alatt kiszabadítá az egyik öklét a fogva tartó
munkás markaiból. A nyakán volt neki egy nagy flastrom, a mi alatt
valami undorító tályog látszott lenni, azt hirtelen lekapta onnan: nem
volt az alatt semmi daganat, hanem egy sokrét összegyűrt papir: «itt van
a generális passzusa,» szólt, odanyujtva azt a szolgabirónak; s azzal
önkényt nyujtá a kiszabadított kezét a hajdú elé, ki hirtelen guzsba
facsarintá mind a kettőt.

– Majd mindjárt eleresztetek ti engem. Csak hadd olvassa a szolgabiró a
generális levelét.

Csakugyan Gorombolyi kormánybiztostól volt menlevele Zsiboráknak, ki
azt, mint általa megfogadott tábori kémet mindenkinek, halálbüntetés
terhe alatt, védelmébe és oltalmába ajánlja.

– No úgy-e? henczegett a drótos. Ott van úgy-e? Majd ád nektek a
generális azért, hogy a spiónját elfogtátok. Lesz nektek ne mulass.

– Hát hiszen épen oda készülünk hozzá. Téged is oda viszünk, Zsiborák,
ne búsulj. Motozzátok meg csak a czókmókjait.

A hajdúnak nagy gyakorlata volt már ebben. A magyarországi proletár nem
sansculotte, hanem inkább tropdeculotte, tele van rejtekzsebekkel: innen
egy irószer, amonnan egy aczélráspoly meg egy-egy bevarrt aranypénz
kerül a holdfényre; utoljára a bocskort is lebontják, annak a
kettéválasztható talpbőre meg egy egész archivum.

A szolgabiró átnézte a rejtekükből előszedett iratokat.

– No Zsiborák, most már csakugyan engedelmet kell tőled kérnem, hogy
ilyen czivilfogságba juttatlak. Mert te a katonai biróság elé tartozol.
Derék spion vagy te. A magyar hadsereg állapotjait jegyezted fel.
Tegyétek farkasguzsba, aztán dobjátok fel a szekérbe.

Zsiborák káromkodni kezdett, míg János hajdú a fejére nem rántotta a
szeredását; abba aztán kiabálhatott. Nagy hirtelen egy jó szivós bükkfa
husángot vágtak az útfélről, azt a fogolynak a két térde, meg a két
könyök hajlása között átdugták: ezt nevezik farkasgúzsnak. Így aztán
elfért szépen a parasztszekér saroglyájában.

– Menjünk tovább, mondá Illavay, miután meggyőződött róla, hogy ennek a
hídnak nincs semmi baja.

– Az ellenség kéme lesz ez, dörmögé János hajdú, mikor újra megindultak.

– Valami egyéb oka is lesz annak, hogy ez itt a híd alatt rejtőzött,
mondá Illavay. Azok, a kiket a rakásfák mögül elriasztottunk, bizonyosan
az ő czinkosai voltak.

A hold tele fényben ragyogott már az erdős hegyhátak fölött, a szalonkák
húztak a légben, a szarvasok rigyetése felelgetett egyik pagonyból a
másikba egymásnak; csendes, hűs őszi éj volt.

Illavay egy kis időre elszunnyadt a kocsiban ülve s azt álmodta, hogy
megérkezett Dolnavárra. Nagy vendégsereg van a háznál. Mindenki szívesen
üdvözli. De hát a menyasszony hol van? Azt mondják, mindjárt eljön, itt
van a benyílóban, öltözik. Szeretné már látni. Nyilik az ajtó s kilép
egy bájos, szép alak. Ejh, ez nem ő; ez csak a nyoszolyólyány. Megint
jön más. Az meg még szebb. De az sem ő; az meg a másik nyoszolyólyány.
No most jön már. Itt van a fehér ruhás menyasszony. Egyenesen vőlegénye
felé tart. Magas, nyulánk alak, búzakalászszínű hajfürtökkel, sötét
sugár szemöldökkel, liliomfehér arczczal; szemei kékek-e vagy feketék?
nem tudni, csak azt, hogy ragyognak s ő reá ragyognak…

«Ejh! szerteszét oszolj, bolond álom!»

Az volna szép, ha egy főszolgabiró, a ki hatvanezer embernek parancsol,
egy ilyen álomcsőcseléknek ne tudna parancsolni!

És ugyan jókor volt neki magát felébreszteni, mert épen akkor jött a
szekerével szembe egy másik jármű, a mit nagy hiba lett volna álmos
fővel elkerülni: egy gyapjús szekér.

– Hopp! hó! Megállj! Ki népei vagytok?

A gyapjús szekér kocsisülésében ült egymás mellett egy kifordított
bundába burkolt, borotvált képű férfi, meg egy honvédfrájter, a
szuronyos puska a térde között. Maga a hiencz fuvaros gyalog lépegetett
a lovai mellett. Mindössze hárman voltak.

A szekeres hallatlanná tette a szót, mintha megsüketült volna s tovább
akart hajtani.

János hajdú aztán leugrott a kocsiülésből s megfogta a nagy hienzlónak a
zabláját.

– No hát, mi az? Kiálta akkor a borotvált képű mérgesen. Ki állja el az
embernek az útját?

– Valaki, a kinek jussa van hozzá, szólt Illavay, leszállva a csézából s
a társzekérhez közelítve.

– Megállj! ne mozdulj! Ordított akkor a katona, olyan hangon, mintha
vártán állna, s neki fogta Illavaynak a puskát.

A hiencz azonban megrántotta a könyökét.

– Sus ki, de ne lú! (Süsd ki, de ne lőjj!) Ez a pan szolgabiró. Nem
látod a hajdút?

– Jó, hogy szólt kend, mondá a vitéz, mert már elkezdtem lűni.

Illavay pedig hideg vérrel szólt oda neki:

– Ugyan, öcsém, nem szégyenled felém tartani azt a puskát, mikor tudod,
hogy nincs rajta gyutacs?

– Hát már azt hogy tudja az úr? Azzal szépen letette maga mellé az egész
mangalétát.

A mai Manlicher-korszak emberének szükséges megmagyarázni, hogy mi volt
az a gyutacs? Ezt németül úgy hítták, hogy «Zünder». Mikor a kovás
szerszám helyébe feltalálták a vegytani gyutacsot, hát akkor ennek az
alakja olyan volt, mintha egy vékony, lapos szalmaszálat csináltak volna
lágy vasból, a közé volt szorítva a robbanó anyag, azt dugták bele a
piramidli lyukába, arra csapott rá a fegyver sárkánya, úgy sült el. A
mint aztán a lőkupak (kapszli) fel lett találva, az egész átmeneti
korszakot a lomtárba dobták, ott hevert évtizedekig, míg végre eljött az
ideje, hogy 1848-ban a nemzetőrség fölfegyvereztessék: annak a számára
aztán előkeresték a fegyvertárból ezeket a gyutacsos puskákat. Jó
fegyverek voltak azok nagyon; csakhogy azt a bolondságot, a mivel el
lehetett őket sütni, sehol e világon nem fabrikálta már senki. Ilyen
fegyverekkel kezdték meg a hadjáratot a mi «kortársaink» («őseid»,
kegyes olvasó).

Imitt-amott támadt egy-egy kisvárosi gyógyszerész, a ki aztán hevenyében
készített azokhoz való gyutacsot «robbanó papiros»-ból s ez is megtette
a szolgálatot, de, hogy Gorombolyi úr fegyverei még e nélkül
egyáltalában szűkölködtek, azt Illavay magából Zsiborák jegyzetéből
olvasta.

– No, hát kik önök? Mi járatban vannak? Honnan jönnek? És hová tartanak?
Ilyen késő éjszakán.

A boroltváltképű csak mindig nem akart még kijönni a subájából: onnan
felelgetett nagy szálkásan a kérdésre.

– Én magam Temetvényi Ferdinánd gróf úr ő exczellentiájának az
udvarnagyja vagyok. Gyapjút szállítok, mit a kormánybiztos úr lefoglalt
az állam számára. Az ő parancsára kell azt a székvárosba vitetnem, hogy
ott a hadi kasszából fölvegyem az árát. Ez pedig itt mellettem a
kormánybiztos úr által mellém rendelt kiséret.

Az utolsó kérdésről azt hitte, hogy azt eleresztheti a füle mellett.

– S miért járnak önök éjszaka?

– Azért, mert az egyik kerekünkről lepattant a keréktalp, s a míg azt a
kovács felvasalta, éjszaka lett.

– Miért nem maradtak ott abban a faluban, a hol a baj érte, éjszakára?

Ez a vallatás már kezdte boszantani azt az urat.

– Ejh! hisz ezeket a gyapjus-zsákokat csak nem rabolja el senki a
szekerünkről.

– De hátha egyéb is van ezekben, mint gyapjú?

Már erre a kérdésre, mint a rókakeresztelte tüskés borz, bontakozott ki
egyszerre a kifordított bundából a feleselő s nagyot bámult a
szolgabiróra.

– Hozza kend ide azt a fáklyát! kiálta Illavay, a hátul jövő szekér
felé, mely az alatt szintén oda érkezett, úgy, hogy a három kocsi egymás
sorjában elzárta az országútat.

A fáklya aztán elég világot adott, hogy annál egy levelet el lehetett
olvasni.

– Itt van egy levél a gróftól az udvarnagy úrhoz.

Az az úr elolvasta azt. Nem tetszett neki.

– Hát mit tetszik akarni?

– Ott van a levélben.

– Itt az út közepén?

– Ibi, ubi. Az én felhatalmazásom így szól.

– De ezt a szállítmányt lefoglalta a kormánybiztos.

– Csak a gyapjút; de nem a mi a gyapjú között van.

– De az van kimondva, hogy halál fia, a ki hozzá mer nyulni.

– No hát én épen annak a fia vagyok, s majd hozzá nyulok.

Az udvarnagy a katonát taszította most oldalba:

– Protestáljon az ellen kegyelmed!

– Mi a ménküt csináljak?

– Emeljen szót.

– A puskám boldog végével talán?

– No hát én protestálok! Ez itt mind államvagyon. Ezért én felelős
vagyok a kormánybiztosnak az életemmel. Én nem engedek a zsákokhoz hozzá
nyulni.

Illavay agyában egy gondolat villant meg.

Odaszólt csendesen a fejszés emberhez, a ki a megkötözött Zsiborákot
őrizte.

– Húzza le kend a jámbor fejéről azt a szeredást; meg ne fuladjon
alatta.

– Dejszen másutt kell ennek megfuladni, tréfált vissza a paraszt.

Akkor aztán az udvarnagyhoz fordult Illavay:

– Ha még egy szót mer ön szólni, önt is odaköttetem a mellé a másik
ember mellé.

– Hüh! szörnyedt fel egyszerre az udvarnagy, a mint a háta mögé
tekintve, a guzsbakötött embert meglátta. A többiek azt hitték, hogy az
alaktól ijedt meg, s a hasonlóvátétel fenyegetésétől; csak Illavaynak az
éles szemei vették észre, hogy ez az ember annak a fogolynak az arczától
rémült meg olyan nagyon.

S attól a percztől fogva aztán az udvarnagy igen alázatos lett. Az álla
fázott, a homloka meg izzadt. Iparkodott kitüntetni készséges
serénykedését a harazsákok leemelgetésénél; ő maga mutatta meg, hogy
melyik rejti magában a keresett aczélszekrényt, s folyvást méltóságos
úrnak nevezte a szolgabirót.

A kisérő honvéd pedig az alatt leheveredett az útfélen a fűbe, az üres
puskája mellé, s elkezdett czifrán fütyörészni, a szép fiastyúkra
bámulva az égen, s nem gondolt semmire, a mi körülötte történik a
világon, hogy most ő először és utoljára életében lovagolt egy félmillió
forintos paripán; hogy csak egy hajszálon mult, hogy ezért a lovaglásért
most elvágott nyakkal nem fekszik az útfélen, s hogy azt a levágott
nyakat holnap vagy holnapután megint megkaphatja.

Mikor a szekrénykére rátaláltak: azt Illavay átvette s bezárta a saját
kocsiládájába. Az udvarnagynak adott róla néhány sort, hogy sértetlenül
vette azt át. A ládikó le volt pecsételve a gróf czímerével.

– Most ön mehet a gyapjúval a székvárosba. Katonai kiséretre nincs már
szükség.

– Nincs.

– Ön pedig, vitéz úr, fel fog ülni ide a szekérre, az elfogott kém mellé
s vigyáz rá, hogy meg ne szökjék, visszaviszi őt a táborba, az őrnagy
úrnak átadja, bejelentve, hogy a szolgabiró fogta el; a ki rögtön meg
fog érkezni. Addig őriztesse jól, mert nagyon veszedelmes ember.

Nagyobb elővigyázatból azonban még a két parasztot is odaültette a
szekérre.

Azzal aztán a maga kocsiját a válaszútnál a kenyérszállítással megbízott
helységek felé fordíttatá, hogy holnap délig minden rendben legyen,
valami hiba ne maradjon. Mert a dicsőséghez, ahhoz van osztozó elég; de
a mi hiba történik valahol az országban, annak nem akad gazdája: az mind
a szolgabiróé.


A HADVEZETŐ.

A sokat emlegetett kormánybiztos, a ki rettegést küldöz maga elé
szerteszéjjel, végre megérkezett Bardóczra, a hová Illavayt odarendelte.
Ő érkezett meg hamarább: a mi azt bizonyítja, hogy a dandárjának az
előcsapatja élén szokott járni, a mi elég rendkívüliség egy
hadvezetőtől. De hát mi sem mondtuk sehol, hogy Gorombolyi nem
rendkívüli ember. Maga az alakja is feltünő, egyike a legszebb
daliáknak, a kiket valaha láttunk az életben; achillesi alak, a
fiatalság hamvával arczán, hangja mint az ércz; trombita, ha kiabál;
gordonka, ha lassan beszél; csengetyű, ha kaczag. Aztán volt az már
minden, a mi magyar emberből huszonhétéves koráig kitelik: Bécsben
gárdista a király mellett, itthon alispán egy félig tót, de egészen
magyar vármegyében, ennélfogva ért a kardforgatáshoz és az
adminisztráczióhoz, s ha az elsőhöz ért, akkor okvetlenül a
hadviseléshez is ért; ha a másodikhoz ért, akkor bizonyosan a hadi
organizácziót is érti. És úgy is lett. Ügyes, merész, hihetetlen
hadműveletekkel lepte meg a világot, s különösen a régi módi
tábornokokat, a kik ezt nem tudták utána csinálni. Ez maga csinálta
magának a hadseregét, maga fölfegyverezte, élelmezte, haditervét
keresztül is vitte, senkitől se kérdezte meg: hogyan?

Hanem a mihez még mindezeknél is jobban értett, az volt a «nagyokat
mondás». A nagy tetteket szerette százszorozott kiadásban előadni.
Szavaiban utolérte a Csimboraszszót, ámbár a tettei is megfeleltek egy
becsületes magyar Mátrának.

Mind igaz, járandó pénz volt az ő szava, csakhogy előbb devalválni
kellett, mint a bankóczédulát, váltóra, skála szerint.

Alattvalói tűzbe-vízbe mennek vele; hanem mikor kiabál, akkor rettegnek
tőle, hogy mindjárt megeszi őket; a míg ki nem tanulják, hogy mindez
csak rhetorikai forma: hipotypozis; a rhetorikai hajlam általános
nemzeti jellemvonás nálunk, mint a németnél a «Gemüth», a francziánál az
«esprit».

A megérkezéskor már azért is dühös, hogy még nincs itt a szolgabiró.

– Elaludt a lajhár! Tudom bizonyosan. Még most friziroztatja a haját.
Neki kellene itt várni engem, a két hátulsó lábán állva s tartani a
rapportot a fogai között s most én várok ő rá. Vasra veretem! Hol van a
szalmakomiszárius? (Ez volt a díszneve az élelmezési biztosnak.)

Az alig mert előkerülni.

– Hát meghozták a kenyeret? Mennyit? Négyezer részletet! Hát a többi?
Hogy nincs több? Negyvenezer helyett négyezeret! Megeszem azt a
szolgabirót magát! Harminczhatezer darabra rágom legott. Hát azok a
parasztok mit hoznak ott?

Zsiborák kisérői voltak.

Gorombolyi ráismert a maga emberére, a kit megkötözve hoztak eléje.

– Hát ezt ki küldte vissza nekem, megkötözve?

Mondták neki, hogy a szolgabiró.

– Az én tábori kémemet elfogatni és megkötöztetni. Hisz ez háromemeletes
perduellio. Beszélj, te szent Lázár katonája!

Zsiborák térdre esett előtte s keserves zokogással panaszlá, hogy
micsoda méltatlanság történt vele; a szolgabiró hogy vette el a
generális úr passzusát erővel tőle s aztán farkasgúzsba kötteté.

– Bocsássátok szabadon! kiabált Gorombolyi, szóhoz sem engedve jutni a
parasztokat. Hadi törvényszék elé állíttatom azt a szolgabirót! –
Elküldöm Komáromba! – Ki kisérte idáig az én emberemet? – Elő kell hozni
azt a derest.

A «deres» szóra egyik paraszt sem akart tudni semmit a kisérettételről,
hanem a katonát tolták előre, hogy ez kisérte.

– Hát te hogy kerülsz vissza? A kinek a gyapjússzekeret kellene
kisérned?

Az aztán elmondta, hogy mi történt vele, meg a gyapjús szekérrel, aztán
meg valami szekrénynyel, a mi a között volt.

Gorombolyi tombolt haragjában.

– Nem! Ilyet még a mammuthok sem hallottak. Hol van egy nagy szál
fenyőfa hirtelen? hadd akasztatom rá azt a szolgabirót, valamennyi
szolgabiró, táblabiró példájára. Ide a piacz közepére a szent Nepomuk
mellé kell felállítani azt az akasztófát! A vérével akarok irni tinta
helyett! Hol a hadbiró? Híjja össze a hadi-törvényszéket.

Épen erre a szóra gördült be Illavay kocsija a biróház udvarára, a
melynek tornáczáról osztá az őrnagy haragos intézkedéseit.

Gorombolyi ráismert. Régi jó pajtások voltak.

– Nem bánom! Ha az édes apám legkedvesebb fia volna is s apja, anyja,
öreganyja, kilencz neveletlen árvája itt könyörögne lábam előtt: nem
kegyelmezek neki.

Ez alatt Illavay szép csendesen felballagott az öt lépcsőfokon a
tornáczra.

– Szolgabiró úr! kiálta rá Gorombolyi, kezével kardmarkolatára csapva.
Álljon meg ott! Ön a haditörvényszék elé fog állni, aztán majd
válogathat belőle, hogy melyik jobb: a lőpor és golyó-e, vagy a köteles
leánya?

A mire azt mondta neki Illavay nagy nyugodtan:

– Hagyd el, pajtás; hiszen magam is azzal kereskedem.

– Itt nem vagyunk «pajtás», hanem biró és deliquens. Kapta az úr a
levelemet?

– Ugyan kaptam, s nagy hálára vagyok érte lekötelezve.

– Hálára-e? Ez a nem várt szó megakasztá az őrnagyot.

– Hát persze. Tudod épen indulóban voltam az eljegyzésemre, a mint az
arámtól kapok egy levelet, hogy nem kellek már, van már másik, mehetek
már zabot hegyezni Liptóba!

Akkor jön a te leveled, a miben azt igéred, hogy főbe lövetsz. De olyan
jót nevettem rajta, egészen felvidítottál vele.

Gorombolyi mérgesen vágta a sipkáját az asztalra.

– Hogy lapítanám ki a görbe vármegyédet egy sodrófával egyenesre. Már
látott az aztekek óta valaki ilyen infámiát! Már meg egy ilyen
szolgabirót dobnak az utamba, a kit épen most hagy a faképnél a mátkája,
s ez most azt a nemét az öngyilkosságnak találja fel, hogy a kút helyett
az én torkomba ugrik bele.

– Bele is ugrom én, ha nagyon lármázol.

Gorombolyi észrevette, hogy ezt a rendes megrohanással nem lehet
bevenni.

– No, jól van, hát tessék bejönni velem a szobába, szolgabiró úr, majd
ott beszélünk csendesen.

Még mindig nem akart vele per tu beszélni.

A hadbiró is megjelent az alatt.

– Üljön össze a hadi törvényszék azonnal. Illavay szolgabiró ügye fog
tárgyaltatni, mondá most már csendes hangon, de azért elég hallhatólag
az őrnagy. Tessék besétálni szolgabiró úr! Az a fráter menjen a
profoszhoz! Két legény töltött puskával álljon ide az ajtóhoz. Tessék
helyet foglalni ott a kanapén.

Illavay nem kináltatta magát kétszer, végig heveredett a bőrpamlagon
egész kényelemmel, míg az őrnagy az asztalnak támaszkodva, összefont
karokkal állt előtte.

– Tehát legelőször is, van önnek valami előadni való oka, a miért nekem
negyvenezer adag kenyér helyett csak négyezeret küldött?

– Harminczhárom okom van. Az egyik az, hogy nincs több.

– Ez nem ok! Az ön kötelessége azt előteremteni akárhonnan: kiszedetni
az ostyát a szentségtartóból s abból süttetni kenyeret! De a katona
kenyerének meg kell lenni.

– A másik okom pedig, hogy elég az a kenyér, a mit küldtem, a te
hadcsapatodnak.

– Menküt! Hát Jézus Krisztus vagyok én, hogy hat árpakenyérrel
megvendégeljek négyezerötszáz embert?

– De hiszen nincs neked négyezerötszáz embered, hanem van csak
száznegyven huszárod, kétszázhatvan puskás honvéded, meg két ágyud,
három és hat fontosak, a hozzávaló tüzérekkel.

– Ejh, de akkurátosan tudja! Hát a négyezer nemzetőr: az kutya?

– Az a bocskoros, kaszás nép? Hisz az nem háboruba vinni való tömeg. Mit
hordod azt magaddal? Ismerem a fajtáját. Az, még ha a radnai búcsuban
elsütik a mozsarat, annak a hangjára is szétszalad. De még nagyobb baj
az, hogy négy mértföldnyi kerületben föleszi körülötted, a mi csak enni
való van s kiéheztet a magad táborában; azt jobb lesz, ha innen szépen
haza ereszted.

– De ne tartson ön nekem prælectiókat a stratégiából. Mit ért ahhoz egy
szolgabiró? Ez nem komputus, hanem hadjárat.

– Tudom. Tudom. Megtette az a maga hatását, hogy te egy úgynevezett
dandárral nyomultál előre a hegyek közül. E miatt az ellenfél az
ellensulyozás végett ugyanolyan számerejű haderőt volt kénytelen előre
tolni, s gyöngítette vele a derékhadát. Ez már megtörtént. A te
manővered teljes sikert aratott.

– Köszönöm az elismerést, le vagyok madzagolva egészen.

– Most már hát a kaszásaidat hazaeresztheted s nem kell nekik
negyvenezer adag kenyér.

– De úgy beszél, mintha ő volna a főhadvezér.

– Egészen úgy beszélek. Olvasd csak ezt a pozsonyi hirlapot, a miben a
fővezér meghagyja minden dandárparancsnoknak, hogy a nem rendes
szolgálatra vállalkozott nemzetőrségét és a népfölkelési tömegeket
azonnal ereszszék haza. Ez a schwechati tapasztalat corollariuma. Nesze
olvasd el, ha még nem kaptad.

Gorombolyi csakugyan nem kapta ezt még. A fogai közt mormogott valamit,
a míg végig olvasta a rendeletet: «a patikáriusos» angyalát annak a
fővezérnek. (Chémiával is foglalkozott valaha Görgey, azért hitták
egymás között patikáriusnak.)

– No, hát ebben igazad van. Akarom mondani: igaza van a szolgabiró
úrnak. Prófunt hát nem kell több, mint a mennyit küldött. A kaszáshad
mehet haza krumplit zabálni. Sajnálom pedig, hogy egyszer legalább jól
ki nem etethettem őket Gargóban, a gróf nagylelküségéből.

– Hiszen te magad sem fogsz Gargóra menni.

– De igenis el fogok menni, szolgabiró úr, ha mindjárt czigánygyerekek
esnek is az égből! Micsoda? Tán járhatlanok az utak? Megnyuzatom az
útbiztost s belevarratom a bőrébe a szolgabirót.

Átlátta aztán, hogy olyan nagyot talált mondani, hogy maga is kénytelen
rajta nevetni. Illavay már csak utána nevetett.

– Először is azért nem fogsz odamenni, mert nincs neked ott semmi
dolgod.

– Micsoda beszéd ez? Ezt én tudom jobban! Nekem a gargói nemzetőri
zászlóaljat a gróf vezénylete alatt magamhoz kell vennem.

– Ez azonban nem létezik. Mert én tegnap a gróf egész fegyvertárát
elvitettem s azt az ujoncz honvédcsapatnak adtam át, a mit megtalálsz
majd a székvárosban. Azt hiszem, hogy a honvédnek több szüksége van a
puskára, mint a nemzetőrnek.

Ezt az állítást nem tudta Gorombolyi megczáfolni. A helyett talált ki
mást, a mivel haragja tüzének új fűtőszert adjon.

– Teljes számmal kiállítottátok az ujonczokat?

– Kétszer annyit, mint a mennyi ki volt vetve.

– Kutyakötelességtek volt. Hanem azért mégis el fogok menni Gargóra s a
grófnak, ha máskép nem, egyesegyedül kell velem ellovagolni, mint
nemzetőri őrnagynak egész Pozsonyig.

– Csakhogy az ellenfél előcsapatja már elállta az utadat Pozsony felé s
ez a másik ok, a miért Gargót ki kell kerülnöd.

– Ez százezer ok, hogy oda menjek! A maroknyi hadammal is, ha beveszem
magam a szorosba, ki nem ver onnan tízezer cserepár.

– Csakhogy a puskáidhoz hiányzó gyutacsokat még most készíti a **-i
gyógyszerész, a kinek tegnap éjjel irtam e végett.

– Hát te azt hogy tudod, hogy nincsenek gyutacsaim?

– Többet is tudok én. Hisz én vagyok a járás rendőrsége.

– De az maga, hogy te «ezt» tudod, elég ok arra, hogy kihallgatás nélkül
főbe lövesselek.

– Az az én dolgom. Arról ráérünk beszélni. Hanem maradjunk csak a te
dolgodnál. Te nem gondolhatsz addig komoly csatározásra, a míg
lőfegyvereid el nem sülnek. A főokot azonban, a miért nem fogod Gargót
útba ejthetni, hanem a karannói völgyön át fogsz sietni a Vág felé,
megtalálod a kezedben levő hirlapnak hátulján, a hol olvashatod öreg
betükkel a tudósítást, hogy a főhadiszállás elhagyta Pozsonyt s
áttevődött Győrbe, neked tehát, ha csatlakozni akarsz, most arra felé
kell fordítanod a lovad fejét.

Gorombolyi a fogaival harapta le a csücskéjét annak az átkozott
ujságnak.

Azután még nagyobb haraggal förmedt Illavayra, a ki pedig a fejét sem
emelte fel a pamlag kartámlányáról.

– Hát már ennek a szolgabirónak mindenben igaza legyen? Hát a tábori
kémemet minek fogatta el az úr? minek küldte vissza? hogy merte
megkötöztetni?

– A Zsiborákot?

– Bánom is én, mi a neve? De az én kémem!

– Először is, mert az egy országos zsivány.

– Hát talán azt hiszi az úr, hogy a tábori kém mesterségére az
esztergomi kanonokok közül szokták válogatni az embereket? Az úr ezzel
nekem félnapi késedelmet okozott.

– Félnapi késedelmet? kiálta Illavay, s most már felugrott ám a helyéből
s szembeszállt az őrnagygyal. Talán csak nem bocsáttatta az úr szabadon
az én foglyomat?

– De igen is, hogy szabadon bocsátottam.

– Akkor az úr a legnagyobb bolondságot követte el.

– Micsoda bolondságot?

– Azt, hogy már most nemcsak én tudom, hogy micsoda harczképessége van
az úr dandárának, hanem holnap az ellenfél is tudni fogja.

A két férfi most már, egymáshoz értetve az orrát, mint két veszett
oroszlán, ordított egymásra, s most már mind a kettő megurazta egymást,
a mi nálunk a legöregebb gorombaság.

Illavay aztán odatartá Gorombolyi elé a Zsiboráktól elvett titkos
jegyzeteket.

– Nézz ide! Micsoda adatokat jegyzett fel a te drágalátos megbizottad.
Ebből tudtam meg én is, hány igazi katonád, hány ágyud van? Gyutacsod
nincs. – Az ellenfeled kéme volt az, nem a tied!

– Hüh! kiáltott Gorombolyi, nagyot ütve az öklével, saját feje hátuljára
s azzal az ablakhoz rohant. Fogjátok el azt a gézenguzt! Hozzátok
vissza! Megállj te zsibenyicza!

De biz a zsibenyicza már nem volt található sehol.

Most aztán elkeseredetten jött vissza Illavayhoz Gorombolyi.

– No barátom (!), most már hát te veress engem vasra és töress apróra;
de olyan apróra, mint a mák. Ilyen bolond még nem történt velem soha.

– Megesett az ilyen Napoleonon is. Vigasztalá őt Illavay. Mégis jó, hogy
félnapi késedelmet okoztam az elfogatásával. Azt hiszem azonban, hogy
ennek a ficzkónak valami más járata is volt ezen vidéken. Alighanem a
gróf gyapjus szekerével volt valami terve.

– Úgy! Igaz! Még az a bűnöd hátra van! szólt Gorombolyi, kapva rajta,
hogy mégis csak akad még a keze ügyébe valami, a mivel ezt a gonosztevőt
lesujthatja. Hogy merted azt a szentségtörést elkövetni? Rátenni a
kezedet egy gyapjuszsákra, a mi az állam nevében van lefoglalva; ezért
hat esztendei gályarabságra mégy!

Tudnivaló, hogy gályánk sincsen.

– Hát nem vettem én el azt, a mit az állam lefoglalt: a gyapjut, hanem
elvettem azt, a mit a tulajdonosa reklamált, az eldugott szekrényt, a
mire általa fel voltam hatalmazva.

– Hol van az a szekrény?

– Itt van. A hajdum ül rajta.

– Azt nekem látnom kell. Abban lehetnek államellenes iratok. Ezek a
bécsi kamarilla tagjai így szövik, fonják a komplottjaik szálait. Tudnom
kell, mi van abban a szekrényben?

– A Temetvényi-család összes gyémántjai.

– Ki mondta? A gróf mondta? Nem igaz.

– A leánya mondta.

– Pálma mondta? Akkor igaz.

– Egyébiránt meggyőződhetel róla. Itt van nálam a szekrényke kulcsa.
Behozhatod, felnyithatjuk.

– S oda adta neked a gróf a szekrénye kulcsát?

– Igen. Azt mondta, hogy a magyar kormánybiztos, ha meglátja, hogy
gyémántok vannak a ládában, azt fogja mondani: «vidd innen, nem akarom
őket látni».

– Most kaptalak rajta az első hazugságon! Ezt nem a gróf mondta neked,
hanem te mondtad a grófnak. Jól van öreg.

Mindegy. Igazad van. Ha gyémántok vannak benne, látni sem akarom. Vidd
el a grófnak. Ne szepegjen miattuk. Vigasztald meg, nem viszem el
magammal a becses személyét lóháton. Maradjon veszteg. Csiszolgassa
krétával az érdemrendeit. Szegény Pálma! Soha sem fog férjhez menni.
Bolond az apja. Bánja ördög! No, ölelj meg hát szépen. Mégis csak jó
pajtások maradunk. Ha nem te volnál te, most már lógnál! Szervusz öreg!
Hát aztán igazán azt irta a menyasszonyod, hogy maradj magadnak; van már
más! Eredeti dolog. Hej, ha te azt tudnád, a mit én tudok.

No eredj. Most olyan idő jár, a mikor jó az embernek kosarat kapni a
leánytól. Majd találkozunk még egyszer, mikor én tábornok leszek, te meg
miniszter. Ilyen emberekből lesznek azok, a kiknek otthonmaradt a szive!
Addió!

Azzal megölelte a pajtást és megcsókolta.

– Hanem aztán, szolgabiró úr, mindazokról, a miket itt most beszéltünk,
egy szót sem ám! Senkinek! Különben lőpor és golyó! Ha az édes apám
legkedvesebb fia volna is az úr!

A mellék-szobában pedig már végigülte a hosszú asztalt a hadi
törvényszék.

Hogy ne üljenek ott hiába, Gorombolyi oda tett eléjük egy szép
zöld-mázas korsót.

– Itt van, fiuk, egy kis rozsolis, igyátok meg, aztán menjetek
dolgotokra.


A VÉGHETETLEN GAZDAG EMBER.

Illavay haladéktalanul sietett Gargóra. Az ember fél milliót nem örömest
hord magával, kivált ilyen zürzavaros időben. Jól is tette, hogy úgy
sietett. Temetvényi gróf egész éjjel nem aludt, attól rettegve, hogy
hátha el találja őt árulni. Le sem feküdt; hanem útnak öltözve járt-kelt
a szobájában s tekintgetett ki az ablakán. Cselédei ki voltak állítva
mindenfelé a messzelátó dombokra, hogy a mint meglátják, hogy valahonnan
lovas-csapat közelít, tűzcsóvákkal adjanak jelt. A befogott hintó ott
állt az udvaron, akkor aztán el a világba!

Még a jövő éjjel sem feküdt volna le a gróf, ha Illavay meg nem érkezik.
Az azonban pontosan megjött estére.

Nem telt bele huszonnégy óra, hogy elintézett minden félelmes ügyet. Nem
jön ide a kormánybiztos, se négyezer emberrel, se egymagában, nem kell a
grófnak a nemzetőröket vezetni a háboruba. Elvonul az egész hadjárat más
folyamok mellé; a Dunát, Tiszát fogja megfesteni a vér; a Vágnak nem jut
belőle.

Aztán a drága szekrényke is megkerült. Ott áll már a gróf asztalán.

Pálma grófné is ott volt a gróf olvasó-szobájában, nem történetesen
került oda; együtt várták a krizis lefolyását, hogy adandó esetben
együtt menekülhessenek. Most azután hogy a megoldás szerencsés véget
ért, a grófnő el akart távozni a szobából, nehogy még valaki azt higyje,
hogy ő meg akar köszönni valamit.

– Maradj, kérlek; szólt a gróf. Felfogadtam, hogyha a szekrény
szerencsésen megkerül, a legszebbet belőle: nagyanyád gyűrűjét a
stellával neked adom.

– Minek? Hát a többi, ha a tied, nem az enyém is?

– Azért, hogy viseld, e fogadásom emlékére. Egy másik gyűrűt a czelli
Szent szűz szobrának ajánlottam fel; azt is elküldöm.

– Hát ráérünk arra. Bocsáss. Majd később.

Illavay értette a dolgot. Temetvényi még mindig gyanakodik, hogy vajjon
csakugyan benne vannak-e gyémántjai abban a szekrényben; azért akarja
fölnyitni valami ürügy alatt, a szolgabiró jelenlétében. Sietett rajta
segíteni.

– Magam is szeretném, gróf úr, ha jelenlétemben nyitná fel a szekrényt,
miután a kulcs nálam volt.

– No nem azért, Isten őrizz! Nem minha arra gondolnék. Mit képzel?
Tudja, mit mondott önről a leányom?

– Atyám! állítá meg a szót Pálma.

Illavay oda tekintett a szép kisértet-arczra; hát csakugyan beszélnek a
fakó halandóról még azután is, hogy kihuzta a lábát az ajtón? ezek a
felsőbb lények! És nézd, azon a fehér arczon valami gyönge pír futott
végig. Harag az talán?

– Nyissa fel gróf úr és nézze meg, hogy minden rendben van-e?

Maga ugyan kiváncsi sem volt rá.

Pedig a gróf elég nagylelkű volt egyenkint odarakni eléje az asztalra a
felnyitott tokokat; magyarázva azoknak ragyogó tartalmát. Ő az alatt az
asztalon heverő könyveket nézegette.

– No, de nézze ön ezt a solitairet. Ez a «Stella». Egyike azoknak a
gyémántoknak, a mik névvel birnak. Ez az, a mit a leányomnak adni
fogadkoztam.

Csakugyan gyönyörű brilliánt volt: kivált annak a hófehér kéznek a
legkisebbik ujjára huzva. Illavay nem bámulta meg sem a gyémántot, sem a
kezet.

– Nem értek hozzá, gróf úr; én csak egy drága követ ismerek: a
malomkövet.

A gróf megint gondolt valamit; mert nagyon mámmogott a szájával. S
Illavay megint kiolvasta a szeméből, hogy min töri a fejét? Azon, hogy
vajjon akkora szolgabiró-e ez a szolgabiró, hogy a tett szolgálatokért
nem lehet neki semmiféle ajándékot adni; vagy pedig csak akkora
szolgabiró, hogy elfér rajta egy emlékül adott, teszem föl, egy melltű,
brillánt rózsával: megér nyolczszáz forintot. Hisz a szolgabirák szoktak
sportulákkal is élni.

Kisegítette a grófot ebből a töprengésből.

– Már most hát én is kérek a gróftól tett szolgálataimért valami
jutalmat.

– Ah, kérem, parancsoljon velem: nagyon örülni fogok rajta.

– Ajándékozza nekem a gróf, a mit úgy is félig-meddig megigért már: a
Girondisták történetét.

A gróf zavarba látszott jönni.

Hanem Pálma elértett mindent.

– Úgy! úgy! szólt közbe, s két szeme világított, mintha tűz égne zöld
tenger fenekén. Vigye ön el magával. És a többi franczia és angol
forradalmi történeteket is mind: hiszen ezeknek a betege az atyám!

– Mind elviszem grófnő, ha nekem adják.

– Azonnal! Azonnal! S ő maga sietett összenyalábolni a sok becses művet,
a mik tele voltak az atyját üldöző kisértetekkel, s küldte le azokat a
szolgabiró kocsijába.

– De csak nem akar ön most megint rögtön elhagyni bennünket, mondá a
gróf. Ön a mult éjjelt az úton tölté. Meg kell pihennie. Mi nem
eresztjük el ma.

– Nagyon örömest itt maradnék, gróf úr, de sürgetős dolgom van. Van egy
szerencsétlen unokaöcsém, a kinek én vagyok a gyámja.

– Tudom. Az utolsó Opatovszky. Az apja fia. Ismertem az apját. Az is
őrült volt.

– Ez most beállt honvédhuszárnak. Én tudom, hogy ott százféle bajba
fogja keverni magát. Mielőtt odább vinnék, okvetlenül beszélnem kell az
ezred parancsnokával, a ki alatt szolgálni fog; hogy legyenek rá
tekintettel: nézzék el a hóbortjait, ha valami kihágást követ el, (azt
pedig megteszi az első két nap alatt) ne büntessék a törvény szigora
szerint. Hisz az a boldogtalan fiu képes lesz galibába keverni magát ott
a táborban, a miért főbe lövik. Aztán testileg is gyönge a fiu, előre
kell róla gondoskodnom, hogy a hadjárat veszedelmeibe bele ne romoljon.

– De hát hisz ön azt holnap reggel is elvégezheti. Maradjon ma itt.

– Nagyon aggódom miatta; hogy már is elkéstem.

– Szólj neki Pálma te is!

– De csak menjen ön!

Ez volt Pálma mondása.

És ezért kezdte őt nagyon tisztelni Illavay.

Nem is időzött tovább, hanem ment.

– Tudod, szólt Temetvényi gróf a leányához, mikor Illavay eltávozott;
hogy ha azt a hóbortos Opatovszky-fiut véletlenül valahol főbelőnék,
vagy valami táborhelyen felszedett hagymáz s más afféle a hűs földbe
vetne neki ágyat, hát akkor az a nagy uradalom, a minek határa mindenütt
a mienket kiséri végtül-végig, mind ezé a szolgabiróé lenne, a ki most
gyámja a fiunak; s úgy fut megőrizni az életét.

Pálma nagy, sötét szemeivel atyjára bámult.

– Akkor «ez» egy véghetetlenül gazdag ember!

– Lesz az – valamikor.

– Nem; – most az!


PÁLMA.

Hat éves koráig kényeztetett gyermek volt Pálma. Egyetlen leánya egy
bálványimádó édes anyának. Ő volt a bálvány. Hat esztendős korában
kapott egy mostohát, a ki annak a másiknak egészen az ellenkezője lett.
S az a különös benne, hogy ez a mostoha is ugyanaz volt, a ki az előbbi:
az a nő, a ki őt világra hozta. Akkor született annak egy fia s a mint
fiu volt a háznál, a leányból egyszerre mostoha-gyermek lett. Ez már
életében meghalt s látta az örökségét a kis öcscsére átszállni: eleinte
csak a gyöngédséget, a beczézést, az éd-neveket, a csókokat, hogy egyéb
is van még, azt nem is tudta. Alig is várták, hogy eltemethessék. A mint
elérte a tizennégy évet, beküldték egy kolostorba. Ekkor már megtudott
annyit, hogy neki fel kell venni a fátyolt, azért, hogy öcscse mellett
ne lássák. Pedig még szeretett volna a gyerek álarczos-bálokban
tánczolni. Az Orsolyaszüzek közé vétették föl. Ott azután tizenhat
esztendős koráig szoktatták a világról-lemondás égi gyönyöreihez. Akkor
egy rossz napon a kis fivér a ponyjával egy árkot átugratva, leesett
fejtetőre s kitörte a nyakát. A Temetvényi családnak megint nem maradt
több sarja, mint egy leány. Akkor azt megint fölkeresték czéllájában,
levetették vele a fátyolt, s visszavitték a családi palotába, a hol
megtalálta a régi fényt, pompát gazdagságot s most már tudta, hogy ez
mind az övé lesz.

Hanem az édes anyát nem találta meg többé.

Most is csak a mostoha volt otthon. Annak a szobái a megholt gyermek
arczképeivel voltak tele, a kis fivér ruhái, játszékszerei, könyvei
hevertek mindenütt, asztalon, üvegszekrényben, étagèreken, azt siratta
az anya, azért térdelt imazsámolyán: azt nem feledheté; a leányára pedig
nem tudott visszaemlékezni. Pálma megtanulta magától, hogy a nagy úr és
a szegény ember között nincs olyan nagy távolság, mint a nagy úr fia és
leánya között.

Az az idő is eljött, a mikor a leányt be kell vezetni a világba.

Egy udvari bál a kedvező alkalom, melynek meghívójára az udvarmesteri
hivatal ezt irta fel «leányával együtt».

Nagy gond az, az első bemutatás.

Minő szín fog illeni a leány arczához? hogyan legyen a haja feldíszítve?
Mennyire kell menni az egyszerűségnek, hogy az affektáltnak ne
láttassék? Mennyit kell elárulni a finom érzésből? hol kell nyilvánítani
a tudatlan ártatlanságot? Ilyenkor az anya szeme a legjobb tükör: az
anya szava az orákulum.

Az anyának pompásan kell öltözve lenni, a leánynak szerényen s valami
megnevezhetlen választékosság által mégis a kettőnek harmoniában lenni.

Ekkor történt az először, hogy a grófné megmutatta leányának a
gyémántjait. Az egész gyüjteményt. Azok között volt a mai estre
kiválasztott azon nyakék is, mely huszonnégy solitaireből állt, miknek
mindegyike ezer aranyat képviselt.

– Nézz ide, szólt a grófné leányához: ez a te szegénységed.

Pálma nagyot bámult e szóra. Miért legyen ilyen a szegénység? S miért az
«ő» szegénysége?

A grófné készen volt már a toilettejével, csak a brilliant diadémot
kellett még feltűzetni a hajába.

– Ebben van a te szegénységed. Ismétlé a rejtélyes mondást, elzáratva a
szekrényt, a minak kulcsát mindig a karpereczén viselte. Majd beszélek
veled «erről», ha a hintóban ülünk.

Valóban arra elég idő volt ott. Máskor csak nem híhatja oda a grófné a
leányát, hogy «gyere ide, beszélni akarok neked valamit», de az alatt,
míg az az ezerkétszáz hintó, sarkányfarkat formálva a Burg előtt,
egyesével eljut a Batthyány lépcsőig, olyan szépen egymás mellett kell
ülniök s hallgatni az egyiknek, a mit a másik beszél.

– Azt mondtam, hogy ez a te szegénységed. Azért mondtam, hogy ne ámítsd
magadat azzal, mintha a kis öcséd halálával valami nagy gazdagságot
örököltél volna. A te helyzeted neve «inség». Rosszabb inség, mint azé a
varrónőé, a ki boltról-boltra jár munkát keresni ebben a téli időben.
Ezt még nem tudja senki. Olyan a házunk, mint a láthatáron lemenő hold.
A míg csak egy csücskéje kiáll, addig mindig világít; és a mellett
folyvást megy lefelé. Csak akkor tudja meg mindenki, hogy lement, mikor
már egészen sötét van. Akkor aztán csodálkozva kérdezi minden ember,
hogyan történhetett ez? Az a fényes nagy hold, a ki csak úgy szórta az
egész világon szét az ezüstöt? Öt, vagy hat négyszög mérföldre terjed a
Temetvényi család birtoka: hogy enyészhetik ez el? Azt is elmondom
neked. A két szomszéd uradalom, a mienk és az Opatovszkyaké, régen egy
úré volt. Az a Rákóczy-had után kivándorolt, s birtokát a fiskus kétfelé
osztotta; egyik fele jutott donatióba a Temetvényieknek, másik az
Opatovszkyaknak. Ettől fogva ennek a két családnak fejei folyvást
versenyeztek egymással, majd lovagmódra, majd bolondmódra. Mindig azon
törekedtek, hogy tegyenek túl egymáson. Az örökösödési háboru alatt mind
a kettő saját költségén lovasezredet állított ki s azon volt, hogy az ő
bandéristáinak a kaczagánya czifrább legyen, mint a másiké. Ha az
udvarhoz feljöttek, itt a palotáik pompájával igyekeztek egymást
fölülmulni. Az Opatovszkyak a tömör, bizarr, keleties fényüzésben voltak
utolérhetlenek, a Temetvényiek a művészetek pártolásában. Ha az egyiknek
hirhedetté lettek a lovas bravourjai, a másik épen annyit beszéltetett
az olasz festőiről, a franczia kamaraénekeseiről. Hajtóvadászataikon, a
miket mérföldnyi területű vadaskerteikben rendeztek, a világ
notabilitásai szoktak részt venni. Majd meglátod, ha egyszer lekerülsz
Gargóvárra, hogy ott van egy családi várlakuk a Temetvényieknek, a
melynek a lakrészei az ambrasi termekkel vetekednek. S minden pompa csak
arra való volt, hogy kétszer egy évben nyolcz napig elfogadják a világ
legelőkelőbb vendégseregét. Az Opatovszkyak Podhrágy várában már ez
nincs meg; az ő holdjuk jobban sietett lemenni. Már a század elején úgy
meg volt a válla terhelve mind a két családnak, hogy a franczia
háborúban már csak gyalogezredet tudtak kiállítani. A devalvatio, a
mikor a pénzérték egyszerre leszállt, nagyon megrendítette mind a
kettőt. Az egyik versenytárs, Opatovszky, kiállt. Tette magát, mintha
megneheztelt volna az udvarra s hazament kurucznak. Otthon kezdődött a
vármegyei élet. Abból csinált magának sportot. Drága sport. Igaz, hogy a
handicapnál mindig ő maradt a győztes s a Temetvényiek bánatpénzzel
menekültek belőle. Egy-egy restauratiónál százezreket pazaroltak el. A
Temetvényiek családfeje épen az ellenkező utat választá. Ő az udvarnál
maradt s igyekezett minden alkalmat megragadni, hogy hűségét
bebizonyíthassa. Ezzel elérte azt, hogy egy nagy hitelművelettel
pénzügyeit szilárd lábra állíthatá. Ezt is meg kell veled értetnem, mert
maholnap, ha én meghalok, rád szakad a ház gondja, s atyádtól ezt meg
nem tudod soha. Tehát ez a hitelművelet abból áll, hogy a család kapott
több milliónyi kölcsönt, úgy, hogy az negyven év alatt legyen
törlesztve. Jó segítség, ha van hozzá a felsegítettnek elég bátorsága,
hazamenni a falujába s nem aludni addig nyugodtan, a míg az utolsó
kötelezvényét is a vánkosa alá nem tehette. Mi e helyett siettünk a
diplomatiai pályán aratni – töviseinket. Képviseltük a monarchiát fényes
küludvaroknál. Egyszer aztán mi is úgy tettünk, mint a ki elveivel össze
nem egyeztethetőnek tartja diplomatiai küldetését s haza hívattuk
magunkat. Az igaz ok az volt, hogy nem telt tovább. Itthon a házunk mind
mélyebbre sülyedt s még folyvást sülyed, csak a tornyai látszanak már
ki. Kötelezettségeinknek pedig pontosan, napjára, meg kell felelnünk. A
mint ezt a szót kimondjuk: «nem lehet!» az utolsó torony is a fejünkre
szakad. Oh, mi a szegény embernek a nyomorúsága a gazdag ember inségéhez
képest! Hisz azt, a kinek nincs mit enni, csak a gyomor kínozza, nem a
lélek. A kinek hiányzik a garasa egy darab kenyérre, kiállhat a
szegletre, s ha három arra menő ád neki egy krajczárt, meg van
szabadítva; de a nagy úr, a kinek hiányzik a holnapra való százezer
forintja, kihez menjen az koldulni? A nyomorult letérdelhet akármelyik
útféli keresztfa előtt s elimádkozhatja, hogy «segíts uram Isten!» de a
nagy úr, a maga óriási nyomorában, hol talál elég nagy bazilikát, a mit
telekiáltson e szóval: «oh Isten, tégy a kedvemért csodát!» Az több,
mint az éhség, a didergés, a rongyosság: ez a kétségbeesés. Ezt a
kétségbeesést takargatjuk mi selyemmel, gyémánttal, mosolygással. Ezt
örökölted te a megholt öcsédtől. Ő vele még akadt egy reményszál a
kezünkbe. Ha felnő, (szép fiu volt, oh, ha láttad volna) délczeg alakja,
nagy neve, ősei érdeme és egy roppant nagy birtok (s milyen esze volt
hozzá! tűzláng!) ennyi előny a világ előtt: kétségtelen, hogy egy
szerencsés családi összeköttetéssel ujjáteremti roskadozó házunkat. A
sors máskép rendelte. Ime, te foglaltad el a helyét. A te dolgod
könnyebb is, nehezebb is. Nehezebb, ha látsz magad előtt egy czélt;
könnyebb, ha nem látsz semmit. Ha látod magad előtt azt, a mit én, azt a
lemenő holdat, akkor a megholt öcséd feladata vár rád, csakhogy te leány
vagy, a kinek nem szabad «nézni», csak látni, nem «szólani», csak
felelni: a kinek a fegyvere nem a támadás, hanem az őrizkedés.
Feltalálod-e benne magadat? Az a kérdés. A másik választás ez: s ez a
könnyebb rész: be hagyni következni a katastrophát, a mi atyád halálával
mulhatlanul eljő. Épen úgy, mint eljött az Opatovszky-házé a családapa
elhunytával. Csakhogy azon a házon még lehetett segíteni. Hitelezői
alávaló uzsorás had voltak; fiát a vármegye féleszű holdkórosnak
nyilvánítá s gondnokot rendelt neki nagybátyjában, egy megyei
tisztviselőben, a ki sans géne kialkudott a hitelezőkkel, eladott
mindent, a mi pompára és mulatságra való volt, butort, ékszert és
paripát, a vadaskertből csinált majorságot s az egyetlen fiut elküldte
Debreczenbe, szegény emberek tudományát tanulni. S ime az ő elsülyedt
váruk kezd ismét kiemelkedni a föld alul. A mi házunkon így nem lehet
segíteni. A mi hitelezőnk egyetlen bankház, mely pénzét becsületes
feltételekkel adta ide, s a Temetvényi-család nem alkudhatik. Hanem a
mely napon a százezer forintját nem tudja előteremteni, kimegy a házából
s nyitva hagyja minden ajtaját; tudva azt, hogy abban a házban semmi sem
az övé többé. Ez az, a mit meg kell tudnod. Hogy a mihez csak hozzáérsz,
a brocat, a gobelin, a sévres, a majolika, a niello: mind nem tied, az
rosszabb, mintha impregnálva volna a keleti pestis miazmái által; az
egyetlen, a mit bizonyosan magadénak mondhatsz, a gyémántjaink. Ez
mindig a család asszonyainak a tulajdona volt. A szekrényre a nőnek a
czímere, neve van fölvésve, az ékszertokokon a joillier czíme, a kinek
könyvei bizonyítják, hogy ezt az asszony vette, a maga félretett,
megzsugorgatott hozományából, móringpénzéből. Az asszonyoknak megsugta
ezt az ösztöne, hogy a családapák dicsvágya valaha porrá tehet még
palotát, birtokot s igyekeztek szaporítani azt az elidegeníthetlen,
devalválhatlan kincset. Mert az asszonya gyémántjait nem fogja eladni
igaz nemesember, azért, hogy egy pár évvel tovább éljen. Azért mondtam,
hogy «ime, ez a te szegénységed!» Megér most fél milliót. Ennél az
életnél, a mi a mienk, az csak egy pár évet számít. Tehát szegénység. Ha
nem marad egyebed, mint ez, akkor ez csak arra elég, hogy attól a
világtól, melyben eddig éltünk, végkép elszakadj, s aztán valami csendes
kis városban félrevonulva csufoltasd magadat grófnénak s kerüld az
embereket. Ez a te szegénységed. No lám. Megérkeztünk a lépcsőhöz. Ránk
került a sor. A legyeződdel ne játszál s el ne felejtsd, a miket most
tőlem hallottál.

Oh dehogy játszott a legyezőjével, oh dehogy felejtette el, a miket
hallott, hisz egy egész életre, hisz egész a szíve mélyéig meg volt
fagyasztva.

A tízezer gyertyafény nem világította be jobban az előtte megnyiló
világot, mint az a szó, a mit anyjától hallott.

Hogy ez a nagy, ragyogó világ, mely mintha a tengerből merülne föl,
azért tárul eléje, hogy találjon fel benne valamit, nem egy szivet, a ki
boldoggá tesz, hanem egy kezet, mely a Temetvényi-házat megmenti az
összeroskadástól.

S hátha ezt a gondolatot mind azok leolvassák az ő fehér arczáról, a kik
csak ránéznek.

Egy leány, a ki maga is tudja magáról, hogy köröskörül sugárzik róla a
hidegség.

Egy leány, a kinek az a feladata, hogy őrizze a szivét, mert az a
Temetvényi-család félholdjának utolsó fényhegyecskéje.

… Ez a leány mondhatta azt Illavay Ferenczről, hogy «hisz ez egy
véghetetlen gazdag ember! Most az!»

* * *

Alig egy év mulva meghalt a mostoha; itt hagyta az édes, egyetlen
leányának azt az egész szép világot, a mit az első belépésénél oly
jéghideggé varázsolt előtte. A gyászév alatt vissza kellett vonulni a
nagy fényes társaságokból; akkor meg bekövetkezett a csodatevő esztendő.
Egy márcziusi napon ki lett mondva, hogy a föld szabad; az elvesztett
úrbériséggel a Temetvényi-birtok fele jövedelmére leszállt. Most aztán
már csak a moratorium tartotta még össze a vár falait.


KEDÉLYES TÉLI ESTÉK.

Régi dolog az, hogy ha az ember valakivel valami jót tesz, hát annak
örök időre adósa marad. Nem az marad tartozásban, a «kivel» jót tettek,
hanem a «ki» jót tett. S ez nagyon természetes. «Te vagy az, a ki tegnap
segítettél rajtam; ma is nap van: ma már tartozol azt folytatni.» Meg is
teszi azt, a ki erre született, s ha a pártfogolt szegény ember, nem is
esik valami nehezére; de hej, nagy hivatal lesz abból, ha az ember
valami nagy úrnak talált ilyen «lekötelező» szivességet tenni!

Attól fogva, hogy Illavay ilyen nehéz veszedelmeket fordított el a
Temetvényiekről, azok abban a hitben látszottak élni, hogy ez már most
nekik minden ügyökben, bajaikban helyt tartozik állni. A gróftól minden
harmadnap kapott levelet hogy látogassa meg, s ha este érkezett meg, ott
tartották, meghivták a theához, mit Pálma grófné maga töltögetett a
sévresi findzsákba, s éjfél után két, három óráig fenn voltak vele. A
férfiak e mellett megátalkodott szivarozást követtek el s Pálma grófnő
azt mondta, hogy ő nagyon szereti a dohányfüstöt. Maga azonban nem vett
részt ebben a férfias élvezetben. Ellenben egészen kivette a részét
abból a férfias fáradságból, a mit «ügyek rendbeszédésének» neveznek. A
gróf dominiumainak mindenféle ügye a legnagyobb ziláltságban szenvedett.
Jószágigazgató, jogigazgató, tiszttartó, számtartó egymással versenyzett
a confusio megteremtésében. A gróf aztán maga akart e chaosban
eligazodni, de nem látott benne se előre se hátra. Ezt a «csekélységet»
intézte el nála Illavay. Neki persze praxisa volt ebben, nem került
fáradságába.

Ilyenkor aztán a gróf, patriarchális kedélyesség színe alatt, oda
ültette maga mellé Pálma grófnőt is.

– No, gyere, neked is jó lesz ebbe bepillantanod, tudd meg te is, hogy
áll a szalmánk? ha valamikor magadra maradsz.

Tulajdonképen úgy állt a dolog, hogy csakis Pálma grófnő tudta azt meg;
mert a grófnak az a sok száraz bölcs dolog, a mit Ferencz elmondott, az
egyik fülén bement, a másikon kijött; olyan szárazon került ő abból elő,
mint a ki boszorkányliszttel behintett vízbe mártja a kezét; sőt az is
rendesen megesett rajta, hogy a legjobb kalkulálás közben, közbül ülve,
szépen elaludt; a másik kettő folytatta a munkát: az egyik magyarázott,
a másik figyelt, míg egyszerre mind a kettőjüket fel nem riasztá az
álmából felrettenő alak, a ki akkor aztán majd feldöntött maga körül
kalamárist, porzót és szamovárt.

Ilyenkor aztán mentegette magát vendége előtt.

– Lássa, kedves barátom, igen rossz alvó vagyok. Soha sincs egész
alvásom, hanem elbólintok egy nap tízszer, tizenötször. S mindig
rettenetes álmaim vannak, úgy jönnek elém, a mint a szememet behunyom, a
kik velem vannak, azt mondják, öt perczig szunnyadtam, én pedig az alatt
megjártam Bécset, Prágát s láttam a napfelköltét s a sötét éjszakát és
beszéltem százezer emberrel.

S azután meg nem lehet akadályozni, hogy mikor valaki rettenetest
álmodott, azt el ne mondja, ha hallgatókra talál.

– S ez csak ebben az irtózatos évben van így. Úgy-e bár Pálma? Az előtt
én igen jó alvó voltam.

Mit tudhatta azt Pálma? Ő épen csak az irtózatos évben jutott olyan
körülmények közé, hogy az atyja álmai fölött ébren őrködjék.

– De hát lehet-e azt csodálni? mikor maga az ébrenlét is csak egy
képtelen, hihetetlen, vad álom.

Akkor aztán az álomlátástól fölizgatott fantasia előhozza annak a nagy
álomnak, a «48»-nak, a tüneményeit, s azontul nem lehetett vele másról
beszélni.

Az egész endori bűvlátás, oly rémségesen, oly tüneményesen, oly
zürzavarosan tódult egyszerre a lelke elé s ő azokból csak azt ragadta
ki, a mi lélekkínzó, a mi jóslatterhes.

– Hihette volna ezt valaki, hogy azt a Bécset, azt az egyetlen
császárvárost, a hová, mint a paradicsomba kivánkoztunk, úgy
meggyülöljük egyszer, mint a poklokat! Mi, a kik jobban otthon voltunk
benne, mint a németek maguk! Minő esztendő volt az! Minő napok! Minő
éjszakák! Milyen volt minden egyes óra! És azok a pillanatok, a miknek
nem akart vége lenni! Hallani a néptombolást az utczán és látni a
hivatalszobákban az érdemcsillagos férfiakat reszketve! A pékeket
lóháton s a lovagokat parasztruhában, papucsban, futva! A diákok
felcsapott kalappal csörömpöltek fel s alá a császári várlak lépcsőin s
mi, a kik otthon voltunk benne, a hátulsó lépcsőkön sompolyogtunk alá.

Pálma kedvetlenül csettentett ajkaival. Az a szokás volt, hogy az asztal
fölött, beszélgetés közben, a puha kalácsbélből gyurmát csinált s abból
azután, félig öntudatlanul, művészi újjakkal mindenféle állatokat
alakított, úgy, hogy asztalbontáskor egész kis menazseriával volt
körülrakva. Most épen egy kis házi nyul került ki az újjai alól: tán
eszmetársulatból. Nem tetszett neki ez az önlealacsonyítás. Ferencz
vette azt észre, s fel akarta emelni a grófot e meggörnyedésből.

– Gróf úr azonban egész az utolsó perczig kitartott nehéz helyén.

Nem engedte az magát kiegyenesíteni.

– Hiszen menekültünk volna örömest, ha lehetett volna; de kémekkel volt
körülfogva lakásunk, s nevünk azon megjegyzettek közé tartozott, a kiket
akkor fognak csak el, ha látják, hogy futni akarnak.

– Bizony mi akárhányszor elhagyhattuk volna a várost; ellenkezék
atyjával Pálma. Legutóbb a Hunyady-gőzössel, mikor legtöbb magyar
ismerősünk elmenekült.

– De úgy-e, hogy azt a gőzöst is meghajigálta a nép: alig tudott
ellapátolni a kőzápor közül. Aztán minden vagyonunkat prédára kellett
volna hagynunk.

– Az sem tartott vissza! feleselt a leány atyjával. Hiszen tudod, hogy a
«barrikádok napján» mi történt?

– Ahán! Ahán! Mikor az a nagy kőtorlasz állt ott az István-téren, a
minek a tetejéről a primás palotájának a második emeleti ablakaiba
lehetett belépni! Meg a nagy «császártorlasz:» tetejében a császár
aranyrámába foglalt képével, körülkoszoruzva. Az rettenetes nap volt. Az
éjszakát a várlakban virrasztottuk át együtt.

– Na és látod, a nép nyitva találta palotánkat, minden cselédünk
szétfutott: háznagyunk még a kulcsot is benne feledte a pénztárban. S a
nép őröket állított a kapuk elé, hogy ki ne rabolhasson bennünket
valaki. Emlékszel arra az óriásra, abban a kormos bluzban, a ki ott állt
a pénztárunk előtt, mikor harmadnap visszatértünk; a császár nevenapja
volt épen, a nép a «Gott erhaltét» énekelte a barrikádokrul, az óriás
azt mondta neked: «itt van a pénztára gróf úr, veszszek el, ha egy
huszas hiányzik is belőle!» Te egy marék aranynyal akartad jutalmazni;
nem fogadta el: arra kért, hogy adj neki egy pohár bort, mert tegnap óta
nem ivott.

– De a későbbi lázadás, arról te nem is tudsz, az épen a birtok ellen
volt támasztva, mikor a proletárok vitriolba mártott szuronyokkal
küzdöttek.

– S nem maga a polgárőrség verte-e őket le?

– Bizony nem is a katonaság ám. Az volt a legrettenetesebb, hogy a
katonában nem lehetett már bizni. Mikor a «verestoronynál» építették a
torlaszt, a köveket a katonák lábai alól huzták ki. S a granátos lábhoz
eresztett fegyverrel nézte azt és egyet lépett hátra.

– Én nem tudtam félni egész az utolsó napig soha, szólt Pálma, épen egy
repülő galambnak adva alakot újjai hegyével. Nekem az mulatság volt. A
bálokban szalagokat kötöztünk az urak karjaira, egyszer fehéret, másszor
meg pirosat.

– Az volt a forradalom kezdete.

– A Karlszinházban újráztattuk a «Bemoostes Haupt» chariváriját.

– Az volt a folytatása. A charivari a szinpadról az utczára vonult ki, s
lett belőle egy infernalis chorus, egy macska boszorkány-szombat!

– Hát mi is kaptunk belőle, s nagyszerű volt. Engem mulattatott. Szólt
Pálma, s összegyürve a galambot, macskát kezdett belőle idomítani.
Nagyon sok tréfát találtam a bécsi forradalomban. Mikor az elfogott
spiczliket a kutyafogó szekérben szállították végig a városon, mikor a
fehér galambok repkedtek a nagy fáklyászene lángfénye között, mikor a
csemegepiacz királyát detronizálták; – aztán a prédikáló kofákat s az
átöltözött ligurianusokat, meg Nestroyt és Scholzot, mint vártán álló
nemzetőröket a hidfőnél; az utczán bivouacozó magyar jurátusokat, a hogy
csárdást tánczoltak a rakott tűz mellett, a czigány húzta nekik, mi meg
kinyitott ablaknál zongoráztuk utána! Én az utolsó napig azt hittem,
hogy ez az egész csak egy érdekfeszítő szindarab, s nem jutott eszembe,
hogy féljek.

Ferencz azt gondolta magában, hogy hiszen a mit ezek ketten itt
beszélnek, az mind igaz: csak, hogy nem a maga helyén használják az
igazat. Ez természetesen még nem hazugság. Csak elleplezése a valónak
egy avatatlan előtt.

S ehhez mindenkinek joga van.

A Temetvényiek nem tartoznak azt kitárni a járásuk szolgabirája előtt,
hogy mi oka lehetett annak, hogy ők még akkor is ott maradtak a
forradalmi Bécsben, a mikor már minden más magyar aristocrata család
menekült onnan szerteszét, a merre látott; a mikor már Ferdinánd grófnak
minden befolyása megszünt az új korszak új rendezőinél, a mikor senki
sem kért tőle többé tanácsot, sőt mikor már az udvar is eltávozott
onnan.

Az apa azt mondta, hogy «azért nem jöttünk el, mert féltünk», a leánya
azt, hogy «azért maradtunk ott, mert nem féltünk». S mind a kettőben
volt igaz; hanem az igazi igaz még is más volt.

És ennek is végére járt Illavay.

Természetében volt már az – inquirálás.

Megtudta, hogy volt Bécsben egy feudális liga, mely az országgyűlésen
törekedett megakadályozni a jobbágyi szolgálat eltörlését Ausztriában.
Ez ott nem ment olyan könnyen, mint Pesten; a hol elég volt egy csoport
diáknak felolvasni, hogy «mit kiván a magyar nemzet?» – kivánja a
jobbágyság eltörlését! s arra a nemesekből álló országgyűlés rögtön azt
felelte egyhangulag: «legyen meg!» Egy kérdőjelre, egy felkiáltójel. Az
osztrák félnél sok comma, pausa, parenthesis és különösen sok
macskaköröm («») jött még e kettő közé. A bécsi «constituante»-ban e
fölött nagy hadjárat folyt le. Voltak szabadelvű képviselők, a kik azt
vitatták, hogy fel kell szabadítani a jobbágyot s aztán a váltságot
fizesse az ország: – ezzel ellentétben a feudalis képviselők abban
erősködtek, hogy ha meg akarja magát váltani a paraszt, fizesse az
urbérváltságot a maga tarisznyájából. Voltak aztán parasztképviselők, a
kik meg abban a hitben lélekzettek, hogy fel kellett ugyan szabadítani a
jobbágyságot az úri hatalom alól; de azért ne fizessen váltságot senki.
Ferdinánd grófnak Morvában is nagy birtokai voltak az anyja után; s
Bécsben ottmaradásának a titka az volt, hogy a constituantenak e fölötti
harczát igyekezett kedvezően eldönteni. Rá nézve ez a megmaradás kérdése
volt. Sok ember azért bátor a veszélyben, mert egy még nagyobb veszély
nem engedi a kisebbtől félni. És azután megbukott az egész parlamenti
taktika. A legegyügyübb módon bukott meg. A parasztképviselőket
igyekezett mind a két fél megnyerni. S a parasztnak nagyon sok esze van;
kivált, mikor teszi magát, hogy nincs. Ezek morvák, csehek, ruthének,
illyrek voltak; azt mondták, hogy ők együgyü tót emberek, nem is értik
miről van szó? Dehogy nem értették! Csak ők tudták, mi a
parlamentarismus? Eligérkeztek mind a két félnek. Mikor aztán szavazásra
került a hosszú vita tárgya, az első szakasznál, vajjon
fölszabadítassék-e a jobbágyság; a feudálisok, a földes urak, az
apáturak, az aranysarkantyus vitézek megrémülve látták, hogy az ő
keresztes vitézeik: a parasztképviselők, mind egy szálig átszöknek a
háromszin-szalagosok táborába s megszavazzák a felszabadítást. Lett a
szabadelvüek táborában nagy öröm! Akkor azután jött nyomban a második
szakasz. Fizessen-e ezért az ország kárpótlást a földesuraknak? A
feudálisok persze ellene szavaztak, mert ők a jobbágygyal akarták
fizettetni, de nem az ő ellenindítványuk került szavazás alá, hanem a
szabadelvüeké. Akkor meg a strucztollas párt látta elijedten, hogy az
egész szövetséges paraszthad átmegy a konservativekhez s akkor meg ők
buknak meg. Mikor meg aztán a feudalisok ellenindítványa került szavazás
alá, akkor a parasztkövetek eltüntek a teremből s a ház nem volt
határozatképes. Akkor aztán a liberálisok és a feudálisok bámultak
egymás szeme közé. Most aztán se pénz, se posztó! Nem így akarták ők
azt.

S ezzel az osztrák nemességnek a fejére volt döntve a ház.

Voltak, a kik ezen segíteni akartak s aztán – játszottak a tűzzel. S
mikor aztán lángba volt borulva minden, akkor menekültek onnan, másra
hagyva az oltást. Ez volt Ferdinánd gróf curriculum vitæ-ja.

Ferdinánd gróf nem is képzelte azt, hogy ez a nagy fejű ezt
kitalálhassa. De hiszen csak azért találta az azt is ki, hogy ő rajta
segítsen.

Egyszer ismét izennek Illavaynak, hogy siessen: nagy baj van.

Ő már akkor az orvosságát is tudta a bajnak s magával vitte, mint jó
kuruzsló az egész patikáját.

– Nagy titok. Szólt a gróf, midőn belépett hozzá Illavay. Rajtam kívül
még senki sem tudja. Még a leányomnak sem mondtam meg. Nem akartam
elijeszteni.

Pálma grófnő pedig jelen volt s e szóra neheztelést mutatott. Mintha ő
volna az ijedősebb fél!

Ferencz kiváncsi volt rá, hogy vajjon mit keres a gróf a hármas-zárú
szekrényéből, a mi kézzel fogható valami s ennek a daczára még sem
valami?

A gróf egy vasgyűrűt mutatott elé, két ujja közé fogva.

– Látja ön ezt?

– Látom. Vasgyűrű.

– De látja-e a pecsétnyomóján ezt a három bevésett betűt: «U. S. S.»

A gróf olyan prosopopoéiával mondta ezt, mintha nem kevesebbet várna
Illavaytól, mint azt a rémületes felkiáltást: «hát már itt is vannak?»

– S ezt én itt, a saját kertemnek a sétányán találtam; Mondá a gróf,
öklével együtt csapva le a klenodiumot az asztalra. Látszott az arczán
az a hit, hogy most igen nagy dolgot mondott.

Ferencz a tenyerébe vette a leletet s megforgatta egykedvüen, mintha
mondaná, hogy biz ennél az ócska vasnál különb kincset is találhatott
volna a gróf. Aztán Pálma grófnőre tekintett kérdőleg.

Az boszusan vont vállat; nem tetszett neki az egész gyűrű-história.

– De tudja ön, hogy mit jelent ez a három betű? kérdé a gróf, támadó
előlépéssel.

– Nem tudom. Nem nagy archæolog vagyok.

– Ez a három betű annyit tesz, hogy «Ud Szlovenszké Szvornoszti».

Illavay még erre sem akart elájulni.

– De hát tudja ön, mit tesz ez? «A szláv szvornoszt tagja». Tudja ön, mi
az a szvornoszt? Az a legrettenetesebb minden titkos szövetségek között.
Mikor Bécsbe lejöttek a prágai szvornoszt-tagok, azok nem fraternizáltak
se magyar diákokkal, se németekkel: gúnyolták, szidták mind a kettőt;
azok nem barátjai senkinek: se úrnak, se parasztnak, se katonának; egy
czéljuk van csak: lerontani mindent, a mi fennáll; kiirtani mindent, a
mi nem szláv. Egész Bécscsel mertek daczolni: még az aulát is magukra
lázították! Azoknak volt az ismertető jelük egy ilyen vasgyűrű; ezzel a
három betűvel. – Én egy év óta mindenféle genreét a rebbeliónak végig
tanulmányoztam szemléleti úton. Láttam a munkásokat fellázadni a
gyárosok ellen, a diákokat a katonák ellen, a katonákat egymás ellen, a
proletárokat a nemzetőrök ellen; láttam kenyérrebelliót, actiarebelliót,
de a szvornoszt féktelenkedéséhez hasonlót nem láttam! – S már itt
vannak a közelünkben.

Ez a gyűrű a tanujele.

Ferencz meg volt felőle győződve, hogy mind ezt csakugyan látta a gróf s
hogy a szvornoszt csakugyan rettenetes állat, mikor eleven, hanem arról
is világos hite volt, hogy a grófnak van ezzel az önijesztgetéssel
valami távoli czélja, a minek az útját egyengeti most.

Pálma meg az ő arczáról olvasta le ezt a gondolatot. S restelte a
helyzetet.

– Ugyan atyám, ne csinálj belőle túlzott aggodalmakat. Hiszen tudod,
milyen nevetséges kimenetelük lett Bécsben is ez embereknek.

Erre már épen indulatba kellett jönni a grófnak.

– Igen. Bécsben! Az intelligentia székhelyén, a hol a tulnyomó többség a
német, de várd el csak, hogy mi lesz belőle, ha ide, a mi vidékünkre
bekap a szvornoszt, a hol csupa tótok lakják az egész vidéket.

De már ezt nem engedhette Ferencz, hogy az ő tótjait bántsák.

– Legyen megnyugodva a gróf, ha az egész világ egy hullámzó tengerré
válik is, ez a mi vidékünk megmarad szigetnek; s ha jön olyan idő, a
mikor mindenki elpártol is a zászlójától, ez a nép el nem árulja hazáját
és eddigi vezéreit soha. Itt, és csak itt, nyugton alhatik a gróf, mert
hivei között van, a kik vérükkel is meg fogják védeni. Máshova bármerre
menjen is, nincs biztosítva a vak sors szeszélyei ellen.

Észrevette, hogy többet is mondott, mint a mennyit kellett volna s
tréfás hangulatba csapott át: «hát hiszen hozza ide az ujját az, a ki
ezt a gyűrűt elvesztette róla, én majd a körmére koppintok!»

– No, no, uram, a szvornoszt «sok!»

– Én «több» leszek. Hanem hát, ha megengedi a gróf, térjünk át arra a
komoly dologra, a miért ide hivatott.

– Hisz ez volt az.

– Ez a vaskarika? No, ennél én hát sokkal komolyabb dolgot hoztam. A
magyar kormány elhatározta az úrbéri kárpótlások országos adóssággá
tételét s én vagyok megbízva e megyében a kárpótlási tervezet
kidolgozására.

– Nagyon szép, kedves barátom; de mit nyerünk mi azzal, ha ez el van is
határozva s aztán időközben a magyar kormány parlamentestül együtt
elmegy oda – a hova a bécsi wohlfartsausschuszok elmentek?

– Sokat. Mindent. A jobbágyságot, a mit a magyar törvény megszüntetett,
semmi hatalom vissza nem állíthatja többé; s az egyszer elfogadott
kárpótlást, akárki legyen úr ebben az országban, teljesíteni fogja.
Egyébiránt olyan könnyen nem bukunk ám meg.

A főúrnak a termete kezdett felmagasodni. Kiváncsivá volt téve.

Most azután felhozatta Ferencz a kidolgozott munkálatát s meghagyta azt
tekinteni Ferdinánd grófnak és Pálma grófnőnek.

Nagyon érdekes olvasmány volt az. Az utolsó szó ez volt benne: «egy
millió».

Egy millió.

Ez az egy szó, a mire nincsen cadentia.

Ennyi volt a nyerendő országos kárpótlás úrbérváltság fejében a
Temetvényi-család részére.

Az egész lemenő hold – újra fenn a láthatáron!… Ime az elsülyedt palota
újra kiemelkedik, mint egy varázsszóra, a czímeres erkélyéig, a
díszlépcsőzetéig, egész a küszöbéig! a nagy családi név újra
feltündököl; a gazdag ember insége megszünik! S mind ez itt áll készen;
nem kell hozzá egyéb, – csak egy kis hűség.

Temetvényi Ferdinánd nem birta eltitkolni kedélye gyökeres kigyógyulását
az alapos értesülés után. Nem aludt el már beszéd közben minden
óranegyed alatt, nagyon eleven lett. Még ébren sem látta a rossz
álmokat, a miket máskor sorba mesélt. Bort hozatott a thea mellé: régi,
félretett palaczkokat; s ott hagyták a theát, poharaztak.

Pálma grófnő leült a zongorához és csárdást játszott, a gróf a vacsora
végén még áldomást is mondott arra a bizonyos nagy hazafira, a ki a
mikor Bécsben járt, a Mehlmarkton megállva, egy gyermeket a karjára
vett, s azt mondá: «ezeké a jövendő szabadság országa!» – Vendége
kitalálhatá, hogy ki volt a felköszöntött, azért ha a nevét nem mondta
is ki a felköszöntő.

Egészen meg volt gyógyítva a gróf e naptól fogva. Még az U. S. S. betüs
vasgyűrűtől sem félt többé. Olyan nagy kuruzsló volt ez az Illavay…


A MIÉRT NINCS KÖSZÖNET.

Másnap alig akarta elereszteni Illavayt a gróf. «Mikor jöhet el megint?
– Két nap mulva? Három nap mulva? De egy hét alatt bizonyosan!»

«Mihelyt a gróf kivánni fogja.»

De hiszen várhatta azt Illavay. Ki volt már gyógyítva a beteg.

Hamarább, mint a hét letelt, Pálma grófnőtől kapott egy levelet. Nem
igen volt «édes levél». Ez állt benne:

«A míg én nem hívom, addig, kérem, ne jöjjön hozzánk.»

Furcsa levél! – Visszafelé invitálás!

Ott valaminek történni kellett.

Azonban nem sokat törhette ezen a fejét, mert ugyanazon póstával
érkezett egy másik levele is, Koczur szépséges kézvonásaival, a mibe
csak ennyi volt öklözve:

«Pátrónus uram! Siessen, ha jó dolga van. Soma barátunkat főbe akarják
lövetni. Itt vagyunk Szélaknán. De visznek bennünket odább – vason – a
míg haditörvényszéket kapunk.»

– Tyhü! Lánczhordtát! kiálta föl Ferencz. Megmondtam, hogy valami
bolondot csinál az a fiu! s ez a mamlasz nem irja meg egy szóval sem,
hogy mi történt?

Rögtön befogatott a szánkóba, s míg az elkészült, irt az
alszolgabirájának, hogy végezze helyette a teendőket, aztán a bundájába
vetette magát s nyakába vette a szomszéd vármegyét.

A hajdut ezuttal jónak látta nem vinni magával.

A legelső állomásnál, a hol megetettek, alig szállt le a szánkóból,
röptiben elfogta, azon bundástul, egy hosszú kabátú és hosszú szakállú
polgártárs, a ki szörnyen elkezdett hálálkodni Ábrahám, Izsák és Jákob
Istenének s igyekezett Illavay téli keztyüit megcsókolni, a mért ez a
nagy szerencse történt vele.

Ferencz ráismert a polgártársra. Rokomozer volt az: a derék ember, a
kinek az volt az életfeladata, hogy faluról-falura járva, az emberiség
által elnyűtt vászonmaradványokat összegyűjtse. Ezt természetesen
ismerte három vármegye.

– No, Rokomozer, hát mért örül olyan nagyon az én láthatásomnak?

– Mert épen csak úgy küldi elém a Mindenható a tekintetes urat, mint
Illés prófétának a tüzes szekeret! Épen most jövök a táborból s a
tekintetes úrért imádkozom az egész úton.

– Hát mit keresett a táborban?

– Mit kerestem? Mit kerestem? Egy kis pénzt kerestem. Egy pár láda
flanellinget vittem utánuk. Tudtam, hogy szükségük lesz rá. Szegények
majd megfagynak ebben a kriminális hidegben; abban a vékony kis honvéd
áttilában; némelyiknek köpenyegje sincs.

– No hát jó kelete volt a flanellingnek. Hát az én öcsémet nem látta-e?

– Jaj dehogy nem láttam! Lehet is azt nem látni! De bár soha sem láttam
volna! oda van, vége van! Siessen, szabadítsa meg a tekintetes úr, a míg
nem egészen oda van!

– S vele együtt önnek is az egész nyeresége a flanellrekliken.

– Ejnye, de kitalálja a tekintetes úr.

– De hát minek adott neki kölcsön. Nem megtiltottam már elégszer?

– Hát mikor olyan szépen tudott sírni. Meg is ölelt, meg is csókolt, a
mikor meglátott. Aztán a második szava mindjárt az volt, hogy neki pénz
kell, sok: mert különben főbe lövi magát. Elvesztette a compánia pénzét,
bugyellárisostul; ha helyre nem teszi, meglünek neki. Mondtam, hogy nem
adok én magának pénzt, úrfi; mert maga még nem nagy kóró (értsd:
nagykorú); de megesküdött rá, hogy a generális becsületszavára mondta
neki, hogy a mint a főkormánybiztossal beszélhet, azonnal kinevezteti
nagy kórónak; mert akkor ő kezébe kapja a birtokát, s maga állít ki egy
lovas-csapatot, elül-hátul megvasalva. Hát elhittem neki. Odaadtam, a mi
pénz volt nálam, felét. Adott róla irást. Másnap megint megfogott.
Szerencsétlenül járt az éjjel: a kártyán mind elvesztette a pénzt. Most
már igazán agyonlövi magát, ha a többit is oda nem adom. Hát mit
csináljon az ember? Hiszen nem vagyok kőből! Mikor olyan szépen tud
sírni. Még olyan szépen nem láttam senkit sírni, a kinek kard volt az
oldalán. Oda adtam a másik pénzt is. Harmadnap hallom, hogy valami rossz
fát tett a tűzre; vasra verték, profusznak adták s akarják fejbefelé
lövöldözni. Isten a világon! Az én flanellreklijeimnek az ára! Nem merek
haza menni a feleségemhez! mind a hét gyerekem földönfutó lesz, ha az
úrfinak a fejébe belelőnek. Nem bánom, lőjenek el mellette jobbrul is
balrul is; de csak bele ne egészen. Minek az a bolondság. Siessen a
tekintetes úr, míg meg nem teszik.

– Jól van Rokomozer, hát csak üljön föl ide mellém, aztán majd vezessen
útba; ön már tudja, hogy merre lehet feltalálni a magyar tábort?

– Megtalálni! Megtalálni! De odatalálni! sopánkodott a hosszúszakállú
polgártárs. Mindenütt útban vannak, a császári ármádiák: iszonyú lovas,
meg ágyu! Aztán minden embert elfognak, a ki rajtuk keresztül akar
menni.

– Majd elkerülünk valamerre, a hol a falunak nincsen szája.

Ferencz sietteté a kocsisát s maga mellé ültetve a polgártárst, annak az
útmutatása szerint neki vágott a világnak. Könnyű volt most. A szánnak
nem kell országút, a szép hómező torony irányában járható; ha
egyszer-kétszer beledőlnek is az árokba, mulatság az, nem törik bele se
csont, se kerék; a Nyitrán és a Garamon át pedig mindenütt hid van
jégből. Csak akkor pihennek meg, mikor a nap lemegy, s a hold még nem
jön fel: egy szőlőkert ajtó nélküli kunyhójában. Ott sem alhatnak, mert
vigyázni kell, hogy a lovakat le ne vágják a farkasok, a miknek a
vonítása kihallik a berekből. Legnehezebb munka az előfogatváltás. A
végett Rokomozernek kell begyalogolni a faluba s megvesztegetni nagy
pénzzel egy-egy forspontos gazdát, hogy jöjjön el a szomszéd határig
fuvarba. A Garamon túl már az utolsó hajtásra alig lehetett így is kapni
vállalkozót. Egy hazatérő osgyáni fazekas hagyta magát utoljára is
rábeszélni, hogy az üres szekere elől kifogja a három lovát s azt a
szolgabiró úr szánkója elé befogja. Az is beszélt rémséges dolgokat,
hogy milyen lehetetlenség most a sok vértes csapaton keresztül a magyar
táborhoz eljutni. Illavay adott neki még egy százast s mindjárt lehető
lett minden.

– Bizony Isten, annyi pénzt elherdál a tekintetes úr ezen az úton, a
mennyiért három ilyen úrfit lehetne készen venni. (Ő nyilván csak
annyira becsülte az úrfi effectiv értékét, a mennyivel az ő neki adósa
volt.)

Tehát ismét neki erdőnek, bereknek!

Az osgyáni fuvaros pedig nem volt ezen a vidéken otthon. Az utazók úgy
eltévedtek utoljára, hogy meg kellett állni, tájékozniok magukat.

– Jó helyen járunk, mondá Illavay. Hallja ezt Rokomozer?

– Én hallom. Mondá az, és reszketett a hosszú szakálla, de csak a
fuvaros is meg ne hallja! Jó, hogy le van kötve a sipkája a két fülére.

A mit olyan jó volt az egyiknek hallani, a másiknak meg nem hallani, az
egy kis ágyuzás volt.

– No, hát most csak arra felé hajtsunk.

A mint aztán a szőlőhegyek közül, árkon, bakháton keresztül kiértek,
egyszerre megnyilt előttük a tájék.

Ismerős táj.

Szemközt csalitos halmok; balra, a jegenyefákkal jelölt út mentében egy
úri lak, beárnyékolva zuzmarás fenyőfákkal. Az úri lak kéményei
füstöltek; hanem a csalit halmai is füstöltek, de nem a kéményektől. Ott
egy kis ütközet volt.

– Itthon vagyunk már, sóhajta fel Illavay.

– Itthon bizony; rebegé Rokomozer. Az ott a dolnavári kastély.

– Az ott a magyar tábor.

– Jó lesz sietnünk félre az útból; oda a kastélyba. Nagyon szivesen
látják ott a tekintetes urat. (Ott lakott az elpártolt menyasszonya.)

Hiszen még csak annak az ismeretes tájképnek a látása volt hátra, hogy
Ferenczet neki vadítsa.

– Nem a dolnavári kastélyba atyafi, hanem oda, a hol az a sok apró füst
látszik.

Az a sok apró füst a magyar utóhad csatárlánczát jelezte.

Egy congrév röppentyütelep egy kopár halmon fölállítva, hosszú, sistergő
ívekben röpíté a lövegeit azon csalit felé, a honnan a fehér füstfoltok
föllobbantak; a gránátok ott pukkantak el a sűrű bozótban.

– Oda megyünk! Jajt kiáltok! ordíta fel Rokomozer. Akkor én leszállok a
szánkóból.

A fazekas épen ellenkező véleményen volt, ő nem száll le a szánkóból; de
egy tapodtat sem megy odább. Ő maga is cserépből van, mint a lábasai,
azzal a különbséggel, hogy azoknak három lábuk van, neki csak kettő: ő
olyan helyre, a hol vasedénynyel főznek, nem megy.

– Hogy adja kend hát a lógós lovát? kérdé Illavay.

Az mondott valami képtelen összeget.

Illavay kifizette neki s rögtön kezdte a lovat kifogni a szánkó elől.

– Mit akar a tekintetes úr! jajgatott Rokomozer. Csak nem akar szőrin,
nyereg nélkül felülni erre a lóra? Csak van esze, hogy nem lovagol oda,
a hol innen is lőnek; tulról is lőnek?

Illavay nem felelt már senkinek semmit; egy elbúsult pillantást vetett
az útféli kastély felé; azzal fölvetette magát a ló hátára.

– No tekintetes úr, mondá Rokomozer, a milyen igaz, hogy élek; ezt még
nem tette meg soha senki az édes testvéreért, a mit a tekintetes úr
megtesz azért a rossz kölyökért. Ne menjen oda. Hagyja elveszni, ha már
veszni indult.

Nem kár érte. Csak a föld terhe lesz. Hadd veszszen oda az én pénzem is;
hiszen kevés volt; nem sok volt; majd megfizeti az Isten. Ugyan ne tegye
azt a bolondot, hogy érte menjen ebbe a nagy bombardirozásba. Ha tudná a
tekintetes úr, hogy szidja, mocskolja a tekintetes urat a gézengúz! –
Bizony mégis elmegy! – Ez aztán a csodaember.

Illavay nem hallgatott semmi beszédre; megvagdalta a gyeplőszárral a
lógóst s azzal neki vágtatott a bolondjának; s olyan szerencséje is
volt, se röppentyű, se puskagolyó nem tett kárt a lovában: magára nem
gondolt.

Így találta meg, a mit keresett, a magyar tábort. Az épen
visszavonulóban volt. Ilyenkor mindenki haragos. Kérdezősködéseire alig
akartak választ adni. Nagy nehezen megtudta, hogy az a huszár-ezred, a
melynél ő szépen beassentálta, felequipálta Soma úrfit, valahol a Tisza
vidéken jár; tehát ezt elcsapta magától az úrfi. Most aztán keresheti
őt, akár egy tűt a szalmakazalban.

A visszavonulás folytonos csatározás közben egész nap tartott, estére
mind a két fél éjjeli szállásra vonult vissza. Huszonkét fok hideg volt
odakünn a mezőn.

Nagy baj volt, hogy Rokomozer elmaradt, a ki valami tájékozást tudott
volna adni, hanem aztán segített a jó sors ezen a bajon is, a megpihenő
táborban híre futamodott az öcscsét kereső nagybátyának s ez a nyakára
vezeté a hű Sancho Panzát. Megkerült Koczur.

Az is gyalog honvédruhában állt elő; pedig azt is lóháton eresztette el
Illavay.

– Hát ti megettétek a lovaitokat?

– Csak megittuk. Régen volt az. Még Pesten elfogyott. Soma úrfi azt
mondta, hogy neki lőcs-lába lesz, ha soká lovon ül, s áttétette magát a
gyalogsághoz; engem pedig felavandzsiroztatott Privatdienerének.

– Hát ott aztán jobb dolga volt a lábának?

– Jobb ám, mert felült egy bagázsiás szekérre s úgy vitette magát
tovább. Egyszer aztán a fővezér kiadta a napi parancsot, hogy a mely
gyalogsági tisztet még a podgyászszekérre felrakodva találnak, húzzák le
s ott mindjárt az útfélen fizessék ki farmatringgal.

– S ezt természetesen a legelső sorban megszolgálta és megkapta az én
öcsém.

– Megszolgálta, de ő nem kapta meg, hanem én. Együtt kaptak ott
bennünket, s mert az úrfi azt mondta, hogy ő beteg: hát az ő porczióját
is nekem fizették ki.

– Ebben aztán megnyugodtatok mind a ketten.

– Én meg, de az úrfi nem. Megharagudott, hogy így mer bánni valaki egy
Apátváry Somával s neki ment a fővezérnek és kihítta párbajra. Ezért
aztán elfogták, vasraverték: itt ül a porkolábnál. Csak arra várnak
vele, hogy egy nap elég időt engedjen az ellenség a haditörvényszék
tartásra, rögtön ferhelybe veszik s aztán megexequálják.

Illavay még csak azt a különös kérdést intézte Koczurhoz:

– Mi a kedvencz nótája most a fiunak? (Mert mindig szokott valami nótát
dudolni magában.)

– Az, hogy «boldog az a pillantás, melyben megláttuk egymást».

– Van itt czigány a táborban?

– Hogy ne volna. Még pedig jó banda.

– Kéznél kell őket tartani. Itt a pénz.

Illavay addig bolyongott, míg rátalált a dandárparancsnokra.

Az igen kevés szavú férfi volt. A mint az Apátváry nevét említette
Ferencz, rögtön felelt rá.

– Holnap haditörvényszék elé fog állíttatni.

– De csak nem lövetik főbe?

– Nem. Lógni fog!

– Kérem. Tábornok úr.

– Lógni fog. Alásszolgája.

Azzal becsapta az orra előtt az ajtót, nem lehetett vele többet
beszélni.

Ferencz azután elindult a hadbirót fölkeresni. Késő éjjel volt, mikor
rátalált. Szerencsére annál egy kis parázs-ferbli volt,
kedvfelderítésre. Illavay kihúzta őt a helyéből s kényszeríté az ő
dolgára felelni. Mi lesz Apátváry Somával?

– Hát annak már czupász. Azon még a négy disznó sem segít. Hazamehetsz
bátran a párti-czédulájával.

– De hisz az csak egy hóbort volt tőle, hogy a fővezért párbajra
kihítta, ezért legfeljebb ki kell őt nevetni.

– Az ám; ha csak az volna a hiba. De tovább is van a dolog, a mit még
neked nem mondtak el. Hát a drágalátos öcséd azt tette, hogy mikor
főbelövéssel biztatták, papot kért utolsó vigasztalásul. Van itt velünk
egy baranyai lévita, odaküldtük hozzá. Akkor azt mondta, hogy ő neki nem
kell kálvinista pap, mert az ő anyja pápista volt, apja pedig
reversálist adott; ő csak visszaélés folytán lett kálvinistának nevelve.
Ő meg akar gyónni. Hát aztán odaküldtük neki a pátert. Annak aztán
gyónás helyett azt az ajánlatot tette, hogy ha szerez neki valami barát
ruhát s abban őt segíti megszökni az ellenség táboráig, hát akkor ő
pápistává lesz, beáll szerzetesnek s minden vagyonát a kolostorokra
hagyja. A tábori pap erre dühbe jött s feljelenté az árulást. Már most
aztán, a helyett, hogy főbelövetnénk, felakasztjuk.

– De hiszen láthatják ebből az egészből, hogy bolond.

– Annál kevésbbé kár érte. Hadd veszszen el. Azt mondják, óriási birtok
vár rá; s a rokonai derék, okos, becsületes emberek, a kik örökölni
fogják. Ez is jól jár, ha elvégzi a földi dolgát, azok is jól járnak.
Szervus pajtás.

Ez az utolsó biztatás esett leginkább zokon Illavaynak. Hadd pusztuljon
el a bolond: lesz egy derék, okos, becsületes ember, a ki utána örökölni
fog.

Vádolta a lélek, hogy minek engedte őt erre az útra jönni? Rá kellett
volna zárni az ajtót, vagy lekenyerezni szép szóval az otthonmaradásra.
Meg volna átkozva az egész élete, ha az megtörténhetnék.

Addig lótott futott, a míg megtudta, hogy ki lesz a haditörvényszék
elnöke.

Egy derék, kedélyes erdélyi úr volt. Őrnagy a honvédeknél. Arról a
vidékről való, a hol az «o» betűt nem ismerik.

Nagyon barátságosan fogadta Illavayt s mosolygott az egész előadásán.
Hanem végül azt mondta neki: «hát biz az barátam meghal egy kicsit».

– De uram, gondolja meg, hisz ez egy őrült! Lehet-e egy hóbortost
halálra itélni!

– Habartas! Habartas! Hisz azt minden ganasztevő mandhatná, hagy ő
habartas. Hát ki fagja azt mast megvizsgálni? Mi csak nem állhatunk neki
micrascapiummal a két szemének, hagy ki van-e tágulva a pupillája.

– Jól van; én meg fogom önöket győzni arról, hogy ez a fiu nem
beszámítás képes. Mikor ül össze a haditörvényszék?

– Ebben az arában mindjárt.

Illavay tovább ment.

Az első dobpördülés jelt adott, hogy a haditörvényszék egybeült már.
Előhozták a delinquenst, s bevitték a törvényszék elé. Egészen tompa,
fásult volt. A kérdéseket, a mik hozzá lettek intézve, vagy nem
hallotta, vagy nem felelt rájuk.

– Megátalkadatt ganasztevő! Mondogatá az elnök.

Egyszer csak az ablak alatt megszólal a czigányzene: rárántják a «boldog
az a pillantás»-t.

Erre a hangra a vallatott rab kőmereven bámuló szemei egyszerre
felvillannak s tétova repeséssel kezdenek el ragyogni: az ajka
összecsücsörödik: eleinte csak fütyörészve kezdi kisérni a nótát, azután
magában dudolja a dallamot, utoljára, mintha nem volna itt
haditörvényszék, biró, porkoláb; nem törődve a hadbiróval, vallatással,
protokollummal, halálitélettel, neki ereszti a fejét jobbra-balra s
rázendíti kedve szerint, hogy «boldog az az óra is!» s a mellett látszik
az arczán, hogy ő most semmit sem tud arról, hogy dalol.

Az elnök csak rácsapott a tenyerével a protokollumra s aztán nagyot
rivalt a bűnösre.

– Hiszen maga baland! Hiszen magának nincsen sütni valója! Takaradjék
maga a pakalba. Hiszen maga nem katanának való.

Az egész haditörvényszék egyhangulag azt kiáltá, hogy hisz ez az ember
bolond! Ki kell ezt kergetni a táborból!

Az elnök széttépte az itéletet s oda dobta Soma úrfinak a fejéhez. Aztán
hivatta Illavayt.

– Na, itt van a drágalátas uraöcscse. Elteheti eczetbe, alajba, vagy a
vörös taranyba, a hagy jabban akarja.

A hős maga csak bámult, szilaj tekinteteket vetve mindenfelé. Semmi
érzékenykedés nem vett rajta erőt. Nem érzett hálát senki iránt a
fölött, hogy a fejére kimondott halálból ily rögtön megszabadult, inkább
az az indulat látszott a szivébe visszatérni az életszikrával, hogy
szeretné sorba megmarni ezeket a röhögő alakokat itt mind, hogy ragadna
el a harapásától azokra is az ő nagy baja, a miért úgy nevetnek rajta.

S a kit legkevésbbé akart meglátni az a megmentője volt. Egyet morgott,
mikor elment mellette.

– Aztán azt a másik balandat is vigye el magával az úr, mondá az őrnagy
Illavaynak, azt a melyik ennek a párja. Mert nekem az sem kell. Háram
katana helyett eszik s négy helyett szalad. Vigye el mind a kettőt.

De nem adták azt csak úgy ingyen. Ezért meg is kellett szenvedni. Azok a
többiek ott mind derék vitézek voltak, a kiket a lelkesedés vitt a
harczba, a kiket a keserű hazaszeretet melegített, a míg a kezük
odafagyott a puskához, ifjak, a kiket még szeret az élet s a kik már
szeretik a halált. És ezek között kellett Illavaynak a maga védenczével
vesszőt futni. Hangzott előtte, utána a gúnyos élczelés.

«Par nobile fratrum.»

«Ha már viszi a majmát, mért nem veszi a nyakába? Elég nagy medve
hozzá!»

«Derék verbunkos ez! Nem hogy hozna, hanem még visz el innen.»

«Ne bántsátok az Istenadtát, hát ha felesége a komlókaró, elszökött tőle
férfi ruhában s utána jött érte.»

«Szégyen, gyalázat az ily vasgyúrónak: a helyett, hogy puskát ragadna s
közénk állna, még idejön másokat megfélemlíteni.»

Ferencz úr csak a gallérjába húzta a fejét: ez bizony mind megérdemlett
szuttyongatás volt, mert ő bizony elbirna egy mangalétát, de hát nem
tehet róla, ha katonai erények nélkül született. Nem is képzeli, hogy el
tudna sütni egy puskát egy ember ellen, a ki ellenség. Ha megsebesítené,
bizonyosan oda futna hozzá a sebét bekötni.

Megszaporodott a mulatsága, mikor Koczur is odakerült hozzájok
harmadiknak.

«Itt van a drágalátos lóherlevél!»

Egy csoport honvéd épen akkor jött be a mezőről, a hol derekasan
összeverekedtek az ellenséggel; féktelen jó kedvükben voltak, a
mellettük elhaladó három gyászvitézt meghajigálták hólapdákkal.

A czigány-bandát meg felbíztatta valaki, hogy menjen mindenütt a
nyomukban és kisérje őket az «Oh du lieber Augustin» nótájával. Azt is
türni kellett.

Pedig idő telt bele, a míg házról-házra jártak, valami szállító-eszközt
keresni, a min tovább menjenek. Kisebbszerű német város volt az, a minek
a polgárai lelkesült hazafiak voltak; egy német sem akart a
gyászvitézeknek kocsisa lenni. Utóljára Ferencz kénytelen volt egy fakó
szánt fonott kassal megvenni a gazdájától, abba azt a lovat befogni, a
min idejött. A két exvitézt fölpakolta a saroglyába, maga meg beállt
kocsisnak, úgy hajtott ki egy lóval a táborból. Volt is olyan kaczagás
fölötte, hogy soha komédiás annál nagyobbat nem aratott piaczi
publikumtól.

De Ferencz nem érezte ennek a keserüségét; az ő Sámson testében egy
gyermek szive volt. Ő csak az a fölötti örömével volt tele, hogy ime
megszabadíthatta hát azt a ficzkót, a ki az ő kedves rokona, a kinek a
gondviselése ő rá van bizva, s a ki ha most itt nyomorúltul elpusztult
volna, s aztán neki kellene annak a nagy birtokait örökölni, soha a
saját lelkével ki nem békülhetne. Hogy merne még valaha az elé a tükör
elé lépni, a melyik azt mondaná a szemébe: «veszni hagytad az öcsédet;
azért, hogy a vagyonát örököld!»

Úgy meg volt elégedve magával!

A saját bundáját ráadta a drága ifjúra; magának elég meleget szerzett a
lovat hajtani, a melyik nem volt a rud mellé szokva, s hátrált, rugott,
megállt.

De csak hogy megvan a rajkó!

Várta is az egész uton, hogy legalább annyit fog majd mondani, hogy
«köszönöm, kedves bátyám!» De biz annak úgy be volt fagyva a szája, hogy
naphosszat nem jött ki rajta egy szó. Valamiben töri a fejét.

Délre csakugyan elvergődtek valami faluig, a hol állomást lehetett
tartani. Nagy kerülőt kellett tenniök fölfelé, mert a hátuk mögött
nagyon zavaros világ volt.

Itt azután Ferencz körülkapta a korcsmárost s rábeszélte nagy alkudozás
után, hogy fogasson be a szánjába s vitesse őket egy várossal odább. Az
alatt, a míg ő felszerszámozni segített, Soma urfi, meg Koczur az utolsó
falatig fellakmározták a paprikás csirkét; Ferencz urnak nem hagytak
egyebet, mint szalonnát, kenyeret. De hiszen az is nagyon jó.

Azaz, hogy nagyon jó volna, ha az ember békében megehetné.

De alig ült le Ferencz az asztalhoz s alig mártotta bele a paprikába az
első késhegyre szúrt fagyos szalonnát, a mint Soma urfi egész tüntető
zajjal kelt föl az asztal mellől s aztán büszkén kikorcsolyázott a
szobából, maga után intve Koczur barátomat is.

Ferencz bizony nem kérdezte tőlük, mi bajuk.

Két harapásnyi szalonna után ismét bejöttek mind a ketten, feltett
sipkával, kard az oldalukon. Koczurnak a kezében egy pár nyeregpisztoly.

Ott megállt Soma urfi a szalonnázó nagybátya előtt, egyik tenyerét az
asztalra terpesztve, a másikat a csipőjére nyugtatva.

– Uram! kezdé erőltetett, haragos hangon. Ön engem halálosan megsértett.
Ön engem bolondnak nyilvánított a haditörvényszék előtt. Az
Opatovszky-Apátváry név nem türi el ezen szennyfoltot. Ezért ön meg fog
velem verekedni életre-halálra. Itt a pisztolyok. Válaszszon közülök.

A szekundáns odalépett Illavay háta mögé a két pisztolylyal s azt sugá a
fülébe:

– Ne féljen a tens úr. Kenyérgolyóbisokat tettem beléjük.

Illavay ráförmedt Koczurra kegyetlenül.

– Ejnye, már micsoda perfidia ez? Hát illik a szekundánsnak az ellenfél
fülébe sugdosni? Kikérek minden czimboráskodást. Opatovszky-Apátváry
Soma urnak tökéletes igaza van, a midőn tőlem felvilágositásokat kér.
Mert ugy-e bár, tisztelt uram, a lovagiasság szabályai szerint
méltóztatik azt tudni, hogy a kihivás mindig alternativával jár; vagy
felvilágosítást kell adni, vagy megverekedni.

– Igen! igen! helyeselé Soma urfi, vérszemet kapva azon, hogy
meghátrálnak előtte. Halljuk a felvilágosításokat! Aztán folyjon a vér.

– Hát, lássa, kedves Opatovszky-Apátváry Soma, szólt Ferencz, egy új
darab szalonnát szelve le a szegedi bicskájával (még azt is meg akarta
enni halála előtt), tehát az egészen igaz, hogy ön igen előkelő
családból való, de már megengedjen, szent Dávid király még önnél is
magasabb családból való volt, azért még sem tartotta szégyennek, mikor
észrevette, hogy Ákis király meg akarja öletni, bolondnak tettetni
magát.

Soma urfi erre féktelen kaczagásba tört ki.

– Szent Dávid király, hahaha!

Azzal vége volt a haragjának, odaborult a szalonnázó nagybátya nyakába,
«bizony csak nagy bolond maga! Tökéletes bolond; nem lehet magával
összeveszni!»

S úgy el tudott kaczagni Ákis királyon meg szent Dávid királyon, mint
egy gyerek.

– Hallja, ha én megkapom a nagykoruságot…

(Szokása volt, hogy ha a phantasiája valami hazugságba belesegítette,
mire azt két-három embernek elmondta, már maga is hitte, hogy igaz.)

– Hát ha én megkapom a nagykoruságot, akkor én magát megfogadom – udvari
bolondomnak.

– A bizony nagyon jó lesz.

– De nagyon jó fizetést adok ám. Mi fizetése van most a tutorságért?

– Semmi.

– No hát én tízszer annyit adok!

S ezt ő nem élczből mondta. Komolyan meg volt felőle győződve, hogy ha a
semmit megátalkodottan sokszorozzák maga magával, utoljára mégis csak
nagy summa jön ki ebből.

– De hát akkor aztán Koczur barátunkból mi lesz?

– Oh azt is megtartom udvari bolondnak. Hétféle udvari bolondot fogok
tartani. Ezt már én kigondoltam szépen. Az egyik olyan lesz, a ki a
kutyaugatást tudja utánozni s a kutyákat összeveszíti; a másik lóháton
komédiázik, az orrán póznát balancziroz; a harmadik olyan bolond lesz, a
ki versben tud beszélni; a negyedik, a ki a szájával muzsikál,
trombitál, hegedül, pikoláz; az ötödik ezermester lesz, elchangirozza
egyik embernek a fejét a másikéval; a hatodiknak az a dolga lesz, hogy a
többiek bekenjék a képét s eldöngessék, aztán ordítson, de úgy, hogy
nevetni lehessen rajta; magának pedig csak az a dolga lesz, hogy mindig
vicczeljen, egyebet ne csináljon, csak vicczeljen.

– No az bizony jó hivatal lesz. Hanem hát már most erősítsük meg
magunkat mind a hárman s legyünk okos emberek addig az ideig, a mig
Petrőczfalvára hazaverekedünk, mert ha elcsipnek bennünket ezekben a
honvédattilákban, majd nem hiszik ám el, hogy csak tréfálunk s egymás
bolondjai vagyunk.

Az intés használt; Soma urfi belehagyta magát burkolni a bundába s
föltétetni a szekérre. Ott azután a sok kiállott ijedtségtől, meg a
hevenyében bevágott bortól el is aludt azonnal.

Illavay nagy gyönyörüséggel nézegetett rá vissza a kocsiülésből, –
milyen szépen alszik – a drága kincs!


OROL KRIVÁNSZKY.

A fergeteg elvonult a vidékről.

Villámlott, dörgött a Tisza, Duna partján: az nem látszott, nem
hallatszott ide.

Ferencz szerencsésen hazaérkezett a védenczével s otthon aztán föltette
magában, hogy többet nem ereszti ki a szárnyai alól, akármit határozott
is a vármegye.

Azt hitte, hogy majd megszoktathatja szép szóval, jó bánással, szelidebb
mulatságokkal, attól sem restelte a fáradságát, hogy egy-egy tudományból
– úgy sétálás közben – ebéd fölött, peripatetikus módon valamit verjen a
fejébe, a mi azonban nehezen ment, mert olyankor Soma urfira mindjárt
ráért a dudolási kedve s utoljára is azzal végezte a leczkét, hogy «úgy
se lesz én belőlem se pap, se doktor, se mérnök, se prókátor, hát minek
tanuljam én ezeket?»

De hát igazi úr sem akart belőle lenni. Ahhoz meg lusta volt. Vadászni
csak úgy szeretett volna, ha a vaddisznó előbb összehagyta volna kötni a
négy lábát, meg ha a kályhát is utána vitték volna, hogy neki vethesse a
hátát; ha meg lóháton indult el valaha, vagy a ló jött haza sántán, vagy
ő maga. A képe mindig össze volt karmolva a szolgálókkal való
hanczuzástól; ezen tul nem ment a szenvedélye. Hanem a helyett
naphosszat eltörte a fejét azon, hogy lehetne valakit bolond módon
feltréfálni? A gyámjának minden nap volt valami hallatlan nagy galiba
elintézésével dolga, a minek az uraöcscse volt a mestere. De hát ráért
most. Tél volt az idő, útcsináltatás, határjárás pihent s ebben az
esztendőben nem pörölt senki. Szükség sem volt biróra.

Ezalatt Illavay bizony arra is ráért volna bőven, hogy Gargóvárát
meglátogassa, hanem ennek az a talányos levél Pálma grófnőtől, egészen
útját állotta: «Ne jöjjön, a míg én nem hivom».

Nem sokára hazaérkezte után ez a talány félig-meddig meg lett oldva. Az
alszolgabirája tudósítá róla, hogy Gargóvára helyőrséget kapott;
császári csapatokat, a miknek egy része a faluban, más része benn a
városban van elszállásolva.

Ferencz kezdte most már érteni a dolgot. Pálma grófnő azért irta, hogy
ne jöjjön oda, mert félt, hogy valami kellemetlenség fejlődhetik ki a
kétféle vendég között. Pedig kár volt ettől tartani. A szolgabiró a
császári seregre nézve is csak úgy szolgabiró, mint a parlament
seregeire nézve, az egy neutrális közeg, a kinek kötelessége a háboru
közepett védeni a rendet s a két hadviselő között a népet. A mit azok
meggyújtanak, azt az ő dolga eloltani.

Hamar kitalálta azt is, hogy ez a gróf saját akaratával következett így.
Ezért volt az a megrettentés az U. S. S.-től, hogy indokolva legyen a
védelem kényszerüsége. A gróf fél a rettenetes Szwornoszttól. Úgy tesz,
mintha félne.

S ezúttal Illavay egészen igazságtalan volt a gróf iránt. Temetvényi
valóban félt.

A félés, gyanakodás különben normális állapota volt kedélyének.
Mindenkitől tartott s minden rosszat lehetőnek hitt.

Egyetlen egy embere volt, a ki teljes bizalmát birta.

Egyszer már találkoztunk vele: ez a háznagy; valami középlény a
komornyik és titkár között. A gróf külföldön laktában, diplomatiai
pályafutása alatt szerezte őt, franczia volt; monsieur Cousin volt a
neve, a mi aztán igen kellemesen hangzott, mikor a gróf így szólt hozzá:
«mon chér Cousin», azt hitte az ember, hogy valami «unokaöcs»-ről van
szó, kivált a ki nem tudta, hogy «Cousin» annyit is jelent, hogy
«szunyog».

Ez az ember intézte az egész háznak a sorsát évek óta. Más ügyvéd nem
adhatott tanácsot a grófnak, ha pere volt, más orvos nem rendelhetett
neki gyógyszert, ha beteg volt, csak a ki Cousin urnak a placetumát
birta.

Kereste is a kedvét minden ember: a tiszttartóktól kezdve a cselédekig.
Tudták a nevenapját, születésnapját, s olyankor meg karácsonykor,
újévkor se kicsiny, se nagy el nem mulasztá ajándékaival kifejezni
mélységes rokonszenvét iránta.

Egyedül Pálma grófnőnek volt bátorsága nyiltan is tudatni vele azt az
ellenszenvet, a mit titokban minden ember osztott. Soha sem tűrte el,
hogy mikor ő az atyjával beszélni akar, Cousin is a szobában legyen. Ez
azonban lehet, hogy ismét csak Pálma grófnő különczségeihez tartozik;
hisz ő még csak egy társalkodónőt sem türt el maga körül soha. Próbálta,
de egygyel sem tudott megférni. Annyi követelései voltak egy
társalkodónő irányában, hogy a gróf azt mondta neki: «jaj kedvesem, ha
én egy ilyen, ennyi erénynyel és tökéletességgel felékesített némbert
találok a földtekén, azt én rögtön elveszem feleségül». – Tehát
meglehet, hogy Pálma ellenszenve Cousin iránt csak az ő kedélyének
alapszine volt.

Hanem annál nélkülözhetetlenebb volt a grófra nézve. Az ordinarius nem
ismeri úgy a megszokott betegét, mint Cousin úr az ura kedélyének
hypochondriáit.

A gróf legelőször is véghetetlenül unta magát. Vén embernél uralkodnak a
reminiscentiák. Ilyenkor tél idején uri cercle, jours fixes,
konferentiának nevezett hirhordás, diplomatiai intrikalátogatások és
receptiók, concert spirituell és szinházlátogatás s aztán éjfélután
reggel öt óráig magas pénzben játszott tarokk-partie szokta kiegészíteni
az életrendet; most az mind eltünt. Nincs se szinház, se udvar, nem
lehet komédiát se nézni, se játszani. Esténkint úgy jön, mintha fel
kellene venni a fekete frakkot s menni a megszokott társaskörökbe – hol
vannak azok hát! A környékbeli apró földesurak magok is otthon ülnek e
szívnyomasztó időben, a mikor még ujságot sem lehet kapni, se Pestről,
se Debreczenből. A külföldi lapok is egészen arra valók, hogy
felbontatlanul heverjenek az asztalon. Az egyetlen zenehang Pálma
zongorajátéka; de az is, mikor atyját közelítni látja, egyszerre a
skálákat kezdi eljátszani. Nincs egyéb rendes dolog, mint reggel a
várkápolnában meghallgatni a misét páter Kiripolszkytól, a kinek a nevét
a gróf soha sem tudja megtanulni. A páter ugyan tarokkozni is jól tud, s
a partiet ki lehet egészíteni a tiszttartóval, a ki szintén celebritás e
szakmában s azok el is játszanak szivesen délutáni két órától reggeli
hétig, – egy századrész krajczárban pointjét, csakhogy olyan mesquine
modoruk van a játszásnál, bizonyos stereotyp bundaszagú kifejezésekkel:
«habeat sibi!» ha a pap veszi fel a talont; «birja békével!» ha a
tiszttartó «ugrik be;» «non fuit militum», ha a jobb talont otthagyta. –
«Padra vele», mikor kontrát izennek; «fogom a fülit», mikor a királyt
elütik; «mint a kijáró kutyát!» mikor felülütnek; minden kártyának van
náluk valami gúnyneve, aztán minden játék végén összevesznek, a gróf
megunta őket az első rencontrenál s azontul csak a végső kétségbeesés
birta rá, hogy ott maraszsza őket egyszer-egyszer.

Vadászattal ugyan mulathatta volna magát, de ettől meg mr. Cousin vette
el a kedvét, folyvást ijesztgetve őt a rémhirekkel, hogy az erdők tele
vannak orvvadászokkal, a miben lehetett is valami igaz.

S mégis itt kellett ülnie, mert az országgyülésen erősen vellicálták,
hogy az «absentisták» vagyona az állam részére elkoboztassék.

Kedvencz olvasmányait a franczia és angol forradalmakról pedig mind
elvitte magával a szolgabiró. Pálma mind kiszedte azokat a kisebb
könyvtárból. Volt ugyan az irószobai könyvtáron kívül, a miben a modern
művek álltak, még egy nagyszerű pompás könyvtár is a kastélyban, nemcsak
látványnak pompás, gyönyörű díszkötésű foliánsaival, de valóban ritka,
belbecsre értékes munkák tárháza. Csak volna, a ki kikeresné közülök, a
mi az unatkozónak a kedélyállapotához a legjobban hozzáillik. – Ilyen is
akadt. – Nem kétkedünk rajta, hogy Cousin úr volt az a gyöngéd-figyelmű
házibarát, a ki egy napon odaescamotirozta a kis könyvtárba a nagyból
Schlüsseln von Suderburg ritka könyvét a német parasztlázadásról, aztán
meg Pistoriusnak Berlichingeni Götzről irt művét s ezeket nagyhamar
megtalálta a gróf. És azután egészen beléjük veszett.

«Egészen azok a viszonyok, a mik akkor voltak, mondá Cousin urnak,
egy-egy nevezetes szakasznál, akkor is a «bocskor» volt a jelvény, a
mely alatt a parasztok harczoltak: hát itt nem minden ember viseli-e ezt
a symbolumot. Nem valóságos «Käsebruder» szövetség-e ez itt? Mind sajtot
esznek. Így osztották fel a földbirtokot a «Hungerbergnél», a
«Bettelrainnál», mint most mi nálunk. Hát a Hans Müller 12 artikulusa!
Itt van mind a szemünk előtt! szóról-szóra! – Még arra is rájött a gróf,
hogy ennek a Berlichingeni Götznek az arcza, termete tökéletes hasonmása
– Illavay Ferencznek, a hogy a Sartorius munkáját illustráló
rézmetszetekből kitünik. Ez az a parasztok élére állt vaskezű nemes:
izről-izre ugyanaz! Ezt beledisputálta magába a gróf s Cousin úr
segített őt e véleményében megerősíteni. A bocskoros parasztok úgy
hallgatnak Illavayra, mint a prófétájukra.

Azt a vasgyűrűt is Cousin úr praktizálta a gróf megszokott sétautjába. A
gróf tehát komolyan félt.

Azt gondolta, hogy már a nyakán van a «stauromachia».

Jól kifőzte a dolgot Cousin urral.

Egy napon a háznagy elutazott valamerre: csak a gróf tudta, hová? A
császári dandárparancsnokot kereste fel egy közel eső városban, a kivel
közölte azt a bizalmas titkot, hogy a gargói várkastély ura igen
szivesen elfogadna téli szállásra egy detachirozott csapatot, ellátva
azt minden szükségessel.

A dandárparancsnoknak épen semmi oka sem volt a rendes hadcsapatai közül
akármelyiket is magától elhagyni, a téli hadjárat el volt határozva,
neki előre kellett nyomulni, hanem azt mondta, hogy ha olyan nagyon
utolérte a grófot a vendéglátási vágy, más szóval, ha a parasztjaitól
olyan nagyon fél, meghívhatja a kastélyba a morva határszélen portyázó
szabad csapat vezérét; a ki valószínüleg igen derék ember; – s ezzel
aztán mind a hármukon segítve lesz, a grófon is, a szabadcsapat vezérén
is, meg a generálison is, a ki legjobban fog rajta örülni, ha ezt a
«derék embert» távol tarthatja a testétől.

Cousin úr már a bevégzett ténynyel jött haza a várba. Megérkezik a derék
lovagias Orol Krivánszky szabadcsapatja Gargóra.

Pálma grófné nagyon boszus volt, mikor ezt meghallotta.

Azért irta Illavaynak azt a levelet, hogy ne jöjjön addig hozzájuk, míg
ő nem fogja hívni.

A míg Illavay odajárt az unokaöcscsét visszavinni a végveszély torkából,
az alatt meg is érkezett a mentőcsapat, el is helyezkedett részint a
várkastélyban, részint a faluban. Lehetett a számuk valami háromszáz.

Mikor Illavay visszatért, nem sokára hallá is hirüket a környékbeli
biráktól, a kik feljöttek hozzá panaszt tenni, hogy micsoda garázda nép
került most közéjük, ki tudja honnan keveredtek ide? Hogy nem jó
járatban vannak, az bizonyos. A mit a szemük meglát, azt a kezük ott nem
hagyja. Papot is hordanak magukkal, de a mit az prédikál, azt nem jó
meghallani emberi füleknek. Legjobban meglehet velük akadva maga a gróf,
mert a kastélyban olyan dorbézolást visznek véghez, hogy nincsen az a
kocsma.

Illavay szép csendesen összeszedte a bejelentett adatokat, hogy
megismerje, miféle természetű bajjal van dolga, s aztán épen olyan
csendesen megtette az intézkedéseket, hogy ezen a bajon segítsen,
mihelyt a beavatkozásra illetékes helyről fel lesz szólítva.

Egy reggel aztán kapott egy levelet Pálma grófnőtől.

«Jöjjön! És szabadítson meg bennünket – a barátainktól.»

Olyan rövid és kategorikus volt a felszólítás. Pálma grófnő nem is
kételkedett benne, hogy Illavay tökéletesen bír azzal a hatalommal, hogy
alkalmatlan hadcsapatokat egyik helyről a másikra dislokáljon.

Illavayban volt annyi emberi rossz indulat, hogy előbb jót nevetett
magában ezen a dolgon. Az ember nincs csupa lépes-mézből. Még a
messiásokról is vannak olyan legendák, hogy azok is szerették az olyan
embereket feltréfálni, a kik maguk keresték maguknak a bajt s ez valóban
olyan eset volt. Temetvényi gróf maga hivta be a kastélyába a
«svornostot», a mitől, úgy mutatta, hogy fél. Most aztán szeretné a
«fölvett talont leskártolni». Így mondják azt a tarokjátékban. S
ilyenkor bizony minden ember nevet a játékoson, a ki «matadort»
keresett, aztán «Pub»-okat kapott. Erre mondhatná páter Kiripolszki,
hogy «habeat sibi!»

Ha megfogta őket magának, hát már most mulassa magát velük. –
Megbocsáthatjuk Illavaynak azt a kis gonoszkodó nevetést e tréfa fölött;
annyival inkább, hogy azért ő nem vette tréfára a dolgot, hanem a mi
tudományában állt, azt alkalmazásba illeszté: felhivatta a környékbeli
falvak előljáróit, értekezett velük, utasításokat adott nekik, minden
intézkedést megtett s másnap délre bejelenté hivatalos látogatását a
gargói várban. Nem is csinált belőle valami különös nagy titkot, hogy
Orol Krivánszky úrnak a szabad csapatját szándéka van a maga járásából
eltávolítani; a szomszéd járás szolgabirója aztán adja tovább «per
schub», aztán majd csak kitolják a határra. Így szokás az. Van a
szolgabirónak brachiuma is: meglássuk, hogy mekkora?

Ha ő merte arra a szóra: «a szvornost sok», azt felelni: «én több
leszek!» hát már most váltsa be a szavát.

– No, barátom Soma, mondá Ferencz henyélő úröcscsének este, mikor a
másnapi úthoz készült, most van ám itt az alkalom megmutatni az
embernek, hogy milyen nagy a bátorsága a hazáért. Ön mindig azt veti a
szememre, hogy elhurczoltam önt a dicsőség mezejéről; hát már most
gyerünk vissza, én is megyek. Itt az ellenség, a kit szét kell verni,
még pedig egy bájos szép hölgynek a megszabadításával összekötve, a
kinek a szemeláttára fogjuk elkövetni lovagi hőstetteinket. De hát én
tartok tőle, hogy majd én magam, mint afféle civilista, nem imponálok
eléggé az ellenséges hadfiaknak; azért nagyon jól esnék a kezemre, ha ön
is velem jönne vitéz bajtársával együtt. Ha önök ebben a zsinóros
ruhában, kardosan, veres sipkásan felvonulnak velem, az ellenségnek
mindjárt nagyobb respektusa támad.

Lehet, hogy ez is csak gonoszkodás volt Ferencztől, de az is feltehető
róla, hogy komolyan gondolt arra, hogy unokaöcscsében a férfiasság
önérzetét fölébreszsze, olyan alkalommal, a hol ha lesz is egy kis
komoly tusa, azért mégis csak nagyobb lesz abban a lárma, mint az
életveszedelem. Talán még az is lehető lesz, hogy ilyen bevezetés után,
egy olyan eszményi alakkal való találkozás, mint a lovagkaland
megszabadítandó hősnője, az ifju ember egész lelkületére megnemesítő
fordulatot fog képezni.

Ő tehát a tréfás indítványban valami komolyat is gondolhatott.

Soma úrfi pedig azt egészen komolyan fogadta. A járó-kelő parasztoktól
(a tót szeret dicsekedni) megtudott annyit, hogy az atyafiak készülnek
erősen megrakni a betolakodókat, csak azt várják, hogy a szolgabiró
közéjük menjen, s megjelenésével törvényesítse önvédelmüket. Olyan csata
lesz, a melyikben az ellenség fog szaladni. Itt még vissza lehet
szerezni az elvesztett hősi hírnevet. – Koczur barátunknak egész
napestig töltényeket kellett csinálni a pisztolyokba. Soma úrfi tömérdek
szwornosztot meg akar lőni. Aztán a kardot kellett segítenie
kiköszörülni. Meg a vívóleczkét is végig kellett próbálnia az úrfival,
neki természetesen plastron nélkül. Alig akart lefeküdni a Soma úrfi,
olyan verekedő kedve támadt egyszerre. Hanem Koczurnak volt annyi essze,
hogy lefekvéskor reszelt tormát kötött a saját talpára, mitől reggelre
olyan hólyag támadt a lábán, hogy nem huzhatott rá csizmát. Ez nagyot
lohasztott Soma úrfinak a harczi tüzén. Koczur nélkül nem érezte magát
egy egész embernek. Miért kellett már neki épen most megsántulni.
Haragjában jól végig kardlapozta a hű bajtárst ott az ágyban.

Azután nagyon meg volt akadva a harczi toilettel. Nagy baj volt, hogy a
piros zsinóros attilát nem lehetett a köpönyeg fölé fölvenni. A szürke
köpönyeg nem imponál annyira a népnek. Ellenben a piros sipka megteszi:
az már akkor nagy respectust szerzett magának. Ő ugyan ezt nem a III-ik
zászlóaljnál kapta, hanem még huszár korából maradt nála. Elindulás
előtt elkezdett alkudozni a nagybátyjával:

– Hallja maga: én nem ülök maga mellé a szánkóba. Én lóháton akarok
fölvonulni. A huszár imponál a népnek.

– Jó lesz biz az.

– Hát maga nem hoz magával kardot?

– Minek? Hiszen nem megyünk ma megyegyülésre.

– Hátha verekedni kell?

– Majd kérek kölcsön az ellenségtől.

– Maga mindig csak bolondozik. Hát még ki jön velünk?

– A János.

– Ez az egy szál hajdu? Aztán mi hárman támadjuk meg az egész tábort?
Tréfál maga. Bizonyosan előre küldte már a fegyveres népet. Csak volt
annyi esze.

Akkor aztán tartott Illavaynak praktikus előadást, hogy mikép kell a
haditervet megcsinálni; ő ezt már mind tudja hosszú tapasztalásból.
Illavay megköszönte neki, s igérte, hogy majd hasznát veszi a jó
utasításnak.

Soma úrfinak előhozták a lovát, mire aztán ő büszkén előre nyargalt s
mindig messze megelőzte az utána csilingelő szánt. Ez addig tartott, a
míg a gargói határt el nem érték.

Itt a sűrű erdő közé mélyedt az út s abban nem tudhatja az ember, hogy
mi lakik? Itt kezdett Soma barátunk csendesebben léptetni s aztán a
szánkó mellett tartotta magát, s nagyon nézegetett jobbra-balra.

– Ferencz bácsi!

(Jaj, mikor már a katona azt kezdi mondani, hogy «bácsi!»)

– Gondoskodott-e arról Ferencz bácsi, hogy ezeket a mellékutakat egy-egy
figyelő hadcsapat tartsa megszállva? Nehogy az ellenség a hátunkba
kerülhessen: s elvághassa a visszavonulási utat?

– Gondoskodtam róla öcsém.

Arra aztán elkezdett dalolni. Azt is megbánta nagy hamar; mert az erdő
viszhangos volt, s valami félelmes érzés az, mikor az ember a saját
hangját megtízszerezve hallja visszatérni.

– Ferencz bácsi!

(A Gargó vár ormai kezdtek már az erdős hegyhát fölött kiemelkedni.)

– Én azt gondolom, hogy még sem jó lesz nekem ezt a veres sipkát a
fejemen föntartani, mert erről az ellenség messziről meglátja, hogy hol
van a táborkar? Nem volna-e jobb, ha a maga süvegét feltenném: magának
van kalapja is.

– Osztom a nézetét, szólt Illavay, s azzal a kalaptokból kivevé a
karimást, a fehér báránybőr süveget odaadta Somának, maga meg feltette a
kalapot.

Egyszer aztán a hegyi patakhoz értek, mely már Gargó vár alól jön s
négykerekű malmot hajt. A malom előtt nagy csoport paraszt állt,
vasvillákkal, hosszú nyelű baltákkal és egyenesre ütött kaszákkal; fahid
vezetett át a patakon.

Ezen a hidon Soma úrfi lova sehogy sem akart átmennni.

– No mi baj? kérdé Illavay, a szánból visszafordulva.

– Nem akar ez a ló a hidra rámenni.

– Dehogy nem akar! Jámbor állat az; csak csettentsen neki a nyelvével.
Vágjon a fejére, ha visszahőköl.

De a ló csak nem akart sehogy sem a hidra menni.

– No megálljon, majd átvezetem én, mondá végre Ferencz, s kiugorva a
szánból, segítségére sietett a szerencsétlen hőslovagnak; alig fogta meg
a ló zabláját, az mindjárt szelid lett, mint a bárány s hagyta magát
vezettetni, jókedvün prüszkölve. Nem is a ló volt az, a ki a hidtól
félt, hanem a lovas.

Most már nem Ferenczbácsizott többet: kifakadt egész haraggal.

– Hallja az úr! Engem nem tesz bolonddá! Látom az egész plánumát. Csak
azért hozott ide, hogy felkonczoltasson a dühös parasztokkal! Ilyen riha
néppel egy Opatovszky nem harczol. Ágyúk ellen igen, de vasvillák ellen
nem megyek!

Azzal leugrott a lováról s markába kapva a kardját, hogy keresztül ne
bukjék benne, neki iramodott a sűrű erdőnek, a hol legnagyobb volt a
bozót: – hasztalanul kiabált utána Illavay, hogy ne féljen semmit: ezek
a mi saját embereink! – Nem hitt neki, nem is hallgatott rá: lóval sem
lehetett volna utolérni, úgy elpályázott a cziherbe. Illavaynak nem volt
mit tenni, mint a gazdátlan lovat kantárnál fogva vezetni a malomig, s
ott rábizni a molnárra, hogy ha megkerül valahonnan az úrfi, ültesse fel
rá s aztán vezettesse Gargóvárra.

Szégyenlette a dolgot a parasztok előtt.

Azok mind az ő derék tótjai voltak, többnyire katonaviselt ember,
azokkal rövid haditanácsot tartott s felosztva közöttük a teendőket,
maga előre indult a szánnal: a népcsapatnak csak később kellett utána
indulni.

Mikor a helység közelébe ért, egy szénégető putri mellől feléje szaladt
nagy lelkendezve egy némber alak. Ismerte jól. A falu némája volt. A
rongyos leány egy levelet dobott a kocsijába s aztán tartotta a tenyerét
a garasért. Az járt neki, ha útban találhatta a szolgabirót.

Illavay felbontá a levelet, abban latin nyelvben az volt röviden
megirva, hogy őrizkedjék felmenni a várba: mert Orol Krivánszky
czimborái elhatározták, hogy megölik, ha közéjök mer lépni. Az irás
szándékosan el volt változtatva.

A levéliró nagyon ügyesen vélte elrendezni a dolgát, a mikor
levélvivőnek a néma koldusleányt választotta ki: nem is képzelte, hogy a
szolgabiró még a némát is ki tudja vallatni, s hogy az a két kezével, a
szemeivel úgy le tudja őt irni, mintha beszélne, s a néma beszédéből
rájön a szolgabiró, hogy ezen anonymus jóbarát nem más, mint a gróf
háznagya.

Most már egygyel többet tudott Illavay. Azt, hogy Cousin úr keze is
benne van ebben a tréfában.

Abból aztán következtetett egyébre is.

A néma kapott ezuttal egy huszast. Ferencznek pedig eszeágában sem volt,
hogy visszatérjen a vett intésre; hanem inkább levétette a csörgőket a
lovairól, hogy előre ne hallják a közeledtét, mikor a faluba behajtat.

A kocsma és a templom közötti téren nagy sokadalom volt. Ott egy
rögtönzött szószéken, a minőt Úrnapján szoktak használni, prédikált
valaki az összegyült népnek. Reverendás úr volt; de az a reverenda nem
az ő hórihorgas termetére volt szabva: bokáig sem ért neki, s a kéz
csuklói csülökig ki voltak belőle: az ábrázatjával pedig beülhetett
volna bátran a viaszkkabinetbe, a hol a hirhedett rablógyilkosokat
mutogatják, senki sem kérdezte volna tőle, hát az úr hogy került ide? Az
a prédikáczió is valami gyönyörű keveréke volt az istenes mondásoknak s
a lázító szitkozódásoknak; hosszú nagy karjait roppant tenyereivel hol
kiterjeszté, mintha a földet osztaná ki, hol az égre dobálta fel,
nagyokat ütött az öklével a mellére, hogy csak úgy döngött s a két
tenyerével a pulpitusra, hogy csak úgy recsegett. A textus az volt, hogy
ki kell irtani a magyarokat a világból.

A mint azonban a papforma ember onnan a kathedráról meglátta a
szolgabirót a szánkóval közeledni, egyszerre a szó közepén megváltozott
a textus, hang és gesticulatio; lett belőle jámbor tanácsadás, hogy
kerülni kell a részegséget és dobzódást, de különösen a káromkodást, s
mikor a szolgabiró közelebb ért, akkor egész alázatosan beneventálá az
uraságot, félbeszakítva a sermot: «bonum mane præcor domine
perillustrissime».

Illavay leszállt és odament hozzá közel, hogy szemébe nézhessen. Gyanus
pofa volt ez előtte.

A prédikáló onnan a szószékből nyájasan nyujtá nagy izmos tenyerét
Illavaynak kézszorításra, s megmondá a nevét: «Baranecz Mathusalem,
legalázatosabb szolgája».

Illavay észrevette, hogy ez most azt akarja kipróbálni, hogy vajjon
kiállja-e a kezének a szorítását? Egy darabig hagyta neki, akkor aztán
visszaszorította neki a kezét úgy, hogy az csak úgy emelgette egyik
lábát a másik után a kurta reveranda alul. Hanem mosolygott
pulykavörössé lett arczczal.

– No csak folytassa páter a szent beszédet tovább. Majd ebédnél
találkozunk odafenn a kastélyban.

A mint a szolgabiró odább ment, Baranecz Mathusalem még dühösebben
rágyujtott a lázításra, a szónoklatba lassankint a nép szava is
belevegyült. Csupa férfi gyülekezet volt, mind tótok, némelyik
fegyverrel, mások csak dorongokkal ellátva; hogy idegenek is vannak
közöttük, azt csak a különböző fövegek gyaníttaták; a gargóiak mind
széles karimájú gomba forma kalapot viselnek, a jövevények hegyes,
karimátlan, felgyűrt szélüt, meg mindenfélét az ethnographiai
kiállításból. A szónoklat vége az általános népriadalban veszett el, a
melyből az hangzott ki leginkább: «üssük a szolgabirót!» Baranecz
Mathusalem szónoklatának tökéletes sikere volt ma. A gargóvidéki, mely
eddig nagyon hidegen viselte magát az ő szabadcsapatja iránt, ma egészen
megtért; összeölelkezett a szuronyok bajnokaival, utoljára vállára
emelte a népszónokot, úgy vitte fel nagy lármával a várudvarba.

No gyönyörű képet mutatott most az a várudvar! Mikor Illavay behajtatott
a szánjával, a lovai majd elragadták, úgy megijedtek. A szép szökőkútból
vágó-hid volt rendezve, azon konczoltak fel épen egy szép nagy dámvadat,
s a hajdani puskaporos torony bejárása előtt pörköltek egy óriási
vadkant. A szép tágas köröndből pedig, a hol máskor művészek szoktak
hangversenyezni, valami részeg társaság nótája hangzott ki, a nyitott
ajtón dült ki a pipafüst, az udvarra nyiló emeleti ablakokból feltett
kalapokkal könyököltek ki marczona-pofájú alakok, s az egyik ablaktól a
másikig áthúzott kötelen száradt mindenféle gúnya, a mit nagy visszaélés
volna fehérneműnek nevezni. Az udvar közepén pedig volt egy nagy veres
tócsa: vértengernek nevezhetné az ember, ha veres bor nem volna; egy
szétdült hordó tartalma ömlött ott szét, s abban feküdt hanyatt egy
ember: halottnak nevezhetné az ember, ha részeg nem volna: az úgy
látszik, hogy ki akarta inni a bortavat s belebukott a vállalatba.

Ez az udvar; hát még odabenn a kastélyban mi lehet?

Illavay megmondta a hajdujának, hogy forduljon vissza a szánkójával s
szállásolja be a kasznárhoz. Maga egyedül felment a főlépcsőn, s
egyenesen a gróf lakosztálya felé tartott.

Szembe jött rá mr. Cousin. «Jó» ismerősök voltak már.

– Odabenn van a gróf?

– Nem lehet vele beszélni. Ajtatosságát végzi.

– Hát a grófnő?

– Azzal sem lehet. A toilettjét végzi.

– Hát önnel lehet beszélni mr. Cousin?

– Szolgálatjára állok.

– Ki mondta azt «önnek», hogy engem meg akarnak ölni, ha ebbe a házba
belépek?

– Nekem? szólt mr. Cousin. S szétnézegetett, mintha azt keresné, hogy
kihez beszélnek itt?

– Igen. A mit ön ebben a levélben irt hozzám.

– Én irtam? levelet?

– Igen. A küldöncze megmondta.

– Hiszen az néma.

Elszólta magát. Arra aztán jó képet kellett csinálni a tréfához.

– No hát én irtam.

– Köszönöm. Én hát szeretném megismerni azt az urat, a ki engem meg akar
ölni, kérem, vezessen oda hozzá.

– Csakhogy az nagyon nagy úr, szólt gúnyos mosolylyal mr. Cousin. Ha meg
akarja ön ismerni, sziveskedjék velem ide a folyosó ablakához lépni.

A corridor szélső ablakából el lehetett látni a piaczra és a fasoros
útra, a melyen a néptömeg vonult fel a vár felé, kaszákat, vasvillákat
emelve magasra, s közepén a népszónokot hozva embervállon.

– Ez az az úr! szólt meghajtva magát a háznagy. Hallhatja ön, mit
kiáltanak: «halál a szolgabiróra!» ha kivánja ön, felhuzathatom előttük
a vonóhidat.

– Nagy kár lenne, csak hadd jöjjenek be. Láttam én már ilyen
szindarabot.

A közeledő lármára megnyilt egy ajtó a folyosón s kilépett rajta egy
délczeg magas férfi; kék uhlánus dolmányban, veres plüsgallérral és
hajtókákkal, oldalán hatalmas széles kard; napbarnított arcz volt,
keselyü orral, s ajkai fölött hatalmas lengyel bajuszszal; a mi nincs
kipödörve, hanem torzomborzul előre bodorítva. Kemény, sarkantyúpengős
léptekkel közeledett a két beszélgető felé s úgy tett, mintha Illavayt
meg sem látná.

– Odabenn a gróf?

– Igen. Ájtatosságát végzi.

– Na majd segítek neki benne. Hát a grófnő?

– Toilettjét végzi.

– No majd segítek neki benne.

«Ez nem osztrák katonatiszt» mondá magában Illavay. «Azok híresek az
udvariasságukról». S elébe lépett a kardos úrnak.

– Én Illavay Ferencz főszolgabiró vagyok.

– Nagyon örülök. Én pedig cs. kir. őrnagy vagyok és szabad csapatvezér:
Orol Krivánszky.

– Ez igen szép harczi melléknév. «Kriváni Sas!» hanem én szeretném
őrnagy úrnak azt a nevét is tudni, a mely a katonai schematismusba be
van irva.

– Uram!

– Szükségem van erre a névre, mert nekem tudósítást kell küldenem a
főparancsnokhoz a járásomban történtek felől, hivatalosan.

Orol Krivánszky e szóra a kard markolatára csapott, s egy lépést tett
Illavay felé; – hanem aztán csak maradt a szemforgatásnál. Sipkája
ernyőjét még mélyebben rántotta a szemére, s azzal megfordult a sarkán s
berontott a gróf lakosztályába vezető ajtón.

Nem ette meg Illavayt, a hogy Cousin úr várta.

– Már most arra kérem, Cousin úr, hogy a mai ebédet rendelje déli
tizenkét órára, s azt tudassa a gróffal is. Mert ezeknek az uraknak igen
sürgetős útjok lesz. Még ma elmennek innen.

– Nem hallottam, hogy készülnének.

– Higyje el nekem. Különben étlen fognak odább menni, a mi megint nem az
én gondom.

Cousin úrnak voltak okai, hogy mindent elhigyjen, a mit ez az ember
beszél; még a legvalószinütlenebbet is. Meghajolt a jó tanács előtt s
sietett a konyhamestert felkeresni.

Illavay pedig ezalatt átballagott a nagy étterembe, mely nagy vadászatok
alkalmával egész vendégsereget birt befogadni.

Ez egy szöglet-terem volt, a miből egy kiugró rondella nézett ki az
udvarra. E rondellából egész a piaczig és a falu végeig le lehetett
látni, mint egy madártávlatból.

Középen egy hosszú asztal volt megterítve, rendesen több személyre, mint
a hány volt a hivatalos vendég.

Illavay onnan a rondellából nézte, mikor megérkezett a fellázított
néptömeg a vár-udvarra. Azok is meglátták őt ott állani s hatalmas
«zabije!» kiáltásokat küldtek fel hozzá, a mi körülbelül annyit tesz,
hogy «üsd!» A várban levő primipilusok, tiszti egyenruhákban siettek le
a nép elé s összecsókolóztak, ölelkeztek vele s hangoztatták annak
jelkiáltásait s azután feljöttek az étterembe s ugyanazok az emberek
nyájas mosolygásokkal siettek Illavayval kezet szorítani s megkérdezni
tőle, hogy mint szolgál az egészsége.

Illavay az első ránézésre megtudott annyit, hogy ezek nem császári
tisztek. Először is a hány, annyiféle egyenruha, szinpadias
rendkívüliségekkel kitünővé téve, mintha egy vándor komédiás trup
ruhatárát rabolták volna ki. Azután ezek az ábrázatok. Ez a társalgási
modor! Ha ezek katonatisztek, hát csak olyanok, a kiket egyenkint mind
«infam cassirt» etiquettel bocsátottak a világba. – Mikor aztán beszédbe
eredt velük (mindegyiknek olyan czifra neve volt, a milyet ember soha
sem viselt), ekkor rájött, hogy ezek nem is igazi tótok. A hány,
annyiféle tájszólással beszélt. A társalgási modorukból, sunynyogó
félreszólásaikból, durva ötleteikből, miket nem vettek egymástól
sértésnek, elvégre arról is meggyőződött, hogy ezek nem is a szwornoszt
tagjai. – Ez nem a politikai fanatizmus rottája, ez még annál is
rosszabb banda. Mind olyan ember, a kinek ha a szemébe néznek, a szeme
jobbra-balra tánczol. – És gyávák, mint bizonyos osztálya szokott lenni
az embereknek. – A legvitézebb szószátyár közöttük a pap, a ki Baranecz
Mathusalemnek nevezi magát.

Abban mindnyájan megegyeztek, hogy az ebéd felhozataláig minél nagyobb
mennyiségű szilvoriumot és fehér czipót fogyaszszanak el s nyugtalanul
várták az ebédet, a mi pedig különben is korábbra volt téve a
szokottnál. Illavay azt is tudta már, hogy az ő jelenléte az oka annak a
kéjelmetlen fészkelődésnek.

A második csengetés jelenté, hogy fel van tálalva az ebéd. Az inasok
széttárták a szárnyajtókat; a mellékszobából előléptek a főfő uraságok:
a gróf fekete frakkban, fehér nyakravalóval, karján Pálma grófnő,
egészen feketében. Az a komorság valami sérelemérzet, a mi nem tud
magának elégtételt szerezni, tekintetét még hidegebbé tette, mint
egyébkor. Szemeit fel sem ütve, senkit nem üdvözölve, jött atyja karján,
mint egy szép fantom. Mögöttük az Orol Krivánszky.

Hanem a mint Illavay mellett elhaladt Pálma, felveté a szemeit. Véletlen
volt-e az? Sympathikus sejtelem? Vagy bizonyos volt felőle, hogy itt
kell őt találnia ma, a tegnapi levél után? S e tekintet alatt úgy
fellángolt azokban a kitalálhatlan szinű szemekben; a piros ajkak
vonaglottak, az alabástromarcz mosolygott. Heves mozdulattal nyujtá
kezét Illavay felé s úgy megszorítá annak a kezét, hogy egész
tündéralakja reszketett belé. Azután odamutatott a gróf balján levő első
székre, a mire pedig már megszokás szerint Mathusalem úr akart
leereszkedni. A gróf sápadt volt és az arcza mint egy epileptikusé,
ideges rángatózásokkal árulá el lelke szorongattatásait. – Illavay el
tudta azokat képzelni. A büszke Temetvényi megalázva érezte magát,
megszállva, insultálva, fenyegetve saját kastélyában, – és még hozzá a
saját cselszövényéből. Rettegett a következő pillanattól. Sejtette, hogy
ezt az Illavayt a leánya idézte ide. De hát mit tehet ez egy maga annyi
goromba ember ellen, a kik minden társadalmi szabályon túltették már
magukat s a kik csak addig nem harapnak, a míg az ember czirógatja őket.
Mi fog történni most, mikor egy olyan ember került a társaságba, a ki
nem türelmes? Azt is hírül hozták már neki, hogy a nép fel van lázadva
az urak ellen; csak a fegyveres erő jelenléte gátolja, hogy be nem tör a
kastélyba: legelőször is a szolgabirót agyonverni. A gróf válogathatott
benne, hogy melyiktől féljen inkább: a lázadóktól-e, vagy a
védelmezőktől; – vagy ettől a megtestesűlt Berlichingeni Götztől itt az
oldalán?

Az apa és leánya az asztalfőn ültek egymás mellett; a grófnő jobbján az
Orol Krivánszky; e szerint Illavayval szemközt. Látszott rajta, hogy
nagyon kéjelmetlenül érzi magát Illavay tekintete alatt; mindenféle
grimászokat csinált a képével, a félszemét hunyorgatta, a pofáját
felfújta, a homlokát leránczolá s beszéd közben a száját különösen
iparkodott szokatlan kifejezésre idomítani.

(«Hasztalan fintorgatod a pofádat; mondá magában Illavay, azért mégis
rád ismerek én. A nevedre is rátaláltam már, de nem a katonai
schematismusban.»)

A többi urak is mind galvanizálva érzék magukat, ha Illavay valamelyiket
szemügyre vette.

Orol Krivánszky németül és francziául társalgott a grófnővel. Illavay
megjegyezte, hogy a németje plattdeutsch zamatú, a francziája pedig
auvergnat-izű. Bókokat is mondott a vezér a herczegnőnek; de azok meg
olyanok voltak, a minőkkel a matrózok mulattatják a hamburgi csapszékben
a – herczegasszonyaikat. Pálmának tűrnie kellett azokat. Az egyenruha
mindent jóvá tesz. Mikor pedig egy végrehajtott hőstettet adott elő a
vezér, a grófnő mulattatására, olyankor (nem is számítva a rossz
fantasiát) olyan genrebe csapongott át az ékesen szólása, a mit
közönségesen akasztófahumornak neveznek s ilyenkor aztán, daczára a
torzonborz bajusznak, egy sajátszerű vigyorgás lepte meg az ajkait, a mi
épen visszataszító volt.

A grófnő szemei pedig az alatt folyvást Illavay arczát nézték. Mintha
vonásról-vonásra tanulmányozni akarná azt. Valami csodálatos nyugalom
ült annak minden vonásán; az több volt, mint bátorság: az megvetés volt.
Sámsonnak a szamárállkapocsra sem volt szüksége, hogy szétverje
filiszteusait, a szemeivel elsepri őket.

Hogy Illavay a mellette ülő házi gazdához az egész asztal fölött egy
szót sem szólt, az meg azt jelezte, hogy boszankodik rá, és méltán.

A vendégsereg ez alatt oly mohón tömte magába az ételt, mint a kik attól
tartanak, hogy minden perczben félbeszakíthatja valami az ebédet.

A lárma pedig egyre növekedett odakünn az udvaron; a gróf könyörgő
aggodalommal nézegetett Orol Krivánszky felé.

A bramarbas elérté a szánalomra méltó áhítozást. Kapott az alkalmon,
hogy nagyszerű legyen.

– Ugyan, háznagy úr, mit kiabálnak odalenn a parasztok? szólt az asztal
végén ülő Cousin úrhoz.

Az nem látta czélszerűnel fennhangon felelni; hanem odament hozá s a
fülébe súgta a választ. A szavakat nem lehetett hallani, hanem láthatta,
a ki figyelt rá, hogy Cousin úr a vezér füléhez tartott tenyerének
mutató ujjával egyszer a gróf felé, másszor meg a hüvelykujja
mozdulatával Illavay felé mutat.

Orol Krivánszky egész applombbal kelt föl a helyéről, a rondellába
lépett és felnyitá annak szárnyablakait.

– Emberek! Derék emberek! Szvatopluk ivadékai! Hallgassatok rám! A ti
földes uratok derék, jó ember, a ki minden kivánságtokat teljesíteni
fogja. Azért kiáltsátok neki, hogy «vivát!» Vivát a gróf úr! háromszor.
– Tetszik hallani! Most már vivátra fordult a kiabálás! – Szólt
visszafordulva a társasághoz a vezér. (Az ugyan most is csak olyan lárma
volt, mint az előtt, rá lehetett fogni akármit.) Orol Krivánszky újra
szólt a sokasághoz.

– A szolgabiró urat is hagyjátok békével, ő nem jött ide most portiót
behajtani, sem fiaitokat katonának elhurczolni s nem sokára el fog
távozni: engedjétek utazni békével! (A nép azért csak bizony kiabált.)

Pálma elégületlen tekintettel nézett Illavayra. Hát az engedi magát
védelmeztetni? Elfogadja az oltalmat attól az embertől, a kiről ő azt
írta neki, hogy szabadítsa meg tőle?

Orol Krivánszky magas protektori ábrázattal tért vissza az asztalhoz;
mikor leült a székre a feketekávéhoz, azt mondá neki Illavay csendesen:

– De hát honnan tudja ön, hogy én miért jöttem ide s meddig maradok itt?

– Nos? Hát a népnek csak kell valamit mondani.

– Igazat.

– S mi volna ez az igaz?

– Az, hogy én vizsgálatot tenni jöttem ide azon panaszok miatt, a miket
előttem ön és társai ellen emeltek, s akkor fogok innen elmenni, a mikor
önök e vidéket elhagyták.

Orol Krivánszky a kard markolatára ütött; ő és társai mind odavitték
magukkal a kardot az ebédhez, katonatiszti szokás ellenére.

– Ön biráskodni akar a katonák fölött, hahaha!

– Nem úgy. Én vizsgálatot teszek. Annak az alapján a földesúr, mint a
nép kegyura, beterjeszti a panaszát a hadparancsnokhoz Pozsonyba; az
előtt azután megjelenünk ön is, én is, s elmondjuk, a mit egymás felől
tudunk.

A vezér mind a két könyökét feltette az asztalra, s olyanformán hányta
fel a fejét, mint a ki ahhoz van szokva, hogy a haja a szemébe lóg.

– Hát próbáljon ön ilyen vizsgálatot megejteni.

– Az mindjárt meglesz. A gróf kegyes engedelmével.

Illavay felkelt s most már ő lépett ki a rondella ablakába. Nem is
erőltette meg a hangját.

– A birák jöjjenek fel a palotába; a többiek pedig legyenek csendesen.

A külső lárma egyszerre elnémult. Melyik hát a nagyobb hatalom, az-e,
mely a tengert felháborítja, vagy a melyik lecsendesíti?

A gróf azt súgta Pálmának, hogy jó lesz neki most innen eltávozni. A
grófnő szemei Illavay arczától kérdezősködtek.

Orol Krivánszky azonban vette észre a szándékot s vakmerő
bizalmaskodással ragadá meg szomszédnője kezét.

– Én kérem a grófnőt, hogy maradjon itt és legyen tanuja annak, hogy ez
az úr milyen hiábavalóságokért fárasztotta ide magát. Csupa tréfa lesz
az. Hát mit? A vitézeim egy pár ludat, pulykát, gazdájuk előleges
megkérdezése nélkül, boldogabb jobblétre szállítottak. Én kifizetem a
bevallott kárt készpénzzel s ezzel készen vagyunk.

De nem pulykákról és ludakról szólt a panasz csupán, hanem arról, hogy a
gargóvidéki leányok és menyecskék igen szépek s a férjek és vőlegények
féltékenyek a becsületükre. Azt pedig a szabad-csapatárok nem igen
veszik tekintetbe. Orol Krivánszky számított rá, hogy az ilyen fajtájú
panaszt nem fogják elmondani Pálma grófnő jelenlétében, vagy ha
hozzákezdenek, hát a gróf az első esetnél kikergeti a parasztokat a
teremből. Azért marasztá ott a grófnőt.

Pálma pedig maga is ott akart maradni. Valami varázs volt ő rá nézve
ebben a küzdelemben; a mit meg mer indítani egy ember tíz ellen, száz
ellen, puszta kézzel, a míg azok mind tele vannak fegyverrel. S ő hitte
azt, hogy annak sikerülni kell.

Néhány percz mulva beállított a terembe a parasztküldöttség, három öreg
ember; de mind szálas, óriás alakok, széles kalapjaikat becsülettudóan
két kézre fogták s megálltak egymás sorjában az ajtó mögött.

Orol Krivánszky konfidenter kiáltott eléjük:

– No hát, édes atyámfiai, mondjátok el, hány kacsát, hány libát
sikkasztottak el tőletek a vitézeim? Megtérítem az árát.

– Ha csak kacsáról, libáról volna a szó, válaszolt az egyik öreg.

– Nos hát birkát, malaczot is vittek el? Ej a gonosztevők! Mért nem
jelentették fel nekem?

Most már kettő is felelt rá.

– Nem birkáról, nem malaczról panaszolunk itt! No hisz ugyan jó helyre
jöttünk volna panaszolni!

– Hát mit bántottak még egyebet? Kérdé Orol, azzal a fertelmes
vigyorgással szájszegletén, s gonoszul tekintve Pálma arczára.

Ekkor megszólalt Illavay.

– «Veszpilló!»

E szóra előlépett a harmadik öreg, vállaira omló ezüst fehér hajjal, a
szokott népviselet darócz-czondrájában, derekán bőrtüszővel, lábain
bocskorral, tenyerei kérgesek a munkától, arcza barna, mint a kordován
és a szakálltarlótól borostás.

– Loquatur Veszpilló, mondá Illavay latinul.

És erre elkezdett a czondrás vén paraszt a legtisztább válogatott latin
nyelven beszélni, a hogy csak Cicero beszélt és Tacitus irt valaha. A
gróf, ki maga is nagy tanulmányozója volt a római klasszikusoknak,
eleinte a bámulattól volt meglepetve, hol veszi magát ily magas fokú
műveltség egy közönséges parasztnál, a kinek a hivatala Veszpilló,
sirásó? Később aztán elszörnyeszté a stylgyakorlat tartalma: vérlázító
gonosztettek, merényletek lánczolata, a miket fényes nappal és sötét
éjjel elkövettek az ő meghívott barátai: oly undok meggyalázásai az
emberi jobb érzéseknek, hogy azoknak hallatára aggódva nézett a gróf
leányára: nem sérti-e halálra annak a lelkét e szavak hallása; bárha nem
értett nyelven hallgatja is azokat végig.

A sirásó szép concis tropusokban és periodusokban adá elő a felpanaszolt
sérelmeket; nem vétett sem az ornata syntaxis, sem a prosodia ellen s
mikor elvégezte szónoklatát, visszalépett társai közé.

– Mit tetszik ehhez szólni? kérdé Illavay átellenesét.

– Ejh, én nem tudok diákul! Kiálta az fel hevesen.

– De a tisztelendő úr csak tud?

Az oldalán ülő reverendás igazán megharagudott ez interpellátióért.

– Tudok! De nem ilyen stylus culinarison, mint ez a paraszt.

– Stylus culinaris (dörmögé hüledezve a gróf) nec Seneca eloquentius.
(Seneca sem szólt ékesebben.)

A pap se tudott deákul. Furcsa pap lehetett.

– No majd megértik ezt a haditörvényszék előtt, szólt Illavay, a hol
találkozni fogunk.

A fegyverhordó urak az asztal körül szemre-főre kezdtek nézegetni, úgy
látszott, mintha semmi kedvük sem telnék az ügy ilyetén folyamatában.

Most mindjárt kipattan valami! Hiszen a szwornoszt tagjai többnyire
iskolavégzett tanulók; a tót diáknak pedig második anyanyelve a latin s
«ezek» között egyetlen egy sem akad, a ki a latinul elmondott panaszra
egy védelmet, egy czáfolatot tudjon felhozni a patronus úr előtt, a ki
most már maga is kezdi igazán nem tudni, hogy miféle emberekkel van
dolga?

Mintha «hivták» volna, jött be e nehéz pillanatban a háznagy úr s egy
levelet sietett kézbesíteni Orol Krivánszkynak, a mit most hozott egy
lovas futár. A vezér felszakítá azt s a csinált meglepetés
szörnyűködésével ütött az átfutott levélre.

– Itt van ni! Bajtársak! Épen most irja a főparancsnok, hogy azonnal
útra keljünk és dispositiói szerint vegyünk részt egy fontos diversióban
a felföldön. Semmi haladék! Kiki csapatjaihoz siessen azonnal! Fél óra
mulva indulnunk kell a hadjáratba, vitézeim!

A vitézeknek soha jobbkor nem jöhetett volna ez a parancsolat; kiki
abban serénykedett még csak, hogy a mi bort a kezeügyében talál, azt
szégyenszemre megivatlan ott ne hagyja.

– Cousin úr, szíveskedjék a málháimat összecsomagoltatni, szólt a vezér
bizalmasan, s aztán Illavayról is kegyeskedett megemlékezni: Szolgabiró
úr pedig gondoskodni fog a hadtestem podgyászai számára kirendelendő
forspontokról.

– Már gondoskodtam, felelt rá Illavay, s a helyéről sem kelt föl. (Hanem
azok furcsa forspontok voltak.)

Arról, hogy a libákban, malaczokban – és egyebekben emelt kárt ki téríti
meg? természetesen szó sem volt többé. – Kérdezi is azt valaki, mikor a
katonák masiroznak?

Orol Krivánszky hozzáfogott a búcsúvételhez. Előbb a grófon kezdte;
mondott neki mindenféle üres phrasist, a milyent búcsúzáskor szokás
mondani. Hanem a gróf kezét nem sikerült parolázásra elkaphatnia; mert
arra épen nagyon ráért a köhögés s szüksége volt a kezére, hogy a száját
eltakarja vele. Temetvényi gróf nem nyujthatta a kezét annak az
embernek, a ki az egyenruha oltalma alatt annyi galádságot tett és
engedett tenni, mint a mennyivel őt egy jobbágya itt e helyen bevádolá.

Hanem Pálma nem értett azokból semmit. Nem volt csoda, ha meghagyta
fogni a kezét, azt a szép fehér kezet, a minek a kisujján a Stella
ragyogott. Hisz az is megengedett szokás, hogy a szívesen látott vendég
a család legszebb, legbájosabb tagjának a kezét, búcsúzáskor, a két keze
közé fogja, s áhitatosan ajkaihoz emelje.

Az ilyen merészségért legfeljebb Illavay uram ránczolja össze szemöldeit
s közelebb kezd furakodni a búcsúvevőhez. S mi köze neki hozzá?

A kézcsók hosszan tartott, ismétlődött; egy szivélyes, forró
kézmegrázáson végződött, s mikor annak vége volt, Pálma ijedten tekinte
Illavayra s mutatta neki az elbocsátott kezét: – hiányzott róla a gyűrű
a Stellával!…

Azzal bosszusan fordúlt a vezérhez.

– Uram! Ön a gyűrűmet lehúzta.

Orol Krivánszky kedélyesen nevetett.

– Örök emlékül az ön bűbájos alakja közelében töltött boldog órákra.

– Eh! adja vissza!

Orol Krivánszky enyelgősen szétterjeszté a két fölemelt karját,
összeszorított öklökkel.

– Találja ki, melyik markomban van.

A gróf most már kezdte tudni, hogy micsoda társaságba került.

– Hagyd nála! sugá leányának.

A grófnő azonban nem sejtett semmit; haragosan dobbantott a lábával.

– Nincs kedvem hozzá. Azt nem adom senkinek; nem az értékeért, de mert
az anyám talizmánja.

– No hát visszaadom önnek, ha kiváltja tőlem, visszaadom – egy csókért.

E szótól úgy megijedt a gróf, hogy hanyatt esett a székébe, s arcza
elkezdett vonaglani, az álla reszketett: itt vége van mindennek.

Pálma haraggal lépett hátra s arczán istennői büszkeség fehér lángja
tündökölt; más elpirult volna, ő még fehérebb lett. Az egész arcza
átlátszóvá lett a haragtól.

Hát egy «ilyenért» nem adod vissza? ordítá közbe egy oroszláni hang. S
vele egyidejüleg úgy csapott Illavay ökle Orol Krivánszky arczába, hogy
annak – rögtön leesett a két bajusza az ajka fölül.

Most már egészen «ő» volt.

A grófnő ajkain egy olyan örömsikoltás tört ki, mely tele volt
elszabadult szenvedélylyel, míg a gróf bénultan hebegé «most megölnek
bennünket!»

A mint az álczázó bajusz leesett, s ott állt a fölismert alak, az első
pillanatban az a lefegyverző rémület bénítá meg, a mi meglepi a
gonosztevőt, birájával szemben, forró tetten kapva; hanem a másik
perczben már helyébe szállt a megszorított fenevad dühe, s ádáz
hördülést taszítva ki véres ajkain, kirántá a kardját.

A küzdelem nem tartott egy villámlobbanásig. Illavay mind a két öklét
megragadta az embernek s egy facsarintásra kard és gyűrű az ő kezében
volt: mire a lefegyverzett férfi feldöntve egy széket kettőjük közé, oly
ügyesen és ruganyosan, mint a cserényen átszökő farkas, egy ugrással a
rondellába s a másikkal az ablakon keresztül az udvarra kilódult. A
kardcsapás, a mit Ferencz utána küldött, a rondella mennyezetéről
lecsüggő függönyben fennakadva, nem találta el a menekülőt.

Azzal Illavay egyszerre visszafordulva a szobába, s megforgatva feje
fölött a kardot, rivallá: «ki van hát még idebenn?»

De már akkor senki sem volt odabenn.

A silány Krethi és Plethi, a mint a vezérét az ablakon át menekülni
látta, törte magát egymás hegyén, hátán az ajtó felé, ott pedig
legelőször is a három öreg birák uraiméknak a keze közé jutott. Azok
vasemberek voltak. Mindegyik három kapitulácziót szolgált ki a
katonaságnál. Csak mindjárt az ablakon át dobálták le őket. Illavay
utánok rohant, s azután fölzendült a várudvaron a csatakiáltás, a
melyből az ő oroszlán ordítása hangzott ki, mint vezényszó. A tótparaszt
neki fordult a szabadcsapatoknak s elkezdte verni!


A «STELLA».

És az nem költői agyrém; az történelmi adat, hogy a tótok maguk verték
szét a panszláv szabadcsapatot. Olyan arany betűkkel felirandó
történelmi fénypont, mint a minő volt az, mikor Kapisztrán rongyos
emberei megverték a fényes török szultán hadait Nándorfehérvár alatt. A
szegény magára hagyott tót, vezér nélkül, fegyver nélkül, bottal,
kaszával, vasvillával verte ki az országból a minden szláv népeket egy
«vasgyűrűbe» foglaló csábítót.

A szabadcsapatban volt egy összetartó csoport, mely a vezér táborkarát
képezte; ez egy külön szövetség volt, a mit majd később még jobban
megismerünk. Ugyanaz a szövetség ez, a mely minden európai nagy háboru
alatt nyiltan üti fel a fejét, máskor csak lopva működik; de akkor
harczol. Hajdan Baklovagoknak hítták őket. A napoleoni hadjáratok alatt
a Németalföld és a Rhénus vidék volt a főtanyájuk; de beszáguldozták
onnan egész Európát, mindenütt magukhoz szedve a főtábortól elmaradt
marodeuröket, minden ország kalandorait, szökevényeit s szabadcsapat
czíme alatt, kerülve a nyilt harczot, zsákmányoltak szabadon, sarczolva
urat és parasztot. Ezek ragadták magukhoz a Szwornoszt beküldött
csapatjánál a vezérszerepet, s befészkelték magukat a gargóvári
kastélyba, úgy, hogy csak az ő híveik voltak a várban, a Szwornoszt
fegyveres hada a helységben tanyászott.

Legfőbb ideje volt, hogy Pálma segélyt kiáltson: «mentsen meg a
barátainktól».

Megtörtént: tervszerűen és szabályosan. Ezzel a tót néppel lehet
összebeszélni: nem fecseg ki többet, mint a mennyit egymásnak el kell
mondani. A délelőtti népgyülés csak arra való volt, hogy majd a «pap»
lázító beszédére – (a mi mindennapi imádság volt) s a szolgabiró
megjelenésére (az embernyúzóéra) a nép felzendül s egész csoporttal
tódul a várkastély udvarára: halálra keresve urat, magyart, szolgabirót.
Ezek a kiabálók pedig épen Illavay kiválasztott férfiai voltak, a kik
aztán az első jelszóra neki fordultak a dorong végével a meglepett
kalandoroknak s véresre vert fejekkel űzték ki őket a várkastélyból.
Szerencséjük azoknak, hogy jól tudtak futni. A rablóbandánál az a
szokás, hogy kiki magát védelmezi, nem egymást.

Egy gondolat alatt, egy riadás alatt, kirohant az egész horda a
dobogóhidon, átkozódva, káromkodva, – a megbajusztalanodott vezérrel az
élén; – nyomában a csépelő tótság. Hanem odakinn kezdődött azután az
igazi harcz. A lármakürt recsegésére előrohantak a fegyveresek
százankint s a piaczot elállták egész tömegben: szuronyt szegezve és
lövöldözve, s aztán akármilyen vitéz legyen is a paraszt: a puska csak
puska, a dorong nem sül el.

– Hát csak gyüljenek össze, annál jobban megverjük őket, hangzott fel
Illavay szava.

Pálma ott állt a rondella ablakában és onnan nézte a szép színdarabot. A
gróf kétségbeesetten járt fel s alá a teremben, mr. Cousinnak
könyörgött, hogy hozza ki a pisztolyait a szobájából s azután huzassa
fel a csapóhidat.

Pálma pedig gyönyörködött e látványban! Mennyire széppé tesz egy embert
az a villogó kard a kezében! Milyen más alak lett belőle egyszerre! A
Pan torsoból Achilles-szobor! Nincs már az arczon egy rút vonás sem; az
mind lelket hirdet. – Mily ösztönszerű bátorság, mily férfias hév,
nyugalom, tűz, együtt! – Parancsszavára a tömegek sorakoznak, az
ellenfél puskaropogása közül kihallik kaczagó megvetésének szava. A
golyók ott fütyölnek a feje fölött. «Cserebogarak!» oda se néz nekik. –
Most ő is jelt adat a hosszú pásztorkürttel, s arra a hegyek közül
három, négy helyről visszhangzó jel felel: «no most aztán hajrá!» az
erdőkben elrejtett csapatok minden oldalról előtörnek, a kalandor-csapat
elől-hátul megtámadva, eszét veszti, s fut, a merre még nyilást lát,
eldobál fegyvert, kalapot, hogy rá ne ismerjenek s menekül erdőnek,
bozótnak, a hány, annyifelé. Félóra nem telik bele s tiszta az egész
tér, a szétvert gyülevészt «zabi hore» ordítással üldözi a paraszthad,
messze az erdők közé.

Az az egy ember, a ki nem hadvezér, se nem hős, csak szolgabiró: polgári
hivatalnok: maga vezeti a harczot, közé is vág a karddal, a hol
ellenállásra csoportosul az ellen, s szétriasztja azt, mint héja a
csirkét. Nincs varázspálcza, mely olyan változást tegyen, mint az a kard
a kézben.

Pálma elfeledte a félelmet, a veszedelmet; ő csak gyönyörködött. A
donjon ablakából még a szavait is kellett hallania.

Az öregek nemsokára jöttek az elvett zászlókkal. Volt annak a hadnak
minden ötven emberre egy zászlója. Biz azokat eldobták. Vége volt a
hadjáratnak. Az egész hadjáratnak vége. A délczeg daliás alak feltartá
kardját az égre. Ilyen arczczal festik Hofer Andrást! Az öregek, kik
körüle csoportosulnak, leveszik kalapjaikat. Istenhez szólnak, ugy-e?
Pálma sóhajtása is az ő hálaimájuk közé vegyül. – Akkor ez a délczeg
férfi, mintha a hattyúlovagok eszményképe helyett megint vissza akarná
váltani mindennapi prózai alakját, eldobja kezéből azt a kardot s ruhája
oldalához feni a tenyerét, arczát olyan furcsa torzképpé fintorítva,
mint mikor a gyermek valami ronda tárgyba markolt bele.

De ez a csunya, nevetséges torzkép olyan szeretetre méltó volt, hogy
Pálma… mit tett volna, ha közel van hozzá?

Nem volt szüksége a tündérnek a légen át hívni, jött fel maga a hős
hozzá, nehézkes lépteivel, a mikért azzal szokták gúnyolni, hogy bizony
behorpad alattuk a föld.

Pálma kijött a donjonból s azt mondá atyjának:

– A nyomorultak szét vannak verve. Ez az «ember» összetörte őket.

Ennek az «embernek» valamit kellene mondani.

Cousin úr előre szaladt. Ő neki kellett a jó hírt legelébb meghozni.
Futottak a ficzkók, mint a nyulak. Hiszen gyáva had ez! Cousin úr régen
ki akarta őket innen veretni a vadászok segélyével, csak az uraság
iránti tekintet tartóztatta.

Most aztán a gróf is rájött, hogy milyen oknélküli volt az egész nagy
félelme. Hisz a hogy a szolgabiró kifüstölte ezeket a sehonnaiakat
innen, azt ő maga is megtehette volna: ha olyan nagyon «jó ember» nem
volna.

A veszély semmivé törpült; most már csak az volna az aggodalma, hogy
hova lett hát a Stella? Kinek a kezében maradt az a nagy dulakodás
közben? Nem taposták-e össze? Szemei azt keresték a földön, midőn
Illavay eléje toppant.

Ferencz a felhevüléstől jogosult szemrehányás hangján szólt a grófhoz:

– Gróf ur! Ön a legveszélyesebb rablóbandát fogadta be vendégül a
házába; jobbágyaitól félt: amazoktól várt védelmet. Most a jobbágyai
keltek az ön védelmére, azok szabadították meg önt és családját. Ezt a
népet önnek becsülni kell. Nem! Szeretni kell! Mondja meg ezt nekik.

– Valóban, nagy hálával tartozom, mondá a gróf. Meg fogom nekik
köszönni. Cousin úr, a pinczémet nyissa fel.

A gróf a rondellába akart lépni, hogy majd onnan tart diktiót. Egyúttal
a Stellának is utána nézhet, nem esett-e ott el?

– Nem úgy, gróf ur! (Illavay most parancsol a háznál.) Ne a pinczéjét, a
szivét nyissa ön fel. Menjen le a néphez s szorítson kezet minden
emberrel egyenkint. Soha becsületesebb emberek kezét nem szorította ön
meg.

– Megteszem, megteszem, mondá a gróf. Derék jó emberek. Hűséges
jobbágyok. Lemegyek közéjük.

És ment. De Illavay látta, hogy minden lépésnél keres a gróf valamit a
földön s a lábával minden fénylő üvegcserepet megtapint; olyan kicsinyes
volt a nagy dolgokban, mint a milyen nagyszerű a kicsinyekben. Illavay
kitalálta, hogy mit keres.

Mindenki eltávozott, csak ő maradt Pálmával egyedül.

Illavay a bal kezét, a mit ökölre szorítva tartott, mosolyogva nyujtá
Pálma felé.

– Nézze, grófnő, az egész tusakodás alatt a kezemben tartottam ezt a
gyűrűt.

Tehát csak félkézzel harczolt, a másik öklét elő sem vette.

Pálma arcza visszaadta a mosolygást. Szép, tündérekhez illő mosoly volt
az, a kik azért mosolyognak, hogy virágbimbókat csaljanak megnyilásra
vele.

– Én kérem önt, hogy tartsa meg ön ezt a gyűrűt.

Most aztán eltünt a mosoly Ferencz arczáról.

– Anyjának talizmánját? mondá szomoruan.

– Nem ajándékba adom. Azzal önt nem szabad senkinek megsérteni. Cserébe
adom – azért a gyűrűért, a mit ön az órazsinórján visel.

Az volt a visszautasító menyasszony jegygyűrűje. Illavay ott hordta azt
a mellén, mint a hogy viseli az ember a két tenyerén a két M betűt, a mi
azt jelenti, hogy: «Memento Mori». És jó azt mindennap látni. Ezt a
kevélység-lerontó jelvényt.

– Ez pedig az én talizmánom; szólt mély, halk hangon.

– Tudom: azért kérem «cserébe».

Az a kifejezés, a mi e szónál Illavay arczán elborult, valóban olyan
volt, a melytől az a vastag lárva a lélek előtt, ez a durva, idomtalan
arcz – megszépül: fölségessé idomul át; oly valami az, a mi még a néger
fekete arczát is világossá teszi: az elfojtott férfikeserv
léleklobbanása. Ebben bűbáj van, mely magához ragad és megigéz.

– Grófnő, mondá olyan hangon, mint a harangszó utóringása. Ez a gyűrű
nekem többe került, mint a mennyit a Golkonda minden gyémántja ér.

– Tudom. Keservekbe, a miknek nincsen ára! sietett a grófnő sebesen
kiegészíteni a mondást.

– S ezt a gyűrűt nekem a lábamhoz dobták.

– Szerencsétlen volt, a ki azt tette!

– Szeretett, a míg nem ismert, s jól tette, hogy kimondta, mikor
megtudta, hogy nem igaz.

– Ön fél, hogy ezt a gyűrűt még egyszer ilyen áron fogja
visszavásárolni?

– Tudom azt.

– Miért sért meg engem?

– A grófnő most álmodik.

– Akkor álom az egész életem! Egész hajadonkoromig arra neveltek, hogy
soha ne lássak férfit; s mikor aztán egyszerre betaszítottak a világba,
azt mondták: itt van egy sereg «beszélő majom», a kik közül egyet ki
kell választanod, hogy szerencsétlenné tedd élte világáig! Én is mondtam
magamban, hisz ez csak álom! Hát az is álom volt, hogy egyszer elém hoz
a sors, nem! Én hiszek Istent! Imáim hozták elém. Egy férfit. Nem tudok
mellé más nevet adni. Férfit. Hát ez is álom volt? Nem láttam-e őt itt –
és ott – és amott – egyedül, egymagában, egy pokol ellenében védelmére
kellni annak, a ki tehetetlen, mert alszik, álmodik? Nem láttam-e azt a
gyönyörteljes tüneményt, a mi most is betölti egész lelkemet, hogy
reszketek miatta!

Ferencz szomorúan mosolygott. Hisz itt van a veszélyes tévedés! A leány
oly pillanatban látja a férfit, a mikor az egy hős szerepébe jutott; a
bámulat bearanyozza annak alakját s azt hiszi, hogy ez a káprázat:
szerelem. Aztán mikor lemegy a nap, az aranyozás eltünik: a szobor
rozsdás és fekete.

Hallgatott.

– De nem! Szólt Pálma. Ez nem volt álom. Hát «ő» nem árulta-e el magát?
A férfi. Hisz mi baja van azzal a szolgabirónak, hogyha egy contest egy
őrnagy megcsókol? Ki adott neki jogot arra, hogy e csók helyett egy
ökölcsapást adjon egy katonának! egy biró! egy tisztviselő? Hogy
kifacsarja annak a kezéből a kardot s szétverjen maga körül mindenkit, a
ki e jelenetnek szemtanuja mert lenni! Hát «mi» jogosította őt fel erre?

Illavay homlokára ütött az öklével, hogy így rajtakapták valamin, a mit
nem lett volna szabad elárulni soha.

Pálma most kaczagni kezdett, dévajon, pajkosan, mint egy gyermek.

– Haha! ön «mindent» kérdezett: s most azt akarja, hogy ne válaszoljanak
rá.

– Grófnő, szólt Ferencz komolyan. Gondolja meg, hogy mi vagyok én! és mi
ön?

– Ön egy férfi, és én egy leány. «Jobb» neveinket nem tudom.

– Gondolja meg, hogy minő távolság van közöttünk!

– Távolság? szólt Pálma keserűen. Az igaz. A leány egy lehanyatló család
utolsó elátkozott sarjadéka; a kinek azt mondják, mikor a gyémántjait a
hajába tüzik: «ez a te szegénységed! Ragyogó koldus vagy». A férfi pedig
egy nagy úr, a ki maga keresi meg a kenyerét, s nem könyörög sem
embertől, sem sorstól soha. De hát hisz azért vagyok én a kérő; önhöz, a
ki olyan magasan áll fölöttem, azért az én dolgom a kérés, hogy felejtse
el emberen kívüli származásomat, hogy azok közül való vagyok, a kik
aranyat esznek és gyémántokat és keserű dicsőséget és megátkozott
örökségét hazajáró kisérteteknek, s ha ez elfogyott, akkor éhen vesznek;
hogy oszsza meg velem azt az édes kenyeret, a miről dajkám mesélt
valaha, hogy van egy «kakastéjjel, varjuvajjal sült» kenyér, a mit a
szegény ember visz haza a gyermekeinek. Oh én az ilyen kenyéren elélek.

Illavay meg volt rendítve. A leány szavaiból a keserűség igaz
szenvedélye beszélt. A leánynak hitt; csak ő maga magának tudott volna
hinni!

Félrefordítá arczát s kezét nyujtá Pálmának; de e kézszorításban
egyúttal a gyűrűt is visszaadta neki a Stellával.

– Ön tehát nem adja nekem azt a gyűrűt – még cserében sem? – szólt Pálma
szomoruan. Jól van! Hát tartsa meg addig, a míg érdemes leszek rá! Én
meg fogom azt szolgálni.

Ferencz most egyszerre egész arczával odafordult Pálmához, egészen közel
hozzá, szem szembe nézve.

– Látott-e ön valaha a világon nálamnál rútabb férfit?

– Az nem igaz! kiálta Pálma indulatosan s egész szenvedélylyel, mely már
a haraggal ittasult; átölelte egyszerre azt a bozontos fejet s egy
csókot égetett az ajakára, egy valódi, édeslángú, szívig lövő csókot, s
azután elfutott onnan; a liliomarcz piros volt, mint a rózsa.

Ferencz ott maradt egyedül: reszketve, mint a gyermek, a ki kincset
talált. Mi történt vele? Csakugyan szeretik őt itt? Hitvesi hűséggel,
hajadoni vágygyal, vad alakján belül rejtőző lelkéért? vagy talán
tündércsók volt ez; arra való, hogy a szellemek órájában kóborló
férfinak a lelkét kicsalja? a villi csókja, a ki szép kisértetalakját
hozzátapasztja a férfihoz, míg ölelésével halálra szédíti.

De ez igaz volt.

A szó hazugság, a beszéd álom, de a csók élő lény.

Vissza lehet kérni a jegygyűrűt, a fogadást, az esküt; de a csókot nem
lehet visszakérni.

A csók a sphinx talánya, a mi meghazudtolja az egyedüli tudományt, a
mathesist. Mi az: «egyet az egyből ha kiveszünk = lesz kettő?» – A csók.

Ferencz metamorphosison ment keresztül.

A torztükör nem gunyolhatta őt többé saját arcza előtt: mint álom
csalkép, ott lebegett a csókadó tünemény arcza, mely azt mondta: nem
igaz! nem vagy rút! Én látlak! Szeretlek. Olyan vagy.


EGY A «BESZÉLŐ MAJMOK» KÖZŰL.

Illavaynak legjobb volt most a gróf után sietni le az udvarra.
Polycrates nem volt jobban megijedve a szerencséjétől, mikor a gyűrűjét
visszakapta, mint ő. Eszébe jutott, hogy a grófot leküldte az udvarra, a
parasztoknak üdvözlő szónoklatot tartani. Ha az most abban a könnyű
öltözetben ily felhevülten áthűti magát, még megbetegszik s meghal:
akkor aztán bizonynyal ő rá marad a leánya. S ez megint az ő lelkét
terheli.

Cseléd nem volt sehol az egész palotában, az mind odalenn volt most
bámulni; Illavaynak nem volt mit tenni mást, magának felkeresni a gróf
nyusztbéléses kaftánját s levinni utána az udvarra. A gróf nagyon meg
volt hatva e gyöngéd figyelmesség által. Valóban a gondolatját találta
ki ez a szolgabiró. A míg ott az udvaron háromszáz parasztnak a kérges,
izzadt tenyereit szorongatta, folyvást azon járt az esze, hogy most neki
ettől a megerőltetéstől okvetlenül tüdőgyuladást kell kapnia.

– Nem mondtam valami kompromittáló dolgot ezeknek a tisztelt embereknek?
Kérdé Illavaytól. Azt hitte, hogy ez azóta mindig azt hallgatja, hogy ő
micsoda válogatott szónoklatokat bocsát közre a parasztok előtt.

– Legyen nyugodt a gróf. Azokért, a mik ma itt történtek, én felelek
meg. Nem volt ennek a mai csetepaténak semmi politikai szine. Ezt a
zagyva csőcseléket egy minden országban kipéczézett kalandorbanda szedte
össze; a kiket ma itt szétvertünk, holnapután Németországban vagy
Oroszországban kezdik ujra a garázdálkodásaikat; nincsen ezeknek
hazájuk.

Ez a felvilágosítás nagyon megnyugtatá a grófot.

– Tehát valósággal rablóbanda volt ez.

– Több tagját volt szerencsém már közelebbről tisztelhetni. A vezérük
háromszor volt a kezem között; mindannyiszor el tudott menekülni.
Veszedelmes egy kalandor. Francziaországban négyszer tört ki a
börtönből. A grófnak régen meg akartam már mondani, hogy palotája
műkincseinek a híre a külföldön is el van terjedve, még pedig olyan
körökben, a mik nagy műbarátok, de nem szeretnek pénzen szerezni. Az a
szerencséje, hogy olyan nép között lakik, a melynél nem élhetnek a
rablók. Ezek közt nincs orgazda; hanem túl a Vágon már egész falvak
vannak, a miknek minden lakosa vagy zsivány, vagy orgazda. De ide azok
nem merik tenni a lábukat: magától a néptől. Nem kell ennek csendőr,
elfogja a rablót maga is, s nem fél a lövöldözéstől. A gróf házát úgy
őrzi ez a nép, mint egy tábor.

– Derék emberek. Meg is köszöntem nekik. Mindenkivel kezet szorítottam.
Nem volna jó egy kis remunerácziót osztani szét közöttük?

– Ne tegye azt a gróf. Ez a nép szegény, de nem alacsony. Nagylelkű ez!
Hiszen emlékezhetik rá a gróf, hogy a mult nyári és őszi munka alatt,
mikor a robot megszüntével sok földesúr zavarba jött a rögtön nem
pótolható cseléd- és vonómarha-hiány miatt: a gróf jobbágyai
összebeszéltek s minden uradalmában elhatározták, hogy még az idei
munkát elvégzik a volt földesuruk földein, s betakarítottak,
fölszántottak mindent ingyen, fizetés nélkül, mikor már nem tartoztak
vele. Emlékezzék rá vissza a gróf.

A gróf ugyan furcsán emlékezett erre az adatra. Neki a gazdatisztjei a
tavalyi mezei munkák fejében ama nevezetes ethnographiai adat krónikája
helyett roppant nagy rubrikáit szolgáltatták át a kifizetett gyalog- és
szekeresnapszámoknak. Már most melyiknek van igaza?

– De ha örömet akar a hiveinek szerezni a gróf, mondá Illavay, hívja be
a házába az előljárókat s ültesse őket az asztalhoz.

– Én is erre gondoltam. Igaza van. Szemelje ki kérem, a kiket meg kell
hívnom, s invitálja be a nevemben. Azt a Veszpillót ki ne hagyja.
Hatalmas öreg. Milyen eloquenter beszéli a deák nyelvet.

– Nemcsak beszéli, de írja is. A gróf a század egyik legnagyobb
nevezetességét bírja az uradalma területén: az utolsó latin poétát. Ez a
vén paraszt egész kötet verseket írt valaha, miket egy tudósunk fedezett
fel nála. Majd előkeresem a gróf könyvtárából a Tudományos Gyüjteménynek
azt a kötetét, a melyben e rendkívüli tüneménye a népműveltségnek
ismertetve van.

– Tehát meghívja a tisztelt parasztokat egy kis barátságos lakomára fel
az étterembe, s magam præsideáljak ott, ugy-e?

– Nem, nem gróf úr; az a jámbor embereket nagyon feszélyezné. Ámbár az
iménti vendégek után csupa rehabilitatio volna az ősi étteremre nézve,
ha ilyen tisztességes vendégek ülnék körül az asztalt; hanem ezek jobban
fogják magukat érezni, hogy ha a gróf idelenn a csatárteremben
telepedteti le őket egy egyszerű parasztcselédfőzte lakomához s csak
akkor jön le maga közéjök, mikor már részt vettek a jóból s meghallgatja
a szép áldomásaikat s aztán egyszer poharat koczint velük.

– Nagyon helyes. Ön jól ismeri az embereket. Tehát ön meghívja a
tisztelt jó embereket s a nevemben rendelkezik a cselédjeimmel, hogy
minden jóval ellássák. A Veszpilló az alatt bizonyosan latin
distichonokat fog készíteni, azokat majd meghallgatjuk. Azalatt mi is
hármacskán megebédelünk odafenn. Azt a bizonyos lakomát a tisztelt
haramia urakkal, mi mind a hárman csak végignéztük: ön sem evett egy
falatot sem.

– Nem volt kedvem ilyen emberekkel egy tálba mártani. Azonban én nekem
most még nincs időm az evésre gondolni.

– Hogyan? Ön nem éhes? Pedig már három óra.

– De előbbre való feladat vár rám. Ennek a mai csatának sebesültjei is
vannak; azokat addig is, míg holnap a székvárosból kihozathatjuk a
megyei főorvost (az sem bizonyos, hogy otthon van-e), valami ideiglenes
ápolással el kell látnom.

– Önnek ez is a hivatásához tartozik?

– Miután a járás-orvos elment a hadsereggel tábori orvosnak, rám hagyta
a patikáját, azt most én hordom magammal, mint Dulcamara s holmi goromba
bajnál én is kötözök, kuruzsolok: volt gyakorlatom benne; falun nem
lehet mindjárt orvost kapni. Kérnék legelébb is kötelékhez való
vászonnemüeket.

– Oh azt majd ad a leányom. Ő tudja, honnan kell azt venni. Menjünk ő
hozzá.

Temetvényi maga segített Pálmát fölkeresni, a ki sokáig nem tudta
megérteni, hogy miért titulázza az atyja a szolgabirót doctor úrnak?
Mikor aztán megtudta, hogy sebesültekről van szó, a köny kicsordult
szeméből.

– Istenem! Miattunk vérzenek mások! Tán el is vérzenek? S nekünk nincs
orvosunk. Ugy-e, megengedi ön, hogy vele menjek és segítsek önnek?

– Mit gondolsz? Pálma! szörnyedt fel Temetvényi, egy fiatal leánynak
való feladat-e ez?

A leány nagyot sohajtott.

– A kolostorban még fiatalabb voltam; s az apáczák betegek és sebesültek
ápolásával foglalkoztak: ott ez nekem mindennapi feladatom volt.

A gróf egy szót sem szólt többet. Ez a szemrehányás elevenjére talált.
Kikotródott a szobából: «én addig ájtatoskodni fogok magányomban».
(Azaz, hogy szükségét érezte a mosdó szekrényéhez menekülni háromszáz
paraszt tenyerével való érintkezés után.)

Pálma azt tehette, a mit akart. Illavaytól nem kellett kérnie
beleegyezését; annak már ő parancsolt. Az első csókkal megkoronázta
magát a nő királynénak. Illavay sebköteléknek való vászonrongyokat kért
tőle. Előkelő uraságnál viselt rongyok nem hevernek. Pálma elővette
saját legfinomabb patyolat gunyáit, s ártatlan naivsággal odaadva
Ferencz kezébe az öltöny egyik, hímezett szegélyét, maga az ollóval
hosszú pólyákat hasogatott belőlük.

Azután Illavay szánjára felültek: ők ketten elől; Ferencz hajtotta a
lovakat, hátul ült a kocsis, meg a hajdu, a kinél már fel volt jegyezve
minden házszám, a hol sebesült fekszik. Nem volt nagy szám; nem is
súlyos sebesültek, többnyire lövésseb, a mit ideiglenes vérelállító
kötéssel kell ellátni. Az egykori apácza-növendék nem borzadott azoktól.
Ügyes, gyakorlott kézzel segített Ferencznek a rögtönzött műtétben. És
minden pólyával, a mit körülcsavart, az ő lelkét kötözte meg jobban s az
ő szivének nagy sebén állította el a vérzést.

Késő este vetette őket vissza a kastélyba. Egészen derült kedvük volt; a
minek egyik oka az lehetett, hogy egyetlen aggasztó kimenetelű
sebesülési eset sem került a kezeik alá. Talán egyéb oka is volt. A gróf
bizony nem várhatta őket vissza. Odaült az ebédhez, ő az asztalfőn, a
tulsó végén az asztalnak mr. Cousin. De m. Cousin megtartotta annyira az
etiquettet, hogy a míg az uraságok meg nem érkeznek, az ételhez ne
nyuljon. Végre megjöttek. Pálma derült kedélyben volt; megcsókolta az
atyját: «Nincs semmi nagyobb baj!» Ferencz is megvallotta, hogy de most
már igazán és komolyan megéhezett. A gróf mentette magát, hogy «bal
kézzel» várta őket. «Ne félj semmit, mi utolérünk még: ma úgy fogunk
enni, mint a farkasok.» Ezt Pálma mondta, a ki úgy szokott enni
rendesen, mint az esti lepke. S szavuknak álltak. Mintha versenyeznének,
úgy bántak el a felhordott ételekkel. Pedig Pálma közben még beszédes is
volt.

A szegény sebesültek nagyon jó kedvű emberek; azok száz meg százféle
tréfás adomával mulattatták ápolóikat a sebészi kezelés közben: hogy
bántak el a futó ellenséggel!

Ezeket mind sietett Pálma elmondani az atyja előtt; dehogy engedte
Ferenczet szóhoz jutni. Ha az indult neki valami eset előadásának, a
maga lassú, leptető modorában, kikapta szájából a szót s hogy az ne
beszélhessen, megkinálta az előtte levő tállal. Hallatlan eset az, hogy
a Temetvényiek éttermében a ház egyetlen leánya kinálja a vendéget az
előtte levő tállal, a mit az inasnak kellene körülhordani! Hanem hát
rendkívüli időket élünk!

Azt is meg kelle érnünk, hogy az alsó traktusból, a hol a tisztelt
vendégek jó kedve már vígsággá nőtt meg, egy soktagú küldöttség jöjjön
fel, minden bejelentés nélkül, átadni az egész volt jobbágyság üdvözlő
jókivánatát egy fényes áldomásban, a mit a Veszpilló készített most
hevenyén, latin hexameterekben és pentameterekben.

Rendkívüli dolog; de egészen megérthető.

– Halljuk a szép szót.

A Veszpilló leirta az egész hősi ütközetet, a mi ma e helyen lefolyt.
Vergilius «Arma, virumque cano» költeményével vetekedett az, különösen
egy tekintetben, abban, hogy nem akart vége szakadni. A latin nyelven
költőknek az a prægnans jellemvonásuk, hogy nem tartják elégnek a
nektárt szürcsöltetni a kegyes olvasóval, le is akarják vele itatni; de
meg is akarják benne füröszteni; de úszni is kell neki benne, s jó
szerencse, ha elengedik neki a belefulasztást.

Ezúttal a felolvasott poéma a legrendkívülibb módon lett bevégezve. A
dactylusok pattogása közben nagy riadal támad odakünn a folyosón.

«Itt hozzák! Megfogták! Fel kell akasztani!»

Egy neki pirult nagy szál legény keresztül töri magát az üdvözlő
deputátión s dehogy kiván «csés jó estét», azon kezdi, hogy «megfogtuk a
szwornosztok vezérét!»

De már ez olyan szó, a miért meg kell szakadni a pentameternek a
cæsuránál, annyival is inkább, hogy a beköszöntő legény egy kötélnek a
végét tartja a kezében; ráhurkolva a fogolynak a nyakára, a kit ketten
hárman taszigálnak befelé erővel.

Pálma e szóra, hogy elfogták s itt hozzák a rablóvezért, önfeledten
ugrott fel a székéről s odafutott Illavay mögé: ösztönszerüleg ott
keresve a védelmet.

Illavay is talpra ugrott. Ez jó fogás, ha ezúttal el tudták fogni
Zsiborákot; többféle tekintetből.

De milyen nagy volt azután mind hármuknak a bámulása, mikor a lámpafény
elé hurczolt alakot megpillanták.

Dehogy volt az a Zsiborák! Ugyan ki lett volna más, mint a szerencsétlen
Opatovszky-ivadék.

Soma úrfi volt biz az a hadi-fogoly; de minő felvonulási pompában!
Fejébe nyomva egész a szeméig a fehér báránybőr süveg. Azután volt rajta
egy piros dolmány. De hol vette ezt a piros dolmányt? Hát úgy szerezte,
hogy kifordította a honvédatillát, annak piros volt a bélése, úgy vette
fel. Úgy nézett ki igazán, mint egy nagy majom.

Csak Illavay ismert rá.

Oda is rohant mindjárt hozzá: széttaszigálta az őt fogva tartó
parasztokat.

– Megbolondultatok-e? Hisz ez az én öcsém! A földesuratok fia. A Kornél
úrfi. Oldjátok el mindjárt a kezeit!

No ez szép első bemutatás a Temetvényi-család előtt.

– De hát minek kötöztétek meg, ti ostobák?

– Hát minek mondta, hogy ő a szwornoszt vezére? mondá duzzogva a kisérő
legény.

Akkor meg Soma úrfira förmedt Ferencz.

– Hát miért adta ön ki magát a szwornoszt vezérének?

Az csak nézett egy darabig, mint a sült hal; még mindig azt hitte, hogy
megeszik. Egyszer aztán, mikor meggyőződött róla, hogy csakugyan az
urabátyja az, a ki ott áll s a kezeiről lehullottak a kötelek, rákezdte
nyomoruságos, siralmas hangon:

– Azt hittem, hogy ezek is szwornosztok! Kedves urambátyám, ne engedjen
felakasztatni!

Erre a szóra egy hangos kaczagás csendült fel a szobában. Pálma nevette
el magát. Nem lehetett azt megállani: ezt a beszélő majmot látva.

Arra aztán minden jelenlevő ember kaczagni kezdett; utoljára a fogoly
maga is: ő is beszélt, az elfogói is beszéltek, s a sok összevissza
tanuvallomásból utoljára kiderült az egész konfuzió.

Soma úrfi hazafelé térő szándékában, nehogy a honvédattila elárulja
kilétét, kifordította azt s a bélésével kifelé öltötte fel. Útközben
aztán szembe találkozott a mellékutakat őrző parasztokkal. Azokról azt
hitte, hogy a panszláv szabadcsapat csatárai s már messziről kiáltozott
nekik, hogy ő is a szwornoszt vezére; aztán nyakon csipték, megkötözték,
idehozták; jó szerencse, hogy valami fán ott nem felejtették.

Illavay igazán haragba jött. Kikergetett a szobából minden parasztot. –
No ez szép bemutatás! dörmögé Soma fülébe. Nem is mert Pálma felé nézni.
A grófnő a zsebkendője szegélyét harapta a fogai közé, hogy a nevetését
visszafojtsa.

– Kérem, háznagy úr, szólt Illavay.

– Monsieur Cousin! mondá a gróf.

Melyikre hallgasson a megszóllított.

– Legyen olyan jó, adasson más öltözetet az öcsémre, szólt Illavay.

– Tétessen egy terítéket az asztalra Opatovszky úrnak, mondá a gróf.
Szegény. Ki van fáradva; előbb hadd regalirozza magát.

– De ilyen jelmezben csak nem ülhet az asztalhoz! dörmögé a nagybátya.

Az igaz, hogy furcsa jelmez volt; a kifordított kabát, ez is
meghasogatva a czihertől, meg a goromba paraszttenyerektől; térde,
könyöke csupa sár.

– Nem tesz semmit, mondá a gróf nagy kegyességgel. Egy Opatovszky
bármilyen helyzetben és öltözetben is mindig Opatovszky marad. Csak
üljön ön az asztalhoz. Örülünk, hogy szerencsénk van.

Soma úrfinak választani kellett, hogy melyik tanácsot fogadja meg. A
szép piros felszelt sonka ott mosolygott az asztalon; a palaczkból
öntött bor olyan szépen mondja, hogy «glukk, glukk, glukk»; eh mit,
átöltözni, megmosdani, kikefélkedni azután is elég idő lesz: ő bizony
megfogadta a jobbik tanácsot s levágta magát a készen álló székre s
hozzálátott két kézzel a közel talált enni-inni valóhoz: nem törődve
vele, hogy mosolyog-e nagyon az ő ágról szakadt alakján az a fehér
alabástromarcz?

Mikor ily hamzsolva evett, akkor tökéletes majomhoz hasonlított.

Ideálja volt azoknak a «beszélő majmoknak», a kik közül Pálmának egyet
ki kellett választania, hogy azt szerencsétlenné tegye. Nem kellett
messze mennie. Ez volt a legszebb példány belőlük.

És Illavaynak megragadt az emlékében az a mondás:

«Egy Opatovszky bármilyen helyzetben és öltözetben is mindig Opatovszky
marad».

A majmok pedig szoktak maliciózusok is lenni.

Az előre látható volt, hogy Soma úrfinak ezen a vidéken nem lesz
maradása a fentebbi casus után. A kivel csak összejön, mind azt kérdezi
tőle, hogy hol a piros uniformis? Nincs is más neve, mint a
«szwornoszt-vitéz». Illavaynak gondoskodni kellett róla, hogy valahová
jó messzire elvigye, a hol még a viselt dolgainak hirét nem hallották.
Az egész országban volt még egy város, a hol a múzsák csendesen
meghúzhatták magukat. Mint tudva van, a főtanodák szüneteltek: a
debreczeni kollégiumban országgyülést tartottak, s a nagyenyedi
kollégiumban az oláhok prælegálták a jus naturæt. De még Pozsonyban
lehetett találni akadémiát, a hol olyan fiatalemberekkel, a kik nem
váltak be katonának, odahaza meg terhére voltak a háznak, el lehetett
csavarogtatni egy-egy semestrist, sub titulo juridicai cursus. No az is
szép «jus» lehetett, a mit ott tanítottak. Mikor az összes törvénykönyv
darabokra volt már tépve. Hanem azért az öreg professorok csak fölmentek
a kathedrába, s a diákok csak megitták a maguk sörét a commercen s ezzel
fönn volt tartva a normális állapot.

Ide hozta el Soma úrfit, asseclástul együtt a nagybátyja Természetesen
itt is a professorhoz adta be szállásra.

Hanem a kópé diákok ott is kifogtak rajta. Valahonnan megtudták, ha más
nem, Koczur barátunk beszélte ki, hogy micsoda hős-tetteket vitt véghez
a hadjárat alatt. Rajta száradt a szabadcsapat-vezér czím.

Pozsony pedig abban az időben a császári csapatok pivotja volt és
egyúttal központja a magyarországi dolgokkal elégedetlen mágnásoknak.

Soma úrfit addig csufolták, a míg az lett belőle, a minek csufolták.
Egyszer csak kap Illavay egy levelet Koczurtól, hogy megint lettünk ám
valamik! az akadémia falát megkentük hájjal, hogy egyék meg a kutyák,
magunk pedig felcsaptunk gróf Török szabadcsapatjába volontérnak, vissza
is vettük a régi Opatovszky Kornél nevet. S most vigyázzon aztán már
urambátyám a nyakára, hogy a markunkba ne kerüljön, mert ha a minap föl
nem köttettük, mint hazaárulót, majd felköttetjük most, mint rebellist.

«Bolond lyukból bolond szél!» mondá rá Ferencz. «Majd onnan is
elszaladtok ti, mihelyt megérzitek a kolbász-bűzt.»

Nem gondolta meg, hogy bolondoknak áll a világ.

Már ide nem mehetett utána, hogy visszahozza. Engedte futni a futó
bolondot.

Különben maga is félig-meddig bolond volt már. Egy pár szép méla szemnek
a bolondja.


MIBEN NAGYOK A NŐK?

Pálma tudott valamit, a mi Illavayt legközelebb érdeklő titok volt.
Valósággal nem is volt az titok, mert többen is tudták és Ferencz maga
is megtudhatta volna, ha a sértett szív olyan büszke nem volna, hogy a
gondolatnak megtiltsa azt, hogy szóvá változzék. Ha a legelső
ismerősétől kérdezte volna, az megmondta volna neki, de hát nem
kérdezte.

Ennek a nagyon érdekes titoknak a folytán Pálma rögtön az utóbbi
események után levelet irt valakinek. S attól legrövidebb időn meg is
kapta a választ.

Gyönge violaszínű volt a papir, a melyre az volt irva, jelvényül a
szögletén egy gyászfecskével. Nőkéz irása volt. A tartalma különben
úgyis rávallana asszonyszív eredetére.

«Nagy örömet okozott nekem a grófnő bizalmas közlésével. Senki a világon
nem óhajtja jobban és igazabban mint én, hogy «ő» boldog legyen. A
lelkem megvigasztalódik annál a gondolatnál, hogy a mi rám nézve
elvesztett kincs, annak az értékét egy magas lélek felismerte.

Jól találta a grófnő a kérdést. A nőknek a csekélységekben van az
erejük. Az ő tanulmányuk az, hogy milyen a férfi, a kit szeretnek, a
hétköznapi életben? S én ezt egy időben sokat tanultam.

A férfi, a kiről mi egymásnak beszélünk, a legrendkívülibb jellem, a kit
nagyon keresztül kell ismerni, hogy ellenmondó vonásait
összeegyeztethessük. Együtt lakik benne az erő a gyöngeséggel. Bátorsága
megrendíthetlen a halálveszélylyel szemközt; hanem ha egy poharat el
talált törni, azt eltagadja a gazdasszonya előtt; fél, hogy megszidják.
Nincs olyan ellensége, a kinek hétszer egymásután meg ne bocsásson, de
az iránt, a kit szeret, engesztelhetetlen. Sem embertől, sem sorstól nem
jöhet rá olyan csapás, a mi kedélyét megkeserítse; de attól, a kit
szeret, egy elmulasztott tekintet, egy rosszúl választott hangja a
kimondott szónak képes szivéig sérteni. Azt azután elhordozza, és nem
panaszkodik, hanem az arcza beszél róla, hogy szenved. Oh mennyit tud
beszélni ez a durvának látszó arcz! A ki annak a hieroglyphjait
megismerte, úgy olvashat belőle, mint a könyvből. A nagy dolgokban
engedékeny, a kicsinyekben követelő. S az ilyen kicsinységekben van a
nők hatalma, a kik szerettetni akarnak.

Elmondom önnek, grófnő, tapasztalataimat.

Ő egész lelkével átadja magát annak, a kit szeret s a féltékenységet nem
ismeri. Azt mondá egyszer: «a ki félt, az megszünt becsülni először a
nőt, azután önmagát». Azonban önmaga iránt bizalmatlan, s még inkább
azzá kellett lennie a miatt, a mi közöttünk kettészakadt. Ezt a
bizalmatlanságot valahogy ki kellene lopni a szívéből. Csak lopni: mert
ha észreveszi, hogy utána lesnek, még mélyebben elrejti. Legelőször is a
külsőségeken kell észrevennie, hogy gyöngéd figyelem jő eléje fele útra.

Az ilyen külsőségek bagatellenek látszanak; de összeségükben mégis
olyanok azok, mint az arab regékben a «telli»: egy erszényke
kavicsokkal, tollakkal, virágokkal, bogárszárnyakkal, magokkal,
csigákkal megrakva, a miknek összeségéből mégis azt az izenetet olvassa
ki, a kinek adják, hogy szeretve van.

Hát legelőször is kezdjük a viseleten. Az öltönyökben «ő» a kék színt
szereti, annak minden árnyalatát; de leginkább az olyan ibolyakéket, a
minő e levélpapir színe. Azonkívül türheti a fehéret és a feketét s a
határozatlan színeket. Hanem a piros színt gyülöli minden asszonyi
viseleten. Még a rózsaszínt is: az a kaczérság színe; a sötét
császárpiros és bordeauxszínektől egyenesen irtózik. A hajviseletnél nem
igen szereti, ha a nőnek hunczutkája van. Leginkább tetszik neki, ha a
két első hajtekercs be van fonva s aztán a fülön alól leeresztve s úgy a
kontyra feltüzve. (Nem nevet ki a grófnő, hogy ilyen apróságokkal
fárasztom?) Ellenben csípős és udvariatlan tud lenni az olyan nő iránt,
a ki féloldalt viseli a hajválasztékát.

Az ételeknél is szeszélyei vannak. A vajat nem türheti semmi ételen s a
min valami czukrot érez, azt bűnbánat neki megenni. Hallal, rákkal el
lehet őt kergetni az asztaltól. Ellenben a «kálvinista koszt»-nak nagy
barátja.»

(Itt egy egész szakácsművészeti tárgyalás következett, mely külön
papirra volt irva, arra levén szánva, hogy azt a levélolvasó úgy sem
fogja az elefántcsontszekrénykébe elzárni, hanem kiadja a szakácsnak
tanulmányozás végett. Fölöttébb nevezetes okmány! Gyönge oldalunk ez:
férfi nemnek. Emlékezünk a másodszor nősült férj adomájára, kinek az új
nő sehogy sem tudta eltalálni a szája ízét: mindig azon sohajtozott,
hogy ezt a «megboldogult» máskép csinálta, míg egyszer véletlenül
megkozmásodott az étel, akkor aztán megnyerte a tetszését: a
megboldogult ilyenhez szoktatta.)

A grófnő mosolygott is eleget, mikor a titkos utasításoknak ezt a
csatolványát végig olvasta. Milyen furcsa a férfi!

«Nagyon lehűti a tiszteletét a nő iránt, ha ezt szivarozni látja,
ilyenkor szerető helyett jó pajtást lát benne». Folytatá a levél.

«Bántja a pompa. Ellenszenve van minden iránt, a mi fényüzés; azt mondá:
jobb volna nekünk, ha üveges hintók helyett a gazdasági gépeket
szaporítanók el az országban s igen sok főúr jól tenné, ha
selyemszőnyegek helyett a kötelezvényeivel húzatná be a szobája falait.
Egy pompásan felcziczomázott teremben úgy érzi magát, mintha egy idegen
csillagzatba jutott volna bele.

Hanem ezek hát mind csak ízlési bizarrságok, külsőségek, a miket egy nő
megfigyelhet, el is mellőzhet; ha tetszik, simogathatja, – ha nem
tetszik, ellenkezhet velük. A kedélye nehezebben kitanulható. Erősen
kifejlődött benne a függetlenségi érzet, és ennek a tökéletes ellentéte:
a szolgálati készség. S hol van e kettőnek a harmóniája? Szereti
szolgálni azt, a ki nálánál gyöngébb: a népet, a szegény népet; de nem a
hatalmat, a ki parancsol és jutalmat oszt. Rabja tud lenni egy vén
cselédnek, egy makacs gyermeknek, de nem azoknak, a kik koronát
viselnek. Azért fél az olyan nőtől, a kit erősnek, uralkodó jellemünek
ismer, mint a gyermek a mostohájától; de egész valójával csügg az olyan
nőn, a ki rábízza a sorsát, mint édes apa egyetlen gyermekén.

Nehéz őt megnyerni; de nehéz elveszíteni.

A társalgásban eleinte hallgatag, szófukar. Vannak tárgyak, a mikbe bele
nem szól. Sport, vadászat, tánczvigalmak, párbajok, mendemondák úgy
leperegnek körülötte, hogy ha kérdi valaki tőle, miről beszélnek? azt
mondja, «nem tudom». Sok idő kell hozzá, a bizalom megnyerése, a
rokonszenv biztos találkozása, míg e hallgatag, gunnyasztó szárnyait
kiereszti és fölrebben. Akkor aztán repül. Szárnyai fényes régiókban
járnak! Ha majd egyszer a grófnő, ősvárának romjai között járkál vele,
távol a profánus világtól, s ábrándjaiban azokat a faragott caryatida
főket ott az erkélyen megkérdezi: minő élet volt itt valaha? Akkor a
kőarczok leghidegebbike át fog melegülni, fényt kap, megelevenül, s
mikor az ön kedélyhangulata összetalálkozik az övével, akkor megtörténik
az, hogy a kőszobor repülni kezd, a kőszobor megzendül és ön hallani fog
tőle egy költeményt, mely átringatja lelkünket a napsugaras multba,
odabűvöl egy újra felelevenült ismeretlen világ közepébe: megnépesíti a
dült romok pompás csarnokait élő, tündöklő alakokkal; boldog
ábrándoknak, édes örömeknek méla holdvilágával sütteti be a viszhangos
termeket, csaták vérvilágával a hősi harcz szinhelyét, az udvart, a
bástyafokot. S túlvilági érzés, szívandalító költészet, rokonszenves
delej támad a költemény minden sorából. S a ki azt hallja, a ki azt az
arczot látja, emberentúli fényt lát ragyogni rajta: az a magát eláruló
költőnek az arcza (vagy tán csak az érzette, az látta ezt így, a ki
legelőször hallotta?) S ha az elmondottért egy néma sohaj, tán egy
önkénytelen köny lesz jutalom, akkor még tovább kibomlanak a rejtett
szellemszárnyak, máskor is minden hangulatteljes pillanatban megjelenik
azzal a ragyogó arczával, abban az istenektől ajándékozott fényes
köntösben választottja előtt, s szebbnél-szebb költemények gyöngysora
füződik a rokonszenvező hölgy selyemfonalára. De csak azt ne kérdezze
valaha tőle: ki irta e költeményeket? mert abban a perczben elszakad a
fonál, s a gyöngy szétgurul. Azt feleli rá, nem tudom: egy diáktársamtól
tanultam az iskolában, s több költeményt nem fog mondani. Pedig ő az,
maga: a ki szégyenli a szárnyait. Jártában, keltében hideg, prózai,
gyakorlati ember az egész világra nézve: költő csak arra az egyre nézve,
a ki vele együtt tud repülni: a ki szeret.»

Ennyi volt a levélben.

Pálmának elég, hogy egészen fölmelegedjék tőle.

Fogékony lelke ugyan érzette, hogy ez lopott meleg, kölcsönzött láng; de
hát az már a láng természete, hogy a másolata is eredeti lesz azonnal.

Egészen új világot vetett e levél Illavay alakjára.

E kőben nemcsak bátor férfilélek, de költői szellem is lakik.
Kizárólagos, csupán választottja előtt nyilvánuló; nem az egész világ
számára égő; csak annak a gyönyörére, a kinek meghódol. Egy csillag, a
mit nem szabad senkinek másnak látni, csak annak, a ki vezércsillagául
választotta magának.

Ez aztán egészen fölverte az értékét.

Pálma grófnő nem késett a levél irójának rögtön megköszönni a szivesen
fogadott közleményeket. Kérte, hogy ha még jut eszébe valami kiegészítő
részlet, azokat is csak jegyezze fel a számára.

Másodszor is megjött az ibolyaszínű válasz, a gyászoló fecskével.

– Egy nevezetes különczséget valóban elfeledtem önnel közleni: a mit
voltaképen nekem sem volna szabad ismernem. Neki az a különös szokása
van, hogy naponkint rövidebb, vagy hosszabb időre szobájába bezárkózik.
Az a szó, hogy borotválkozik olyankor. Azt más sem szereti, ha olyankor
háborgatják. Az ember nevetséges figura lehet azzal a félig
beszappanozott ábrázattal. A vén cselédje azonban megsúgta nekem azt a
titkát, hogy olyankor, mikor így be van zárkózva szobájába, ő magával
szokott beszélni. Van egy torztükre, az elé áll, s aztán vitatkoznak
egymással. Ő azt is elmondja, a mit a tükörtől hall. A cseléd azért
mondta el ezt nekem, hogy vigyázzak rá: ez egy neme a bolondságnak, az ő
anyja is Opatovszky-leány volt, s azoknak az ereiben mindegyiknél van
egy csepp az őrült Stibor vajda véréből. Magában fenhangon beszélni,
bolondság. De ez ő nála nem az. Én is kihallgattam e magányos
párbeszédeit néhányszor, leskelődő kiváncsiságból. Az az emberi szívben
lakó két dæmonnak a küzdelme: a jónak és a rossznak, a boszuállás és a
kiengesztelődés küzdenek egymással élő szóval; majd meg a hiúság és az
önbirálat: a vágy és a lemondás. S mindig a jó szellem marad győztes. De
ezt nem szabad észrevenni. Mert a ki azt az önmagával tusakodó szellemet
küzdelme hevében megzavarja, az azt összetépi. A ki csak egy szóval is
észrevéteti vele, hogy e különczségéről tud valamit, hogy utána
leskelődik, attól elfordul örökre. Tehát vigyázzon erre.

Pálma gondolta magában: ebből ki lehet őt gyógyítani.

Készen volt az egész terve: kilencz oldalról megtámadni az ellenállót.


A SZÉP LAILA BALLADÁJA.

Ama harczi jelenet napja után beletelt két hét, hogy Illavay nem
látogatta meg Gargóvárát.

Lehettek sürgős feladatai, mik elébbvalók a szívügyeknél: valószinű,
hogy sok járás-kelése volt a miatt, a mi az ő rendelkezései folytán
történt. A császári hadparancsnoknak számot kellett róla adni, hogy egy
csoport fegyveres embert, a ki az ő zászlóit bitorolta, miért kergetett
valaki a világba; az ilyen vitézkedésért az embert könnyen
haditörvényszék elé is állíthatták. Írt is Ferencz ez alatt nem egy
levelet a grófnak, tudatva vele, hogy most itt jár, meg ott jár; de
Pálma mind jobb szerette volna azt, ha ő maga jött volna már egyszer.
Végre annak az ideje is elérkezett; egy szép reggelen egy lovag
vágtatott be a gargóvári dobogó hídon, a kiben az erkélyablakon kihajló
vártündér alig ismer, de mégis csak ráismer a várt lovagjára.

Az idő a szigorú téli napok után egyszerre úgy átcsapott a tavaszi
melegbe, hogy a rohamos hóolvadás miatt se szánon, se kocsin nem
lehetett útazni: a kinek sürgetős útja volt, lóhátról intézte el.

Ferencznek arra volt jó ez a két hét, hogy az alatt szakállt eresztett.
Annak az arczot körül fogó koszorúnak az a jótékony hatása van, hogy a
vonások összhangtalanságát kiegyenlíti: a nem szép arcznak általános
kifejezést ád, a fejnek megadja a hiányzó reliefet.

De nem ez volt az, a miért Pálma oly kedvesen volt meglepve Illavaynak
előnyösen átváltozott arczától. Szép volt az neki már mindenképen. Hanem
ez az újon növelt szakáll azt mondta meg neki, hogy Ferencz az ő utolsó
szavát elhitte: azóta nem áll össze vitatkozni azzal a boszorkányos
tükörrel, mely mindig azt mondja neki: «te rút vagy, ostoba vagy, senki
sem szeret», nem kereste a kétségeit; e bűvszó által megszabadult ettől
a bolondság dæmonától: ő hisz, ő bizik: a hölgyben és saját magában.
Hisz úgy, a hogy még soha sem hitt senkinek. Ez teljes diadal volt.

Pálma ragyogó arczczal sietett az érkező elé. Tudott ez az arcz ragyogni
is s akkor mennyei jóság sugárzott le róla. Ezt nem tanították neki: ez
belülről jött.

De hát még Ferencz hogy volt meglepetve, mikor őt meglátta, abban a
gyöngeviolaszínű ruhában, azzal a két fülön alól eresztett s hátul
feltűzött hajfonattal, mintha csak ábrándjainak tündére járt volna
előtte s az öltöztette volna fel. Úgy reszketett örömében, mint egy
gyermek, a ki csak bámul és nem meri elhinni, hogy mind ez az övé!

Ilyenkor a gyermekkel elébb tréfálni szoktak: elébb megfaggatják,
megbúsítják, hogy az a szép vásárfia, az a karácsonyajándék nem neki van
szánva, hanem a szomszéd fiának.

Pálma megállt előtte komolyan, s magának tartá mind a két kezét.

– Panaszom van a szolgabiró úrra.

Ferencz a szemébe nézett; komolyan beszélnek így?

– Igen, nagy panaszom van. A patak kiáradt, elhordta a hidakat mind: a
szolgabiró úr nem csináltatta azokat meg, s most az én jegyesem nem tud
hozzám eljönni.

Ferencz mosolyogva simítá meg új szakállát.

– Ha van neki szive, át tudja az úsztatni lóháton is a vízárt.

Akkor aztán az övé lett mind a két kéz és a piros ajkak kaczagása.

Bizony az övé volt itt már minden, nem is csináltak titkot belőle.
Észrevehette minden szóból, minden tekintetből, a mivel a háznál
fogadták; az ételekből, a mikkel megvendégelték; a cselédek, a
gazdatisztek, maga a háznagy nyájas kedvkereséséből, hogy itthon van ő
már. A megváltozott egyszerű életmód: maguk a szerény butorok, miket ki
tudja, mely vadászlakból kerestek elő, mind arról beszéltek, hogy az ő
kedvtelése itt mindenkinek a gondja.

Magának a grófnak is számtalan alkalma volt Ferenczczel csalhatlan
tanujelek által éreztetni, hogy családja leendő tagjának tekinti. Az
igaz, hogy sajátszerű módja a bizalomnyilvánításnak, de a
legkétségtelenebb. A gróf bevezette Illavayt keble legféltettebb
titkainak szentélyébe. Minden látogatása alkalmával volt egy bizalmas
közleni valója. Most itt járt le egy váltó, most meg amott. Mindenféle
váltó. Mert a váltók természethistóriája gazdag. Vannak cavalier-váltók,
vannak üzlet-váltók, vannak, a miket száraz-váltóknak neveznek, vannak
ellenben, melyek pincze-váltóknak hivatnak, vannak prolongálható váltók,
vannak bank-váltók, vannak uzsorás-váltók, vannak szivességi-váltók,
vannak csere-váltók, vannak borítékba lepecsételt váltók, vannak piaczon
kódorgó váltók.

S ezekből mind volt a grófnak egész collectiója. S kivánhat-e már egy
kandidátus fiamuram kedélyesebb bizalomnyilvánítást a præsumtiv
ipamuramtól, mint hogy ha azt az egész váltó-boszorkánytánczot a nyakába
dobja, hogy exorcizálja, a hogy tudja.

Pálma grófnő, valahányszor Illavay jött, tudta már, hogy annak, az
üdvözlő kézszorítás után, első dolga az atyjához sietni, mert az már
várja valami meggyónni való bűnével, a mitől nem absolválhatja a
plébános.

Hejh, milyen hideg orrral jönne ki más épouseur a leendő ipamuram
szobájából az ilyen bizalmas közlemények után! Ennek pedig még derültebb
a tekintete ilyenkor. Pálma e vidám tekintetből egy gondolatot olvasott
le: «a távolság egyre fogy közöttünk: te szegényülsz, jobban közelítesz
hozzám.»

Az idő egyszerre kitavaszodott. A mint elfutott a hegyekről a hó,
zöldülni kezdett minden; szép derült napok jártak. Legjobban örül ennek
a gazdaember, hogy nem kell drága eleséggel tartani a beszorult
állatokat s hozzá lehet fogni a tavaszi munkához. Ilyenkor van ideje
nagy uradalmaknál az új költségvetésnek: tiszttartókat, számtartókat
most számadoltatják, mennyivel huzták ki a telet? miből tudtak a télen
pénzt facsarni? mennyi maradt meg az igás marhából a tavaszi szántáshoz?
hogy áll a birkabőr dolga a padláson? bérlők, molnárok, bálisok új
szerződéskötése következik, most teszi le a nagy birtok ura a
rigorosumot; a szerint vagy eminentiát, vagy secundát kap.

– No jaj most a mi szegény fejünknek, mondá úgy József nap után mr.
Cousin a felgyülekezett gazdatisztekhez, ha a gróf helyett ez a parvenu
veszi a kezébe a számadásokat!

Azt tapasztalhatták eddigelé is, hogy a mióta a gróf itt telel a
birtokán s a szolgabiróval értekezik a vagyoni állapotjáról, sokkal
jobban rendet tud tartani a tisztei és bérlői között, mint Bécsből
tudott. «Occasio facit furem.» (Alkalom csinálja a tolvajt.) Tíz lopási
esetben az a hibás, a ki meghagyta magát lopni. S igen jó törvény az a
Yucatan-szigeten, hogy ha kisül egy tolvajsági eset, azt büntetik meg, a
kit megloptak.

Tehát volt nagy remegés a gargói várban, mikor Illavay kocsija a négyes
fogattal berobogott az udvarra. Hasztalan imádkoztak érte, hogy törjön
ki a nyaka a szolgabirónak valahol az úton.

Csakhogy ezúttal nem is a szolgabiró érkezett meg, hanem a szerelmes.
Miatta csinálhatták az összeadást és kivonást a kanczelláriában a maguk
extra-algebrája szerint; ő Pálmához sietett.

Gyönyörű tavaszelői nap volt, minden ablakot ki lehetett nyitni. A
levegő ittas volt a fakadó nyirfa-rügyek balzsamillatától. Odalenn az
udvaron három fölnyergelt paripa állt; az egyik hölgynyereggel.

Pálma várta már Ferenczet. Fekete lovagköntös símult karcsú tündér
termetére, derekán kék szalagövvel átszorítva, fején kék rókaprém-süveg
volt, feketegém tollbokrétával. Csak a bal kezére volt felhúzva a
szarvasbőr keztyű, hogy a jobbot azon életmelegen nyujthassa a
várvavártnak.

– Ön perczre érkezett meg. Lássa, milyen szép időnk van.

– Kissé korán is lesz. A fű még harmatos.

– Csizmáim vannak.

S megmutatta, hogy mi van a lábán.

– Úgy örültem már ennek a napnak, mint egy gyermek! mondá Pálma. Féltem,
hogy rossz időnk lesz. Az éjjel tizszer is fölkeltem kinézni az ablakon:
tiszta-e az ég? Tudja ön, hogy én még soha sem voltam a mi ős várunk
romjai közt? Aztán ki tudja, fogom-e azt még valaha meglátogathatni.

Az utóbbi szavaknál egy kis futó boru árnyéka lebbent végig a szép
arczon.

Aztán, mintha el akarná verni azt a borut a lelkéről, egyet suhintott
lovagvesszejével.

– Castor! Pollux!

Két szép fiatal agár ugrott fel a szőnyegről e szókra. Ferencz ajándéka
volt a két szép állat; fehér mind a kettő: Pálma kedvenczei.

A leány a másik keztyűjét is felhuzta.

Mr. Cousin állta útjokat az ajtóban.

Nagyon nyájasan mosolygott.

– Ő exczellencziája izeni a tekintetes úrnak, hogy épen most fog hozzá
az uradalom költségvetéséhez, a szerződések, számadások áttekintéséhez.

Pálma boszusan csettentett ajkaival.

– Lám: erről elfeledkeztünk! Hogy ez épen erre a napra esik.

Vissza! Castor, vissza! Pollux.

Hanem a két kutyának az ösztöne erős volt. Látták azok a volt gazdájuk
szeméből, hogy az mit akar tenni? ráugráltak s hagyták a fejeiket
simogatni általa.

– Jó reggelt, mr. Cousin. Legyen szives átadni alázatos üdvözletemet a
grófnak; nem fogom őt munkájában háborgatni; a grófnőt kisérem fel a
romokhoz.

Pálma e válaszra, az édes csiklandás ideges nevetésével kapta el Ferencz
karját.

– Siessünk hát!

Senki sem örült ennek jobban, mint mr. Cousin.

Annálfogva ellenvetést tett.

– Bátor vagyok megjegyezni, hogy a tekintetes úr közreműködése talán
épen sikeresen előmozdítaná ő exczellencziája feladatát.

Az igaz, egy ilyen nap egy esztendőre valót sülyeszthet vagy emelhet a
gargói váron.

Ferencz nem is oda nézett Cousin úr arczára, mikor neki felelt, hanem
Pálmáéra, mintha annak mondaná azt.

– Elvégzi azt a gróf nálam nélkül is a legjobban.

Pálma megszorította a karját s az állának egy rándulása mutatta, hogy ez
tetszett neki.

A két agár futott már előre, egymás nyakába ugrálva, mintha ők értették
volna legjobban a dolgot.

Pálma úgy futott le Ferenczczel a lépcsőkön, mint a ki attól fél, hogy
még visszahivják. Pedig meg lehetett felőle nyugodva. Mr. Cousinban volt
annyi regényes érzelem, hogy megvárja, a míg grófnője a tekintetes
úrral, meg a lovászszal végig lovagol a hosszú hársfasoron s eltünik a
park tekervény-útjain s csak azután menjen bejelenteni a grófnak, hogy
bizony az ő præsumtiv veje érdekesebbnek találja Gargóvár régi romjainak
történetével foglalkozni, mint az új romokéval.

Örült ennek hej, az egész frequentia! Egy esztendeig megint szabad a
vásár! Nem jön közéjük az, «qui habet centum oculos», annak ha száz
szeme van is, nem telik be egyébbel, mint a maga Pálmájával.

A mint az erdőbe kiértek, Pálma előre vágtatott, aztán utol hagyta magát
érni Ferencz által. A lovász nem tartotta szükségesnek, hogy ő is utánuk
sarkantyúzza a lovát.

Mikor egyedül voltak, Pálma egészen odazárt a lovával kisérőjéhez s a
kezét átnyujtá hozzá.

– Tudja ön, hogy én önt ma megismertem.

– Csak ma?

– Eddig csak úgy, a hogy közönséges emberek szokták ismerni egymást, de
ma úgy, a hogy a clairvoyantok ismernek. Kitaláltam a legrejtettebb
gondolatjait.

– Akkor arra kérem, hogy legyen kegyelmes birám.

– Majd meglássuk. Elébb vallomást kell önnek letenni. Mi volt az oka
annak, hogy ön ma, mikor legnagyobb szükség lett volna a jelenlétére az
uradalmi számvetéseknél, nem ment segíteni atyámnak, pedig épen ön volt,
a ki annyi mindenféle visszaélést fölfedezett, a mi jövedelmeinket
csorbítja? Az így van ugy-e bár? A míg ön úgy tekinté e birtokot, mint a
másét, tudott szigorú lenni azok irányában, a kik e birtok urát
megkárosítják; de attól a gondolattól, hogy most már maga is érdekelve
van, elvesztette erélyét. Úgy tesz, mint más nemes ember: szégyenli
észrevenni, hogy lopják. Azt mondja, hadd vigyék: az enyém.

– Van benne valami.

– Van benne valami? Tehát még nem akar tökéletes vallomást tenni? Csak
annyit ismer el, hogy mióta közénk keveredett, már hozzánk fajult;
ráragadtak nemes bűneink. Hát azt nem vallaná meg, hogy elragadta az
ifjui könnyelműség. Azt mondta magában: szép arany idő van, azt igértem
jegyesemnek, hogy ma a romfalakról kövirózsát segítek neki szedni, s ez
nekem elébb való a ti számvetéseiteknél. Igaz-e?

– Tagadhatok-e el valamit az előtt, a ki keresztül lát a lelkemen?

– Jó! Így kell tőle egy-egy bókot nagy nehezen kicsikarni! De azért még
mindig nem mondta el a legvalódibb okot. A mit legmélyebben elrejtve
tart. Ön nem hisz nekem, a míg olyan szegény nem leszek, hogy egészen
összeilljünk. Ön még mindig fél attól, hogy ha ez a düledező várkastély
valahogy újra megerősödhetik, az még elválaszthat bennünket egymástól.

Erre nem felelt semmit a vallatott. Úgy látszik, ez volt az igazi.

Pálma diadalmasan kaczagott, olyan édes csengő volt ez a kaczagás, hogy
az erdőből a fekete rigók feleltek vissza rá, azt hitték, társuk dala
az.

– Lássa ön, milyen hamar megtanultam ebből a zárt könyvből olvasni!
Léptessünk csendesen. Elmondok önnek valamit, a mi önt nagyon meg fogja
nyugtatni.

S a csendes poroszkálás közben elbeszélte Pálma Ferencznek mindazt, a
mit egyszer az anyjától hallott, a hintóban ülve, palotájok kapujától a
Battyány-lépcső tornáczáig. Ezt a veszedelmes titkot: a mit nem szabad
senkinek tudni a világon, a miről még magának Temetvényi Ferdinánd
grófnak sincsen tudomása, azt most mind átadta, mintha egy káptalanba
tenné le, pecsétes zár alatt, Pálma grófnő annak a férfinak, ki mellette
lovagolt. Egy ilyen revelláczió hasonlatos a menyegzői éj átadó
vallomásaihoz. Ott a hölgy megismerteti magát örök választottjával,
egész szépségében, itt megmutatja magát neki egész szegénységében.

– Így van az, barátom. Végzé a leány. Anyám mondá a gyémántjainkra: ez a
te szegénységed. Mert ez úgy van.

A lefelé menő úrnak az utolsó fél millió forintja szegénység. Ön
emlékezik még első találkozásunkra? Hogyne? Akkor én öntől mindent
kértem s előre megmondtam, hogy nem adok érte semmit. Hiszen nem is
sejtettem még akkor, hogy rosszabb jutalmat adok önnek a semminél: saját
magamat. Kérem, bókot ne mondjon, ne tiltakozzék. Majd megtudja azt,
hogy igazat mondok. Látta ugy-e, hogy kétségbe voltam esve eltévedt
gyémántjaink miatt? Akkor még nem tudta ön, hogy ez az én szegénységem.
Ezt a titkot mondta el nekem az anyám; most következik az a titok, a mit
én nem mondtam el az anyámnak. Hallja meg ön tőlem. Csak a vad erdő az,
a hol ezt el lehet mondani. Nem! Ez az utolsó kincse a család
asszonyainak, a mit őriztek, szaporítottak, leányról-leányra hagytak;
nekem, az utolsó leánynak, nekem nem «szegénységem», hanem «becsületem».
A legnagyobb kedvezmény, a mit a sorstól várok, az, hogy talán nem
szakadnak ez ingadozó falak atyámnak a fejére, a míg él, megvárják, a
míg a Temetvényi czimer megfordul a kapu fölött. Hogy mi lesz azután?
azt én nem tudom. De egyet tudok. Azt, hogy én nem tartozom azon
nyomorult lények közé, a kik egy összedülő ház alól elfutnak, batyuba
kötve, a mi háton elczipelhető, s aztán engedik a hyenák, keselyűk
seregét a romokra, a sirboltokra rohanni: engedik, hogy családjuk nevét
a pelengérre hurczolják, s mikor a képtárt árverezik, apjuk, anyjuk
arczképét kidobálják a rámából, mert az senkinek sem kell. Én nem fogom
engedni azt, hogy apám nevét megátkozzák, meggyalázzák, hanem oda dobom
nekik azt, a mi az enyim, a mi utolsó vagyonom: «nincs több!» Azok a
gyémántok az én becsületem.

Az a fehér láng úgy átragyogta a tündér arczot.

– Most már érti ön, hogy miért voltam úgy kétségbeesve, mikor azt
mondták, hogy gyémántjaink elvesztek? Most már tudja ön, hogy mit hozott
vissza ön nekem. De most már azt is tudja ön, hogy nem fogad ön el
semmit mást, mint azt, a minek a párját cserébe visszaadja.

A lovag áhitattal érinté ajkaihoz a nyujtott kezét.

– Valóban azt. Monda. Nem aggódom miatta. Egy egész szivet. Nagy szó ez.
Nem mindenkinek van. Nincsenek nekem kételyeim e felől. A lelkem azt
mondja, hogy ez a szív meg tud egy nőt érdemelni. Ön tudja, hogy én nem
értek a hizelkedéshez; nem tudok olyan szavakat valakinek a szemébe
mondani, a miktől az én arczom pirul el előbb. De a nő alakja mellett, a
kihez imádkozni járok, én nem látok mást, csak a dicsfényt, a mi őt
körülveszi. Ez eltakar előlem családfát és pelengért, ez aureolban
elvész előttem a rongy, úgy, mint a gyémánt. De minek beszélünk ebből a
hangból? Még egyszer, mikor ön ismét ezen az úton fog lovagolni, eszébe
juthatna, hogy itt valaki álpáthoszszal nagyszívüségről beszélt: jól
tudva azt, hogy arra semmi oka. Ön mindig úrnője marad a gargói
uradalomnak.

– Azt hiszi ön? Gondolja tán, hogy engem is álomjárójává tett annak az
egy milliónak, a mivel szegény atyámat egészen hypnotizálta?

– Hiszen ez tény. Az úrbériség kárpótlása a magyar nemzeti becsület
biztosítéka alá van helyezve.

– De, hol lesz az a magyar nemzet? mely elhiszem, hogy nagylelkű lenne,
ha élni hagynák. Nem kell-e neki ez óriások harczában megsemmisülni.

– De nem fog megsemmisülni! kiálta föl indulatos hangon Ferencz. Úgy
hiszem, mint az Istent az égben, hogy diadalmaskodni fog!

– Ha egy ellenfél le nem győzni, rábocsátják a másikat.

– Hát akkor mi is fel fogunk kelni mind; ha nem elég a fiatalságunk,
táborba szállunk mi vének, a kik még itthon maradtunk földet mivelni! S
ha arra kerül a sor, én is odaállok az én tót kaszásaimnak az élére s
aztán meglássuk, hogy tud-e még úgy vitatkozni a kasza a kozák dárdával,
mint tudott Osztrolenkánál?

A lovag egészen ledobta magáról eddigi álarczát. Ezeket a szavakat a
végtelen szenvedély, egy elzárkózott szívnek egész Aetna-hősége forralta
fel így, hogy kitörjenek az ajkakon. Így csak az beszél, a ki meg is
teszi azt, a mit mond.

Pálma milyen gyönyörrel nézett erre az apotheizált arczra! Neki nyilt
meg csak ez a lélek, neki lobbant csak fel ez a láng. Hiszen azzal, a
mit most mondott, az életét, a fejét tette le kezébe ez a férfi. Ilyen
szót mondani, Temetvényi Ferdinánd leánya előtt: «akkor magam állok tót
kaszásaim élére!» A bécsi udvaroncz leányának merni e titkos gondolatot
elárulni! Ilyenkor, midőn köröskörül a vésztörvény uralma parancsol.
Pálma szemei ragyogtak a büszkeségtől, ez a férfi úgy odaadta magát az ő
hatalmába, a hogy egy rabszolgát eladnak testestől, lelkestől, örök
birtokául a megvevőnek. Hát nem volt-e ez egyenértékű nászajándék azért
a másikért, a mit ő adott neki?

– Mersz-e szeretni, ha megtudod, hogy rongyban járó koldus vagyok?

– Mersz-e szeretni, ha megtudod, hogy halálramenő lázadó vagyok?

Nem volt mit elmondaniok egymásnak többé. Az út az erdőből fölfelé
kanyarodott a várhegynek; csak egyesével lehetett rajta járni, úgy
benőtte azt már a cserje, olyan keveset járták már azt az ösvényt, hadak
útját hajdan!

Pálma előre lovagolt. Ferencz a nyomában.

Egyszerre megnyilt a kilátás s előttük állt a sűrű bozót közül
kiemelkedő ősi várrom, még romnak is felséges egy tanya.

Az első tekintetre, a mint egyszerre feltünik, egész összeségében
kedélynyomasztó kép, fel kell hozzá emelkedni a léleknek, felhangolódni
minden érzéknek, hogy megszokja, megértse.

Mert a rom beszél!

Ha van, a ki azt megérti és tolmácsolni tudja.

A vár alá érve, leszálltak lovaikról, s azokat a lovászlegényre bizták:
maguk a gyepes úton haladtak tovább. Itt már tele volt a pázsit sárga és
lilaszín kikiricscsel; a verőfényes hegytetőn korábban jön a tavasz,
mint a ködös völgyben. Még a lég is más, a mit itt beszívunk. Érezték
azt mindketten.

Pálma soha sem látta még ilyen közelről e romokat, a mik családja
nevében a prædicatumot képezték.

– Négyszáz év emlékeinek csoportozata ez itt együtt; mondá Ferencz.
Legutóbb épült része az egész elővár. Ez a homlokzat, a mi a kapubejárat
fölött emelkedik, még most is tartogat egy el nem pusztítható emléket
odafenn. Nézze ön; ott amaz ablak alatt mered ki egy gyűmkő (Kragstein)
szürke gránitból, annak a bunkóján egy dsinfő van faragva, haja acanthus
levelekben, fülei denevér szárnyakban végződnek, arcza az
ellenséggunyoló daczot fejezi ki. Ez egy tanuja a barokk építészetnek. A
maga korában remekmű. Egyike volt az erkélyttartó poczkoknak.

– Lehetne oda fölmenni? Kérdé Pálma élénken.

– Koczkáztatott vállalat. De én voltam odafenn.

– Akkor én is felmegyek.

– Megkisértsük, hanem azt hagyjuk utoljára, majd ha a völgy fölött
egészen eltisztul a köd, erről a pontról derült időben elragadó a
kilátás. Előbb nézzük össze a mi romunkat. Sok kincs van ebben elrejtve,
ha nem is olyan, a minőért a kincsásók turkálnak a kövek közt. Én
sokszor összejártam ezeket a romokat diák éveimben, otthon vagyok
köztük.

– Ezt a toronyszerű tömör épületet már önnek az őse építette a XVI-dik
században, a királypárti Zabola. Az akkori olasz építészek kezenyoma
látszik még a düledéken is. Ezek a vakmerően alakított, egymást támogató
padmalyivek, ezek a félretolt boltozatok, ez a rendes építészeti
szabályokon átugráló bizarr szeszély, a szándékos mellőzése minden
symmetriának, ez az, a mit «parókastylnak» nevezünk. Milyen szép
lehetett ez, mikor egész pompájában fennállt.

– Mennyivel szebb így összedülve!

– Ez mind a legcsodálatosabb ornamentikával volt alkalmazva. Még most is
van itt-ott nyoma. A márvány a tűzben mésszé égett, hanem a hol
gránit-díszítmény volt, még most is látszik egy-egy maradványa. Ott egy
lizénának a párkányzata, amott egy bolthajtás vésett zárköve, egy
kagylódíszlet fekete jaspisból a hajdani paneela töredéke. És idelenn a
rovátkolt gránit pilaszterek alsó részletei, a talapzat mélyen el van
temetve a törmelék alá. Ez volt a nagy dynastának a díszpalotája a hol
tizennégy napig tartott egy névnapi köszöntő, s lakadalom napján a
vendégnek ajándékba adták az ezüst tányért, a miről evett.

– Hát ez a sötét üreg itt a kapu alatt hová vezet?

– Ide voltak bezárva azok a gazdag kereskedők, a kiket karavánjaikkal
együtt elfogdostak, a míg otthonlevőik ki nem váltották őket nehéz
márkákkal.

– Mennyivel szebb így összedülve…

– Haladjunk beljebb.

A nagy kapuboltozaton túl egy kőtömkeleg fogadja a belépőket. Érthetlen
düledékhalmaz a laicus előtt, csak arra jó, hogy a becsületes nevét
felmázolja rá korommal, vagy bevésse a botja szeges végével; de a ki
érti a kövek beszédét, az eltudja mondani meddig tartanak a barokk-kor
romemlékei? hol kezdődik a husszita korszak, e sziklafészek legelső
megtelepítője? Itt áll még a torony, azzal a feltört fülkével, a miben a
befalazott csontvázat találták. Nő volt. Az oduban most vércsék
vijjongnak. A tágas udvart tele nőtte a bozót. Az volt a lovagtornák
szinköre valaha, a belső erkély arrafelé nyilt, a honnan a világi és
egyházi méltóságok s a deli úrhölgyek nézték az ordáliákat. A két
előretörtető agár sündisznókat kergetett fel a bozótból.

– Ez a szük folyosó itt a bejárat a régi várba. Ferencz félrehajtá a
nyilás előtt burjánzó sombokrot, hogy utat nyisson Pálmának. A folyosó
sötét volt és hüvös. «Ez még a hussziták építménye. Ez volt a harczi
folyosó, a hol a betörő ostromlónak csak ember-ember ellen lehetett
küzdeni, s ha innen kijutott a belső udvarra, túlnyomó számerővel,
azokból az egymás mellett tátongó üregekből eresztették rá az ott
tartott medvéket, a mik belevegyültek a harczba.

– Vajjon nem lakik most is vagy egy medve ottan?

– Rég kiveszett erről a vidékről a faja is. Nincs itt semmiféle dúvad:
róka legfeljebb. Itt az őrtorony falánál, a mi felülről szélesebb már,
mint alulról, s úgy hajlik előre, mintha csak egy taszításra várna, hogy
utána düljön a többinek, még én láttam gyermekkoromban a hajdani
kaszabörtönt; most már betemették az omlatag kövek.

– Talán nem is temették be; de fél ön, hogy rám talál szakadni a fal, ha
meghallja az «én» lépteimet?

– Találunk annál érdekesebb megfigyelni valót. Ott balra a régi
husszita-templom maradványai. Kissé bajos hozzá a bejárás, mert a
kőhalom miatt lefelé kell bele menni.

Kész volt arra Pálma. Minden veszedelmes üregbe utána bujkált
vezetőjének s hallgatta nagy kegyelettel annak magyarázatát, mit jelente
e nagy tömör kődarabokon a kidomboruló maradványa egy kehelynek, egy
sasfej, meg egy oroszlánfej? és két evangelista symboluma, Jánosé és
Márké. Az évszám Ulászló király idejét jelezi fenn, a padmalyba bevésve.

– Talán az őseink eretnekek voltak? mondá Pálma.

– Ezek nem voltak az ön ükei. Giskra rablóhadai voltak, a kiket később
ép az ön ősei pusztítottak ki innen.

– Akkor mégis az őseim lehettek: ön tudja, hogy anyai részről cseh vért
örököltem. A Giskrák és a Temetvényiek fajzata vagyok együtt. Nekem mind
a kétféle kisértet ősapám, a ki itt e falak között huhog. Nem hallja
őket huhogni? Az unokájukat üdvözlik.

– Menjünk innen, mert meghűti magát.

– Mindjárt. Menjen ön előre egy perczre.

Pálma, a mint magára maradt hirtelen letérdelt az oltárkő kikopott
lépcsőjére s ott egy urimáját, egy üdvözletet és egy hiszekegyet mondott
el. Ferencznek nem volt szükség ezt megtudni.

Azután utána ment. Követte egyik romról a másikra. Bástyák, köröndök,
ravelinok, felhasználva laktanyának, raktárnak, istállónak: iszonyú
boltozatú casamáták, gazdasági épületek, börtön és templom, egy
kifárasztó kőchaos az egész, sivár, leverő látvány egész összeségében,
egyenkint kővé vált kisértet. S e vigasztalan omladvány közepett két
földbástya völgyében egyszerre csak előbukkanik a «kert».

A vár asszonyainak hajdani kertje.

A repkény befutott minden omladékot a kövér talajban, a megrekedt nap
melegétől magasra nőtt fű között bujálkodik az oroszlánfog aranyvirága:
hanem az egész kertből nincs már meg egyéb, mint egy levendulabokor.

Hanem az megemlítésre méltó. Legalább kétszáz évesnek kell lennie. Az az
egy bokor, öles átmérőjüvé nőtt már meg.

S embermagasságnyira, örökzöld borítja, hamvaszöld színével olyan, mint
egy bársonykupola. S ez a magányos bozót tele van pacsirtafészkekkel;
itt nem fér hozzájuk semmi vérszopó állat. Az anyák ott ülnek a
tojásaikon, a himek a levegőben szárnycsattogtatva énekelnek fölöttük.

– Ez az ön ősanyjának az utolsó virágbokra. Talán saját kezével ültette.
Talán maga szedte le a virágját mindig, a miből a szépségörökítő
királynévizet főzték.

Pálma elmélázva állt meg az óriás-virágbokor előtt s elnézte álmadozva
azokat a kis madárkákat, a mik fészkeikre le-leszállnak, meg
fölrebbennek; utolsó urai ennek a nagy várnak, s tán oda képzelte magát
annak az ősanyának, a ki saját kezeivel szedte le a levendula virágát s
főzte belőle azt a királynévizet, a mitől szépsége örökkétartó lett.

Egyszer csak azt kérdé, mintha egy gondolat-akadály felébresztette
volna, a kérdés egy álom folytatása volt.

– De hát az a tömérdek ember hol vette itt a vizet? Hisz itt ezernyi
népnek kellett lakni?

– Jöjjön oda velem, majd megmutatom.

Annak a pázsittal benőtt kis völgynek a mélyén látszott egy kerek
romhalmaz, közepén kifalazott mély üreggel.

– Ez volt a kút.

Ferencz egy követ dobott le abba, a falakba ütköző kavics zöreje
perczekig hallható volt.

– Ez a kút nagyon mély lehet, mondá Pálma.

– Egész a bércz aljáig lehatol.

– Iszonyú árba kerülhetett az.

– Valóban iszonyú ár volt: de nem arany, hanem iszonyú szerelem.

– Ah! E kútnak regényes története van?

– Annál regényesebb, mert igaz. Őrjöngő lélek kellett hozzá, mely
megkisértse és végrehajtsa.

– Ön tudja ezt a történetet? Talán költeményt is irtak róla?

– Én is ismerek egyet.

– Tudja ön könyv nélkül?

– Tudom.

– Kérem. Mondja el nekem!

Olyan szépen tudott kérni.

– Kissé hosszú.

– Annál jobb lesz. Mondá Pálma s gyermeteg tudnivágygyal veté le magát a
bársonykerevetre; félkönyökére dőlve rajta. Igen: egy hajdani nagy
kővályú volt ott, melynek a félpárkánya le volt törve: azt most, mint a
dagadó párna, úgy benőtte a bársonymoh, a miből a tavaszi kigyójáczint
zafirvirágbimbói kandikáltak elő. Ez volt a bársonykerevet. Üljön le oda
a taburettre.

Igen. Zsámolyka is volt ott a felolvasó számára: egy tört amphora
talapja. Arra leülhetett a hölgy lábaihoz.

Aztán hölgye kezét kezébe véve, elmondá neki azt a költeményt, a mi
nincs a közönség számára irva.

A sokat szenvedett Omár története ez. Derék fiatal lovag volt; távol
Ázsia szülötte. A nagy hadjáratban, mely az Allah-hívők minden nemzetét
egyesítve hozta a nyugot ellen, foglyul esett Omár huszonnégy társával
Zabola vezér hatalmába. Otthon a szép Libanon völgyén fiatal mátka
epedett utána, egyike azoknak, a kik együtt halnak meg a hűséggel, a
szép Laila. Omár bég ajánlott magáért roppant váltságdíjat győztes
elfogójának, mesés díjat. Az még mesésebb árt kivánt tőle. Visszaadja
neki szabadsáságát, ha ő és társai itt e vár szikláján kutat fúrnak,
mely élő vízre talál. Hozzá fogtak. Rémséges munka volt, minden ölnél
súlyosbodó. Vívtak a kővel. Ásták a börtön falát, lefelé, a föld mélye
felé keresztül. A huszonnégy társ egyenkint mind megszabadult. Át a
túlvilágba. Utoljára Omár maga egyedül marad. Ő küzd tovább a sziklával,
száz ölnyi mélységben, ott döng éjszakánkint nehéz pőrölyütése.
Esténkint felhuzták őt a mélyből, az Isten világát látni, a szabad
levegőt beszívni, a csillagokhoz beszélni. Ilyenkor meglátja őt az
erkély ablakából a várúr szép leánya: Rózsa. Ismeri a halavány ifju
történetét, ki szabadságért küzd napon és éjen át, iszonyatos
esztendőkön át a szikla szívében. A leány könyörög apjának, hogy
bocsássa őt szabadon, könyörög a sziklának, hogy adja meg, a mit keres.
A szikla szíve érzőbb, egy napon felfakad a kövek mélységeiből a
keresett forrás. Omár megtalálta börtöne végét; a kút megtelt. Van
diadal a várban. A hőst ünnepelik. Aranyba, bársonyba öltöztetik. Most
már nemcsak a szabadságot kinálják vissza neki; a vár ura szerető
leányát kész hozzá adni. Övé lesz a vár és hölgy, kincs és szerelem. De
Omár csak e nevet hangoztatja most is: Laila. Ez volt jajkiáltásának
hangja és álomébresztője, e hanggal ostromolta a sziklát; e hanggal
hívta le a csillagokat onnan felülről s a vizek szellemeit a föld
mélyéből. Beszélni is elfelejtett, csak ez egy nevet nem felejté.

Készült a menyegzői pompa. Csojtáros paripán, vőfélyei élén a vőlegény.
Mikor kiértek a föllobogózott udvarra, sarkantyuba kapta páripáját,
fölvágtatott, a bástyára, a mit most is «mátka ugrónak» neveznek s onnan
egy szökéssel leugrott. Mohamednek minden prófétája, Jézusnak minden
szentei segítettek, hogy össze nem zúzta magát; megmenekült,
visszakiáltva az utána bámulókra: Laila!

Meglehet, hogy szép is volt ez a költemény. Lehet, hogy csak a meleg,
átérzett előadás tette megkapóvá; vagy talán csak a leány hangulatának
fogékonysága talált abban annyi rokonszenves gondolatot: Pálma el volt
tőle ragadtatva. A szemeiben ragyogtak a könyek. Megtudta, hogy még a
villogó kardnál is van szebb, a mi a férfit széppé varázsolja. Nem birta
titkolni elragadtatását. Oda futott a kúthoz s lehajolva annak mély
ürege fölé, lekiáltá abba: «Laila! Omár!» s várta, hogy nem kiáltanak-e
vissza?

Ferencz visszatartá őt kezénél fogva.

– Vigyázzon, a kőpárkány omlatag.

Pálma leszakított egy repkényágat a kőről s azt Ferencz kalapja körül
fonta.

Büszke volt rá.

Hisz ez több, mint fejedelmi fényűzés! Ezt nem szerezheti meg magának
sem Napoleon, sem Rothschild, hogy egy költője legyen, a ki rajta kívül
nem kőltő senkire nézve a világon; a kinek remekműveit nem hallja, nem
olvassa senki más, egyedül ő.

Hát nem igaz-e? Vezércsillag, a mit nem lát senki más az égen, csak
egyedül az, a ki azt magáénak választotta.

– És ez a költemény nincs se leirva, se kinyomtatva sehol, mondá
Ferencznek. Ne is legyen. De én azt még is birni fogom. Tudja ön,
hogyan? Ön szakról-szakra el fogja azt annyiszor mondani előttem, a míg
azt könyv nélkül megtanulom s akkor ketten fogjuk azt birni és senki
más.

Ferencz el volt bűvölve ettől a kivánságtól. Hogy ne igérte volna meg?
Szájról-szájra fogja átadni a «szegény Omár» történetét, a ki olyan
bolond volt, hogy Pálma grófnő ősapjának kutat furt a sziklájába, s
mikor ez a leányát kinálta neki, haza futott régi kedveséhez!

– Megláthatjuk azt a bástyát, a honnan Omár alá ugratott? kérdé a leány.

– Visszatértünkben oda kerülhetünk.

Pálma egy ágacskát tört le a levendula bokorból s azt a süvegje mellé
tűzte. Aztán búcsut vett a bokorlakó kis madárkáktól, lelkeikre kötve,
hogy a kicsinyeiket szeressék, s a kedveseikhez hívek maradjanak. Azok
azt meg is értették.

– Akarja ön, hogy felmenjünk a «mátkaugró»-hoz?

Pálma a fejét rázta.

– Nem! nem! Az ominozus hely. Nem szeretem a baljóslatokat. Kúszszunk
fel inkább ahhoz a párkánykőhöz, a honnan az egész tájat belátni.

Kissé merész volt a vállalat. Egy félig leomlott kőfalat kellett
felhasználni lépcső gyanánt, itt-ott kiálló kövekre lépegetve s fél
kézzel a falba gyökerezett vad rezeda kóróiba kapaszkodva. Ámde hisz ott
volt Ferencz: ő ment elől, kiszámítva minden lépést, s kezével Pálma
kezét tartva. A veszélyes lépcsőzet meg lett hódítva diadalmasan; innen
aztán egy fűvel benőtt keskeny párkányzaton át el lehetett jutni a
hajdani czímerterem ajtajáig. A padozat elmeszesült márványát benőtte
már a fű. A hajdani fegyverdísz helyett az öles vadsóska dárdás levelei
diszítik a falakat; a szögletekben madárkoponyák vannak elszórva:
vércsék, baglyok tartják itt most lakomáikat. A terem tulsó oldalán van
egy kettős ajtó: tulajdonképen egy boltozattól átivelt nyilás, melyet
egy granit-támoszlop választ kétfelé. Innen volt valaha a kijárás az
erkélyre, mely az egész homlokzaton végig futott; most már csak egy
gyámkő áll ki belőle: egy ölnyi hosszú gránitdarab, csodás dzsin főben
végződő: csak olyan széles, hogy egy ember megállhat rajta. Alatta az
omladék tövéig hat ölnyi mélység és azután a meredeken aláhanyatló
sziklaoldal, melyet a mélyből felnyuló fenyőóriások sudarai takarnak el.

Pálma kiszökött e gyámkőre, s merészen lépett annak a végső csúcsára.
Tehette. A háta mögött állt Ferencz, olyan közel tartva hozzá
kiterjesztett két karját, – mint a milyen közel szokta tartani az
őrangyal a kezét a mélységbe letekintő gyermek feje fölött.

A látvány megjutalmazta a merész fáradságot. A feltisztult ég mellett
egész a távol láthatáron felmeredő Szent István tornyáig lehetett
belátni a szép körtájképet, mely összeségében oly fenséges, mint
részleteiben elandalító. Őserdőkbe burkolt hegyhátak, átszelve zöld
völgyszalagoktól, miken fehér patakok kigyóznak végig; az elszórt falvak
piros födelű templomaikkal, karcsú bádogfödte tornyaikkal, a kelepelő
malmok a völgyekben, a hámorok tűzvilága az erdők sötétjében, a fákkal
szegélyezett utak, a mik mind a kép előterébe futnak össze, a hol egy
magas dombtetőn emelkedik ki az ujabbkori Gargóvár, renaissance izlésű
épülethalmazával, a zöld mázas háztetőn veres betükkel kirakva az
építtető neve. Fölötte az I. H. S. a kereszttel, alatta az évszám 1723.
A pragmatica sanctio éve. Az őrtoronyból lomhán csügg alá a zászló, a
család szineivel: veres és zöld: a Szent István rend szinei. Fejedelmi
lakás az.

És távol, az átlátszó köd leplében, két sötét erdő közé, mint egy rámába
szorítva, látszott egy gyönyörű kis napsütötte völgy, keresztül-kasul
szeldelve vetéstáblák, barna, sárga és mindenféle zöldben pompázó
sávjaival, a teknőjében egy kis falu, s egészen erre fordulva egy fehér
úri lak, nagy kerttel a háta mögött. A nap úgy reá tűz, hogy az ablakait
meg lehetne számlálni a távolból. Körülötte szerteszéjjel sárga, barna,
piros tetejű házak, zöldre, kékre, rózsaszinre festett falakkal: mint
egy skatulyából kiszórt gyermekjáték.

Pálma két kezét keblére fektetve, bámult le sokáig ez átnézhetetlen
képre.

– Nem szédül ön még? suttogá az ott a háta mögött.

– Hisz itt van ön, mondá Pálma s aztán nagyot sohajtott. Ha már attól a
gondolattól nem szédülök, hogy ez a végtelen tömérdek nagy kép, a mi itt
körülvesz, mind, mind az én birtokom, s aztán, hogy meg kell érnem azt
az időt, a mikor semmi, de semmi nem lesz belőle az enyém…

– Valami talán mégis az lesz.

Egy felvillanó mosoly elűzte Pálma arczáról a búskomolyságot.

– Az a völgyecske ott? Azzal a fehér házzal? Az az öné?

– Nem az.

– Hát kié?

– A «mienk».

E szóra Pálma csakugyan kicsinyben mult, hogy le nem szédült, de nem a
mélységbe, hanem Ferencz karjai közé.

– Ah! ha én most repülni tudnék!

És aztán nem bámult többé egyebet abból a nagy panorámából, mint azt a
kis talitarka völgyet. Alig akart tőle megválni.

Ferencznek figyelmeztetni kellett őt rá, hogy ideje lesz a visszatérésre
gondolni. Olyan nehezen határozta el rá magát.

Most azután igazán jó lett volna Pálmának, ha repülni tudott volna, mert
felmászni a meredek düledéken még csak könnyű tudomány, de lejönni nagy
mesterség.

Visszatérett Ferencznek kellett elől menni. Az egyik lábával biztos
támpontot keresve, a másikat megfeszíté, hogy arra lépjen rá Pálma, mint
egy lépcsőre. Hanem a leszállásnál nagyon ügyetlen volt a leány. Olyan
gyámoltalanul nézegetett, hol fel, hol alá, reszkető kezeivel a kőből
kinőtt bozótba kapaszkodva, hogy utoljára Ferencz félretett minden
etiquettet s egy bátortalan lépésnél átkarolta a leánynak mind a két
térdét s az ölébe vette egészen, így aztán nagy ovatosan szállt alá
könnyű terhével együtt. A leány átkarolta a nyakát.

Az út veszedelmese véget is ért már, talán a maga lábán is tudott volna
már menni a leány, de még csak mindig úgy vitte a karján. Még nagy kövek
voltak az útban!

A leány számlálta magában: «egy – kettő – három».

Mégis az ölében vitte. Most már csak apró kövek voltak az útban. Igen,
de hegyesek, sértők. «Négy – öt – hat.»

Az apró kövek is elfogytak. De még következett a tövisbozót. Szúrós,
tépő tövis. «Hét – nyolcz – kilencz.»

De már a tövisből is kifogyott: pázsit következett, szép puha fű. De a
fű között kigyó lappanghat. Még egy lépés, azt elriasztani, aztán még
egy, kikeresni a legtisztább helyet s még egy utolsó, térdreereszkedni s
úgy tenni le a földre karján hozott kincsét, talán hozzá is ért az ajka
a köntöséhez. A leány azt mondá: «tizenkettő».

– Tizenkét perczig tudott ön csaló lenni! Már amott letehetett volna…

Ferencz folyvást térden állva, mint egy rajtakapott gyermek tekintett
föl rá, bocsánatkérőleg.

– Tolvaj voltam?

– Bolond «vagy!» A magadét loptad meg!

S azzal a térdeplőnek önkényt a térdére vetette magát s még egyszer
átölelte a nyakát.

Valaki nézte őket a kapuból.

Ők is látták azt, az is látta őket s egyik sem riadt fel a másiktól.

Egy tizenhat agancsos gim állt a kapubejárat előtt. Az erdők
ős-aristokratája. Nemes fejét magasra emelte a herczegi koronával. A
szarvasok himei nem szégyenlik szarvaikat. Ők azt nem a feleségeiktől
kapják. Az az ő czimerkoronájuk: minden évben egy ranggal többet mutat;
nemes, bojár, lovag, báró, gróf, marquis, grand, herczeg, fürst,
fejedelem! s még odább!

Olyan csendes, nyugodt méltósággal nézett arra a másik kettőre, a kivel
az ősromok közt (most már közös otthon) a véletlen összehozta. Azok meg
vissza ő rá.

Az ebek előrohantak a bozótból s csaholásukra mint egy félbeszakadt
álom, tünt el a kép. A szarvas nem állt a kapuban s a leány nem csüggött
a férfi vállán.

Egy búcsúköszöntést vetett kezével a romok felé.

– Adieu örökre. S aztán végigtekintve még egyszer a kapuból határt nem
láttató uradalmán, felsóhajtva mondá: – Téged mind nem sajnállak; hanem
azt az egy levendulabokrot, – azt sajnálom.

Mire visszakerültek a gargóvári kastélyba, az urak már minden
számadással tisztában voltak.


«ŐRKÖDJÉK FÖLÖTTE…!»

A szép, meleg tavaszszal egyszerre minden kibujt a földből.

Nemcsak a füvek és virágok, hanem a magyar seregek is.

Megfordult a világ sorja. Új fejezet kezdődött a históriában.

A futó táblabirák, a hadnagyokból lett vezérek visszatértek, mint
győztes hősök. Hihetetlen dolgok mentek végbe.

Egy szép napon ismét Gorombolyi nevével ébredt fel a szép Vágvölgye. Itt
lesz holnap! Nem őrnagy most, hanem tábornok. Csodákkal határos, a mi
mindent elkövetett. Egész hadoszlopokat göngyölített fel maga előtt.
Némelyek azt mondják, hogy van harminczezer embere, mások, hogy csak
háromezer, ismét mások, hogy csak háromszáz, hanem ezek aztán nem is
emberek, hanem táltosok. Annyi igaz, hogy fényes délben rohammal foglalt
el egy várost, a mit ágyúkkal, lovas és gyalog csapatokkal megszállva
tartott az ellenfél: azt kiverte, szétszórta, ágyúit elvette,
tisztikarát az ebédnél elfogta, olyan rémületet gerjesztett maga előtt,
hogy a generalissimus egy egész hadosztályt detachirozott a
feltartóztatására.

Abban az elfogott tisztikarban a többek között ott volt a gróf** vezette
szabadcsapat tiszteivel együtt, a mi barátunk: Opatovszky Soma is. A
fogoly tiszteket Pestre küldték. A főváros jobbparti része már akkor
magyar kézben volt.

Hiszen az ellenfél fogoly tiszteivel a magyarok igen udvariasan bántak.
Soha jobb dolga nem volt annak a két muszka tisztnek, a kiket Bem
Brassónál elfogott, mint Debreczenben. Minden nap lakomára voltak híva s
úgy megszerették itt, hogy alig akartak elválni. Azóta vagy tábornokok
lettek, vagy nihilisták.

De annál kevésbbé volt megnyugtató Kornél úrfi sorsa, mert a magyarok
nem követték ez esetben azt a jelszót, hogy «mitgefangen, mitgetrunken»
– hanem mikor a traktára került a sor, azt mondták, hogy a többi csak
hadd legyen «getrunken», te magad pedig – tanuld meg, hogy mi az a
márcziális törvény.

Biz annak azóta hirét sem hallotta senki. Azt sem tudja a mai kor, hogy
a «márcziális» sör-e, vagy szagos ibolya.

Ott termett az Debreczenben. Most is emlékezem még reá, mikor egy
zúzmarás februári reggel felolvasták abban a rideg külsejű szőnyegtelen
nagy teremben az 1-ső §-t: «a honvédelmi bizottmány felhatalmaztatik,
hogy ott, hol a körülmények megkivánják, rögtönitélő hadi s polgári
vegyes biróságot alakítson». Láttam a mostani kormánypárti embereket
keményen harczolni azon elv mellett, hogy ily biróságok helyett a
vármegyék esküdtszék útján itéljenek a vádlottak fölött s előttem a
tűzlángarczaik, a most már ősz, még akkor koromfekete szakállú
szélsőbali szónokoknak, a kik azt az eszmét vitték diadalra, hogy ne
esküdtszék legyen a biró, ne is az országgyülés nevezze ki a birákat,
hanem a kormány.

Még most is borsódzik bele a hátam, mikor visszagondolok arra a
paragraphusra, hogy ha egy ujságiró álhireket, pletykákat közöl, a
márcziális biróság elé állíttassék. Szerencsére ezt az egyet
leszavazták. Mert ha ez érvényben volna, mai nap úgy vadásznának az
ujságirókra széltében, mint augusztus tizenhatodikán a nyulakra a mezőn!
– Mert a márcziális törvény csak egy büntetést ismert: halált; az
itéletnek, a kimondás után három óra mulva végre kell hajtatni, minden
appelláta nélkül.

Tehát Soma úrfinak a dolga semmi sem volt kevésbbé, mint tréfás.
Szerencséje volt, hogy a kerület illetőségénél fogva a pesti vészbiróság
elé tartozott az ügye, az pedig még nem alakult meg – bizonyos
elháríthatatlan akadályok miatt, s ezzel egy kis bitóhaladékot
(galgenfrist) kapott a jámbor.

A mint megtudta Soma úrfi fátumát Ferencz bácsi, természetes, hogy
rögtön félbeszakította a boldog pásztorórák ábrándjait Gargóváron, csak
úgy uti köpenyegben búcsúzva el Pálmától, rögtön vágtatott le Pestre;
vitte magával a vármegye, meg a doktorok decretumait és paréreit, a
melyekben constatáltatik, elhatároztatik, hogy Opatovszky Kornél
elmeháborodott, s ilyen formán beszámítás alá nem eső. Sehol a világon
az őrültet ki nem végzik. És szerencsére a vésztörvényszék elnöke
humánus, törvénytudó ember volt; Illavaynak régi jó ismerőse.

Alig távozott el a jegyese, Pálma kap egy levelet az ismerős női kéztől:
a szokott szinű papiron, a gyászfecskével.

Ezuttal csak ez a két szó volt beleirva:

«Őrködjék fölötte!»

Pálma nem tudta mire magyarázni ezt az intést.

Hiszen hogy őrködhetik egy nő egy férfi fölött? A mi hatalmában áll, azt
különben is megteszi, nem kell rá figyelmeztetés. Mindenüvé csak nem
kisérheti, hogy vigyázzon rá. S kivált egy olyan férfira, mint Illavay.
Annál van az ész, az erő; és mégis ő vigyázzon rá, a megtestesült
gyámoltalanság? S minő veszély lehet az, a mi ellen őt Pálma megvédheti!
Ok nélkül pedig ilyen levelet nem írnak.

Nem tudta elképzelni; – pedig mindenféle bajra gondolt a világon.

Tehát ezek a napok voltak azok, a mikben a Vágvidéken arra ébredtek az
emberek, hogy «jön Gorombolyi!» A hős, a dicső ember! Nem volt már senki
megrémülve a közeledtétől: várták, mint a Messiást. Deputatiókat küldtek
eléje, kaptak rajta, hogy melyik város nyerje meg vendégének egész
dandárával együtt? s csinálták eléje a diadaliveket minden város, minden
falu végén, a hol keresztül fog vonulni.

Ezuttal Temetvényi Ferdinánd is kidugta a csigaszarvait a házból.
Elküldé magát mr. Cousint egy lekötelező levéllel a diadalmas hős elé,
meginvitálva őt Gargóvárra.

Gorombolyi azt válaszolta, hogy különben is szándéka volt a grófot
meglátogatni, bárha szállásra ott nem maradhat is; de egy rövid ebédre,
a hol egyről-másról majd elbeszélgetnek.

A grófot ez az izenet egészen kihozta rendes apathiájából. Minden
előkészületet megtett nagyhirű vendége méltó fogadására. A helység végén
építették a diadalivet a fenyőgalyakból, piros bazsarózsákból rakva ki a
homlokzatán e szókat: «Isten hozott!» A piaczon emelvényt állítottak
fel, a hol a plébános fogja őt üdvözölni, becsületes tótországi magyar
szónoklattal: ellenben a vespilló latin ódával fogja őt megtisztelni.
Sőt a gróf maga is eléje fog lovagolni pompásan felcsojtározott paripán,
s nagy tanakodás folyt a fölött, hogy vajjon teljes mágnási díszpompában
rukkoljon-e ki? vagy nagyobb megtiszteltetésnek fogja venni a demokrata
hadvezér, ha egyszerű polgári magyar viseletben, kerek, fekete
strucztollas kalappal a fején üdvözli őt a vár ura? Az utóbbiban
állapodtak meg. S volt kinja egy tenyérnyi papiros darabnak, a miről a
gróf egy öt soros szónoklatot betanult előtte való este, minden étel
után felkelt és kiment a szomszéd szobába, még egyszer átolvasni a
beszédet s egész akadémiai discussió folyt a fölött a plébánossal, hogy
vajjon helyesen lesz-e e szó mondva: «szerencséltet?» Mert az ő ifju
korában ez a szó annyit jelentett, hogy «valami veszedelembe visz».
Hanem aztán szavazattöbbséggel el lett döntve, hogy ez a mai nap
fogalmai szerint annyit tesz, hogy «boldogít». A gróf mégis jobb
szerette volna azt mondani, hogy «megboldogít».

Pálmára az a hatása volt ennek a nagy előkészületfitogtatásnak, mintha
ennek a kivitelében valami hibának kellene történni.

Az ember azért mutogatja, hogy szörnyen menni akar, hogy ha történetesen
elmarad a menetele, azt mondhassa: «ej milyen nagyon sajnálom! Pedig
hogy készültem rá!»

Csakugyan az is lett belőle. Mikor már korán reggel készen álltak a
hintók, a banderium nyeregben ült, a huszonnégy szűz felállítva a
diadaliv két oldalán; a mozsarak elhelyezve az óvár parkján, meg a
piaczon; már a gróf is felvette a polgárias szabású fekete bársony
Zrinyi-dolmányt, a minek még egy, válltól könyökig érő második kurta
ujja volt, a hozzá illő fekete strucztollas kalábriaival, s a magyar
öltözetet még polgárias minőségében is kiegészítő kardot is felkötötte
hozzá, a minek oxydált ezüst tokja volt, hát akkor az a véletlen baleset
történt, hogy mikor már a lóra fel akart ülni, a jobb lába lecsúszott a
kengyelről s azzal a bal térdével oly szerencsétlenül esett a kövezetre,
hogy úgy kellett őt fölvinni a szobájába; nem tudott a lábán állni. A
szerencsére jelenlevő járási sebész rögtön megvizsgálta a sérülést s
hideg borogatásokat rendelt. Cousin úr titokban megsúgta mindenkinek,
hogy a gróf veszedelmes csontrepedést szenvedett a térde kalácsában, de
ezt nem kell tovább adni, s különösen a comtesse előtt titokban kell
tartani. Annál fogva ezt Pálma két percz mulva már megtudta, s rögtön, a
toilette-asztala mellől, azon módon, szétbontott hajjal rohant az atyja
szobájába. Azt már a nyugágyon fekve találta; a sebész zsindelyről meg
gypszről beszélt, a sérült láb be volt polyálva erősen.

– Az Istenért! Nagy bajod történt? kérdé Pálma.

– Tudod, hogy én sziszszenés nélkül szoktam tűrni a fájdalmakat.

Az igaz, ha nagy baja volt a grófnak, azt el tudta titkolni, mikor már ő
elkezdett hangosan nyögni, akkor csaknem bizonyos volt, hogy semmi baja
sincs.

Azonban még most is rajta volt a dupla ujjas bársony Zrinyi-dolmány.

– Ágyba kellene feküdnöd! Mért nem vetkőzteted le magadat s nem veszed
fel a hálókabátot?

– Majd később, mondá a gróf fanyar képpel. Pálma kezdett érteni. Csak te
siess a magad toilettejével elkészülni. Ő excellentiája a tisztelt – hős
– nem sokára megérkezik. Hogy elfogadhasd. Vezessétek egyenesen ide
hozzám.

Most már egészen értette Pálma. A magas vendégnek látni kell, hogy egész
a jelmez fölvételéig készen volt az üdvözletére minden! Csak az a sajnos
baleset! Milyen kár!

Vissza is ment aztán nyugodtan a toilette-szobájába Pálma s hagyta a
komornájának a hajával azt csinálni, a mit legjobbnak lát.

Az ünnepélyességekben nem történt semmi hiba. A taraczkok pompásan
elsültek, a szónoklatok még pompásabban; Gorombolyi szintén kitett
magáért, a magyar, tót és latin szónoklatokra ugyanazon idiomákban
felelt meg ex tripode s azok mind monumentális beszédek voltak. Külső
pompát ugyan nem hozott magával, ha csak azt az attilája könyökére
varrott két öreg foltot nem veszszük annak. A gonosz nyelvek ugyan azt
beszélik, hogy nem volt az az attila a könyökein kiszakadva, hanem a
tábornok csak azért varratta azokat oda, mert a jó katonát legjobban
diszíti a foltos ruha: a hadakozás közben nem ér rá az ember costumeöt
változtatni. Az arany gallér sem volt uj az attilán, a pléhgallérban az
ócskaság teszi meg a pompát. Mellén ott volt a piros szalagos érdemrend.

Hanem azért macedoniai Nagy Sándor nem viselt büszkébb arczot, mint a
milyennel ő beköszöntött a gargói kastélyba. Látszott minden vonásán az
az önérzet, hogy ez az az ember, a ki minden szembejövő ellenséget
megver, minden szónokot ledisputál, s minden asszonyfélét meghódít.

Már hírül adták neki útközben a gróf balesetét.

Annálfogva kiséretét az elfogadási teremben hagyva, egyedül keresé föl
Temetvényit hálószobájában.

Pálma fogadta a vendéget.

– Nézze, szegény atyámat, milyen nagy baj érte.

Gorombolyi egyike volt a legigazhivőbb embereknek.

Egész részvéttel járult a gróf fekvőhelyéhez, kinek a megszenvedett lába
egy fauteuilre volt téve, míg maga egy bőrcauseuseön feküdt.

– A legnagyobb részvéttel hallottuk mindnyájan a gróf balesetét.
Reménylem, hogy nem lesznek komolyabb következései. Rögtön küldtem a
tábori törzsorvosért. Oh az egy Galenus!

A gróf bágyadt hangon beszélte el, hogy hogyan történt ez az eset s
kifejezte arczával, hogy mennyi önuralkodásába kerül metsző fájdalmait
leküzdeni.

– Legyen e fájdalmaknak meggyógyító írja azon tudat, hogy ön ezeket
hazája szolgálatában nyerte. Ez a seb oly drága érdem lesz a haza előtt,
mintha az ütközetben érte volna önt. Ezt sem mulasztandom el mindazokkal
tudatni, kiknek feladatuk leend a hazafiui érdemeket egykor
megjutalmazni. Még ma megirom Debreczenbe, hogy Temetvényi gróf a
kivonulás alkalmával a baltérdén sebet kapott.

(«Hü, teringettét! szepegett magában a gróf, ez sok lesz a jóból. Mire
ez a hír Debreczenbe eljut, már akkorra tizenkétfontos ágyugolyó hordta
el a lábát. Jó lesz ezzel alább hagyni.»)

– Oh kérem, szót sem érdemel, mondá, egyszerre nekiderülő arczczal. Egy
kis bőrhorzsolás, semmi egyéb; két nap mulva nyoma sem marad. Ne is
beszéljünk róla. Én azért részt fogok venni a barátságos lakomában, a
mire excellentiátok kegyes volt szíves meghívásomat elfogadni.

– Bocsánat, gróf úr, én önt nem «excellentiáztam».

– Ah, az engem nem is illet meg. Én csak egyszerű polgártárs vagyok. Én
tudom, hogy semmi sem vagyok. De ön egy tábornok. Azt megilleti az
excellentia.

– No, ha nem akarjuk egymást polgártársnak nevezni, hát nem bánom,
exczellentiázzuk egymást mind a ketten.

Aztán addig komplimentiroztak egymásnak, míg Pálma kinevette mind a
kettőjöket. – A mi Gorombolyinak nagyon megtetszett.

Odanyujtá a kezét a grófnőnek.

– Megengedi a gargói hősnő, hogy hódolatom adóját egy kézcsókban
lerójjam?

Megengedte, de nagyot bámult.

– Hogy jutok én a gargói hősnő czímhez?

– Hát hisz önt az egész világ így hivja. Azt hiszi ön, hogy nem zengi az
egész ország négy sarka vissza a gargói hősnők nevét, a hogy az egri
hősnőkét örökre fentartá; a kik ama dicső ütközetben a férfiakat
lelkesítő buzdításaikkal ösztönzék a győzelemre.

– A tábornok úr tréfál. Azt a mi kis csetepaténkat érti? Szólt közbe a
gróf.

– Mit? Kis csetepaté? Uram! Az egy világtörténeti momentum volt! A mit
mi többiek tettünk, az mind semmi. Mit Bem erdélyi hadjárata? Mit
Perczel Mór bánáti harczai? Mit ennek a patikáriusnak az egész
hadviselése? az én portyázásomat nem is emlegetve; – mi ez mind ahhoz a
hős tetthez, a mit ez a szolgabiró itten véghez vitt? Amazoknak mind
hadseregek álltak a rendelkezésére; ágyúpark, lovassági dandár: ez meg
itt puszta kézzel, kaszás, vasvillás néppel neki megy az ellenségnek s
elveszi a fejünk fölül azt a nagy veszedelmet, mely egész
Felső-Magyarországot fenyegette. Uram! Ez a név a honmentők sorába lesz
felirva s én nagyon örülök rajta, hogy excellentiátok neve együtt
emlegettetik vele.

– Igazán? Kérdezé érdekelten a gróf. Ez csakugyan valami nevezetes
cselekedet volt?

– Annyira nevezetes, hogy nem tudunk a megjutalmazásra elég nagyot
kigondolni. Hol van ez a dicső férfiu? Én azt hittem, hogy itt találom.

A gróf leányával egy jelentékeny pillantást váltott.

– Igen. Illavay úr a mi családunk legbensőbb barátjai közé tartozik. Mi
«mind» nagyon szeretjük őt. Sajnálni fogja nagyon, hogy nem élvezheti
személyesen e magas elismerést, ő kénytelen volt hirtelen elutazni
Pestre; – úgy gondolom, az unokaöcscse miatt.

– Tudtam! Ez az ember keresztyénebb szent Péter apostolnál! Most
másodszor is ki akarja szabadítani azt a semmiházit; de ezuttal
mondhatom, hogy hiába jár. Az áruló számára nincsen mentség.

Pálma szánakozott rajta. Olyan furcsa volt szegény fiu, mikor abban a
kifordított piros bélésü ruhában itt ült az asztalnál s két kézzel tömte
a szájába, a mi ennivaló volt, s közben lesunyt fővel kaczagott a saját
bolondságán. Hogy ezt főbelőjjék.

– De tábornok úr, csak nem lehet megöletni egy bolondot.

– Ejh, grófnő, most mindnyájan bolondok vagyunk. Hát én nem vagyok
bolond, a ki oda állok az ágyú elébe s lövöldöztetek magamra, – azért,
hogy egy darab telefirkált papirost valaki összetépett. Hát az a honvéd,
a ki féllábbal kerül haza, nem volt bolond, hogy az alkotmány kedveért
sántává lövette magát. Mi is bolondok vagyunk, az ellenfeleink is azok,
s a melyikünk a másikat megkaphatja, azt teszi vele, hogy okos embert
csinál belőle! a minek egyedüli módja az, hogy elküldjük egymást egy más
plánétára. Mindnyájunk között azonban az én Illavay barátom a legnagyobb
bolond, a ki meg akar szabadítani egy embert, a ki azonkívül, hogy a
hazának, az egész emberiségnek nyüge, még azonfelül neki is végzetszerü
ellensége; s a ki, ha elpusztul, jól jár vele a haza és minden ember, de
különösen Illavay.

– Talán épen azért szabadítja meg.

– Dejsz abban ugyan hiába fárad. Mehet Pestre, ott meg sem hallgatják, s
ha Debreczenbe szalad, ott meg galléron fogják Illavay barátomat
azonnal; de még csak lélekzetet venni sem engedik, hanem extrapostán,
vagy léghajón kergetik vissza; otthon a helyed barátom! ki vagy nevezve
Felső-Magyarország kormánybiztosának: siess!

– Kormánybiztosnak? szólt elámulva Temetvényi, Pálma megdöbbenve hajolt
közel az atyjához s ettől fogva mindig talált valami igazítni valót a
vánkosán, tán sugott is a fülébe valamit. Gorombolyi felől tehette. Az,
mikor benne volt a beszédben, annyira el volt foglalva saját magával,
hogy se látott, se hallott.

– De talán az igen nehéz feladat is lesz egy olyan egyszerü emberre
nézve, mint Illavay, a hogy nekem van szerencsém őt ismerni, mondá a
gróf.

– Mit? szerény tehetség! Egy Pitt, egy Canning magyar kiadásban! Óriási
talentum! És minő gazdag tanulmány! Csakhogy nem szokott vele kérkedni.
Mikor a fiatal óriások henczegnek és beszélnek a maguk utazásairól
Pozsonytól Wiesbadenig, ő csak meghúzza magát és hallgat. Senki sem
gondolná róla, hogy ő már fiatal korában egy évig tanulmányozta a
helyszinén az angol administratiót, a londoni rendőrintézményt. Még csak
azt sem árulja el, hogy angolul tud, a kis ujjában van minden
államtudomány s az egész markában a praxis. Csak fel kellett őt
fedeznünk, hogy az értékét megismerjük. Az pedig ecclatanter megtörtént
ama hirhedett ütközetben, a hol pusztán administrativ úton
contracarrirozta a legveszedelmesebb stratégai maneuvret. Ha félévig a
Felvidék kormánybiztosa lesz, a fejemet teszem egy fületlen gomb ellen,
hogy belügyministerré fog kipattanni a gubójából.

Gorombolyi egészen neki vörösödött, annyira át volt hatva annak az
igazságától, a mit mondott.

Pálma idegein valami reszketés futott végig. Úgy fázik az ember, mikor
valakit, a kit szeret, úgy magasztalnak, hogy félteni legyen kénytelen.
Ő már tudta a titkot, hogy Ferencznek a szíve mélyén vannak rettenetes
indulatok, a miket lángra lehet lobbantani. Ha valaki meggyújtja őket!
Kezdte már sejteni, hogy mit tesz az az intés:

«őrködjék fölötte».

Valamit sugott az atyjának.

A gróf ismét megszólalt.

– Mi nagyon jó barátjai vagyunk Illavaynak. Azért azt hiszszük, hogy az
ilyen magas aspiratiók nem valók olyan középszerü sorsban levő embernek,
mint ő.

– Hogyan? Középszerü sorsu! Hisz egy hét nem telik bele, hát Illavay
épen olyan hatalmas dynasta lesz, mint excellentiátok; az apátvári
rengeteg uradalom birtokosa.

– Hisz az Opatovszky Kornélé; szólt közbe hirtelen Pálma, nem lévén
türelme a hang továbbadó főnek sugni meg elébb ellenvetését.

– Az nincs már. Szólt Gorombolyi hidegen.

– De ő még él, erősködék Pálma.

– Ha él, sincs többé. Birtokát eljátszotta: az törvényeink szerint az
államra esett vissza. Most már nem örökség, hanem donátio útján fogja
azokat megkapni Illavay.

A gróf ez alatt beletalálta magát leánya eszmejárásába, maga vette át a
szót. A mit erre mondani kellett, azt Pálma is gondolta ugyan, de neki
nehéz lett volna azt kifejezni.

– Ne felejtsük el, excellentia! hogy az Opatovszky-birtok olyan
állapotban van, hogy annak a rendezését, aztán meg Magyarország
belügyeinek a rendezését egy és ugyanazon ember, ha még oly óriási nagy
tehetség is, meg nem birja.

– Én bizony nem tudnám elképzelni, hogy mért ne birná meg? Hogy sok
adósság fekszik rajta? Hát aztán kap egy millió úrbéri kárpótlást az
uradalma, s azzal kifizet minden tartozást, még beruházásokra is marad.

A gróf mosolyogva szippantott egyet az arany burnótszelenczéjéből, mely
kinyitás közben a sevillai borbélyból játszott egy áriát.

– De hol van az az egy millió?

– Hol van? Hát ott van a debreczeni városházának a pinczéjében. Tél óta
négy sajtógép egyebet sem csinál, mint azt préseli, ott áll készen,
satinirozva, száz egész millió, s még jön utána valami ötven: a mi e
kárpótlásra van szánva. Csupa százas-bankjegyek. Nem látott még
excellentiád magyar százasokat?

A gróf a fejét rázta.

– Mutatok. Nálam van valami kétszáz darab. – Azzal előhuzta a tárczáját
s kivett a csomag közül egyet s odanyujtá Temetvényinek azt az
ezüst-szürkével nyomatott, ropogós papirlapot, a mit az bámulva nézett
agyon a lorgnonján keresztül.

Ez már tény! Egy százforintos bankjegy. A mely állam már százforintos
bankjegyeket mer kibocsátani, az már nemcsak maga bízik a jövendőben, de
másoknak is bíznia kell benne. Ez már egészen más tünemény, mint a
Rákóczy-féle «libertás» rézforint.

A gróf concret alakot akart adni tamáskodása megszüntének.

– Nem engedne át nekem ezekből excellentiád beváltás végett vagy ötven
darabot; – osztrák bankjegyekért?

(Szerelmi vallomás a hazának!)

Gorombolyi büszkén felkaczagott.

– Nem, excellentiás uram! annyit nem. Ötöt igen. Mutogatás végett; de
azt sem osztrák bankjegyekért: nem tudom, mit csinálnék velük? Hisz a
hová már én leteszem a lábamat, ott még borravalónak sem veszi el a
pinczér az osztrák bankót, ezt még kártyán sem lehet elveszteni. Ezt az
ötöt is csak kölcsönképen adom, mint érdekes olvasmányt; majd ha
megkapja excellentiád pár hónap mulva a maga tízezer darab százasát,
megküldi belőle az én öt példányomat.

S nem fogadott el semmi egyenértéket.

– De hátha e pár hónap alatt el találják veszíteni az értéküket?
Scrupulosuskodék a gróf, nemes aggóskodással.

Erre nem lehetett elég nagyot felelni szavakkal.

Itt csak a pantomimica mondhatott megfelelő sulyosat.

A grófnak az olvasó-asztalára ki volt terítve Magyarország térképe s
azon a korábbi hónapokból kék és veres irallal megjegyzett pontok
jelölték, hol áll az egyik, hol a másik tábor. Gorombolyi felvette a
kettős színű iralt s a kék és veres végével új vonalakat húzott a
térképen; s aztán néma büszkeséggel odamutatott e pontokra.

Nem kellett ahhoz több magyarázat.

A gróf maga is átlátta, hogy nagyon megváltozott a helyzet.

– De hátha megint rosszra fordulhatna minden.

De már e szóra kitört Gorombolyi kebléből a visszafojtott vezuvius!

– No, ha még azt is megengedné az öreg Isten, hát akkor felrontunk
egyenesen a mennyországba s ott is kikiáltjuk a respublikát!

A gróf kedélyesen elnevette magát: egészen elfeledkezett a szakgató
fájdalmakról a térde kalácsában. Gorombolyi is kaczagott.

Csak Pálma nézett oly szobormereven a dicsekedő hős arczára. Épen ilyen
volt az a láng, az a villogás Illavay arczán, mikor hasonló kérdésre
csaknem hasonló kitöréssel lövelt fel minden indulatja az égre.

Tudta már, hogy mire kell őrködnie.

– Legyen a felől megnyugtatva a gróf, szólt ismét visszatérve büszke
nyugalmához Gorombolyi, «Nec portæ inferi!» többé. Én nem szoktam senkit
ok nélkül fellovalni. Nekem Illavay régi jó barátom. Mikor a veszedelmes
napjaink voltak, egy szóval sem mondtam neki, te is közénk tartozol;
gyere velünk. Azt mondtam, maradj itthon. Szolgabiróra is van szükség a
világon. Gargóvárra se jöttem el. Minek compromittáljam a gróf házát,
mikor aztán nem tudom megvédelmezni. Arról én aztán ugyan nem tehetek,
ha Gargóvár ura és úrnője, meg az a csendes lelkű tisztviselő a maguk
lelke fellángolásából, kéretlen, hivatlan olyan hősi merényletre
buzdultak fel, a mely őket legderekabbjaink arczvonalába sorozta. Ha
most ide jövök, nem nyomoruságunkat, nem veszedelmünket, hanem
dicsőségünket megosztani jövök önök közé. Nem félek már azoknak, a kiket
szeretek, azt mondani: légy fegyvertársam! Bizonyos vagyok a dolgunk
felől. Egész Európa mellettünk áll. – A kormánytól hozom az elismerő,
magasztaló oklevelet annak a derék fiunak, a mit a grófnak is ki kell
fejeznem élő szóval. De a legfőbb ok, a miért ide jöttem, az volt, hogy
útközben hallottam, hogy Illavayt sehol a világon nem találom meg,
hacsak Gargóváron nem. Pedig kinevezési okmányát biztosan kezébe kell
juttatnom.

– Hol hallotta ön ezt? szólt közbe merészen Pálma.

– Dolnavárott, felelt gondtalanul Gorombolyi.

– Ah, ön volt Dolnaváron?

Most már tudta egészen Pálma, hogy mit jelent az a két szó.

E beszélgetés hevében Temetvényi gróf egészen megfeledkezett róla, hogy
a térdkalácsa milyen veszélyes zúzódást szenvedett. Most már arra is
képesnek érzé magát, hogy hős vendégei tiszteletére adott lakomáján maga
is helyet foglaljon. Az egész nyugágyat kivitték a szenvedővel együtt az
étterembe s a jégtartó vederben az ő sérült lábára való borítékok
helyett inkább a pezsgős-palaczkokat hűtötték be, a nélkül, hogy valaki
észrevette volna a tévedést.

Volt is nagy áldomás! Hat vagy hét honvédtiszt vendégen kívül ott volt
még a helybeli plébánus is és a szomszédfalubeli lutheránus lelkész, a
jószágigazgató és egynehány vidéki celebritás, a megyei seborvos és több
tisztelgő deputatio honoratior vezértagjai: igen nagy asztal volt.

S mint ez már nálunk ősi jó szokás, hogy a mennyei adományt, a bort, nem
iszszák csak azért, hogy igyanak; de minden pohárhoz egy felköszöntésnek
is kell járulni, a miben kell elmésségnek is ragyogni, jóleső
hizelgésnek ékeskedni, lelkesedés superlativusának lángolni, mint
magában a borban. Ilyenformán fel lett köszöntve Gorombolyi tábornok,
mint a hadjárat leendő Napoleonja; ezt a toasztot a házi gazda robbantá
el; rá visszaröppentyüzött Gorombolyi, éltetve a grófot, mint nagy
államférfi ősének méltó utódát s Magyarország præsumtiv
külügyminiszterét. A plébános urat felköszönték, mint leendő esztergomi
érseket és herczegprimást; a lutheri tiszteletest, mint az
ujjáalakítandó felsőháznak superintendensi minőségben a római
prælatusokkal egy sorban ülendő tagját, Pálma grófnőt, mint második
Rozgonyi Cziczellét (Pálma föltette magában, hogy a mint megérkezik
Ferencz, rögtön megkérdezi tőle, ki volt az a Rozgonyi Cziczelle?)
Miután a jelenlevők ekkép fölosztották egymás között a legfőbb
dignitásokat, azután megemlékezés történt a távollevőkről is, azok közt
elsősorban a mi derék szolgabiránkról és hősünkről, a bibliai Gideonról
(ezt az áldomást még csak a szerény lutheránus pap mondá). De már a
plébános magasabbra emelte őt a poharával; mert az már hallott valamit a
dörgésből: ő éltette a távollevőt, mint Felső-Magyarország
megszabadítóját, megyénk lumenét, a leendő főkormánybiztost, a kit
annyira szeret ez a nép, hogy ha egész Magyarország respublica lesz is,
az ő kedveért legalább ezt a kis darab részt meghagyjuk «tót
királyságnak» s benne Illavay Ferit «tót királynak». De már ily nagy
mondásokkal nem engedheté magát elhomályosítani Gorombolyi: ő még
nagyobbat lódított rajta: éltette barátját, mint Magyarország leendő
belügyminiszterét. Az elért siker végre a legszélső merényletre tüzelé
fel a jelenlevő gargóvári uradalmi igazgatót: rég a nyelve hegyén
ágaskodott ez a toaszt, végre elszakítá a kötőfékét: ő poharát a
távollevőért akkép emelte, mint a ki által a hajdani Bercsényi alatt egy
úrnak hódolt, aztán kétfelé szakított gargóvári és apátvári uradalmak
ismét egyesülendők lesznek! S a merész toaszt teljesen sikerült. A gróf
maga is édesdeden mosolygott és megbocsátott az árulásért, neki is az
volt az álma! S az átalános pohárösszecsöndülésben láthatta Pálma, mily
népszerü ez a gondolat! A vendégek mindegyike odasietett ő hozzá,
poharát az övéhez koczczintani. Ferencz nagyon kedves embere lett az
egész uradalmi tisztségnek, a mióta lemondott a számadásvizsgálás
alávaló hivataláról. Hisz ez nagyon jó uraság lesz! «Élni és élni
hagyni!» ez az igazi nemesi jelszó. Olyan ember lesz itt megint, a ki
nem aprólékoskodik; egy igazi úr. Az ilyen úr a «kicsinyeket» engedi
csipegetni, a «nagyobbakat» engedi markolgatni; ő maga csak nyalábol, –
ha hozzájut.

Ime milyen szépen elnyalábolja a roppant apátvári uradalmat.

Mert ez a világ dicső rende: a szegény béres hadd húzzon a tiszttartó
kazalából; a tiszttartó hadd rakjon kazalt a földesúr dominiumából: a
földesúr aztán kanyarítson magának egész dominiumot: ott az ország, az
elég nagy úr.

Tehát ittak sokat és nagyokat Illavay egészségeért; a míg ő maga valahol
egy útféli csárdában üldögélt egyedül, várva az előnemkerülő forspontra
s hogy milyen evés-ivásnak mehetett végére, azt elképzelheti minden
ember, a ki megtudja, hogy az egész útja hosszában már öt nap óta
gyalog- és lovas-dandárok vonultak előtte végig.

A díszlakoma közmegelégedésre végződött. A fekete kávét már a nyitott
terraceon költötték el; ott jobban lehetett szivarozni. A finom erős
rostopsinból a hány poharat kiürítettek, annyiszor mondták, hogy «így
fogyjon el a muszka!»

A gróf csontzuzódása már akkorra annyira megjavult, hogy egy fogantyus
pálcza segélyével maga lábán is tudott biczegni, sőt a vendégekhez is ki
akart menni a terracera; szerencséjére, mr. Cousin (a sugó) még
emlékezett a szerepére s figyelmezteté, hogy a hideg-borogatás után a
sebesült lábával könnyen orbánczot kaphat, ha a szél megfujja; sokkal
jobb lesz, ha a szobájába megy s egy kis félórai pihenést enged magának.
De Temetvényi nem akarta magának elengedni azt a gyönyörüséget, hogy a
vendégeit fájós lábbal is mulattassa.

– Hátha ütközetben volnánk együtt! mondá Gorombolyinak. Emlékezik ön
arra a muszka hadvezérre, a kinek a csatában ellőtték a lábát, s azután
szánkóra tétette magát, úgy vezényelt tovább az ütközetben? Hogy is
hivták csak?

– Muszka volt? Nem létezett rám nézve! Utasítá el a kérdést magától
Gorombolyi. De valóban nem engedjük meg a grófnak, hogy tovább velünk
időzzön. Helyt állunk magunk is a további harcz folyamában. A kik
megálltunk a bronz-ütegekkel szemben, az üvegből öntött ütegek elől sem
futamodunk meg. Kényszerítse Pálma grófnő ő excellentiáját a
nyugalomratérésre, önnek egy tekintete hegyeket képes kimozdítani a
helyeikből. Én is tartozom még a gróffal egy megbízást rendbehozni, a
mihez magány kell.

Ez végre döntő indok volt. Temetvényi ráengedte magát bírni, hogy
egyfelől Gorombolyi, másfelől mr. Cousin vállára támaszkodva,
hálószobájába átsántikáltassa magát. Pálma előre ment, kerevetén a
tigrisbőr-takarót és a szarvasbőr-vánkost megigazítani. Ő is ott fog már
maradni.

A mint a grófot lefektették, Cousin úr eltávozott; Gorombolyi pedig
kigombolta az attiláját s kebléből kivonva egy hosszúkásan összehajtott
s lepecsételt csomagot, azt letette az asztalra.

– Kénytelen vagyok excellentádat felkérni, hogy hős bajtársam
távollétében sziveskedjék ez iratot tőlem átvenni. E kérésre jogosít
azon többé senki előtt sem titkolt gyöngédség, a melylyel derék
barátomat e várkastélyban fogadják, de egyenesen kötelez rá megbizóim
utasítása, mely úgy szól, hogy ha Illavaynak személyesen át nem adhatnám
e fontos államokmányt, mely az ő személye iránti elismerésen kívül, igen
nevezetes intézkedésekre való titkos megbizásokat is tartalmaz; ezt az
iratot hagyjam itt nagyméltóságodnál, fölkérve, hogy a mint Illavay
visszakerül, azt neki rögtön kézbesítse. Én tovább e vidéken nem
időzhetek. Hogy merre fordulok, az az én rejtélyem. Magammal sem
hordhatom ez iratot, mert a holnapi napról sem vagyok bizonyos. Azért
kérem excellentiádat, hogy őrizze meg ezt, a míg Illavay idejön s akkor
adja át neki – a kormány megbizása folytán.

– Nagyon megtisztelőnek találom rám nézve ezen bizalmas feladatot, mondá
a gróf, átvéve a lepecsételt irást. Megértettem a megbízás fontosságát s
nem fogok késni annak teljesítésében. És most kérem excellentiádat,
sziveskedjék bajnoki társaihoz visszatérni és őket nevemben felkérni,
hogy mentül tovább kedvük szerint mulassanak.

Azt tehették is. A várkastély lakosztályai oly messze voltak egymástól,
hogy a czigányzene és a tábori dal hangjai alig révedeztek el a gróf
hálószobájának szőnyegektől, függönyöktől süketített alcovejáig.
Dalolhatták azt a nótát, a mivel végig harczolták a nagy hadjáratot.
Furcsa nóta volt az: mai nap már azt hiszik, hogy népdal:

  «Ég a kunyhó, recseg a nád!
  Szorítsd hozzád azt a barnát!
  Míg a barnát szorongatom,
  Azt a szőkét elszalasztom!»

Mi volt az az «égő gunyhó?» mi volt az a «ropogó nád?» mi volt az a
«szorongatott barna?» – meg aztán az «elszalasztott szőke?» ejh! hadd
legyen már mind elfelejtve.

Künn folyt a bor, szólt a zene; benn a magányos szobában pedig egyedül
volt az apa a leányával.

A mint magukra maradtak, Pálma felkapta az atyja gondjára bizott levelet
az asztalról, s felszakítva a boriték pecsétjét, kivette belőle az
iratot.

– Pálma! Mit cselekszel? Kiálta rá elhüledezve a gróf. Te feltörted az
«ő» levelét.

– Fel bizony. És fel fogom törni minden levelét, a mi az én kezembe
kerül. Ez csak természetes!

– De ez államtitok.

– Hát annyival inkább. Nekem csak kell tudnom, hogy mi az, a mivel őt
meg akarják bízni? – Ehhez nekünk jogunk van.

– Különös jog! Én nem ismerem.

– De én birom.

Azzal szétnyitotta az egész hosszú teleirt ív papirost s elkezdte azt
olvasni magában. A papir reszketett a két keze között. Eleinte az
ajk-szegletei mosolyra kezdtek gödrösülni, arczán valami kéjérzet
világolt. Ott bizonyosan «őt» magasztalták; azok a megérdemlett
elismerés kifejezései voltak, hanem aztán nemsokára eltünt az arczról az
örömláng, a megrémülés márványkeménysége merevíté meg a vonásokat; az
ajk megnyilt, kigömbölyült s hangtalanúl utána látszott rebegni az
olvasottakat; a szemek nyugtalanul kisérték a sorokat, a kezek gyürték a
papirt, a mint elfordították a lapot: az nem egy szerető leány számára
való olvasmány volt. Mikor vége szakadt, türelmetlenül veté oda az
asztalra az iratot.

– Ezt csak nem fogod neki átadni? suttogá indulatosan.

– Hogy hogy nem? Hát miért nem?

– Én nem akarom, hogy átadd.

– Hát mit tegyek vele?

– Elzárod a fiókodba s nem szólsz felőle senkinek.

– Az lehetetlen. Hisz erre vagy «bűt» vagy «bát» csak kell neki mondani.

– Az az én gondom lesz, hogy mit mondjon ő rá.

– De hát mi van abban az irásban? – Azt meg fogod nekem engedni, hogy
én, a ki a jogot másképen ismerem, mint te, ne nyuljak hozzá az olyan
levélhez, a mi nem nekem van czímezve.

– Igen. Nekem van jogom ezt tenni, másnak nincs. Azért tőlem nem fogod
azt meghallani, hogy mi ennek az iratnak a tartalma. Csak annyit
mondhatok meg, hogy a ki e megbizást elvállalja, az a fejével játszik.

– Hát aztán? Ezt könyv nélkül is tudom, a nélkül, hogy belenéznék az
iratba. Játszik biz az. Rá van bizva tizenkét vármegye fölötti
kormánybiztosság. Korlátlan hatalom négy millió ember élete és halála
fölött. Rendelkezik mindenkinek a vagyonával. A mire rámutat, hogy ez az
államé, azt szó nélkül oda kell adni. A kinek azt parancsolja, hogy
keljen fel és kövesse, annak kelni és mennie kell: nagy emberek és kis
emberek nagy tömegének, a hová ő vezeti. S ha győzni fog az ügy, a
melynek szolgálatában mind ezt megteszi, jutalma lesz az ország
legmagasabb hivatalainak egyike s az ország vagyonává lett apátvári
birtok.

– És ha elbukik az ügy?

– Akkor főbelövik.

– Te mondod!

– No ez természetes. Mais, c’est la guerre. Háborúban vagyunk. Az
emberek vagy èpaulettel a vállukon vagy fej nélkül a vállukon kerülnek
onnan vissza. Ez koczkajáték, vagy hatot vagy vakot! Előtte áll a
nagyság útja, lehet belőle főúr, minister, herczeg vagy nem tudom én
minek hijják a köztársaságban az aristocratákat? de mindenesetre első
birtokos és első államférfi az országban, azért csak érdemes egy olyan
buksi fejet koczkáztatni.

– De ha én nekem többet ér ez az egy fej, mint az egész dicsőség,
hatalom és valamennyi erdő meg szántóföld van a világon még ráadásul.

– Hát akkor nem tudom, hogy kezdesz hozzá, hogy ezt megakadályozd. Én
most eldughatom ezt a levelet, ha tetszik te magad szét is tépheted; a
te jogphilosophiád ezt is megengedi; de két hét mulva megint itt lesz
Debreczenből a másik küldött, a ki fel fogja őt személyesen keresni, s
átadja e most eltitkolt megbizást.

– Ez a két hét nekem elég idő.

– Ugyan mire?

– Arra, hogy tervemet kivigyem.

– Neked van valami terved?

– Régóta fűzöm azt. Mindig féltem ettől, a mi bekövetkezett. A mint
Illavay visszatér, rögtön megesküszünk.

– Olyan kész vagy rá?

– Te nem mondtál ellent.

– Nem. Sőt helyeseltem. Egy ilyen embert hozzánk lánczolni nincs nézetem
ellen, a ki, ha a szabadságharcz győz, legnagyobb befolyású emberré
lehet az országban.

– S ha pedig veszt, akkor főbelövetik s nincs útban többé; kereshetünk
más liaisont.

– Egészen így gondoltam.

– Én pedig egészen máskép. Én nem értem a napok jelszavait. Miért
harczolnak? Kinek van baja a másikkal? Szabadságért ontják a vérüket?
Hát minek azért vért ontani? A kinek szabadság kell, ott van számára
Svájcz, ott Észak-Amerika, megkaphatja ingyen; nem szükség érte se magát
megöletni, se mást megölni.

– De mikor ezek olyan bolondok, hogy a szabadság mellé még egy kis haza
is kell nekik.

– Hát hisz ott is találnak helyet, a hová tűzhelyet rakjanak, s a mely
földet felszántanak, az kenyeret ád nekik.

– Hahaha! Pálma leányom! Ezek nem Rozgonyi Cziczelle szavai.

– Ki volt az?

– Egyik ősanyád, a ki maga is vért ontott ezekért a tréfaságokért.
Voltak és vannak emberek, a kik előtt ez a két universel istenség
«szabadság és haza» specialis bálvány; a kik odavetik magukat a «Krisna»
szekér kerekei alá, s attól idvezülnek. De hát hagyjuk azt! – Hiszed,
hogy ezeket a te nézeteidet Illavay osztani fogja?

– Nem hiszem. De majd találok ki valamit. Hogy mit? Azt még magam sem
tudom. Csak azt érzem, hogy erősen akarom, s sejtem, hogy van valami erő
bennem, a mi azt véghez viszi. Majd megtalálom azt az erőt. Csak egyszer
egy hajó födelén legyek vele. Csak egyszer egy svájczi, vagy
olaszországi völgybe elvihessem magammal. Hogy ott mit teszek, nem
tudom, de azt tudom, hogy engemet nem fog elhagyni. Elzárom-e előle a
külvilággal való érintkezést, minden összekötő fonalat eltépve;
leveleket, hirlapokat elsikkasztva, a mik kívülről jönnek? vagy
kitalálom a mesterségét, a mivel az asszonyok ki tudják csalni a férfi
szivéből a lelket és maguk lelkét lopni át belé. – De nem adom őt oda
ezeknek a vérszomjazó istenségeknek!

– Nem veszed észre, hogy az esztelenség, a mit beszélsz?

– Nem vádol érte a lelkem.

– Egy ilyen elhatározással úgy döntenéd össze azt az egész alkotványt, a
minek Temetvényi-család a neve, mint egy szinpadi szinfaltömeget. Nem
értesz meg engem? Nem látsz oda, a hova én?

– Egészen értelek. Látom, a mit te látsz. Szegény anyám egy napon
elmondta nekem, hogy mi az a nagy alkotvány, a minek Temetvényi-család a
neve? Új oszlopok kellenek hozzá. Most itt van egy. Talán hitte azt
valaki, hogy minden ok nélkül, csak a mai napok democraticus áramlatának
sodra alatt történt az meg, hogy a büszke ősökkel dicsekedő
Temetvényi-család, a melynek ősei vajdák, bánok, leányágról herczegek és
őrgrófok voltak, megengedje egy egyszerű nemesnek, egy magyar
«schlachtziz»-nak, hogy az utolsó leányivadékhoz felemelje szemét s még
vele ábrándozzék? Oh nem! Ebből nagy ember lehet még. Főúr és minister.
Akkor vele együtt ő általa a mi alkotványunk is újra megerősödik. Ha
pedig elbukik, akkor holt ember lesz a bukottból; semmi közünk hozzá,
keressünk más oszlopot a győztes fél soraiból. Jól látom-e ezt?

– Jól.

– No, hát ehhez én nem leszek elég jó. Hogy születtem, abban
megnyugszom, hogy meghalok, abban is megnyugszom, de, hogy még egyszer
ujjászülessek, egy másik, még nyomorultabb életre, ahhoz az én akaratom
is kell s az nem áll rá. Vagy hagyjanak élni, vagy temessenek el.

– Frázisok!

– Érthetők. Vagy helybenhagyod azt a szándékomat, hogy ahhoz az
emberhez, a kit magad is szivesen látsz vődül, ha hatalmas és gazdag
lesz – nőül menjek, akkor, a mikor én eljöttnek látom az időt s aztán én
intézzem annak a sorsát, úgy, a hogy jónak látom; – vagy pedig –
visszaküldesz a kolostorba.

– Más szavakkal, röviden és világosan mondva, te nem bánod, akármi
történik azzal a hánytvetett hajóval, a minek a rostrumát a Temetvényiek
halfarkú syren czímeralakja diszíti; az hadd sülyedjen el, ha akar, az
utolsó kormányossal együtt: te összeszeded, a mi a tied rajta s az
utolsó hajóslegénynyel kievezel a legközelebb talált szigetre. Anyád
gyémántjai árán vehetsz egy kis gazdaságot a Bodensee mellett s ott
eltöltheted napjaidat, senkinek a világon, egyedül magadnak élve,
Gargóvár, haza, nemzet és apa – éljenek tovább, – meddig Isten akarja!

Pálma szomoruan hajtá le fejét. Fájt neki e keserű szemrehányás, mert
nem volt megérdemelve.

– Oh nem, édes atyám! Soha de soha nem mehetek el olyan távolba, hogy
mindennap fel ne keressem az Istent és ne ostromoljam imáimmal, hogy
éltessen téged soká, tartsa meg ezt a szegény jó Magyarországot, adjon
jobb napokat neki! Szeretni foglak mindenütt. Pedig te azt nem
viszonozod. Nem szeretsz engem és nem ismersz. A midőn azt hiszed, hogy
én csak önző, kényelmes örömökre gondolok. – Nem. Szegénység vár reám.
Szegénynyé teszem még azt a férfit is, a kit magamnak megtartok, mert
azzal, a mire ráveszem, neki is el kell vesztenie a vagyonát. És élni
fogunk mindennapi munkánk után, idegen országban, a hol a munka nem
szégyen. Mert én a te gyémántjaidat nem kérem; – nem anyámnak semmi
hozományát. Azokra mind szüksége van a Temetvényi halfarkú syrénnek.
Ennek az arcza ne piruljon szégyen miatt soha.

A gróf felszökött helyéből, nem volt már semmi fájdalom, a mit e szóra
el ne felejtett volna.

– Hohó! Pálma grófnő. Ezen a hangon még én velem nem beszéltek! Nagyon
téved ön, ha azt hiszi, hogy Temetvényi Ferdinand a büszkeségben
felülhagyja magát mulatni bárki által, még ha az a saját leánya volna
is! Ön engem meg akar ajándékozni anyjának a gyémántjaival, hogy
fizessem ki belőlük az adósságaimat. – Itt van az aczélszekrény kulcsa!
ön tudja, hol áll? Vigye magával.

– Atyám!

– Más nevem is van. Gyámja is vagyok önnek. Az ön kincse kezemhez letett
hitbizomány. Ön árva. Az anyja rám bizta a vagyonát. Az ősi törvény
kötelezett annak a megőrzésére: kötelez annak a kiadására, a mikor a
gondjaimra bizott árva férjhez megy. Itt van. Vigye el!

– Én nem kivántam.

– De én kivánom. Oh annyira még nem hanyatlottam alá. Egy bukott bankár,
egy bankrott üzér teheti azt, hogy az asszonyai nyakából leszedje a
gyémántriviéret s lejárt váltókat fizessen ki vele; de nem egy
nemesember, nem egy Temetvényi gróf. Itt van a kulcs: vegye át.

– Atyám. Az égre! Ne jöjjön ily indulatba. Én nem akartam önt sérteni.

– Megtette! – nem teheti jóvá. Én önnek a vagyonát nem őrzöm tovább.
Feloldom a kezét.

– Nem. Nem, atyám.

– Kérem… Kivánom… parancsolom.

Haragosan dobbantott a lábával: épen azzal, mely meg volt sérülve; e
miatt visszahanyatlott a kerevetre. Pálma odaugrott hozzá ösztönszerű
vonzalommal. Akkor aztán megfogta a gróf kezét, a csuklóján átszorítva
erővel, ismét felállt a lábára, s odavitte őt magával a rejtett fali
szekrényhez; Pálmának engednie kellett neki, hogy a sérültet kimélje.

A fali szekrény ajtaja ügyesen el volt rejtve a szoba falait takaró
mahagoni táblázat közé: annak a nyitját kevesen ismerték. A gróf
felnyitá e rejtekajtót. Azon belűl volt elhelyezve az a kis aczélláda, a
mit egykor Illavay hozott el a gyapjus szekérről.

Annak a rejtekajtónak olyan szerkezete volt, hogy a mikor azt
felnyitották, egy titkos gépezet mozgásba hozott egy csengetyüt a
földszinti szobában, a hol az őrt álló hajduk laktak: a kiknek a jelre
azonnal sietniök kellett fel a gróf hálószobájába.

Temetvényi gyorsan vette elő a szekrényt, hogy felsiető cselédei ne
lássanak meg többet semmit, a mit nem szükség látniok.

– Tartsa ön a kezében, míg felnyitom.

Pálmának engednie kellett.

A gróf aztán azzal a kis remek kulcscsal, a mit neje mindig a
karpereczén viselt, felnyitá a ládát s keserű szemrehányással mondá:

– Győződjék meg ön róla, hogy gyémántjai mind megvannak.

A következő perczben mély ijedelmes hördüléssel kiálta fel; nem emberi,
de vadállati hangon: arcza zöld lett és sárga az elrémüléstől, szemei
üvegfénynyel meredtek ki üregeikből; arczvonásait galvanicus vonaglás
torzítá el; egy kezével a torkához kapott, mintha meg akarná valami
fojtani, a másikkal fogózni készült valamibe, a puszta légben, hogy el
ne essék…

… A láda üres volt…


VADÁSZAT A GYÉMÁNTOK UTÁN.

Pálmának is minden idegein végignyilalt a rémület; de ő azért perczig
sem veszté el lélekjelenetét: hirtelen becsukta az üres ládát, s belökve
azt a helyére, rácsapta a rejtek-ajtót. – Temetvényi azzal a vak
rémülettel, a mivel az égő házból menekülnek, a mikor nem tudja az
ember, hogy oltáshoz kezdjen-e, vagy segélyért kiáltson, tántorgott az
ajtó felé, szótagolatlan kiáltásokat hallatva. Pálma megelőzte őt az
ajtónál s megragadta a kezét.

– Térj magadhoz! suttogá fülébe, a ház tele van idegenekkel.

E szóra határozatlanul állt meg helyében a gróf.

– Ülj vissza a pamlagra, kérlek; a cselédeket hallom jönni.

A gróf nem ült le, hanem asztalához támaszkodott.

A szomszéd teremben gyorsan közeledő lépések hangzottak.

A titkos csengetyü jeladására hárman is siettek: Cousin úr, a komornyik
és a hajdu. Valamennyinek útját állta a grófnő az ajtóban s nem bocsátá
be őket a szobába.

Mr. Cousinra rá sem nézett, hanem a komornyiknak mondá szokott szelid
mosolyával:

– Atyám kéreti a vendég-urakat, hogy ha a kedveért egy kis barátságos
kártyakört rendeznének itt a játszóteremben. Már kipihente magát. – Ő
nagyon szeret tarokkozni.

No ez a kivánsága legkönnyebben teljesülhet.

A házi nép visszatért megnyugtatva, Mr. Cousin úr ugyan megtette a maga
észrevételeit, hogy nagyon különös ötlet a comtessetól, a kártyaasztal
felterítésére a vészharanggal adni meg a jelt.

A gróf még mindig ott állt, az asztalhoz támaszkodva, s összevont
szemöldökkel és vértől átfutott szemekkel bámult a kitalálhatatlan
rejtélybe. Mikor Pálma visszajött hozzá, azt mondá neki száraz fahangon:

– Te most azt hiszed, hogy én az anyád gyémántjait eladtam.

Pálma odaborult a keblére s átszorítá mind a két karjával, melegen,
őszintén.

– Ennyire rossznak hiszed-e a leányodat?

– Hm! De hát hova lettek? Ott kell nekik lenni! Nyisd fel még egyszer a
ládát! Talán csak káprázott a szemem? Megállj! megállj! Hiszen én magam
dugtam azokat máshová. Tudom már! A családi okiratok szekrényébe. Ne
bántsd! – Csak gondoltam erre; de nem tettem meg. Miért nem tettem, ha
gondoltam? Hova lehettek? Mit hiszesz hát?

– Azt, hogy ellopták őket.

– Kik?

– A multkori vendégeid. Hisz egy egész rablóbandát tartogattál itt a
házadnál hetekig.

– Ah! Az Orol Krivánszki? De hogy juthatott a rejtekajtó titkához, meg
az én kulcsomhoz?

– Meg fogjuk azt tudni. Légy most nyugodt. A gyémántjaink vissza lesznek
szerezve.

– Ki szerzi vissza?

– Az a nagy buksi fej, a kit én nem akarok odaadni a kegyetlen
istenségeknek. Semmi kétség, hogy ő nyomukba jő. Szedd össze
kedélynyugalmadat. Vendégeink jönnek. Eredj ki hozzájuk.

– Játszani? most? mikor a fejem tele van rémalakokkal.

– Majd én ott leszek mögötted és segítek. Nem szabad észrevenni
senkinek, hogy bajunk van.

S azzal atyja kezét a vállára téve, kivezeté őt a játszóterembe: ott
kemény ellenfelek vártak reá; a tábornok, a ki a tarokkban is oly
vakmerő, mint a hadviselésben, a plébánus, (tudva van pedig, hogy egy
apa testamentumban hagyta meg a fiának, hogy soha plébánussal le ne
üljön tarokkozni), meg a lutheránus tiszteletes, a ki a traditio szerint
«nagy Drucker». Pálma odaült az atyja mellé, s ő dirigálta, hogy mint
játszszék, s megverette mind a hármat.

Éjfél után két óráig elmulattak, nagyon sokat nevettek a játék furcsa
változatain. Reggel aztán útra kerekedtek a vendégek s ment kiki, a
merre sorsa vitte.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap megérkezett Illavay.

Sietett fel a grófhoz: jöttének hírére Pálma is bejött atyja szobájába.
A gróf és Ferencz még akkor csak a szokásos üdvözléseken estek túl. A
gróf kérdezte, hogy szerencsével járt-e Illavay úr?

– Csak félszerencsével, védenczem ügye fel lett függesztve, a míg a
kormány Budapesten elfoglalja ismét székhelyét. Ez még félveszély.

– No hát idehaza meg egész veszély van: vágott közbe Pálma. – Ellopták a
gyémántjainkat.

Egymás szemébe néztek egy pillanatig. Visszaemlékeztek arra a bizalmas
beszélgetésre ott az erdei úton.

– A szekrénynyel együtt? kérdé Illavay.

– Nem. Azt itt hagyták üresen.

– Ezt a Zsiborák bandája tette.

– Az Orol Krivánszkié! mondá a gróf.

– A ki nem más, mint Zsiborák.

– De hogy tudhatta meg, hol állnak, mikor kettőnkön kívül a rejtekről
senki sem tud. Töprengett a gróf.

– Talán még egy harmadik is tudta?

– Ön monsieur Cousinre gondol? Az lehetetlen. Olyan hű emberem, hogy az
életemet rá merném bízni. Tűzpróbákat kiállt jellem. Gondolja meg ön:
Bécsben, a proletárlázadás napján, mikor lélekvesztve futottunk el mind
a háztól, ő rá bíztam a pénztáramat, elszökhetett volna vele.
Visszatértemkor hiány nélkül találtam a pénztárt.

(– Igen, gondolá, de nem mondta ki Ferencz; mert azok a proletár-lázadók
őrt állítottak a pénztár mellé, hogy az ő köpönyegük alatt valami
«tolvaj» ne nyulhasson bele!)

– Hát ez az egész gyémántszekrény nem volt-e az ő kezére bízva, mikor
Bécsből menekültünk. Nem elsikkaszthatta volna-e útközben, ha ezekre
számított volna?

(– Nem ám, gondolá ismét Ferencz, mert történetesen én álltam el az
útját.)

– Aztán, ha ő is ezekkel a rablókkal játszott volna egy kézre, ugyan mi
oka lett volna arra, hogy miután azok már a gyémántokat elrabolták,
tovább is itt maradjon, s ne siessen utánuk a zsákmányban osztozni?

Illavaynak erre is volt valami gondolatja, de azt sem mondta el.

– Nem tudja ő még, hogy a gyémántok eltünése fel van fedezve?

– Nem.

– Akkor legalább arra kérem a grófot, hogy ne tudassa azt vele.

– Ön tán vadászni akar az eltünt gyémántokra?

– Ha a gróf megbíz vele. A gyémánt nem olyan zsákmány, mint az arany,
ezüst, a mit be lehet olvasztani, fel lehet aprózni; az enged magára
találni. Önöknél az ékszerészek árjegyzékei szerint megvan a leirása az
eltünt ékszereknek, én ennek a nyomán hiszem, hogy azokat
kézrekeríthetem.

– Ön elvállalna ily nehéz feladatot?

– Egész szenvedélyem az ilyen nyomozás. Angol-, Frank-, Némethonban
tanulmányoztam a rendőri eljárást; s most hasznát fogom venni. A ki
annyi értékű gyémántot ellopott, az nem maradt vele itt Magyarországon,
a hol arra három vevő sem találkozik: Bécsbe sem ment vele; mert ott
most nincs aristocratia; Párisban a munkásforrongások miatt szintén nem
találhat gyémántpiaczot. A rablóknak egyedül Angliába lehetett a
zsákmányukkal menni, a mit már Hamburgban vagy valamelyik más
németországi kikötőben a személyleirásaik nyomán megtudok; s ha egy
nyomot megtalálok, az a többire rávezet. Lehet, hogy ezek a nyomok
Amerikáig is elcsalják az embert, a mi várható abban az esetben, ha a
bűnrészesek szimatot kapnak a felől, hogy valaki üldözi őket: azért
kérem, azt az egész megindítandó nyomozást titokban tartani.

A gróf és leánya jelentékteljesen tekintettek egymásra.

– És ön magára vállalná ezt a nehéz feladatot?

– Ha a gróf meg akar vele bízni!

– Önnek hosszú időre el kellene innen távoznia.

– Mert ez a távollét ideje reám nézve kétszeresen hosszú, annál
bizonyosabb, hogy sietni fogok annak minden perczét felhasználni.

– De most innen kijutni is nehéz.

– Tudni fogom a módját.

– Nem jó lenne, ha én adnék önnek ajánlólevelet az osztrák
külügyministeriumhoz, útlevél elnyerése végett.

– Nem lenne jó. Lehet, hogy adnának útlevelet, de elébb kikérdeznék
utazásom czélját s bizonyos, hogy akárhová mennék, a helyett, hogy én
nyomoznám a magam embereit, magam volnék körülvéve kémkedőkkel, a kik
minden lépésemet őriznék. – Nekem van annál jobb módszerem.

– Hogyan? szólt Pálma.

Illavay adós maradt a felelettel.

– E szerint ön rögtön útra kelne? Kérdé a gróf És senkinek sem volna
szabad megtudni, hogy hová tünt el?

– Valóban: a titoktartás az első föltétele a sikernek.

A gróf csendesen dobolgatott az ujjaival azon a sandalfa szekrénykén, a
miben napirenden levő iratai álltak. Válogathatott benne, hogy miféle
módszerrel változtassa át ezt a kedves jó emberét porrá, levegővé,
párázattá? A meghatalmazást vegye-e ki a szekrénykéből s engedje őt
azzal futni, futni az ó-világon, az új világon keresztül, míg elolvad,
mint a folyóban úszó jégdarab; vagy a kormánybiztosi kinevezést vegye-e
elő a rejtekből; a mitől aztán az el fog felejteni mindent, a mi
gyémánt, cserében azért az egy darab rögért, a minek neve «haza» s akkor
aztán engedje őt elégni szépen, mint a meggyujtott alkoholt, mely után
még hamu sem marad?

Az előbbit választotta. – Átadta neki egyikét azoknak a kellően
felszerelt meghatalmazványoknak, a miket mindig készletben tartott
magánál. Ő majd ki fogja azt tölteni belátása szerint.

Azután az ellopott gyémántok leirását kellett még neki átadni, a miket a
tolvajok nem tartottak érdemesnek magukkal vinni, pedig az is ott volt a
szekrényben: azzal minden készen volt az útra. Jutalomról nem volt
szükség beszélni. Hiszen övé volt már a Stella, a viselőjével együtt.

A Stella viselője utána ment Ferencznek, mikor az már búcsut vett a
gróftól, és tőle is.

– Ön egy kérdésemre adós maradt. Hogyan akar ez országból kijutni? Én
meg nem engedem, sem a gyémántokért, sem az ég minden csillagáért, hogy
ön az életét koczkáztassa. A kijutás most veszélylyel jár: én tudom.

– Legyen ön nyugodt. Angol útlevelem van. Egész biztossággal utazhatom.

– Nem látom önt még egyszer eltávozása előtt? Nem jön fel egy szóra?

– Nem lehet.

– Mi akadályozza?

– A hiuságom.

Pálma elértette a választ. Ferencznek angolt kell csinálni az arczából
elébb, az angol útlevélhez, s fél, hogy azzal Pálma kikaczagja.

Szerette volna őt megölelni a búcsuvételkor, de sokan néztek rájok, s
azok nem voltak olyan értelmes állatok, mint a Gargó omladéki szemtanu.
Be kellett érni egy forró kézszorítással.

– Irni fogunk egymásnak.

– Mihelyt lehet.

– No hát eredj, Isten vezéreljen! Suttogá alig hallható szóval. De egy
pár ragyogó köny Pálma szemében mégis csak megjelent tanubizonyságnak, a
szív mélységéből küldve.

Mikor Pálma visszatért atyjához, a gróf azt mondá neki:

– Hát meg vagy-e elégedve velem? Most már nem lesz belőle se
kormánybiztos, se minister, se főbelőtt ember. A míg a gyémántjainkat
kergeti, az alatt eldől a koczka.

– S ha nem talál is rájok, a legdrágább gyémántom meg lesz mentve: ő
maga.

És ezt igazán szíve szerint mondta Pálma comtesse, a gargóvári bűbájos
kisértet.

Sietett ki a donjon erkélyére, kendőjével utána integetni a távozónak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Illavay uramnak tehát megint csak elő kellett keresnie a
megboszorkányozott tükrét. Biz ahhoz az angol útlevélhez nem való ez a
Bendeguz-pofa. Annak egy átidomításon kell keresztül menni. És nem csak
azért, hogy az osztrák rendőrök és vámosok elhigyjék neki, hogy ő angol;
de még inkább, hogy a külföldi «baldower»-ek száz lépésről meg ne
ismerjék benne az idegent.

Mikor neki fente a borotváját ennek a munkának: a bűvtükör megint el
kezdett hozzá beszélni.

«De nagy bolond vagy, édes barátom. Hogy a bajuszod le akarod az
ajkadról vágni. Ezt az egyetlen egy alkatrészét a pofádnak, a mi
megtekintésre érdemes. Egyéb szépség sincsen rajtad. Hát ér annyit a
világ minden brilliántja, mint ez a két szép felkunkorodott bajusz? Azt
mondtad mindig, hogy nem adnád oda egy millióért. Most már félért is oda
adod. Na, meg aztán ráadásul egy pár szép ragyogó szemért. De hát olyan
bizonyos vagy a dolgod felől? Itt tudod hagyni azokat a szép szemeket,
azért, hogy a gyémántokat keresd? – Barátom, bolond az, a ki vőlegény
korában előbb körül akarja hajókázni a földet. Ugyan mit mondanál az
olyan emberre, a ki így szólna a menyasszonyához: várj csak egy kicsit
kedvesem, mindjárt itt leszek; csak előbb részt veszek a Franklin
éjsarki expeditiójában, mihelyt feltaláltuk az éjsarki szabad tengert,
rögtön folytassuk a szerelmeskedést. Azt mondanád rá, hogy bolond! Pedig
te nagyobb bolond vagy. Mert az éjsarki expeditio egy közhasznú czél
után tör: az átjárót keresi; te pedig dibdáb fényes kavicsok után
szaladsz, a miktől a kedvesed se szebb, se jobb nem lesz. Nem okosabb
lenne, ha keresztet vetnél Zsiborákra, meg a gyémántjaira s azt
mondanád: bírja békével! a bajuszodat pedig tartanád meg magadnak?»

Ferencz védte magát a goromba tükör ellen.

«Ő azt mondta, hogy «ezek a gyémántok az én becsületem».

A tükör gúnyolódott.

«Phrasisnak elég szép volt, de te magad nagyon jól tudod, hogy ez csak
sophisma. Ha egy tönkrejutott dynastának a gyermeke nem tudja az apja
adósságait kifizetni; azért bizony nem veszti el becsületét, kivált, ha
az összement vagyonból semmit sem tartott meg magának. Hát mi lesz, ha
nem lesz? Egy csoport uzsorás kénytelen lesz beérni azzal, a mit eddig
nyúzott az áldozatán. Ezért ugyan kár olyan nagy pathost vesztegetni el
a kérdésre. No dobd el azt a borotvát! S aztán eredj vissza s mondd meg
a grófnak, hogy ha ellopatta a gyémántjait, hát küldje utánuk monsieur
Cousint, hogy keresse fel az, te pedig maradj a menyasszonyod körül, s
ha vőlegény akarsz lenni, ne menj Columbus Kristófnak».

Okos ember volt az a tükör; de ezuttal hiába beszélt annak a nagy buksi
fejnek; az a ragyogó két könycsepp azokban az esdekelve tekintő szép
szemekben tönkrevert minden logikát, hermeneutikát. A bajusz áldozatul
esett.

Biz az pedig nagy áldozat.

Igaz, hogy Angliában, Amerikában senki sem viseli. Németországban is
kevesen: Európa minden civilisált népe irtja; de mi ázsiaiak annyira
szeretjük azt a férfi arczon, hogy abban találjuk a Sámsonerőnket.

Mikor aztán készen volt vele, akkor azt mondta neki a csúf tükör.

– No most már tökéletes gorilla vagy!

Körül szakáll, az ajk fölött sima: – Amerikában yankee, Afrikában majom:
– nálunk mind a kettő.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez volt az a «hiúsági» indok, a miért Ferencz elutazása előtt nem
látogathatta meg még egyszer menyasszonyát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nagyon valószinű, hogy az elválás után számtalan leveleket irtak
egymásnak Pálma comtesse és Ferencz; az utóbbi szerteszéjjel a világból,
az előbbi pedig szerteszét a világba, a hol csak osztrák követség van,
egy bizonyos angol nevű úrhoz czímezve, a mikben egy részt Pálma közölte
az itthon történt nagy változások minden peripetiáit, másrészt Ferencz
tudatta, hogyan érkezett meg Hamburgba, hogy talált rá a legelső
gyanujelre; annak az útmutatása szerint mint sietett át Londonba s ott
ismét ügyes detectivek s koronatanuk segélyével hogyan sikerült neki az
ellopott gyémántok egy részét magában Londonban felfedezni, azokat
lefoglaltatni, az osztrák követség felügyelete alatt birói kézbe
letéteményezni. A legszebb gyémántékszerek azonban még hiányzottak. Egy
nyakfüzér magányos gyémántokból, értékben százezer forint; s a legrégibb
családi diadém, száz gyémánttal; ezeket az elárusító tolvaj nem is
mutogatta még Londonban. Ez utóbbi a személyleirás szerint nem lehet
más, mint az, a ki a szvornost csapatnál Baranecz Mathuzsálemnek
neveztette magát s a papot játszta. Ez azonban, a mint neszt fogott a
gyémántok nyomozásáról, rögtön abba hagyta a további csaklizást, pofát,
nevet változtatott s gőzhajóra ülve, elmenekült Amerikába. Ferencz nem
érte be az eddigi sikerrel. Nagy szenvedélye volt ehhez a sporthoz.
Három ötödét az elrabolt félmilliónak már visszavadászta, a másik két
ötödét sem hagyhatta ebadóba. – «Pálma becsülete» volt még abban részes.
Utána vágtatott egy másik gőzhajón a szökevény tolvajnak; egy kitünő
angol detectiv kiséretében, azt nagyhirtelen kézre is kerítették
New-Yorkban. Hanem azért, hogy «meg» volt fogva a gonosztevő, nehéz volt
őt «el» is fogni. Nagyon jól ismerte az új világban divó szokásokat.
Kifogást tett az üldözői ellen. Politikai szint adott az üldöztetésének,
ügyes prókátorra bízta az ügyét, a ki minden competentiát elvitatott az
üldözőktől. Utoljára nem volt más mód: szépen alkura kellett lépni a
derék becsületes emberrel, a ki csakugyan maga volt Baranecz
Mathuzsálem. S miután az a gyémántok kézrekerítéseért kitűzött jutalmat
megkapta: olyan igazlelkű ember volt, hogy nem csak a solitairekből álló
colliéret adta elő, hanem még azt is megmondta, hogy a még hiányzó
utolsó darab hol található meg: a száz-gyémántos diadém. Nagyon furcsa
fölfedezés volt! Ez ki sem jött Magyarországból, most is ott van
elrejtve. Elmondta Illavaynak, hol és kinél? Nagyon ismerős név volt az
előtte. «Jó» ismerős. – Ennyire csalódott volna az emberében? Eleinte
nem akart a felfedezőnek hinni. Akkor azután az annyi összetaláló
részlettel ismerteté meg, hogy meg kellett róla győződnie, hogy az most
valót mond.

Nevezetes fölfedezés volt.

Egy egész organisalt rabló-státus itt Magyarország és Ausztria határán.
Egy egész falu, Z...a, melynek minden háza: orgazda-tanya, az emberek,
minden társadalmi osztálykülönbség nélkül, vagy rablók, vagy orgazdák. A
mit csak a Rajna mellett, a Németalföldön, nevezetes rablófogást
tesznek, annak a szálai mind itt futnak össze a fehér Kárpátok egy kis
völgyrejtette falujában, itt jönnek össze jeladásra a hirhedett
kalandorok, a kiket Közép-Európa minden csendőre üldöz, – megpihenni, s
új terveket koholni; a miket azután egyesült erővel visznek keresztül,
ravaszul összetartva, álczákba bújva, s mikor a rablókaland sikerült,
akkor megint mind azt a kincset, a mit rögtön nem lehet vásárra vinni,
idehozzák Z...ára, itt senkinek nem jut eszébe keresni, innen azután
apródonkint szállítják szét nagy elővigyázattal olyan piaczokra, a hol
veszély nélkül értékesíthetik. Nincs az a nagy kereskedés, az a bank a
világon, a mely kiterjedtebb üzlethatárral birna, mint a Z...a-i
félkézkalmároké.

Baranecznek nem volt már szüksége a szövetségükre, a jutalomvágy és a
büntetés félelme elmondatott vele mindent.

És Illavaynak Newyorkba kellett menni, hogy megtudja, mi történik az ő
vármegyéjében; a járása székhelyétől alig egy napi járóra.

Ez a felfedezés is megérdemelte ezt a nagy hajtóvadászatot.

Valóságos cause celebre volt ez a crimináltörténetek közt. Csak az vette
el a hirét, hogy ugyanaz évben sokkal nagyobb események foglalták le
maguk számára a világ figyelmét.

Ezekről meg Illavay nem tudott semmit.

Még akkor nem volt tengeralatti táviró az ó- és újvilág között. Az
amerikai utazó nem tudhatta, hogy mi történik ott a lábai alatt a tulsó
félgömbön? Hat hét kellett rá egy hirlapnak, hogy Európából Amerikába
átjusson s keresztény lélek kellett hozzá az olvasónak, hogy mindazt
elhigyje, a mit nyomtatva lát maga előtt. Magyarországról épen annyit
lehetett megtudni, mint Eldorádóról vagy a Hyperboræokról. A legutolsó
hirlapból, a mit New-Yorkban olvasott, azt tudta meg Ferencz, hogy
Constantin nagyherczeg Debreczenben megkoronáztatott magyar királynak,
ellenben Ledru Rollin kétszázezer franczia élén kikötött Triesztnél.

Pálma leveleiből egyet sem kapott meg, a mikből megtudta volna az
igazat. Azok valahol ott vesztek a bécsi rendőrség cabinet-noirjának a
fiókjában, sőt talán össze is kerültek boldog társas együttlétben a
Ferencz leveleivel.

És ez nagy szerencse – különösen a tisztelt olvasóra nézve, hogy nem
kénytelen most sem a harczok kimenetelének, sem a detectivek
fáradozásainak recapitulatióját végigolvasni, a miket úgy is elég bőven
megismertettek már vele – a szaktudósok.

Mikor Triesztben kiszállt Ferencz, ugyanazokat az alakokat találta maga
előtt a málhái átvizsgálásánál, a kiket elutazásakor tisztelhetett; az
útlevelét is ott láttamozták, a hol fél év előtt.

Tavaszszal ment el, őszszel került vissza.

Nem talált egyéb különbséget, mint hogy akkor narancsot árultak a
piaczon, most meg szőlőt.

Még mindig olyan ábrázatja volt, mint egy yankeenek.

A tükre ugyan eleget figyelmeztette rá, hogy ezzel a pofával nem jó lesz
Pálma comtesse elé kerülni, mert bizony megijed tőle, de a speculativ
ész azt mondta, hogy csak hagyni kell azt még egy kissé. Az útlevelek
országában nagyon tanácsos, hogy az embernek a czifferblattja
tökéletesen kvadráljon az útlevélben foglalt arczképvázlattal.

Aztán a meghozott gyémántok bőven kárpótolják az elvesztett bajuszt.
Négy ötödrésze már itt van biztos zár alatt az elrabolt «becsületbeli»
kincsnek. Az ötödiken is rajta tartja a kezét.

Első dolga azt is fölvenni a rejtekéből.

Még Triesztben sem állt szóba senkivel. Hirlapot sem vett a kezébe.
Nagyon szája izében volt még Ledru Rollinnak a kacsája. Sietett Z...ára
eljutni minél elébb.


«BOLOND A VILÁG… ROSSZAK AZ EMBEREK…!»

Bécs város legmagasabb tornya mindazoknak a hegyeknek a tetejéről
meglátszik, melyek történetünk szinhelyét körülfogják, az osztrák
határról idáig csak egy macskaugrás.

Illavay ezen a vidéken minden faluban ismerős volt.

Trieszttől Bécsig éjjel-nappal utazott postakocsival; Bécsben csak addig
időzött, a míg az útlevelét visszakapta; az alatt sem hagyta el a
vendéglőt, őriznie kellett a gyémántokat, a miket nem mert magától egy
pillanatra sem elhagyni. Ez elszigeteltség által azt érte el, hogy
tökéletesen ismeretlen maradt a politikai nagy általános helyzetre
nézve. Ahhoz szokva volt, hogy Bécsben erős rendőri felügyelet szokott
lenni, s neki sietős volt az útja, minden feltartóztatástól ovakodnia
kellett, azért is nem ment sehova, és nem kérdezősködött. Számításból
szállt a «Vörös ökörbe», a hol a Magyarországról jövő tót fuvarosok
szoktak betérőt tartani. Tovább utazásra egy ilyen gyorsparasztot
fogadott meg, jó négylovas ecchós szekérrel. Korán hajnalban elhagyta a
császárvárost, a nélkül, hogy valósággal benne lett volna.

A mint a magyar határon tuljutottak, az első faluban a fuvaros lovakat
váltott. A gyorsparaszt vágtatva szokott járni s minden állomáson új
kocsis került a helyébe, pihent fogattal.

De már ez az első fuvaros is felismerte a régi szolgabirót, daczára
elváltoztatott arczkinyomatának s a míg lovakat váltottak, Illavay azon
vette észre magát, hogy a korcsmában ácsorgó parasztok közül egy, a mint
mellette elmegy, mintha véletlenül tenné, a könyökével megtaszítja, s
aztán a szemöldökével int neki és kimegy.

Illavay is ráismert a földire. Egyike volt az azoknak a vitézeknek, kik
a mult télen Orol Krivánszki bandáját elverni segítettek. Utána ment az
udvarra.

Ott aztán a paraszt úgy tett, mintha a lovak felszerszámozásánál
segítene oldozni, kötözni, s a közben dörmögve mondogatott ilyeneket
Illavaynak:

«– Aztán – készen vagyunk ám… Csak egyet kell füttyenteni… Vártuk a pánt
régen… Már megint itt járnak… Majd megint befütyülünk nekik… Aztán csak
annyit kell mondani, hogy «gyepre legény!»…

Illavay rá sem ügyelt. Nem értett a motyogott szavakból semmit. Azt
gondolta, a pálinka beszél a legényből.

Mikor készen volt a szekere, tovább hajtatott.

Hanem az a paraszt legény eléje került gyalog. Természetesen, ő a
rövidebb ösvényen vágott át a hegyeken keresztül, s nem kellett neki
kereket kötni. – A második állomáson már öt-hat parasztot talált a
korcsma előtt a megérkező, a kik kalapjaik karimáját mélyen a szemükbe
húzva, el-elsomfordáltak mellette, s oda dörmögték a fülébe:

«Itt vagyunk ám!… Mind készen vagyunk… Puska is van…»

El nem tudta gondolni, hogy mit súgnak, búgnak?

A harmadik állomáson, a hol az országút Gargó felé tér el s egy mellékút
a Kárpátok egy mély völgyébe vezet le, Z... felé, már egész csapat
földészt talált az útjában, közöttük többen voltak a járása községeiből
olyan előljáró személyek, a kik előtt nem lehetett ismeretlent
játszania. Hiszen azok sem siettek mutatni, hogy ráismertek. Mind csak
úgy szűr alól dörmögött hozzá.

Egyet odaintett közülök, a legvénebbet; maga le sem szállt a szekérből,
az ecchó alól.

– Palkó… Ne sokat beszéljetek arról, hogy engem itt láttatok.

– Dehogy beszélünk, pán; – értjük mink azt.

– Én most olyan dologban járok, a miben nem szabad a jövetelemről előre
értesülni minden embernek.

– Tudjuk azt jól. Mi nem adjuk tovább.

– A dolog igen fontos.

– Tudunk mindent. – Azután mind ott leszünk!

Azzal az egész csoport eloszlott nesztelen, minden irányban.

Illavay még most sem értett semmit. Nem sejtette, hogy mit néznek ezek
az emberek ő benne?

Késő őszi napjai voltak már ennek az esztendőnek.

Lehullt már minden levél a fákról, csak a «fagyöngy» a «fakín» maradt
rajtuk zölden. A fakín a tölgynek az álma, mely arról regél neki, hogy
még nincs itt az évnek a halála, még zöldül valami! Pedig az csak a
fakín. (Loranthus. Riemenblume.)

Ezek a jámbor emberek azt hitték, hogy Illavay most jön a külföldről, a
népfölkelést rendezni a Felföldön. Beszélhetett nekik akárki, hogy vége
van már mindennek, jobban tudták ők azt. Jön az anglus, meg a franczia,
a török már itt is van, megtorolni a muszkát. Most kezdődik el az igazi.
A mi eddig volt, az csak tréfa volt.

Azért van a pán szolgabirónak a bajusza levágva. Ez azt jelenti, hogy
Anglia biztos!

Mindenütt ezzel az összeesküvők rejtélyeskedésével fogadták, a mibe
nagyon beillett az ő erőszakolt gyors utazása, mellékutakon járása,
titkolózása, elváltoztatott arcza, még az aranypénz is, a mivel
fizetett. Az meg franczia pénz volt. Frankhon szövetsége biztos!

Ferencznek pedig csak az járt az eszében, hogy hogyan lepje meg a maga
emberét gyaníttatlanul a fektében; úgy, hogy rókalyukat ne találjon a
menekülésre.

Ki hitte volna erről az emberről?

A Z...ára vezető út mindenütt sűrű erdők között visz el, a miben szén-
és mészégetők kunyhói vannak itt-ott elszórva. A hegyi patak fölött
rongyos fedelű malmok kelepelnek s egy elhagyott kalló nyilai kótognak
egyhanguan. Az ember önkénytelenül azt kérdi, mit őröl ez a sok malom?
Az egész völgynek olyan kevés a szántóföldje: alig látszik valami nyoma
a mezőgazdaságnak. A falu házai hosszan vannak szétszórva az egész völgy
teknőjében, külsejök szegényes, ronda. Alig van körülöttük valami
kertnek, gyümölcsösnek nyoma. Hanem ha még olyan rongyos is a födele a
háznak, azért erős tölgyfa ajtaja van, s az ablakait táblák takarják.
Házi állat, baromfi sehol az udvarokon. S ez a falu azért még sem
szegény, a legtöbb adófizetők közé van sorozva. Lakosai kupeczek,
csiszárok. Többnyire uton vannak. Templom nem látható a faluban sehol.
Azt sem tudni, hogy vezet-e valaki a lakosairól matriculát. Az adót
behozza a biró rendesen még a határidő előtt; panaszos soha sem kerül
Z...ából a vármegye házára, soha sem adnak ezek okot, hogy bírói személy
kerüljön a hátukra. Olyan enclavét képeznek ott a maguk hegyszigetében,
mint a pyrenæek közt az andorrai köztársaság: azzal a lényeges
különbséggel, hogy a milyen harczias faj az andorrai, oly kevéssé az a
z...ai. Soha ebből a faluból egy katona be nem válik. Hogyan tudják az
ujonczozást kikerülni? az az ő államtitkuk.

Van a falu közepén egy rozzant vendéglő, a minek az állása alatt nehéz
társzekerek nyújtózkodnak; iszonyú sártócsán keresztül lehet az udvarára
bejutni. Az érkező vendéget az ablakon kidugott kandi fejek, borzasok,
kancsalszemüek jól agybafőbe nézik, de azért senki sem jő ki eléje, hogy
megkérdezze, mire van szüksége. «Ha hoztok, esztek.» Itt nem adnak
semmit. Csak pálinkát. Azt most főzik odahátul, érzik a kiöntött moslék
bűze. A korcsma elején egy leereszthető, veresre mázolt félajtó jelzi,
hogy ott mészárszék is van: a nehéz illat is elárulja a rendeltetését.

Illavay leszállt a szekérből, a ládikót, a miben a visszaszerzett
gyémántok voltak, a prémes bekecse alá dugva; a kabát jobb ujjába
odacsúsztatva azt a csinos kis eszközt, a minek «életmentő» a neve:
amerikai találmány; többet ér minden lőfegyvernél, kettős ólomfejű kis
buzogány az, hajlós halcsontból fonva: ledönti az óriást is, s az ütése
elháríthatatlan.

Nem kérdezősködött senkitől: egyenesen keresztül vágott az utczán a
czuppogó sárban, a korcsmával átellenes házhoz.

Abban a házban volt Pálma gyémánt diadémja elrejtve.

Ki hitte volna ezt annak a gazdájáról?

Ez volt Rokomozernek a háza.

Valljuk meg az igazat: Illavay ezuttal a csalódásig hasonlított külső
megjelenésében ahhoz a népfajhoz, melynek Rokomozer is szülötte volt.
Bajusz nélkül, hosszúra megnőtt szakállal, a fején vidrabőr süveg:
termete idegen szabású prémes kaftánfélébe burkolva, lábain nagy sáros
csizmák s azoknak a szárából kivirító zöld, csíkos lábszárharisnyák, a
nyakán koczkás gyapot shawl; – olvasva is elmehetett volna a prágai
Altneu őslakói között. A czammogó járás, a bukdácsoló fejhordozás mind
hozzájárult a csalódás öregbítéséhez: elannyira, hogy a mint a pitvaron,
a konyhán keresztül, kóczos hajú némber által a belső szobába vezetve, a
gazda előtt megállt, az őt az összetartozók között szokásos jargonján
üdvözölte.

– Schólem! Fogadá a köszöntést Illavay. Hát ön sem ismer rám, Rokomozer?

A mint Rokomozer ráismert a hangjáról Illavayra, elkezdett a feje, meg
az álla olyanformán mozogni, mint azoké a furcsa gipsz-figuráké, a mik
egy megtaszításra gyermekmulattató bókolást folytatnak. Meg volt
némulva.

Illavay végig várta, míg a gipszpagódlinak a feje megállapodik a válla
között.

– De megtalált ön ijedni a szavamra, polgártárs.

Már ekkorra rendbeszedte magát a gazda. Talált ki valami furfangot.

– Hogy ne ijednék meg, tekintetes uram, mikor meglátom a két szememmel?
De bizony nagyon megijedek. Nem magamért, hanem a tekintetes urért
ijedek meg.

– Én értem ijed meg, polgártárs? Hát mi félelmes van rajtam?

– A tekintetes úr odakinn járt a külföldön. Minden ember azt beszéli.

– Az úgy van.

– Aztán úgy várja minden ember, mint a zsidók a Messiást, hogy mikor jön
már Angliából azzal az izenettel, hogy ujra kell kezdődni a ribilliónak?
– Hát hogy ne ijednék meg, mikor itt látom, zsidónak öltözve: bajusza
sincs.

– Hát abban minden ember csalatkozik, ön pedig legjobban, polgártárs;
mert én nem jártam politikai szövetségeket keresni, hanem egy
rablóbandának a szökevényeit nyomozni, a kik a gargói várkastélyból
mindenféle gyémántékszereket elloptak.

– No az bizony nehéz munka volt. Az olyan gyémánt nagyon drága lehet:
ostoba kincs, kicsiny helyre el lehet dugni.

– Bizony messze jártam miattuk, egész Amerikáig.

– Amerikáig? Hisz az talán már a másik világban van.

– Nem ismert ön valami Baranecz nevű embert?

A gazda felnézett a gerendák közé, véreres szemeit lefelé is, felfelé is
meresztgette, s szétterpesztett tenyereit alá is, fel is forgatta a
levegőben.

– Hogy hiják? Beranek?

– Nem. Baranecz.

– Úgy? Maravecz?

– Nem úgy. Ba-ra-necz.

– No mert a Beraneket, meg a Maraveczet inkább ismerem, de azokat is
csak név szerint; de a Baraneczet soha sem hallottam.

– Arra volt bizva a rablott gyémántoknak az elárusítása.

– Raffinirozott gazember lehetett!

– Annyira raffinirozott azonban még sem volt, hogy én el ne csiptem
volna.

– No már ahhoz gratulálok. Felakasztották?

– Nem tették azt vele. Hogy magát megmentse, beállt vádló-tanunak s
mindent kivallott.

– No hála Istennek!

– A gyémántékszerek mind megkerültek, egynek a kivételével: egy diadém
hiányzik.

– Diadém? Mi az a diadém?

– A többi itt van már nálam.

Illavay elkezdte felnyítni az asztalra letett utitáskáját.

– Jaj, tekintetes úr, ki ne rakja a gyémántokat ide az én asztalomra. El
talál egy gurulni, beleesik az egérlyukba, örök időkre holt ember lesz
belőlem.

– Nem is a gyémántokat akarom én megmutatni, hanem ezt a furcsa kis
eszközt, ni.

– Mi az? Egy pisztoly?

– Pisztoly, a mivel hatszor egymásután lehet lőni. Amerikai találmány.

– Jaj, ha eltalál sülni.

– Nem kell félni, nem bánt az senkit magától.

– De hát minek az embernek ilyen veszedelmes portékát magával hordani.

– Majd mindjárt megmondom. Az a hiányzó gyémántékszer itt van önnél
elrejtve.

Most már el kezdett kaczagni Rokomozer. A mellét verte s a fejét rázta
fel s alá, hanem a nagy kaczagás közben a nehéz veríték csurgott alá
kétfelől a halántékain.

– Isten a világom! Gyémántékszer? Én nálam? A ki csak rongyokban
dolgozom. A mit a szemétről szednek föl. Soha nem láttam más gyémántot,
mint a mivel az üveges zsidó bemetszette a táblát az ablakomba.

– Azt is megmondom, hogy hol van? folytatá csendesen Illavay. A
sütőkemenczének a fenekén.

A kaczagó arcz olyan fakó lett, mint a cserzett bőr: a zavart szemek
veszedelmes villogással néztek a kelletlen vendégre.

– Csak az agyagtapaszt kell feltörni, az alatt van egy négyszögletű kő;
ez takarja a rejtegetett ékszert, a mit apróra darabolva kellene
elárusítani, mihelyt kedvező idők jönnének rá.

A gazda nagyot fohászkodott s összetette a kezeit. Most már szomorú
arczot igyekezett csinálni.

– S a tekintetes úr elhiszi ezt én rólam? Hát ilyen ember a Rokomozer?
Hát nem küldött a tekintetes úr én tőlem akárhányszor pénzt a városba,
nyugtát se kért róla, azt mondta a Rokomozerre az életemet is rá merném
bizni. Hát valóságnak hiheti azt, a mit az a gazember ellenem kigondolt?
Ismerem már jól. Csaló volt, tolvaj volt: nem akartam vele társaságba
lépni, most ezért akar engem belekeverni a csávába. Az én kemenczém
fenekén gyémántbánya.

– Hát hiszen arról mindjárt meggyőződhetünk, menjünk, törjük fel a
jelzett helyet s ha nincs ott semmi, akkor én vagyok luddá téve. No
menjünk oda, nyissuk fel a kemencze padkáját.

– Az most lehetetlen, tekintetes úr; tele van a kemencze
schlachmóneszszel, a mi az ünnepre kell; azt most nem lehet kibontani.

– Ezzel nem messze megyünk. Schlachmóneszt nem sütnek ebben az
évszakban, nincs is semmiféle ünnep a Marchezván hónap utolsó hetében s
a sabbath még négy nap mához. Nyissa ön fel a kemenczét.

– Hogyan mondja, kérem, hogy nyissam fel.

– Én parancsolom.

Rokomozer arcza most furcsa vicsorgásra torzult.

– Parancsolja a tekintetes úr? De hát a tekintetes úr még azt sem tudja,
hogy itt nem parancsol többet. Hiszen nem szolgabiró már itt a
tekintetes úr. Látszik, hogy most jön Amerikából: nem tud semmit. Hiszen
vége van már a régi világnak. Nincs már se főispán, se szolgabiró, se
pandur. A főispán helyett van most «Districts-commissär», az az
exczellencziás gróf Temetvényi; a szolgabiró helyett van a
«Bezirkscommissär»; az valami cseh uraság: azelőtt vadász volt. A pandur
helyett meg itt vannak a «zsandárok». Nem a tekintetes úr parancsol már
itt ezen a földön.

– No hát az sem nekem a nagyobb baj, Rokomozer, hanem önnek. Hallgasson
csak ide. Az amerikai hatóság nem érte be azzal, hogy a felfedezett
tolvaj «nekem» bevallott mindent, hanem ezt a vallomást egyúttal
megküldte a bécsi kormánynak is, egész hivatalos alakban. A mi közös jó
ismerősünk, Baranecz, ugyanis nemcsak az általam keresett gyémántoknak a
hollétét fedezte fel, hanem még többet is elmondott, a miért az osztrák
rendőrség vagy ma éjjel, vagy legfeljebb holnap egész fegyveres
assistentiával itt fog teremni Z..án. Minden háznál lesz valami
keresnivalója. És a rongyok között is, a mik már harazsákokba vannak
tömve. Fel van adva az egész bandátok, mely az egész világra szétágazik.
Hogy miért nem vártam be én is a bécsi rendőrség expeditióját? Hogy
miért siettem azt megelőzni? annak is megmondom az okát. Mikor ezek az
osztrák zsandárok megindulnak Z..a felé, a ti kémeitek már egy órával
elébb hírt adnak nektek a közeledtükről, s akkor egyszerre mindent el
fogtok takarítani az útból: semmi nyomot nem találnak. Hát ezt akartam
megakadályozni. Én már most itt ülök és nem mozdulok innen, a míg a
csendőrök lovainak dobogását nem hallom. Ön pedig szintén ott fog ülni
az asztal tulsó végén, velem szemközt. Ha fel próbál kelni a helyéről:
vagy csak egy kiáltással is jelt talál adni, hát akkor ez a pisztoly
elsül, s az egy embernek elég. Tehát várjuk be szép nyugodtan, a míg a
csendőrök megérkeznek.

E szóknál széttépte a kaftánját a mellén a gazda s elkezdett keservesen
jajgatni.

– Nem bánom hát, lőjjön ide az úr! úgy is holt ember vagyok már.

– Ne ordíts! Ide csődíted a szomszédokat; én megölöm mind, a ki bejön.

– Senki sem jön ide! Nincs szomszéd! Egy férfi sincs a faluban, csak a
nyomorékok. Mind kinn vannak a «fogáson». Nem bánom, lőjjenek agyon.
Inkább ma, mint holnap. Megvallok mindent. Előadom a diadémot! Itt van
nálam van. De nem csak azt adom ki. Kiadom az egész bandát. Czudarok,
gazemberek. Ha ők elárultak engem, én meg elárulom valamennyit. Akkor én
gratiát kapok. Akaszszák fel valamennyit, csak engemet ne bántsanak.
Tekintetes úr, kegyelmes úr, úgy éljek, úgy maradjon meg a lelkem a
másvilágon, a mint igazat mondok. Egy iszonyú nagy complott van
készülőben: épen holnap éjszakára, a gargói kastély ellen. Benne van a
complottban a monsieur Cousin is. Az a főgonosztevő. Nem is Cousin annak
a neve, hanem Ribaux; szökött gályarab. Húsz esztendőre volt elitélve
rablásért Toulonban. A Zsiborák az ő régi czinkostársa. A gyémántrablást
együtt főzték ki. A kastélyban még sokkal több kincs van: arany, ezüst,
azt is mind kitakarították volna, ha akkor a tekintetes úr, meg a
parasztok közbe nem vágnak. Most újra hozzá akarnak látni. Negyven
vakmerő ficzkó szállingózott össze innen-onnan, ki Lengyelországból, ki
Németországból, mind jó czimborák, a gargói kastélyt holnap éjjel
megrohanni. Olyan negyven ficzkó, a ki éjszaka az ördögtől sem fél.
Éjjel az erdőkből, a hol most már el vannak rejtőzve, árkokban,
mészégető kemenczékben, faodúkban, barlangokban, mind egyszerre
összejönnek a kútnál. Innen visz fel a vízvezeték a várba, egy alacsony
folyosó. Ezen keresztül a vár pinczéjébe lehet eljutni. A várban van
most tizenkét zsandár, a ki a Districtscommissär úrnak az őrizete.
Azoknak estére a vacsorához olyan bort adat Cousin úr, a mitől úgy
fognak aludni, mint a juhászbunda. És akkor ő maga fel fogja nyitni a
pinczeajtót, azután a boros pinczébe vezető ajtót, ott pedig már együtt
lesz az egész banda s akkor megrohanják az egész familiát, meg a
cselédséget, zsandárságot s minden embert megölnek, csak a drága
grófkisasszonynak kegyelmeznek meg, a kibe a Cousin úr szerelmes: azt el
akarja magával vinni a fekete erdőbe s ott elvenni, a hogy a zsiványok
szoktak házasodni.

– Hallja ön, Rokomozer, ez egy olyan szép mese, hogy sokat érne egy
novellairónak.

– Mese? A tekintetes úr azt hiszi, hogy ez mese?

– Azt biz én. Arra való mese, hogy én most egyszerre ugorjam fel innen,
s a mint a magam kereste ékszert megkaptam öntől, a többivel ne
törődjem, hanem szaladjak egyenesen Gargóvárra, megmenteni a grófékat,
kendtek meg az alatt szépen mindent eltakarítsanak az utból, mire a
csendőrök megjönnek.

Rokomozer a szívére tette a kezét s egész érzékenységgel mondá:

– Hát ilyen hazugnak hisz engemet a tekintetes úr? Ez nekem fáj. Jól
van. Nem beszélek többet. Hanem hát adjon engedelmet arra, hogy
felkeljek a helyemről, aztán előkereshessem azt a – minek is hívják
csak? – soha sem tanulom meg a nevét, – diadémot.

– Jó. Menjünk oda.

– De, kérem, ne mutogassa a pisztolyt odakinn a fehérnép előtt, mert
elsikoltja magát mind. Egy szót se szólok hozzájok másképen, mint
németül, még csak a szememmel sem intek nekik.

Ferencz zsebébe dugta a revolvert, karjára akasztá a táskát s maga előtt
ereszté a gazdát.

A konyhában borzas leányhad sürgött-forgott a tűzhely körül, melyen
lobogott a megrakott tűz.

– Hát ti ökröt akartok sütni, vagy mi? hogy ilyen nagy bolond tüzet
raktatok! Még kicsap a kürtőn a lángja. Takarodtok be a hátulsó szobába
valamennyien!

Mikor egyedül maradtak a konyhában, Rokomozer bereteszelt minden ajtót:
nagy ovatosan levette a kemencze szájáról az agyagtévőt s neki állt a
baltával felfeszíteni az égett agyagot a kemencze fenekén.

Ott volt a négyszögű kő s alóla előkerült a horpadt rézfazék, a mibe a
diadém volt eldugva.

– Ez-e az? szólt, odanyujtva Illavaynak. Azt se tudom, minek hívják? Hát
ez mind gyémánt? Én azt gondoltam, üveggyöngy, olyan mint az én
csilláromon lógg.

Egy sem hiányzott belőle.

Az egyik tolvaj tehát igazat mondott, különös volna, ha a másik szava is
megállna.

Rokomozert visszakisérte a szobába Illavay.

– No hát, tekintetes úr, mondja csak, úgy-e, hogy jó ember a Rokomozer?

– Különös kivánság!

– De csak meg van már most velem elégedve?

Felelet helyett Illavay megint leült a szalmaszékre az asztal mellé. Úgy
látszott, hogy a fenyegetését be akarja váltani, hogy megvárja míg az
osztrák csendőrök megérkeznek.

Rokomozernek pedig nagy szüksége lehetett azt az időt a maga számára
megnyerni. Sok más elintézni való volt még Z..án.

– Hát azzal sincs megelégedve a tekintetes úr, a mit elmondtam a
zsiványokról, hogy a jövő éjjel belopóznak a gargói várba, megölnek
mindenkit, csak a grófkisasszonyt viszik el élve magukkal.

– Az hóbortos mese. Nem hiszem, szólt Illavay, s az asztalra könyökölt.

– Nem hiszi el? No hát majd mindjárt elhiszi.

Erre Rokomozer elővett egy nagy, borjúbőrbe kötött kapcsos könyvet, s
azt felnyitotta. A jobbról balra olvasandó keleti betűs sorok
alkalmasint valami vallásos tanokat hirdethettek; hanem azonkívül még
más haszna is volt e könyvnek. Néhol két lap a szélein egymáshoz volt
ragasztva, s a mint Rokomozer éles késsel szétválasztá a lapokat, a
kettő közé dugott iratok jöttek elő azok közül, a miket Rokomozer
egyenkint Illavay elé rakott.

Különféle keletű levelek voltak, mind ugyanazon kézirással.

Illavaynak nagy tapasztalata volt az irások felismerésében. Megtudta
mondani, hogy franczia irta-e vagy angol, vagy olasz, de még azt is,
hogy kálvinista irta-e vagy pápista a levelet? Ezekben Cousin úr irására
ismert.

Azok mind Rokomozernek szóltak.

Használva volt bennük a tolvajnyelv, a maga mákvirágos kifejezéseivel,
csakhogy azokat a terminusokat mind nagyon jól értette Illavay.

Az első levelek a nagy üzletről szóltak, a mihez társak kerestetnek.
«Belzázár» (ez a gróf), az Augusztus főpublikánusává lett. Tizenkét
cherubim (csendőr) van a Semiramis kertjében (a várban). Éjjel-nappal
strázsálnak az előszobájában. Legalább kétszer annyinak kell lenni az
«elihud»-oknak (martalóczok). A sas szedje össze a vércséket
mindenünnen. (A sas volt a Zsiborák tolvaj neve.) Készen legyen minden a
lakodalomra, mikor a Mammuth megérkezik. (Mammuth annyit jelent, hogy
«egy millió».)

A következő levélben aztán már az alkudozások kezdődnek a zsákmány
felosztása fölött. A mammuth a napokban megérkezik. Hanem ez egy légió
«gadarenus»-ból áll (ezeres bankjegyek). Azoknak a szagát megérzik.
Mihelyt a lakodalom meglesz. Eliézernek (ez volt Rokomozer) el kell
menni Ninivébe s a gadarénusokat átváltani kakasokra és unicornisokra
(louisdorok és guinéek) tíz százalék az ő osztaléka, húsz az Orolé, húsz
az «enyim» és a Szulamith egészen. «Azon nem osztozunk az Orollal.»

Illavaynak kezdett a fejébe menni a vér. Kitalálta, hogy az a Szulamith:
Pálma.

A következő levél egészen ez utóbbi tárgygyal foglalkozott. Úgy
látszott, hogy az Orol is magának követelte ezt a ráadást. A levéliró
azt az ajánlatot tette, hogy a dolgok végén válaszszon a Szulamith maga
kettőjük közül, hogy melyiké akar lenni?

Illavaynak a szemei vérben forogtak. Még egy levél volt hátra. Abban már
az egész megrohanási terv részletezve volt.

A Mammuth már megérkezett. Nem kell késedelmezni, mert másnap már itt
lesznek a filiszteusok (a hitelezők) s megmellesztik erősen. Az elihudok
rejtőzzenek el nappal a közeli erdőkben. A várhegygyel átelleni
hegyoldalban van egy kis kőépület, a teteje is kő: az ajtaja vas, kettős
keresztrúddal elzárva. Ez a forrás cisternája, a honnan egy alacsony
boltozatú alagút vezet fel a várba: ezen megy fel a vízvezetéki cső,
mely a vár alatti tágas sziklapinczébe torkollik. Magasabbra nem megy
fel önnyomása által a víz, innen lóhajtotta gép emeli tovább a vízművek
medenczéjeig. A czimborák ez éjjel a cisterna ajtaját nyitva fogják
találni. Azon keresztül az alagúton át felhatolhatnak a várpinczéig. A
jó barátnál vannak a pinczék kulcsai. Este a jó barát, mikor kiadja a
cherubimok számára való bort, egy kis holdvilágot (mákony) fog
beleönteni. Az alvókból aztán könnyű lesz angyalokat csinálni. A
Malchusok (inasok) be lesznek zárva a szobáikba. A Belzázár parityái nem
dobják el a követ. A Szulamith hálószobája a park fölötti lakosztályban
van, távol a cselédségtől; ő nem fog semmi neszt észrevenni. A szobához
való álkulcsok már készen vannak…»

Tovább nem birta Illavay olvasni. Őrületes dühében felugrott a helyéből,
torkon ragadta Rokomozert s nem törődve vele, hogy ha behemóti
ordításával fellármázza is az egész falut, rárivalt haragja emberevő
kedvében:

– Hát te irtóztató gazember! Te ezt mind tudtad, és engedted volna
megtörténni, ha én véletlenül meg nem érkezem?

S minden szónál úgy megrázta, hogy annak keze, lába, feje, a hány
annyifelé kalimpált.

– Engedted volna te istentagadó azt, a kiről tudtad, hogy több nekem,
mint ez az egész világ, ilyen irtóztató sorsra jutni?

S azzal odadobta őt a karszékbe vissza, hogy szék és ember nagyot
nyekkent.

Hanem az ember azért nagyra volt a diadalával; mintha ő rázta volna ki
amabból a lelket, mosolyogva döczögé:

– No hát, úgy-e, igazságom van?

– Veszekedj meg az igazságoddal együtt, akasztófára való!

– Úgy-e, hogy jó lesz, ha siet a tekintetes úr megakadályozni ezt az
irtóztató dolgot?

– Kedvem volna elébb a fejedet szétzúzni ezzel az ólombunkóval.

– No az szép volna! Hát miért?

Ferencznek most még egyszer kedve támadt torkon ragadni a házigazdát s a
képébe ordítani:

– Hát nem tudtad, te gazember, hogy az a nő az én jegyesem? Nem tudtad,
hogy ő az enyém? Nem tudtad ezt följelenteni?

És annyira megszorongatta neki a nyakát, hogy már annak a szemei kezdtek
kidüledezni; míg végre eszébe jutott, hogy ha az ember valamire
feleletet akar kapni, annak a legmulhatatlanabb föltétele, hogy a
kikérdezettnek a torkát ereszsze szabadon.

Rokomozer pedig ezzel a második dührohammal még jobban meg volt
elégedve.

– Isten a világ fölött! Milyen hűséges ember a tekintetes úr.

– Nem arról van szó, hogy én milyen ember vagyok? hanem, hogy miért nem
jelentetted fel ezt magad?

– Tekintetes úr, mondok valamit. Olyan igazán éljek. Én nagyon szeretem
a tekintetes urat.

– Szeresd az ördögöket!

– No. Én csak nagyon szeretem a tekintetes urat. Ha egy oroszlán akarná
megenni a tekintetes urat, odaállnék elejbe, azt mondanám, egyél meg
előbb engem. Micsoda úr! Csak egy ilyen igaz ember volt a világon, több
nem volt! Micsoda vitézség volt, mikor a lövöldözés közepébe berohant
azért a gézengúz Opatovszky ségetzért, hogy megszabadítsa; no, én nekem
semmi panaszom ellene: nekem megfizetett az úrfi mindent, még a
kamatokat is; a tekintetes úrtól pedig nem kaptam még eddig egyebet,
mint az öt ujjának a kék helyeit a torkomon, hanem azért mégis azt
mondom, hogy a tekintetes úr egy hatalmas derék ember, ellenben az
Opatovszky úrfi, annak ismertem az apját; derék, becsületes ember volt,
hanem ő még nagyobb hunczfut, gazember, mint az apja.

– Hallgass! Szószátyár! Mi közöd hozzá?

– Hiszen hallgatok. Hanem csak azt mondom, hogy én, Isten a világ
fölött, annyi ideig éljek, a meddig igazat mondok, hogy nem vétettem a
tekintetes úr ellen. Majd megérti ezt a tekintetes úr, csak most siessen
Gargóvárra. Mert hát bolond a világ: rosszak az emberek. Nem mondhatok
többet. S ha aztán visszajön ide a tekintetes úr s akkor is azt fogja
még mondani, hogy «Rokomozer, én te rád haragszom!» hát leveszem a
sipkámat a fejemről s azt mondom, hogy ide üssön a tekintetes úr azzal
az ólom bunkóval.

Illavay már nem tudott a dühtől mit mondani, csak az öklével ütögetett a
kezében tartogatott levelekre. Azok nagyon is élőbizonyságok voltak.

Aztán összeszedte nyugalmát, eltette a leveleket a zsebébe, az
ékszereket berakta a táskájába s több szót nem váltott az orgazdával.
Sietett ki a házból.

Rokomozer kikisérte s még a pitvarajtóban is odadörmögte a fülébe:

– Csak azt mondom tekintetes úr, hogy «bolond a világ, rosszak az
emberek!» Majd megérti ezt a tekintetes úr!

Illavay nem ügyelt a fecsegésre, hanem sietett a szekeréhez vissza;
befogatott újra s visszatért azon az úton, a min jött.

Az elhagyott faluban pedig egyszerre nagy füttyöngetés támadt, minden
háznál nagy lótás-futás volt: vermekbe, kutakba másztak le kötélen,
lábtókon, a felmálházott szekerekről leszedték a rongytelt zsákokat s
czepelték a házakba; készültek a bécsi csendőrök látogatására.

Rokomozer, úgy látszik, hogy a rabló czimborákat jól belemártotta a
vízbe, azért, hogy az orgazda pajtásokat kihúzza a szárazra. Inkább
azoknak a torkát szorongassa Illavay, mint az övékét.

Hja biz ez így van. Rosszak az emberek. Még a rossz emberek is rosszak.
Azok között sincs hűség. Mert hát ilyen a világ! – Bolond világ.


A PIROSRUHÁS HÖLGY.

Illavay vágtatott lóhalálban Gargóvár felé.

Most már mindenütt szóba állt azokkal az emberekkel, a kik a szállások
körül settenkedtek, keresve a módot, hogy egy elvetett szót kaphassanak
el tőle. Minden faluvégen azt hagyta meg az atyafiaknak, hogy holnap
estig a gargóvári piaczra gyüljenek fel, mintha vásárra jönnének, a
szekérben elrejtett fegyverekkel; valami munka lesz. Azok úgy hallgattak
rá, mint az orákulumra.

Bolond világ volt az akkor.

Az volt a nóta, hogy

  «Dárum, madárum!
  Agyonverünk a nyáron!»

Hogy kit? azt nem tudta senki. Valakit, a sok közül, a ki bánt. Fejsze,
kasza mindig készen volt rá. Csak egy olyan ember kellett hozzá, a ki
rámutasson az ujjával: «azt ni!» Illavay épen ilyen ember volt.

Illavay másnap délután érkezett meg Gargóra. Útközben a kocsisaitól
sokat tanult. Históriát. Az ujabb kor történetét. Úgy találta, hogy az
alatt, a míg az ellenlábasoknál járt, a világ két századot haladt –
hátrafelé. Most aztán úgy érezte magát, mintha még mindig talppal állna
ellenében az ittlakó népnek. Egészen lehangolta a kedélyét, a mit
megtudott. A régi jó barátok, ismerősök, nagyemberek mind eltüntek;
elmultak. Újak, ismeretlenek jöttek helyükbe. No, ezt még nem olyan
nehéz megszokni, mint azt, hogy ha az ismerősből lett ismeretlen.
Legnehezebben esett a szivének, mikor az megtudta, hogy Temetvényi
Ferdinánd most az új korszak egyik vezérnagysága ezen a vidéken, ő a
kerületi biztos. Minő találkozás lesz ez!

Az emlékzetes patakmalomnál összegyülve találta az egykori hiveket, a
kik az Orol Krivánszki csatájában vele voltak Azok is tudták, hogy az
egykori szabadcsapat-vezér ismét itt a vidéken csatangol. A csendőrök
nem vadásznak rá. Ennek is megmagyarázták az okát. Illavay kiadta nekik
az utasításokat: hol tartsák magukat készen a jövő éjszaka s minő
jeladásra, hol jelenjenek meg egyszerre. Bátorságot nem kellett beléjük
önteni: az több volt bennünk az elégnél.

Onnan azután felhajtatott Illavay a várba. A piaczon már gyülekeztek a
vásárosok szekereikkel s csendesen köszöntötték a közöttük elhaladót.

Gargóvár kapujában meg kellett állani a szekérrel: a bemenetel nem volt
olyan könnyű, mint máskor. Csendőr állt a felvonó hidnál, feltüzött
szuronynyal, s «megálljt» parancsolt, míg az őrmester előjön a
tanyaszobából, átvenni a vendég útlevelét.

Illavay még mindig angol volt, az útlevele szerint, az őrmester hazája
pedig Budweis, a hol nagyon keveset beszélnek angolul. Azt mondtá, hogy
ő ezt az irást nem érti, hanem majd felviszi s megmutatja a «Gestrenger
Herrnek». Addig ott kell maradni a szekéren.

Jó ideig várhatott a kapuban Illavay, a míg az őrmester előkerült a
«Gestrenger Herrel». Ki is lett volna az más, mint Cousin úr!

– Ah! Monsieur! Kiálta örvendő arczczal a titkár (neki is volt már egy
csillag a gallérján). Hozta Isten! Mi azt hittük már, hogy ön elveszett.

– Ime megkerültem. Szólt s a mellett olyan képet csinált rá, mintha le
akarná a fejét harapni.

– Talán bizony a gyémántokat is megtalálta?

Illavay boszusan ránczolta össze a homlokát. Hát mégis tudatták
Cousinnal, az ő kérése ellenére.

– Igenis, mind visszahoztam. Szólt odanyujtva az utitáskáját.

– No, annak nagyon örvendek.

Erre Illavay önkénytelen elnevette magát, megmutatva azt a két hatalmas
fogsort, a min képes volna az emberét összemorzsolni. Az jutott eszébe,
hogy «örülsz bizony, mert épen apropos jöttem meg a gyémántokkal, hogy
azokat még egyszer ellopjátok».

– Ő excellentiája nagyon fog örülni monsieur megérkeztének.

– Kérem, vigye fel hozzá a táskát. (Monsieur megbántott arczot vágott, ő
nem domestique, a ki táskát hord fel a szekérről.) Benne vannak a gróf
gyémántjai mind, csak biztos kéznek adhatom át. (Ez már megtisztelő
nyilatkozat volt. Mr. Cousin átvállalta a megbizást.)

Illavay pedig nagyon okosan tette, hogy az egycsillagos úrra bizta az
utitáskáját; mert abban volt még a gyémántokon kívül a revolvere is, s
ha azt a bekövetkezett motozás alkalmával ott az őrszobában nála
találják, bizony azon kezdi a mai háztüznézését, hogy becsukatik a
tömlöczbe, s onnan nem kerül ki hamarább, mint mikor a grófnak felviszik
róla a rapportot. Így azonban, miután sem a zsebeiben, sem a kalapja
béllésében, sem a csizmája száraiban nem találtak semmi gyanus tárgyat,
egy rövid negyedórai darabokra szedés után megengedték neki, hogy
felmehet a kastélyba. Egy csendőr, vállravetett puskával, kisérte a gróf
lakosztályának ajtajáig, a hol aztán az ajtónálló átvette a kezéből s
beeresztette az előszobába, a melyből ismét, egy kis várakoztatás után,
átcomplimentirozta a komornyik ő excellentiája belső termeibe.

Bizony ő excellentiája is nagyon megváltozott. Nem a hivatalos
egyenruha, nem is az előirásszerű kiborotvált arcz magában, hanem az
egész megjelenés. Az egykori tétovázó, méla bizonytalan kifejezés
helyett az imponáló, önbizalmas magatartás; az officiosus félmosoly, a
leereszkedés éreztetése. Ez nem az a Temetvényi Ferdinánd, a ki az
előbbi volt. De hiszen Illavay sem a régi már.

Ám azért a régi szivelyesség még mindig fennáll közöttük. A gróf kezét
nyujtja az érkező elé s ő kezdi a beszédet.

– Nagyon szép öntől, hogy visszakerült. Mi nagyon aggódtunk ön miatt. A
gyémántok egy részét, a mit ön még Londonban fedezett föl, megkaptuk a
nagykövetség útján s azontul nem kaptunk önről semmi hírt. Hol járt ön?

– Amerikában. A gyémántok egyharmada még oda volt.

– Hagyta volna ön veszni. Kár volt fáradnia miattuk.

(Itt vagyunk? Hát már egy pár százezer forint számba sem jön?)

– Azonban ezeket is megtaláltam, egy részét az újvilágban, a többit
idehaza.

Azzal kinyitotta az utitáskáját s előszedte a megtalált ékszereket.

– Ah, ez igazán remek tett volt öntől! Méltó az új Pitaval krónikájára.
Ön valódi talentum ezen a téren. Ez egy angol rendőrnek becsületére
válnék. No, de csakhogy ön maga megérkezett, ennek örülök legjobban. Nem
képzeli ön, mennyit emlegettem magamban! Hányszor kivántam önt vissza!
De most már nem is eresztjük önt el magunktól, itt kell maradnia.

Illavay gondolt valamit az ittmaradásról s azt igen is természetes
következménynek tekintette.

– Önnek itt kell maradnia én mellettem. Ön mintha teremtve volna annak,
a mit én keresek. Önnek el kell vállalnia az alattam levő vármegyék
egyikének Comitats-Vorstandságát.

Illavay hátrahőkölt: mi a kék csodát kell neki elvállalni?

A gróf magyarázta.

– No, ez ugyanaz (de nagyobb hatáskörrel és fizetéssel), mint a mi
ezelőtt az alispánság volt.

Illavaynak egészen elsötétült az arcza. Nem akaródzott neki felelni.

– Nos! Hát mit szól ön hozzá?

– Köszönöm a megtisztelő kitüntetést; de ez órában azt sem tudom, hogy
mi feladat jár vele? s képes vagyok-e azt betölteni? Szándékom egy időre
visszavonulni a magánéletbe.

– Azt pedig nagyon rosszul teszi ön. Az olyan nagy tehetségnek, mint az
öné, vétek parlagon heverni. Önnek nem lehet magát teljes tétlenségre
kárhoztatni.

Illavay kereste az ürügyek kibuvó ajtajáit.

– Elég dolgom lesz nekem az apátvári birtok viszonyainak rendezésével.

– Ah! Nem! Nem! Az alól fel van ön már mentve. Ön azt persze még nem is
tudja. Az ifju Opatovszky Kornél, azokért az érdemekért, a miket a
hadjárat alatt szerzett, elismerő megjutalmazásul a kormány által
nagykorusíttatott s egyuttal fölmentetett a régi vármegye által
elrendelt örökös gyámság alól. Most ő átveszi birtokát s bárói rangot
kap.

Illavaynak egy perczre nyitva maradt a szája a bámulattól. Itt van ni! A
hány okos ember volt a vidéken, annak mint görbére ment az útja; ez az
egy bolond találta meg az egyenes utat.

Ez biz úgy van.

Nem állhatta meg, hogy mégis azt az észrevételt ne tegye rá, hogy:

– Nekem nagyon kedves dolog, ha ez a teher lemulik rólam, de azt
kétségtelennek tartom, hogy ha ez a hóbortos ember szabadon fog
rendelkezni a birtokával, tíz év alatt földönfutó koldus lesz belőle.

Temetvényi magas fölénynyel mosolygott az ellenvetésre, s nagyon biztos
nyugalommal felelt rá.

– Csak hagyjuk azt a maga sorára. Majd egészen más ember válik az
ifjuból egy okos asszony kezében, a ki őt ujjá alakítandja.

De erre már egészen felháborodott Illavay.

– Micsoda? Még meg is akarják őt házasítani? Hát volna a világon olyan
szerencsétlen apa, a ki tudná annyira gyülölni valamelyik leányát, hogy
azt egy őrülthöz kösse házastársul?

Temetvényi még magasabb mosolyra emelte arczát.

– Kérem. Barátom. Ne hamarkodja ön el az itélétét. Már akadt ilyen
leány. Legyen szives ön megtekinteni az ifju jegyesek arczképeit.

S azzal egy festő-támlányon álló képről félrehúzva a függönyt,
odamutatott, elegans kézmozdulattal.

Egy szép fiatal hölgy arczképe volt ott, bordeaux piros ruhában. Pálma
grófnő.

– Nos? Jól van-e találva? Kérdé a gróf.

Ferencznek pedig úgy rémlett, hogy a z...ai orgazda kérdi tőle, hogy:
«nos? hát nem jó ember a Rokomozer?» S a mint a vér a fejének indult, az
a gondolat támadt az agyában, hogy annak a vén orgazdának kezet
csókoljon, s azt az öt ujjának a kék foltját átszállítsa ennek a
másiknak a nyakára.

Most értette már meg, hogy mit tesz az? «Bolond a világ! rosszak az
emberek!»

Hát ugyan mit bánta azt a Rokomozer, ha Opatovszky Kornél menyasszonya
Zsiboráknak jut-e, vagy Cousinnak, midőn az osztozáskor koczkát vetnek
rája? Hiszen nem Illavay menyasszonya volt.

Ferencz mereven bámult a pirosruhás arczképre, mintha kérdezne tőle
valamit. Ilyen könnyű a változás? csak a violaszín helyett haragos
verest kell felvenni?

S aztán megerőltette az emlékezetét, hogy vajjon csakugyan volt-e valaha
az a szó kimondva, hogy Pálma az ő menyasszonya? S aztán rájött, hogy
valóban ő, formaszerint a gróftól soha sem kérte meg a leánya kezét.
Fölöslegesnek tartotta még a szóbeszédet is, mikor a tények, a valóság
oly szorosan összefűzték már őket.

– Jól van-e eltalálva? Ismétlé a gróf.

– Nem tudom. Régen láttam már. Szólt elszoruló kebellel Ferencz.

– Keresse föl ön. Szobájában fogja találni. Már tudattam vele, hogy ön
itt van. Még egyszer köszönöm, hogy ön annyi fáradságot tett a mi
érdekünkben s nem mondok le a szerencséről, hogy azt önnek
meghálálhassam.

Ferencz ott hagyta a grófot s aztán megkérdezte a komornyiktól, hogy
merre van Pálma grófnő lakosztálya, Cousin leveléből megtudta, hogy az
most a park felőli szárnyban fekszik.

– Nem akar átöltözni a tekintetes úr? szólt a komornyik készségesen.

– Köszönem. Nem.

Arra gondolt, hogy hiszen ez még továbbutazással is végződhetik.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor a magyar embert valami kriminális boszuság éri, olyankor jól esik
egyet pödörni a bajuszán. Ferencz most vette észre, hogy ő ettől a
vigasztól meg van fosztva. Még most is az amerikai fizimiskáját hordja
magával. Abban pedig maga magának sem tetszik. Most igazán rútnak
találja magát. No, de hiszen «ő» azt mondta neki: «te szép vagy!» s
eszébe jutott a költő szava: «de a csók édességét még most is érezem».
Érdemei, hűsége, fáradsága, mind nem értek már egy batkát sem, hanem a
csók emléke az egy kincs volt!

Benyitott a hölgyek szobájába.

Ketten voltak. A grófnő nem volt már egyedül, egy angol miss került
hozzá, a kit csak úgy félszemmel vett észre Ferencz: annyira leköté a
figyelmét az a másik.

Az a «másik». Nem az, a kit itt hagyott, hanem a másik Pálma. Egy
délczeg hölgy, gránátvirágszín bársonyruhában, szőke haja oldalt
választva és homlokán köröskörül hunczutkákba csavarítva. Öltöny és
hajzat még hagyján, de ez a kifejezés az arczon, e magatartás, ez egész
lény; az úri dévajság, a noble föl sem vevés, a szuró tekintet: ez nem a
te Pálmád.

Hanem arra a felcsendülő s aztán hirtelen visszafojtott kaczajra rá
lehetett ismerni. Így kaczagott fel akkor, így takarta el hirtelen
ajkait a finom zsebkendővel mikor Soma úrfit eléje hozták, abban a
kifordított piros bélésű kabátban, a ki olyan volt, mint egy beszélő
majom. Imhol a nagyobbik majom!

A másik perczben azután az önkénytelen derültséget egyszerre
visszaparancsolva arczán (a mi a belépőnek olyan kegyetlenül jól
eshetik) felkelt a helyéről s eléje sietett és kezét nyujtá neki, ez
üdvözlő szóval:

«God bye.»

(Hiszen még angol vagyok! biztatá magát Ferencz!)

És aztán Pálma grófnő kétszer megrázta a kezét. Csak kétszer, nem
háromszor. Angolok így szokták. Jó barát kezét kétszer, a jegyesét
háromszor.

Az angol üdvözlés is meg lett magyarázva: Pálma odafordult a miss felé s
bemutatta a jövevényt.

«Mister Illavay.»

Most aztán az is kezét nyujtá neki s megrázta egyszer. Többet aztán nem
is akarta kiereszteni a kezéből.

A miss nagyon beszédes volt. S nem elég, hogy a nyelve beszélt, minden
arczvonása beszélt hozzá, még az orra is mozgékony volt. Erősen
üdvözölte mister Hallovájt, a ki a grófné «dájmond»-jait olyan ügyesen
feltalálta, s nagyon szerette volna, ha mister Ajlóvi az intereszszent
kriminel inkvizisen szinzesóz diteljeiből egy kis rikepicsulésnt bocsát
közre.

Ferencz pedig azt a tapasztalást tette e közben, hogy nem lehet az
embernek egyszerre látni is hallgatni is. Ő csak azt látta, hogy Pálma
visszaült a tabourettejére s folytatta a félbemaradt himzést: (egy
vadásztáska készült ott: kinek?) s csak az ő hallgatását hallotta.

Annyira, hogy a missnek meg kellett ujítani az egész diatribát, hogy a
«szőr»-t a dájélakba belevonja: nevezve őt minden megszólításnál valami
más néven: a miből azt is kikalkulálhatta Illavay, hogy biz az ő nevét a
távolléte alatt nem igen koptatták ennél a háznál.

A miss egyébiránt egészen informálva volt már arról, hogy a nagy becsű
gyémántok hogyan vesztek el, hogyan indult el azokat nyomozni valaki,
hogy találta meg? hogy küldte egy részét vissza; az utolsó legszebb
darabokat pedig épen most hozta el magával. Hanem, hogy «kicsoda és
micsoda» ez a «valaki», arról a missnek semmi tudomása sem látszott
lenni. Exorbitáns volt a magasztalásában a magyarországi rendőröknek.
Soha sem hitte, hogy ilyen kitünő detectivek legyenek ebben az
országban. Szentül valami derék rendőbiztosnak nézte mister Lullabájt.

Illavay utoljára megboszankodott a quiproquo miatt, megunta az
erőszakolt angol nyelvgyakorlatot, s mikor kezdte észrevenni a miss
alattomos szemhunyorításából, (a mi Pálma felé volt intézve), hogy ebben
valami malice is van, gondolta magában, no megállj, majd visszaadom én
neked mindjárt, a pikántoskodást, hogy beéred vele; s egyszerre csak
odafordult az angol discursus közepett a grófnőhöz: magyarul szólítva őt
meg.

– Rossz időben jöttem ide, grófnő, úgy-e?

A missnek az orra fölfelé mozdult e szóra, mint a szaglászó egerkéé. A
lehető legnagyobb «shoking», ha egy harmadik előtt olyan nyelven
szólalnak meg, a mit az nem ért! Pálmára tekintett, úgy húzva félre a
száját, hogy az által a félarcza mosolygóvá, a másik fél fanyalgóvá
fintorodott. Pálma azonban magyarul felelt a kérdésre.

– Üljön hozzám közelebb. S abbahagyta a hímzést.

A miss erre boszusan taszítá hátrább kereken gördülő karszékét, s
valamit mormolva a «turkish spoken»-ról, hátat fordított a társaságnak,
s kezébe vette a letett könyvet, tovább olvasva azt az érdekes regényt,
a miben Cserlsz Dikknsz épen egy ilyen detectivet ír le, mint ez a
mister Vájlovill.

– Nagyon szeretem, hogy volt önnek bátorsága ezt a a kérdést megtenni,
és ilyen nyelven. Felelni fogok mindenre. Mondá Pálma, leszórva öléből a
színes haraszfonalakat. Ön volt már az atyámnál s látta azt a két
arczképet egymás mellett.

– Én csak egyet láttam. A nőt.

– S önnek az is elég volt. A másikra nem volt kiváncsi. Pedig az is
meglepte volna. Egy délczeg alak, dzsidástiszti egyenruhában. A festő
remekelt rajta. Ön a nő arczképéből is megtudott mindent. Ez nem az a
nő, a kit ön itt hagyott.

– Nem.

– Hallgasson ki. Nehéz dolgokat mondok el; de tegyünk úgy, mintha csak
fecsegnénk. Magyarul nem ért, a ki velünk van, de a hanghordozásból
megtudhatná, hogy minő tárgyról beszélünk. Tehát kérem, hogy majd mikor
én nevetek, nevessen ön is.

– Megpróbálom.

– Azt is előre megmondom önnek, hogy ön épen olyan ura a helyzetnek ma,
mint utolsó búcsuvételünkkor, s a mit ön fog mondani, azok után, a miket
tőlem meghall, hogy ennek így kell történni! az úgy fog történni. Meg
van ön nyugodva?

– Meg.

– No, hát nevessen egy kicsit. Úgy. Tehát a mint a világ megváltozott:
ön tudja már, hogy nagyon megváltozott, az ön barátjai elmultak a
földről; ügye semmivé lett, új rend állapodott meg, új intézők jöttek s
ebben az új mexicói napórában jelentékeny hierogliffé vált a
Temetvényiek halfarkú syrénje. Egy nagy új kerület uraivá lettünk.
Csodák történtek. Nagyságok lettek semmivé, és semmik lettek nagysággá.
Mi közöm volt nekem mindezekhez? Egyszer aztán meg kellett tudnom, hogy
a világváltozásnak az én sorsomra is alakító befolyása van. Egy napon az
atyám azt a hírt közölte velem, hogy a szomszéd nagybirtok ura, kitünő
érdemeiért, feloldatott az eddigi gondnoki zár alól s bárói czímmel fog
birtokába behelyezkedni; pénzviszonyai az úrbéri kárpótlás által könnyen
rendezhetők lévén. Azt mondtam rá, hogy gratulálok neki hozzá. Atyám
erre így szólt: gratuláljak magamnak, mert ez a kitünő ifju a kezemet
megkérte. Most szabad nevetni!

– Tessék.

– Hát arra atyám azt mondta, hogy nincs rajta mit nevetni, s elsorolta a
kérő nagy előnyeinek egész sorozatát, a mik között legjobban ajánlók
azok, a miket más embereknél hibának neveznek. Nem mondtam neki ellent.
Biz az jó partie. Kaphatnak rajta. A ki ért hozzá, egy ilyen alakot
kihasználhat. De hát nekem már ez a szerencsés esély elkésve kinálkozik;
mert én már el vagyok jegyezve s a jövendőbelim úton van hazafelé:
mindennap várom. Erre nekem azt felelték, hogy még ugyan formaszerint az
az úr nem kérte meg a leánynak a kezét az atyjától, sőt még gyűrűt sem
cserélt vele; hanem azért mégis bőven tudomása van az atyámnak arról,
hogy ők egymást el akarják venni. Nem is tett ellene kifogást soha.
Hanem azzal az úrral egy kis baj van ez idő szerint. Ő meg van jegyezve
a forradalomban való részvét miatt, ő kiváló szerepet játszott, császári
szabadcsapatot vert széjjel, fegyveres népfölkeléssel. Nevessen!
Nevessen kérem! s ne nézzen rám olyan csodálkozó szemekkel.

Biz ez nevetni való volt.

– Én erre azt mondtam, hogy «te magad tudod, hogy ő épen minket
szabadított meg a rablócsapattól s az nem volt forradalmi cselekvény». –
«Igaz, hogy nem volt az, mondák erre; de az ő barátai ott Debreczenben
ezt hőstetté kanonizálták s ennek folytán őt kinevezték
«Felső-Magyarország kormánybiztosává!» – «De hiszen te tudod, hogy ő ezt
a kinevezést soha sem kapta meg» mondám én. «Ő nem kapta azt meg, de
ellenben az okmány olyan kezekbe került, melyek azt ellene
fölhasználhatják.» – «De hiszen te tudod, hogy ő elment a külföldre, ide
benn sem volt az egész válságos idő alatt.» – «Igen, de erre meg azt
mondják, hogy a külföldön is forradalmi missióval járt.» – «De te
legjobban tudod, hogy ő a mi ellopott gyémántjainkat visszaszerezni
futkosta be a félvilágot s neked csak egy szavadba kerül felvilágosítani
a vádlóit, hogy a vádból egy szó sem igaz.» – «Való, hogy mind ezt én
tudom legjobban s én nekem csak egy szavamba kerül, hogy ő neki csak egy
hajszálát se görbítsék meg, s azt meg is teszem, ha te nem akarsz
menyasszonya lenni; hanem elfogadod Opatovszky kezét.» – «S ha nem
mondok le róla?» – «Akkor én is hallgatni fogok.» – «S akkor mi történik
vele?» – «Kapni fog tíz esztendei várfogságot.» Nevessünk uram. Nagyon
nevessünk!

Hahaha!

Hogy is mondta Rokomozer: «bolond a világ, rosszak az emberek!» S azok
között a rossz emberek még nem a legrosszabbak.

Illavay olyan nagyon nevetett, hogy még a szemeit is meg kellett törülni
utána.

– Igy került az a két kép egymás mellé, barátom, szólt Pálma, ujra hozzá
fogva a himzéshez; már most határozzon ön, hogy mit tegyek?

E közben a himző tű hegyével számlálgatta a tuffon a szemeket, mintha az
érdekelné legjobban.

– Férjhez menjek-e máshoz azért, hogy önt tíz évre holt emberré ne
tegyék? Az bizony keserű sors: nagy szenvedés. Nekem aztán mindegy: ki
az, a ki elvesz? törpe-e vagy óriás? okos, vagy bolond, sánta-e vagy
daliás? Beszélő majom mind. Ő lássa, hová lesz velem? Nem leszek
boldogtalanabb, mint százezren az én fajtámból. Nevetek már rajta. Ha
pedig azt mondja ön, hogy «én nem adom vissza a szavadat; fogadásod
tartsd meg, a hogy én megtartom;» hát én arra is rá állok. Ön beül tíz
évre, viseli a maga lánczait, én pedig itt maradok, viselem az én
lánczaimat; kiadok minden kérőn, várok a tíz esztendő leteltéig, s ha
akkor kiszabadul ön, s lesz még kedve egy idegbajokban képzelgő,
migrainekkel, vapeureökkel megszállt, környezetét boszantó, arczát
kendőző, szeszélyes, rigolyás vén kisasszonyt feleségévé tenni,
megtalálhat. Döntse el ön a kérdést. Én mehetek, én maradhatok.

Itt pedig mind a ketten elfelejtették, a nevetést; pedig nagyon
alkalomszerü lett volna. Szerencsére a miss igen el volt merülve egy
érdekfeszítő jelenetébe a gyönyörű Black Housenak.

A kérdés föl volt téve. S a kérdezett nem tudott rá mit felelni.

Pálma arczát vizsgálta. Abból akarta kitanulni, mi ebben az igazság, mi
a költemény?

Nincs-e neki magának is része ebben?

Ez a félreválasztott haj, ezek a hunczutkák a homlokon, hát még ez a
változás; ennyi jelensége az ellenszenves átalakulásnak. Hátha belül is
más lett?

Pálma észrevette a töprengését.

– Ne válaszoljon ön rögtön: mondá neki, himzésére hajolva. Elébb
gondolja ezt jól végig. Maradjon ma nálunk. Holnap megkérdem a válaszát
atyám előtt.

Ferencz fölkelt és távozni készült.

Erre Pálma is fölkelt és az ajtóig kisérte.

Még volt valami mondanivalója hozzá.

– Ne hamarkodja el ön a válaszát. Tartson elébb tanácsot magával. Menjen
a szobájába. Legyen egyedül. Van önnek egy igaz barátja, a ki önnek
tanácsot szokott adni. Kérdezze meg azt.

E szóra Illavaynak az arcza olyan kifejezést vett föl egyszerre, hogy
Pálma visszarettent tőle. Tűz-láng gyuladt ki rajta, s a szemei
villámokat szórtak!

Pálma elárulta magát, hogy ő Ferencz torz-tükrének a titkát tudja.

Pedig tudatta vele az ibolyaszín levél, hogy ezzel fenevadakat költ fel
alvásukból.

Sok embernek van az a bolondsága, hogy mikor magában van, fenhangon
vitatkozik. Ez a bölcseknek és az eszelősöknek a közös bolondsága. De a
ki ezt észreveszi rajtuk s tudatja velük, arra megharagszik a bölcs, úgy
mint a bolond.

Illavay e szó után oly gyorsasággal hagyta el a szobát, mely a
közönséges udvariasság szabályaival is ellenkezett. Sietett fel jól
ismert szobájába. Az ő számára volt az egészen egyszerű butorokkal
berendezve.

Egyhirtelen nem tudott magához jönni. A meglepő fordulatok, a visszás
érzések oly zürzavaros tömegben rohantak egyszerre a kedélyére, hogy
egészen el volt kábulva bele. Az az egy csepp örökölt vér Stibor vajda
ereiből, a mit Pálma utolsó szava felkavart benne, a maga jogait
követelte elő.

Mit fontoljon meg? Miről tanakodjék magában? Hát lehet itt valami kétség
az adandó válasz iránt? «Eredj a a másik bolondhoz! Én is az vagyok.» Az
egy gyáva bolond: én egy brutális bolond! Hisz kiszámított játék ez. A
míg azt hitték, hogy ők a bukott emberek, ez a másik a fölemelkedő:
ragaszkodtak hozzá; a mint ez lett a bukott ember, ők az újra
fölemelkedők: menekülnek tőle. Mire való az a mese azzal a tíz évi
fogsággal? Hiszi azt a leány maga? Nem tudná talán, hogy ő maga írta azt
a levelében, melyben azt mondja: szabadítson ön meg a barátainktól? Nem
rabolták-e meg ugyanezek az emberek? Nem kétségtelen-e, hogy tolvajbanda
volt ez, a mit a nép szétvert, és nem császári hadcsapat? Hisz a
hadbirák is emberek: ezt három szóval meg lehet nekik magyarázni; s
akkor szó sincs a tíz esztendei fogságról. A kormánybiztosi kinevezést ő
soha a kezébe sem kapta, s az egész idő alatt külföldön járt; hogy ott
mit végzett, bizonyítják a biróságok, a követségek, s az útlevelére írt
láttamozások. Hogy ez útlevél birtokosa és ő, ugyanazon személy, azt
legjobban tudhatják a Temetvényiek, a kik e czímen leveleztek vele.
Tehát semmi oka sem lehet Pálmának attól félni, hogy őt a
haditörvényszék elé állítják. Majd szabadon eresztik. Ezért nem szükség
neki magát feláldoznia, ha szereti.

De vajjon szereti-e?

Megint előtámadt a régi kétség, formátlan dæmon alakjában. Ugyan hogy
hiheted el, hogy téged szeretnek? Kell tükör, a ki szemtől-szembe
kicsufoljon? Igen a torztükör! Az ellesett, a kinevetett titok.
Felfedeztek, hogy te is bolond vagy!

A düh forralta vérét.

Hiszen – nem szerettetni – ez férfi sors, de kigunyoltatni a
szerelemért!

S hogy ez kétszer történhetik meg az életben az emberen! Hogy a ki ott
viseli szüntelen a mellén azt a kis aranykarikát, a mit már egyszer
annyi keserű csalódás árán vásárolt vissza, el tudta magát áltatni, hogy
még egyszer végig szenvedje mindazt hatványra fokozottan!

Heves léptekkel járt végig hosszú szobáján, a minek az ablakai a parkra
nyiltak.

A parkból vidám kaczagás hangzott fel hozzá.

Jól ismerte ez édes hangot, Pálma nevetését. Ritkán hangzott az s
olyankor ő mindig jelen volt. Pálma maga mondá: «mikor ön távol van, nem
hall engem nevetni senki».

Hát hiszen közel volt.

Bizonyosan ő rajta nevetnek. Azon a bohókás emberen, a ki a tükrével
beszél, mikor magában van. Ez annyira rögeszméje volt, hogy az ajtóhoz
sietett, azt felnyitni, ha nem leskelődik-e most is utána valaki?

A kaczajhang újra zengett s ismét az ő ablaka alatt. Úgy tetszék, mintha
ott megálltak volna.

Ugyan mit nevethet?

Nagy volt a büszkesége, mit bánom azt? Tovább ment az ablaktól. Nem fog
kinézni rajta.

Hanem a nevetés ujra felhangzott s most már oly dévaj módon, hogy a
kiváncsiság erőt vett a büszkeségen. Mégis csak oda ment az ablakhoz s a
félig csukott redőnyökön kitekintett.

Meg is lett büntetve érte.

A mit látott az a leggyülöletesebb jelenet volt előtte.

Pálma a szájában egy szivarral, a miss égő havannájáról akarta a magáét
meggyújtani s a nem sikerülő műtét volt a kaczagás indoka. Ez Illavayt
dühbe hozta.

Őrjöngő ellenszenve volt az iránt, hogy a nők szivaroznak. Bolondság
volt tőle ez is. Miért ne tennék, ha nekik jól esik? De neki tűrhetlen
volt az a gondolat, hogy az édes női ajkból, a paradicsom rózsa
örvényéből füstfujó katlant csináljanak. A szivarozó nő eszébe juttatá
az indu bajadért, a ki a fogát feketére festi s a ki nem nő, hanem csak
embernőstény.

– Hát te kaczagsz most, édes bálványom? dühöngött magában, elfutva az
ablaktól. Kaczagsz, a mikor tudod, hogy én a szivemet akarom megölni!
Hej, ha én elkezdek kaczagni, az lesz ám a nevetés! Ha én most, nem
várva holnapot, egyenesen oda megyek Temetvényi grófhoz, s azt mondom
neki: «uram, az a kép a rámában nem a tiéd, hanem az enyém; ha másnak
akarod adni, előbb csinálj belőle özvegyet; itt vagyok, fogass el, te
tudod, mit vétettem, vádolj be, öless meg, temettess el, de én nem
mondok le!» s ha akkor engem innen elvisznek lánczra verve, ti pedig itt
maradtok; s aztán eljön a csendes éjjel s az éjszaka álmai között
megjelennek a régi «jó barátok», a kiktől egyszer megszabadítottalak: s
a kik miatt ti elvesztetek, s azok aztán majd tömnek annyi földet
Temetvényi grófnak a torkába, hogy jól lakik vele, s többet nem éhezik
senki földjére: tégedet pedig elvisznek magunkkal «a jó barátok» s
koczkát vetnek rád, hogy melyiké légy? ott aztán majd tanulhatsz még
bagót is rágni, mert ez a mulatsága a zsiványok szeretőinek. Az én
nevetésem lesz akkor a nevetés… Hahaha!

Mit mondott el magában, mit fenhangon ezekből? A kaczajt egész kitörő
erejében visszhangoztatta a terem.

E hangra magához tért.

– Hová tévedtünk? mondá, mellére ütve. Ne hagyj el, édes eszem. Ne hagyj
el! Biró vagy s csak a vádlót hallgatod ki, a védőt nem.

Leereszkedett egy székbe. Egész öntudatlanul tette, mint naponkint
megszoká. A tükör fel volt nyitva az asztalon. Saját arczát látta benne.
Az ismerős birálóval volt szemközt. A saját arczmás delejező hatással
van az emberre. Felgerjedt haragja csillapodni kezdett, a mint négy szem
egymásba nézett.

«Hátha nem ő a hibás? Tüntetőleg elkövet mindent, hogy magát
megutáltassa; azt akarja, hogy kiszeress belőle, gyorsan és végképen. Ha
rossz szívű volna, azt akarná, hogy örökre fájjon utána minden érzésed.
Inkább ki akarja az emlékét tépni a lelkedből egészen; hogy ne viseld
örökké. De hát miért teszi ezt? Hiszi azt a mesét, hogy te veszve vagy,
ha róla le nem mondasz? De hátha nem mese az? Lássuk csak
nyomról-nyomra. A lázadás és a forradalmi közreműködés vádját egy ember
egy szavával leveheti rólad. Temetvényi gróf. De hátha a felmentő maga a
vádló! Ez a göcs! Hátha Temetvényi nemcsak hallgatni fog, de ellenkezőt
beszélni? S ezt Pálma tudja, s jobban irtózik a szörnyeteg tettől, a mit
apja elkövetni kész, mint a balsorstól még, mely első jegyesét e miatt
érni fogja. S inkább magát áldozza föl?» Még nem hagyta magát a dæmon,
az egy csepp Stibor vér dæmona: a vér újra arczába szökellt ennek az egy
cseppnek a gerje alatt.

– No hát akkor teljesüljön be rajta a fátum. Neked nem kell egyebet
tenned, mint hallgatnod. Nem vagy semmi sem többé. Nem vagy vőlegény a
háznál, nem vagy szolgabiró a megyében. Te rád nem tartozik, kinek a
kastélyát rohanják meg ez éjszaka? Elmégy, hátat fordítasz. Aztán hadd
keresse majd Opatovszky Kornél az eltünt menyasszonyát, s a
Bezirkscomissär Temetvényi gróf gyilkosait s elrabolt kincseit,
millióját; te nem vagy az ő szolgájuk többé. Keressék a sorsukat; állj
félre az útjokból, hadd találják meg! Ettől majd lehülök én; örökké égő
vércsepp!

Az a tükörből szemközt néző kép visszafelelt rá.

– És azután? Meg lészsz elégedve magaddal? Azt tudva, hogy
megakadályozhattál egy rémtettet és nem álltad útját. Senki sem vádolhat
miatta: de hát ez itt belül? Most ők a te adósaid: ha boszút állsz
rajtuk, te lészsz az ő örök adósuk. És még minő teherrel! A mi soha,
örökké lefizethetetlen! Tehetnéd azt, hogy Zsiborák bandájának adj
diadalt? Te! Hisz czinkostársuk volnál. Az orgazda Rokomozer nem
cserélne veled se ezen, se a más világon lelkiismeretet. Engednéd, hogy
ezt a nőt elhurczolják a gazok, és minő iszonyú sorsra! Csak azért, hogy
a tied nem lehet!

– El tudnád felejteni annak az «első csóknak» az emlékét?

– Nem!

Szentírás a költő szava: «Az elválás keservét Többé nem érezem; De a
csók édességét, Még most is érezem.

– Maradok. Megmentem őket!

S aztán előkereste a borotválkozó eszközeit. Két nap óta nem voltak már
használatban.

A borotválkozáshoz pedig nyugodt vér kell; különben a pofájába szabdal
az ember.

S aztán senki sem olyan jó discurálótárs, mint az ilyen tükörből
borotvált ábrázat. Az kénytelen mindenféle humoristikus torzképeket
vágni, a mik kizárnak minden tragicus hangulatot.

– De hát tulajdonképen miért jöttél te olyan nagyon indulatba? Valami
rendkívüli dolog történt veled? Nem magad vagy-e hibás? Félév előtt,
mikor itt hagytad ezt a leányt, ez egészen olyan volt, mint a milyennek
te kivántad: tele érzéssel, és hozzád hasonló szegény. Még az utolsó
vagyonát, a gyémántjait is el hagyta lopni. Akkor elvehetted volna, s
most aztán futhatnál vele a világba, mint annyi sok hírneves hazafi:
vagy félthetnéd, ha magadban futnál, s őt elhagynod kellene. Magad jó
szántából szaladtál az ellopott gyémántjai után. S ennek köszönöd, hogy
most élsz. Mert ha itthon maradsz, a milyen bolond vagy, te mentél volna
legmélyebben bele a hinárba. Neki köszönheted, hogy most fejjel állsz az
ég felé. Ő pedig az alatt ismét gazdag lett és hatalmas. Hogy rettegtél
attól a gondolattól, hogy egy gazdag nőt találsz feleségül venni. A
gazdag nő mindig első úr a háznál. Vágysz-e most e szolgaság után?
Szereted? Talán nem is igaz? Csak elhitted neki, hogy ő szeret. S most
aztán jogot tartasz hozzá. De miért? Mert nagy érdemeid vannak az úri
házban? Barátom! Érdemekért adnak aranylánczot, meg vaslánczot; de nem
rózsalánczot: nem feleséget. Más természetosztályba tartozó lények ezek.
Itt nem a szív kel össze a szívvel, itt a birtok házasodik: a nagy
földnek nagy föld kell. A milyen nagy a menyasszony, olyan nagynak kell
lenni a vőlegénynek. Az egér hiába szerelmes az elefántba. Megesik, hogy
gyakran a vőlegény fényes czíme kiegyenlíti azt a hiányt, hogy nincs
egyebe egy kardnál; de nálad még ez is megfordítva van: a leánynál van a
fényes czím. Még nagyobb volna, ha elárulnád valaki előtt, hogy
ábrándoztál. Ha számot vetettél a jobbik eszeddel; neked magadnak
kellett volna azon kezdened, hogy felejtsük el, comtesse Pálma, a mi
közöttünk történt! Ábránd volt, a tavaszi balzsamos lég mámorító hatása.
Ne gondoljunk erre a bohóságra többé.

(Hanem a csók édességét még most is érezem!)

Mire vége volt a szakállirtási műtétnek, akkorra a régi jó barát, a
bűvös tükör kiverte az élő képmása szivéből a haragvó rémeket, s
elsimította, mint olaj a tengert, a hullámzó vért. Visszatért idegeibe a
hideg, józan erély: nyugodt volt, lecsendesült.


AZ ÉJ.

A várkastély csengetyüje ebédre harangozott. Más jámbor embereknél ugyan
azt az időt délutáni hat órának nevezik; hanem itt akkor ebédelnek.

A komornyik felhozta Illavaynak a menut. Az a jó szokás uralkodott itt,
hogy a szakács ebéd előtt be szokta mutatni az uraságoknak és
vendégeknek a napirenden levő étsorozatot; hogy előre delectálhassák
magukat a bekövetkezendőkön.

Ferencz magában nevetett, mikor végignézte a czímeket. Mintha csak
szándékosan válogatta volna össze valaki, úgy sorba volt szedve minden,
a növényországból és a hüllők seregéből mind az, a mivel őt néha-napján
világgá lehetett volna kergetni. Tréfa akar ez lenni tán? A hogy egy
időben gyönyörködve nézte egy pár szép szem, hogy hozatja vissza a
tálat, miben kedvencz étele van, még egyszer a kedves vendég; épen úgy
akar most mulatni rajta, hogy töri ki azt a nyavalya, mikor meglátja a
békaczombot úszni a spenótmocsárban! Nevette ez azt már! Régen volt az!
A ki az Oczeánon túl járt, s meglakta az új világot, az nem fél már sem
a békától, sem a spenóttól, az megtanulta régen, hogy az evés nem
gyönyörűség, hanem robot. Ott az a virtus, hogy ki tudja rövidebb idő
alatt a gallérja közé dobálni az ételt, s aztán elfelejteni, hogy mit
evett? Vagy talán nem tréfa ez, hanem komoly dolog? Ez az arab
szerelmesek «telli»-je, a miből, a ki érti, megérti, hogy jobb lesz
erről az ebédről a vendégnek elmaradni.

(Úgy sem mennék.) Egynél több oka volt erre.

– Mentsen ki, kérem, a gróf előtt; nem mehetek az ebédre. Mondá Ferencz
a komornyiknak. Valami változást érzek. Le akarok minél előbb feküdni.
Csak egy pohár rhumot kérnék.

Kevés idő mulva a komornyik után jött monsieur Cousin.

– Pálma comtesse tette feladatomul, hogy önt meg látogassam s elhozzam
ezt a mandarint. A grófnő vigasztalhatatlan. Rögtön beküldött egy futárt
a városba az orvosért. Kérdezteti, hogy mi baja monsieurnek? Addig is
ajánlja ezt a csodaszert. Pekingben készítik, csupán a mandarinok
számára; száz frank egy kis palaczk. Csodahatású szer. Ezerféle indiai
fűszer van benne.

A hányat szólt mr. Cousin, annyit mondott magában utána Ferencz. Pálma
nem küldte önt ide. Az orvosért sem futtatott a városba. Tudja ő jól,
hogy mi baja monsieurnek. Ezt a mandarint sem készítik Pekingben, hanem
Berlinben; van benne spiritus, glycerin, meg szerecsendió. Talán egyéb
is.

– Köszönöm monsieur Cousin. El vagyok bájolva a grófnő figyelme által.
Ne aggódjék miattam. Szokott baj ez nálam. Egy hajtásnyi erős szesztől
elmulik; reggelre semmi bajom.

– Ez pedig nagyon erős, mondá mr. Cousin. Ez igazán használni fog,
reggelre nem lesz önnek semmi baja.

E szóknál valami ösztönszerü vonaglás látszott meg az ajkszegletén; más
észre sem vette volna azt, mint az olyan inquisitori szem, a minő
Illavayé.

Sietett is jóvá tenni a hibát mr. Cousin, a midőn a kis palaczkot az
asztalra helyezé, megjegyezve:

– Még fel sincs bontva. Segítsek?

– Köszönöm.

– Előbb le kell vágni róla a kaucsuk süveget: azután lesrófolni a
kupakot, a mi egyúttal pohárkának szolgál.

– Köszönöm. Foglalkoztam már ilyennel.

Illavay minden cseléddel nyájasan szokott beszélni s mr. Cousinnal épen
olyan modorban társalgott, mint amazokkal, a kik livréet hordanak. Pedig
a titkár úr elégszer sandított le a gallérján levő egyes csillagra, hogy
azt a vendég úrral észrevétesse.

– Ne küldjem be még egyszer az inast?

– Köszönöm. Le akarok feküdni s bezárom az ajtót, s ha elalszom, fel nem
édredek semmi zajra.

– A gróf úr vigasztalhatlan lesz. Mára sok vendéget hítt meg s mindegyik
kimentette magát valami ürügy alatt. A mióta ő excellentiája a magas
hivatalt viseli, alig jön hozzá valaki az urak közül látogatóba.

Illavay nem volt belevonható ebbe a tárgyba. «Jó éjt, monsieur Cousin.»

Rögtön be is zárta az előszoba ajtaját, a mint látogatója eltávozott.

Azután fölnyitotta a palaczkot s egy darab itatós papirra öntött belőle
néhány cseppet s azt kitette az ablakba. Az édes nedvre rögtön
rászálltak a legyek s a hány bekóstolt, mind el is hullott tőle.

Illavay újra töltötte a revolverét. Még akkor ezek lőkupakos fegyverek
voltak, töltéskor az egész lőkamrát ki kellett venni s úgy verni le a
kalapbőrrel megtalpalt golyókat a csövekbe.

Semmi kétsége sem volt már.

Azután levetette a csizmáit, hogy a lépteinek hangja el ne árulja.
Valaki hallgatózhatik az ajtón, vagy az alatta levő szobában.

Azután valami sürgés-forgás, csendes zaj töltötte be a hallgatag időt, a
minő szokott lenni az úri kastélyokban étkezés ideje alatt. Annak is
vége lett. Lenn a faluban estére harangoztak.

A várlak folyosóin és tornáczain meggyújtották a lámpásokat, egy
csillagképlet oda is vetődött Illavay sötét szobájába.

Csak most vette észre; eddig sohasem volt rá figyelmes, hogy az
előszobája ajtaján van egy rézlapocska, csillagformára áttörve: arra
való, hogy a benlevő észrevétlenül megláthassa, ki van az ajtón. Az
világított be hozzá, a hálószoba nyitva hagyott ajtaján keresztül.

Ezen a csillagon át az egész folyosót végig lehetett látni egész az
átelleni ajtóig, a mi egy szöglet-szobába nyilt.

Egy nagy függő lámpa világítá be az egész tornáczot.

Az asztalelszedés utáni zaj multával halk léptek közeledtek Ferencz
ajtaja felé s valaki csendesen kopogtatott rajta.

Ferencz odalépett és kikémlelt a csillagon. Cousin volt ott. De Cousinon
túl volt még valaki, a kit inkább meglátott: Pálma. Az ebédhez ismét más
toiletteje volt. Sötét zöld cashmir ruha, széles, virágos volantokkal.
Hajdan, mikor az ő kedveért öltözködött, az a ruha, a mit reggel
fölvett, jó volt neki késő estig; csak a lovagláshoz vett mást. Mit akar
itt?

Nem kiséri sem a miss, sem nőcseléd; Cousin tart a kezében egy két-ágú
gyertyatartót, ő pedig ovatosan tartja az öltönye volantját, hogy
suhogása el ne árulja.

Cousin ismételve zörget az ajtón. Nem kap választ.

Mutatja a grófnőnek, hogy alszik az már.

Pálma boszusan szorítja ökölre az ujjait, összegyürve a fejére vetett
csipkefátyolt. S aztán tovább indul.

Vajon mi mondanivalója volt még hozzám? Vagy talán csak a jó szivével
akart ragyogni? Sajnálatát akarta tudatni a szenvedővel? Vagy azt akarta
meghallani, hogy mit hazudik valaki, mikor a szive fáj, hogy mije fáj?

Cousin előtte akarta vinni a gyertyát, Pálma kivette azt a kezéből s
intett neki, hogy maradjon. Rá sem nézett. Olyan tárgy volt ő előtte,
mint az a kandalaber-tartó, a bronz szerecsen a lépcsőfeljáratnál.
Tovább ment. Az ő lakosztályához a folyosó másik ága vezetett.

A hátramaradt férfi utána nézett sokáig. Azt hitte, hogy egyedül van.

Csak egy kinyujtott kar távolában volt tőle a másik, a ki az arczát
vizsgálta. Az igazi képe látszott most ennek az embernek. Az elszabadult
vad szenvedélyektől dult ábrázat, a minek jól esik egyszer ledobhatni az
álarczát. Ez a sovárgása az éhező bűnnek, ez a visszafojtott kannibáli
vágy, ez a vér és csók után egyszerre szomjazó pokoldüh, az az orczátlan
áhitozás annak a megfertőzése után, a mi a legtisztább, mind ez egy
szökött gályarab bélyegzett tekintetében veszettséggé hatványozva. Ez az
arcz igazolt minden gyanút.

Ferencz undorral fordult el tőle. A vére felháborodott e tekintettől.
Olyan volt az ránézve, mint a veszett farkas.

Visszament a hálószobájába. Annak az ablakai a parkra nyiltak, s azokból
az oldalszárny ablakaira lehetett látni, a melyben Pálma grófnő lakott,
elszigetelve az egész cselédségtől, az ifju leányok csodálatos
bátorságával.

Este volt már, az ujhold karélya gyönge csillagfénynyel derengette fel a
tájat.

Szép hosszú ősz volt ez évben. (Jól emlékezem rá: magam a Bükkerdők
mélyében laktam akkor.) A park vadgesztenyefái másodszor virágzottak,
mint megannyi százágú candelaber, lobogó fehér gyertyáival, a thearózsák
csoportjai rakva voltak őszvirággal, s a dahliák pompáztak minden
színben a nagy pázsitszőnyegek közepén; egy csoport amerikai liliom,
bibor virágfürteivel, olyan volt, mint egy lángoló oltár a félhomályban.
Az estikéken rajzott az éjlepkék tábora, s a bokrok sötétjéből, mint
elszórt gyémántok, világlottak elő a fénybogarak. Üde virágillat
balzsamától volt átfülve a lég. Alig hallatszott egyéb hang, mint a
szökőkút vízsugarainak locsogása.

Egészen olyan éj, a mikor jól esnék reggelig fennvirrasztani, a nyitott
ablakba kihajolva, úgy, a hogy az a hölgy teszi ott, abban a
nyusztprémes palástban, melyből félválla kifehérlik, mint a félhold. Az
oldalablakból, a félig nyitott redőnyök mögül nézi őt valaki; és nem tud
megválni a nézéstől. Talán tudja is a hölgy, hogy nézik. Majd talál ki
valamit, hogy ne nézzék. Szivarra gyújt. Most aztán egy fénybogárral
több világít; az a piros szikra az ő ajkai közt. Ejh hogy gyűlöli az az
ember azt a parázst a női szájban! Mintha nem volna abban égető a nélkül
is elég! nem is nézheti tovább.

Jobb is neki, hogy ha eszére tér. Hisz nem az az ő feladata itt, hogy a
park gesztenyefáit s azoknak tündéreit szemlélgesse, hanem, hogy egy
nagy munkához lásson; a mihez egyedül van.

Hogy miért nem közölte a tervezett merényletet másokkal is? Talán félt,
hogy mások elrontják a tervét, ha előre sietnek a gondoskodással? Talán
nem bizott ezekben az új emberekben? a kikhez nincs is semmi köze? Nem!
Nem! Egész keserűségében meg volt érve nála a terv, a mit, ha végrehajt,
egyedül végez be; s aztán az egész keserűséget megtartja magának
jutalmul; nem osztozik benne senkivel.

Az előszobájából egy ablak a várkastély nagy négyszögű udvarára
szolgált, a minek közepét egy királyi alak márványszobra foglalta el. Az
ablakból a kapubejáratig lehetett látni, a minek az udvar felőli
szögletén ez idő szerint egy katonai-faköpenyeg volt felállítva,
esetleges eső elleni védelmül őrt álló csendőr számára, a ki azonban
most a szép holdvilágnál, karjára vetett puskával járt kimért léptekkel
a falmentében végig s vissza.

A járkáló őr léptei kezdenek támolygókká válni, néha neki dől a falnak;
aztán megharagszik, megdörzsöli a szemeit s sebesebb járásnak indul
neki. Meg csak azon veszi észre magát, hogy neki támaszkodott a
faköpenyegnek s a sisakja le akar esni a fejéről, vagy a fejével együtt
még inkább. A vártorony órája tízet üt már. Az őr ásítozik, a
szempilláit az ujja hegyével igyekszik feltámogatni. Itt volna már az
ideje, hogy felváltsák; de nem jönnek érte. Azok is alszanak mind;
megitták vele együtt a «holdvilágot» a borban; kiáltani kellene a
jelszót: «válts fel»; de a megkezdett kiáltás átcsuklik az ásításba; a
puska kihull a kezéből, maga is utána rogyogat csendesen s aztán szépen
odahajtva a sisakos fejét a faköpenyeg lépcsőjére, elalszik boldogan.

Idáig készen van minden. Most mi következik?

Illavay visszament a hálószobába s ismét odalépett az ablakhoz,
kitekintett a redőnyök közt.

A szép fehér arczú hölgy még akkor is ott volt az ablakába kihajolva s a
szivar égett a szájában, ki tudja hányadik már?

Egyszer aztán az éji hallgatás közt megcsendül a faluban az a harangszó,
a mit a szegény bűnösök harangjának neveznek.

Haldoklik valaki s a papot viszik hozzá, az utolsó vigasztalás végett.
Erre szól a lélekharang.

E szomoru hangra rögtön eldobja az égő szivart a szájából a hölgy s
prémes palástját összerántva keblén, kezeit imára kulcsolva tekint föl a
csillagos égre.

– Oh bizony nagyon jókor jut eszedbe az éghez fohászkodás, szép halavány
úrhölgy; mert ez a lélekharang «te neked» szól. Te magad vagy a
haldokló!

A rablók terve szerint a papot éjjel haldoklóhoz fogják híni. Megszólal
a lélekharang. Ez lesz az első jeladás a lappangó haramiáknak, hogy a
vízvezeték cisternáját foglalják el. A második lélekharang azt fogja
jelenteni, hogy a martalóczok már a pinczében vannak, s csinkostársuk
siethet őket a várba bebocsátani.

Pálma kezeit kebelére tette, s fejét aláhajtá. Mit gondolhatott most?

Azután visszahúzódott az ablakból s bezárta a redőnyöket. A lélekharang
még egyre szólt.

Mire az elhallgat, akkorra tán ő is elalszik.

Milyen álma lesz? és milyen ébredése?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– (Aludjál csendesen!… Itt vagyok én… Megvédelek.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Most azután az előszobában foglalta el az őrhelyet, a honnan mind a
várudvart, mind a corridort végigtekintheté.

Az ő haditerve tökéletesen összevágott az ellenfelével.

A lélekharang első csengetése készülőt jelentett az ő embereinek is, a
kik a malomnál s a vásártéren szekerekben voltak elrejtőzve. A második
megszólalásánál a lélekharangnak, azoknak is minden oldalról egyszerre a
vízvezeték cisternájára kellett törni, a rablóknak ott hátrahagyott
előőrseit leverni s aztán a kőépület vasajtaját bezárni. S ha ezzel
egyidejüleg a várudvarban is meg lesz akadályozva, hogy a pinczeajtót
felnyissák s a rablókat kibocsássák, akkor azok egész bandástól el
vannak fogva. Ez a banda ugyan híres arról, hogy a legerősebb zárt
ajtókkal is el tud bánni. A Németalföldön egy gazdag bérlőnek a
kastélyába úgy törtek be, hogy az útfélről kiemelték a feszületet, s
azzal, mint egy faltörő kossal zúzták szét a vaspántos kaput. Hanem
addig oda is be lehet hívni a fegyveres parasztokat, a csapóhidat
leeresztve.

A főkérdés, hogy Cousinnak nincsenek-e czinkostársai a cselédek között.
Ha többen vannak, akkor egyenkint kell őket különkapni. Ferencz bízott a
revolverében.

Közel éjfél volt, mikor a lélekharang másodszor megcsendült. Ezúttal
csak igen röviden.

Erre a corridor tulsó végén egy árnyék mozdul meg, mely régóta ott
lappanghatott az ablakmélyedésben. Cousin volt.

Kurta köpeny volt a vállán, mely alól egy tolvajlámpás fénye villant
néha elő. Nesztelen léptekkel lappangott a nagy függő lámpásig, a mi
egész éjjel szokott égni s azt eloltotta.

Azután felnyitotta a folyosónak egyik ablakát, s kinézett az udvarra.
Ezt még bevilágította a kapuboltozatról lefüggő lámpás. Láthatta néha,
hogy az őrt álló csendőr a földön fekszik, mélyen alva.

Nyitva hagyta az ablakot.

Azután lábujjhegyen Ferencz ajtajáig jött. Megpróbálta, hogy be van-e
zárva? Azután megzörgette a kilincset.

– Monsieur?

Ferencz látta a csillagrésen át, hogy Cousin a jobb kezével a kabátja
belsejéből egy olyan kést vesz elő, a minőt minden országban csak az
orgyilkosok használnak, a kés pengéje az ütött sebből visszarántva, azt
szigonyával halálosan szakítja. S a két oldalára egy-egy pisztolycső van
alkalmazva: lehet vele szúrni és lőni.

– Monsieur! Ismétlé a hívást. Ébredjen föl! Baj van.

Hogy hívására semmi nesz nem felelt, elébb hallgatózni igyekezett a
rézlapon át, majd a szemeit erőltette a csillagon keresztülnézésben.

– Most én téged szépen fejbelőhetnélek, gondolá Illavay, de az neked
jobb volna, mint nekem. Te jól járnál vele; én meg rosszul. Csak eredj
le barátom a pinczébe; oda kell neked becsukatni elevenen a czimboráid
közé, hogy el ne tagadhasd a dolgodat!

Cousin, hogy nem hallott semmi neszt, megnyugodott abban, hogy Illavay
kábultan hever odabenn a megivott altatótól. Azzal ismét keblébe dugta a
kést, s a mellékfolyosón eltávozott, maga előtt világítva a
tolvajlámpával.

Most aztán Ferencz kijött a szobájából s követte őt a sötétben.

A kastély udvaráról háromféle följárat volt: a főlépcső, a melyen az
uraságok jártak fel, az udvari lépcső a cselédség számára s egy
csigalépcső, mely az emeleteket és a földszintet összekötötte. Mind a
három erős vasrácsajtókkal volt elzárva. Ezeknek a kulcsai Cousinnél
álltak, a ki maga szokott bezárni minden ajtót éjszakára. A csigalépcsőn
ment le. Illavayra nézve ez kedvező körülmény volt, mert észrevétlenül
követhette. Cousin a rácsajtó előtt elrejté a tolvajlámpát rézfödelei
alá: az udvaron nem volt rá szüksége, mert ott lámpa égett s csillagos
éj volt.

Illavay nesztelenül utána ment a rácsajtón, s a királyszobor mellett
húzta meg magát.

Cousin odament az alvó őrhöz: az még akkor is karjai közé szorítva tartá
puskáját. Cousin egy marék homokot tömött a puska csövébe. Attól az szét
fog repedni az elsütéskor, s a czélzót tépi agyon.

Azután eloltotta a lámpást: egészen sötét lett az udvar.

Akkor kinyitá a tolvajlámpát s még egyszer körülvilágított. Nem látott
mást, csak azt a kőből faragott királyi alakot, a kitől nem félt már
senki.

Azzal a pinczeajtóhoz ment, mely a kapubejáratra torkollott. Roppant
nagy kapuboltja volt, a min néhanapján egész társzekerekkel lehetett
egyenesen bejárni az előboltba, a hol a borsajtók álltak. Innen nyilt
azután egy vasajtó, mely a roppant kiterjedésű pinczékbe és vízműhöz
vezetett alá.

Az előboltnak kettős szárnykapuja volt, vastag tölgyfából, s a kinyiló
szárnynak csigaművön járó zárszerkezete, a mi azt magától becsukta.

Cousin itt letette a földre a tolvajlámpást s elővette a karikára fűzött
kulcscsomagot, hogy kikeresse belőle a szárnyajtóhoz valót.

Illavay ez alatt a falmentében észrevétlenül az őrkunyhóig lopózott s
abba rejté el magát. A csendőr horkolt a lába előtt.

Onnan nézte el csendesen az emberét.

Az meglelte már a kulcsot s a félkapuszárnyat kinyitá. Akközben a térdét
a kinyitott szárny elé kellett feszíteni, hogy a zárkészülék nyomását
visszatartsa, a míg a kulcscsomagot kihuzza a zárból, s a vasajtóhoz
valót megkeresi rajta.

Mikor már ott volt a kezében, akkor megragadta azt egy vasmarok s a
fülébe sugta egy hang: «Ribeau!»

Az az egy szó, az az egy tekintet elég volt a meglepett gályarabnak,
hogy visszaváltoztassa azzá, a mi igazán volt. Rablók, betörök vezére.

Nem volt mentség semmi hazudásban, egyedül az éles késben.

Az egykori gályarab kemény ember volt, izmai olyanok, mint a kötél, s
mellé egy yongleur ügyessége. Hirtelen eldobta a kezéből a kulcsokat s
felrugta a lámpást, sötét lett, aztán magával rántotta az ellenfelét be
a pinczébe: az elszabadult nehéz kapu nagyot dördülve csapódott be
utánuk.

Azután csendes maradt az udvar és sötét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Temetvényi Ferdinánd ezen a mai napon elmondhatta magáról, hogy ő a
legboldogabb ember a világon. Meg volt elégedve mindennel, a mi ezen a
planétán történik – s azonkívül saját magával.

Komolyan hitte, hogy ő a lefolyt eseményekben tettleges részt vett s
nagyrabecsülte magát, mint finom diplomatát. Az a legirigylésreméltóbb
ember, a ki el tudja magával hitetni, hogy az ő érdemeit minden lélek
olyan nagyrabecsüli, mint saját maga: a kinek nincs egy olyan
varázstükre, mely a szemébe mondogassa, hogy bizony te édes barátom csak
azért vagy nagy ember, mert a nagyobbak mind lefeküdtek körülötted s te
épen akkor felálltál. A magyar conservativ mágnások mind visszavonultak
a közpályáról, az ország sorsát intéző hatalmaknak nem volt válogatásuk,
azt fogták meg, a ki ott maradt és kinálkozott. Ő azonban mindenből
capitálist csinált, a mivel önbecsülését felgazdagíthatta. Nagyra volt
azzal az államférfiui fogásával, hogy Illavay kineveztetését a felvidék
kormánybiztosává nem kézbesítette; sőt azt az embert, a ki a földnépe
előtt valódi oraculum volt, átküldte a föld tulsó felére. Ha az itthon
marad, s a népfölkelést idejében szervezi, az által feltartóztatja a
Rózsahegyi szorosan betörő muszka hadoszlopot, ez által Panyutinye
tábornok elkésik a zsigárdi ütközetből, a hol az ő megjelenése döntötte
el a csata sorsát, ez által Görgei előtt megnyilik az út Bécsig; ez
által Paskievics haditerve szétfoszlik, s most a magyar hadvezér
diktálja Bécsben a békeföltételeket! Oh de sokszor elhistorizálta ezt
Ferdinánd gróf az asztalánál jól ebédelt tábornokoknak. Maga is hitte
már, hogy ő nyerte meg a hadjáratot. A maga részére csakugyan megnyert
mindent, a mit csak álmai valaha eléje kápráztattak. Az úrbérváltságra
kapott előlegül oly összeget, melylyel legsulyosabb terheit
letörlesztheti s a régi családi fényt visszaszerezheti. Az ő ajánlatára
lett az ifju Opatovszky a gondnokság alul fölmentve, birtokaiba
visszahelyezve és bárósítva, előre lekötve magát Pálma grófnő
jövendőbeli férjeül. A hajdani Bercsényi birtok, a «kis királyság» ime
tehát újra egyesül. – Azok a művészi tájképek, a mik a czimerterem
falait egész magasságaikban elfoglalják, nemcsak műbecscsel fognak
birni. Nem ideális képek; ez mind a mi birtokunk! A két czímerből egy
lesz; a halfarkú syrén s a három buzakalászt tartó medve egy mezőbe
kerülnek. Szebb összepárosítást képzelni sem lehetne, egy syrén meg egy
medve. Hogy Pálma boldog lesz-e a házassággal? ugyan ki nevettetné ki
magát ezzel a kérdéssel? Vajon kérdezik-e a főrangú kisasszonytól, mikor
beadják a kolostorba, mikor fölvétetik vele a fátyolt, hogy boldog
lesz-e az ő mennybeli vőlegényével? Ne nevettessük ki magunkat! Ebben a
tekintetben minden ember aristocrata. Van-e rá eset a világon, hogy egy
telkes gazda egy zsellérnek odaadja a leányát? Pedig azok csak parasztok
s egyforma szűrben járnak. Hát a magasban mért lenne máskép? Nézzük
végig az ősök képeit, egész hosszú sorban. Nem arról volt-e nevezetes az
az aranygombos pálcza Temetvényi András kezében, hogy azzal szokta a
feleségét megdöngetni. Mégis boldogul éltek együtt. Hát ennek a szép
halavány asszonynak az ölében az a kis öleb nem arról emlékezetes-e,
hogy mikor a szép nő a rút férjet meg akarta mérgezni, az öleb
belekóstolt az ételbe s elárulta kínvonaglásával a veszedelmes titkot.
Hanem azért derék házaspár volt az! Hát az nem köztudomású dolog-e, hogy
ez a ragyogó, piros arczu, kékszemü hölgy itt, a szép Florisdorf
őrgrófnő, a ki itt két férfi kép között mosolyog le ránk, e kettő közül
az ifjabbat szerette; de ahhoz nem adták, mert az öcsnek csak apanage
járt; a majorescóé volt a birtok, az pedig félszemű volt és sánta. Ehhez
adták. Aztán, hogy jöttek ki egymással hárman? Az a gyóntatóatyák titka.
Vagy álljunk meg a legutolsó pár előtt: ez Ferdinánd gróf és elhunyt
neje. Akárhogyan hizelgett is a festő, azt nem birta eltusolni, hogy a
gróf az arczképen negyvenöt esztendős, a neje pedig harmincznyolcz. Ily
korukban keltek össze. Ez már csak nem volt ifjukori ábránd. Mégis
milyen jól éltek egymás mellett. A példa hatalmas!

Eleinte ugyan Pálma ragaszkodott a «marotte»-jaihoz, s ha Illavay
azonnal visszatér, a mint Angliában megtalálta a gyémántok egy részét,
még nagy zavart csinálhat; de, a mint az osztrák nagykövet értesüléséből
megtudta Pálma, hogy Ferencz utána ment a gyémántok többi részének
Amerikába, megboszankodott rá: «a bolond!» Nem ér az semmit az embernek,
olyan hosszú időre elhagyni a menyasszonyát; ha csupa kohinorokról és
sancy-gyémántokról van is szó.

Most már aztán az idő és az elszokás kigyógyítá a a leányt e
bolondságából. Talán egyéb is. Megesik az a grófnékon, a kik sejtik
családjuk közel romlását, hogy sentimentálisokká lesznek, s olyankor
aztán ábrándoznak a csöndes zsindelyfedelű házról, a melyben a házi
asszony a cselédekkel fonat s maga meg spékeli a nyulat, a mit az ura
lőtt a mezőn, s reggelenként megöntözi a sárgaviolát, meg a rozmaringot
az ablakban; – hanem aztán a mint egyszer valami véletlen szerencse
visszaadja az elvesztett gazdagságot, megint felébrednek a nemes
szenvedélyek s az álmáról nem beszél többé senki.

A találkozás ime milyen simán folyt le. Ferdinánd gróf kissé huzódott
tőle. Azt hitte, ez a nyers, dúrva ember szenvedélyesen fog kitörni s
azzal – csak magának fog kárt tenni. Hanem hát mérsékelte magát. Hiszen
van neki esze. Átláthatja magától is, hogy a mi lehető volt félév előtt,
az most már képtelenség. Ha az ujján volna is már a jegygyűrű, neki
magának kellene azt visszaajánlani. Vannak nagy változások, a mik a
legtörvényesebb eljegyzést is megsemmisítik. Ilyen főleg az, ha a
vőlegény valami olyan dolgot követ el, a miért börtönbe juthat. S a
kérdésben levőnek van ilyen dolga. – Pálma grófnő azt meg is mondta már
neki, s az annyira magába szállóvá tette ez urat, hogy az ebédre sem
jött át, okosan tette. Szépen el fog tünni innen s aztán ott ragad a
maga völgyzugában, mint sokan mások, a kik nagy dolgokról ábrándoztak.

Pálma pedig kap egy olyan férjet, a minőt csak különös kegyképen
imádkozhatik le valaki magának. Egy akaratnélküli bábot. A ki fölött egy
okos asszony korlátlanul uralkodhatik. Az asszonyok aztán megtudják
maguknak szépíteni az életet. Az eszes asszonyt soha se kell sajnálni.
Tesz az a szíve bajáról.

S milyen jól fog illeni az a két kép egymás mellé, a családi képek
hosszú sorában.

Ferdinánd gróf hosszasan elnézegette Pálma arczképét.

Milyen bizarr szeszélyei vannak ennek a leánynak? A festő előtt annyira
lesütött szempillákkal ült, hogy csaknem alvónak látszik. Hasztalan
kérték, hogy engedje magát nyitott szemekkel lefesteni: azt mondta: «én
bizony nem fogok századokon keresztül minden bámuló pimasznak a szeme
közé nézni». Így pedig olyan, akár egy alvó.

Odakünn a faluban megcsendült a lélekharang.

E harangra mintha villanyütés rándította volna meg Temetvényi idegeit.
Összerezzent tőle.

S e perczben úgy tetszett neki, mintha az a kép egészen lecsukná a
szempilláit s nem egy alvónak, de egy halottnak a képe volna.

A lélekharang pedig egyre szólt: nagyon hosszú verset kongott.
Temetvényi izgatottan járt fel s alá a szobájában. Meddig szól még az a
harang? Valahányszor rátekintett a képre, úgy tetszett neki, mintha
annak húznák azt a csengetyüt! Még sem hagyják el?

Aztán mikor már elhagyták is, még mindig azt hitte, hogy egyre hallja.

Egészen fel volt izgatva e harangszó által. Mindig későn szokott
fekünni. S mikor nagyon fel voltak az idegei hangolva, nem tudott mást
csinálni, mint elővette a patience kártyát és rakta vele a nagy
napoleoni haditerveket.

Most is ahhoz folyamodott, s leült a patience kirakó asztalkához.
Senkije sem volt, a kivel beszéljen. – Mindig be tudta tölteni maga
magával az egész világot.

De ezuttal ez a neutralizáló fásult mulatság sem birta elzsibbasztani az
idegeit. Az a balsejtelmes lélekharangszó kizavarta önző elégültségéből
s valami elcsillapíthatlan nyugtalanságot költött a szivében.

A feje fölött levő szobában lépteket vélt hallani; pedig ott nincs más,
mint a régészeti muzeum.

Lenn a faluban a kutyák dühösen ugattak minden udvaron.

Egyszer ki is nyitotta az ablak tábláit, megnézni, hogy nincs-e tűz a
faluban. Szép csillagos éj volt.

Hideg volt a szobában, a kandalló tüze egészen kialudt. A komornyik
dolga lett volna bejönni és hasábfákat rakni rá. Különös, hogy egész
este be nem jött se ő, se az inas, se a hajdu a szobába.

Meghuzta a csengetyüzsinórt, hogy valamelyiket beidézze, hogy rakjon új
tüzet a kandallóban s segítsen levetkőznie.

Senki sem jött.

Újra és ismételve csengetett, utoljára a kezében maradt a csengetyühuzó;
de azért senki se jött be.

Ekkor türelmetlenül kelt föl s maga ment át a komornyik szobájába.

Annak az asztalán már fogytig leégett a gyertya s csak a bélkanócz
lobogott még a tartóban. E föl-fölpillogató lángnál ott látta a pamlagon
elnyulva a komornyikot, egész felöltözötten, a feje alantabb volt, mint
a lábai.

Odament hozzá s megfogta a karját, nagyot rántva rajta, s a nevét kiáltá
a fülébe. Az nem ébredt fel.

Megrázta két kézzel; felemelte; – az visszaesett megint s tovább aludt.

Egy pohár vizet keresett s azzal az alvó arczába fecskendett. Nem bánta
az azt se, csak aludt.

A komornyik szobáján tul voltak az inasok alvói: ott kellett az egyik
vadásznak is lenni, a ki a grófot utazásaiban kisérte. A mint a gróf a
befelé nyiló ajtót fel akarta tárni, annak valami akadály állt az
útjában, a mit csak neki vetett vállal birt nehezen eltolni az ajtóval.
Maga a vadász volt az. Nyilván ki akart jönni az ajtón, s ott
összeroskadt. Az inas ott volt az asztal mellett, a mi tele volt szórva
kártyákkal; de igen rossz helyzetet választott magának, a teste a földön
feküdt, a lábszárai pedig fenn voltak a széken, szemei és szája nyitva,
úgy aludt. Egy szolgába sem lehetett lelket verni.

Temetvényi kezdett rémüldözni. Itt valami nagy baj van! Visszasietett az
olvasószobájába s a titkos szekrény ajtaját felnyitá; annak a gépezete,
mint tudjuk, jelt adott csengetéssel odalenn az őrszobában. Ott ezuttal
hat csendőr volt elszállásolva, a másik hat az őrmesterrel a kapu alatti
vártaházban volt elhelyezve.

Azoknak sem hallatszott semmi neszük.

Talán nem szól a csengetyü?

A gróf újra felnyitotta a rejtekajtót, kétszer, háromszor játszatta a
titkos gépet s aztán hallgatózott, hogy szól-e a csengetyü oda alant?

Megszólalt az: de nem az oda alant, hanem a lélekharang odakünn. – Ez
volt a másodszori jeladás: rövid, hirtelen félbeszakított.

Temetvényi azt hitte, hogy érzékei hallucinálnak.

Mi volt ez a második harangszó?

Hallgatózott. – Künn a faluban egész pokoli chorusban üvöltött
valamennyi házőrző eb. Idebenn pedig a nagy zenélő óra kezdett rá egy
kisérteties melodiát a «fekete asszonyból». Éjfél után járt az idő.
Azután megint olyan csendesség támadt az egész kastélyban, hogy a
halálórabogár ketyegését meg lehetett hallani a táblázat közt.

Most az érzékzsibbasztó csendet egyszerre egy dördülő csattanás riasztá
fel. (A pinczeajtó csapódott be a két küzdő után.)

A gróf kifutott az előtornáczba, a hol egész éjjel szokott égni a nagy
függő lámpa. Most mély sötétség fogadta ott a kilépőt. Ki oltotta el ezt
a lámpát? Ezek a cselédek, a kik itt mélyen alusznak, nem tehették.

A nyitva hagyott ablakon át hűs szellő csapta meg arczát. Észrevette,
hogy egy ablak is nyitva van. Odament s még jobban meg volt lepve, a
mint az udvart is sötétnek találta: ott is eloltották a lámpát.

– Héj! Csendőr! Kiálta alá.

Szavára csak egy következetesen ütenyttartó horkolás felelt.

Elborzadt; mi van itt? Arra az előbbeni dördülésre minden élő lénynek
föl kellett riadni álmából, a ki csak a kastélyban lélekzetet tud még
venni. Tizenhárom csendőr, négy kocsis, hat lovász, két falkár, a
szakács és a kuktái, kertészek, inasok, fehércselédek, hová lettek mind?

Hát Cousin?

Hát a vendég?

Egy perczre az a gondolat borzongatta végig egész testét, hogy vajjon
nem Illavay mérgezte-e meg boszuból az egész házat? Kezdett hitelt adni
ennek az ötletének. Az ilyen emberek képesek mindenre. A kit
ellenségüknek tartanak, az ellen minden fegyver jó. Azért nem jött fel
maga az ebédre! – De hol van Cousin?

Cousin szobája ott volt a közelben. A gróf visszament a termeibe s aztán
egy kétágú gyertyatartóval a kezében sietett végig a folyosón Cousin
ajtajáig.

Azt egészen nyitva találta: be sem volt téve.

Már az előszobában meglepte az, hogy a pamlagon egy kétfelé nyitott
útitáskát talált, mely minden útra szükséges szerekkel tele volt rakva.
Útra készül ez tán?

Azután benyitott a szobájába.

Az ágy meg sem volt vetve s Cousin maga nem volt sehol, mindenféle apró
kis benyilókban kutatott utána; nem akarta elhinni, hogy ő nincs itt.

Ekkor véletlenül az iróasztalára tekintet s meglátott azon egy félig
összehajtott útlevelet.

A gróf, mint kerületi főnök, útlevélosztási joggal birt s titkárjának
felügyeletére voltak bízva az általa aláirt ürlapok és a hivatalos
pecsétnyomó.

A gróf felnyitotta az útlevelet s csodálkozva látta, hogy az egy olyan
névre szól, a melyet ő soha sem hallott; hanem a leirás egészen Cousin
személyére illik, az ő sasorra, a fekete haja közepén elől egy ősz
hajtincs, a forradás a száj balszegletén, a görnyedve hordott nyak:
beszéd közben az sz-t s-nek selypiti. Ez ő. Utazik feleségestül. Hát az
ki lehet? Sárga-szőke haj és fekete szemöldök, fehér arcz, közepén egy
fekete lencse. A Temetvényiek családi anyajegye: ép olyan hitelesítő
családi jegy, mint a Batthyányak bal lapoczkáján az eper-szeplő. Ilyen
arcz csak egy van a világon.

De hát álom ez!

A gróf hevesen kutatott tovább, kirántotta az iróasztal fiókját s ott
azután talált ismét valamit. Egy egész csoport üvegcsét, a mikre kívül
egy halálfős etiquette van ragasztva. A kinyitott fiókból eláradó nehéz
szag elárulá az üres üvegek tartalmát; – azokban mákony volt. De a mi
még jobban megrémíté a grófot, az egy csomó szivar volt ebben a fiókban.

Pálmának «mai nap» az a szeszélye jött, hogy ő szivarozni akar. Atyjának
izent, hogy küldjön neki igen könnyű, hölgynek való szivarokat. Volt egy
fajta ilyenféle a gróf gyüjteményében; valami világos szinű, sárga
szeplőkkel: Cousint kérte föl, hogy keresse ki azt s küldjön belőle
Pálmának.

Ha Pálma ezeket szivta, akkor most ő is kábultan alszik.

Temetvényi őrült rémülettel ragadta fel a gyertyatartót s futott vissza
a saját termeibe. Mikor a szobájába ért s hirtelen feltekintett, maga
előtt látta azt a rámába festett halavány arczú képet, azokkal a
lesütött szempillákkal.

«Ébredj föl!» ordítá rá önkívületben, – mint a hogy álmában szokott
kiáltani a vizióktól kínzott. – Az a kép nem akart felébredni szavára!

Ágya fölött egész arsenál volt fegyverekből: pisztolyok, kardok, egy
tigrisbőr fölé aggatva.

Mohón szedte le a lőfegyvereket mind s odarakta sorba az asztalra.
Megvizsgálta őket, a lőkupak mindegyiken rajta volt.

Az már most világos volt előtte, hogy minden ember el van altatva itt a
kastélyban. Egy villámgyors gondolat azt is megfejté előtte, hogy miért
hagyták őt magát ébren? Azért, hogy legyen, a ki megmondja, hogy hová
van elrejtve a tegnap érkezett egy millió forint?

Idebenn nem lehet senkit fölkölteni. Illavayt magát a mandarinnal
kábították el bizonyosan.

Temetvényi felszakította az ablaktáblákat: a faluba akart jelt adni. Ha
meghallja a nép a lövöldözést, ide fog seregleni. Hiszen jó nép az,
hűséges és bátor.

Most következett azután, hogy rémülete a körme hegyétől a haja száláig
elzsibbaszsza minden idegeit.

A lőfegyverek közül egy sem akart elsülni. Pisztoly, puska, a mivel ki
akart lőni az ablakon, mind csütörtököt adott. A mint leszedte róluk az
elcsattant gyutacsokat, akkor látta, hogy mi a bajuk? valamennyi
kupakcső közepébe vékony vaspeczkek vannak verve, ezeket puskamüves
nélkül lőképesekké nem lehet tenni.

«Belzázár parittyái nem adnak magot!»

A rémülettől elbódultan állt a nyitott ablak előtt. Ha hirtelenében
rányitja az ajtót valaki, kiszökik az ablakon át a várárokba.

A faluban mély csend volt már. A tizenkét órát nem kiáltja az éji őr: az
a lelkek órája. A kutyák is elhallgattak.

Hanem lassankint mégis támad valami megnevezhetlen zsibongás: mintha
föld alatt küzdő emberek zagyva kiabálása volna, tompítva vastag
boltozatok által; rostélyos pinczeablakokon át üvöltő emberi ugatás:
káromkodó szitok; egyre hangosabb, rémületesebb.

Mi van itt a lábai alatt?

Kik ezek? Honnan jönnek ide?

A kincseket akarják megkapni?

Ugyanazok, a kik már egyszer itt voltak; a kik kiüzettek innen!

S van közöttük egy átkozott; egy bestia, a kinek még az arany, a gyémánt
sem elég, a ki magát a csillagot akarja letépni.

A rémület a düh magasságára lett felfokozódva e gondolattól. Mikor a
szarvasbika megfordul és embert öl.

Temetvényi Ferdinándnak eszébe jutott, hogy valaha ő híres tőrvívó volt
s az egyenes karddal veszedelmesen tudott bánni. Levette a szegről a
spádéját. Törjenek ki azok onnan a föld alól s rabolják el a kastély
minden drágaságát, de azt az egy kincset nem adja nekik oda ingyen. Oda
fog állni leánya ajtajába s ott próbáljanak vele egyenkint megvívni.

Hogy ezt az egyetlen leányt egész életére boldogtalanná fogja tenni,
ettől a gondolattól még egy álma se lett nehezebb soha; de, hogy ezt a
leányt meggyalázzák, azért az életét volt kész a sorompókba vinni. Ha
azt látja, hogy meg nem védheti, akkor meg fogja őt ölni.

Sietett.

Az a moraj odalenn egyre fenyegetőbbé zavarodik.

Baljában a karos gyertyatartóval, jobbjában a meztelen egyenes karddal
sietett a hosszú folyosón végig. Mindenütt sötét volt előtte, csak a
mellék-folyosó-ágra bekanyarodásnál vette észre, a mint a csigalépcsőhöz
ért, hogy azon egy férfialak közeledik fölfelé. A sötétben nem vehette
ki az arczát.

– Ki jön ott? kiáltá rá, fogvaczogástól aprózott hangon.

… – Illavay. – Hangzott fel onnan alulról.

A nagy buksi fej kiemelkedik a sötétből a világosság körébe.

– Mi van ebben a házban? hörgé a gróf, szorongó hangon.

– Egy rablóbanda.

– Hol vannak?

– Itt a pinczeüregben. Jól bezárva. Ki nem jöhetnek.

– Látta ön Cousint?

– Tőle jövők.

– Hol van?

– Ott a pinczeajtón belül.

– Mit tett vele?

– Elvettem a fegyverét és megkötöztem.

Ferencz megmutatta a grófnak azt a veszedelmes orgyilkos fegyvert, a mi
neki volt szánva.

– Jól védte magát, erős ember volt. Pihent gályarab, erős.

– Gályarab?

– Volt gályarab is s lehetett volna a gróf veje is. Forgandó a sors.

– Hol Pálma?

– Úgy hiszem, hogy szobájában van és alszik.

– Odamegyek felkölteni.

– Hagyja azt, gróf úr. Nagyon jól alszik. Bizonyosan tudom. Mikor azt az
ön hűséges emberét egészen védképtelenné tettem, akkor elkezdett a
ficzkó röhögni s azt mondta nekem: «te pajtás! Legalább, ha én nem
vehetem hasznát annak a rossznak, a mit kifőztem; vedd te hasznát. A
grófnő mákonyozott szivarokat szítt, mind az történhetik vele, a minek
az éjszaka a kereszt apja. Szándd meg a vőlegényét!»

Temetvényi a fogait csikorgatta dühében.

– Nem hagytam tovább beszélni: betömtem a száját.

A gróf valami hála formát rebegett; mint a rossz adós, a ki fizetni nem
akar, de váltót adni, arra kész: olyanformát dadogott, hogy «az Isten
hozta önt most ide».

Erre a szóra Ferencz szivében felkavarodott a méreg: «ha te az Istenről
beszélsz, én mindjárt megtagadom őt és rád eresztem Zsiborák hadát!»

– Jöjjön velem vissza a szobájába gróf úr; ott majd elmondom önnek, hogy
mi hozott engem ide? s mi sors várt önökre itt. Most már legyen
nyugodtan. A banda úgy be van zárva a kelepczébe, hogy semerre ki nem
menekülhet: a parasztjaink őrzik őket addig, a míg a csendőrök
felocsudnak a mákonyálomból. A lépcső ajtaját bezártam. Biztosan
vagyunk.

Bevitte a grófot a szobájába magával s felszitotta a kandallójában a
tüzet.


HŰ SZOLGÁLATOK JUTALMA.

Hajnalodott már, mire Illavay előadása véget ért.

Messze az elején kellett azt kezdenie, hogy megismertesse a gróffal az
egész messzeágazó machinátiót, melynek zsákmány-czélját az ő várkastélya
képezte.

Temetvényi az alatt hol fázott, hol izzadt: valóságos láz paroxismus
volt ránézve mindezt végighallgatni. – A borzalomhoz járult az önvád is,
hogy ennyi veszélyt saját maga ágyazott be magánál, a házába fogadott
kalandor iránti vak bizalma által, a kit minden titkába beavatott s a ki
előtt házának semmi rejteke nem volt zárva. Ime megkapta a feleletet
arra a kérdésre, hogy «ugyan mi oka lett volna Cousinnak itt maradni, ha
czinkosa lett volna Zsiboráknak, miután azok már a gyémántokat
ellopták?» De még milyen ördögi módon jó oka volt tovább is itt maradni.
A hideg borzongott végig a tagjain, annál a gondolatnál, hogy ha ez
sikerült volna!

Majd meg a hőség ütötte ki a homlokát, ha arra gondolt, hogy ebből az
esetből majd nevezetes bűnper fog kerekedni, s ebben a Temetvényi grófok
és grófnők neve emlegetve lesz. Hogy a főbűnös Pálma elleni vakmerő
tervét be fogja vallani, s ez a név, ez a vallomás minden hirlapon át
fog henteregni. Az ő leányának a neve egy gályarab által örökíttetik meg
az «új Pitaval» krónikáiban. Hogy nem tudta ez az Illavay megölni azt az
embert tusa közben! Még ebből aztán egyéb baj is lehet. A gróf
phantasiája az időközöket, a mikben Illavay a bizonyító okiratokat
keresgélte elő, kitölté illustratióval. Ha Pálma megtudja a közhirré
leendő bűnperből, hogy őt minő veszélyből szabadítá meg Illavay, mint
egy angyal, mint egy Deus ex machina, s ha már akkor férjnél talál
lenni: egy férjnél, a kit már az első hónapban meg kell vetnie. Mi lesz
ebből?

Illavay eléje rakta a Rokomozertől kapott leveleket, megmagyarázva
azoknak titkos értelmét. Eltagadhatlan bizonyítékok. Illavay ezeket nem
fogja kiadni a kezéből. Ezek ő nála kincseket érnek. A tartalmukra alig
ügyelt már. Boszantá, hogy a kalandor őt Belzázárnak nevezi leveleiben.
Miért épen Belzázár? Talán az ő kastélyfalára van felírva a «mene, mene,
tekel, fáresz».

Még rajta ül a vulkánon, mely ott forr a lábai alatt, emberi ordítás
tompa morajával, s hallja dübörögni a nehéz vasajtót, az ablakok
vasrácsait ott a föld alatt: a miken a megfogott banda ki akar
szabadulni, s máris tele van a szíve hypocritasággal. Annak az egy
embernek a jelenléte elosztja szivéből a veszély miatti félelmet; tudja,
hogy az képes őt megvédni, s ezt az embert hogyan lehetne megcsalni? azt
hányja-veti a fejében. Nagyon sokkal tartozik neki: igen nagyon meg kell
őt csalnia.

Mikor Illavay mindent elmondott, nagylelküen nyujtá neki kezét a gróf s
megindulástól reszkető hangon mondá neki:

– Mivel hálálhatok meg önnek ennyi nagy jótéteményt?

Illavay pedig, igaz yankee módjára, mind a két kezét eldugta a két
oldalzsebébe, olyan mélyen, a hogy csak lehetett.

A gróf még biztatóbban nyujtotta a jobbját s variálta a kérdést:

– Mi jutalmat találhatok ki önre nézve ily nemes és hősi jó
szolgálatokért.

Illavay most már elővette a kezét, azért, hogy leverje a kabátjáról a
port, a mi a kalandorral való küzdésben ráragadt; aztán fölállt a
helyéből s csendes hidegvérrel felelt meg erre a dühbehozó kérdésre.

– Hát most jutalmul kegyelmes uram, fogasson el, mint forradalmi
kormánybiztost, a hogy utasítva van rá, s küldjön a haditörvényszék elé;
kezében vagyok.

Temetvényi felpattant a helyéről.

Nagy sértés volt ez; a legnagyobb, a mit szó kifejezhet.

– Halálból megszabadítód vagyok; házadnak vendége vagyok; leányodnak
jegyese vagyok; bűntől ártatlan vagyok; fogass el és szolgáltass ki a
vádlóimnak!

Nagy sértés volt az, s azért igen nagy, mert meg volt érdemelve.

Egy ilyen sértő szóért, az az ős, a ki ott a rámában az aranygombu botot
tartja (a feleségverő) a leánya kérőjét élethalálos bajvívásra hivta ki:
most is ott lógg mind a két kard, a mivel egymást összekaszabolták. De
az egyik sem Ferdinánd gróf kezébe való. Őt nem nevelték banderiumvezető
hősnek, hanem udvaroncznak; neki más volt a fegyverzete. Büszke arczot
öltött s mellére ütve, mondá:

– Uram! Az én családomban soha sem volt áruló. Az én házamnál a vendég
elébbvaló, mint a király.

– Bocsánat! Úgy értettem, hogy fogasson el kegyelmességed majd ha otthon
leszek.

– Ön téved, uram. Ön engem félreismer. Én híve vagyok a trónnak, a
kormánynak: ragaszkodom az új rendhez; de ha nekem azt parancsolnák,
hogy fogass el egy embert, a kit tisztelsz, becsülsz, szeretsz,
odadobnám a miniszter lábaihoz a diplomámat s azt mondanám «vettess
fogságra engem! én azt az embert megszöktettem!» És annyival inkább,
mert önt nem vádolja senki. Mivel vádolná? Hogy a nemzeti kormány
főbiztosa volt? Ön soha nem kapta meg e kinevezést. Távollétében hozzám
küldték azt, s én ez iratot, a mint a forradalom elbukott, azonnal
megsemmisítettem.

Ez pedig nem volt igaz.

Hanem erre a valótlanságra volt egy kényszerítő oka a grófnak és volt
egy önkényt kinálkozó.

A kinevezési okmány most is ott volt a fiókjában; de azt nem adhatta oda
Illavaynak, hogy «itt van; tetesd rámába vagy dobd a tűzbe, a hogy
tetszik», mert akkor annak az első néma tekintete azt kérdezi, hogy «ki
bontotta fel azt a nekem szóló levelet»? Ha a gróf azt mondja: «én
tettem! kerületi főnök, jogom volt rá», akkor ez már hűtlenség, árulás.
Ha pedig azt mondja: «a leányom tette, az eljegyzett mátka. Joga volt
hozzá», akkor meg vége a semmitnemtudás szerepének, igazat kell
mondania: «elfogadtalak, jól tudva, helyeselve, leányom vőlegényeül, a
mikor azt hittem, hogy te lész a nagy ember; kiadok rajtad s kicseréllek
az öcséddel, a ki valóban az lett, a mi te lehettél volna». Tehát azt a
veszedelmes okmányt nem ajándékozhatta oda megszabadítójának. Ez volt az
egyik ok, hogy nem tehette. Azonkívül pedig, az sokkal jobb, ha ez az
okmány a mostani jó helyén van. Ezáltal ezt a keményszájú nagy fejet még
tovább is kapiczányon lehet tartani. Ez volt a másik ok, hogy nem akarta
tenni.

Illavay arcza különös gúnymosolyra derült föl.

Azt hányta meg magában, hogy vajjon hát a kettő közül melyik hazudik: az
apa-e, vagy a leánya?

Ferdinánd gróf kenetteljes hangulatra határozta el magát, oly áhitatos
arczot öltött, akár egy próféta. Odalépett Ferenczhez, s minthogy annak
a két keze ismét az oldalzsebekben tünt el, a karját fogta meg és szólt
érzelemtől áthatott hangon:

– Uram! Legyen ön meggyőződve a felől, hogy az apja házánál nem volt ön
jobban szeretve, mint az enyimnél. És ha volna még egy leányom: azt
önhöz adnám.

Ferencz nagyot lélekzett. Tehát mégis az apa hazudott, nem a leánya!

A leány hitte, a mit mondott.

Ez a másik pedig nem tehet róla, hogy nem sikerül neki az igazmondás.
Annyira diplomatának volt nevelve, hogy a hazudás vált nála erénynyé s
tán akkor érzett lélekfurdalást, ha egyszer megesett rajta, hogy az
igazmondás bűnébe keverte magát.

Ferencznek a lelke megkönnyebbült egy nehéz gondolattól, a mi olyan
volt, mint a beteg embernek a szájize, hogy mindent keserünek érez.

– Hát kérek öntől egy jutalmat, gróf úr.

– Ha tőlem függ, alá van irva.

– Egyedül öntől függ. A mit kivánok, abból áll: hogy mind ebből a
rémeseményből, a mi itt most végbement, Pálma grófnő soha se tudjon meg
semmit.

– Hogyan? uram!

– Ő most alszik; a míg fölébred, addig a csendőrök is csak kiheverik a
mákonymámorukat, s észreveszik, hogy kelletlen vendégek dörömböznek a
pinczében. Azokat aztán a kaszás, vasvillás parasztok segélyével majd
békóba verik. Ön a csendőrfőnököt meg fogja kérni, hogy az egész
rablóbanda elfogás tényét vállalja magára. Úgy hiszem, megteszi azt a
szivességet. Az én nevem ne forduljon az egész esetnél elő. Azt az
embert, a ki nekem a betörést feljelentette, kimélni tartozom. Azért
mind ezeket a leveleket, a miket a kalandor ő hozzá irt, beledobom a
kandallóba. Még csak nyoma se maradjon annak, hogy valaha egy gonosztevő
agyában ily tervek szülemlettek. Pálma grófnő nevét bele ne keverje
senki a förtelmes bűnperbe.

Ferdinánd grófnak erősen kellett a fogait összeszorítani, hogy el ne
érzékenyüljön. Legtitkosabb óhajtásait siet ez ember megvalósítani: még
a mitől jövőben rettegett, attól is megszabadítja.

Azok az utálatos levelek ott hamvadnak már, a lángtól felragadva a
kürtőbe. Nem lesznek kinyomtatva ország-világ olvastára. Nem fogja
azokat olvasni maga a szép «Szulamith», mikor már egyszer asszony lesz.
Nagylelkű ember! El akar enyészni egészen hajdani kedvese emlékéből.

No ezt a kivánságát könnyen lehet hát teljesíteni.

– Biztosítom önt felőle, hogy úgy lesz, a hogy ön kivánta.

Most már mégis csak el tudta fogni az egyik kezét Ferencznek, hogy
megszorongassa.

– Még nem mondtam el minden kivánságomat.

A gróf szepegni kezdett.

– Miután Opatovszky Kornél nekem unokaöcsém, és gyámoltam, annálfogva
azt kivánom, hogy a birtokai átadásánál én mindenütt ott legyek, hogy
érdekeit megvédelmezzem. Ugyanez okból azt is kivánom, hogy minden, a
közte és Pálma grófnő között kötendő házasságnál előforduló
szertartásokhoz engemet is meghivjanak. Én akarok a vőlegény násznagya
lenni.

A gróf elbámult. Mi ez?

Most aztán Illavay ragadta meg az ő kezét.

– Azt kivánom, gróf úr, hogy egészen úgy bánjunk egymással, mintha soha
se jöttem volna e házhoz másképen, mint hivatalos küldetésből.

Az arcz elmondta a többit.

Ez meg akarja nektek mutatni, hogy nem vagytok képesek neki fájdalmat
okozni!

Künn az udvaron trombitaszó recsegett. A csendőr hornista fölébredt és
elkezdte feltámadásra trombitálni a többi halott-társakat. Talán a
cselédek is életre térnek már.

– Tehát a viszontlátásra, gróf úr.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pálma grófnő igen későn ébredt fel, s erős fejfájásról panaszkodott, a
társalkodónőnek pedig még egyszer akkora volt a migraineje. Estig az
ágyban maradtak. A szivarokat okozták.

Illavay, a mint kocsit kapott, rögtön hazament.

Az elfogott rablókat erős fedezet mellett szállíták még az nap
Lipótvárra.

Mikor este későn Pálma felöltözött, az atyjához sietett.

– Nos! szólt veled? Mit mondott?

– Azt, hogy ott akar lenni az esküvődön, mint Opatovszky násznagya.

Pálma szemei lángoltak. Nem szólt.


HÁT MÉG OTTHON.

Mi vár rám otthon? kérdezé magában Ferencz, mikor «bevégzett munka»
után, fogadott szekéren koczogva, kis faluja tarkafedelű házait ott a
csendes völgyben megpillantá, meg azt az oszloptornáczos házat, a miről
azt mondá, hogy ez a «miénk».

A mint a határba ért, már körülbelül megkapta a kóstolót erre a
kérdésre. Azt látta, hogy a szántóföldei mind ugarnak vannak hagyva,
most sem szánt rajtuk senki, pedig ehhez való idő volna, jó nedves a
föld: majd beleragad a szekér a sárba.

A kertek alá érve, nem volt türelme a rossz gebékkel czammogni a
kerékagyig érő latyakban tovább, hanem gyalog került fel a kertjén
keresztül az udvarára.

És azt bizony nagyon okosan tette; mert így legalább volt, a ki kinyissa
a kaput a megérkező szekérnek. Egy cselédet sem talált az egész háznál;
be volt zárva minden ajtó. Istálló, pajta minden üres: mintha ember,
állat mind kihalt volna.

Végre nagy kurjongatások után előbukkant valahonnan a padlásról, (a haja
tele szalmával, bizonyosan aludt) a Matykó. Egy félkegyelmű golyhó, a
kit Ferencz irgalomból tartott a házánál, s a ki semmitől sem irtózott
úgy, mint a dolgozástól, s hátbaütés nélkül el nem indult valahová.

– Hát hol vannak a cselédek, Matykó?

– Deb tudob. Felelt a ficzkó. (Két betű nem létezett az abéczéjében, az
m és az n, azok helyett következetesen mindig b-t és d-t használt.)

– Nem tudod? Hát hol a gazdasszony, a ki a konyhán főz?

– Bost is csak főz.

– Hol?

– Az apáti tiszttartó konyhájád.

Érthető volt. A gazdasszony nem győzte haza várni az urát. Azt hitte,
hogy elnyelte a czethal. Elszegődött az «új» urasághoz. Ott bizonyosan
jobb dolga is lesz.

– Hát az ifju úr, az ispán, hová lett?

– Elbedt, Törökországba.

– Minek?

– Basádak.

Ez is jó. Az egész idei termést nincs kitől számon kérni.

– Hát a János, a hajdu?

– Beállt zsaddárdak.

Ez meg a legtermészetesebb.

– Hát a kocsisok meg a béresek hol vannak?

Már erre elkezdett a cretin nevetni. A nevetés alatt a nagy feje egészen
kétfelé látszott nyilni a szája mentében, mint egy skatula, a tenyereit
hol fel, hol le forgatva, mondá tutma hangon:

– Hát bidek a kocsis, beg a béres, ha didcs se ökör, se ló.

– Hát ki vitte el az ökröt, meg a lovat?

– Hát a pléhgalléros úr. Ott vad az idstádczia róla bidd a biródál.

Ezt már egészen értette Illavay. Pléhgalléros úr: ez valami
kormánybiztos; ökröt, lovat elrekviráltak: a «térítvények» ott
találhatók a birónál.

Az megint igaz, hogy ha se ökör, se ló nem maradt, akkor a cselédeknek
is gondoskodni kellett magokról. Szent-Mihály napja elmult, más gazda
után kellett látniok.

Ez egészen tiszta munka.

– Hát a Káró kutyám hol van?

– Dagyod begtetszett a kapitágy urdak, a ki itt volt kvártélyod. (Tehát
távollétében bekvártélyoztak a házba valakit.)

– S az elvitte magával a kutyámat?

– Deb vitte, a baga lábád bedt utáda.

Keserű jó kedvében ezt mondá Ferencz a Matykónak:

– Hát ugyan már miért nem hagytál te is itt?

Erre a félkotyó a nagy fejét még jobban a válla közé húzva, egész büszke
önérzettel vallá meg:

– Bert deb kelletteb sedkidek.

Igazán nevetett rajta Ferencz. Mégis van egy klenodiuma, a mit nem
lophatnak el tőle, mert nem kell senkinek. – Hanem a kutyáját nagyon
sajnálta. Hát már a kutya sem tartja meg a hűséget!

– S hol vannak a ház kulcsai? Kérdé a cretintől.

Az száz ránczba húzta a homloka bőrét fölfelé; azután megint lefelé,
hogy a bozontos baja előre-hátra mozgott bele, mint a babuka bóbitája.
Keresett valamit abban a nagy üres pajtában, a mi a fején belül volt.
Azt hitte, hogy megtalálta.

– A kulcsok? A kulcsok? Azok bidd ott vaddak a biródál.

Ferencz rögtön indult értök. Mikor a kapuhoz ért, a Matykó
visszakiáltotta.

– Didi! Gyüjjön csak vissza! Deb a biródál vaddak; hadeb a plébádosdál.

Aztán még egyszer visszakurjantotta az utczáról; megint más jutott
eszébe. – Nem is a plébánosnál vannak, hanem a nótárusnál.

Megtalálta aztán Illavay a ház kulcsát szerencsésen az árendásnál, a ki
a regálét bérlette.

Attól aztán megtudta a félév óta végbement dolgokat. Kezdhet mindent
elől, mint Robinson Crusoe. Hanem még a hozzákezdés előtt minél hamarabb
fel kell sietnie a székvárosba, s ott valami commissió előtt igazolnia
magát, hogy hol járt, «mikor az ég zörgött!», mert az itthon nem levők
vagyonai egyelőre lefoglaltattak s addig azokat bérbe sem lehet adni.
Tehát ha még nem akar elkésni a rozsvetéssel, siessen tisztába hozni a
dolgát. Cselédet kapni pedig nehéz lesz, mert a jóravaló legényeket mind
elvitték katonának.

Illavay visszament a házához, s egyenkint felnyitogatta az ajtókat. Alig
ismert a lakására. Tele minden szoba ott lakozott hivatlan vendégek
izékeivel; tele valamennyi szalmával, a miben vaczkoltak, s a mi most
áldott jó tanyája valamennyi egérnek; megüti az embert a bűz, mikor
belép.

Első dolga volt kinyitni minden ablakot, s aztán kihordatni a szemetet a
Matykóval, a mi nem ment egy kis csendes fejmegkopogtatás nélkül.

Az ablakokban az egerek csináltak maguknak kényelmes tanyát, egymás fölé
három-négy kontignáczióra furták a szegletekbe a lyukakat: egészen
itthon tették magukat, nem is lehetett nekik rossz néven venni.

Estig tartott, a míg annyira ki tudta tisztogatni a szobáit
másodmagával, hogy meg lehetett bennük maradni.

Akkor aztán eszébe jutott, hogy enni is kell valamit.

– Van-e valami a kamarában? kérdé Matykótól.

Megijedt az erősen s nagy szemeket meresztett rá.

– Hát éd akkor bit eszeb?

Volt ugyan is a kamrában még némi-némi krumpli és avas szalonna, a mit a
gazdasszony otthagyott, de azt Matykó egészen egy ember számára tartotta
elégségesnek s az az egy ember maga volt.

Illavay nagyot nevetett rajta. Amerikát látott ember nem jön egyhamar
zavarba. Vele voltak mindenféle ördöngös készülékei, a mikkel a yankee a
puszta szigeten is tud magának lakomát csapni.

– No, hát csak gondoskodjál magadról, Matykó, s aztán eredj aludni; majd
reggel felköltelek.

Azzal bezárta az ajtókat s egyedül maradt.

Milyen nagyon egyedül!

Még saját magát sem találta otthon.

Hozzáfogott a thea-főzéshez, s elővette a Wothly-féle konzerv-bádogot,
meg a spiritus-katlant s főzött magának gulyáshust, olyan birkából, a mi
a Missisippi partján legelt. Kétszersültje is volt hozzá, csak fel
kellett áztatni a forró vízben.

Milyen derék dolog az, mikor az ember nem szorul senkire.

Aztán csendesen lakomázgatott egymagában s gondolkozott egyről-másról,
utoljára, a vacsora végén, a hogy rendesen szokta, a megmaradt ételt
összevegyítve kenyérmaradékkal, a bádog csészéjében oda akarta adni a
kutyájának s csak akkor tért magához, mikor a «Káró!» kiáltásra nem
mozdult senki. Hisz a kutya is elhagyta.

Hanem a helyett az ablakát karmolázta valaki.

Hát ott ki akar bejönni?

A biz a kis czicza.

Odament, kinyitotta az ablakot s beereszté.

Szép kis fehér macska volt, egészen tiszta fehér, mint a hermelin, csak
a farka piros és fekete, gyűrűnkint, mint a korallkigyó: olyan furcsa
kis állat.

Egyszer, valamikor, attól az első hűtelentől kapta ajándékba; kedvencze
volt: ott szokott mindig a karosszéke támaszkodóján ülni, mikor
vacsorált s az ágyában aludt, a lábánál fekve.

Hát ez nem keresett más gazdát?

A mint a nyitott ablakon át beugrott a szobába, üdvözlő kurrogással
dörzsölte oda a nyulánk derekát a gazdája lábaszárához s aztán felugrott
a karszékre s elfoglalta a szokott helyét a támlányon.

– Hát te még emlékezel a régire?

Odanyujtott neki maradék ételéből egy falatot.

A macska nem azért jött: köszöni alássan; ő róla van ennél a háznál
gondoskodva szépen; nem éhes ő. A fejét oda dörzsölte a felé nyujtott
kézhez s eltolta magától a húsfalatot. Azután oda kuporodott Ferencz
ölébe s elkezdett dorombozni, a mi a macskánál nagy lelki megelégedés
jele: a szemeit lehunyta álmosan. De azért ne higyjen a macskának, a ki
egérnek született. Egyszer csak kiugrik a czirogató kéz alól, egy percz
alatt az almárium mögött terem, s a másik perczben már jelenti fenyegető
mormogása, hogy megfogta az egeret.

Oda hozta az ura lába elé. Nem azért, hogy megegye, nincs rászorulva,
hanem csak mulatságképen; olyan bohókásan hajigálózott a szerencsétlen
fogolylyal, két kézre kapta, mint a babát, lefektette, fél kézzel
megpofozgatta, futni hagyta, meg elfogta; egy szóval úgy bánt vele, mint
a szép lány a bolond legénynyel; utoljára megvetette, elhagyta futni. Ez
is megemlegeti majd, hogy valaha szép macskával csókolózott!

Azután felugrott a fehér czicza megint a szokott helyére s elkezdte az
esti toilettjét végezni, megnyalta a kacsócskáit, talpacskáit, a fülén
felül mosdott, utoljára elkezdte a körmeivel tépni a gazdája kabátját, a
miért aztán a lábára ütöttek.

Azért aztán megneheztelt s elbújt az ágy alá.

Maga Ferencz is fekünni készült. Egy éjjelt az uton töltött el a
szekéren bóbiskolva; a másikon le sem hunyta a szemeit. Jól fog esni az
alvás.

De milyen hideg az az ágy.

No – az csak attól van, hogy a vánkosokra mind friss czihákat huzott.

De nagyon hideg volt az az ágy: mint egy koporsó. – A kikosarozott
vőlegény ágya ilyen koporsó.

Eddig, mielőtt álomra hunyta a szemeit, mindig volt egy kis rövid buzgó
imája. Egy hála szó, egy kérés, ahhoz a megfoghatatlan lényhez, a kit
nem ismer senki, de érez mindenki. – Most nem találta az imáját.

Oh be hideg ez az ágy!

Egyszer csak felugrott hozzá az a kis fehér állat; ez a paródiája a
tigrisnek, s odamászott hozzá ovatos léptekkel, korrallkigyó farkát
magasra csóválva s arany szemeivel a szemébe nézve. S addig nem hagyott
neki nyugtot, míg a kezét ki nem nyujtá a paplan alól; ahhoz aztán
hozzátörülte a fejét jobbrul is balrul is, s azután odafeküdt a lábáboz
a takaró fölé, karikába kuporodva.

Milyen furcsa a világ! Hogy a kutya, a hűség jelképe, elszegődik más
gazdához, és a macska, a kiről azt mondják, hogy tele van hamissággal;
hozzátart hiven. Az utolsó ismerős – egy egész elvesztett, idegenné vált
világból!

És Ferencz lassankint megtalálta az imádságát, a mi nélkül olyan nehéz
elaludni. Volt neki mit meghálálni a megfoghatatlan nagy
világszellemnek.

«Mikor annyian szenvednek, (és miket szenvednek!) a kik nálamnál jobbak
voltak; áldott légy, a ki nekem azt adtad, hogy ne érezzek semmit.»


A KEDÉLYES VŐLEGÉNY.

Mi magyarok, – azt már el kell rólunk ismerni a világnak, hogy egy
dologban minden nemzet fölött excellálunk: – a parádécsinálásban.

Ha látta volna Makart, mielőtt hirhedett V. Károly bevonulását
Antwerpenbe cartonra tette, hogy mi egy installatio Magyarországon! Az a
parádé.

Még az ilyen szomorú időkben is sikerül az, mint a milyeneket most
leirunk.

Az apátvári uradalom ifjú birtokosa jő Gargóvárra, kastélyának kulcsait
Temetvényi gróf kezéből általvenni. Ez olyan eset, mint mikor Napoleon
és Sándor czár összetalálkoztak: a régi ellenségeskedésből örök frigy
kötésre.

A gróf saját négylovas hintaja hozza Apátváry Somát, (vagy Opatovszky
Kornélt, a kinek így jobban tetszik.)

Egész a gargói főutczáig szertelenül jó kedvében van az ifjú ur.
Mindenkire mosolyog, mindennek nevet, a mit eléje hoz a fogadtatást
rendező kéz. Mellette ül természetesen az elválhatatlan Koczur.

– Nézd, nézd! Ennél a malomnál ugrottam én le a lóról, ott szaladtam a
bozótba! Hahaha! Látod azt a hórihorgas ficzkót, a ki a zászlót tartja a
kezében, ez fogott el. Dobj neki egy huszast.

Koczur nagyon okosan jegyzé meg, hogy ő nem szent Dávid, hogy egy
huszassal harmincz lépésről fejbe tudjon parittyázni egy Góliátot. Erre
aztán Kornél szeleburdimódra markolt bele a satellesse oldalán csüggő
táskába a mi tele volt ezüst pénzzel, s egy egész marék huszast hajított
a vivátozó nép közé. Azon aztán kaczagott, hogy hogy kapkodják s
taszigálják érte egymást.

– Hát ez a sok fehérbe öltözött kis leány, a ki itt most virágot szór a
kocsimba. Bezzeg, mikor a kifordított attilában nyakamon kötéllel vittek
fel a várba: nem virágokkal hajigáltak akkor. Jó napot Ancsa! Szervusz
kis Marinka! Hahaha. Nézd, még diadalkaput is csináltak. Az van rá irva,
hogy «érted élünk, halunk». No megállj. Ezért panaszt teszek a grófnál.
Minek csinálták ki nekem a diadalkapura azt, hogy «Halunk?» Mikor ez
németül azt teszi, hogy «gazficzkó». Hahaha! Hahaha! De el ne nevesd
magadat! Én egészen komoly képpel fogok panaszt emelni. Milyen derék
tréfa lesz.

S aztán nem győzött a saját furcsa ötletén nevetni.

Pedig már itt volt a komoly pillanat, a melyben útját állta a
felvirágozott hintónak a tisztelgő deputáczió, élén a jószágigazgatóval
(a ki egyuttal majd az ő jószágigazgatója is lesz), meg a plébános
urral. Ezektől mind üdvözlő szónoklatot kellett bevenni, s ahhoz komoly
ábrázatot szokás csinálni.

Kornél azt is megpróbálta, de tönkre ment a kisérlete, a mint a
tisztelgő uraságok a kalapjaikat levették. A vezérszónok
jószágigazgatónak rózsaszinű haja volt, és lilaszinű parókája hozzá.
Valószinüleg egyféle szinre volt az festve valaha mind a kettő, hanem
időjártával mindegyik más szinárnyalatra fakult át s az nagyon furcsa
volt.

De még furcsább volt a beszéd, a mit a szónok tartott az üdvözöltnek.
Így még soha agybafőbe nem dicsértek se egy hőst, se egy muzsikást, a
kinek a kocsiját emberek húzták lovak helyett. Kornél folyvást nyomta
vissza a kitörni készülő nevetést. A rózsaszinhajú, s lilaszinparókájú
úr pedig annál komolyabban mondta. Mikor aztán nagyon vastagon ment már
a magasztalás, Kornél nem állhatta ki tovább a dicsőséget, kitört a
száján az az elfojtott hahaha:

– Hahaha! Menjen maga, nagy bolond! S azzal lekapta a lilaszinű parókát
a szónok fejéről, hogy az ott maradt a publikom közepett, mint egy sima
tök, rózsaszin prémmel a tarkója körül. Persze, hogy erre a közönség
kebléből is kitört az általános kaczaj, s belezápult a szónoklat.
Plébános úr is megszeppent, hogy most mindjárt az ő capuciumára kerül a
sor, s elhallgatott a latin orácziójával.

Kornél úrfi pedig most már kaczagott egész kedve szerint, mint a ki a
legjobb élczet csinálta. Míg Koczur a kocsiban felállva, a kezébe kapott
fövegével hadonázott, s nagy jucunditással kiabált: «zseniál! zseniál!?»
A mit a tót asszonyok (zsena) arra értettek, hogy már most ők is
visítsanak.

Ilyen vidáman végződött az első fogadtatás.

Itt azután az urak is felültek a maguk hintójaikba (Jószágigazgató úr
visszakapta a parókáját), s vonult fel ünnepélyesen a várhegyre a
díszmenet.

Odáig azonban egészen más kedélyfordulat vette elő az ünnepelt ifjut. A
jó kedv kitombolta magát. Elérzékenyült, áthatotta az ünnepélyes
trombitazengés, a mely hintaja előtt járult. Érzé, hogy ez magasztos egy
jelenet, s hogy nem csekély dolog ily jelenet hősének lenni. A vár fel
volt lobogózva a kétfejű sasos sárgafekete zászló mellett a Temetvényiek
zöld, veres lobogóival; az út végig füvel és virággal hintve. A
kastélyban és az óvárban durrogtak a mozsarak. Ez meghatja az érző
szivet. Az is lélekemelő látvány, mikor a kapubejárat előtt huszonnégy
zsandár sorban tiszteleg a fegyvert az orrával parallel állásban tartja,
mintha nyársat nyelt volna.

Kornél nagyon el volt érzékenyülve Már a hintóból lesegítő komornyikkal
kezet szorított, s azontul mindenkit, a kit útban talált, a
legáhitatosabban üdvözölt, kivánva a jó napot jobbra-balra mindenkinek,
a kinek nem is volt szüksége rá. A gróf új titkárjának, egy becsületes
cseh beamternek úgy össze-vissza szorongatta a kezét, hogy az nem tudta
mire vélni a dolgot, s érzékenysége annyira felfokozódott, hogy mikor a
gróf elé lépett, megragadta annak a kezét és megcsókolta. A mi a grófnak
nagyon tetszett.

Sokan voltak a gróf szobájában. Notabilitások. Ki tudja, honnan
rekvirálta őket? Azoknak mind sorba bemutatta a gróf az ünnepelt
vendéget. Az végtelenül örült egyenkint valamennyinek a láthatásán.
(Soha hirüket sem hallotta.) Végül aztán volt még ott egy úr, a kinek
nem kellett bemutatni a vendéget: Illavay Ferencz.

Mikor Kornélnak a sok idegen pofán elkáprázott szemei ezt az ismerős
arczot megpillanták, akkor egyszerre megteltek a szemei könynyel;
odarohant hozzá, a nyakába borult, összecsókolta, és zokogott.

Aztán csak annyit rebegett: «lássa! úgy-e?»

Hogy mit lásson? és mi van úgy?

Még kezet is csókolt volna neki, ha engedte volna.

– Nagyon örülök, hogy ön is itt van, mondá Ferencznek, s hozzá tette:
kedves urambátyám.

Ferencz csendes hangon viszonzá rá:

– Mindenütt meg fog ön találni, a hol szüksége lesz rám, a míg élek.

Itt be kellett fejezni az érzékeny jelenetet, hogy a nemes vendég
átvonulhasson saját szobáiba, utiköntösét szalonöltözékkel felváltandó.
Tudnunk kell, hogy a katonai carrierenek már vége volt: az egyenruha
lemaradt róla: cum honore lépett vissza.

Még nem volt báró, a másnapi ünnepélyen kellett megkapnia Temetvényi
kezéből a Lipótrendet s az azzal járó birodalmi báró czimet s ugyanakkor
eddigi gondnoka kezéből a birtoka számadásait. Még ezen a mai napon nem
báró, nem nagy úr, csak vőlegény.

Az ebédre feljöttek a hölgyek is. Pálma grófnő ez alkalommal topáz-zöld
ruhát viselt s a haját à la rococo feltornyozva és behajporozva, a
nyakán az ismeretes gyémánt colliére.

Ferencz azt mondta magában: «ez a leány most nem szép». Lehet, hogy a
ruha teszi, a minek a szine nem jól illik az arczához? vagy ez a
hajdísz? Talán a gyémántok? Mindennél jobban ez az új kifejezés az
arczon. Attól még az eszménykép is visszataszítóvá lesz.

Úgy tettek, mintha nem is látnák meg egymást. Egy hideg üdvözlet, egy
főbólintás, egy meghajlás; az volt az egész.

Pálma homlokán olvashatá Ferencz ezt a gondolatot: «miért van ez az
ember itt?» És Pálma olvashatá Ferencz arczáról a feleletet rá: «mert
itt kell neki lenni».

S dult a szivében valami. «Hát ezt az embert nem lehet megharagítani? –
Szivébe ütik a mérgezett tőrt s visszajön mosolyogva «nem fáj.» – Az
kell neki, hogy meg is forgassák a szivében a tőrt.

Majd Kornél úrfi is előkerült az átöltözésből. Hanem egy kis fátuma volt
vele. Tanácsadója Koczur nem jól választotta számára az öltözéket. Ő úgy
okoskodott, hogy mikor egy magyar főúr megy leánynézőbe egy másik magyar
főúrhoz s egyúttal egy ősi birtok átvételére, hát ez olyan ünnepély, a
mihez okvetlenül antik gombos attilát kell fölvenni, rojtos
nyakravalóval, s mikor aztán belép a terembe, akkor látja, hogy az egész
társaság mind fekete frakkban és fehér nyakravalóban egyezett meg. Akkor
aztán úgy érzi magát ezek között, mint egy kurrentált gonosztevő, s a
kivel csak összeakad, mindenki előtt kénytelen magát mentegetni, hogy
miért nincs fekete frakkja és fehér nyakravalója.

Ferencz segít a védenczét kiszabadítani a bajból.

– Egyedül ön találta el a correct öltözetet. Ez az igazi. Mi hibáztuk el
valamennyien.

Ezzel a kisegítő ötlettel aztán visszaadta neki az önbizalmát. Lám,
megmondta, hogy mindenütt ott fogja őt találni, a hol szükség lesz rá.

Annyira felbátorodott aztán, hogy a menyasszonyát is képes volt
üdvözölni, félénk csókkal érintve a kezét. Azután a missnek is kezet
nyujtott s cordialisan hangoztatá hozzá: «God dam miss!» Szentül meg
volt felőle győződve, hogy ez annyit tesz angolul, hogy «az Isten áldja
meg!»

Hű satellese Koczur aztán rögtön lefoglalta a misst, hogy Kornél annál
fesztelenebbül társaloghasson Pálmával. A miss ugyan csak angolul
értett, Koczur pedig németül is csak annyit tudott, a mennyi a táborozás
alatt a német fegyvertársakról reá ragadt; hanem azt azután producálta
állhatatosan minden alkalommal, s erős meggyőződése volt, hogy ha valaki
nagyon rosszul beszéli a németet, azt az angolnak muszáj megérteni.
Ilyen formán elmulattatták egymást az egész ebéd alatt s nagyon
szellemdúsnak találta mindenik a másikat.

Pálma grófnő ez alkalommal meg akarta mutatni, hogy mennyi szinésznői
tehetség veszett el benne.

Ő félreértette Illavayt egészen.

Azon kegyetlen játék után, a mit ezzel az emberrel ennél a háznál
játszottak, annak, hogy ő ide ismét visszajöjjön, csak egy magyarázatát
tudta találni.

Mert hisz ily kifinomított megkínzás után akárki is azt tette volna,
hogy ennek a háznak még a tájékát is kerülje, s ha van szükségük a
Temetvényi grófoknak, meg az Opatovszky báróknak Illavay Ferenczre, hogy
vele együtt tanácskozzanak, azt izenje nekik, hogy keressétek fel ti az
én szegény házamat! De nem, hogy leüljön még egyszer ehhez az asztalhoz,
arra a helyre, a honnan hajdani kedvese szeme közé nézett s végig ülje
ott az egész leánynézői lakomát s még azt is elvállalja, hogy ő legyen a
násznagya az új vőlegénynek. Ez csak tüntetés, de annak sem jó. Mert azt
nem hiszi el neki a leány, akárhogyan mutatja is, hogy őt olybá tudja
venni, mintha soha sem látta volna. Hanem gonoszabb indok van mögötte.
Illavay gyönyörködni akar abban a szenvedésben, a mit Pálmának végig
kell kínlódni ennek a nyomorultnak az oldalán! Tehát ne lásson semmit e
szenvedésből. Más is el tudja titkolni azt, a mitől a szive beteg.
Meglássuk, ki állja ki tovább? Illavay nem adta fel a sakkpartiet.
Csakhogy most mind a kettő úgy játszsza azt, hogy az elvesztésre
dolgozik.

Pedig nagyon félreismerte ezt a szivet, a miről azt mondá egykor: ha a
gyémántjaim mind elvesztek is, a legnagyobb gyémántom megmaradt. Mert
bizony az volt.

Ferencz lelkét nem foglalta el más gondolat, mint az, hogy ha már azt a
nőt, a kit szeretett, másnak adják, (a sors kényszere ez) hát legalább
kövessen el mindent, a mi tehetségében áll, hogy az a másik ne tegye ezt
a nőt tökéletesen szerencsétlenné.

Hanem hát nehéz azt elhinni, hogy ilyen jó emberek is őgyelegjenek még e
tarka világban, a hol senki sem gondol másra, mint élvezetre, ha szeret;
megtorlásra, ha gyűlöl.

Azért Pálma csak azért is tüntetett arczának új kifejezésével. Ő volt a
tréfakezdő, a mulatságos, a mellette ülő Kornélt magával ragadta derült
kedélye; talált tárgyakat, a mik azt érdekelték, semmiségeket, hiu
mulatságok fölemlegetését; vadászatról, tánczról, lovakról beszélt vele
s nevetett az ötletein.

Illavay ezalatt csak azon az egyen aggódott, hogy Kornél úrfi nagyon is
sok hasznát veszi annak a körülménynek, hogy ötféle pohár van eléje
rakva, s mindegyikbe más bort töltögetnek. Azokat ő teletöltve nem
hagyja maga előtt. Pedig ő belőle a bor nem csinál okosabb embert.

Mikor asztalt bontottak, akkor Pálma maga is kezdte észrevenni, hogy a
vőlegénynek nagyon keresztbe állnak a szemei s azt indítványozta, hogy a
feketekávét szolgáltassák fel a teremben. Ott ő maga leült a zongorához
s míg a férfiak a feketekávé mellé szivarra, pipára gyujtottak, Pálma
művészi ujjai alatt megzendült az Erardi-szárny. Beethoven symphoniáját
játszotta.

Kornél ott ült egy balzacon s a feketekávé mellé még egy-két pohár
curaçaot is elköltött – sarkantyunak; hanem a Beethoven zenéjének az a
hatása volt rá, hogy elkezdett tőle sűrűn ásítozni.

Pálma észrevette a hatást s nehogy vőlegényét elaltassa, ahhoz az
ötlethez fordult, hogy a klasszikus symphoniák után egyszerre átcsapott
egy magyar népdalba. Olyan jól tudott a zongorán magyar dalokat
játszani, mint a czigány a hegedüjén.

A mint a magyar nóta megütötte a fülét Kornélnak, egyszerre kiment a
szeméből az álom. Egészen más ember lett belőle. A fejét fölkapta, a
szemei villogtak. Füttyöt vetett az ujjaival a levegőben. S a mint Pálma
rákezdé az ő ismerős nótáját, egyszerre felugrott a helyéből, két
kezével a tarkójához kapott s lassú magyar tánczlejtéssel kicsoszszant a
terem közepére s elkezdé utána danolni: «boldog az a pillantás, melyben
megláttuk egymást!»

Illavay tudta már, hogy mi lesz ebből? Onnan nézte egy szegletből ezt a
jelenetet. Pálma meg őtet nézte.

Illavay egy ingó mozdulatot tett a fejével, mely annyit jelentett annak,
a ki meg szokta azt érteni, hogy hagyja ezt abba.

Csak azért sem.

Pálma most már a friss magyart kezdte verni.

Kornélnak erre eszébe jutott, hogy senki a csárdást olyan tűzzel nem
tudja tánczolni, mint ő s elrikkantva magát, a két tenyerébe csapott s
rákezdte a kutyakopogóst egymagában.

Először csak egymagában, de azután szemébe ötlött, hogy van itten egy
viganó is: s se kérd, se hall, derékon kapja az angol misst, s úgy
körülforgatja, úgy megpörgeti, úgy felhányja a levegőbe, hogy az majd
lunaticussá lesz rémületében s a mint kiszabadulhat, lélekzet nélkül
esik egy karszékbe. A zene tovább dühöng. Kornélnak minden esze keringel
már. A miss elfutott. Meglátja helyette a plébánost, azon is szoknya
van, ölre kapja, tánczbaviszi, megforgatja, mintha tánczosnéja volna.
Koczur tele torokkal ordít közbe: «zseniál! zseniál!»

A plébános nagy nehezen kiszabadítja magát Kornél kezei közül; «sed non
faciat sculptile!» – Illavay boszus tekintettel húzta magát a szögletbe.
Pálma látja ezt az arczán. – Csak azért is! – Nem bánom én ezt! – Még
szilajabb nótákat ver. – A kedélyes vőlegény végtére megteszi azt a
remek productiót, a mit csak válogatott lángszellemek ihletett
perczekben, mint a táncz extasis legdaliásabb változatát szokták
bemutatni, hogy egy szökéssel felugrik a zongora tetejére s ott járja
tovább a csárdást.

«Zseniál! Zseniál!» kiabál tapsolva Koczur. A gróf az ajkait harapja és
köhécselni kezd, a vendégek egy része hangosan nevet, a másik csak a
markába. Illavay boszusan toppant a lábával: Pálma pedig zongorázik
tovább kedélyesen a vőlegénye lába alá; mintha ez neki nagyon tetszenék.

Ferencz ott hagyja a termet.

Akkor aztán Pálma is abba hagyja a zongorázást.

Kornélt úgy kell a zongora tetejéről levenni Koczurnak.

Egészen sápadt, s a haja szálairól csepeg alá az izzadtság.

A gróf int az inasainak, hogy vezessék föl az úrfit a szobájába.

– Nagyon erősek voltak a borok.

Ez a mentsége a számára.

– Jól áll ez a fiatalságnak, felel rá egy a vendégek közül.

– Tüzes vér van benne, toldja hozzá a másik.

Pálma pedig sietett a legbelső szobájába s leveté magát a kerevetre.
Szégyelt sirni.

«Azért jött ide, hogy ezt lássa! No hát látta.»


SALTO MORTALE.

Kornél másnap reggelig aludt; addig nem lehetett belé lelket verni,
akkor pedig nagyon rossz kedvű volt. Talán délig is elaludt volna, ha a
mellék-szobában vaczkoló elválhatatlanját, Koczurt fel nem kelti az
éhség. Annak a csengetésére bejött a komornyik s megkérdezé az
uraságoktól, hogy mit parancsolnak reggelire: theát, kávét, csokoládét,
hidegsültet? a mire Koczur azt felelé, hogy «olez!» (irva: «Alles».)

Most azután mind a két fiatal úr fekete frakkba és fehér nyakravalóba
vetette magát s azzal ismét eltéveszté az etiquettet, mert a többi
uraságok meg mindenféle otthonias öltözetben vártak rájuk, illetőleg
csak Kornélra, mert Koczurra nem volt semmi szükségük; azt felbiztatták,
hogy menjen addig le az écuriebe a lovászmesterrel s mutogattassa meg
magának az angol paripákat. Kornél pedig úgy érezte magát Koczur nélkül,
mint a kezdő uszó a kötél nélkül. De hát nélkülöznie kellett arra az
időre, a míg a hivatalos ténykedés végbe megy, melynél csak a delegált
személyeknek kell jelen lenniök.

Illavay jött beszámolni.

A hivatalos közegek, a kik előtt ez végbement, a részletes kimutatások
után, egyhangú magasztalásokban törtek ki a tíz évi gondnoki kezelés
fölött, mely által az apátvári uradalom kétségbeejtő szétzilált
vagyonmérlege annyira súlyegyenbe lett hozva, hogy most már a
consolidált adósságok maradványait a jövedelemből könnyen lehet
törleszteni, s az okszerűen berendezett gazdaság a mellett még uri
kényelmet is biztosít a földesura számára. Tiz év elég volt rá, hogy egy
becsületes és hozzáértő ember kezében századok bűneinek és
esztelenségeinek átokmaradványát kiheverje az áldott föld.

A hálaérzet Kornélra is elragadt. Egészen megértette, hogy nagybátyja
mily nagy jót tett vele. Elérzékenyült. Örökösen a percz benyomása alatt
élt. Elfeledte azt a dühöt, a mit annyiszor éreztetett Koczur hátával,
mikor gondnoka nem akart neki pénzt küldeni; hányszor felfogadta, hogy
megöli azt a zsarnokot, mihelyt emberré felnő. Most aztán nem győzte
simogatni a vállát, s «kedves bácsikájának» nevezte.

– És most következik a fődolog, mondá Illavay, egy kis vasládikót nyitva
fel. Itt vannak az apátvári uradalom urbéri kárpótlási kötvényei. Ezek
az állampapirok évenkint hatvanezer forint kamatot hoznak. Nagyon
tanácsolom önnek, hogy ezeket a papirokat soha el ne adja. A
földbirtokosra sokszor jönnek rossz évek: néha elemi csapások az egész
jövedelmét tönkre teszik, olyankor nagy nyugalom egy ilyen biztos
tőkepénz, a mi soha sem veszhet el, s jó-rossz évben egyaránt meghozza a
maga jövedelmét. A mi a földbirtokán lesz önnek jövedelme, azt tekintse
a véletlennek s azt fordítsa olyan kiadásokra, a miket nemes
szenvedélyek követelnek; de a háztartását alapítsa e papirok
jövedelmére. Hatvanezer forintból még Magyarországon is meg lehet élni.

Kornél úgy elérzékenyült e szavakra, hogy zokogva borult Illavay
nyakába, a ki hagyta ezt magán megtörténni.

A computus be lévén fejezve, az azt vezető megyefőnök megérinté a
gondnoki fáradságért megszabandó tiszteletdíjat.

– Rokonok közt ennek nem szokott helye lenni. Ezzel vágta ketté Illavay
a kényes kérdést.

A minek következtében kimondatott, hogy bizonyára e szerint Opatovszky
Kornél úr holta napjáig adósa fog maradni Illavay Ferencz úrnak, olyan
nagy tartozással, a mit nem lehet letörleszteni.

Sietett is legalább a kamatokat lefizetni neki számtalan csókokban.

A hivatalos aktus után is ott maradt Illavaynak a nyakában. Tökéletes
gyermek volt, belecsimpajkozott, vitte magával: nem birt az örömével.
Olyan kedves lett neki egyszerre a Ferencz bácsi. – Mit adjon neki?

Hát épen szembetalálta a corridoron a menyasszonyát, a míg Ferencz
bácsit karjánál fogva vitte magával.

Pálma grófnő ilyen korán délelőtti időhöz szokatlan nagy toiletteben
volt. Két szint játszó moire antique ruha volt rajta, valencienne
csipkékkel, hajában gyémántrezgők.

Azonban hát az urak is elég grand tenueben voltak, hogy vele szóba
állhassanak. Illavay attilában, Kornél fekete frakkban.

Kornél rohanva állta útját mátkájának; Illavayt is magával
remorquirozva.

– Ah, grófnő. Én a legboldogabb ember vagyok a világon. Egészen
rangeirozva van a vagyonom. Palotám fénye, lovak, equipázs! Minden lesz!
Ecuriet tarthatok. Gazdag vagyok. S ezt mind ennek az én kedves, dicső
nagybátyámnak köszönhetem. Grófnő talán nem is tudja, hogy Ferencz bácsi
az én nagybátyám? Drága nagybátyám! Micsoda ember ez! Ha meg fogja
ismerni grófnő, bizony Isten, beleszeret. Nyujtsa neki kérem, kézcsókra
a kezét. Csókolja meg a kezét Ferencz bácsi, a kezét! Az én
menyasszonyomét. Hija őtet is majd úgy, hogy «hugocskám!» Ugy-e, ön
sokszor meg fog bennünket látogatni Apátváron? Lakjék ott nálunk, velünk
együtt! A grófnő nagyon meg fogja önt szeretni.

Ilyenkor Pálmának csak a szemei, meg a szemöldökei játszottak. Illavay
csak egy perczre tekintett rá, aztán félrekapta róla a szemeit. Sajnálta
szegényt.

Mind a ketten: ő is, Pálma is, olyan nagyon ismerték egymást, hogy
egymás gondolatait hitték kitalálhatni. Pedig épen azért nem találhatták
ki.

Pálma azt hitte, hogy a mit ez a hóbortos ember itt most indítványoz, az
Ferencznek is tetszik. Talán történt is már ilyen dolog valaha.

Nevetett hozzá. Kezét nyujtá Illavaynak s elfogadta a látszólagos
kézcsókot.

Aztán beszélt vele, mint valami olyan emberrel, a kivel most kezd
közelebbi ismeretségbe jönni.

– Ön még nem is látta, ugy-e bár, a mi kastélyunk termeit?

Valóban nem látta azokat Ferencz. Azokat a műkincsekkel, drágaságokkal
rakott termeket, a miknek a kirablásáért érdemes volt Belgiumból,
Oroszorországból összebeszélni a hirhedett kalandoroknak. A fecskehordó
levélkék utasítása az volt, hogy Ferencz gyűlöli a pompát, hogy annak a
látása a lelkét lenyomja, elkedvetleníti: a hajdani Pálma minden
ragyogványt száműzött azokból a szobákból, a mikben egykor az ő szivének
választottja, lelke gazdagságával tudott sokkal nagyobb pompát
elővarázsolni, a mivel sem Rothschild, sem Napoleon nem rendelkezik.

– Most nyitva vannak a termek, a mai nap diszére, szólt Pálma uri
nyájassággal. Ha tetszik önöknek, én leszek önöknek ciceronéjuk.

– Oh az derék lesz. Nagyon derék! nevetett Kornél. Vegye a karját
Ferencz bácsinak, kérem, grófnő. Ő a «mi» vendégünk. Nyujtsa a karját,
kérem, Ferencz bácsi.

Azok egymásra néztek. Meg kellett tenni.

– Hiszen ugy is Ferencz bácsi az esküvőnknél az én násznagyom. Már
megigérte.

Pálma aztán Ferencz karján sétálta végig a büszke termeket, a miknek
fénye azt a harmadikat a mennyországba ragadta.

Pálma tudott magyarázni.

A gentryhez tartozó embert ez erősen boszantja. Hogy van egy tudomány, a
mit ő soha nem képes megtanulni. Pedig tudomány az. Csak hogy épen
kétféle embernek hozzájárulható: vagy egy sokat utazott szaktudósnak,
vagy egy dúsgazdag aristocratának. Még gazdagnak sem elég lenni,
aristocratának is kell lenni hozzá. Ez a műkincsek tudománya. Nem lehet
azt megtanulni; azzal együtt kellett felnőni.

S itt egyik terem a másik után tárta fel a ritka becsű műkincsek egész
muzeumát. Pálma igen jó magyarázó volt. Illavaynak pedig az arczán
látszott, hogy szeretné már a következő ajtónál azt az indítványt tenni,
hogy elég volt már ebből; mind szép és dicső dolog ez, Adieu!

Az inas azonban még folyvást új termek ajtajait tárta fel, s vége-hossza
nem akart szakadni a faragott butoroknak, a selyem baldachinoknak, az
elefántcsont szekrényeknek, a gobelinnak és majolikának, a vertművű
tálaknak, és a vésett billikomoknak: – a diszfegyverek és pánczélok, a
hímzett lótakarók, és a drágaköves ereklyetartók, órák, – aztán a
festmények, a porczellánok, az ékszerek, mind követelték a látogatótól
az őket értéküknél, régiségüknél, műbecsüknél fogva megillető hódolatot,
bámulatot. Megannyi bálvány ez, a ki előtt meg kell hajtani a térdét az
ilyen szegény laicus embernek.

És Pálma grófnő oly ismerősen értekezik mind valamennyiről, akár egy
muzeumi director.

Ferencz pedig gondolta magában, lám, én előttem ezt a tudományát
hajdanában nem mutogatta.

Talány volt előtte az egész megváltozott Pálma s rosszul fejtette meg a
talányt.

Jobban szenvedett az a leány, mint ő, mikor mind azt kigondolta, a mivel
őt elűzheti magától.

Űzni akarta olyan messze, hogy többet ne láthassák egymást! Olyan
egyszerű volt pedig a megoldása a talánynak. «Ha már meghaltunk
egymásnak, legyünk egymásnak el is temetve; – jobban eltemetve, mint a
kit hat láb föld takar.»

Ferencz nem értette őt meg: különben nem találta volna ki számára azt a
kínzást, hogy feljárjon hozzá nappali kisértetnek, s insultálja azt a
nőt, a ki őt szerette, a ki őt még most is szereti, azzal, hogy jóakaró
nyájas képet csinál előtte, mint a kinek nem is fáj az a seb, a mibe
bele kell halni, s még jótéteményeivel halmozza el annak a jövendő
férjét, a kit az utál és megvet. Még násznagya is akar neki lenni.
Fitogtatni akarja előtte, hogy neki milyen aczél szive van!

A túlboldog vőlegény pedig egészen el volt ragadtatva a pompa által, a
mit Aladin lámpája elé varázsolt. Dehogy hallgatott Pálma előadására.
Bánta is ő, milyen tálakat csinált Della Robbia? s igazi Bernard
Palissy-e az a füles kancsó? ő csak azután szaladt, a mi arany és ezüst,
meg drágakő és czifra himzet: mindent kezébe vett, megtapogatott,
megszagolt, s aztán mikor valami nagyon megtetszett neki, akkor
félbeszakítá Pálma magyarázatát: «úgy-e kedves Feri bácsi: az én apámnak
is volt ilyen ni! Még sokkal szebb! Kétszerte szebb, meg nagyobb is!
Emlékezik rá kedves Feri bácsi!»

Pálma egyszer aztán valamit gondolt. Mikor egyszer megint azzal került
vissza Kornél, hogy: oh a mi kastélyunkban annál sokkal nagyobb
aranytálak voltak! azt a kérdést ejté el egész hidegen:

– Megvannak még?

Kornél nyitva feledt szájjal tekinte Ferenczre. Az pedig nem adta a
szájába a szót, csak a feje bolintásával mutatta a választ, hogy
nincsenek.

De Kornél úrfinak ez nem volt elég: ő még azt is akarta tudni, hogy:

– Hát hová lettek?

– El lettek adva.

– Hát miért? Annyi drágaság! Olyan fényes drágaságok! Családi
drágaságok! szólt panaszhangon Kornél.

Ez szemrehányás volt s azt Illavay nem tűrte.

– Azért, szólt ridegen, mert az Opatovszky-családnak van egy mindennél
féltettebb drágasága, a mit meg kellett a többiek árán váltani: a
becsülete.

Kornél arcza lángvörös lett e szóra. A gyönge elméjűek dölyfösök szoktak
lenni, s a megsértett dölyf egy percz alatt elfeledtet velük minden
szívbeli gyöngeséget, a mi a jó indulatokhoz hajlik. Az a szó, a mivel
őt az Opatovszky név becsületére figyelmeztették (és épen Pálma előtt)
egyszerre minden atyafiságot, barátságot elrontott közötte és a kedves
bácsi között. Lehetett az már százszor jóltevője egész életére: ezt az
egy szót nem fogja neki elfelejteni, késő vénségükig soha.

A kitörés talán nyomban bekövetkezett volna, ha szerencsére a komornyik
közbe nem ront, ki mindenütt keresi már az uraságokat; a többi urak mind
rájuk várnak a teremben, s kéretik, hogy siessenek: különösen Opatovszky
urat kéreti ő excellentiája, hogy öltözzék át.

Opatovszky úr pedig attól az egy szótól nagyon házsártos kedvű volt már.

– Minek öltözzem most? kérdezé boszusan.

– Hát a «lovagság» ünnepélyéhez.

– Jól van.

– Ne segítsek méltóságodnak az öltözésnél? kérdezé a barátságos
komornyik.

– Nem kell. Ott van Koczur.

S azzal duzmadtan előre ment: azt sem bánta, hogy az a másik kettő
folytatja-e a régészetet, vagy utána megy?

Utána mentek. Ferencz karján vezette Pálmát egész a czímerteremig, hol
az úri társaság volt egybegyülve.

Mielőtt az ajtót kinyitotta volna Ferencz, azt kérdé tőle halkan Pálma:

– Tehát ön csakugyan násznagy akar lenni az esküvőmnél?

– Igen.

– Mához egy hétre tartjuk az eljegyzést.

– Itt leszek.

– Tudja ön, micsoda ötletem van? Nem itt a kastélyban, hanem odafenn az
ősi várromok közt akarom az ünnepélyt rendezni; ha jó idő lesz hozzá.
Mit gondol ön?

– Azt hiszem, hogy jó idő lesz.

Azzal benyitotta az ajtót Pálma előtt.

Mindenki ott volt már nagy várakozásban.

Roppant nagy ceremónia készült. A vidéki notabilitások, az új
tisztviselők, papok, katonatisztek, a mennyi csak kapható volt. Ünnepies
öltözetben mind, az inasok díszruhában; maga a gróf a legújabb szabású
hivatalköntösben, zöld frakk, arasznyi széles arany himzéssel, az
összecsapható három árboczos, azzal a kappantoll-bokrétával, a hóna
alatt, a frakk zsebleffentyűjéből kikandikál az egyenes koszperd aranyos
markolatja. Hozzá fehér pantallon, arany paszománttal.

Most fogják Apátvár ifju urának hivatalosan átadni a lovagi diplomát, és
a lovagkeresztet, s azontúl «lovag úr» lesz a czíme, Isten és ember
előtt.

Ugyan váratott is magára, (urak így szokták) a míg átöltözködött.

De végre mégis csak megérkezett s ha váratott magára nagyon, hát meg is
lepte megjelenésével a társaságot nagyon.

Hozott a testén ehhez az ünnepélyhez egy fél czombig érő dókát, a mi
valami igen nagy koczkájú kelméből volt készítve, a koczkák egyik sávja
zöld volt, a másik barna, a harmadik veres: volt abban minden szín,
hozzá térden felül érő gombos kamáslik, a kezében pedig egy nagy
lovagostor, a minek a végén csontfütyülő volt.

Hát ő neki a komornyik «lovagsági» ünnepélyről beszélt, a miből ő azt
következtette, hogy valami cavalcade, vagy caroussel van készülőben, s
ehhez ő ezt a costumeöt találta a legalkalmasabbnak, kiválasztva azt
Koczurral együtt, egyesült észszel és tanácscsal.

A gróf majd a bőréből ugrott ki ijedtében. Pálma ajkán ismét kiszabadult
egy hangja annak az áruló nevetésnek, a minek a zsebkendő csipkéi közé
kell elfojtatni.

Opatovszky maga is észrevette, a mint ebbe a társaságba belépett, hogy
megint valami nagy bakot lőtt az öltözködésével: ez már valódi kőszáli
vadkecske, a mit most lőtt, de már nem volt kedve meghátrálni. Azzal az
egy szóval fel volt serkentve a májában az az ott alvó dæmon. «Az
Opatovszky név becsülete!» S neki igen hamis fogalmai voltak a
becsületérzésről.

Egyet csapott a kamáslijára a lovagostorral s a gróf felé lépett.

– De ugyan, édes Opatovszky; tiltakozék boszúsan a gróf, hiszen izentem
önnek, hogy öltözzék át.

– Hát hiszen átöltöztem, felelt Opatovszky, bemutatva a tarka bonzsurt.

– De hiszen most nem megyünk vadászni! ünnepélyes jelenetről van szó.
Most akarom önnek átadni a lovagi diplomáját s a lovagkeresztet. Önnek
ez alkalommal dzsidás egyenruhát kellett volna felvennie. Hiszen erre a
harlekin-mondurra csak nem akaszthatom rá a rendjelét!

Dejszen nem lehetett már ezzel beszélni!

Az Opatovszkyak becsülete! Ohó!

Megállt, poziturában, az egyik lábát előre tolva, korbácsos kezét
csipőjére nyomta s fejét magasra emelve, mondá:

– Egy Opatovszky mindenkor és minden öltözetben Opatovszky marad!

Walter Scott lovagjai nem tekintettek szét nagyobb diadalérzettel a
torna nézőin, mikor ellenfelüket a porba verve, sisakrostélyukat
föltolták ábrázatjuk elől, mint a minővel Opatovszky «lovag» nézett szét
a meglepett társaságon; az igaz, hogy ezzel a szavával tökéletesen a
porba vetette átellenesét. Ő excellentiája nem tudott erre mit mondani,
a saját devise alatt rohanták meg. Attól tartott, hogy még többet is
találnak mondani. Mit tehetett? Mosolyogni törekedett savanyú képpel s
aztán rövidebbre fogva a szónoklatát, hogy hamar átessék rajta, csak
arra kérte a délczeg ifjut, hogy legalább addig ne fütyüljön azon a
csontsípos lovagkorbácsnyélen, a míg a rendszalagot a nyakába köti.

A lovag úr engedte azt magával történni, olyan arczkifejezés mellett,
mint a ki arra gondol, hogy az tartsa szerencséjének, a ki az ilyeneket
osztogatja, hogy kaphat egy Opatovszkyt, a ki az effélét kegyeskedik
elfogadni.

Nem is mosolygott aztán többet senkire.

A milyen nyájas, mosolygó, kézszorongató, csókolózó jó fiu volt
idejövetelével, olyan senkit észre nem vevő, fejfennhordozó, minden
lábat és szoknyát letaposó kamasz lett belőle egyszerre.

Az Opatovszkyak becsülete!

Ezt semmivel sem lehet olyan jól fentartani, mintha az ember mindenkinek
rátapos a lábára.

– Jó napot, Illavay úr!

Így köszönté most már Ferencz bácsit, a mint mellette elhaladt, Pálma
grófnővel a karján, a ki nagyon igyekezett neki udvarolni. A leány –
neki.

Pálma rendkívül meg volt elégedve a fordulattal.

Most már csak nem jön ide vissza Illavay, a mához egy hétre tartandó
eljegyzéshez?… Oda fel, a romok közé!… A hol a kövek beszélnek… régi és
új történetekről… s a ki azokat megérti, hogy mit beszélnek?… Az csak
nem fog odajönni újra.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Tehát mához egy hétre, grófnő! mondá Ferencz, meghajtva magát a
büszkén tova lejtő szép kisértet előtt.

Nagyon hosszú időtartamot szabott Illavay az emberi háládatosságnak, a
mikor azt képzelte, hogy az még egy hétig is eláll. Tapasztalhatá, a
mint egy hét mulva megjelent még egyszer, szavait beváltandó, a gargói
kastélyban, hogy az az egy hét milyen képtelen nagy idő. Nem tud már
arról senki ennél a háznál semmit, hogy ő neki csak egy futó
mosolygással is tartoznék. Várták is, nem is. Az eljegyzés nála nélkül
is megeshetett volna. Hisz a házassági szerződést csak az esküvő napján
irják alá, s akkor kérdezi meg a pap, hogy kik voltak a násznagyok?

Mikor Pálmával találkozik, a szép delnőnek az a szava hozzá, hogy «lám,
mégis szép idő lett erre a napra, a hogy ön megjósolta».

Az ám. Szebb időt megrendelésre sem lehetett volna kapni. Egészen
kedvező ahhoz a bizarr gondolathoz, hogy a családi ünnepélyt az ősök
romfalai között tartsák meg.

Igazán jó ötlet volt Pálmától, odavezetni még egyszer Illavayt azokra a
tündéri ihletű magányos szent helyekre, a hol egykor olyan boldog órát
töltöttek együtt, s aztán e hallgató tanuit az édes önfeledség álmainak
felriasztani dévaj lármával, üres fecsegéssel, pohárcsörgéssel. Ott
aztán, ha apróra nem törik a megkínzottnak a szíve, hát vasból van.

Kornél báró is sokat tanult egy hét alatt; megtanulta azon nyafogó
beszédmódot, a mivel az elegans körök megkülönböztették magokat; a mi
úgy hangzik, mintha mindig valami panasz rína ki az emberből.

Azalatt Bécsben is járt s barátságot is kötött egy kitünő úrral, a kit
magával is hozott. Most már ez még kedvesebb barátja, mint Koczur.
Diadémnak hivják. Más embernek elég, ha gyémántot, rubint vagy zafirt
foghatott el nevének, ennek már egy egész diadém kellett.

Hirhedett celebritas: börzebáró Bécsben. Maga állítja, hogy
Rothschildéknek antagonistája: az ő Bécsben, a mi Párisban Pereire vagy
Soubeiran. Hiszen ismeri mindenki jól! A Diadém-házat ne ismerné?

Elegans jelenség. Lyonja az operának és czirkusznak. Műértő és meczenás.

Hanem azért nem büszke, nem aristocrata. Tudja méltányolni az érdemet
mindenkinél. Mikor Opatovszky báró bemutatja őket egymásnak, rögtön
felvilágosítja Illavayt az iránt, hogy már van szerencséje őt nagyon jól
ismerhetni. Megdicsérte azt a patriarchalis modort, a mivel az
Opatovszkyak birtokát rendbehozza. A régi táblabiró-világban csakugyan
nem lehetett más modorban nagyobb birtokokat kezelni, mint a hogy ő
tette. Mindent kicsiben kezdve és takarékoskodva. De most már új æra
kezdődik a gazdaságban. Nagy beruházásokon kell kezdeni. A föld
szomjazza a tőkepénzt, s a tőkepénz vágyik megittasítani a szomjú
földet. Csodatervekről beszélt a börzefejedelem! Opatovszkynak csak úgy
nőtt szemlátomást a taraja, mikor ezeket hallotta. Az apátvári
uradalomnak Diadém tervei szerint százezereket kell jövedelmezni.

Illavay nem szólt rá sem igent, sem nemet. Nincs itt már kivel beszélni.

Hajdani gyámoltja példálózásaiból azt is kivehette, hogy Bécsben több
főúri előkelő családdal kötött már ismeretséget, azok mind igérkeztek
lejönni a menyegzőre, a mi a télen fog megtartatni. Akkor elmegy a
menyasszonyával Olaszhonba, s mire visszajön, a kastélya a régi fényben
lesz ismét helyreállítva. Koczur fog felügyelni mindenre. Diadém kitünő
embernek nyilvánítá Koczur urat.

Illavaynak elég volt ebből ennyi.

Az idő tehát eléggé kedvező volt a szabadban tervezett ünnepélyhez: az
úri társaság mind együtt volt már s készült az induláshoz: egy része
gyalog, más része lóháton. Gyalog rövidebb az út a várromokon egyenesen
fel a hegynek, a csinált úton nagy kerülőt kell tenni.

Temetvényi Ferdinánd észrevette egyszer Illavayt, mikor az indulásról
volt szó.

– Elhozta ön a lovát? Kérdé tőle.

– El ám. Itt van a zsebemben.

A gróf magasra emelte a fejét. Micsoda tréfa ez?

– Hogyan, a zsebében?

– A térítvény attól az úrtól, a ki a lovamat requirálta. Most valahol
Olaszországban jár vele.

A gróf ezt nagyon parasztos élcznek találta. Loyalis alattvalónak nem
kell az ilyen tárgyról glossákat csinálni a kerületi főnök előtt.

– Hát majd rendelek önnek egyet a saját paripáim közül.

– Köszönöm. Én a gyalogjárókhoz csatlakozom. Így hamarább odaérek. Majd
széttekinthetek, hogy minden rendben van-e az ünnepélyhez?

– Ön nagyon jó.

S hagyták menni; senki sem biztatta tovább, hogy tartson a cavalcadedal.

Nem is csatlakozott semmi társasághoz: egyedül tört fel a legközelebbi
bozóton keresztül a romokhoz. Jól ismerte annak minden ösvényét. Elébb
ott volt, mint a társaság eleje.

Rendben talált mindent. Ügyes rendező kéz járt előtte. Azok a nagy kövek
el voltak hárítva az útból, azok a bizonyos nagy kövek, az éles kövek is
félre voltak kotorva, a miknek nem szabad a szép tündér lábait
megsérteni. A tizenkét lépést jelölő «terminus»-ok eltüntek már. A
fülkéhez való feljárás meg volt könnyítve egy hevenyészett
deszkahágcsóval, a minek korlátja is volt; nem kellett a hölgyeknek
senki karjába kapaszkodni, hogy le ne szédüljenek.

A huszita templombolt is igen czélszerűen volt felhasználva: az volt a
buffet. Tálak, palaczkok az oltáron.

Hanem aztán a mi valódi meglepetés szándékozott lenni az úri vendégekre
nézve: arra volt büszke az egész lakoma berendezője, az igazgató úr.
Illavaynak megmutatta azt előre, hogy gyönyörködjék benne. Ez volt a
kert. A romok kertje. Annak a völgyében ütötték fel a sátort az úri
vendégsereg számára, zöld fákból és drága szőnyegekből. Az ó-kút fölé
mesterséges szökőkút volt alkalmazva. Azt a nagy parasztvirágot, a
levendulabozótot kivágták tőből, s helyébe regényes csoportot állítottak
össze kaktusokból és agavékből, meg mindenféle keleti növényekből, a
miket az üvegházból hoztak ide. Szegény pacsirták! hová fészkeltek a
jövő tavaszszal?

Illavay nagyon meg volt elégedve mindennel. Annál jobb, mentül kevesebb
tárgyat talál itt, a mi valamire visszaemlékezteti.

Kegyetlen gondolat volt Pálma grófnőtől ezt a helyet választani ki ehhez
az ünnepélyhez. Még ezek közül a csendes romok közül is kikergetni a
visszafájó emlékezetet! Kipróbálni az emberét, hogy kiállja-e végig
itten? Dicsekszik-e fakir-érzéketlenségével, mikor lassan a szivébe
szúrnak minden tövist?

S ilyen tövise volt annak a szép fehér rózsának sok.

Azért választotta ezt a helyet erre az ünnepélyre, hogy ugyanazon a szép
pázsitos folton, a hol egykor azt mondá: «bolond vagy! a magadét loptad
meg!» most nevetgélve, enyelegve álljon meg új vőlegénye karjába
kapaszkodva, s költögessék a viszhangot, egymás nevét kiáltozva a zengő
falaknak.

Csupa gyöngédség, érzelem volt Kornél iránt.

Az úri nászsereg lassankint körüle csoportosult, s mindenki az ő
neveiket kiáltá a viszhangnak.

Illavay ott volt a közelükben, s azt gondolta magában, «ha én most csak
egyszerre megbolondulnék s elkiáltanám magamat: édes öcsém, Kornél báró,
én ezen a helyen egyszer loptam valamit, a mi a tied volt: tartsd ide a
pofádat, hadd adom vissza!» De csak még sem tette azt, hogy megőrüljön.

Végig tudott nézni szertartást és vendégséget. Felelgetett a kiváncsiak
kérdésére, s koczintott poharat a vőlegényre és menyasszonyra
áldomásozókkal. Pálma grófnő is ivott és igen jó kedve volt.

Az volt az ünnepély programmja, hogy a szép őszi délutánt a romok között
fogja tölteni a társaság: este aztán ki lesznek világítva a romok;
ködfátyolképek fognak megjelenni az üregekben, elrejtett orgonahang,
mélyből jövő kar-dal varázsolja vissza a régmult időket, végül nagyszerü
tűzijáték rekeszti be a mulatságok sorát, s aztán a vendégek
fáklyafénynél térnek vissza a kastélyba.

– Nem fél ön a kisértetektől? kérdé Kornél menyasszonyától.

– Szeretem őket.

– Pedig ennek a várnak lehetnek olyan regéi, a mikben kisértetek
fordulnak elő.

– Én tudok olyant. Arról a török ifjúról, a ki ezt a mély kutat ásta, a
mibe mi most a törött poharainkat belehajigáljuk.

Kornél kiváncsi volt, mint egy gyermek, a mesékre.

– Ugyan mondja el.

– Vers is van róla. Igen szép ballada.

– S ön tudja azt? Ugyan kérem szavalja el.

Pálma Illavayra nézett. Az ott ült a kút párkányán s pálczája végével a
kavicsokat turkálta.

Vajjon lesz-e bátorsága Pálmának még ehhez is?

Megteszi-e még azt is, hogy profanálja azt, a mi nem volt a világ
számára teremtve? Hogy elszavalja egy jól lakomázott víg társaság előtt
azt a költeményt, a mi nincs leirva, a mit száj tanított szájnak,
hányszor elmondva, lelkével együtt átadva. Minden strófája egy fájó
emlék… Lesz-e elég hidegvére elmondani azt, ezen a helyen? elég
kegyetlensége elvenni azt, a mihez semmi joga többé?

Volt neki. Egy kicsit kérette magát, egy kicsit mórikázott, mintha
restelkednék; hanem aztán, mikor nagyon sokan megkérték, hogy mondja el
azt a verset, hozzá fogott és elszavalta.

Illavay nem mozdult meg a helyéről, az egész szavalás alatt a szemei
égtek; majd kiszökött belőlük a köny. El tudta titkolni. A tövis minden
hegye beletört a szivébe.

Mikor vége volt a versnek, mindenki tapsolt a szavalónak, de ő nem.

– Ki irta ezt a verset? zaklatá érte Kornél.

– Nem tudom, nincs kinyomatva.

– Hát ki tanította önnek?

Ekkor Illavay fölkelt a helyéről s Pálma szemébe nézett. Vajon
megmondja-e még azt is?

Pálma dévaj nevetéssel védte magát.

– Azt nem mondom meg.

– Ha meg nem mondja ön, unszolá Kornél, én is úgy teszek, mint az a
török herczeg: leugratok a lovammal a bástyáról. Becsületemre mondom.

Elég volt!

Illavay elfordult onnan s odament, a hol Ferdinánd grófot látta.

– Gróf úr, mondá neki. Én a mai nappal bevégeztem azt, a mi feladatom
volt. Igen köszönöm önnek, hogy megtartá azt, a mire kértem; nem szólt
Pálma grófnőnek semmit arról, a mi azon rossz éjszakán történt.

(Mert ha elmondta volna azt neki, Pálma nem bánhatna azzal az emberrel
így, a ki őt egy gyehennától szabadította meg.)

– És most már elmehetnék az utamra, a nélkül, hogy több szót váltsunk
egymással. Opatovszky Kornél észrevetette velem, hogy talált valami
előkelő cseh mágnásra, a kit esküvőjénél szeretne násznagyául megnyerni.
Helyesen teszi, s így én rám nem lesz többé szükség. De még egy szót
kell önnek mondanom. Rosszul teszem ugyan, hogy elmondom; mert csak az
lesz belőle, hogy megint csinálok magamnak egy ellenséget, ön pedig
megint nem fogja elhinni azt, a mit mondok. De már nem tudom magamban
leküzdeni azt a rosz hajlamot, hogy mikor valami nagy veszedelem
közeledtét látom, elkiáltsam magamat: vigyázzatok magatokra! Tehát azt
mondom önnek gróf úr, s emlékezzék rá, hogy ez előtt a gránit pillér
előtt mondom, a min az ön czímere van még töredékben, hogy ez az önök
legujabb barátja, ez a Diadém úr, egymaga külömb legény, mint az egész
Zsiborák bandája, Cousint is odaértve, s ha ezt el nem űzik önök innen,
húsz év mulva az egyesült Opatovszky és Temetvényi uradalmakból ez a
kőpillér sem lesz az önöké többé. Isten világossága legyen önökkel!

Azzal otthagyta a bámuló grófot, s elment valamerre a romok között, sok
kijárását ismerte ő annak. Senkivel sem közölte, hogy hova megy. Haza
ment. Szép gyalog séta esik a hegyeken keresztül addig a kis völgyig, a
honnan a tornáczos ház ide látszik.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A gróf visszatért a társasághoz. Sugva mondá Pálmának:

– Elment végképen, bucsúzatlanul.

– Jól tette.

– Ezt te űzted el innen.

– Én.

– Gondoltam.

Kornél pedig már egyszer a fejébe vette, hogy ő neki meg kell tudni
annak a nevét, a ki azt a balladát irta.

– Mondja meg grófnő, kitől tanulta azt a verset?

Most már megmondhatta volna a nevét, mert már nem volt itt, nem nézett
rá. Most már nem mondta meg.

Vállat vont daczosan s másfelé akarta terelni a figyelmét az unszolónak.

– Nézze csak, mit hoznak ott a parasztok.

A volt jobbágyok egy óriási mátkatálat hoztak, vállravett rudakon, a mi
erdei virágokból és gyümölcsökből volt készítve, s azt letették a
mátkapár elé. Szónokul jött velük a vespillo.

A diákos paraszt latin epithalamiumot olvasott fel a társaság előtt: a
mit a régi emberek még megértettek. Tele volt az éktelen
magasztalásokkal a vőlegényre és menyasszonyra.

Mikor elolvasta, átnyujtotta azt Kornélnak. Nem sokat értett az belőle;
de azért megajándékozá az auctort fényesen.

– Szemtelen hizelkedő! sugá a gróf Pálma fülébe. Annyi magasztalást
felhalmozott vőlegényedre, hogy az egy ideálnak is sok. Ilyen a paraszt.

– Szeretném azt a verset látni, mondá Pálma Kornélnak.

– Hiszen nem tud a grófnő diákul.

Diákul, az igaz, hogy nem tudott, hanem azt egy futó tekintettel ki
tudta venni a distichonokból, hogy azoknak a kezdő betűiből ez e név
kerül elő: «Franciscus Illavay!» Ilyen a paraszt.

Pálma nem közölte a felfedezést senkivel.

– Adja nekem azt a verset; mondá Kornélnak.

– Ha megmondja ön, ki irta azt a másikat?

– No hát tartsa meg magának.

Most aztán azzal az indítványnyal költé új lendületre a társaságot a
grófnő, hogy nézzék meg a toronyerkélyről azt a szép kilátást, a
naplementekor. Az indítvány nagy tetszéssel lett fogadva s mindenki ott
hagyta az asztalokat; kivonult az ősi kertből a nagyszerü romok másik
szakaszába, a honnan a kaputoronyba lehetett felmenni. Most már biztos
feljárás volt odáig; a nagy ablakrésekből mind a négy oldalon zászlók
lobogtak alá. Mind a négy ablakból más-más panoráma tünt a szem elé;
nagyszerü, elragadó, festői.

A vendégsereg legnagyobb része a déli ablakokat kereste, a honnan a
bécsi szent István tornyát lehetett meglátni, voltak távcsövek is, a ki
még közelebbről akar benne gyönyörködni. Pálma a keleti nyiláson
merengett a végtelen hegyváltozatok fölött. Egyik tisztás hegyoldalon
gyalogösvény kanyargott. Azon egy férfi haladt egyenlő gyors léptekkel
hegynek föl. Pálma a távolból is ráismert arra az alakra. Milyen messze
eltávozott már! Milyen jól kellett neki innen elsietni. Estére hazaér
gyalog s aztán otthon lesz egyedül. Sokáig kisérte őt a szemeivel.
Egészen elfeledé, hogy a háta mögött áll a vőlegénye.

– Mondja csak, grófnő, rezzenté őt fel merengéséből Kornél, hol van az a
bástya, a honnan az a török herczeg leugratott, a mit úgy hivnak, hogy
mátkaugró?

Pálma odavezette őt az északi ablaknyiláshoz, s megmutatta neki azt a
bástyát. Több ölnyi magas fal, felül kőtörmelékkel fedve, alatta a mély
sánczárok, a mit benőtt már a mindenféle bozót.

– A monda azt tartja, hogy ez volt.

– Ejh, ezt a szökellést én is meg merném tenni.

Pálma nevető szemekkel meredt rá.

– Hogyan? ön is el akar ugrani a mátkájától?

– Bizony leugratok arról a bástyáról, ha ön meg nem mondja azt a nevet.

Pálma elnevette magát.

Pedig már akkor az ifjunak az arcza ki volt gyuladva s a szemei
keresztbe álltak.

– Én nem szoktam ám tréfálni. A mit kimondtam, azt megteszem.

– Én is.

– Én azt igértem, hogy leugratok lóháton arról a bástyáról.

– Én meg azt igértem, hogy azt megnézem.

Kornél daczos járással lépett ki az erkélyre s lekiáltott a vároldali
romok közt tanyázó lovászokhoz.

– Hej, Louis! vezesd elő a lovamat.

– Gyönyörű szép telivér. Jegyzé meg Pálma.

– Eszterházy aklábul vettem. Nyolcz ezer forinton.

– Kár érte.

A lovat odavezették a várudvarra.

– Mi lesz ebből? Kérdé Ferdinánd gróf.

– Hát majd én megmutatom, hogy nem csak a török herczegnek volt
bátorsága leugratni lóháton arról a bástyáról, két szép szem kedvéért;
hanem nekem is.

– Azt csak nem fogja ön tenni? szólt a gróf, elállva előtte a kijárást.

– De megteszem! Akkor aztán Diadém úr fogta el.

– Hagyja őt! sugá Koczur a gróf fülébe. Ereszszék őt. Ismerem én jól a
természetét. Ha ellenkeznek vele, csak azért is megteszi: ha pedig
eresztik, hogy menjen hát, tegye meg: akkor majd fellovagol a bástyára,
odaléptet a párkányig, lenéz a mélységbe, meggondolja a dolgot; akkor én
hirtelenében mondok neki valami rossz élczet, a min elneveti magát,
akkor megfordul, a nyakam közé szed a lovagkorbácsával s azzal helyre
van állítva a normalis állapot. Mindig így megy az, a mióta mi ketten
egymáséi vagyunk.

Opatovszky csakugyan nem hallgatott semmi szóra. A lovásznak
megparancsolta, hogy kurtán csatolja a kengyelszárat s a terhelőt még
egygyel szorítsa meg jobban. Azután odament Pálmához.

– Szép Istennőm! mondá neki szeles bátorsággal. Most meg fogja ön
ismerni, hogy ki vagyok? Ha kitöröm a nyakamat, önt teszem meg átalános
örökösömnek. Itt van az albumom. Vegye gondviselése alá. Ha meghalok,
ezt önnek hagyom.

S azzal az oldalzsebéből egy albumalakú marokin-tokot vett elő s azt
Pálmának nyujtá.

Diadém úr jónak látta azt a commentárt ragasztani hozzá, hogy őrizze meg
jól a grófnő azt az albumot, mert abban igen becses dolgok vannak.

– Mik vannak benne? kérdé Pálma.

– Hahaha! Az én nótáim, nevetett Kornél.

– Hogyan? önnek is vannak nótái?

– De még milyenek! Szebbek, mint Vörösmartyé, mint Petőfié; szebbek mint
az, a mit ön elszavalt, s a minek a szerzőjét nem akarja kivallani.

Ez a szó értékessé tette Pálmára nézve azt az albumot,

Miért ne lehetne úgy? Hisz minden költőnek joga van bolondnak is lenni,
hát ha a reciprocitás is áll?

Lehet, hogy a versek rosszak: de mégis csak versek mégis egy nemesebb
vágya a szívnek, mely utat keres a föld sarából fel az égbe. Ez volt az
első illuzió, a mit vőlegénye iránt érzett.

Kornél aztán daczosan rontott keresztül a társaságon a hágcsóig, azon
lefutott s felkapott a lovára. A hölgyek fenmaradtak az erkélyteremben,
melynek nagy romnyilásán keresztül az udvart és bástyát be lehetett
látni.

Lehetetlen volt azon nem nevetni, a mi oda alant az udvaron végbement.
Az összetódult vendégsereg apraja nagyja oda csődült a lovag köré,
kérlelték, csillapították, megfogták a lova zabláját, a kengyelét
huzták, vonták, lovát hátrafelé faroltatták; egyszer aztán kiragadta
magát a kezeik közül s elkezdett trappolni az udvar ellenkező oldala
felé: akkor aztán vidáman nevettek utána, volt nagy hújjahó! Arra megint
«hű-hopp»! megfordult, visszavágtatott a vendégcsoport közé, s lett
megint sivalkodás, szétiramodás, orrabukás, míg újra elfoghatták, s
megint rákezdhették a capacitatiót, a melyből különösen Diadém úr szava
hangzott ki élesen. Ez így ment egy ideig: akár csak egy cirkuszi
productió, mikor a clown lovagolja az «iskolát». Egyszer aztán
«hű-hopp»! olyan iramodást vett az udvarról a lovag, hogy senki sem
birta elfogni, s egyhuzamban felkaptatott a bástyatetőre, a minek az a
neve, hogy «mátkaugró».

Ott azután egy pillanatra visszarántotta a lovát. Odafordult az erkély
felé.

– Azt a nevet, Pálma grófnő?

Várt egy perczig.

– Nincs? Jó!

Azzal a lovagostorral rávágott a lóra: «hű-hopp»! S abban a perczben a
nemes telivér repült a bástyatetőről a mélybe alá.

Ezt nem várta senki.

A kaczaj, a nevetés egyszerre átváltozott az elszörnyedés zsivajává: a
hölgyek ott fenn az erkélyen jobbra-balra ájuldoztak. Pálma megdermedve
támaszkodott a rom falának, alábámulva a mélységbe, melynek bokrai a
lovat és lovast elnyelték, s nem mozdult semmi odalent, mintha mind a
ketten szörnyet haltak volna. Lenn az udvaron mindenki ordított, s
egymásba ütötte a homlokát a szaladás közben. «Létrát! Kötelet»! «Ezer
forintot annak, a ki egy orvost hoz»! sikoltá Diadém úr, a ki ijedtében
a cilinderét is elvesztette, s a helyett az egyik lovászának a
szalmakalapját csapta fel a fejére; a legszerencsétlenebb volt Koczur,
az levetette magát a földre s úgy hempergette alá a testét a bástya
meredekén az udvarra, ordítozva a kedves egyetlen gazdája után.
Temetvényi Ferdinánd gróf pedig kirohant a kapun, szétszórt hajjal, s a
lovászoknak odakiáltott: «hol van Illavay? Keressék fel Illavayt»!

Ugyan mi kellett neki Illavayval? Tán azért kiáltozott utána, hogy
megszokta őt minden bajban segítségül hívni, mint valami védszentet?
talán az ötlött az eszébe, hogy az tudja legjobban a lejárást a romok
között? Vagy talán messzebb tájat világított be nála a rémület villáma.
Ha Opatovszky a nyakát törte, akkor Illavay az egyedüli örököse! s akkor
«le roi est mort: vive le roi»! Vagy talán csak kiáltott eszme nélkül,
mint ijedt ember szokott?

Pálma tartotta meg legjobban önuralmát. Ő onnan a torony magasából
nézett le az árokba.

– Valami mozog odalenn a bokrok közt! Kiálta le az eszeveszetten
futkozók közé. Emberhangot hallok. Ne kiabáljanak önök odalenn annyit!
hadd figyelek! A ló bizonyosan nyakát törte s a lovag alája szorult.
Mászszon le valaki a falon s segítsen rajta.

Ez a valaki Koczur volt első sorban. Ő koczkáztatta a nyakát a falon
lemászással. S a mint a katasztrófa színhelyére ért, üvöltő örömordítása
jelenté, hogy semmi baj sincs! Kornél úr él és semmi csontja sem tört.

Úgy volt, a hogy Pálma mondá. A nemes mén kitörte a nyakát, meg a két
első lábát s a lovagját az egyik lábszáránál fogva maga alá szorítá. A
mint onnan kihuzták, talpra állt, semmi baja sem volt. A bolondnak külön
gondviselése van.

Az ároknak a tulsó oldalon menedékes partja van, azon ki lehetett belőle
jutni gymnastikai művészet nélkül. Mire a hős előkerült, akkorra már a
násznép is mind kitódult a várból, a megmenekült üdvözlésére.

Tulajdonképen jól össze kellett volna őt szidni. Vagy jót verni rajta, a
hogy megijedt gyermekekkel szokták, hogy ki ne törje őket a nyavalya.
Azonban hát általános volt az öröm, hogy a salto mortale után az
apátvári uradalmat gazdástól együtt el nem vitte az ördög.

Csoda módon nem történt neki legkisebb baja sem, még csak a képét sem
karczolták össze a tövisek, a mik közé lebukott: a szegény ló rést tört
azok között a maga testével.

Úgy hozták őt a vállaikra emelve, mint egy hérost egész Pálma grófnőig.
Ott letették.

– No úgy-e, hogy megtettem a mit kimondtam? Az arcza büszke volt; de
nagyon halavány.

– Ön nagyon megijesztett; szólt szemrehányólag a hölgy.

– Már most ismer ön! Pedig ha ott vesztem volna: ön örökölt volna
utánam. Nem nézte meg, mi van abban az albumban, a mit önnek adtam?

– Hogy néztem volna?

– Nyissa fel kérem.

Pálma kihuzta a tolaszt a tokjából, s a mint annak a tábláját felnyitá,
meglepetve kapta hátra a fejét. A kezdő lap egy ezres bankjegy volt.

– Mi az? Egy ezeres?

– Lapozza tovább.

Pálma nem tette.

– Ön azt mondta, hogy a nótái vannak benne.

– Igen, az én nótáim, a mik többet érnek Petőfi nótáinál. Ezeres
banknóták. Ezer ilyen lap. A mit a grófnő kezében tart, az egy millió
forint. Egy szűz millió, a mi még senkinek a kezén keresztül nem ment.

Pálma kedvetlenül adta vissza neki az egészet.

– Önnek rossz tréfái vannak!

– Csinálja valaki utánam!

Pálma elfordult tőle s ismét a völgy felé nézett. Azon a kanyargó
ösvényen még most is látható volt a távozó alakja. Olyan kicsinynek
látszik már most Az nem csinálja ezt utánad. Az a lelkét bizta rá a
hölgyre: ez meg a millióját. Kiki azzát, a mije van.

A nap lement a hegyek közé; hűs kezdett lenni.

– Én fázom, mondá Pálma. Kilelt a hideg. Térjünk haza.

S valóban egészen elkékültek az ajkai, tagjai dideregtek. Haza kellett
menni a kastélyba.

Kárbaveszett a szép kivilágítás, a tűzijáték, a ködfátyolképek s a
földalatti chorus. Pálmát kilelte a hideg. Úgy kellett hordágyon haza
vinni.

Kornélt sem engedték mai nap többet lóra ülni; Koczur vette a nyakába s
úgy vitte a la nubien hazáig.

Hanem azért a bengali tűzeket csak elgyujtották a romvár bástyaormán s a
rengeteg nagy kőkisértet a méla éjszakában zöld, piros és kék
ragyogványban tündökölt nagy messzeségre.

Egy magányos vándor botjára támaszkodva nézett vissza a fényes romokra
távol hegyoldalból, s magában dörmögé:

– Húsz év mulva egy kő sem lesz belőle a tiétek!


ATALANTA.

Temetvényi Ferdinand azt hitte már, hogy befejezte a nagy sysiphusi
munkát. Minden kövét felhengergette már a tetőre az egykori nagyságnak.
Előtte állt, kiemelkedve a mult romhalmazából, a hajdani fényes
őscsarnok, a királyokéval vetélkedő uradalom! Hogy a hengerített kő hány
szivet zúzott össze? az nem jön kérdésbe.

Hanem e közben egy kicsiny kis, figyelemre sem méltó kövecskét talált a
lábával megrugni, a miről azt hitte, hogy az nem érez.

Ez a felrugott kő volt Koczur.

Mikor már Kornél a lovagi czímmel egész emberré lett téve s e fölött
mindenki sietett neki gratulálni, egy ilyen szót talált előtte elejteni
a gróf:

– Aztán majd ennek a jó Koczurnak is találjunk ki valami nyugodalmas
állomáskát, a hol tőlünk távol eddigi fáradalmaitól kipihenhesse magát.

Természetesen: a gróf nem osztotta Kornélnak azt a hajlamát, hogy ha
egyszer visszakapja az uraságát, hétféle udvari bolondot fog tartani a
háznál. Ő kettőt is sokalt egy háznál, Koczur cynicus bolond volt; nem
úri társaságba való. Ennek ki kell tenni a szűrét.

Ez pedig veszedelmes kisérlet volt.

Az egyik félbolond nem engedi olyan könnyen elválasztatni magától a
másik felét. Az olyan ránézve, mint a dæmoniacusnak a megszálló lélek:
makacsul ragaszkodik hozzá; nem engedi magából kiexorcisalni könnyen. A
siami ikreket könnyebb lett volna rábeszélni, hogy választassák el
magukat egymástól. Ők gyermekkoruktól fogva össze voltak szokva. Ez az
egy ember volt, a ki az ő bolondságainak megfelelt, a ki fölött
uralkodott: testestül, lelkestül az övé. Nem szeretett senkit, csak azt
a pajtást, a bohó czimborát. Félt az egész világtól, csak ebben az
egyben bízott. Ennél tartotta az eszét.

Mihelyt egyedül maradhatott Koczurral, semmi sietősebb dolga nem volt,
mint tudatni vele az ipamuram jó szándékát.

Koczúr csak nevetett és a fogait csikorgatta hozzá. E fogcsikorgatással
párosult nevetésben ilyenformák voltak mondva: – Ohó, nagy uraim! hát ti
ki akartok engem dobni az ajtón? A míg nyomorogni kellett, nem bántátok,
hadd legyek oda nőve az úrfihoz; a míg csak ütlegeket kellett kapni
tőle, jó voltam én, a míg a hátamra kellett venni, jó voltam lónak én:
most aztán urakká lettünk, pusztulj bolond, félre csacsi: nincs rád
semmi szükség többé! Hohó! kegyelmes uraim! Nem úgy verik a czigányt! Én
nem vagyok Illavay Ferencz tanítványa! El kell verni a bolondot? – No
hát lássuk, hogy melyikünk a nagyobb bolond? melyikünk kergeti el a
másikat?

A legelső következés az volt, hogy Kornél felment Koczúrral Bécsbe, s
ott (Illavay tanácsának daczára) beváltotta az úrbéri kötelezvényeit.
Kapott értük – prédamódon elárusítva – egy kerek milliót.

Koczúr volt az, a ki e pénzművelethez kikereste a számára Diadém
bankárt.

Hogyan választhatta ezt ki Koczúr? a ki soha börzekörökben nem forgott;
a simplex mendikáns diák? Oh sok természetes furfang lakik az ilyen
borzas fejben, a miben eltörik a fésü foga. Nem ment ő a börzére bankárt
keresni; hanem elment a balletbe, s aztán arra vigyázott, hogy melyik
bankár páholyának a lakosára kacsingatnak fel a ballerina assoluták? az
a neki való ember. Nem is csalta meg a logikája. Arra, a mit keresett,
különb embert nem is találhatott Diadém urnál.

Diadém úr is egyszerre keresztül ismerte az első üzleti tárgyalásnál a
maga emberét.

Igaza volt Illavaynak.

Diadém lenyomta a tehetségeivel Zsiborák egész bandájának az értékét.
Ezek a nyomorult rablók elviszik, a mit a helyéből kimozdíthatnak: talán
meg is ölik az embert, ha dühbe jönnek; – de «ez» kihúzza a földet, a
hegyet a kiszemelt áldozatnak a lába alól, s megöli a lelkét is,
hidegvérrel, kiszámítva, nevetve.

Az első találkozás után el volt készülve Diadém úr az egész tervvel. Ő
egészen szükséges embernek találta Koczúrt Kornél mellett. Egész
tüntetéssel beczézte őt a társaság előtt, a nélkül, hogy összebeszéltek
volna, értették egymást tökéletesen.

Az eljegyzés után rögtön felmentek a császári székvárosba együtt.

A menyegző jövő farsang utoljára lett kitűzve, a meddig az apátvári
kastélyt ismét meg lehet népesíteni az egykori pompával, a min a gondnok
tuladott «a ház becsületéért».

Még ma is emlegetik Bécs városában azt a fiatal magyar földesurat, a ki
egy-egy butorkereskedésbe, egy diszműárus-raktárba, egy
porczellántárlatba ezzel a szóval lépett be: «hogy ez a bolt, így a hogy
áll»? Nem mondta, hogy mi kell neki belőle? Az egész! Nem kérdezte, mire
tartják? Majd ott lesz a számlán.

Melegítette az oldalát az az egy millió. Nagy szó is az. Készpénzben
ezerszer ezer forint. Egy olyan embernél, a ki ahhoz volt szoktatva,
hogy minden hónapra kijárjon a havi pénze s azt forintonkint zsarolja ki
takarékos markok közül. Hányszor elnyerték a hátáról a kabátot hatosos
hazárdjátékban! S most egyszerre egy millió jutott a kezébe. Azt sem
tudja, mit vegyen meg rajta? Még hozzá Diadém úr fényes tervei, a mik
birtoka jövedelmét megtízszerezik!

S aztán ott van előtte a nagy császárváros: mind azokkal az
érzékmámorító élvezetekkel, a mik addig, mint egy pecsétes könyv voltak
előtte lezárva. Vége a tilalomnak! Minden szabad, és minden megvehető
már!

Az idő is hozzá való.

A császárváros egész élete nagyot változott a forradalom óta.

A 48 előtti Bécset senki se keresse már.

A hirhedt «Gemüthlichkeit» – a bécsi «kedélyesség» megégett a rémnapok
vésztüzében s a hamujából egész más valami támadt fel.

Hajdanában is kultiválták a Magyarországról felkerült földesurak a bécsi
népmulatságokat, eljártak a fiakkerbálba s a mosónék tánczvigalmába s
nem sajnáltak egy piros kendővel bekötött fejű kaczkiás menyecskével egy
dreischrittest eljárni; nevettek nagyokat a vak hárfás csintalan versein
s beledaloltak a «dulliä»-ba; a forradalom után a népmulatság is mind
megváltozott, a leeresztett czopfot felváltotta a chignon, a
«jódler»-eket a chansonett-dalárnők, s a dreischrittet a cancan. – Ez
volt az általános örökös.

A népmulatságokból elmult az ősnémet magvas, dúrva de őszintén tréfás
kedély s inficiálta azt a rosszul travestált érzékinger, az eredetinek a
genieje nélkül.

Hanem hát azért divat maradt az elegans világ urainak «polgárjogot»
szerezni az olyan mulatságok népeinél, a minőket az ujabbkori Sperl,
Dianaterem, Walhalla nyujtanak.

Itt aztán minden szabad és minden megvehető.

Kornél tapasztalhatta azt.

S ha csak az lett volna vele a czél, hogy rövid idő alatt testben,
lélekben és vagyonban tönkre legyen téve: egy ilyen collegiumi
asceta-életben tartott kedély, egyszerre beleszilajulva a phanthasia
megelevenült mámor-világába, igen hamar eljutott volna a végére.

De nem erre volt ő kiszemelve.

Hiszen annál semmi sem együgyübb mesterség, mint egy hóbortos ifjut tele
zsebbel beleereszteni a gyönyörök katakombáiba s a másik kijáratnál
kihozni, mint halottat.

Hanem ezzel csak egy harmadiknak tennének hasznot.

Nem azt akarták, hogy valaha még Illavayra szálljon Kornél birtoka – és
olyan állapotban, hogy az ismét rendbehozható legyen. Szebb terv volt
annál készen.

A gyönyör spelunkái csak iskola voltak számára. A magasabb akadémia
következett.

Kezdett apródonkint bolondos kalandjairól s őrült pazarlásáról hirhedett
lenni a székvárosban.

Ez kellett neki.

Hogy széltére beszéljen a világ arról a magyar mágnásról, a ki a
vendéglőben az első és második emeletet kibérli egyszerre szállásul,
azért, hogy az orgiáinak a zaja fölött meg ne botránkozzanak a szálloda
többi vendégei, a ki százasokat oszt borravalónak s a ki a hozzáküldött
rendőrrel, midőn az őt jobb magaviseletre inteni hozzá jön: alkudni
kezd, hogy mennyiért engedi magát felpofoztatni? S a rossz világ hozzá
teszi, hogy a rendőr elvállalja azt ezer forintért. S aztán annyiszor, a
mennyiszer eljön, fölvenni a pofont és az ezer forintot. Lehet, hogy nem
igaz, de beszélik. Végre Koczúr fölvilágosítja a bőkezű vigadót, hogy
sokkal jutányosabb lesz, ha vesz magának egy nagy házat, a miben egyedül
lakik s a hová a rendőrségnek nincs semmi köze beütni az orrát. Megvetet
aztán vele egy nagy kétemeletes palotát a Tábor-utczában háromszázezer
forintért; de csak százezeret fizetnek, a többit törlesztésre hagyják.
Abból aztán minden lakót kiszállásolnak: ott marad nekik, meg az ő
czimboráiknak az egész palota.

De hát minek az ilyen dolgokért megitélni a fiatal embert? Egyszer ki
kell neki tombolni magát. Azt tartják az okos emberek. Mások is
végigjárták azt az iskolát csikóéveikben. Annál szolidabb lesz majd
férfikorában. Aztán egy okos asszony minden hibát helyrehoz. Nem
képzelni, milyen hatalma van egy okos asszonynak egy férjre, a ki
bolond. Azért nagyon okosan teszi a bolond, ha addig, a míg az okos
asszonyt hazahozza, iparkodik minden kellemetes oldalát élvezni a
bolondságának. Ez az életphilosophia.

Ez időben egy új phœnomenon hozta izgalomba a császári várost.

A nagy catastropha legjobban szétzilálta a művészvilágot. A költők azt
hitték, hogy most már örökre el kell hallgatni s a szinigazgatók nem
tudták, hogy mit játszassanak, a miért vagy a rendőrség, vagy a közönség
meg ne haragudjék. A Próféta-epocha még nem nyilt meg. A mi a cancan
uralmával versenyzett, az volt egyedül a circus.

Ennek is állandó lakója volt Kornél: páholyt tartott s ismert minden
lovat, clownt és lovarművésznőt benne; otthon volt abban egész az
istállóig s birt az öltözőszobákba juthatás bűvészetével: ide mind
kedves barátja, Diadém úr vezette be. Annyira szerette a műlovarokat,
hogy kedve lett volna magának is föllépni egyszer. Talán a parforce
steeple chasseben. Szerelmes is volt minden művésznőbe, egy nap az
egyikbe, másnap a másikba. S voltak vivmányai, a mikkel aztán
mindenkinek eldicsekedett. Hanem azért nem volt hűtelen a
menyasszonyához. Oh nem. A legboldogítóbb pásztoróra élvezetei közepett
is elmondta akár a Fiakker-Millynek, akár a Warzen-Káthlnak, hogy van
neki egy csodaszép menyasszonya s ennek milyen nagy szemei, milyen sűrű
szemöldei, milyen hosszú haja, milyen fehér bőre van! «A mellett ti mind
kis kutyák vagytok!» – Elég ám ennyi a hűségre.

Egyszer aztán jött a nagy tünemény, a mi arra volt hivatva, hogy még a
szép menyasszonyt is túlragyogja.

Már hetekkel elébb hirdették hirlapok és falragaszok, hogy «Ő» jön. A
világ nyolczadik csodája: egy más csillagzat lakója: Atalanta! – Donna
Atalanta, leánya don Manuel de Pelargoniosnak: a valódi spanyol
grandnak, a kinek az ősei a saracenokkal harczoltak.

De hát nem elég az hozzá, hogy don Pelargoniosnak az ősei hány saracént
vertek agyon? hanem min dolgozik a leánya? Lovon dolgozik-e vagy
kötélen? vizben-e vagy a levegőben? – Egyikben sem. Ő a porond hősnője.
Egy női viador, a ki elé nem állhat férfi, hogy a földhöz ne vágja.

Első hallásra ez nagyon izetlen biztatás. A nő hatalma a báj, nem az
erő. Nő, a kinek az izmai oly kifejlettek, mint egy férfié, megjárja
természeti különösségnek, de hidegen hágy, mint a hottentotta Venus. Nem
is lehet abban semmi poézis, semmi æsthetikai élv, hogy egy női alak,
neki gyűrkőzött jelmezben egy férfialakkal küzdeni kezdjen, minden
fordulatnál megsértve a plastica és a decentia szabályait.

Hanem hát az volt a hire, hogy az egy csodaszépség a mellett; Páris,
London el volt ragadtatva általa: a kirakatok tele voltak az
arczképeivel s nagy reklám járt előtte.

Az sem tréfa dolog, hogy a don, a ki maga a leányának az impresariója,
előre egész kis emeletes házat kibérelt a művésznő számára az
Elendbasteion, a melyben egyedül maga akart lakni. Ez nagyon titokszerű
kezdet volt. Azt mondták, hogy minden városban, a hol vendégszerepekre
szerződik, ilyen lakást szokott kibérelni s a fáma nyelve sokfelé
tévedezett a magyarázataival. Egyik szerint a zárt magányos lak titkai
maguk az eleusi mysteriumok; a másik szerint pedig a művésznő valódi
zárdai életet él; s a hidalgó, a ki ó-castiliai becsületére büszke, zár
alatt tartja a leányát a csábítók ellenében.

Végre eljött a nagy nap, a melyre első föllépése volt hirdetve.

Ezen a napon a circus habituéit kizárták a próbáról. S este az
öltöző-szobák egyikének bejárata előtt minden berontó gavallér egy magas
termetű, bronz arczszinű úrnak a pitykés dolmányába ütötte az orrát, a
ki ezzel a szóval förmedt rá: que buscas? (Mit keressz itt?) s ha a
nevét mondta neki, azt kiáltá vissza: qualesquiera sei! (Akárki fia
vagy!) S eltolta az ajtótól, hosszú karjában olyan erő volt, mintha egy
gőzgép rudja lökné meg az embert. S el nem mozdult arról a helyről
mindaddig, a míg a sor rá nem következett. Az pedig legutoljára volt
hagyva, mint piéce de resistance. Türelmetlenül várta az egész közönség.

Végre le volt játszva az egész programm. A szolgák jöttek a gereblyékkel
helyreigazgatni a lovaktól felkapált porondot. A zenekar elhallgatott: a
közönség zaja várakozásteljes mormogásra csillapult le. Minden lorgnon
kézben volt s a kijáratot leste.

Az első dobütésére a zenekarnak aztán előlépdelt legelőször is a «szép
Achilles», a társaság legügyesebb acrobatája, a közönség kedvencze,
gladiatori jelmezben; ez lesz az ellenfél. Az meghajtá magát a közönség
előtt, a tenyereit megdörzsölte homokkal, s aztán a leggracieusebb
positurába vágta magát s kiszámított hátralépésekkel egész a korlátig
vonult vissza.

A zene megint szünetelt.

Most jön ő.

A hidalgó vezeti.

Ez nem olyan spanyol, mint a milyennek Kornél ismeri a spanyolokat;
(«Ernani» és «Sevillai borbély» után); nem hordja a keresztjelvényező
bajuszt és hegyes szakállt, ellenben simára van borotválva s a mai
világbeli spanyolok pitykés dolmányát viseli. Inkább hasonlít egy
toreadorhoz, mint egy grandhoz. Csak büszke magatartása bizonyítja, hogy
Iberia szülötte és kék vér.

A hősnő atyja karján lépdel előre. Termetét sarkig takarja a fekete
selyem-mantilla s fejét arczával együtt, a csipke-reboso.

A mint az arena közepére érnek, a hidalgó lekapja a leány fejéről a
rebosot s válláról a mantillát s ott áll a lámpák fényében Atalanta.

Az egész közönségen, mint egy borzongás fut végig a bámulat «áh»
sóhajtása. Az alak csodaszép.

Semmi eléktelenítő izomzat, semmi tultengő intömeg nem rontja meg a
szoborszépségű tökélyt, mely egy classicus márványideál, megelevenülve.
S az arcz maga valóban az, a mi névtársáé lehetett, a férfilegyőző
Atalantáé; fehér és piros s nem a festéktől, vonásaiban inkább a görög,
mint a spanyol typusra emlékeztető, a mihez erősen keleti kifejezést
kölcsönöz villogó nagy fekete szemei fölött az a két fekete félhold, a
sűrű szemöldök; rózsaszin orrlyukai lüktetnek a belső hévtől s felvetett
ajkai közül kivillog a fehér fogsor; mosolyában gödröcskék támadnak az
arczán. Szétnéz, mintha keresné az ellenfelét, s mikor meglátja azt, egy
rózsa van dugva a feltüzött hajába, azt kihúzza onnan s a fogai közé
szorítja s aztán egyszerre széttárja mind a két karját, keblét előre
feszítve, mintha mondaná: «itt van! Tied ez! Ha el tudod venni!»

A felharsanó zeneszóra és erre a kihivó attitudere a szép Achilles
előrohan a korlát mellől s megkezdődik a küzdelem s a párharczban a
legmesteribb csoportozatok fejlődnek ki a nézők előtt, miknek minden
változata egy művészremek. Látszik, hogy ez nem birokharcz, hanem
összetanult plastica. Mind a két eszményien szép alak idomzata
összhangzásba jön a mesteri fordulatoknál. A görög szobrászok vésője nem
teremtett ennél szebb remeket, mint ez a két alak együtt. S a nőalak még
a küzdelemben is nő marad, s midőn szép testét nem takarja más, mint a
vékony selyemtricot, egy mozdulatával sem lesz disztelen soha; mintha
csak a török nő feredzséje burkolná be tetőtől-talpig. Egy mesteri
fordulatnál aztán, midőn mindenki azt hiszi, hogy mindkét alaknak a
földre kell esni, sikerül neki a karját kirántani ellenfele kezéből s a
másik kezével ezt előre rántani, mi által a szép Achilles térde a
poronddal érintkezésbe jön s ezzel a küzdelem sorsa el van döntve; – a
kinek a térde vagy a háta a fövenyt megüti, az a vesztes.

A szép Achill megadja magát, halálnak adva fejét, (Atalanta, mint
tudjuk, a legyőzött ifjakat le szokta nyakazni.) A győztes amazon pedig
ragyogó arczczal tekint végig a közönségen: a rózsa még most is ott van
a fogai között. Két keze keresztbetéve a vállain.

A hidalgó oda siet hozzá s zsebkendőjét nyújtja neki. Atalanta letörli
vele arczáról az izzadságot; most láthatják, hogy nincs kifestve.

A közönség tapsol és lármáz. Különösen nagy zaj van a
proscenium-páholyokban.

A hidalgó fel akarja adni a mantillát az amazonra. Ez azonban
visszatartja azt. Valamit észrevett: nagyon éles érzékei vannak. A
közönség egy része nem tapsol, a helyett a kezeivel hadonáz s ezt a
nevet kiabálja: «Currer!»

Egy páholyból egy fehér körszakállú öreg úr deklamál és hevesen
gestikulál hozzá.

– Mi bajuk van? látszik a leány kérdeni.

Az igazgató ott értekezik a páholy előtt azzal a tekintélyes urral, a ki
irányadó személyiség lehet a circusban s aztán szörnyű perplexus képpel
korcsolyázik oda a spanyolokhoz, mutogatva két kézzel s magyarázva
szemmel és szájjal, hogy mi veszedelem van.

«A közönség azt hiszi, hogy ez csak betanult productio volt. Hozzák elő
a Currert, tessék a kisasszonynak azt földhöz ütni, ha tudja.»

Az amazon int a kezével, hogy hozzák hát ide! Ki az a Currer?

Az apa, don Manuel di Pelargonios visszavonul a mantillával és a
rebozóval: donna Atalanta pedig ott marad a középen, várva, hogy ki hát
az a Currer?

Az pedig senki se más, mint az amerikai Hercules. – Nemsokára megjelenik
a porondon: viadori jelmezében. Egy berzerkeri alak, kinek az izmai mint
az egymáson fekvő kigyók, úgy játszanak össze, széles vállain hatalmas
állkapcsú fej daczol. Czombjai megannyi oszlopok. E lábak, e karok, e
vállak, e bölényi fő ahhoz vannak szokva, hogy emberpyramidokat
hordjanak körül. Az a pofa is hozzá! Ezek az apró szemek! No hiszen
ezeket nem lehet elkápráztatni egy szájba dugott rózsával. Köztudomású
adat, hogy a herculesi alakok nem fogékonyak a női bájak iránt. Currer
urat ugyan nem fogja Atalanta kisasszony a szemei villámfényével
elkábítani, mint a szép Achillest.

A Hercules (a nép üdvriadalától fogadva) odaplántálja magát a porond
közepébe s cserágalakú karjait szétnyujtva, várja ellenfelét, hogy mint
akar hát belékötni.

A zene ujra megharsan, a közönség figyelme feszül. Atalanta most
ovatosan, mint a bengáli tigris, lopózva sikamlik ellenfele közelébe s
mint a bengáli tigris, egy szökéssel veti rá magát. A két samsoni kar
feléje kap, hogy magához ölelje, de már az akkor kisiklott alóla s csak
egy megtántorodó lépése a Herculesnek tanusítja, hogy megtámadójától egy
ellenőrzetlen oldallökést kapott; mire ő is féloldalt torpan felé. Most
a nőalak új rohamot próbál, de most már a Hercules jobban vigyáz s a
közelébe érőnek elkapja a karját félkézzel, a másik kezét hirtelen a
dereka alá veti s egy pillanat alatt keresztül hajítja a fején. De
Atalanta azzal a légbukfenczczel nincs legyőzve. Talpra esik s abban a
pillanatban mindkét kézzel olyat taszít a Hercules vállán, hogy az előre
bukik s féltenyerével a földre tapos.

A közönség egy része tapsol, más része tombol: «nincs legyőzve! csak a
tenyere érte a földet!»

Atalanta int a kezével, hogy jól van, folytatni fogja.

A rózsa még most is a szájában van.

A Hercules most már komolyan fel van ingerülve. Az ő hazája Pensilvánia,
a leányé pedig – talán Columbia. Versenytársak ők.

A férfi ismét a védő, a nő a támadó. Currer ezuttal mind a két karját
elkapta Atalantának s azzal az óriás erővel, mint egy macskát kapva fel
a légbe, egyet csóvált rajta s úgy vágta le a földre. A néző sereg
borzadt. A leány minden csontjának össze kellett törni. De az most is
csak talpra esett, mint a tigris s a térde nem érte a földet, sőt, mint
a kaucsuk lapda, visszaugrott egész ruganyossággal hátrafelé.

Most aztán szikráztak a szemei, az arcza csupa tűz volt. A
légbehajítástól hosszú szénfekete haja szétbomlott s egész a
térdhajlásáig omlott le. Vadállati szenvedély lángolt tekintetében.
Kikapta szájából a rózsát, széttépte azt és elszórta maga körül két
kézzel. S azzal, mint a vijjongó sas, tépésre görbített körmökkel rohant
ellenfelére ismét s ezúttal egy gondolat gyorsaságával megelőzve annak a
mozdulatát, jobb lábával gáncsot vetett neki, s két kezével megragadva
annak a karjait, a térdén keresztül dönté azt, úgy, hogy a nagy
herculesi alak egyszerre ott hevert a porban. Ezt «Rappo-fogásnak»
nevezik az athletikában s csak úgy lehető az, hogy a támadó a jobb
lábával dupla lépést tesz, kívül és belül. Nincs koloszsz, a kit az meg
ne döntsön.

Most aztán átalános tapsvihar zendült fel a circusban. A siker tökéletes
volt. Bokréták özöne hullott a hősnő lábaihoz. Ő egyet sem vett föl.
Éles szemei észrevettek egy alakot, a ki a földszinti karszékek egyikére
felugorva, onnan kiabál torkaszakadtából. Ő maga ment oda hozzá, s
látszott a mozdulataiból, hogy meg akarja tudni, mi baj van még? A bécsi
közönség kiváncsi. Az az egy ember, a ki parapléjával hadonázva,
separatum votumot adott, imponált neki. Elcsendesültek, hogy meghallják,
mit akar a polgártárs?

– Ez mind semmi! Kiáltott hernalsi kiejtéssel a szónok. Ez mind betanult
komédia! Jól ismerjük ezt! Én az egy forint harmincz krajczáromért
magamat bolonddá tenni nem hagyom. A Hercules úr douceurt kapott a
mamseltől azért, hogy le hagyja magát teríteni. Ilyen nincs. Tessék
megbirkózni Krautsuppen Tónival; aztán akkor tessék visszamenni a
spanyolviaszkországba azzal a szóval, hogy a császárvárosban nem akadt
ember, a ki egy leányt le tud kapni a tíz körméről.

Irtóztató hujjahó követte ez indítványt.

«Hohó! a Krautsuppen Tóni.»

A nőalak vállat vont, azután megkereste a fejéből kihullott fésüjét,
hosszú zászlóhajzatát összecsavarta, feltüzte a búbjára, s aztán a
porond közepére haladva, megállt és szétnézett, hogy no hát ki az, a ki
még meg akar vele mérkőzni.

Most lett aztán még csak az igazi nagy heczcz. A közönség egy része
szaladt a Krautsuppen Tóniért. Az egy széles körökben ismert
fiakkermester volt, első nyertes a koczogó versenyen, a legizmosabb
férfi a Spittelbergen; a «kőoroszlány» és a «bodzafabokor» zsarnoka, a
ki egymaga képes volt egy egész kocsmát kitisztítani, ha kedve
szottyant. Meg is tette akárhányszor, hogy holmi dicsekedő nyegle olasz
acrobatákat, a kik Herkulesnek merték magukat nevezni, fogadásból úgy
földhöz teremtett, hogy azok még az unokáiknak is meghagyták, hogy soha
Bécs városát útba ne ejtsék.

Most is itt volt a Krautsuppen Tóni szolgálatban s nem nagy biztatás
kellett neki, hogy megmutassa a közönség előtt a virtusait. Miután
megmagyarázták neki, hogy a város becsülete forog kérdésben, hogy diadal
esetére öt ezüst forint üti a markát s főleg miután azt megértette, hogy
ellenfele csak egy megvetésre méltó «Gschwuf», elszánta magát a hősi
feladatra.

Neki nem kellett tricotba öltöznie, csak épen a jankliját vetette le, s
feltürte az ingszárait karjain, a mik félelemgerjesztő izomerőt árultak
el, s aztán a korláton keresztül beugrott a porondra.

A karzatok üdvriadala biztatta a vállalkozót. Ilyen harcznál mindig a
nép viadoráé a karzat rokonszenve.

A páholyok pedig már kizárólag mind Atalantának voltak megnyerve.

Az istennői alak ott állt, karjait összefonva, a középen, s megvető
mosolygással tekintett le a feléje közeledő koloszszra. Ez már csak
játék volt rá nézve. Meg sem erőtette magát érte. Olyan gyors volt, mint
a gazella. Ellenfele csak a levegőt fogta meg helyette, s a hány rohamot
kisérlett meg ellene, annyiszor feküdte meg a homokot. Alig lehetett
észrevenni a villámgyors mozdulatot, a mivel az amazon karja és lába
taszított és gáncsot vetett; még csak az arcza sem hagyta félbe a
mosolyt. Egyszer aztán a Krautsuppen Tóni dühbe jött: «no ha te rúgsz,
hát én is rúgok!» s azzal ő is hasznát akarta venni az egyik lábának; de
azzal lelte meg a végveszedelmét, mert Atalanta, mint a gondolat, oly
sebesen megkapta a kirúgó lábát bokában, s azzal odadobta őt mindenestül
a fövényre, csak úgy döngött a hátától a föld.

S a míg aztán a levert viador elkábultan tápászkodott fel a földről,
törülgetve szeméből, szájából a homokot, az alatt a diadalmas hősnő,
most már az összes néző sereg eget szaggató tapsaitól követve, szökellt
a hidalgóhoz vissza, a ki aztán hirtelen ráveté a fejére a rebózót s a
vállára a mantillát, s aztán valahányszor kihítták (tizenháromszor
egymásután), mindig mellette volt a hidalgó, s beburkolva az egész
termete.

A páholyok gavallérjai mindenünnen siettek az útját elállani az
öltözőkig, s egy tekintetét elorozhatni, vagy legalább hozzáérhetni; de
azt mind meghiusítá a hidalgó, a ki kézzel dobálta félre a leánya
útjából az «Ustedes»-eket, minden nyájaskodást csirájában elfojtva, s
tisztává seperve az utat a bámulatra méltó donna Atalanta előtt.

A kinek legjobban elvette ez a productio az eszét, az Kornél báró volt.

– Barátom! mondá Diadém úrnak, ez nem leány, hanem valami tündér.

– Az a legnagyobb baj. Szólt Diadém úr felsohajtva.

– Mondjad csak, hogy lehetne ezt a nőt meghódítani?

– Birkózással bajosan.

– Ne tréfálj. Én nem tréfálok.

– Annál rosszabb rád nézve. E miatt a leány miatt már sok ember
elvesztette az édes eszét. Ne nézd meg többet. Nem neked való az.

– Micsoda? Hát koldus vagyok-e én?

– Nem azt mondtam. Nem az van itt. Más van itt. Itt nem kezdheted azzal,
hogy «hogy adják ezt az egész boltot?» Én nagyon jól ismerem donna
Atalantát. Fájdalom, hogy tapasztalásból beszélek. Ennek a nőnek nagyobb
jövedelme van, mint egy nábobnak. Vendégszereplését mesés díjakkal
fizetik; s mindezt magának köszönheti. Épen azért aztán erre a «magára»
nagyon jól vigyáz. Hidd el nekem, hogy a mai kor legszigorúbb ascetái az
acrobaták. Ezek kénytelenek olyan életmódot folytatni, a mi az izmokat
edzi, a főt tisztán tartja, a vért csillapítja, nekik nem szabad a
gyönyört, a mámort, a mi lankaszt, megismerni. Te most hiába versz itt
gyökeret a circus öltözőszobái előtt; két óráig a te istennőd elő nem
jön, mert azt most rögtön hidegvizes pokróczba burkolják s abban kell
neki maradnia, s mikor abból kikel, beleugrik egy kád négyfokú vízbe,
azután férfiruhát vesz, s gyalog megy hazáig, a mozgás végett; de oly
sebes léptekkel, hogy te futva sem éred utól; otthon aztán a szállásán
készen várja a vacsorája. Egy nagy darab marhahús, a mi még azon véres;
rá egy palaczk hideg víz. Tíz percz alatt készen van vele. Akkor aztán
nyitott ablaknál, a minek a redőnye között bever a hó, lefekszik egy
szőrderekaljra, vánkos nélkül; a komornája ismét bepólálja vizes
lepedőbe, pokróczba s úgy alszik. Reggel megint jön a vizes kád; onnan
aztán a testgyakorlatok iskolája, a próba az esti előadáshoz; közben egy
frugális reggeli tojással, egyebet ez napközben nem ehetik. Valóságos
remete-élet ez. Ezt nem lehet vendégségre meghívni, mint a te kis
ballerináidat. Ez a művészetének az örök rabja.

– Eh, ezt én nem hiszem.

– Az a te dolgod.

– Ha te olyan jól ismered a szokásait, akkor már ismeretségben kell vele
lenned.

– De milyen éleseszű fiú vagy te, hogy kitalálod! Természetes, hogy
régen ismerem. Londonból, Párisból. Magam is sokat futottam utána s elég
vetélytársam volt, s a ki megelőzte a másikat egy lófejjel, hát azé
maradt a lófej; de a pályadijat senki se hozta még el.

– Én elhozom. No ne nevess. Megteszem.

– Hiszen nagyon jó lesz. De hogy kezdesz hozzá? Az isteni Atalanta nem
tud más nyelven beszélni, mint spanyolul és angolul; te pedig mindent
tudsz a világon, csak ezt a kettőt nem. Hogy érteted meg vele magadat?
Azt már mondtam, hogy az universal nyelven: a pénz nyelvén nem lehet
vele beszélni.

– Megtanulok angolul. Koczur, hozz nekem rögtön egy angol nyelvmestert!
Nyolcz nap alatt megtanulok angolul.

És csakugyan megtörtént Kornéllal az a csoda, hogy neki feküdt a
tanulásnak és magolta az Ollendorfot, a nélkül, hogy valaki által
fenyegetve lett volna, hogy nem kap ebédet, a míg a leczkéjét fel nem
mondja. Ez az egy jelzi legjobban szenvedélye veszedelmes nagyságát.
Leczkét tanulni egy nő miatt! Ez még a salto mortalénál is nagyobb
valami!

Harmadnapra azonban már beleszakadt a fejszéje ebbe a nagy fába. Ez az
angol bolond egy nyelv. Könnyebb lesz a spanyol. Az hasonlít a diákhoz s
ebből ragadt még valami. Az angol mestert eleresztették, szereztek
spanyolt: aztán neki feküdtek ketten Koczurral a castiliai nyelvtannak,
úgy magolták fenhangon, órahosszat. Két nap múlva azt is megunták mind a
ketten.

– Valami jutott eszembe! Kiálta fel Kornél, földhöz csapva a
grammatikát. Nem kell nekem se angol, se spanyol.

– De nekem se, kontrázott Koczur.

– Eredj el, tudd meg, melyik kertésznél vásárolja Atalanta a rózsákat?

Koczur kitudta azt rögtön.

Akkor Kornél leült levelet irni.

«Istennő!

Én egy hét óta kínzom magamat azzal, hogy nyelveket tanulok, a miket ön
megért. Mentől tovább tanulom, annál kevesebbet tudok. Ahhoz a nyelvhez
folyamodom hát, a mit ön is megért: a virágnyelvhez. Ezek a virágok
mondják meg önnek, hogy én önt imádom. Ha megsértettem ezzel a szóval,
mutassa meg a levelemet az atyjának, hadd öljön meg érte. De ha azt
akarja ön, hogy még többet is mondjak önnek: akkor tanuljon meg ön
németül, a hogy én tudok.

Báró Opatovszky.»

– Zseniál! ordíta föl Koczur, mikor ezt a levelet elolvasta. Így csak
egy Opatovszky irhat!

Azt a levelet aztán lefordíttatták a nyelvmesterrel spanyolra.

Akkor aztán elmentek ahhoz a bizonyos műkertészhez, a ki a rózsákat
szállítmányozta Atalantának.

«Hogy ez az egész bolt?»

Azt kifizették alku nélkül, s meghagyták neki, hogy minden virágját, a
mint van, szállítsa el Atalanta bérházába s az ő szobáit díszítse fel
velük, az alatt, míg az istennő a próbán van: ezt a levélkét pedig
csempészsze bele egy cameliabokorba.

Így jár az okos ember túl valamennyinek az eszén!

Aztán vártak az eredményre. A hidalgó csak nem jött el, két meztelen
kardot hozva a köpenye alatt, Kornéllal megvívni, a vakmerő kisérletért,
s ez biztató előjel volt. Ez alatt pedig minden nap eljártak a circusba.
Jó dolga volt embernek és lónak, mert Kornél az egész czukrászboltot
megvásárolta a játszó személyzet számára s traktálta, a kit csak
megkaphatott. A játék alatt pedig folyvást Atalanta öltözőszobája előtt
ácsorgott, s igyekezett egy-egy pillantást vethetni a szini lepel alá,
ha az ajtó megnyilt; a mi mind hiábavaló volt, mert az ajtón túl még egy
szőnyeg is következett. Megkísérte az őrt álló hidalgóba is belekötni:
megkinálta az arany tubákos szelenczéjével (hiszen abban is spanyol
van), de a grand olyan szemeket szúrt rajta keresztül, mint két hegyes
tőr, s nem fogadta el a a burnótot; pedig a szelenczét is neki akarták
adni.

Donna Atalantának igen változatos repertoirja volt. Abban különbözött
leginkább a közönséges akrobatáktól, hogy soha sem ismételt egy
productiót; minden estére volt valami új látványa, a mivel a közönséget
meglepte: ez által folytonosan fentartotta azt a káprázatot, hogy ez
mind nem betanult mesterfogás, hanem ötletszerű vadonnat természet. Nem
számítgathatta a néző, mint más művészeknél, a kiket mindig ugyanazokban
a fordulatokban látott, hogy no most ez jön! Most kell oda nézni! Ez
lesz a szép! Ennél mindennap új volt, minden váratlan és minden szép.

Egyszer az indiánt mutatta be, a ki a vad ménes közül egy szilaj csikót
kifog pányvával. Ötven lovat tereltek be a fövényre s azokat
összezavarták. Don Manuel oda inte egy zsemlye-sárga csődörre, s abban a
perczben kirepült a szőrpányva Atalanta kezéből s hurokra szorult a mén
nyakában. Ez volt a gyönyörű látvány! A mint a vad mén, a szőrhurkot
érezve a nyakában, elkezdett szökelni, ágaskodni, nyerített, rúgott,
kapált, a nyakát csavargatta. De nem nézte senki a lovat, hanem azt a
másik alakot, a ki azt fogva tartá. Minő játéka az izmoknak! Mily
eszményi tökély a legrögtönibb mozdulatokban! Milyen fölénye az emberi
erőnek a vadállati düherőszak fölött! Némelykor olyan volt, mintha
érczből volna öntve; máskor meg oly gyors, oly szilaj, mint egy dæmon.
Lassankint odavonta a pányvánál fogva a mént magához. Az már ki volt
fáradva, reszketett, akkor megczirógatta a ló fejét, a fülébe sugdosott,
az orrába lehellt, a mén mozdulatlan lett. Leoldotta a ló nyakáról a
pányvát s aztán a derekát körítő selyemkötőfékkel felszerszámozta. A ló
engedte a kötélhurkot a szájába szorítani. Akkor aztán egy vad
kiáltással felszökött a ló hátára s megragadta azt a kötőféknél és a
sörényénél fogva. A mén erre minden tudományát végig próbálta, hogy
lovagját levesse magáról! körülforgott, felrugdalt, ágaskodott; neki
iramodott s egyszerre megtorpant, szügyébe vágva a fejét. Mind
hasztalan. Úgy csimpajkozott belé az a nőalak, mint a jaguár, ha az
antilope hátára szökhetett, csak a térdei szorították a ló oldalát, nem
ült rajta, s ha a bőszült állat levágta magát a földre, talpon maradt, s
mikor az felugrott, már ismét hátán volt. Egyszer elszakadt a kötőfék! A
közönség elszörnyedve kiálta fel: «most mindjárt leesik!» a ló vágtatni
kezdett, mint egy versenyparipa, orrlyukaiból forró gőzt fúva. Donna
Atalanta lefordult róla. Nem kell sikoltani tisztelt publikum! Így
szoktak a vad indiánok, mikor a bölényt üldözik: az egyik lábszárával
tartja magát a ló hátán s az egyik kezével a sörényébe kapaszkodik, a ló
oldalán nyargal most. A mint a másik kezével a vágtató mén orrlyukát
befogja, az elkezd lassudni, futása lépéssé változik; prüszköl,
megrázkódik, nyakát hajtogatja, délczegen bókolva. Most a lovag ismét a
hátára veti magát, fekve, féloldalt, a ló nyakára könyökölve. Ő is ki
van fáradva, pihen. Ez nem nőnek való munka volt. Elájult. Vizet!
Segítség! kiabálják a naiv nézők. Az alak fejével és karjaival csügg;
semmi erő sincs már benne: annál több a szépség. Egészen nő már. Ha a ló
egyet szökik, maga alá fogja gázolni, hanem az szép csendes léptetve
megy körül a porondon egész a kijáratig. Ott az alélt termet egyszerre
talpra szökik s nevetve int búcsút a nézőknek. Ez is csak játék volt.

– Aber Madonna, so uns erschrecken! kiált eléje szép német szóval
Kornél, útját állva egy pillanatra.

A művésznő ránéz s önkénytelenül elneveti magát. A báró úrnak minden
hajszáláról csepeg a veríték. Ő izzadt meg jobban az előadás alatt.
Arczának rémülettel vegyült hódolata a legnagyobb diadaljel a művésznőre
nézve.

– Ich bin der Opatovszky Kornél…

Donna Atalanta megbólintja a fejét. De ugyanazon perczben a hidalgó
vaskarja félretolja az útból az udvarlót s ló és lovas eltünnek előle.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Te! Már ismer! mondja hazatértében Koczurnak.

És Kornél nem vesz részt többé semmi mulatságban. Otthon süttet magának
a szakácsával olyan nyersen hagyott beafsteket, a milyennek hírét
hallotta s a komornyikjával vizes pokróczba göngyölteti magát éjszakára.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Donna Atalanta megint más szerepet hozott a játékrendre. Előre soha sem
volt jelezve a szinlapon, hogy mi lesz? Csak az, hogy donna Atalanta
föllép s hozzátéve egy olyan idegen szót, a min a közönség törhette a
fejét. Legyen meglepetés. Mit fog legyőzni? embert, vadállatot? Miben
fog uralkodni? légben, tűzben, vízben? Emberi szivekben mindenesetre.

Opatovszky megint ott lábatlankodott a manegeben, mikor donna Atalantára
került a sor. A hölgy ezúttal is mantillájába burkolva jött elő, de a
rebozo, mely magas fésüre tűzött kontyáról aláhullt, arczát nem burkolta
be: kezében nagy teknőczhéj-legyezőt tartott, míg a sennor, kinek karján
léptetett, hosszan aláomló skarlátpiros köpönyeget viselt félvállra
vetve.

Mikor Opatovszky mellett elhaladt a donna, elejté a legyezőt. Ketten
egyszerre kaptak utána: az apa és az imádó s kegyetlenül egymásba
csapták a homlokaikat.

– Ai perro desdichado! dörmögé a spanyol.

Kornél azt is megköszönte. Azonban hüledezve vette észre, hogy a spanyol
köpönyege alól egy hosszú kardnak a meztelen hegye kandikál ki: ennek
valami gonosz szándéka van.

A donna pedig kecsesen léptetett ki a porondra, folyvást kisérője
karjába kapaszkodva, s végig sétált vele, tréfálkozva, fecsegve,
legyezőjével játszva. Ezúttal nem a szobormintához alkalmas viadori
jelmez volt rajta, hanem pompás spanyol öltözet: a szokottnál ugyan
rövidebb, de tökéletes. Minő productióhoz lehet az alkalmas? A közönség
ráért találgatni, mert kétszer-háromszor is végig sétáltak a circuson,
enyelegve, nevetgélve: donna Atalanta olyan tökéletes nő volt minden
mozdulatában, minden tekintetében, hogy el lehetett volna őt így nézni,
mint szinésznőt Hanem hát a közönség mégis mást várt tőle! A zenekarban
ezalatt mandolint pengetnek, serenada hangzik, castagnetta csattog. Csak
nem fognak talán egy bolérót tánczolni? vagy tán épen Elólét?

Most egyszerre egy dobütés vág közbe, s az arra megzendülő
trombitaharsogás közé mély bömbölés hangja vegyül: a manege csarnokából
elővezetnek egy bikát. Gyönyörű andaluzi állat, lelóggó kövér tokával,
előre álló szarvakkal. A szinlapon ez áll: «lidiados a la portuguesa»,
ezt senki sem értette. Azt jelenti, hogy bikaviadal, portugál szokás
szerint. Még akkor nem ismerte ezt a közönség Doré remek rajzai után:
egészen új volt a mutatvány. A circus clownjai és yongleurjei
toreadoroknak öltözve kergetőztek a bikával, mely igen szelid kedélyű
állatnak mutatta be magát. Lehetett rajta kaczagni. De a közönség nem
ahhoz volt szokva, hogy mikor donna Atalanta szerepe következik,
olyankor nevetés legyen a vége. Mindenki várta, hogy fog következni
valami, a miben az elszörnyedés gyönyörét fogja élvezni. Maga donna
Atalanta úgy sétált folyvást a hidalgó karján a zsivajgó tömeg között,
mint a ki tudomást se vesz az egész hajszáról, csak a legyezőjével
játszott. Egyszer aztán elkérte a kisérője égő szivarát, s ruhájának bő
volantjai közül elővett egy tarka szalagokkal repkedő banderillot; a
minek az egyik végén horgas szigony van a másik végében pedig röppentyü
van elrejtve. A banderillo repülve talált a nyargalászó bika oldalába s
beleakadva, elkezdte a sziporkát szórni. Ekkor kezdődött aztán az igazi
mulatság. A circusi személyzet talán maga sem volt rá készen. A bika
egyszerre megdühödött s szétöklelt az ingerkedők között. Azok menekültek
ki a korlátok mögé: a fövényen nem maradt más, csak donna Atalanta és a
hidalgó, meg a bika. A bájos «la pegadora» egyedül játszott a colossalis
nagy állattal: folyvást hajigálva az oldalába a tűzköpködő
banderillokat, s félre szökve az útjából a bömbölő állatnak. A közönség
lélekzetét is visszafojtá. Ah nem így szokott a látványban részt venni a
lissaboni corridák közönsége! Az közbekiabál s biztató szavával segít
dühíteni vadállatot és viadort. Az már türelmetlen volna, hogy vért
lásson. Itt meg ideges borzadály fut végig a szíveken, mikor a bika
egyszerre meglátja a veres köpenyeges hidalgót s neki szegezve a két
szarvát, rárohan szökellve. Az pedig még csak meg sem mozdul előtte.
Felemeli a félkarját, oldalt hajlik s elhagyja a bikát futni a hóna
alatt: a szarvak a levegőbe döfnek s az állat a korlát-falnak rohan vak
dühében.

Most lekapja a válláról a veres köpenyt a hidalgó, kibontja redői közül
az espádát, – s odaveti mind a kettőt – donna Atalantának. S maga ott
marad, két karját összefonva.

A bika megfordul, széttekint vérben forgó szemeivel, a hátába akadt
banderillok röppentyüi nagyokat pattannak: csak a vörös posztót látja.
Most ezt a leány lengeti előtte. Másik kezében tartja a kardot. Vajjon
meg fogja ölni a bikát? Ez drága requisitum egy előadáshoz. Az pedig
azzal a szándékkal rohan rá, hogy felöklelje. S a szép «pegadora» ott
áll, felemelt arczczal, fogsorai kitündökölnek megnyilt ajkai közül; a
vörös posztót lobogtatva, s a kardot magasra emelve, várja áldozatát.
Mikor aztán az már csak egy ugrásnyira van hozzá, akkor eldobja a
köpenyt és a kardot, s előre szökve, megkapja a két kezével a bikának a
szarvait. Ezek a «pegadorok» s akad néha egy «pegadora» is, a kik nem
szúrják le a bikát, hanem megragadják a szarvait s kényszerítik azt
csupán karjaik erejével a megállásra.

De ez csak egy pillanatig tart. A szörnyeteg bestiális erejét nem
paralizálhatja semmi emberi izom hosszú időre. A bika hátralép s aztán
félre farolva, neki fordítja ellenfelét a páholy tribun-falának, hogy
azt egyenesen oda nyársalhassa a deszkához.

A vér meghül a néző seregben.

– Jézus Mária! sikolt egy férfi hang; ne engedjék neki megölni!

Donna Atalanta ráér fölnézni a feje fölé s rámosolyog a részvétteljes
kiáltozóra. Az csak Opatovszky volt bizonyosan. Most a bika rekedt
bömböléssel tör előre; de mielőtt ellenét a deszkához szoríthatta volna,
az hirtelen a két kezén fölfelé emelte az egész termetét, összefont
lábaival az ég felé, fejével a bika homlokán, selyem volantjaival,
csipke felhőjével olyan, mint egy kinyilt teljes mákvirág s ott marad a
vadállat magasra emelt fején.

Erre aztán kitör a frenetikus tetszészaj. A clownok előugrálnak a korlát
mögül s belekapaszkodnak a bika uszályába. A páholyokból bokrétazápor
hull alá. Opatovszkyt alig birják visszatartani, hogy ő is oda ne
rohanjon a bika sallangjába csimpajkozni. A legyőzött vadállat pedig
mogorva majestással lépdeli körül a circust, gyönyörű bokrétáját
meghordva minden páholy előtt. Donna Atalanta lefelé fordított arcza úgy
nevet a – felfordúlt világra vissza. Igazán, csak az ő feje van a
helyén, a többieké van elfordítva.

De senkié annyira, mint Opatovszkyé.

Már azt mégsem engedte el magának, hogy oda ne rohanjon a kijárathoz,
mikor Atalantát leemelik a bika szarvairól.

– Princes! kiálta, összegyürt kalapját feléje nyujtva. Das war
schrecklich schön!

S a megszólított pegadora, mialatt a senor mantilláját és rebosoját
ráadta, hogy a tomboló kihívásra megjelenjen a közönség előtt,
mosolyogva fordult oda hozzá s azt mondá neki – németül:

«Guten Abend, senor!»

Opatovszkyt csak az gátolta e szóra, hogy a pegadorával együtt ki nem
röpült a középre, hogy elkapták a frakkja szárnyát. Magánkívül volt
ettől a szótól: «Ő beszél németül! – ő megtanult németül! Hallották
ezt?» Örömében lecsókolta a bohóczok képéről a piros szívet. Útját állta
a visszatérő donnának. A hidalgó keresztbe tette előtte a lábát. Azt
mellbeütötte vakmerően. «Elmenj spanyol! az apádat! (Ez már magyarul
volt.) Mert megeszlek!» s nem volt visszatartható donna Atalantától:
«Sie sprechen deutsch! Ein Wort noch deutsch!» senki el nem tudta
gondolni, miként hozza ilyen nagy exstasisba ezt a magyar főurat Adelung
nyelvének ily elsajátítása. A szép pegadora pedig eltakarva arczát a
legyezőjével, hogy csak Opatovszky hallja szavait, ezt sugá neki:

«Morgen – fünf Uhr, – bei mir.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezzel aztán ő volt ledöfve, nem a bika.

Futott haza a diadalával. Vendégeket hítt. Elmondta mindenkinek a
dicsőségét. Bevett vár, megnyert ütközet, meghódított ország ily
örömficzánkolást nem idézett még elő. Minden ablakát kivilágíttatta a
palotájának. S maga végignézte az egész lakomát, a mit czimboráinak
adott, elhült előtte az étel a dicsekedés miatt s nem volt étvágya, úgy
jól volt lakva örömmel.

– Isteni madonna! hogy állt ott: az égben tánczolva a lábaival; két
kezével fogta az ökör szarvát. Így ni!

Hozatott két széket s meg akarta mutatni, hogy hogyan csinálta a
madonna? Az lett a vége, hogy betörte az orrát.


VAGY «URAM», VAGY «BOLONDOM».

Hiába keresné valaki mai nap azt a kis emeletes házat az Elend-Basteion,
a hol a donna Atalanta lakott. Az egész vidék, bástyáival együtt, egész
utczaszámra, áldozatul esett a városszépítésnek; nem is látni már olyan
házakat többé Bécsben, mint az volt, az emeleten rococo-stylű
kőerkélylyel; a nehéz kapu mellett egy kisebb utczaajtó. Az előtt
rángatják a csengetyüfogantyut Kornél báró és Koczur, fölváltva, pontban
öt órakor.

Opatovszkynak a fogata ott várt a kapu előtt. Két óriás szürke volt a
hintó elé fogva, a minél nagyobbat a birodalomban nem lehetett találni:
a sörénye, farka meg volt festve cochenillával rózsaszínűre. A hintó
maga narancssárga. Ismerte azt már minden ember Bécsben.

– De tulajdonképen minek is jösz te ide is velem, mikor én légyottra
jövök egy szép leányhoz? kérdi a báró.

– Hát én az alatt, a míg a nemes báró a donnával értekezik, elfoglalom a
senort valami discursussal.

– De hogyan beszélsz vele? Nem tudsz te spanyolul.

– Hogy ne tudnék? Hát nem vettem belőle hét leczkét? A ki hét leczkén
meg nem tanul spanyolul, az – legyen báróvá. Csak rám kell bízni.

Azalatt előkerült valahonnan a podagrás házmester s beeresztette az
urakat a kis ajtón.

Az urak átadták a névjegyeiket a cerberusnak; azzal az fölvezette őket
az emeletbe, még egynehány vasrácsajtót nyitogatva föl előttük,
furfangos ugrózárak segítségével. Az ő kezéből aztán egy gyanus külsejű
komorna vette át az urakat és névjegyeiket.

Opatovszky bevezetésül egy százpengőst nyomott a kapus markába, kettőt
pedig a komornáéba, a miért a felső-kabátját lesegítette vetni. Koczur
is adott az utóbbinak egy sokáig zsebben hordozott czukedlit, az
előbbinek pedig egy papirosba göngyölt kétkrajczárost, a miről azt
lehetett hinni, hogy huszas, a míg ki nem bontotta az ember.

Akkor bebocsátották őket az elfogadó terembe; tessék helyet foglalni! a
névjegyeiket bevitték az urasághoz a mellékszobába.

Kornél nagy megelégedéssel látta, hogy mindazok a megtanulhatatlan nevű
virágok, a miket ő a műkertésznél összevásárolt, itt vannak, és pedig
nagyon megbecsülve, drága virágedényekbe vannak elhelyezve. Azt már
elfeledte, hogy ezeknek is ő adta meg az árát: vagy tán meg sem nézte a
számlát.

De különben is összhangzó volt azzal a terem pompás fölszerelése. A
falakon remekművű aranyozott ezüst tálak: akkorák, mint egy paizs, sőt
talán valóságos vért volt az valamennyi, a mit a tornában viseltek.
Mindeniken ugyanaz a nemesi czímer. Heraldikai remekmű, öt paizsra
osztva, a mikben levágott fejek, úszó gályák, delfinek és griffmadarak
szerepelnek, napokkal és holdakkal vegyest. Ugyanaz a czímer nagyban is
ki van függesztve egy nielloművű ezüstrámában, a mely alul góth betükben
ez évszámot viseli: 1235. Fölül pedig a családi jelszót: «si non: non».
Azonkívül látható a falon, egyszerű, de antik és füstös rámában egy
egészen megbarnult pergamentre festve az ősi családfa, melynek egyes
leveleire ily nevek vannak aranybetűkkel fölirva: II. Campeador! –
Pizarro! – Dias del Castro! A lapis lazulival kirakott asztalon roppant
ezüst medencze, a mi tele van hányva függőpecsétes levelekkel; a
szögletben egy vasember áll őrt, leeresztett sisakrostélylyal, a mi alul
a csontkoponya fogsora kivillog. Lángalakú kardokból, szaraczén
szablyákból és harczi szekerczékből ellenben egész trophæum van kirakva
a kandalló fölött. Egy valódi spanyol grandnak a vendégvárakoztató terme
ez.

A megnyiló oldalajtón kilép ő maga: – a hogy spanyol grandhoz illik,
elől, a háta mögött bocsátva a leányát.

Idehaza ő is szokott divat szerint van öltözve, európai gentlemannek;
úgyszintén a donna is. Alig lehet rájuk ismerni. Don Manuel mellőz
minden szinpadi spanyolkodást; nyájasan szorít kezet a vendégeivel: míg
donna Atalanta helyet mutat egy gobelin szövésű kereveten Opatovszkynak
s maga átellenében telepedik le egy grifflábú asztal mellé, melyen nagy
zománczozott kapcsos könyvek állnak s azok között egy karcsunyakú
japánedény, egy szál pompás, soha szem nem látta virággal.

Donna Atalanta a legszerényebb egyszerűséggel van öltözve, nyakig érő
izabellaszín cashmir ruhát visel, melynek volantjai fekete csipkével
vannak diszítve; haja egyszerűen fésülve; egész alakja, tekintete egy
elegáns, de házias kisasszonyé; e rendes hölgyöltözetben oly
gyermetegnek tűnik fel, semmi sem árulja el a rendkívüli testerőt. Alig
hinné el az ember, hogy ez az alak hajigálja a földre a Herculeseket, s
ez küzd meg szilaj lóval, vad bikával. A szemei sem árulják el azt a
szilaj tüzet, mely gyújtogatni szokott. Itthon, közelből, nőruhában oly
szelid és okos tekintete van.

Koczur rögtön karonfogta a hidalgót s elkezdte magának magyaráztatni
vele a családfa történetét, a mi hosszú és nevezetes história, az alatt
az ifju pár beszélhetett – németül; a mit a hidalgó úgy sem ért meg.

– Uram! kezdé a szót donna Atalanta: ön nekem egy levelet irt, a mi
engem meglepett. Elismerem, hogy ez a levél rendkívüli volt rám nézve.
Én sokféle nyilatkozatoknak vagyok kitéve, nem kerülhetem ki. De
ilyennel, mint az öné, még nem találkoztam. A többiek mind ajánlatokat
tesznek. Szivét, vagyonát, életét kinálja minden ember. Igyekszik
bebizonyítani, hogy mennyire elvettem az eszének nagyobb részét, s még a
maradékot is nekem ajánlja fel. Ön pedig elém áll, és nem kinál, hanem
követel. – Tőlem kivánja, hogy én hozzak önnek áldozatot; tanuljak meg
egy nyelvet, a mire semmi szükségem nincs; csak azért, hogy önnel
beszélhessek rajta. – Ez engem meghatott. – Ez valóságos ember; nem
fabáb, mint a többi. – Ennek lelke van. – Én még nem láttam eddig igazi
embert; ohajtottam egyet látni.

Még ennél nagyobb hizelkedést Opatovszky Kornél nem hallott magáról:
csak úgy szédült bele.

És daczára annak, hogy egyedül neki volt lelke ebben a házban, sőt talán
ebben az egész városban, még sem akadt meg a fejében az a gondolat, hogy
de ugyan mi módon tudott megtanulni ez a hölgy oly rövid idő alatt
ennyire jól németül, hogy ilyen hosszú beszédet tud tartani? – A helyett
még magasztalásokban tör ki.

– Ah, madonna, Si sprechen sehr schön deutsch.

– S higyje el ön, hogy ez a legnagyobb áldozat, a mit művésznőtől lehet
kivánni. Nekem erre alig marad időm. A világ azt hiszi, hogy mi valami
mulatságos életet folytatunk. Pedig alig van egy pihenésre való óránk s
a lakomáink egyszerűbbek a nomádokénál.

– Oh, én tudom, tudom! szelelt bele Kornél. S azóta én is egy darab
félsült marhaszelettel élek s éjjelre vizes pokróczba göngyöltetem
magamat, – mint ön.

– Ön nagyon őszinte volt hozzám. Ez tetszett meg nekem nagyon. Én is
ilyen őszinte akarok önhöz lenni. Hogy mindjárt első perczben ismerjük
meg egymást. Önnek legelőször is meg kell tudnia azt, hogy mi kevély,
büszke aristocraták vagyunk. Oh, kérem, ne nézegessen a családfa felé, a
mit don Mánuel magyaráz. Nem mint hidalgók vagyunk aristocraták, hanem,
mint művészek. A herczegi koronát soha se viselte büszkébb homlok, mint
az olympi játékok koszoruit. Ezeket meg kellett előbb érdemelni. S ennek
az érdemnek a tudata minket kizárólagossá tesz. Önök tapsolnak a merész,
szilaj jeleneteknek, azt hiszik, az csak úgy magától jött, pedig ez
művészet. Ön kivánt megismerni, ismerjen meg. Én azt mind betanultam. És
folyvást mindennap újra meg újra tanulom, ismétlem, hosszú nehéz
próbákon keresztül. Ez nekem tanulmányom, szenvedélyem. Én azokat az
állatjaimat, a mikkel együtt játszom, kicsiny koruktól fogva oktattam
magamhoz; iparkodtam bennük az állati párát lélekké, értelmes szellemmé
nemesíteni. Mi azokat a jeleneteket, úgyszólván, együtt gondoltuk ki.
Úgy beszélek velük, mint jó baráttal. Minden szavamat megértik. S ők
felelnek nekem, úgy, hogy én megértem. Én szeretem őket s ők szeretnek
engem. Ah, az én «Kalifámat» még nem találtam emberre, a kiért cserébe
oda adnám. Ez az a szilaj bika, a melylyel ön küzdeni látott. Mikor vége
van a riadalnak, megnyalja a tenyeremet s a nyakát a vállamhoz dörzsöli,
odatartva széles homlokát, hogy vakarjam meg az ujjaimmal. Megtehetném
vele, hogy mikor a veres posztónak neki rohan, öklelés helyett
letérdeljen előttem.

– Ah, a kedves Kalifa! Megengedi madonna, hogy tiszteletemet tehessem
nála s én is megvakarhassam a homlokát?

– Teheti ön, csak ennivalót ne adjon ön neki, mert akkor öklel.
Idegentől nem fogad el semmit. Ő is büszke, mert művész.

– Oh én nem leszek neki idegen. Ott fogok lakni az istállójában.

– Óvom önt még egyszer. Mi művészek csak egymás iránt vagyunk
türelmesek. Mennyi pofont osztanak esténkint a bohóczok egymásnak! De
meg ne próbálja velük egy idegen! A nympha engedi, hogy a derekát
átölelje a faun a tánczban; de ugyanaz fakéregbe burkolja magát, ha
Apollo kergeti.

Kornél el volt ragadtatva e czélzás által Daphne metamorphosisára.

– Ezentul hát eljárhat ön a próbáinkra. Bepillanthat azokba a titkokba,
a mik a közönség számára el vannak leplezve. El lesz fogadva a mi
aristocratikus zárt körünkben.

Ez, ez volt a legfőbb vágya Kornélnak.

– És aztán igen jó barátok leszünk. Ön megtartja, a min kezdte; s a
miért önnek mindenki fölött előnyt adtam. Ön elfogad tőlem minden
szivességet; de nekem nem kinál soha semmit. Én gyakorlom a
nagylelkűséget, ön pedig elfogadja azt.

– Nem, madonna, erre az alkura rá nem állok. Én nem akarok az ön házi
koldusa lenni. Egyátalában nincs kedvem a koldus szerephez. Ön végtelen
gazdag: azt tudom. Az én egész gazdagságom nyomorúság az önéhez képest.
De még is van valamim, a mit önnek kinálhatok. Egyszer talán. Ön
felfedezte, hogy nekem lelkem van.

– S azt ajánlja fel nekem? Vigyázzon magára sennor! A ki nekem a lelkét
akarja átadni, az nekem vagy uram, vagy bolondom.

– Akár mind a kettő.

– Úgy látszik, nem értette ön meg az igazi értelmét a szavamnak. Nem ok
nélkül mondtam azt, hogy mi művészek, aristocraták vagyunk, hozzá
vagyunk szokva, hogy királynőnek tekintsük magunkat, a kinek jobbágya a
közönség. Estéink diadalok. Országunkat változtatjuk tetszés szerint, s
a hol megjelenünk, ott hódítunk. Magunk teremtjük magunkat! S
nemességünket nem osztogatja se császár, se király: még is velünk jár
az. A vándor-czigánynak a meztelen szabadságát s a herczegek fényüzését
együtt bírjuk. A hogy a czigány odább viszi a sátorát, úgy visszük mi
odább a palotánkat. Hozzászoktunk elpazarolni ma a kincset, a pompát, a
mi körülvesz s holnap megint újra szerezni. Nekünk van adva Aladin mesés
lámpája. Mivel válthatja meg tőlünk valaki azt a kincset? A nő, a ki
művész, maga egy egész ember; nem fele egy más valakinek, a kinek őt még
meg kell találni. – Ön eszes ember. Érti, hogy mit mondtam.

(Most sem értette biz az. Azaz, hogy értette, de azt gondolta, hogy hát
ha másként is lehet.)

– No, hát csak látogasson meg ezentul is, mikor üres napom van. Azt
megtudhatja a szinlapról. Jöjjön fel a próbáimra. Szivesen látom. De
egyet ismétlek. Arról, hogy a lelkét, szivét nekem adja, előttem ne
beszéljen; mert így csak az szólhat hozzám, a ki vagy azzá tesz, a mi ő
maga, vagy azzá lesz, a mi én vagyok.

E szóknál fölállt a helyéről a hölgy s olyan volt tekintetében,
mozdulataiban, mint Diana, mikor Acteont szarvas-állattá változtatja.

Tehát: vagy uram, vagy bolondom.

Vagy te osztod meg velem a bárói koronádat, s hazaviszesz az apátvári
kastélyba, vagy én osztom meg veled az én csörgő-sipkámat s jársz velem
circusról circusra és ugrálsz a többi bohóczokkal az abroncson
keresztül, a kik nekem egyenrangú társaim.

Ezt meg lehetett érteni.

Kornél azonban ravasz volt. A bolondot nem könnyű még bolondabbá tenni.
Gondolta magában: hát ha csalni is szabad? Az igéret szép szó. Aztán
abból az egy millióból még sok megvan. Valamikor egy nagy államférfi azt
mondta egy nagy királynénak, hogy minden embert meg lehet venni; csak el
kell találni az árát. «Még engem is?» pattant fel a királyné. – «Teszem
föl: Siléziával». Szólt a miniszter. – Hátha ennek a királynőnek is van
valami Siléziája?

Jónak látta nevetésre fordítani a nagyon komoly interwiewot. S azzal
odalépett a nyitott erkély-ajtóhoz s ezzel a furcsa kérdéssel fordított
egyet a párbeszéd tárgyán:

– Hogy tetszenek önnek, madonna, ezek az én lovaim?

– Igen szépek. Az a piros sörény a régi lengyel udvarnál volt a divat.

– Hát a hintóm?

– Jó izlésre mutat.

– Megengedi, hogy ennek a hintónak az ajtajára az ön czímerét festessem?

A hölgy különös mosolylyal nézett rá, aztán vállat vont.

– A hogy önnek tetszik.

De: elfogad ez olyan «lelket» is, a mi négy lábon és négy kereken jár.

Kornél pedig annyiba vette azt, mint egy boldogító «igen» szót a
«leánykérésnél».

No, arra a bárói korona megosztására nem igen gondolt még; a műlovarrá
lételre még kevésbbé! hanem az járt az eszében, hogy ha már két lóval be
lehet hajtani ennek a hölgynek az «udvarára», hát négy lóval mi nem
lehet még?

Viszonzásul adtak neki egy virágot, a mit a szép kezek maguk dugtak a
gomblyukába.

– Hogy hivják ezt a virágot?

– Pelargonium.

(Még akkor Nelson teljes gerelye egészen ujdonság volt.)

– Ah!

– Nem a mi nevünk származik ettől a virágtól, hanem ezt nevezték el a
kertészek a mi nevünkről. Ősöm, don Guzman, a ki Pizarróval együtt járt
Tlenochtitlanban, hozta el ezt legelébb Spanyolhonba Montezuma
aranykertjéből.

– Esküszöm, hogy soha sem fogok más virágot viselni gomblyukamban.

Ez alatt don Manuel is elkészült a heraldicai fejtegetéseivel, a miket
Koczur nagy kegyelettel hallgatott. Hét leczke után lehet is már az
embernek jól hallgatni spanyolul.

A vendég urak kalapjaikat vették és búcsuztak.

A donna kezet szorított Kornéllal, s az úgy tapasztalá, hogy ez a
legsimább bársonykéz a világon.

Don Manuel pedig kikisérte őket az előszobába.

Kornél megint nyomott egy száz forintost a komorna markába, mikor a
kabátját feladta. (Úgy látszik, hogy a spanyoloknál nem szokás a
főuraknak inast tartani, csak nőcselédet.) Figyelmezteté rá, hogy össze
ne törje azt a virágot ott a gomblyukában.

A lépcsőn aztán Koczurnak eszébe jutott, hogy ott felejtette a
sétapálczáját s visszaszaladt érte.

A hidalgó még ott volt az előszobában; a mint összetalálkoztak, mind a
kettő elnevette magát. Aztán kezet szorítottak, úgy nevettek. Nem
beszéltek hozzá semmit.

A hidalgó látta, hogy Koczur a pálczáját keresi: ő megtalálta, s
odanyujtotta azt neki, aztán mikor az át akarta venni, jól a tenyerébe
húzott vele. Arra meg Koczur kapta el a pálczát, s visszasózott egyet a
hidalgó hátára. S ismét összenevettek.

Furcsa búcsúvételi mód ez a spanyoloknál!

Kornél megvárta Koczurt a lépcsőrácsozatnál. Ő már elfelejtette, hogy
mikép kell azt fölnyitni.

– Te! mondá neki nagy örömmel, ő elfogadta az equipageomat! Érted, mi
az?

– Az, hogy most gyalog mehetünk haza.

– Ostoba vagy! ő az én fogatomon fog járni s mindenki azt fogja hinni,
hogy ő az én szeretőm.

Kornél ezt is nagy dicsőségnek tartotta.

– Hát a donna mit adott érte?

– Látod ezt a virágot itt a gomblyukamban? Tudod, mi ennek a neve?

– Tudom. Muskátli.

Pátts! Kapott egy pofont a képére.

Ennek a pofonnak pedig az a genesise, hogy a jockey-clubban a gavallérok
egymás között donna Atalantát «donna Muskátli»-nak szokták nevezni,
mivelhogy a pelargoniumnak csakugyan ez a népies neve. S ez Kornélt
fölöttébb boszantotta.

– Ez a Pelargonia! Az ő családi viráguk. Ott van a czimerükben. Az ősük
Montezuma ültette azt és hozta át Spanyolországba. No, ne haragudjál.

Azzal megcsókolta Koczurnak az arczát azon a helyen, a hol megütötte. Ez
már bevett szokás volt.

A míg a köszvényes házmester ujra előkeczmelgett a csengetésre, a két
ifjú úr tanakodhatott a kapu alatt.

– Jól van, mondá Koczur. Ez hát «foglaló». De hát mit kaptunk érte?

– Szintén foglalót. Meg van engedve az üres napokon látogatást tennem a
háznál és minden próbáin megjelenni.

– Ez már valami.

A házmestertől aztán kikérdezte Kornél: «van-e itt istálló?» Van. «Hát
kocsiszin?» Az is van. «No hát ki kell nyitni a kaput, be kell járatni a
hintót, az itt marad.»

A házmester ellenvetést akart tenni. Egy százas elhallgattatá. A hintót
bejáratták az udvarra.

– Mennyi az évi béred? kérdé Kornél a kocsistól.

– Ötszáz forint.

– Itt van. Ezentúl donna Atalantát fogod szolgálni. Ha jól viseled
magad, megjutalmazlak.

Be sem várta, hogy megköszönjék, futott ki az udvarból, vitte magával
Koczurt is.

Aztán megint jutott valami az eszébe. Visszaszaladt. Még nyitva találta
a kaput.

– Héj, kocsis!

Az már a lovakat kezdte leszerszámozni.

– Gyere ide. A lovaknak széna is kell, meg zab. Nesze kétszáz forint.
Jól tartsd a lovakat.

Még egyszer visszaszaladt az utczaszegletről. Most már zárva volt a
kapu, a házmesternek kellett csengetni.

– Majd elfeledtem. Ön hivassa ide rögtön a kocsigyárost s az én czímerem
«mellé» festesse oda a Pelargonio czímert. Itt van egy százas.

– Csak az egyik ajtajára a kocsinak?

– Ostoba! Mind a kettőre. Itt a másik százas.

Most már aztán mindenről volt gondoskodva. Mehetett Koczur után, a kinek
hazáig lihegő hangon beszélt el mindent, a mi társalgásuk tárgya volt az
isteni Atalantával; össze-vissza, az elejét hátulra téve, keverve az
igazat a képzelettel! hozzá adva sok nem mondott dolgot, s levonva
belőle a tökéletes diadalra való kilátást.

Ezen az estén nem volt donna Atalantának dolga a circusban; azért ő sem
ment oda, hanem a jockey-clubba sietett s ott mindenkinek elbeszélte az
élményeit a legkörülményesebben, illendő változatokkal. Azt a históriai
adatot, hogy a gomblyukában levő virágot Pelargoniának hivják, hogy azt
Montezuma maga ültette, s donna Atalanta di Pelargonios szakította le és
tűzte fel e helyre, minden embernek meg kellett ma tudni.

A tizennyolczadik ismétlésnél még azt a marginális észrevételt is
hozzátette a commentator, hogy ezt a virágot egyedül a don Pelargonios
családnak van megengedve a czimerében viselni Spanyolországban, a
gomblyukában viselni pedig egyedül Opatovszky Kornélnak, Bécs városában.
S a ki az ellen vét, azt Spanyolországban lenyakazzák, Bécsben pedig ő
lövi agyon.

Örömében vesztett is kegyetlenül a tarokkban.

Most aztán már egészen megfelelő tér volt nyitva a bolondságának. Ő volt
az első mindig a circus próbáin s fölmentette don Manuel di Pelargoniost
a diva mantilláának őrzésétől. Ezt nem engedte magától elvétetni. Jó
barátságot kötött a bohóczokkal, s arra is rá hagyta magát venni, hogy a
társaság főkomikusával együtt egyszer a próbán ellovagolja azt a tréfás
jelenetet, a minek a czíme «John Bull és a fia». Csak egy kis biztatás
kellett volna neki, még nyilván is föllépett volna benne, telt ház
előtt.

Napról-napra nagyobb bolondja lett e phantasiájának. Már nem is lehetett
vele egyébről beszélni.

Büszke volt rá, hogy Atalanta senki mástól nem fogad el ajándékokat,
csupán ő tőle. De azokkal lehetett is dicsekedni. A bikaviadal
másodszori előadásánál (ezt közkivánatra többször kellett ismételni) egy
pár szattyán topánkát ajándékozott a művésznőnek: mindegyiken hat
solitair gyémánt volt gomb gyanánt. Jó helyre kerültek. Ott legjobban
megbámulhatja azokat a közönség – a végjelenetnél.

Hanem ő még mindig nem kapott viszonzásul egyebet a mindennapi
pelargonium virágnál. Azt naponkint maga tűzte oda a mellére Atalanta.
Azonban még odáig sem ment, hogy a kezét megcsókolja. Olyan volt az a
szép hölgy, mint egy virágtárlat: «Kéretik a tisztelt közönség semmihez
hozzá nem nyulni».

A circus próbáin nem csupán Kornélnak volt szabadalma megjelenhetni. A
divat-arszlánok mindegyike bejáratos volt oda, a kinek sikerült
ismeretséget köthetni gyalog vagy lóháton. Gyakran találkozhatott itt
Diadém barátjával is a többek között.

Egy reggel a próba közepén belép a manégebe Diadém úr. Opatovszky
meglátja, hogy egy pelargonium van a gomblyukában. Nézi lorgnettel: az
bizony Montezuma szent virága. Egyenesen rámegy s azt kérdi tőle brusque
megszólítással:

– Hogy meri ön a gomblyukában viselni ezt a virágot?

– Mit? Ezt a «Muskátlit?»

Pátts! Már akkor ott volt az ábrázatján a pof…

… Fatális helyzet! Hiszen azt mindenki tudja, hogy Opatovszky bolond;
úgy osztogatja a pofonokat, mintha bérmálna. Négyszem közt nem is venné
azt az ember számba, visszaadná neki s ki volna egyenlítve a dolga; de
nyilván tíz más gentleman előtt kapott pofont nem lehet egyszerűen
nyugtatványozni s aztán elkönyvelni.

A többi urak természetesen rögtön közbevetették magukat s nem engedték,
hogy még a próbát is megzavarja ez az intermezzo. Opatovszkynak haza
kellett menni s otthon várni a cartellvivőket, a kik majd mindjárt
jönnek.

– Átkozott história! dörmögé Diadém úr Koczurhoz. Erre nem voltam készen
annál a bolondnál. Már most mit csináljak vele? Meg kell verekednünk. Ha
agyonlövöm, dugába dől az egész ráépített tervünk, ha pedig nem lövöm
agyon, ő teszi meg nekem, kitelik tőle, a milyen bolond.

– Ne féljen semmit, majd elcsinálom én ezt. A kihivó fél adja a
pisztolyokat, de a kihívott párbajsegéde tölti azokat meg. Az én leszek.

– Jaj, barátom, így az nem fog menni. A másik két secundans is ott lesz,
s az nem engedi, hogy vaktöltéssel lőjjünk.

– Hát hiszen nem lesz az vaktöltés. Csak rám kell bizni. Én adom hozzá a
golyókat. Azokat készítem jóféle diachilon flastromból, a miket
meghengergetek plajbászporba, akkor azok egészen hasonlítanak az
ólomgolyóhoz. Megesküszik rá, a ki látja.

– Furfangos egy ficzkó ön, Koczur.

Úgy történt, a hogy mondá. Másnap megverekedtek. Koczur töltötte a
pisztolyokat, megmutatva mindenkinek, hogy valósággal beleereszti a
csőbe a golyót, a mit Opatovszky különösen követelt. Ő ölni, vagy halni
akar.

Valósággal dühös volt. Egyenesen oda szaladt a barrière-re s húsz
lépésről czélzott az ellenfelére keményen.

Diadém úr a bal kezét a szája elé tartotta. Félt, hogy még belelő azzal
a flastrommal. Szerencséjére nem talált.

Most aztán ő fogta fel a pisztolyt. Opatovszky arcza elsápadt,
halálfiának érezte magát. A lövés eldördült. Kornél nagyot kiáltva
kapott az arczához s végig esett a gyepen élettelenül. Segédei és az
orvos odarohantak hozzá. E catastrophára Diadém úr segédei egyszerre
iramodtak keresztül a bozóton, s holnap ilyenkor ki Svájczban lesz, ki
Belgiumban. Diadém maga ott maradt, elbámulva, mintha a földbe nőtt
volna. Meg nem foghatta a dolgot. Mégis agyonlőtte volna Opatovszkyt?
Azt hirtelen felkapták a segédei s vitték a kocsijához.

Diadém hátramaradt. Tudta, hogy Koczurnak oda kell még hozzá jönni.

Csakugyan visszatért.

– Hát mi történt?

– Gyerünk a bokorba, mert meglátják, ha együtt beszélünk. Hahaha!

– Ön nevet?

– Hogy a patvarba ne? Az a bolond flastromgolyó a pofája közepén találta
a barátunkat.

– S odaragadt?

– Az ám. Jó, hogy a kezével eltakarta.

– Mit mondott az orvos, mikor meglátta, hogy a seben már flastrom is
van?

– Azt mondta, hogy ez unicum a külgyógyászat történetében.
Beragasztottam egy ezressel a száját, hogy értekezést ne irjon róla a
Medicinische Wochenschriftben. Egyébiránt Kornél csakugyan megsebesült.
Az a bolond diachilon birt annyi erővel, hogy egy zápfogát kiüsse s a
bőrt is fölrepeszté az arczán.

– Most már szaladjunk, mert jön a rendőrség.

E szerint mégis teljesen indokolva volt, hogy a megsebesültet ágyba
fektessék s orvosi ápolás alá vegyék. Egy kiütött fog, meg a felrepedt
bőr nem tréfa dolog.

De megvan ennek is a kellemes oldala. Egész nap jönnek a látogatók, a jó
barátok: tudakozódni hogyléte felől. Az orvos és assistensei egy perczre
sem hagyták el az ágyát s figyelmeztetnek mindenkit, hogy ne
kényszerítse beszédre a szenvedőt.

Délfelé várják nála a sebláz bekövetkeztét.

De előbb még a gyönyör visiója jelenik meg előtte.

Egy ajtónyilásnál ki lebben szobája küszöbén be? Maga az istennő, ő az:
Atalanta. Fátyolát hátravetette arczáról s nagyon halovány. Szemei ki
vannak sirva. Leül az ágya szélére s két keze közé fogja hőse kezét. Az
a hetedik mennyországba képzeli magát. A hölgy int neki, hogy ne
beszéljen. Sebe fölszakadhat. Ő sem szól semmit, csak egyre magnetizálja
azokkal a nagy spanyol szemeivel.

Opatovszky bágyadtnak érzi magát. Természetesen a vérvesztés miatt. És
mégis egy nagy merényletre szánja el magát. Megkisérti a kezében tartott
kezet ajkaihoz vonni. És ime sikerül. Azt az aczél kezet, melyet egy
szilaj mén, egy vad bika nem bir helyéből elhúzni, ez a lankadt kéz
odáig tudja vonni a lehetetlenségig, egy férfinak az ajkáig, mely azt az
élő bársonyt nem érintette soha. Sikerült neki egy csókot nyomni a
kezére. Ah ez a küzdelemhez méltó pályadíj volt!

Képes lett volna rögtön felugrani, ha az ápolói le nem fogták volna.

Atalanta ovatosan visszavonul s némán int neki, hogy kimélje drága
egészségét. Aggódik miatta.

– Mikor fog ön föllépni? kérdi tőle a sebesült lovag.

– Addig nem, a míg ön fel nem gyógyult! viszonzá hévvel a delnő s
arczára rántja fátyolát, hogy pirulását eltakarja s e szók után elfut a
szobából.

– Nem álom volt ez? kérdezi az ágyban fekvő. Tünemény ábrándképe. Ébren
vagyok-e?

– Ébren, ébren! Hogy ne volnál ébren? kiált egy ismerős hang, s beront
az ajtón a volt ellenfél: Diadém úr, lovagias szokás szerint sietve
látogatását tenni a megsebesített ellenfélnél. Én is találkoztam vele!
Lásd, te szerencsés kópé! Ezt nekem köszönheted.

– Köszönöm! Köszönöm! rebegi a bekötött fejű: megragadva látogatója
kezét: barátom! Egyetlen, igazi barátom. Hadd öleljelek meg! S
össze-vissza csókolta elragadtatásában. Ő itt volt! Itt ült az ágyamon,
a hogy most te! Így csókoltam meg a kezét, a hogy most a te arczodat.
Így! Így!

Diadém úr alig birta a fejét kiszabadítani a karjai közül.

– Áldott legyen a golyó, mely ezt okozta.

Még így nem áldották a diachilon flastromot, a mióta Hyppocrates
feltalálta.

– Csendesen, kedves barátom! Légy most nyugodtan. Ne bocsássanak most
többé hozzá senkit!

Az orvosok, az órával kezükben álltak az ágy körül, s számlálták az
érütéseket, várva a sebláz beálltát: suttogni sem volt szabad, csak
diákul.

Künn a negyedik teremben pedig a látogatók a pamlagokba, karszékekbe
vagdalták magukat hanyatt a kaczagás miatt. Koczurnak már az állkapcsába
állt a görcs a nagy röhögéstől.


KI LESZ NAGYOBB?

Illavay csak nem tudta megtagadni a régi hajlamait. Most ügyvédi
gyakorlatot folytatott. Ügyfelei értesítették őt unokaöcscse bécsi
kalandjairól, a mire ő még egyszer rászánta magát, hogy Temetvényi
grófnak levelet irjon, figyelmeztetve őt a nagy veszélyre, a mi
családját fenyegeti s a minek nagyon végzetes következményei lehetnek.
Arra kapott a gróftól következő tartalmú levelet: «Különösen tisztelt
uram!

Fölöttébb lekötelezve érezzük magunkat azon szives gondoskodásért,
melyben ön házunkat részesíti. Az ifju Opatovszky bohóskodásairól nekünk
is van tudomásunk, de mi azok miatt különös aggodalmat nem táplálunk. Az
ifjúságnak ki kell forrnia magát, jobb előbb, mint utóbb. A tréfák, a
miket közös védenczünk elkövet, nem esnek komolyabb beszámítás alá, nem
vonnak maguk után következményeket s nem zavarnak meg semmi viszonyt. A
mi körünkben azokat csak kedélyvillanásoknak nevezik. Megeshetik, hogy
az érintett kalandok Kornél vagyonán érzékeny csorbát fognak ütni, de ez
a mi indulatunkon ő iránta semmit sem fog változtatni; ez iránt teljesen
megnyugtathatjuk önt. Még egyszer hálás köszönetünket fejezve ki önnek
rokonságsugallta figyelmeztetéseért, maradunk stb.»

– Hát kellett ez neked? mondá magának Illavay, mikor ezt a választ
elolvasta. Most ezek azt hiszik, hogy te vissza akartad hizelkedni
magadat náluk s eljöttél rágalmazni az ő választottjukat! Megkaptad a
magadét érte. Az a másik még a hét főbűnnel is többet ér, mint te a hét
erénynyel. Bizonyos körökben nem is bűnök azok, csak bohóságok: az
ifjúkor kedélyvillámai. Csak az olyan embernél bűn az ilyesmi, mint te
vagy. Nálunk nem esik beszámítás alá. Mit avatkozol a mi ügyeinkbe?

Föltette magában, hogy jövőre, a hol még ezt a két nevet kimondani
hallja, onnan elfut.

Hanem azért, hogy Illavaynak ilyen választ küldött a gróf, az a levél
nagy szeget ütött a fejébe. Felkereste rögtön a leányát.

– Pálma! Nekünk fel kell mennünk Bécsbe; még pedig hosszabb időre.

Pálma gyanított valamit.

– Az egész téli időt itt töltöttük falun s most a tavaszi időkre megyünk
fel? kérdezé.

– Még hátra van az utolsó udvari bál.

– Lesz ott nekem valami dolgom?

– Lesz. Most irt nekem valaki, hogy ez a házasság erősen veszélyeztetve
van Opatovszky szeszélyei által.

– «Illavay» irt.

– Kitaláltad.

– Azt irta, hogy a vőlegényem belebolondult mindenféle tánczosnőbe,
szinésznőbe s azokkal foglalja el magát! S ez sérti «őt?» Nem irtál neki
vissza, hogy soha se rontsa vele a kedélyét. «Engem» nem sért. Miattam
mulathat a vőlegényem, most és ezentul, a hogy akar.

– Ilyenformát válaszoltam igen is Illavaynak. De előtted nem titkolom a
veszélyt. Opatovszky nagyobb bajba ártotta magát, mint a mi egy hóbortos
kalandon szokott végződni. Az a nő, a kinek a hálójába került, nem
valami közönséges modern Aspasia, a ki csak a martalékainak a vagyonát
akarja elhalászni. Ennek több kell. Ez nem a mámorral lánczolja magához
a rabszolgáit; hanem a szomjaztatással. Ez egy kifinomított cselszövő,
minden érzéki gyöngeség nélkül. Veszedelmesebb azoknál, a kik
szépségüket eladják. Ez nem elád, ez vesz. Közel van hozzá, hogy
megvegyen rajta egy embert, a ki neked vőlegényed. Ez a hirhedett
Atalanta.

– S ezért kell nekem most fölmennem Bécsbe?

– Ezért.

Pálma keserűen nevetett; aztán lecsüggeszté a fejét s kezeit
összekulcsolá.

– Hiszen vétettem nagyot; jól tudom. De hogy ily hamar utolérjen a
büntetés, hogy ily keserűen bünhődjem érte; azt nem hivém. Hogy én nekem
most a jegyesem után kell mennem és versenyre szállnom érte egy
abelérával, a ki fejtetőre állva mutogatja magát a közönség előtt!
Nekem! – Ah! Ilyen megaláztatás nem érte a Temetvényiek czímerét akkor,
mikor a zászlójukba Dózsa pórhada törülte a bocskorát! – Én vívjak meg:
egy Atalantával! s a pályadíj: egy Opatovszky Kornél! – Istenem! Én
Istenem!

– Ennek meg kell lenni.

– Jól van. Meg lesz. Tessék megparancsolni, mikor menjünk! Minő pompát,
minő jelmezeket vigyek magammal? Megértettem a feladat egész súlyát.
Híven fogom azt teljesíteni. Megjelenek az arénán. – Előveszem, a mit
tanultam. – Aztán dőljön el, hogy melyikünk hát a nagyobb komédiásné:
az-e, a ki mindent megmutat, vagy az, a ki mindent eltitkol?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

E hölgytornában nem maradt Pálma grófné segítség nélkül. Kornél báró
alig gyógyult fel párbajsebéből, a mint kap egy hosszú levelet a
csehországi hadparancsnokságtól, hogy mint tartalékos tiszt, siessen
berukkolni rögtön és azonnal az ezredéhez. Ezzel pedig nem lehet
disputálni. Opatovszky azt hitte, hogy rettenetes nagy baj lehet a
hadseregnél, ha már ő rá is szükség van. Hát csak felvette ismét a
dzsidás egyenruhát: ebben búcsuzott el Atalantától. Ez alkalommal
könyeket is látott ragyogni a bűbájos hölgy szemeiben, a mik csak azon
biztatásra engedtek helyt a mosolynak, hogy a távolból is sűrűn fognak
egymással levelezni. Azt bizonyosan meg is tartották. Atalanta minden
nap irt Kornélnak. S a levél nagyobb csábító, mint a szó, mert azt újra
meg újra el lehet olvasni: s ha a toll hegye oda irja a levél végére az
ezer meg százezer csókot: az a szomjuságot csak fölkelti, de el nem
oltja.

Kornél ezrede Prágában állomásozott.

Egy napon az ezredparancsnok felhivatja magához s tudatja vele, hogy a
jövő héten a bécsi várlakban udvari bál fog tartatni s arra minden
ezrednek a tiszti karából két tag hivatalos. Opatovszky báró van
kiszemelve egyiknek.

Ennél kellemesebb kiküldetést nem találhattak volna ki Kornél úr
számára. Kapott hozzá egy egész hétre való szabadságidőt.

Be kellett jelentenie, hogy mikor indul. Még ma az esti vonattal.

Repülni szeretett volna.

Az egész úton veszekedett a kalauzokkal, hogy minek megy a vonat olyan
lassan? hiába magyarázták neki, hogy ez vegyes vonat. Untában minden
állomásról táviratozott Atalantának, hogy jön; nem gondolva meg, hogy
éjjel a házmester a táviratokat mind a feje alá rakja s rajtuk alszik.

Az utolsó félórának már minden perczét számlálta: az a leghosszabb idő a
világon! Végre berobogott a vonat a bécsi indóházba. Kornél az ablakból
kihajolva leste, hogy nem várják-e?

Persze, hogy várták.

De nem az, a kit ő ohajtott; hanem valaki, a kiről régen el is
felejtkezett már, hogy van a világon: a kedves Temetvényi Ferdinánd
gróf.

Pedig ennek nem is táviratozott, hogy jön.

Szörnyen örültek, hogy megláthatták egymást. Összevissza ölelkeztek,
csókolóztak.

– Az udvari bálra jöttem; mondá Kornél.

– Mi is arra jöttünk fel.

– No ez dicső! Meddig maradnak itt?

– Egy hétig.

– No az dicső! Én is épen addig maradok. Hol vannak szállva?

– Hát a saját palotánkban. – A Temetvényi-palotát nem ismerné ön
Bécsben?

– Úgy? igaz! Pardon. Egészen konfúz vagyok.

– Ott még önnek is tudunk helyet adni. Egész külön lakosztály áll a
rendelkezésére. Hisz nem vagyunk egymásnak idegenek.

Erre a szóra Kornél kissé megmerevítette magát.

– Kérem. Nekem magamnak is van palotám. Benne van Koczur, mint major
domus.

Most azután a grófon volt a sor pantomimikát csinálni. Felhúzta a
vállait s a kezeit dörzsölte.

– De hát, édes Kornél, ön még nem tudná, – hogy ezzel a palotával mi
történt?

– Tán leégett?

– Valamivel még rosszabb. Önök elmulasztották a második részletfizetést
teljesíteni s a határidő után a volt tulajdonos visszavette azt. Most
már nem az öné.

– De hisz én százezer forintot fizettem rá.

– Az ott veszett; úgy volt a szerződés.

– Koczur nem irt nekem erről semmit.

– Nem ám: mert őtet meg hazaküldték s internálták Vágujhelyre, mint
foglalkozás nélküli egyént.

Kornél agyonlőtt embernek érezte magát. Csak az uniformis tartóztatta,
hogy ríva nem fakadt.

A gróf aztán megveregette a vállát.

– No, ne verje önt le az az elvesztett százezer forint. Máson is megesik
az. Hanem máskor a szerződéseit bízza gondosabb emberekre. Bécsben nem
lehet azokat olyan patriarchalisan venni, mint régen odahaza minálunk.
Verje ön ki a fejéből azt a kis kellemetlenséget. Jöjjön a körünkbe,
majd iparkodunk azt önnel elfelejtetni. Pálma is itt van.

Opatovszky még ennyire hadifogolynak nem érezte magát, mint ezuttal!
Adieu már donna Atalanta! Megfogta a karját a leendő papa, s viszi
magával a czímeres hintóhoz: betolja maga elé s ráül a köpönyege
szárnyára: onnan nem szállhat ki elébb, mint mikor a hintó a nagy ódon
kapuboltozat alá begördül. Ez pedig a börtön: a Temetvényi-kastély.

Ki lehet innen szökni! gondolta magában a fogoly.

Hanem aztán tapasztalá, hogy nagyon jó stratagéma van ellene kigondolva.

Alig foglalta el a lakosztályát, mely három szobából állt, a midőn jött
hozzá a komornyik, a kit már olyan jól ismert Gargóvárról s hozta
számára ezüst tálczán egész halmazát a mindenféle leveleknek, a miket
számára leendő ipa ura palotájába küldöztek: a saját palotája elrepülvén
a légbe.

Azokban mind meghivások, rendeletek voltak a hét minden napjára.

– Ha megengedi a báró úr, majd én fölbontom a leveleket és osztályozom,
ki melyik napra szól? délelőttre, délutánra, estére? hogy rendben
legyenek.

– Ugyan tegye azt.

Volt ott hivatalos rendelet katonai előljáróságoknál teendő
jelentkezésre, meghívás az udvari bálra az udvarmesteri hivataltól.
Felhivás tisztelgésre az összes tiszti karral az itt időző Radeczky
tábornagynál; díszelőadásra az új török nagykövet tiszteletére. Volt ott
azután egy bizalmas közlemény a térparancsnokságtól, melyben az itt
időző katonatisztek figyelmeztetnek, miszerint a legközelebbi hét nap
alatt estétől reggelig a szállásaikon tartózkodjanak; mert valamelyik
éjjel, felsőbb parancsra, próbaallarm fog veretni, hogy hány percz alatt
tud a helyőrség kirendelt helyén fegyveresen sorakozni. Kiki tudja meg,
hogy mely kaszárnyához tartozik. – Következik egy meghivás Westmoreland
herczeg angol nagykövet tánczestélyére, összekötve nagynevű művészek
hangversenyével. Azután meghivás báró Augusztin, katonai szaktudós
felolvasásaira, minden fegyvernembeli katonatisztek számára.
Práterkocsizás. Azután egy temetkezési parádé: egy Pestről Bécsbe hozott
magas állású hadvezér végtisztességére. Azután: ő felsége a görög király
fog megérkezni. Nagy hadseregszemle, és a többi, és a többi. Nem maradt
itt annyi idő, hogy donna Atalanta regényét tovább lehessen folytatni.
Azonfelül még mindenütt a gallérjához ragadva a Temetvényiek atyafiságos
kezei.

«Megálljatok csak, gondolá magában, majd találok én ki valamit, hogy
tőletek megugorhassam.»

A mint a komornyik dátum szerint rendbe szedte a meghivásokat, ő is
készen volt az átöltözéssel; a gróf egyik fogata már ott várt rá: ez
volt a mozgó börtön, ez vitte a katonai előljáróságokhoz, a kiknek be
kellett magát jelentenie. No, most innen megugrom, gondolta magában. Nem
lehetett. Mintegy véletlenül útjában találta egyik katonai bajtársát,
egy fiatal grófot, a Temetvényieknek nőágról való rokonát, az
karonfogta, elvitte magával a carroussel vezénylőjéhez, beiratta, lovat
választott a számára. Dámája már van: Pálma grófnő. De a jelmez végett
előbb azzal kell beszélni, hogy minőhöz van kedve, mert az összetartozó
párnak összhangban kell lenni; tehát a bajtárs visszavitte szépen a
Temetvényi-palotába s Kornél úrfi azon vette észre magát, hogy megint
csak ott van a börtönben s Atalanta helyett Pálma grófnőt látja maga
előtt.

Nagyon örültek egymásnak. A cousin elmondta, hogy miben járnak. Akkor
aztán előszedték a jelmezképeket: válogattak, tanakodtak: melyik fog
jobban illeni. Czifraságról levén szó, ebben már Kornél is örömét
találta. Pálma ó-német jelmezhez hajlott, de Kornélnek meg az volt a
kivánsága, hogy ő szaraczén lovag legyen. Pálma volt a ki engedett. Így
tehát ő is török Kadinának fog öltözni.

A cousin aztán magukra hagyta őket.

Kornél pedig azt gondolta, hogy most itt az alkalom egy kis
összekoczódást kezdeni. Ők némi izetlenkedéssel váltak el az eljegyzés
napján egymástól. Ezt lehetne folytatni.

– Tudja, miért választottam azt a török jelmezt, kérdé Kornél. – Azért,
mert ez arra a bizonyos török herczegre emlékeztet, a kiről ön olyan
szép verset szavalt. Még most sem mondja meg, hogy ki irta azt a verset?

Pálma vette észre a kitörési szándékot s szépen bevágta az utját. Csupa
szelídség és jó kedély volt ezuttal.

– Hát miért ne mondanám meg? Önnek a nagybátyja az: Illavay.

– Ah! Az alattomos. A nagy mogorva prózai ember! És ő verseket irt. És ő
verseket tanított be önnek. Vallja meg, hogy ő szerelmes volt önbe!

– Mi nagyon becsültük egymást.

– Csakhogy tudom! No ezzel szépen fogom őt majd boszantani.

– Azt nagyon rosszul tenné ön. Neki mi nagyon sokkal tartozunk. Ő minket
igen nagy veszélytől szabadított meg, a mi különösen rám nézve
iszonytató volt; a saját életét koczkáztatta értünk valódi hősi módon.
Mikor gyémántjaimat elrabolták, ő átment az oczeánon, hogy azokat
visszaszerezze. És különösen ön nagyon sokkal tartozik neki. Kétszer
mentette meg önt a haláltól. A másodiknak én magam tanuja voltam: az ő
keze tartotta fel a pallost, mely az ön feje fölé volt emelve. Pedig
csak hallgatnia kellett volna, csak helyéből meg nem mozdulnia, s most ő
volna az ön birtokainak örököse. Illavay az egész világra nézve egy
nagy, nemes lélek; önre nézve pedig több, mint az édes atyja. Önnek azt
az embert szeretnie kell.

Brava, bravissima! Tapsolhatunk. Ez a jelenet igen jól sikerült.
Felmagasztaltuk Illavayt, – azért, hogy megtartsuk magunknak
Opatovszkyt. Mert ha még azt is megteszi Kornél, hogy Illavayt
insultálja azzal, a mit Pálma elárult felőle, akkor nem volna egyéb
hátra, minthogy a szeme közé vágja a jegygyűrűjét s kidobassa az
inasaival őt, egész kis királyságával együtt, az ajtón.

Azonban a nemes páthosz nem veszett kárba, Kornélnak lágy szive volt,
mint a viasz: minden benyomásra átalakuló. Ez emlékekre elérzékenyült.
Megcsókolta Pálma kezét és megtért.

– Igaza van, kedves Pálma. Ön az én jó angyalom. Lássa, nem vagyok én
rossz ember. Ön engem egészen jóvá fog tenni, meglássa. Megengedi ön
nekem, hogy én önt nagyon, nagyon szeressem?

– Hiszen azért kötjük össze életünket.

És azután tovább is igen jól játszotta szerepét Pálma grófnő. Szelid,
átadó kedélyével csendesen visszahódítá hóbortos vőlegényét. Iparkodott
kedvében járni; s aztán felvette vágytársnéjának saját fegyverzetét s a
tulajdon harczterén versenyzett vele: lóhátra ül és bemutatta művészetét
a carroussel próbáin s a koronás látogató tiszteletére rendezett
díszelőadáson. És Kornélnak, ha minden ember nem mondta volna is, saját
szemeinek el kellett hinnie, hogy az ő menyasszonya a legbájosabb
jelenség az egész tündéri csoportban: kivált ebben a keleti jelmezben
olyan volt, mint az ezeregyéjszakai mesék földfeletti tüneménye. Imádnia
kellett!

A mint beleszeretett a menyasszonyába, úgy kiszeretett abból a másikból.
Az a másik volt a láz, emez a kigyógyulás. Nem kellett már őrizni,
kisérgetni: megjött magától. Ha megszabadulhatott a hivatalos
szertartásokból, sietett a menyasszonyához s estélyeken, társaságokban
odacsatlakozott hozzá s ki nem fogyott a bámulatából. Hagyta magát
általa vezettetni, mint egy gyermek.

Pálma meg volt győződve tökéletes diadaláról.

Pedig még hátra volt a vendégszerepből a jutalomjáték, a chef d’oeuvre:
a pièce de resistance: a megjelenés az udvari bálban, a mi annyi sebes
dobogást okoz olyan szíveknek, a mikben csupa kékvér lüktet.

Ez a hetedik nap estéjén következik. Pálma grófnő egy nagynénje, herczeg
* * * * né vezetése mellett jelenik meg mindezen nyilvános ünnepélyeken,
a ki Innsbruckban lakozik, s ez ünnepélyre maga is a
Temetvényi-palotában szállt meg. Itt van a két család minden ija-fia, s
azok úgy körülfogják, úgy őrzik, úgy gondozzák Opatovszky Kornélt, hogy
az nem tehet egy lépést, nem vethet egy pillantást, nem ejthet ki egy
szót, a miről tudomást ne vennének. A Szent Hermandad, a
szabadkőmüvesség, az orosz rendőrség nem őrzi úgy a maga gyanus
embereit, mint őt ezek.

Az is nagy befolyással van a kedély-állapotára, hogy egész nap el van
foglalva.

A democrata publikum ugyan ezt nem akarja elismerni foglalkozásnak, de
próbálná csak meg egyszer, hogy mit tesz az, a mit magas körű
mulatságnak neveznek? hej hogy kérezkednék a műhelyébe vissza! – Nagy
munkát végzett ő mindennap. Nem volt ideje a henyélésre, pedig, mint
tudjuk, ez a sátán párnája. A szinházakba s a Burgba és a nagy operába
együtt járt Temetvényiékkel; onnan thea-estélyekre mentek; azután haza
kocsiztak. Éjjel gyalog kimenni az utczára katonatisztnek nem lehetett,
mert az alarm-rendelet miatt otthon kellett tartózkodnia; a ki az ellen
vétett, azt az őrjárat bekisérte a kaszárnyába s szobafogságot kapott.
Összevágott szépen a földi és a mennyei gondviselés, hogy az elvesztett
fiút az övéinek teljesen visszaadja.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ki irhatna le egy udvari bált a bécsi császári várlakban? A benn-élőnek
is nehéz az, hát még egy odavetődött egynapi bámulónak!

Háromezer vendég, a kik közül minden ötödik mágnás, minden tizedik
tábornok, minden ötvenedik volt vagy levő, vagy leendő miniszter, s
minden ötszázadik – ismerős. E nemzeti díszruhák, s katonai egyenruhák,
rendjelmezek, paszomántos frakkok, papi talárok egész gyülevésze, a
miben a sporadice felmerülő fekete frakk úgy tünik fel, mint a
ragout-levesbe esett légy. És mindez behintve a világ minden országainak
rendkeresztjeivel és csillagaival. Valódi Kis-Európa. Magyar beszéd,
német szó, franczia, horvát, cseh, lengyel olasz discursus egymással
tőszomszédságban. Járni nem lehet, csak furakodni. A colossalis
trónteremtől kezdve, melynek oszlopközei egész erdejével vannak diszítve
az exoticus virágoknak, a csupa gobelinszőnyeggel bevont melléktermekig,
valamennyi egy tarka hangyabolytól nyüzsög, egy czifra élő mozaik az,
csupa férfiakból. A tömérdek katonai egyenruha vegyítve a máltai lovagok
lángpiros és arany, a németrend lovagjai fehér és ezüst jelmezeivel, a
püspökök violaszin, a cardinálok biborvörös talárjaival, a diplomaták
aranyhímzésű frakkjaival, a magyar és lengyel főnemesek sujtásos,
bogláros díszöltönyeivel. Hanem azért, hogy olyan tarka, mégis szomorú
társaság az. Egy bál – csupa férfiakból. A hölgyek a belső elfogadási
termekben vannak, a hol az anyafőherczegné cerclet tart. S a hőség
Nabukodonozor kemenczéjét kezdi megközelíteni. Egy-egy titkos sohajtás
hangzik el a «buffet» után. Sok sarkantyus vitéz szeretne már otthon
lenni s a csizmáitól megszabadulni. – Végre megkondul a jeltadó
kamarásbot, az udvar jön ki a belső termekből s vele együtt a
hölgykoszoru, a diplomatiai kar s a püspöktestület, az a három elem,
mely a világot kormányozza. A férfi-tengerben egy szűk meder nyilik, a
melyen átkigyózhat az emberi nem szebbik fele, (nem a püspököket értjük)
és – mint az Amazon folyamról irják, hogy még a tengerbe ömölve is
messze megtartja a kék szinét, – így vonul keresztül a tarka tömegen,
csupa fehér és halvány szinű öltöny, keresztül a gobelinek szobáin, a
nagy tróntermen: ott azután valamerre eltünik. Valami zenét is lehet
hallani: de azt már kevesen élvezik, az ezernyi férfi sereg omlik az
álarczos bálok redoutja felé, a hol a férfi-buffet van berendezve. Csak
igen kevesen, a beavatottak birnak sejtelemmel arról a
mellékajtócskáról, melyen át a hölgyek eltávoztak a külön
étkező-szobákba, a hová őket csak nagyon kiváltságos alakoknak lehet
követni az erősebb nemből. – Ez azután egy festőt kétségbeejtő látvány!
– A mi egy monarchiában féltve őrzött szépség és ragyogvány,
feltalálható mind egy rakáson. Tengere a selyemnek, fellegei a
csipkének, tejutja a gyöngynek és gyémántnak s örvénye a szépségnek! Kép
csupa fényből, minden árnyék nélkül. Vakító felhők, hófehér keblekből és
vállakból, villámlobogás szép szemekből, szivárvány gyémántözönből. Ez
élő apocalypsisba jutott bele Opatovszky is. Szabad volt neki, mint
declarált vőlegénynek, menyasszonya után menni. S még ez olympi
versenyében is a büszke szépségeknek, azt mondá neki minden suttogó szó,
minden elbámuló tekintet, hogy az ő választottja a legragyogóbb tünemény
e fény közepett. Ez a szép kisértet, mikor körülragyogja minden özöne a
dicsfénynek, olyan abban, mint egy szent alak.

Opatovszky egészen meg van igézve. Fényes főurak ereszkednek le hozzá,
üdvkivánataikat átadni ahhoz a szerencséhez, hogy e büszke szépséget
magáénak mondhatja. Nem is tud betelni a nézésével. Nem, ilyen hókebel,
ilyen márványkarok, ilyen hattyunyak, ily deli termet nincs több a
világon! Övé az aranyalma! Ezuttal Junó győzi le Venust!

Egy érdemcsillagokkal tele aggatott úr beszél Pálmával, kinek eltávozta
után odainti magához Kornélt a grófnő; s a míg az pamlagja támláján
áthajolva, pihegő keblén felejti bámuló tekintetét, azt sugja a fülébe:

– Ő excellentiája, a hadügyminiszter, kegyes volt velem tudatni, hogy
önnek szabadságidőt adott két hónapra.

Kornél idvezültnek érezte magát. Hisz ebbe a menyegző napja is beleesik,
s a mézes hónap. Itt maradhat hát Bécsben.

Meg volt neki engedve, hogy egy tabourettre leüljön menyasszonya mellé s
ott táplálja magát gyümölcskocsonyákkal. Tündérországban nem szokás
enni, csak nyalánkodni. Itt nem azok a tündérek laknak, a kik a bálban
pezsgőt isznak s a lábukat fölteszik az asztalra.

Hanem azért egy dolgot itt is megtesznek: azt, hogy pletykáznak.

Az istennők sem élhetnek a nélkül.

Lehet, hogy valaki olyan kezdte, a ki most érkezett valahonnan a
provincziáról, vagy a külföldről, s nem ismerős még a helyi
mende-mondákkal; lehet, hogy csak azért tette, hogy valami kellemes
tárgyat hozzon fel a társalgás alapjául; de az sincs kizárva a
lehetőségből, hogy szándékos maliczia tervezte azt, hogy egy mindenkinél
szebbnek hiresztelt tündér diadalát egy kissé megkeserítsék. Hiszen
egymást boszantani az olymp első etablirozása óta mindig istennői
élvezet volt.

Tehát valaki elkezdte magasztalni a tegnapelőtti carrousselt s az abban
résztvevőket.

A másik hozzátette, hogy mennyivel eszményibb jelenet ez, mint mikor
ugyanilyen lovagjátékot a circusban produkálnak hamis lovagok és
álherczegasszonyokkal.

S mikor egyszer aztán benne voltak a circusban: lehetetlen volt, hogy
donna Atalanta nevét ki ne mondja valaki.

Ezen egy másik megbotránkozott. Ily nevet nem volna szabad itt
megemlíteni.

Egy harmadik védelme alá fogta. Ez valódi művésznő, s a művészet
mindenütt salonképes, sőt udvarképes.

De minő művészet! mondá a negyedik. Botrány! Profanatio! Metternich
alatt az ilyent meg nem engedték volna.

Egy fiatal katonatiszt aztán olajat öntött azzal a tűzre, hogy elkezdte
védelmezni. Ezek a productiók oly eszményi szépek; a legmerészebb
fordulatoknál sem találhat bennük a legszigorubb pruderie legkevesebb
indecentiát. Az egy walkyrnak a szilajsága, a mi megkap, de nem csábít.

Ezért aztán trióban támadtak rá. A megtámadott azt a vigyázatlanságot
követte el, hogy Atalantát erényes nőnek állította, a ki
megközelíthetetlen.

Ezzel az állításával sensatiót csinált.

Volt egy hang, mely azt állította, hogy Szentpétervárról kitiltották
donna Atalantát.

Ezt tudni kell az orosz nagykövetnek!

Azt nem lehetett előkeríteni; de közelben volt az attaché. Annak kellett
a kérdést eldönteni. Mit tud leghitelesebben Atalantáról? Erényes nő-e
vagy sem?

Az igazi diplomata módra vágta ki magát a kelepczéből, ő tudja, hogy se
nem erényes nő, se nem erénytelen: hanem fiu. Ezért hagyta el
Szentpétervárt, mert kitudták róla.

… És az egész mendemonda alatt úgy kellett ott ülni Pálmának, mint a ki
nem érti, miről beszélnek, s a lábainál ülő vőlegényével arról susogni,
hogy milyen szép lehet már ilyenkor a Como-tó partján, a hol az a villa
áll, a melyben ők a tavaszt fogják tölteni; és nem árulni el egy
arczvonásával sem, hogy minden szó egy mérgezett nyil hegyét szakítja a
szívébe. Kornélnak melege volt. Pálma oda adta neki a legyezőjét, hogy
hűselje vele magát. Kornélnak megtetszett a remek aquarell-festmény a
legyezőn; Pálma megmagyarázta neki, hogy az valóságos Jorry-mű XIV.
Lajos korából, s hogy az minő mythologiai jelenetet ábrázol.

A szomszédnéja azonban nem akarta neki azt az árkádiai boldogságot
eltürni, egyenesen oda szólt hozzá:

– Hát ön, comtesse Pálma, látta már azt a phœnomenális alakot.

– Kit? kérdezé Pálma, tudatlan arczczal.

– Donna Atalantát.

– Még nem jutottam hozzá.

– Ah, azt meg kell önnek nézni. Az egy csodatünemény. Egy dæmon
nőalakban. Épen holnapra van hirdetve a föllépése a «lidiados a la
portuguesá»-ban, a kedvencz bikájával, a Kalifával; az rendkívüli
látvány.

– Meg fogom nézni, mondá Pálma, s azzal visszavéve legyezőjét Kornéltól,
azt mondá neki: «Ön is eljön a páholyunkba?»

– Nem tudom, felelt Opatovszky; épen holnap estére van kitűzve báró
Augustin felolvasása a katonai szaktudományból, s azon nekünk,
tiszteknek, mind jelen kell lennünk.

S ez valóban olyan okos felelet volt Kornéltól, a milyet soha életében
nem adott: látszik, hogy egy hét óta Pálma lelkének a kisugárzása alatt
áll. Mert hiszen ott ülhet a circus páholyában Pálma grófnő,
lefátyolozott arczczal, a hogy a többi aristocrata delnők, nem lesz
abból semmi baj; hanem ha Opatovszky is oda ül mellé a páholyülésbe s
erről megtudja az a másik, hogy ez az a vetélytársnő, a ki az ő imádóját
más oltárhoz térítette el, s ez most eljött ide a jegyesével együtt, a
magasból megbirálni az ő nyaktörő művészetét, dicsekedni a diadalával,
összehasonlítást tenni kettőjük között, s a legyezővel eltakarni az
arczát, mikor a komédiásné a végjelenetben a topánkája brilliantjait
ragyogtatja az ég felé, ebből még lehetne valami heccz. S a hecczet
mindig szerették az istennők: példa rá a trójai háboru.

Pálma engedhette volna Kornélnak azt a tisztességes visszavonulást. De
most már ki volt híva! Észrevette azokat a finom, félszájra vont
mosolygásokat, azokat az összekacsintó szempillantásokat a környező
tündéralakoknál, s most már dicsekedni akart diadalával. Bizonyos volt a
győzelme felől.

Szelid mosolylyal fordult oda Kornélhoz.

– Hiszen el lehet arról a felolvasásról szökni a vége felé. A «lidiados»
úgy is az utolsó látvány lesz.

Kornélnak az arcza egyszerre lángba borult.

– Jól van. Elmegyek.

A tündérek mind vissza tudták fojtani kebleikben a kaczagást, s
elkezdtek beszélni a virágkiállításról; de magában mindenik azt mondá:
«holnap nagy bevétele lesz a circusnak, jókor lássunk páholy után».

Ilyen fényes közönsége még nem volt a circusnak, mint ezen az estén. Az
is sokat tett hozzá, hogy donna Atalantának utolsó fellépése volt
hirdetve mára. A páholyokat mind az előkelő világ foglalta el, a
legpompásabb toilettekben, mintha theatre parée volna. Az urak nagy
ovatiókra készültek.

Pálma a nagynénjével együtt ült egy páholyban s a hosszú előadás alatt a
főurak közül többen meglátogatták őket rövid beszélgetésre. Mikor az
utolsó látvány következett, egészen magukra maradtak: az urak siettek a
maguk helyére s Opatovszky még nem érkezett meg.

A serenada pengése alatt előjött a porond hősnője, a hidalgó karján, a
falrengető tapstól fogadva. Ő még csak egy fejbólintással sem köszönte
azt meg. Szokás szerint körülsétált a kisérőjével s végignézegetett a
páholyokban ülő nők arczain.

Pálma felemelte a fátyolát, hogy jobban lásson.

Egy vonaglás a művésznő egész termetén és arczán, elárulá, hogy
ráismert. Sokszor beszélhettek neki e fehér arczról, e kalászsárga
hajfürtökről, e fekete szemöldökről, e csodabájú szemekről. Kevélyen
lejtett odább, a csipőit himbálva.

Azután jött a Kalifa, meg a bohóczok alakoskodása. Ezt senki sem nézte.

Hanem nézte mindenki azt, hogy Pálma grófnő páholyában megérkezett egy
fiatal katonatiszt, a kinek a delnők kezet nyujtanak s a kettőjök között
levő székkel megkinálják s aztán hangosan, fesztelenül, elkezdenek vele
beszélni. Ez Opatovszky Kornél.

Nagyon sok elbeszélni valója lehet. Oda sem ügyel az egész előadásra.
Látta ő ezt már eleget! Komédia! komédia!

Pedig Atalanta is őket nézi. Úgy el-elbámul, hogy ügyetlenségek
történnek vele. Egyszer a hidalgónak kell őt félrerántani, hogy a bika
fel ne öklelje. Kedvetlenül, izgatottan tesz mindent. Most következik a
jelenet a karddal és a vörös köpönyeggel.

«Csitt! Pszt!» figyelmezteti a közönség a páholyban fecsegőket. Ilyenkor
suttogni sem szabad.

Pálma int Kornélnak, hogy hallgasson el: most kell oda nézni, s arra ő
is veszi a látcsövét, szeméhez igazítja s oda szegezi Atalantára.

A művésznő érzi az arczán ezt a nézést.

Most aztán következik az mindjárt, hogy ő a bika szarvait megragadva,
egész walkyri alakjával felfordulva, felemelkedik s a legyőzött vadállat
így hordozza őt körül minden páholy előtt, s Pálma grófnő azt fogja rá
mondani: «Milyen szép gyémántok vannak a topánkáin!» a nagynéne pedig
azt, hogy «az alsószoknyái merő brabanti csipke»; mire Pálma grófnő így
válaszol majd: «azokat nem láttam». S a vőlegénye végül egész
nemügyeléssel: «Könnyen szerzik azt az ilyenfajta némberek».

A vörös köpeny lobogott, a bika rekedt bömböléssel rohant a szép
pegadorának; de az ezuttal, a helyett, hogy a kardot, köpenyt eldobva,
az állat szarvait ragadta volna meg, mikor eléje ért: egyszerre leszurta
azt a karddal, oly tökéletesen a nyakcsigolyáján találva azt, mint
akármely matador, hogy rögtön végignyult a fövényen.

Ez nem volt a repertoiron.

Közönség, játszó személyzet mind elszörnyedve riadt fel; a büszke delnő
pedig azzal a véres karddal odaintett egy búcsúparadeot vetélytársnője
páholya felé s azzal kiszaladt az arénából.

Nagy zavar lett. Az urhölgyek sikoltoztak, a közönség tolongott a
kijáratok felé; több nő elájult, a gyermekek sirtak: elmaradt minden
ováczió, koszoruhajigálás: mindenki látta, hogy ez tragœdia.

Pálma rosszul lett. Kitörte a láz; épen úgy, mint a gargóvári salto
mortale után. Kornél alig tudta őt levezetni az előcsarnokig, s karján
tartotta addig, míg az inasa előkerült a hintóval. Aztán felsegítette őt
a hintóba, nagynénjével együtt. Ma nem fognak együtt theázni.

Maga is bérkocsija után látott.

Egyszer aztán megragadja valaki a vállát. Egy ismerős arcz. Koczur.

– Hát te itt vagy?

– Kegyes engedelmével. Vagy akár a nélkül. No engem szépen ott felejtett
méltóságod a faképnél.

– Ha kiutasítottak.

– Hanem aztán visszaeresztettek, Diadém úr közbenjártára.

– Itt voltál az előadáson?

– Sőt még most is itt vagyok rajta. Még nincs vége.

– Hát mi van még hátra?

– Megköszönni az előadást. Hát nem veszi észre méltóságod, hogy ez az ön
jutalomjátéka volt.

– Te. Beszélhetek Atalantával?

– Szokás szerint, mikor gyalog hazamegy; egész hazáig.

– Maradj mellettem.

– A míg ki nem tetszik dobatni.

– Nem szabad tőlem többet elmaradnod. Nem bánom, akármit mond valaki.

– Majd meglátom.

Azzal elkezdtek alá s fel csatangolni a circus öltözőszobáinak kijárata
előtt. A bérkocsisnak meghagyták, hogy csak maradjon a nyomukban, a
merre majd menni fognak.

Nem telt bele félóra, hogy Atalanta a hidalgóval együtt kilépett az
ajtón. Ezuttal nem vett vizes pokróczot. Hanem azért férfi ruhába volt
öltözve.

Kornél egyszerre oda csatlakozott hozzá, míg Koczur a hidalgót fogta
karon.

– Mit keresztezi ön az utamat? kérdé tőle vad tekintettel a leány.

– Bocsásson meg, madonna.

– Mit bocsássak meg önnek? Hogy meggyalázott? Hogy megcsalt? Hogy
hazudott? Hogy kitett a világ kaczajának? Vagy azt, hogy a szivemet
összetörte, megkinozta, agyonsebezte? Vagy azt, hogy idehozta a
menyasszonyát, hogy bemutasson neki, mint eldobott vetélytársnéját, hogy
éreztesse velem megvetését? Hogy kaczagjon rajtam, mikor bukfenczeket
hányok s eltakarja fehér arczát, nehogy meglepje azt a szégyen vörhenye,
mikor én «királyágast» állok! Látta ön, hogy mit tettem?

– Madonna! Én jóvá teszek, kárpótolok mindent.

– Hát nem látta, hogy mit tettem! Leszúrtam Kalifát. Kincsemet!
Büszkeségemet! Egyetlen jó barátomat a világon!

– Fényes kárpótlást adok érte.

– E szót ki ne mondja többet! ön nem érti, hogy mit tettem? Ezzel a
döféssel megszüntem komédiásné lenni! Nem játszom többet. Úrnő vagyok,
mint az a másik. Semmi más. Csak olyan grófnő, mint ő, a kinek az ősei
föltett kalappal jártak a király előtt, mikor még az övéi lótejet ittak
Ázsiában.

– Értsen meg, Atalanta; ne fusson el előlem. Esküszöm önnek, hogy senkit
sem szeretek e világon, egyedül önt. Szeretem őrjöngve! Odaadtam önnek a
lelkemet, s nem tudom visszavenni. De ettől a házasságtól függ egész
életem jövendője, előmenetelem, rangom, vagyoni állásom, mind hozzá van
kötve. Ha azt a lánczot elszakítom, el vagyok taszítva ugyanannyi
kéztől, a hány most előre tol.

Atalanta úgy vette észre, hogy valaki e hét nap alatt megtanította
Kornélt okosan gondolkozni.

– Hát akkor mi mondani valója van önnek még hozzám, senor?

– Tegyen ön velem, a mit akar. Ura nem lehetek önnek, de leszek oly
hűséges rabszolgája, a milyen volt valaha nőnek egy férfi.

– Hahaha!

(Ez még mind nagyon okos beszéd.)

Ezalatt a Táborhidra értek, a melyen át kellett jönni a Lipótvárosból a
belvárosba. Még akkor sok ember járt. A gyaloghidon lassítani kellett a
haladást.

– Tehát ön azt hiszi, hogy azt az egyik nőt jó lesz elvenni feleségül,
ezt a másikat pedig megtartani szeretőnek?

Bizony nem mondtak neki ellent.

– Hát álljunk meg itt. Mondok önnek egy szót.

Épen a közepén voltak a Táborhidnak.

– Emlékezik rá, mit mondtam önnek egyszer. A ki velem lelket, szivet
cserélni akar, az nekem vagy uram lesz, vagy bolondom. Ura másnak akar
ön lenni: no hát nekem legyen ön bolondom.

Nem értették.

– Megmondjam, a mit gondolok? Álljunk meg. Itt a fele a hidnak. Ha igent
mond, tovább jöhet velem, ha nemet, visszafordulhat. «Si non, non»! Hát
én nem bánom, vegye el a fehér arczú szentet. Viseljék egymás koronáját.
Hanem ha az én pártámat akarja ön megkapni, azt nem adom, csak a
csörgő-sipkáért cserébe. A mely nap ön a circusban az én kedvemért
eljátszsza a John Bullt és fiát, az nap az ön szeretője leszek. Ha uram
nem tud lenni, legyen bolondom. Más alku nincs. Ne álljunk itt tovább,
én sietek; nem várhatok. Jöhet. Mehet.

Veszedelmes dolog egy bolondnak azt mondani, hogy legyen bolond! Mert
megteszi. És nem lehet előre tudni, hogy micsoda bolondságot tesz meg?

Erre a szóra egyszerre átkarolta mind a két kezével Opatovszky a hölgyet
s ott, minden járó-kelő ember láttára, megcsókolta az arczát.

Atalanta elszörnyedve kapott a kezével az arczához, mintha tűzsebet
ejtettek volna rajta.

– Uram! lihegé reszkető hangon. Ha ezt más tette volna velem, azt
megölném, de mert ön tette, hát magamat ölöm meg.

S azzal félkezét a hid mellvédére téve, egy gymnastikai szökéssel
keresztülvetette magát rajta, le a Dunába. Eltünt a víz alatt.

A járó-kelők, a kik ezt látták, dühödten rohantak Opatovszkyra; az pedig
ösztönszerű mentségül a köpenyzsebébe nyult, csak úgy szokta a
bankjegyeket oda begyurni s szétszórta azokat maga körül, s míg a
megtámadók inkább a pénzhez kapva, egérutat engedtek neki, kimenekült a
hintajába; egy perczre úgy rémlett neki, mintha Koczur ijedt
tekintetével találkoznának a szemei, s akárki volt: azt kiáltá neki:
«siessetek utána! százezer forintot annak, a ki kifogja!» Azután a
bérkocsisnak azt mondá, hogy hajtson csendesen a part mentében. S onnan
a kocsi mélyéből nézte el, hogy indulnak csónakokkal a vizbehaló után,
hogy keresik azt csáklyákkal a hullámok közt; végre jó messze ráakadtak,
az idő egy örökkévalóságnak tetszett odáig. Kihúzzák s aztán nagy
néptömeg kiséri egy hirtelen előhozott bérkocsiig, abba beemelik s
léptetve viszik hazáig az Elendbasteii házba.

Ő is utána hajtatott a kocsijával.

Ott azután gondolkozott rajta, hogy mitévő legyen?

Elszökjék-e s eltagadja, hogy ő volt az, a ki ezt okozta?

Vagy bemenjen megtudakolni, hogy él-e még a tündérnő, vagy meghalt?

Töprengéséből kisegítette Koczur. Ráismert a bérkocsijára. Ő épen a
házból jött ki.

– Van-e még benne élet? kérdezé tőle.

– Nem tudom. Most jött a doktor. Kérdezze meg tőle. Öt perczig volt a
víz alatt.

– Felmegyek hozzá.

– A hidalgó megeszi önt.

– Beszélj vele. Mondd neki, hogy fél milliót kap tőlem.

Koczur előre ment, Kornél utána.

A hidalgó csakugyan dühös volt. Ordított tele torokból. A rendkívüli
rémület, mint tudjuk, csodákat követ el. Sok eset van följegyezve, hogy
némák megszólalnak a nagy rémülettől. Don Manuellel annál is nagyobb
történt. Ő a rettenet befolyása alatt egyszerre megtanult németül
beszélni. A legékesebb czimeket tudta kiválogatni leánya gyilkosa
számára.

– Itt van! Lássa: mit cselekedett? Itt van ő! Halottan! Mereven.
Egyetlen leányom! Az utolsó a Pelargonios családból. Ez az ön műve.

S azzal behurczolta őt Atalanta szobájába.

Ott feküdt egy asztalra kinyujtóztatva a hölgy, ázott ruhái mind letépve
róla, haja szétbomolva: mint egy szobor, két orvos foglalkozott körüle
az életrehozás kisérletével.

– Kincseket adok önnek, ha életre hozza! rebegé Kornél, az orvos kezét
rángatva; az meg arra kérte, hogy hagyjon most neki békét. Azután
odaborult az élettelen alak lábaihoz s azokat csókolta. A hidalgó
elrángatta onnan. Még megtalálja csiklandozni a halottnak a talpát s
azzal vége lesz a doktori hocuspocusnak.

– Oh ébredj fel! Angyalom! Mindenem!

– Sirhatsz már! Förösztheted könyeidben! Átkozott! Gyilkos gonosztevő!
Szidta őt a hidalgó. Oda családom büszkesége.

És ő is elkezdett ordítani.

Érütés hangzik.

Az élet visszatér.

A hulla szemei felnyilnak.

Kornél felordít: «ő él!» s oda akar hozzá rohanni.

Hanem a hidalgó vasmarka megragadja a karját s kirántja őt a szobából.

– Nem oda, uram! Hanem ide hozzám. Ha ő él, akkor ön meghal. Valga me
Dios! Azért, a mit ön látott, meg szokás halni. Rodrik király meghalt
azért, mert Julian leányát meglátta így, a hogy ön látta donna Atalanta
di Pelargoniost. Mi spanyolok az ilyen dologgal nem tréfálunk.
Válaszszon ön. Itt a kardok! Ön is lovag, én is az vagyok. E gyalázatot
csak vér mossa le! Itt a kardok! Melyik tetszik?

Kornélnak pedig egyik se tetszett.

– Sennor! sugá lihegve a hidalgó fülébe. Bocsásson ön vissza donna
Atalantához. Csak egy szót mondok neki. Aztán, ha ő meg nem bocsát,
akkor öljön meg: itt a mellem, védetlenül.

S megsúgta a hidalgónak azt az egy szót.

– Az már más, dörmögé ez, s visszaakasztá a falra a két kardot; pedig
szép viadal esett volna velük: az egyik egyenes volt, a másik görbe.

Az egyik orvos tükröt tartott a hölgy ajka elé.

A másik a fejét csóválta.

– Mind a kettő szidta a lamentálókat, a kik a működést nehezítik.

Tulajdonképen pedig egyik sem csinált abból semmit, a mit vizbefult
tetszhalottak életrehozására szokás elkövetni.

Most az egyik orvosnak az arcza mosolyogni kezdett, a tükör homályt
mutat.

A másik orvos a szívre tette a fülét.

Kornél pedig rohant vissza Atalantához. Már akkor az szemérmesen be volt
burkolva egy gyapotlepelbe; egy Venus Urania: csak a lábai voltak
fedetlenek. Ezeket a lábakat halmozta el csókjaival, s átölelve az élő
Phidiasremek térdeit, kiáltá őrjöngő extasissal:

– Urad akarok lenni! Igen! urad! urad!

A szép szobor mosolyogva ejté le a kezét hozzá, s ott hagyta nyugodni a
fején.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mégis csak ő volt a «nagyobb».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Künn az utczán dobriadó támadt: a Generalmarschot verték: a próba-alarm
kezdődött. Lovas trombitások nyargalóztak végig, harsogtatva az
ébresztőt. Fegyverre! Fegyverre!

Dejszen veretheti már azt a dobot valamennyi tambourmajor és
generalmajor: ki nem mozdítja ezt onnan többet!


MÉG EGYSZER AZ AZ UNALMAS ILLAVAY.

*

«SENNOR DON MANUEL DI PELARGONIOS, Y SANTA CROCE Ócastiliai és
Guadalaxarai Grand, A Zafarin sziget örökös ura, A St.-Domingoi flamingo
rend nagykeresztes lovagja Jelenti saját és egész nemesi családja
nevében Egyetlen leányának, DONNA ATALANTA MÁRIA DOLORES ANNUNZIATANAK
BÁRÓ APÁTVÁRY OPATOVSZKY KORNÉL URRAL A dicső Lipótrend
nagykeresztesével Uhlanus ezredessel, az apátvári herczegség urával,
Folyó hó 16-án leendő egybekelését.

Az egyházi szertartás a prágai Szent Nepomuk templomban tartatik meg.

Melyre mindkét magas család rokonai, tisztelői és barátai meghivatnak.»

*

Mikor ezt az aranybetükkel nyomtatott meghivót, pompás borítékba takarva
s ő excellentiája, Temetvényi Ferdinánd grófnak czimezve, Koczur
barátunk a postaszekrénybe belökte: nagyot rugott a levegőbe, mind az
első, mind a hátulsó lábával:

– Nesztek jó csendes kis hivatal!

*

Nem lephette azokat már meg ez a bombasztikus értesítés.

Korán reggel ott találta már az asztalán Pálma grófnő a lapokat, a
mikben le volt irva körülményesen az egész história. A vizbe ugrás, és
annak az indoka. A csodálatos életreköltés. A regényes tableau a végén.
De ezt ugyan nincs olyan ujságiró, a ki elhallgassa. A továbbiakat ki
lehet találni.

Pálma grófnőnek semmi meglepetést sem szerzett már Ferdinánd gróf, mikor
a kapott levéllel átment a szobájába.

– Mi van még hátra? kérdé tőle a leány.

– Egy gyors elhatározás, mondá a gróf. A bolond bolond maradt, azzal
vége mindennek.

– Hát nem futunk utána Prágába?

– Ne légy most keserű. Én az vagyok helyetted is. Boszut állok én ezért
még az ivadékain is, és nyomorulttá teszem őket, arra esküszöm. Csak
azért akarok még sokáig élni! De most meg kell előznünk azt a
gyalázatot. Azt kell tudatnunk, hogy mi dobtuk el őt, nem ő minket! A
tegnapi botrány elég ok nekünk, hogy «mi» legyünk a sértett fél, a ki
széttépi a kötést. S ezt szentesíteni is fogjuk. A te esküvődnek meg
kell előzni az övékét.

– Az én esküvőmnek? Hát tán rendeljek magamnak frissen egy másik
vőlegényt a Házassági Bureauból?

– Írj rögtön Illavaynak.

– Én irjak Illavaynak? «Itt jártak megint Zsiborákék» a Szaladjon,
kerülje körül még egyszer a földet s hozz vissza, a mit elvesztettem: az
utolsó gyémántomat, a szivét.

– Nem vesztetted el. Ő téged most is nagyon szeret és soha sem szűnt meg
rád gondolni.

– S ezért most én becsüljem meg azzal a szóval: «a majmom elszökött!
Üres maradt a kaliczkája. Gyere ide, foglald el!»

– Ne érts félre. Én komolyan kivánom őt vissza. Én kérem meg őt, nem te.
Magam irnék neki, de nekem nem hisz. Megesküdném pedig az Istenre, hogy
azért hívom őt magamhoz, mert végtelenül tisztelem, mert megtanultam az
értékét felismerni, mert lemondtam a hiú ábrándról, a miért őt tőled
elszakítottam. Nem gondolok arra többet. Családomnak legbecsültebb
tagjává teszem. Utat nyitok neki a legmagasabb rangokig, vagy ha jobban
akarja: átadom neki a birtokomat s megteszem őt a saját gondnokommá. De
ő nekem mindezt nem fogja elhinni, pedig Isten látja a lelkemet, hogy ez
igaz!

– S nekem el fogja hinni?

– Ti nők jobban tudtok arról beszélni, a mit éreztek. A ti szavatok
meggyőzőbben hangzik. A megalázódás is természetesebben jön nálatok. Nem
oly szégyenletes az, mint egy férfinál. Aztán te nem vagy oka semminek.
Én okoztam neki minden fájdalmat. Vádolj, nem bánom, csak hozd őt
vissza. Legyetek aztán velem haragban: csak egymással béküljetek ki.

– S ha kibékültünk?

– Akkor legyetek olyan boldogok, mint a milyen igaz lesz az áldás, a mit
én ti rátok adok.

– Tehát te nagyon ohajtod, hogy irjak Illavaynak?

– Kérlek rá.

– S reméled, hogy visszajön?

– Írj neki úgy, hogy visszajöjjön. Írj neki úgy, a hogy asszonyok
szoktak irni, mikor akarják, hogy érezzenek.

– Megtehetem. De tudod-e, hogy mi lesz ennek a vége?

– Én csak azt tudom, hogy neked az ő karján kell megjelenned e hó 16-ika
előtt.

– Tehát én neked megmondom előre, hogy mi vége lesz ennek? Én irok
Illavaynak. – És ha ő erre a levelemre visszatér és elfogadja ismét azt
a kezet, a mely őt oly bántón, oly csufosan arczulverte, eljön megkérni
ezt a kezet, hát én akkor ezt az embert megvetem, megutálom; feleségül
megyek hozzá és halálra kinzom. Ha pedig azt feleli erre a levelemre,
hogy «én nem vagyok az a férfi, a kit ma el lehet dobni, holnap megint
fel lehet venni,» akkor én ezt az embert imádni fogom örökké és abba
belehalok…

Hogy lobogott az a fehér láng az arczán.

– Irjad, kérlek! sürgeté Ferdinánd gróf. Mit bánta ő azt, hogy
agyonkinozza-e Pálma Illavayt, ha nőül megy hozzá, mint egykori
jegyeséhez? csináltat ő abból is bárót. Neki csak a család külügyeivel
van a dolga, a belügy az asszonyok ressortja.

Pálma leült az iróasztalához, kezébe vette a tollat s nézett a maga elé
tett papirra sokáig.

Nem a hirhozó fecske volt a levélpapir jelvénye, hanem egy fényes
czimer, kilenczágú koronával. Mit irjon alája? E czimerhez méltót.

A toll kiesett kezéből.

– Nem tudom elkezdeni. Hogyan szólítsam? «Uram!» «Nagy jó uram!»
«Tekintetes úr!» «Kedves barátom!» «Egyetlen és utolsó barátom!»

– Ez jó lesz. Ez az utolsó.

– Tehát ebből a hangból? Segíts elkezdeni. Mondj valamit a tollam alá.

A gróf diktált.

– «Én eltaszítottam magamtól azt a bolondot»…

Pálma irt:

– «Az a bolond eltaszított engem magától.»

– Mit irsz? kérdé a gróf, a papirra téve a kezét.

– A mi igaz. Ámításon kezdjem-e, mikor igazat akarok mondani?

– Hisz ő nem tudja még.

– De én tudom. Köszönöm. Már most erről majd tudom folytatni. Ha készen
lesz, megmutatom.

És irta tovább.

– «Megbüntetett engem az Isten érdemem szerint. A hogy én elcseréltem
önt egy bajazzóért, úgy elcserélt engem a bohócz egy kötéltánczosnőért.
Halott vagyok s a világ gúnyhahotája a búcsúztatóm. Csak egy kéz
támaszthat föl még, az ön keze. Tud-e ön egyszerre emlékezni és
felejteni? A régmultra vissza, s a közelmulttól el. Rút játék volt, a
mit önnel üztem. De csak játék volt. Nekem jobban fájt az, mint önnek.
Ön csak türte, de én tettem. Van-e önben oly végtelen nagy hit, annyi
szivbeli jóság, hogy a kegyetlen játék után azt ne kérdezze, hogy a mit
most teszek, hát az nem komédia-e? Atyám tudtával, az ő kértére irom ezt
a levelet. Ő felhatalmazott, hogy irjak arról, a mit érzek. Mindent, a
mire férfi büszke lehet, bevallhatok: tiszteletet, szeretetet,
engedelmességet. El fogja-e ön nekem hinni valaha, hogy a gyalázat, a mi
most engem ért, nekem nem fáj, mert ez adta vissza nekem azt a jogot,
hogy szabadon mondhassam önnek: jőjj ide, s légy sorsom ura!»

– Jó lesz-e így? kérdé Pálma, odaadva levelét olvasásra Ferdinánd
grófnak.

– Szerettem volna, ha még hozzátettél volna valamit azokból, a miket egy
ráváró fényes életpályáról beszéltem.

– Még most sem ismered te azt az embert? Ird oda kérlek a nevem alá,
hogy «olvastam».

S Ferdinánd gróf hitelesítette a leánya levelét, de nemcsak azt irta
utána, hogy «olvastam», hanem azt is, a mit Pálma nem akart megirni: a
kecsegtetést fényes életpályával.

– Most még egy utóiratot. «Válaszát, kérem, küldje ön Gargóvárra: ott
várom be azt».

– De én nekem még itt kell maradnom az udvarnál; hebegé a gróf.

– Te itt maradsz. Rád szükség van. Utánam nem fog kérdezősködni senki.
Talán el mersz magamban ereszteni haza?

Annyi keserüség volt ebben a szóban. A gróf nem válaszolt rá semmit.
Kérte Pálmát, hogy maga irja rá a czimet a levélborítékra. Illavaynak
már arról meg kell azt tudni, hogy ki küldi a levelet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Illavay ez idő szerint ügyvéd volt – odahaza. A régi időkben egy
kézfordítással lehetett a szolgabiróból ügyvéd; úgy is volt szokás.
Meglehetősen ment neki. Szorgalmas ember volt s hamar megtanulta az új
törvénykezést. Még a régi ősiségi perrendtartás sem volt megváltoztatva.
Az ügyvédség igen tiszteletreméltó, független állás volt.

Csak az az egy baja volt, hogy az ő falujában nem volt postaállomás:
azért minden ajánlott levéllel, a miben féltett okirat volt, a szomszéd
nagyobb helységbe kellett átküldenie a segédét; az hozta ki a
térítvényeket, azokat neki kellett aláirni úgy, hogy minden levélért
kétszer kellett ide-oda kocsikázni.

Mikor a Pálma grófnő levele megérkezett, akkor épen valami sürgős ügy
elintézése végett küldte el a segédét s egyedül maradt az irodában.

Jó is, hogy nem látta senki az arczát abban a pillanatban, a mikor azt a
levelet megismerte, feltörte, elolvasta.

Hogy ugrott föl a helyéből! Hogy rázta a fölemelt öklében azt a levelet!
Hogy kiáltott fennszóval egymagában, kitörő indulathangon:

– Ezzel tartoztál nekem igazságtevő sors! Ezzel adósom voltál mennybéli
Isten! A ki odahagytál dobatni a szemétdombra s kicsufoltatni a jó
barátaim által! mint Hióbot. – Ki vagyok elégítve! – meg vagyok
gyógyítva! – Élek!

S újra elővette a levelet, kiterítette maga elé az asztalra, lefogta a
két kezével, hogy el ne fusson előle, úgy olvasta nagy gyönyörködve
végig. – A tenyerével dörzsölgette a mellét ott a szíve fölött.
Meggyógyultál? Megelégedtél?

Nevetett, kaczagott; a lábával tombolt.

– Hát a te neved is itt van, Temetvényi Ferdinánd gróf. «Olvastam». –
Gyere hát, olvasd el a magad levelét is, a mit csak tíz nap előtt irtál
hozzám! Olvasd össze mindakettőt. «Ezek a mi köreinkben nem bűnök, csak
kedélyvillanások.» – «Eldobott engem a bolond magától;» – «Érzelmeink
még akkor sem változtak meg.» – «Halott vagyok s a világ gúnyhahotája a
búcsúztatóm.» – Hát fényes életpálya nyílik elém? – Nem a börtön? Nem a
haditörvényszék szigora? – De te mégis igazságos ember vagy, Temetvényi
gróf, szavatartó férfiu. Azt mondtad, «ha még egy leányom volna, önnek
adnám». Lett «még egy». Nekem adod.

S megint újból végigolvasta, végig gyönyörködte azt a levelet. Aztán
elkomorodott. Tréfa lesz ez! Ki akarnak figurázni! Hozzájuk illik.
Szeretnének még egyszer felültetni a magas lóra! oda csalni magukhoz s
aztán nagyot nevetni rajtad. Bizonyosan fogadtak valakivel erre.

De még egy másik levél is volt ott, a min Koczur calligraphiáját ismerte
fel. Azt is felnyitá, a famosus esküvői meghivás volt benne.

Erre aztán elkezdett a két öklével dobolni az asztalon.

Mégis igaz hát? Az ócastiliai és guadalaxarai grandok vannak itten.

Az apátvári herczegség egyesül a Zafarin szigeti herczegséggel.
«Magasabb szempontok» parancsolják az összeköttetést.

Ezt a meghivót megkaptátok ti is: ennek a méregbefolyása alatt lett irva
a levél.

Negyedszer is elolvasta azt. Minden mondatnál oda pillantott az
aranybetűs bolondságra. Temetvényi Ferdinánd gróf! Aztán meg a St.
domingói flamingó rend nagykeresztese! Dos–a–dos.

És aztán egy nagyot fohászkodott.

– S önnek szép grófnő, volt bátorsága ezt a levelet irni én hozzám? Hát
annyira véghetetlenül nyomorultnak tart ön engem? Milyen szépen
kikerekített mondatok! Ah, ha én önnek olyan rútat tudnék
visszaválaszolni, mint a milyen szépeket mond ön nekem!

Levélpapirt keresett.

A torz-tükör ott állt előtte nyitva. Lecsukta.

– Ma nem beszélsz velem, barátom. Ma nem leszek irgalomosztó kedvemben.

Leült és megirta a választ. Meg volt vele elégedve. Elolvasta. Egy szó
sem hibázott belőle. Meg fogják ismerni ebből! – Igy érdemelték. Nyomban
ez órában fogja elküldeni a levelet; nehogy még meglágyuljon a szíve s
aztán szelidebb hangú válaszszal cserélje azt ki. – Maga akarta azt
felvinni a postára. Befogatott, mert az a szomszédfaluban volt.

Odadugta mind a két levelet az oldalzsebébe: Pálmáét is, meg a választ
is rá.

– No szívem! Én édes szívem. Jól laktál-e már keserüséggel. Telidestele
vagy-e már? – Nem fogsz-e már ezentul sebes dobogásoddal felverni
álmomból; nem veszed ki a tollat a kezemből, mikor össze-összeszorulsz?
Kivánhatsz-e még valamit? Hiszen dobzódhatol most… Igy járnak, a kik
engem megkínoztak!… Most még csak azt tudnám, hogy hát az a másik hogy
éli világát?… Az, a ki a menyegző napján adott ki rajtam… Szenved-e az
is?… Nem szerencsétlen-e a férj mellett, a kiért elcserélt… Oh, ha még
azt is megtudnám, hogy ő is nyomorulttá lett, hogy elsorvad a korhely,
kicsapongó férj oldala mellett, hogy szerencsétlen s átkozza sorsát!…
Ah, ha ezt is megverte volna a saját keze; nem irigyelnék senkit a
világon… Nem. Még a kannibálok fejedelmét sem, a ki az ellenségeit és
hütelen feleségeit megeszi. Előkereste azután az ereklyéi közül azt a
levelet is, a mit akkor irtak hozzá. Elolvasta ismét. S odatette a
keblébe a másik mellé. Hadd beszéljenek egymással! Úgy kelt az útra.

Ilyen méregittas eszméket hányt-vetett a fejében, a míg a közel faluba
megérkezett. Sietett maga a postaházhoz.

Épen a kapuba találta a postamestert.

Visszahőkölt, a mint azt meglátta. Régi ismerős volt. Gorombolyi.

– Ne ijedj meg tőlem. Hiszen nem vagyok hadvezér. Nem követelek tőled
negyvenezer adag kenyeret, főbelövetés terhe alatt. Postamester vagyok.

– Hát hogy kerültél ebbe az állapotba?

– A komáromi kapitulátióval vízmentessé tétetvén a bőröm, valami
mesterség után kellett látnom. A postamesterséget választottam. Ez
leginkább magyar embernek való hivatal. Lóval kell bánni. De hát gyere
be. Látom, ide tartasz. Mi hozott? Előfogat kell? Van most épen négy jó
lovam itthon; befogathatom. Úgy elröpítenek, mint a sárkány!

– Köszönöm. Egy levél is megteszi. Térti vevénynyel akarom feladni,
azért hoztam el magam.

Ferencz kivette a zsebéből a Pálmának szóló levelet.

Aha, mondá Gorombolyi, Pálma grófnőnek irsz? Azt gondoltam, magad mégy
oda. Most egyedül van Gargón. Megismertem az irását azon a levélen, a
mit ma reggel küldtem ki hozzád. Hát miért nem mégy inkább személyesen
oda?

– Soha többet míg a világ világ lesz.

– Pedig ott most nagyon mosolygó arczczal fogadnának.

– Azzal vagyok épen jól lakva örökre. Az asszonyi mosolygással.

– No, hát menjünk be, hadd irom be azt a levelet a könyvbe.

A míg Gorombolyi a nagy könyvet forgatta s a vevények közt keresgélt:
Illavaynak jutott valami az eszébe.

– Te! Emlékezel rá, mikor annál a nevezetes expeditiónál
összetalálkoztunk, eleinte főbe akartál lövetni, a búcsuzáskor meg
ilyesmit mondtál nekem, a mint a dolnavári leányra fordult a szó: «hej,
ha te azt tudnád, a mit én tudok?»

– Hogy ne emlékezném rá?

– Tehát mi az, a mit akkor tudtál? Te keresztüljöttél Dolnaváron. Láttad
őt?

Gorombolyi nagy szemeket mereszte a kérdezőre.

– Hát te nem tudsz felőle semmit?

– Nem akartam felőle kérdezősködni. De most szeretném tudni, hogy kihez
ment nőül?

– Nőül? – Senkihez, édes barátom. – És nem is fog az férjhez menni soha;
mert az épen a lakodalmatok előhetében meghimlőzött, s az arcza elrútult
szegénynek.

Illavay képe egész elhalványult erre a szóra.

– Mit szólsz? – Hát azért irta azt nekem, hogy nem szeret, mást
választott?

– Hát persze hogy azért. Tudta, hogy vissza fogsz rettenni megrútult
arczától: vagy ha becsületből elveszed, szerencsétlen fogsz lenni egy
ragyás arczú asszony mellett.

Illavay nem szólt többet, csak kiragadta kebléből azt a kis levélkét, s
majd a szivéhez, majd az ajkaihoz szorongatá; olvasta volna, ha
könyeitől látta volna a betüket, de az ajkai érezték, hogy mi van
bennük, mikor össze meg össze csókolgatták. Oh mi keserű volt, oh mi
édes lett e levélke egyszerre!

– Fogasd be rögtön azt a négy lovat!

– Aztán merre? Dolnavárra?

– Hát hová máshová, mint Dolnavárra!

– És a Pálmához irott leveled?

– Ugyan siettesd kérlek azokat a lovakat!

Gorombolyi ment az istállóba, Illavay az alatt félrevette magát egy
zugba, hogy újra átélvezze minden sorát annak a végzetterhes kis
levélnek. Mennyiszer átkozta azt magában!

Hozták már a lovakat. Nem volt türelme, míg azokat befogják, maga
sietett a kocsisnak felszerszámozni, gyeplőszárakat összecsatolni,
istrángot kisafára hurkolni.

– No hát azt a Temetvényi grófnő levelét nem adod ide?

Illavay ugrott fel a csézába.

– Te! Hát a Temetvényi Pálma levelét! Itt a recepisséd!

Nem hallott ő már erre a névre. A négylovas hintó kirobogott az
udvarból. Gorombolyi elővette a tajtékpipáját s fidibust csinált a
vevényből.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szegény leány! Két éve mult már annak, hogy azt a szomorú levelet
megirta. – Azóta mennyi történt? – Testvére elesett a csatában, – anyját
sírba vitte a bánat, – egyedül marad és árva. – A gonosz idő, az volt a
mostohája.

A dolnavári lakház minden redőnye zárva, kapuja is be van csukva. Nem
látogat ide vendég, atyafi, leánynéző.

Ki nézne még rá?

Azt a gyönyörű szép arczot feldulta a himlő; csak a classicus arczélt
mutató nemes vonások sejtetik, minő szép lehetett valaha. Valaha! Csak
két év előtt még. Csak a piros ajkak, és a lángoló szemek maradtak meg
annak, a mik voltak hajdan.

És ő maga tudja azt jól.

Még sem saját magáért fáj a szíve, hanem azért a másikért.

Csak azon aggódik, hogy minő keserű lehet annak az élete!

Ő volt az, a ki ama fecskehordó leveleket irta Pálmának. Ő tudatta vele
azokat az apró kedveskedéseket, a mik egykori kedvesének szivét úgy
megnyerik. Azt akarta, hogy legyen boldog. Ha ő nem tehette azzá, tegye
az a másik: az a szebbik, az az érdemesebb.

Hogy örült rajta, mikor meghallá, hogy már el vannak jegyezve! Mennyit
imádkozott értük! Mennyit tervezett, hogy majd ha egyszer nagyon
boldogok lesznek, – mikép lehessen észrevétlenül, úgy hogy azok ne
tudjanak róla, távolról szemlélője örömeiknek.

És azután mikor megtudta, hogy ködkép volt ez is. Szétfoszlott. Neki
fájt jobban e megvetés, mint annak, a kit elvetettek.

Milyen szomorú élete lehet szegénynek.

Egyszer is sok így meghalni az élet örömeinek, hát még kétszer.

Hogy gyűlöli ez most az egész világot! Melyben számára nincs, csak örök
tél.

Fű, fa azonban most is csak kizöldül. Azoknak olyan rövid ideig kell
várni a feltámadásra. A szomorú szív pedig számlálja: «megint egy új
tavasz: Mikor jön már az utolsó levélhullás?»

S aztán most az egész világa ez a kert.

Ezt segített «ő» ültetni, rendezni, mikor egymáséi voltak és boldogok.
Egy-egy fa, egy-egy rózsabokor megszólítja a tévedezőt: «emlékezel-e
rá?» Ő ojtotta azokat. Együtt lesték rajta az első virág kinyilását.

Itt van a lugos, a jerichói rózsával. Itt tanította őt ezen az asztalon
sakkozni. «Majd ha egyszer megvénülünk, minden este együtt sakkozunk».
Csak akkor majd! Míg fiatal, van egyéb gondja a nőnek: édesebb gond.

Azóta is minden délután előveszi a sakktáblát, a mit «ő» hozott neki
ajándékba, s aztán játszik egymagában. Odaképzeli őt a másiknak s hagyja
nyerni.

Egy öreg nagynénje költözött a házhoz, anyja halála után, az viszi a
háztartást. Ő maga ráér – számlálni a perczek millióit, a mik még hátra
vannak a sírig: egyik olyan, mint a másik. Végiglépdelni a virágos kert
hosszú útján, megint vissza. Egyik lépés olyan mint a másik.

Pedig a lépések között különbség van. Vannak lépések, a mik alatt
megdobbanik a föld, – hangjokra megdobbanik a szív.

Régen volt az!

Tán csak álom, mely azzal áltatja, hogy ismét visszatérnek ezek a
lépések, a miktől messziről döng már a föld.

Dehogy álom! Dehogy álom! Nem ilyen a fántom, nem ilyen a kisértet, mint
az, a ki keresztültör rózsabokron, virágágyon! Ember ez, pedig igazi.
Nem is köszön, nem is kiván se reggelt, se napot; csak oda rohan s egy
percz mulva eltünik az ölében az a kis gyászruhás teremtés: halmozza
csókjával, öntözi könyével, fejét odaszorítja kebléhez szörnyű
tenyerével, s aztán, mikor jól kisirta magát, azt zokogja mély
oroszlánmormogással:

– Miért tetted ezt velem?

A leány nevet a fájó gyönyörtől, sirni akarna, aztán nevet: mint egy
gyermek, a ki rossz akarna lenni, aztán nem tud.

– Azt hittem, hogy nem fogsz szeretni, ha ilyen rutnak látsz.

– Ki mondja azt! dörmögi az erőszakos ember, két kezével eltartva
magától a gyönge alakot, hogy jól az arczába láthasson. – Hát van ilyen
szép száj, ilyen szép szem, ilyen szép homlok még a világon? Ilyen édes
teremtés? Te szép vagy, gyönyörű vagy, az angyaloknál is szebb vagy!
Nekem édesem vagy!

S a mit szája mondott, azt a szája meg is erősítette.

– Miért kínoztál így meg engem?

– Büntess meg érte.

– Meg is teszem! Kegyetlen és irgalomnélküli ember leszek ezután! Tudod,
hogy e hó tizedik napjára van kitüzve menyegzőnk. Az a holnap!

– Igen, a két év előtti holnap… sohajtá fel a lány.

– Ez a két év ki van törölve életemből! Ki vagyunk hirdetve háromszor:
holnap esküszünk. Jer anyánkhoz!

– Ő rég meghalt.

– S te nekem még azt sem irtad meg!

– Féltem, hogy akkor idejösz, s megtudod a valót.

– Oh, bár tudtam volna meg hamarább! Mennyi kíntól megszabadulhattam
volna. Hát bátyád?

– Elesett a harczban.

– Egyedül vagy?

– Öreg nagynéném van itt velem. Jer, hadd vezesselek hozzá. Ha tudnád,
mennyit beszéltünk mi rólad!

– Ha tudnád, mennyiszer megtiltottam én magamnak, hogy rád gondoljak! Óh
milyen csúfnak képzeltelek, ha tudnád.

– Rútabbnak, mint a milyennek látsz?

– Hiszen mondtam már, hogy szentséges szép vagy!

S levette a kalapját s ernyőül odatartá a leánynak az arcza elé, hogy el
ne süsse a nap.

Úgy vezette fel a kertből, átölelve.

Az öreg nagynéne bizony eldobott mindent a kezéből, mikor meglátta őket
ölelkezve jönni.

– No nem mondtam-e mindig? Mindennap kivetettem én azt a kártyán, s te
kicsufoltál vele. Ugy-e, hogy a kártya igazat mond?

– Egyedül igazat a földön, minden más hazudik, bizonyítá a vőlegény.
Hazugság minden papiros, csak a néni kártyája mond igazat.

– Nem álmodtam-e az éjjel is meg, hogy lakodalomra készültünk? Meg volt
terítve a hosszú asztal; aztán nem volt más násznép, mint ti ketten, meg
a pap, meg Gorombolyi, az volt a násznagy.

– Az nem volt álom. Az úgy lesz. Hanem az volt az álom, a mit én
álmodtam. Jegyben jártam egy nővel, a kinek nincsen szive. Oh milyen
nagy veszélyben voltam! ha ti azt megtudnátok valaha. Tudod, mit tettek
velem?

– Ne mondd el, ha rossz.

– De megverte őket saját kezök! Még ma is, még ezen a napon is
kisértetbe vittek. Nézd e levelet! Ismered ezt az irást? Ne tagadd! Te
leveleztél ezzel a nővel. Te voltál az, a ki elárultad neki, hogy én mit
szeretek egy nőnél és mit gyülölök; mit tegyen, hogy megszeressem, mit
kerüljön, hogy el ne vadítson? Valld meg, te avattad be őt az otthonos
titkaimba.

A leány elpirulva fekteté arczát a keblére.

– No, ezért az árulásért majd leszámolok veled, kegyetlen! Oh azt, a mit
két év alatt elvesztettél velem, megveszem rajtad mind, el nem engedem!
Hanem előbb «ő vele» számolok le. Olvasd el, mit irt ő nekem mai nap s
azután olvasd el, hogy mit válaszoltam én neki?

Juliska elhárítá magától az egyik levelet.

– Azt, a mit ő irt te hozzád, nekem elolvasni semmi jogom; de a mit te
irtál ő hozzá, ha te megengeded, elolvasom.

És azután csak ámult és bámult, nagy szemei felnyiltak csodálkozásra,
fejét tagadólag ingatta. Rettenetes dolgok lehettek abban a levélben!

– Te irhattad volna ezt? Te lehettél ilyen kegyetlen? Nem, ez nem te
vagy!

– Boszut akartam állani lelkem egész keserüségével.

– Hát ismered te a boszuállást? Te? Hát van a világon valami, a mivel
téged így fel lehetne ingerelni? Olvasd el még egyszer a leveledet. Te
magad nem fogsz magadra ismerni benne.

Ferencz átfutotta a levelét s aztán kezét nyujtá a leánynak.

– Igazad van. Ez nem szép. De akkor olyan indulatban voltam, a mit most,
lelkem örömében, vissza sem tudok képzelni többé. Úgy látszik most
nekem, mintha mámor lett volna! Azt akartam, hogy piruljon, azt akartam,
hogy könyezzen, mikor levelem olvassa! Már nem tudom, miért akartam?

– Tépd össze ezt s irj neki másikat.

A leány felnyitotta előtte iróasztalát s eléje tett egyet azokból a
halvány violaszín fecskehordó levélpapirokból. Ferencz leült és irt.

Mikor készen volt: azt is megmutatta szerelmesének.

Ez volt benne:

«Tisztelt grófnő!

Bizonyosan tudom, hogy ön kedve ellenére irta ezt a levelet s azóta
megbánta már, hogy nekem elküldte. Azért, hogy kinzó nyugtalanságot ne
érezzen miatta, visszaküldöm azt önnek. Mint levelem keltéből láthatja
ön, én már megtaláltam boldogságomat s kivánom önnek, hogy ön is találja
meg e boldogságot minél előbb s legyen az is oly valódi és örök, mint az
enyim. Viszonzásul csak azt kérem öntől: küldje el nekem azokat a
violaszin levélkéket, a miket ön egykor innen Dolnavárról kapott, mert
azok az «én» drágaságaim. Isten önnel!

Illavay.»

A leány szeme ragyogott a könytől: odanyujtá a kezét Ferencznek s
megcsókolta az arczát.

– Igen! «Ez» vagy te!


«ILLAVÁN.»

Pálmának nem volt nyugta, a mióta azt a levelet elküldé.

Egyedül volt Gargóváron s ott várta rá a választ.

Akármi lesz a válasz, az csak rossz lesz.

Két keserű gondolat között volt válogatása.

– Ha visszatér, én ölöm meg, ha visszautasít, ő öl meg engem. Vagy ölök,
vagy halok.

Ha visszatér a férfi annyi megcsufoltatás után, kénytelen lesz a leány
megvetni a gyávát s azt éreztetni vele egész életén keresztül; mert
mindent megbocsát a nő a férfinak, csak a gyávaságot nem. Nevezd azt
angyali jóságnak, mégis utálni fog érte. Ha pedig büszkén visszautasítja
a férfi a meghivást, akkor a leány megvan halva, eltemetve. Senki sem
tilthatja meg az annyiszor megsértett férfinak, hogy visszakérezkedő
hajdani jegyese levelét meg ne mutogassa boldog-boldogtalannak s azzal
aztán a nő el van temetve. A magasan álló nőnek az az átka, hogy annak a
megszégyenülés: halál.

Rettegett az elsőtől s rettegett a másodiktól.

Vagy megfordítva megint kivánta ezt, kivánta amazt.

Fájt neki az a gondolat, hogy ha visszatér régi kedvese, akkor le kell
rontania lelkében azt a látványt, a mit egy férfi eszményképeül tartogat
abban; de hizelegni fog e bálványomlás asszonyi hiuságának; ha pedig nem
jön vissza a hivásra, akkor önszeretete oltárának kell összeomlani, de
megmarad nála a sirig a hit, hogy volt egyszer egy igazi férfi a világon
s az őt szerette igazán!

Nem volt maradása otthon a kastélyban.

Az otthonlét első napján kilovagolt a nagy romvárhoz; ispánt, cselédeket
vitt magával. Azok el nem tudták gondolni, miféle szellem szállta meg a
grófnőt, hogy a nagy köveket odahordatja a füves romudvarra, ötöt-hatot
egymásra sorjában? Aztán meg felkeresteti a kiásott nagy
levendula-bokrot, a mit valahová félredobtak: most is zöldül még a
szegény bokor, élősködve abból a földből, a mi a kitépett gyökeréhez
tapadt. Azt megint visszaültetteti a hajdani helyére. Ki kereskednék a
nagy urak rigolyáinak indoka után?

S azután naplementig ott ül az erkély ablakában és nézi a völgyet. Azt a
kis távol völgyet, azzal az oszlopos házzal.

Milyen gyorsan el tudott az az ember futni azon a kanyargó ösvényen
innen! Visszajönni tán nehezebb.

Talán annak, a kit a «nagy ajtón» kidobtak, hogy a «kis ajtón»
visszajöjjön, az egész földet körül kell előbb kerülnie?

Este tért vissza a kastélyba.

Kérdezte, hogy nem jött-e levele?

Igen. Érkezett egy. Nem az, a mit várt. Ezt az atyja küldte Bécsből.
Tudatá vele, hogy a napokban ő is megérkezik. Úgy látszik, hogy az ő
jelenléte is szükségesebb idelenn, mint odafenn.

Nem volt türelme. Egy lovászt megbizott vele, hogy még az éjjel hozzon
hirt, otthon van-e jelenleg Illavay?

Reggelig nem feküdt le, a míg az vissza nem tért.

A lovász azt a hirt hozta, hogy Illavay még korán reggel elutazott. A
saját kocsiját az első állomásról visszabocsátotta s azután
posta-fogattal utazott tovább: nem tudják hová? Sem azt, hogy mikor tér
vissza.

És így valószinű, hogy az ő levelét nem kapta. Várni kell, míg hazatér.

Ez a legkinzóbb! Várni!

Pedig soká fog várni! Mert azoknak ott most más dolguk van, mint levelet
küldeni. Dolnaváron sincs posta. És az nap, a mikor Gorombolyi eljön
násznagynak, az ő falujában sem lesz posta. Majd ott átadják neki a
levelet személyesen. Nem sürgős az. Nekik nem az.

Pálmának pedig mindennap egy siralomházi nap, a mikor a halálra itélt
várja, hogy jön-e hát vagy a kegyelem, vagy a hóhér?

Nem bir odahaza maradni. Már korán reggel befogat s összevissza
barangolja a vidéket.

Mintha archæolog volna, úgy kutatja az emlékeket, a régiségeket. Érdekli
a városok multja: a közintézetek.

Egyik útjában meglepi egy csinos kis város regényes fekvése. Egy ódon,
klastromszerű épület a nagy folyam partján válik ki a rendes háztömeg
közül. Azt mondják neki, hogy ez «Illava».

Meglepi a név.

Ki lakja azt a kastélyt?

Furcsa kastély az! Nagyon híres emberek lakják. Csupa olyan gonosztevők,
a kik tíz évnél hosszabb fogtágra vannak elitélve rémséges bűntettekért.
Csupa előkelő gyilkos és haramia. Ez az állami fogház. Egy világsárlat
kitüntetést nyert bűnökből. Laktanyája a szörnyetegek legiójának.

Az a bizarr ötlete támad, hogy ő ezt a házat megnézi belül. Látni
akarja, hogy milyenek azok az emberek, a kiket a törvény élő halottakul
elrakott a kriptába? Az emberiség elátkozottjai! A pokol hősei! Az
ország első emberei, alulról kezdve.

Behajtat s az igazgatónál bejelenteti magát.

Közönséges látogatónak előbb miniszteri engedélyt kell hozni, hogy az
állami fegyház titkait megmutogassák neki; de Temetvényi Pálmának a neve
elég, hogy a nehéz zárak megnyiljanak előtte s igazgató és porkolábok
rögtön szolgálatára álljanak.

Pedig az szomorú birodalom ott.

Ott is olyan emberek laknak, a kiknek nem elég egyszer meghalni.

Végig vezetik őt a műhelyeken, a sütő-, főző-konyhákon, a dolgozó-, a
háló-szobákon, a kórházon és az imaházon, az iskolán. Mindenki munkában
van. Egy teremben zeneszerek állnak: a rabok muzsikálni is szoktak s van
közöttük festő, képfaragó.

S ez arczokban mennyi tanulmány van egy lélekbuvárra nézve! Minő
rendkívüli meghasonlások az arcz vonásai között! A szenvedély mindenütt,
a lenyomott vagy kiülő homlok, az arcz, a szemöldök-csont, az állkapocs
szokatlan alakulásaiban kifejezve. Ezek az emberkerülő szemek; ezek a
vadállati ajkak. S felváltva megint egy-egy szelid, ábrándteljes arcz,
szabályos vonásokkal, szelid szemekkel. Az a legnagyobb gonosztevők
egyike épen. Érdekes tanulmány az, olyan fiatal úrhölgyeknek, a kik
meghasonlottak a csupa dicső emberekből álló társasággal.

Pálma tanulmányozhatja őket. Ő nézhet az arczaikba a sűrűre vont kék
fátyolon keresztül; azoknak a nézése nem sértheti meg az ő arczát.

Mikor egy-egy terembe a látogató belép az igazgatótól kisérve, az őrt
álló csendőr «vigyázz»-t kiált s azzal mindenki leteszi a munkát a
kezéből s feláll és arczczal fordul a belépők fölé.

A látogatónak szabad velök beszédbe eredni s a fogolynak kötelessége
elmondani a kérdésre, mit vétett? Miért van elitélve? kit ölt meg? ha
apját, anyját megölte is. Mérgezett, vagy fegyverrel ölt? vagy
rágyujtotta a házat az alvókra? Oly pontosan elmondanak mindent, mint
mikor az audientián az udvaronczok megfelelnek a magas kérdésekre s
elszámlálják az érdemeiket és szolgálataikat. A raboknak ellenben nem
szabad viszont kérdést intézni a látogatóhoz: «hát-önt mi hozta ide?»

Egy-egy olyan arczra is talált Pálma, a miről úgy rémlett neki, mintha
látta volna valahol. Valaki a Zsiborák bandájából lehet az, a kik valaha
ott lakmároztak a gargóvári fényes asztalnál. Oh, még magát az Orol
Krivánszky urat is megtalálhatná ott, ha nem restelné a gyapjutépő
doroszológépet megnézni: ott hajtja az a nehéz kereket: s igen jól
viseli magát. De oda már nem vezették.

Mindent meg akart apróra tudni. Megjavulnak-e valóban ezek az emberek
itten? A lelkük megtér-e? Nem igyekeznek-e innen kitörni? Nem támad-e
fel bennük a szabadságvágy olykor? Nem esküdhetnek-e össze a helyőrség
ellen? Mivel büntetik őket, ha vétenek?

Az igazgató felvilágosítá mindenről készségesen.

Biz ezeknek nagy részét csak a fegyelem tartja meghunyászkodva. A
kiszabadulás vágyáról soha le nem tesznek. Vannak közöttük veszedelmes
izgatók. Különösen van egy közöttük, a ki mindig összeesküvést csinál, a
zárakat feltörni igyekszik s nem egyszer megkisértette már az őrtálló
katona kezéből kicsavarni a fegyvert. Büntetésből most is a
magán-börtönben ül s el van tőle véve minden munka és szerszám.

– Mi a neve?

– Ribeaud.

Pálma soha sem hallotta azt a nevet.

– Nem lehetne azt is meglátni?

– Igen.

Az igazgató valamit sugott a porkolábnak, mire az más kulcscsomagot vett
elő s aztán a két kisérő csendőrnek inte: azok levették a vállaikra
akasztott puskát s csendesen felhuzva rajta a sárkányt, szuronyszegezve
vették közre a grófnőt és az igazgatót.

Ebbe a külön börtönbe így szokás látogatóba menni.

– Ez egy valódi fenevad, mondá az igazgató.

Pálmát csak még kiváncsiabbá tette e szavával.

Hogy engedné el magának, hogy egy ilyen fenevadat szemtől-szembe lásson?

A magán-börtönhöz egy külön lépcsőn kellett lemenni. A hármas zárral
belakatolt ajtó előtt kívül állt egy őr és belül a másik. Azután jött
egy szűk udvar, abban is járt egy őr, a ki minden végig sétálásnál
benézett a czella ablakán. Azon pedig kettős vasrostély volt.

Ennek a czellának az ajtaját sajátszerű csavarkulcs zárta be egy olyan
zárral, melynek négy ütközője volt s egyszerre nyomult mind a négy a
vaspántos kőajtófélbe.

Az ajtó megnyilt: a két csendőr, meg az igazgató és a porkoláb közé
fogva, belépett a czellába Pálma grófnő.

A veszedelmes rab felállt székéről és feléjük fordult.

Nem volt annak semmi fenevadas kinézése: inkább igen finom, mosolygó,
udvarias arcz volt, a ki hölgyet látva maga előtt, meghajtá magát
elegáns modorban. És mégis Pálma összerezzent a láttára.

Ez Cousin.

A mióta az ellenszenves alak eltünt a házuktól, Pálma soha sem kérdezte,
hová lett? Mikoriban közelében látta, akkor sem akarta észrevenni.

A sűrű fátyol miatt az nem ismerte őt meg.

Valami veszedelmes kiváncsiság ösztönözte Pálma grófnőt, hogy
megszólítsa ezt az embert.

– Hogy hivják önt?

– Valódi nevem Ribeaud, Francziaországból megszökött gályarab. Felelt
az, kötelezett chablonszerű modorban.

– Miért itélték el itt?

– Zsiborák rablóbandájával szövetkeztem, Temetvényi gróf kastélyának
kirablására. Harminczhat rablót bocsátottam a vár alatti pinczébe. Le
akartuk ölni az egész háznépet, kivéve a grófkisasszonyt, azt meg
akartam tartani szeretőmnek.

Ezt mind kötelessége elmondani a rabnak így minden kérdező előtt.

– S mi akadályozta meg a szándékot? suttogá a fátyolos hölgy.

– Egyetlen ember! Mikor én már mindenkit elaltattam álomitallal, a
szolgákat és csendőröket, a grófnőt magát mákonyos szivarral, ez az egy
ember ébren maradt: rám lesett, utánam jött, mikor a pinczeajtót ki
akartam nyitni, hogy Zsiborák czimboráit bebocsássam. A késem nem ment
elég mélyen az oldalába s ő letepert és megkötözött. A grófnő
kikosarazott vőlegénye volt a bolond! Átkozott legyen a neve is! Azt is
úgy hiják, mint ezt a börtönt: Illava!

Már e végszavak túlmentek a kötelezett válaszon. A rab dühbe kezdett
jönni. Pálma kifutott a czellából. Agyon akarta nyomni a börtönlég. Vagy
talán valami más?

Megköszönte az igazgatónak a szivességet s sietett a rettentő tanyát
elhagyni.

Ismét elővette az a láz, a mit a túlizgatás idéz elő.

Egész hazáig reszketett a hidegtől.

Mire hazaért, akkor meg aztán kiütötte a hőség.

Atyja megérkezett az alatt.

– Hol jártál? kérdezé elbámulva, mikor eléje lépett ez a máskor mindig
márványarczú kisértet, most két arcza úgy ég, mint az alkonyég felhői.

– Illaván voltam. Rebegé Pálma kiszáradt ajkakkal. A fegyházat
látogattam meg. Beszéltem egy élethosszig elitélt rabbal, a kit hajdan
úgy hittak, hogy Cousin. Elmondta, mit vétett? Miért van elitélve? Igaz
az mind, a mit elmondott?

– Igaz!

– Hogy téged a haláltól, engem a legiszonyatosabb sorstól szabadított
meg Illavay azon az éjszakán.

– Úgy történt.

– Ugyanazon az éjszakán, a melyen én őt eltaszítottam, kicsúfoltam,
halálra sértettem! Hogy mikor én beszegődtem az ő üldöző dæmonának, ő
még akkor is védelmező őrangyalom volt nekem. Miért nem mondtad ezt te
meg nekem soha? Nem mondtad meg, mert féltél, hogy ha én ezt megtudom,
utána futok s itt hagylak palotáiddal, váraiddal együtt! s megyek vele
világgá: – koldulni! vagy a börtönét őrizni, ha elitélteted!

– Ő maga kivánta azt tőlem, nemes tettei jutalmául, hogy ne mondjam ezt
el neked soha.

– Ő maga kivánta, hogy ne tudjam én ezt meg soha! És ezt a szivet dobtam
én el magamtól. És ezt a szivet gyötröttem én meg oly keservesen. Oh
szűz anyám! te jól tudsz megbüntetni.

Egy szép antik Máriaszobor állt ott; elefántcsont faragvány. Az előtt
térdre roskadt.

– Mert most már ebbe meg kell halnom. Most már könyörögnöm kell Te
Hozzád, hogy hozd őt vissza, hogy a lábaihoz omolhassak s azt mondhassam
neki: bocsáss meg, add vissza a morzsáit az elvesztett szerelemnek!
Egyszer volt. Soha sem lesz többet. Az enyém volt. S én dobtam el őt.

Még az atyja is megszánta őt. Odament hozzá, fölemelte.

– Légy nyugodt, leányom. Ne gyötörd magad.

– Oh, atyám – oh, uram: – az én szivem nagyon beteg. Egy igen jó
menedékem volt, a míg azt hittem, hogy gyülölni, megvetni fogom őt, ha
hozzám visszatér. És most imádkozom érte, hogy jöjjön vissza. Most már
nincs hová menekülnöm előle többé. Köröskörül betölti előttem az egész
világot. Mindenütt ott van nekem! Csak ott nincsen, a hol én vagyok.

– Bizzál szavamban. Ő a tied lesz.

– Imádkozom is érte! – de nem hiszek benne: – tudom, hogy nincs
foganatja az imának, mégis teszem.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Már akkor útban volt hozzá Illavay levele.


A GYÁSZKERETŰ LAP.

Másnap megérkezett a várt levél.

Pálma csaknem bizonyos volt felőle, hogy visszautasítás lesz benne.

A fegyházban hallott fölfedezés után semmi kétsége sem lehetett ez
iránt.

De az a másik levél, a mit Illavay, szerelmese kértére, széttépett, nem
fájt volna így a szivének, mint ez. Abban sértő, szemrehányó szavak
voltak. Azokért lehetett volna megharagudni.

Még ezt is elvette tőle «ő».

«Még csak azt sem engedi meg, hogy gyülöljem: még csak a harag által sem
akar velem összekötve lenni».

Előkereste mind a lilaszin levelkéket s összecsomagolta azokat annak a
számára, a kinek ezek – a drágaságai.

Azután irt valamit egy lapra s átment vele az atyjához.

Megmutatta neki Illavay levelét.

Ferdinánd gróf csüggedten hajtá tenyerébe nehéz fejét. Erre nem volt
semmi szava.

– Már most, kedves atyám, megengeded ugy-e, hogy én magam vegyem kezembe
a sorsomat?

A gróf némán inte a fejével.

– Van nekünk Pozsonyban egy ősi házunk, a hol csak keresztülutazóban
szoktunk megszállni: különben üresen áll. Ezt a házat te átiratod az én
nevemre hogy abból engem senki ki ne zavarjon valaha. Azután a pozsonyi
takarékpénztárba leteszesz az én számomra egy oly összeget, a minek a
kamatjaiból egy magányos nő szerényen megélhet s ez is az én kizárólagos
rendelkezésemre lesz adva.

Erre még mind helyeslést bólintott a fejével Temetvényi Ferdinánd.

– Végül kinyomatod ezt a czédulát s szétküldöd az ismerőseinknek.

Arra a czédulára ez volt irva:

«Temetvényi Ferdinánd gróf szomorodott szivvel jelenti egyetlen
leányának, Pálma grófnőnek, élete 22-ik évében, kínos szenvedés után
történt halálát».

– Mi ez? Kiálta felriadva kábult szórakozottságából a gróf.

– Gyászjelentés. A szokásos végsor nélkül «béke hamvaira». Én csak a
világnak halok meg: magamnak még sokáig élek. Nagynénéim mind kilenczven
esztendősek voltak: – én még el akarom őket hagyni. Olyan észrevétlenül
fogok beköltözni a pozsonyi házba, s olyan nesztelenül fogok benne
meglenni, hogy senki sem tudja meg, élő lakik-e benne, vagy halott?

– De az ég szerelmére, Pálma! Hova gondolsz? Ily szörnyű elhatározáshoz
én nem adhatom beleegyezésemet.

– Jó. Fontold meg holnapig a te dolgodat. Én már elkészültem a
magaméval. Ha holnap aláirod a gyászjelentést: úgy is jó lesz, ha nem
teszed: akkor majd holnapután hozzáirhatod a hiányzó sort is: «béke
hamvaira». Útra kész vagyok. Te határozd el, hogy hová?…

Azzal magára hagyta a grófot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A gyászlap úgy lett szétküldve, a végsor nélkül.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Vannak gyászesetek, a miknél az ismerősök gyöngédtelenségnek tartják a
kérdezősködést.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csak egy ember tudhatott meg valamit a valóból. Illavaynak Pozsonyból
küldték meg azt a csomagot, a miben az ő visszakivánt drágaságai voltak:
a gyászjelentés szétküldése után.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Így végződött az, a mi Tegnap történt. Ezeknek az alakoknak a regénye
bizony be van fejezve. Új emberek kezdik meg és folytatják az új
történetet, melynek ez az elmult a háttere; az új emberek dolgának a
czíme lesz: a «Ma».



TARTALOM.

I. KÖTET.

ELSŐ RÉSZ: A TEGNAP.

  Abban a tótok országában  3
  Illavay Ferencz uram tükre  9
  Gorombolyi őrnagy  15
  A hóbortos  18
  A szép kisértet  29
  Az utolsó Temetvényi gróf  36
  Zsiborák  45
  A hadvezető  55
  A véghetetlen gazdag ember  65
  Pálma  68
  Kedélyes téli esték  75
  A miért nincs köszönet  86
  Orol Krivánszky  100
  A «Stella»  127
  Egy a «beszélő majmok» közül  135
  Miben nagyok a nők  144
  A szép Laila balladája  150
  «Őrködjék fölötte…!»  172
  Vadászat a gyémántok után  197
  «Bolond a világ… Rosszak az emberek…!»  209
  A pirosruhás hölgy  225
  Az éj  244
  Hű szolgálatok jutalma  265
  Hát még otthon  271
  A kedélyes vőlegény  277
  Salto mortale  286
  Atalanta  309
  Vagy «uram», vagy «bolondom»  333
  Ki lesz nagyobb?  348
  Még egyszer az az unalmas Illavay  371
  «Illaván»  386
  A gyászkeretü lap  394


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

11 |milyen vagy? |milyen vagy?»

35 |úgy teszett neki |úgy tetszett neki

84 |a miert ide |a miért ide

87 |pénzt keres tem |pénzt kerestem

88 |másík pénzt |másik pénzt

113 |akarja kripróbálni |akarja kipróbálni

131 |látta, bogy |látta, hogy

138 |Onnek ez |Önnek ez

156 |oka onnak |oka annak

239 |vídám kaczagás |vidám kaczagás

242 |elrabolt kíncseit |elrabolt kincseit

243 |s most azán |s most aztán

360 |hggy mennyivel |hogy mennyivel

393 |O maga kivánta |Ő maga kivánta]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A kik kétszer halnak meg (1. rész) - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.