Title: Targallyak
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Targallyak" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LVIII. KÖTET

TARGALLYAK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

TARGALLYAK

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1896



A JEDIKULAI RAB.


I.

Élt egyszer a krimiai félszigeten egy jámbor fiatal orosz pópa, a kit
Athanáznak hívtak, azokban az időkben, a mikor még a Krimet
tatárfejedelmek kormányozták. Ezek gyakori hadjárataikban a szomszéd
kozákokkal hol ellenségek, hol szövetséges társak voltak. Mikor
ellenségek voltak, akkor rabságra hajtottak a kozák népből egy sereget,
mikor meg szövetségesek lettek, akkor a rabjaikat szabadon bocsáták. A
rab kozákoknak azonban megtetszett a krimi jó gyümölcstermő vidék, nem
tértek vissza az ős pusztáikra, ott települtek le, föld volt hozzá elég;
s egészen meg voltak elégedve a sorsukkal. Több falujok volt már, úgy,
hogy archimandritát is választottak; egy ilyen falunak, (a minek a nevét
Dobropolnak jegyezték fel) volt a pópája Athanáz, a ki még akkor fiatal,
harmincz éves legény volt: fogadott fia az archimandritának, Nestornak,
a ki a leányát is neki adta feleségül, a derék jó Helenkát.

Athanáz a legboldogabb ember volt a kerek földön; mindene volt, a mit
csak szem, száj és szív megkiván. Háza, ha csak fából volt is, de külömb
minden palotánál; mert ez a fa-ház tele volt boldogsággal, a palota
pedig tele van nyugtalansággal, aggodalommal, irigységgel és búbánattal.
Kis kertjében a háza mögött mindenféle gyümölcs termett, a minek a
tatárok már abban az időben is nagy mívelői voltak, azoktól eltanulta a
kertészséget s az volt egész szenvedélye, gyönyörűsége. A felesége,
Helenka, ha nem volt is valami nagyon szép (kissé himlőhelyes volt az
arcza) de igen áldott jókedélyű asszony volt, a kinek a lelke simasága
elfeledteté az arcza ragyáit, csupa engedelmesség és szeretet; aztán
kitünő gazdasszony volt: csak úgy égett a keze alatt a munka. Nem volt
mellette az urának semmi gondja. Pompásan tudta elkészíteni a
málépuliszkát; a málé már akkor ismeretes volt a Krimben, ez is
marasztotta egyrészt ott a kozákokat, mert Ukrániában az meg nem terem.
És Athanáz azt tartotta, hogy a málé-puliszkánál meg a bálmosnál nincs
fölségesebb eledel e háromszegletű földön. (Nem mondhatta azt, hogy a
«kerek földön», mert a Krim háromszegletű s ő azontúl semmi más földet
nem ismert.) Italokkal is a legválogatottabbakkal táplálta az ő kedves
urát a jó Helenka: mikor zsendiczét készített, akkor édes savóból
csinálta a nektárt, mikor vajat köpült, akkor savanyú iróból, s őszszel,
mézszüret idején még méhsert is készített a számára, a minél felségesebb
italt bizonyára maga a Kalga-szultán sem izlelt soha! Fonni, szőni is
tudott a derék asszony; az ő ura minden vasárnap tisztát válthatott, úgy
gondoskodott róla s minden reggel maga fésülte meg, maga fonta be az ura
szép hosszú szőke haját, akkori szokás szerint.

Sőt még az az urasága is megvolt Athanáznak, hogy egy szamarat is
tarthatott s vasárnaponkint azon járhatta be a faluját. Mivelhogy
Dobropol ott a hegy hátán úgy el volt szórva, hogy reggeltől estig
tartott, míg az ember az egyik végétől a másikig ért, s öt temploma volt
(kicsiny fa-templomok), a mikben a legközelebb eső házikók népe
összegyült ájtatoskodni. És a népség is nagyon szerette Athanáz pópát,
úton útfélen mindenki kezet csókolt neki, megfizette a dézmát, a
párbért, a lukmát, s a termése zsengéit mindenki megosztá vele. Bizonyos
kilátása volt rá, hogy ha az apósa meghal, ő lesz helyébe választva
archimandritának s neki is olyan kerek orczája, olyan domboru termete
lesz, mint annak, ha eljön az ideje.

Egy zivataros estén azonban szokatlan látogatója akadt a dobropoli kis
paplaknak. A zápor szakadt, a hegyi utak átváltoztak rohanó patakok
medreivé, a villámlobbanástól horkoltak a lovak. Egy egész karaván jött
lóháton. Mi hozta őket erre a vidékre? Talán úgy tévedtek el? Soha se
járt Dobropolon keresztül olyan utas, a ki patkó-nyomot hagyott volna
maga után. S ez egy egész csapat volt, élén egy asszony.

Athanáz pópa lakása elé érve, bebocsáttatást kértek: a zivatar
beszorította őket. A pópa valamennyinek nem tudott szállást adni, mert
szűk volt a háza, mindössze egy szobából, meg egy konyhából állt az
egész, a kiséret egy részének a szomszéd viskókban kellett
elhelyezkedni; maga a vezérnő rendelkezett, ki hová menjen. Az egész
csapat fegyveres férfiakból állott, az úrnő a pópához csak két
csatlósával együtt tért be, kik úti iszákjait hozták utána s aztán kinn
maradtak a konyhában.

Athanáz csak most látta, hogy szebb nő is van a világon az ő
feleségénél. De még mennyire szebb! Az ember ha a szemébe néz, azt
hiszi, hogy villámlott; ha a hajfürteire tekint, azt hiszi, hogy éjszaka
van; s ha az arczát mosolyogni látja, azt hiszi, hogy a nap sütött ki.
Hát még mikor megszólal, azt az ember még a szivével is meghallja.

Öltözete csupa selyem volt és drága prém; nyakán, füleiben olyan
gyöngyök, a mik fénylenek és olyan kövek, a mik szikráznak.

A jó Helenka kezet is csókolt a fényes úrnőnek, a mit az meg is engedett
neki, mintha bizonyos volna felőle, hogy az őt megilleti, s a papné
azután gazdasszonyi szemérmetességgel engedelmet kért az úri
vendégnőtől, hogy ha nem tudná őt egész rangjához illő módon ellátni; de
a mi szegénységüktől kitelik, azt szivesen fogja adni; maga fog rögtön
készíteni estebédet; finom «bálmost», a mi készül málé-lisztből, forró
bivalytejbe eregetve, s annak a készítése nagy tudomány, s az igen drága
jó étel, mert azt az ő ura nagyon szereti; minden szombat este azt kell
neki készíteni.

– Csak tedd jó asszony, a mit akarsz, mondá neki a vendégnő, én magamról
gondoskodtam eléggé.

S azzal egy tenyér csattantására a két csatlós kiszedett az iszákból
mindenféle sülteket, pástétomokat és süteményeket, mellé ezüst
kulacsokat, s felteríté a pópa tölgyfa-asztalát drága selyem abroszszal,
a mibe arany meg ezüst virágok voltak szőve, s arra rakott fel minden
ételt, italt, ezüst tányérokat s arany étszereket hozzá.

Hanem azért a Helenka is felterítette ugyanannak az asztalnak a másik
végére a maga saját szőtte sávolyos abroszát, a szép veres gyapot
tulipánokkal a szegélyén, s kitette rá a virágos mázos cseréptányérát, a
fényes czinkanállal, hogy majd arról költi el az ő ura a felesége főzte
bálmost, a mi jobb a világ minden pástétomainál. Aztán kiment a
konyhába, hogy azt elkészítse.

Az úri vendéghölgy azonban nem akarta, hogy egyedül étkezzék; hanem azt
kivánta, hogy a házi gazda üljön oda mellé, s a két ezüst tányérja közül
az egyiket odaadta eléje s a sültekből és pástétomokból saját maga szelt
le neki, úgy rakta a tányérjára, s maga hámozott meg a számára egy olyan
arany szinű almát, a minek a héja a hámozás alatt illatos gőzt lövell ki
magából, hogy az mint a tömjén, úgy tölti be a házat. Azt is megfelezte
vele. És Athanáz pópa soha életében olyan csodálatos izes étkeket nem
evett, sem olyan zamatos gyümölcsöt nem izlelt. Azt egyenesen a
paradicsom közepéből hozhatták.

Hát még mikor a vendég-hölgy abból a hólyagos ezüstkulacsból
megkóstoltatta vele azt az ismeretlen italt, a mi édességet, illatot és
lángot önt egyszerre; nem is a gyomorba megy aztán, hanem fel a fejbe és
le a szívbe.

Ettől az italtól sokat megtanul az ember, a mit addig még nem tudott. És
sokat elfelejt, a mit addig tudott.

Athanáz pópa először is azt felejtette el, hogy a jó Helenka már behozta
a fatálba kitett bálmost, a közepébe dugott bükkfa kanállal s letette
szerényen az asztal szegletére, s visszavonult megint a konyhába,
bizonyosnak tartva, hogy mikor ismét visszajön a szobába, akkorra az a
tál üres lesz, mert az ő ura azt a felesége főzte bálmost nagyon
szereti: hírmondót se hágy belőle a tál fenekén! «Isten adja jó
egészségére!»

A jó Helenka az alatt odakinn maradt a konyhában, ahogy emberség-tudó
asszonyhoz illik, hogy mikor az ura előkelő vendéggel vacsorál az
asztalnál, akkor őt ne háborgassa, hanem engedje beszélgetni és ügyetlen
közbeszólásokkal el ne árulja tudatlan voltát, hogy a miatt az ura
pironkodjék a finom uraság előtt. Ő az alatt megvendégelé a két csatlóst
főtt kukoriczával; a mi azért igen okos eledel, hogy se kés, se kanál
nem kell hozzá: az ember minden szemet egyenkint kénytelen a körmeivel
hámozgatni meg s észre se veszi, hogy mire jól lakott, akkorra
megéhezett. A jámbor Helenka ez alatt tartotta a két csatlóst mindenféle
mesével, a mit azok hallgattak meredt szemekkel, folyvást kérőzve a
kukoricza szemeken. Egyszer-egyszer megállt a mesemondás közben
hallgatózni, hogy ki beszél odabenn? Folyvást az idegen vendégnő szavát
hallá, majd csengő, majd haragos, majd siránkozó volt az. Valjon miről
beszélhet? Ahhoz volt szokva, hogy az ura maga jöjjön ki érte és híja be
őt a szobába, mikor már el kell takarítani az asztalt: elébb rányitni az
ajtót nagy gorombaság volna; de csak hiába várt, mert Athanáz nem jött
őt beszólítani.

Helenka utóljára már kifogyott a mesemondásból, a két idegen csatlós
állkapcsa is elfáradt a kukoriczarágásban. «No már most ti mondjatok
nekem valami szép mesét!» mondá az asszony; de azok csak a fejeiket
csóválgatták s kisült aztán, hogy egy szót sem értenek se kozákul, se
tatárul; mert ők valami idegen nemzet, a milyen van elég a földszoroson
túl, a kik olyan bolondok, hogy mind másféle nyelven beszélnek. Ezekre
ugyan kár volt azt a sok szép mesét vesztegetni.

Ez alatt a tűz is kialudt a pestesben, a csatlósok is eldülöngéltek,
nemzeti szokás szerint a melyik fülük alul került, azt használva
párnának s hozzá kezdtek a horkoláshoz. És az idegen nő szava még mindig
hangzott az ajtón keresztül s Helenka mind hiába várta, hogy az ura
kijön őt behívni, hogy szedje el az asztalt.

Hát még ha rávitte volna a lélek, hogy a kulcslyukon hallgatózzék, miket
hallott volna! S igen nagy hiba volt, hogy a mivel a természet a nőket
felruházta, hogy az ajtón keresztűl hallgatózásban oly tökéletesek
legyenek, mint a macska az egérre lesésben, ő nála a nevelés annyira
elfojtotta, hogy nem is gondolt reá; mint a hogy vannak idomított
macskák, a mik egy tányérból esznek tejet az egérrel. Mert akkor majd
meghallotta volna, hogy miket beszél az idegen úri vendégnő az ő urának?

– Én vagyok Czitbara, a mingreliai hetman egyetlen leánya, és minden
birtokának örököse; enyim lesz a «boncsuk», ha ő meghal; pedig már öreg
ember, s csak fél lába van; nem ülhet a lóra.

– Mikor kicsinyke leány voltam, eljegyeztek a kozák nagy attamán
Chmielniczky Bogdán legkisebbik fiával, Györgygyel. Az négy esztendős
volt, én meg három. Ő rá már nem emlékezem, hanem a mézesbábra, a mit
nászajándékul adott, s a mit nem volt szabad megennem: arra még jól
emlékezem.

– Nem hallottad hirét Chmielniczky Bogdánnak, te pópa? Akkor nem is
tudom, miért vagy te kozák? Ez a fejedelem az volt a kozákoknak, a mi
Mahumed az ozmánoknak, Dzsingiszkán a mongoloknak, Shemirám a persáknak,
a mi Szobieszky a lengyeleknek, vagy ezeknek sem hallottad hírét soha?

– Chmielniczky Bogdánnak sok fia volt. Valahány, annyi hadseregnek volt
vezére. Mind valamennyi a csatában esett el. Mikor a Mihály fia
házasodott, a lakodalma napján olyan ütközetet vívott a lengyelekkel, a
kik elakarták tőle venni a szép moldaui fejedelem-leányt, Rozaurát, hogy
tizezer halott maradt a csatatéren. Ilyen terített asztalt is ritka
lakodalomban látni!

– Utoljára minden fiát, unokáját agyonverték már Chmielniczky Bogdánnak
a harczmezőn, a legutolsó kis fiát Györgyöt aztán mindig magával hordta,
akárhova ment, amint az a dajkakézből kikerült.

– Volt egy bőr-iszák a nyeregkápájára akasztva, abba volt a gyerek
beledugva, csak a feje, meg a két keze látszott ki belőle. A pofájára,
mondtam már, hogy nem emlékszem; de azt most is mintha előttem látnám,
hogy a mint az apám engemet is magával vitt az eljegyzésre, én is annak
a nyeregkápájára felakasztott iszákban ültem, s a mint az apáink
találkoztak s egymásnak lóhátról kezeiket nyujták, az alatt az én
vőlegényem a fejét, a nagy hegyes báránybőr sipkával, az apja
tarisznyájából kidugva, egy hosszú ostorral rám igyekezett suhintani,
míg én a kezemmel védtem magamat, hogy meg ne üssön.

– Az oczakovi nagy ütközetben is ott volt a kis György herczeg, a hol a
kozák sereget teljesen tönkreverték. Mikor az öreg Bogdán azt látta,
hogy minden el van veszve, táborának csak a közepe áll még ellent, a
többi fut, így szólt a tábori papjához (a kinek a nevét nem tudom):
«körül vagyunk fogva, nincsen menekülés. Engem nem fognak el élve, azt
fogadom. Te fogd ezt a gyermeket, s oltalmazd meg. Téged, mint papot,
nem fog bántani a tatár. Elvisznek fogságra. Neveld föl a fiut. Jöhet
még olyan idő, a mikor szükség lesz rá. Hogy majdan ráismerjenek, hogy
ez Bogdán fia, tegyünk rajta jegyet.»

– Azzal a tőre markolatát az őrtűzbe tette: ennek a gombjára volt
metszve a pecsétje, egy felnyergelt ló; azt szokta az okmányokra nyomni,
mert irni nem tudott. Mikor a gomb megtüzesült, azt a gyermek bal
lapoczkájára nyomta. Akkor aztán a pópa a zsákba dugott gyermekkel
futott, a merre nagyobb port látott. Bogdán pedig foga közé fogta a
kantárt, két kezébe a csatabárdot, meg a kardot, oda rohant, a hol
legsürűbb volt az ellenség, ott azután addig verekedett, mig ki nem
irtották belőle a lelket.

– Hogy a kis Györgyből mi lett? azt nem tudakozta senki.

– A kozákok, mikor nem találtak többet a régi fejedelmi családjukból,
választottak maguknak új fejedelmet: most is uralkodik rajtok,
Doroszenko.

– Doroszenko a porta szövetségese.

– Most azonban az orosz czári trónra egy fiatal férfi került, Péter, a
kinek nagyobb tervei vannak, mint atyjának voltak.

– A kozák népet, melynek az a vallása, nyelve, a mi az oroszé, el akarja
téríteni a török szövetségtől. Valamennyi igaz hivőt egyesíteni a kettős
kereszt jelvénye alatt.

– Doroszenko azonban már a porta hive. Mást kell ültetni a tevebőrre.

– Fel kell találni Bogdánnak eltünt fiát.

– Annyit ki tudtak felőle, hogy a pópát, a kire rá volt bizva,
elhajtották a többi fogoly kozákokkal együtt a Krimbe. Az itt egész
népével együtt letelepedett.

– Itt kell tehát a fejedelem fiának is lenni.

– Péter czár keresi a kozák fejedelemfit; én keresem a vőlegényemet.

– Keresztül-kasul járom a Krimet, minden pópát megkérdezve felőle. Senki
se tud felőle hírt adni. Voltam az archimandritánál is. Az is azt
mondta, nem tud semmiféle fejedelemfiról.

– Járok odább.

– Én felfogadtam, hogy a vőlegényemet felkeresem, ha a világ végén van
is. S ha él még valahol a világon: ha vak is, ha sánta is, férjemmé és
kedvesemmé teszem én, fejedelemmé és hadvezérré teszi a czár.

… Ezeket beszélte a bűbájos Czitbara a bámuló Athanáz pópának, ki de
csak közbeszólással sem szakítá őt félbe.

Ez alatt szépen elmult a zivatar, a csillagok sápadni kezdtek,
hajnalodott.

A délczeg Czitbara nem godolt álomra; tovább készült menni. Elővett egy
ezüst sípot, azon olyan sikoltó hangot adott, hogy az egész völgy
megzendült bele, mire a kisérői rögtön előkerekedtek; a feltápászkodó
csatlósok összeszedték az arany, ezüst-edényeket s felnyergelték a
paripákat. Az úrhölgy a kézcsókjára siető Helenkának nagy büszkén, rá se
nézve, a vendéglátásért egy akkora aranypénzt adott a kezébe, mint egy
tallér s azzal lovára ülve, egész kiséretével együtt tovarobogott.
Athanáz pópa maga vezette őt el odáig, a hol a járt útba beletaláltak.
Az elváláskor Athanáznak is adott a vendégnő egy jutalmazó emléket: egy
csókot az ajkára. Az oroszok között mindennapi ajándék az: olyan, mintha
garast ajándékoz valaki. Ah de az más csók volt: a csókok között az
arany tallér.

A jó Helenkának nem volt olyan nagy az öröme a kapott nagy aranypénz
fölött, mint a milyen nagy volt a szomorúsága, a midőn meglátta az
asztal szegletén az ő drága jó, saját keze főzte bálmost, elhülve, a
kanállal a közepén: megkóstolatlanul. Ez még nem történt soha.

De még annál nagyobb szomorúságok is vártak a jó lélekre.

Mire Athanáz pópa visszakerült a fejedelemleány kiséréséből, már annyira
megvirradt, hogy a kis fatemplomban reggelre csendítettek.

Athanáznak az zúgott a fejében, hogy «hátha az ördög nem alszik.»

Ő soha sem hallotta, hogy ki volt az apja? Egy pópa nevelte fel őt is.
Hátha az ő lapoczkáján van az a felnyergelt paripa?

Csak megtudná az ember látni a hátát!

Az nagyon könnyű volna, ha lenne két tükör a háznál; de mikor egy sincs.

Van azonban az embernek felesége.

– Gyere ide! szólt Athanáz mogorván. Adj rám tisztát. Vasárnap van.

A jó asszony szót fogadott az urának. Mikor a tiszta inget rá akarta
adni, azt kérdé tőle Athanáz:

– Nem látsz-e a bal lapoczkámon valami jelt?

– Igen is látok. Egy ilyen felnyergelt paripa van ottan, mint ezen az
arany pénzen.

Erre a szóra olyan haragba jött Athanáz, hogy megütötte a feleségét,
ököllel: fejbe.

S ez neki jól esett.

Mert a paradicsomi tiltott fának a gyümölcsei között többen vagynak, a
melyek édesek. Az egyik: az idegen nőt megcsókolni, a másik: a saját
nejét megütni. Athanáz ma kóstolta az egyiket, meg kellett izlelnie a
másikat is.

Hanem a szegény asszony annál jobban elbámult ezen. Őtet még soha se
ütötték meg. Tudta jól, hogy ez szokás, hogy ez így van rendén, hogy
ebből minden asszonynak kijár; de eddig azt hitte, hogy ő kivétel
valamennyi közül; nem azért, mintha ő volna valamennyi feleségek közt a
legjobb, hanem azért, mert az ő férje legjobb valamennyi férjek között.
Most sem azt fájdítá, hogy ő kapta az ütést, hanem azt, hogy a férje
adta!

– Miért nem mondtad azt te nekem soha? rivallt rá Athanáz.

– Nem kérdezte tőlem kegyelmed soha.

Olyan asszony volt ez, a ki nem beszélt máskor az ura előtt, csak ha az
kérdezett tőle valamit.

Athanáz még nagyobb dühbe jött erre, arra fakadt, hogy.

– Átkozott legyen az apád lelke!

Ez is egyik gyümölcse a paradicsomi tiltott fának: káromkodni. Óh mi
édes! Hiszen mások is rázzák ezt a fáról: úgy hull róla, mint a szilva,
de a jó Helenka férje most szakított le először egyet róla, s azon az
asszony úgy elbámult s minthogy az apjáról volt szó, nem állhatta meg,
hogy ellent ne mondjon.

– Miért szidja kend az én szegény apámat?

– Azért, mert rabló gézengúz! Ő mentett meg engem a kiovi ütközetből, a
hol az apám elesett, a hős Chmielniczky Bogdán, aztán felnevelt pópának;
elhallgatta előlem, hogy fejedelemfi vagyok. Ez a ló a lapoczkámon az
apám czímere. Most itt ülök Dobropolban, s misézek a bolond
parasztoknak, s eszem a málé puliszkát, járok szamáron, s nézek az
archimandrita ripacsos leányának a szemébe; holott a tevebőrön kellene
ülnöm és parancsokat osztogatnom boncsukkal kezemben, bogláros paripán
hadsereget vezetnem, dőzsölnöm a rakott asztalnál, viselnem a fejedelem
nevét, s ölelnem a legszebb menyecskét a világon, a ki velem el van
jegyezve!

A jó Helenka most már nevetésre fogta a dolgot. Egészen azt hitte, hogy
az a szokatlan tűzital zavarta meg a férje agyát ilyen nagyon, a mit az
az idegen kulacsaiból szopogatott egész éjjel.

– Oh édes uram: de furcsákat beszél kegyelmedből – az a bor.

Athanáz erre a szóra már a botot kereste, hogy jól elverje vele az
asszonyt, hanem a míg a botot megtalálta, más jutott eszébe.

A szegény asszony el sem futott előle, csak a két karját az arcza elé
téve keresztbe, a hátát tartotta oda neki, hogy verjen hát rá.

– Ne félj semmit, szólt Athanáz: nem verlek már meg. Nem vagy nekem
többé asszonyom. Megcsalt az apád, mikor hozzám adott. Elhallgatta, hogy
fejedelemfi vagyok. Ez ok az elválásra. Eredj haza az apádhoz, s mondd
meg neki, hogy «hűtelen áruló!» Én izenem. Elhallgatta előlem, hogy én
vagyok Bogdán fia; csak azért, hogy a maga ragyás leányának férjévé
tehessen; elhallgatta a menyasszonyom elől, a ki engemet keres, hogy hol
talál meg? Csak azért, hogy a lánya férjének megtartson. Ez a szép
hölgy, a ki itt járt, volt az én menyasszonyom, Czitbara herczegasszony,
a ki élni-halni keresi a vőlegényét s én nem mondhattam neki, mikor
mellettem ült: itt vagyok, megleltél, mert nem tudatta velem senki, hogy
az én hátamon van a Bogdán vezér czimere! Most futok utána, hogy
utólérjem. Te pedig eredj az apádhoz! Légy apácza! Vagy eredj a pokolba!
Azt sem bánom. Én szaladok Czitbara herczegnő után.

Most azután a jó Helenka igazán kétségbeesett a férje szavai fölött,
leborult előtte a földre, átölelte a derekát, úgy könyörgött neki:

– Oh én édes jó uracskám! Ne szaladj te a Czitbara után. Hisz a Czitbara
a rossz tündér, a boszorkány, a ki a keresztutakon leskelődik az
emberekre, hogy elcsábítsa, pokolra vigye: minden gyermek ismeri őt, s a
takaró alá buvik, ha az anyjától azt hallja, «jön a Czitbara: majd
elviszen!» Szép az arcza, de a lábai ludlábak s a szájában tűz van.

Ez a tűz már meg is égette Athanázt.

– Oh ne menj el! Ne menj utána! Megrontott, megbabonázott, még meg is
fog ölni! Jó uram Athanáz!

– Én nem vagyok többé se jó, se urad, se Athanáz; hanem Chmielniczky
György herczegfi. Eressz asszony!

– Ha már útra akarsz menni, várd meg legalább, míg sütök a számodra jó
málépogácsát, a mivel mindig megtömtem az utitáskádat, mikor falut járni
mentél.

– Add a kutyának a málépogácsádat! Egy herczegfi vagy marczafánkot
eszik, vagy éhenhal.

– Ülj fel hát a szamaradra: ne menj gyalog.

– Hogy lennél testvére annak a szamárnak; ordítá dühösen az elátkozott
herczeg s eltaszítá magától az asszonyt és futott az erdőnek, a merre
Czitbarát utbaigazította.

A dobropoli kis fatemplomokban nem volt ezen az Úr napján mise.


II.

Egy csókot kapni pedig nem jó.

Egy csók csak félcsók; két csók az egész csók: a kapott és a
visszaadott. A vissza nem adott «fél» elviszi az embert világgá és
bolonddá teszi.

A neki lódult férfi futott a maga agyréme után.

Nem birta többé utólérni a csábító szép hölgyet: az lóháton járt fényes
kiséretével együtt s gyors volt az utazása, hogy a tatár szultánok
csapatjai rá ne találhassanak. Keveset időzött egy helyen, a
holdvilággal is járt; mintha soha sem aludnék; Athanáz rárá akadt a hült
helyére, a hol csak nem rég tanyázott; de már a szemeivel nem láthatá.
Megtalálta az erdőben a helyet, a mit a lovak letapostak: az őrtűz
hamujában még pislogott a parázs, mellette a friss falevélből vetett ágy
le volt heverve: ott Czitbara pihent. Jól esett Athanáznak arra a
lehidalt ágyra lefeküdni. A fekhely körül kenyérhéj, narancshéj volt
elhányva, a tündérmátka lakoma maradéka. Az neki volt szánva, az utána
futónak. S ha azt megette, attól még inkább szomjas lett és őrült.
Futott odább a vert csapán. Megitta az esővizet, a mit a patkónyomokban
talált s attól még szomjasabb és még őrültebb lett. – Egyszer-egyszer
elvesztette a nyomokat egészen. Czitbara kiséretének gondja volt azokat
eltakarni. Ha erdőn mentek keresztül, felégették maguk mögött a
harasztot; ha folyamot találtak, annak a medrében úsztatva haladtak, ki
tudja merre? ki tudja, átkeltek-e a túlpartra, vagy visszajöttek az
innensőre? ha járt útra jutottak, birkanyájat hajtattak maguk után, a mi
elszaporázta a nyomaikat. Azt is megtették, hogy megfordítva verették
fel a lovaikra a patkókat, s visszatérő nyomot hagytak maguk után az
üldözők elbolondítására. Éjjel, estenden hirtelen eltüntek,
megfordították az útirányt; a ki utánuk eredt, elszaladt mellettük, s
csak világossal vette észre, hogy ismét a semmit fogta meg.

Athanáz néha csak egy órával érkezett meg később a búvhelyre, a honnan
Czitbara tovább kelt s akkor aztán azon fáradtan futásnak eredt, míg a
lábai ki nem döltek. Egyszer már annyira közel érte, hogy egy
hegytetőről láthatá, amint Czitbara karavánja az átelleni hegyoldalon
halad fel csendesen. Megismeré a menyasszonyt hosszú sárga selyem
fátyoláról, mely az egész termetén aláfolyt; kiáltott utánuk
torkaszakadtából: «Megálljatok! Itt vagyok én: Chmielniczky György
herczeg!» Ellenkező szél fujt, elhordta a szavait: a menyasszony és a
kiséret odább vonult. Akkor aztán rohant alá a hegylejtőn, versenyt
szökellve a felrugott kövekkel s törte magát bozóton keresztül, hogy a
másik hegytetőre felkaphasson. Onnan azután szétnézett a világba s nem
látott mást, mint néma erdőket végestelen végig.

A csábító álomkép keresztül-kasul vezette őt vizetlen pusztákon és
erdőtelen hegy-csoportokon, széltől, vihartól kergetve, szemközt vágva;
forró agyának nem adott enyhet a zápor s a szikla fekhely; ingoványos
mocsárokon átbódorgott, szédületes ördög-szakadékokon átmászott: sehol
sem volt pihenése. Minden embernek elmondta, a kivel uton-utfélen
találkozott, hogy ő Chmielniczky György fejedelemfi, a menyasszonyával
akar találkozni, az meg őtet keresi, hogy elvegye. Nemcsak minden
embernek elmondta; de felirta a sziklákra, felvéste a fák kérgébe a
nevét Czitbaráé mellé, s megtanította rá a viszhangot. A tébolygó
kóborlás alatt öltözete elványult a vihartól, leszakadt a hegymászástól,
mezítláb maradt, rongyosabb lett a koldusnál; vadember lett,
gyerekríkató, asszonyijesztő s még egyre futott a menyasszonya és a
fejedelmi tevebőr után.

Egyszer aztán neszét vette a futó herczegnek a Kalga szultán; érte
küldött, elcsipette, lánczra verette, leborotváltatta a fejét s elküldte
Sztambulba, ott aztán bedugták a Jedikulába.

A bűvös-bájos szép menyasszony pedig, miután vőlegényét ilyen jó rendén
elhelyezte, a Kalga szultán üldöző csapatjai elől elmenekült a tengeren
ráváró hajóira s hazatért a maga országába.

Ott pedig rátalált arra, a kit gyülölt, Dorozenko herczegre, azt is
elcsábította. Az is olyan szerelmes lett belé, hogy elment utána
világgá; odament vele, a hová hívta: egy csókjáért megtagadta hitét,
nemzetét, szabadságát. Olyan hatalom volt e bűvésznő ajkainak adva.


III.

A Jedi Kulah, a hét-tornyú börtön fel van jegyezve minden nemzet
történetébe. A byzanczi császárok védvárnak építették, a szultánok alatt
nem volt szüksége Sztambulnak várra: ő belőle indultak ki a hadseregek a
világ minden égsarka felé, ő hozzá nem közeledett ellenség soha. Omár
utódai átalakították a várat börtönné. Az egész épület-óriás, hét
tornyával, melyből hármat megcsonkított a földrengés, messze kilátszott
a Bosporuson ragyogó ércztetőivel, szűk, apró ablakaival, rovátkos
bástyáival s iszonyú vaskapuival. Ide záratták a szultánok azoknak a
hatalmasságoknak a követeit, a kiknek hadat izentek, a vazall államok
küldöttségeit, a mik valami nem kedves rimánkodással közelítettek a
magas kapuhoz, a trónvesztett fejedelmeket és udvaraikat, az eretnekek
prófétáit és követőiket, a kegyből kiesett pasákat és az idegen országok
trónkövetelőit, kiket időjártával hazájukba hadsereg élén lehetett
visszaküldeni. Hányféle nemzet került e falak közt össze; hányféle
nyelven és betűkkel voltak teleirva e szobatömkeleg falai; mennyi
meghiusult ábránd, füstbement remény, bukott nagyság, gyógyítatlan
szenvedés találta itten sírját, mikor még a falak álltak, mikor még
köveiket a vállalkozó utókor szentségtelen keze szét nem szedte – egy
vasuti indóház számára, a mi most helyükön áll!

Néha – nagy diadalok után – csordultig megtelt a Jedikula. Néha meg
aztán, egy-egy nagy veszteségre, épen oly hirtelen megürült. Mikor e
hatalmas nemzet gyásznapot rendezett – hajdan, – mikor a nagyvezér
felült a sánta lóra, a szürke zsákruhában, egy tört karddal a kezében,
véres turbántekercscsel a fején, s a rémprocessió, melyet vezetett,
rázendíté a kiáltást: «Allah mitrei chresztinnái!» akkor a Jedikula
lakóinak is gyásznapjuk volt: a fejeikből gulát raktak a Jedikula egyik
udvarán; a legfelső fő, mely a gula tetejére jutott, kinézhetett a
bástyán keresztül a gyász-menetre.

Ide került be Athanáz pópa is, vagy a hogy ő magát jobb szereti
neveztetni: Chmielniczky György herczeg.

Nem lehetett panasza az ellen, hogy úgy ne bántak volna vele, a hogy a
többi trónkövetelőkkel – a Jedikulában. Volt egy-magának egy külön
szobája, a hol korlátlan uralkodó volt, mint akár a szultán, vagy a
czár. Az a világ, a mit ott teremtett, egészen az övé volt, senkisem
háborgatta benne.

S a foglyok soha sincsenek egyedül: velük vannak az álmaik. S az
álmokból minden kitelik.

Athanáz minden hagymázképeit végigőrjöngte a maga ábrándképének. Majd
elővette a nagyság káprázata. Ha ő fejedelem lenne: minden emberét lóra
ültetné, a gyalogjáró nemzeteket mind meghódítaná; kovácsoltatna egy
akkora ágyút, hogy egy lövéssel egy várat ledöntene; mozgó tornyokat
csináltatna, a mikkel a bástyákat megostromolná; testőrségét
vas-pánczélba öltöztetné, hogy azon semmi fegyver nem fogna. Maga pedig
két kézzel harczolna a csatában, a hogy apja, Bogdán vezér; egyikben a
kard, másikban a csatabárd. Aztán királylyá tenné magát, viselne
gyöngyös koronát s csókoltatná a kezét az érsekekkel és a lábait zsámoly
helyett fejedelmek hátára tenné. A meddig a világnak határa van,
mindenütt rettegnék a nevét s öntenék trónja elé a harácsot, aranyat
halomba. (Egy határ kavics volt a gyékényágya előtt, a mivel a
szoba-előde a padlókoczkákon háborust szokott játszani.)

S ha egyszer oly éktelen sok kincse volna, hajh, milyen palotát
építtetne akkor! a mekkora a világon senkinek sincs. Hogy a tornya a
felhőkig érne, s lóháton lehetne bele felkaptatni csigalépcsőn; ezüsttel
lenne kirakva a pádimentuma, s aranyból lenne a boltozata, az ajtókat
arany oroszlánok őriznék. Lóháton járna a palotája egyik terméből a
másikba, s mikor lakomát adna, az asztal egyik végén már vacsorálnának,
mikor a másikon ebédelni kezdenek. (Épen három lépés volt a szobája
keresztben hosszában!)

S azok lennének aztán a lakomák! (következett az éhszomj álma.) Egész
szarvasok megsütve, az agancscsal fejükön, bástyák, tornyok
marczipánból, dulcsácza-garmadák, czukros mandula hombár számra, aszalt
füge, ahogy azt a fáról rázzák, s azok az arany almák, a mikből egyszer
evett, azontúl csak az elszórt héjaikat találta meg: és aztán bor
kulacsokban, tömlőkben! édes bor, tüzes bor! tömérdek bor! A mennyi soha
sem elég; bor, a mi magára itatni kiván, szomjat olt, szomjat kelt, soha
ezért vége nincs; mint a kigyónak, a mely a farkát harapja. Bor, a mitől
három napból, három éjszakából egy nap lesz. (Volt az asztalán egy darab
fekete kenyér, meg egy korsó víz.)

Aztán elővették a gyönyör álmai: az édes hallucinátiók, a csábos tündéri
alakok felől. Ha ő király lenne: összegyüjtené a meghódított tartományok
szép leányait mind: fekete, szőke, gesztenyeszin, veres hajuakat, azután
akkor valamennyinek a haját lenyiratná, párnákat tömetne ki vele, azokra
feküdnék, aztán ölébe venné valamennyi közt a legszebbet, a bűbájos
Czitbarát, s míg ők fogadásból arra versenyeznének, hogy melyik tudja a
másiknak kiszíni a lelkét az ajkán keresztül, addig a többi szép tündér
kezeit, lábait csókolgatná. (Csókolgatták pedig a bosporusi legyek, a
miktől feketéllett a szobája fala.)

Majd megrohanták lázképzelődését a boszuvágy álmai: a zsarnokkéj, a
szatir őrjöngés. Tömeggyilkolás, vértenger volt éhe, szomja.
Beledobáltatni mind valamennyi szép leányt a mély tengerbe, hadd
kéjelegjen a halálsikoltásaikban; aztan megfesteni a tengert veresre
mindazok vérével, a kik ellene fellázadtak, kik őt itt fogva tartják,
éheztetik, nyomorgatják, hatalmát bitorolják, menyasszonyát elepesztik;
– a fejeikből piramidot rakatni, s a legtetejébe feltenni annak az
archimandritának a fejét, a ki őt a kiovi ütközetből megszabadította,
felnevelte, fiává fogadta, leánya férjévé tette. Minek tette? Aztán
felgyujtatni, porráégetni az egész várost, mely boszuját megérdemelte!

Egyszer aztán megtörtént, hogy a mit ő így beteg képzeletének
megálmodott, az szeme láttára megvalósult.

Egy éjszaka, a szép holdvilágnál, valami háromszáz leányt dobáltak bele
a Bosporusba. Világleányai voltak; a kik nem akarták megfogadni a
parancsot, hogy felvegyék a feredzsét, mely termetüket eltakarja. – S
nehány nap mulva meg a koponyapiramidot rakták meg a Jedikula harmadik
udvarában, a minek a «fejek udvara» volt a neve. Athanáz láthatta a
piramid tetején álló fejeket a bástyán keresztül szemébe nézni, amint a
gula a párkányon túlemelkedett. Azon az éjszakán az is megtörtént az
örömére, hogy egy gyászmenet és lázadás miatt Sztambulnak egy
városnegyede leégett.

Hát ha az egyik álom beteljesülhetett, mért ne teljesülhetne be a másik?
Meg valamennyi?


IV.

A börtön ablakán vas-rostély is volt: elég tág, hogy a fejét kidughassa
rajta a fogoly, mikor a szép világon szét akar nézni, de elég szűk, hogy
egész testével ki ne szökhessék rajta a szép világba. Athanáz
naphosszant ott tartotta a fejét a rostély-nyilásban, mintha építészeti
ornamentum volna s nézte a Bosporuson járó-kelő hajókat s olvasta a
neveiket. A hajók mind görög és római szentek nevét viselték. A melyik
pogány mythológiából vette a nevét, az kalóz-hajó volt.

Egyszer aztán elvette valami a kedvét az ablakon kínézegetéstől.

A szultán az egész lengyel követséget bezáratta a Jedikulába; az pedig
állt valami kétszáz tagból. A lengyel urak közül többnek apró gyermeke
is volt: azokat más toronyba zárták, s mindennap kiereszték játszani a
«gyermekek udvarába», a hová épen Athanáz börtönablaka nyilt. A fogoly
gyermekek közt voltak előkelő urfiak, kiknek a tarsolyában feles számú
pénz volt mindig: azoknak a kedvéért aztán az egyik csausz kiültette a
szolgálóját a torony-kapuba dulcsáczával, sorbethtel, meg
szultán-kenyérrel s mindenféle csemegékkel, a mit a fogoly ifjucskák jó
áron megvásároltak tőle. Aztán mikor egyéb játék nem jutott eszükbe,
felszedték az udvarról az apró kavicsokat s fogadtak rá, hogy melyikük
találja el az ablakrostélyon kidugott fejet ott a magasban?

Még ez nem lett volna olyan nagy boszuság Athanázra nézve, mint az, hogy
a csausz szolgálója meg épen az ő ablaka alatt folyvást holmi szent
énekeket virginált keservesen; bizonyosan görög cseléd volt; s ez nem
csak azért boszantotta a foglyot, hogy őt szüntelen kizavarta felséges
ábrándjaiból, eszébe juttatva a zsolozsmákkal, hogy ő csak a dobropoli
pópa; de még inkább azért, mert ennek a kántáló cselédnek a hangja olyan
nagyon hasonlított az ő elűzött felesége, a ragyás Helenka hangjához.

Ettől fogva nem tette ki a fejét többé az ablakba s a fogoly urfiaknak
egy mulatságukkal kevesebb volt.

Hát pedig valósággal az ő elüzőtt felesége volt az a szegény cseléd, a
ki naponkint odaült az ő börtöne ablaka alá, dulcsászát mérni a
gyerekhadnak és zsoltárokat énekelni. A jó Helenka elhagyta az apja
házát, a ki őt magához vitte, midőn a férje elüzé, s aztán utána
vándorolt nyomról-nyomra, míg kitudta, hova tették? akkor beszegődött
oda a csauszhoz szolgálónak, a kire annak a toronynak a felügyelete volt
bízva. Jó lepénysütő volt és engedelmes lélek; ott megbecsülték, bért is
adtak neki.

Egyszer, mikor a becsukott gyerekeket ismét kieresztették az udvarra
játszani s azok elkezdtek kötődni a csemegekufár asszonynyal, azt mondta
nekik Helenka:

– No szeretném látni közületek azt a legényt, a ki ezt a narancsot be
tudná hajítani azon az ablakon ott a magasban?

Vállalkoztak rá elegen.

A magában morfondérozó fogoly azzal töltötte az idejét, hogy a
játék-kavicsokból, a mikkel előde mulatta magát s a mihez az is úgy
juthatott, hogy a játszó gyermekek az ő ablakát választották ki
parittyázó czéljuknak, tehát ezen játék-kavicsokból akarta kitalálni,
hogy hány levágott emberfej kivántatik meg ahhoz, hogy olyan magas
koponyagula támadjon belőle, a milyen ő rá a szomszéd udvarból ide
átnéz? a midőn egyszerre egy narancs repül be az ablakán s halomra dönti
koponyafellegvárát.

Egy aranyalma! Olyan aranyalma, a minőt a bűbájos tündér, a Czitbara
izleltetett meg vele egyszer. Ki küldte azt a levegőből? szétbontotta a
narancsot mohón: hanem aztán éhet, szomjat és szerelmet elfeledett
attól, amit a narancsban talált. Annak a közepébe egy vékony kis
aczélráspoly volt dugva. Ah, a menekülés eszköze!

Ez a minden álmok ajtaját megnyitó varázskulcs.

Most már az ablakhoz futott, s kidugta a fejét a rácson, nem törődve
vele, hogy a baraczk-mag és a pálma-szilva hogy koppanik a homlokán és
orrahegyén s a kufárné hogy énekli a keserves litániáját? Mit gondolt ő
most a földdel? A tengeren kereste szabadító szellemét. És talált is ott
valamit. Épen a Jedikulával szemközt horgonyzott egy ujdonatuj gálya, a
minek az orrán egy aranyozott asszonyi mellszobor pompázott, koronával a
fején. A hajó oldalán e név volt irva: «Czitbara.»

Valami cherzoni hajós gályája lehetett az bizonynyal, a ki véletlenül
választotta ezt a népmondai tündért hajóvédasszonyának; hanem Athanáz
álomképei jelenségét látta benne: isteni nyilvánítást. Ez az igazi
Czitbara: a menyasszony, ki gályaalakot öltve híja magához a vőlegényét.

Sietett hozzá!

Még azon az éjszakán átfűrészelte börtönablaka rácsait, s fekhelye durva
szövetét széthasogatva és összebogozva kötélnek, azon leereszkedett
ablakából.

A kötél fele uton elszakadt, s ő a földre lezuhanva, kificzamította a
lábát bokában. Nem tudott odább menni.

Valaki a sötétben, egy asszony rátalált, a nyomoruság közepett.
Tapasztalt, ügyes kézzel helyrerántotta a kimarjult lábát s aztán
megfogva a karját, elvezette a bástyafalig, mely az udvart elzárta: ott
egy kötélhágcsó volt a számára elkészítve, arra felsegíté. Egy szót sem
szóltak egymásnak. Hallgatni kell, mikor valaki szökik.

A fogoly feljutva a bástyatetőre, átvetette a tulsó oldalra a
kötélhágcsót s meg se köszönte a segítséget annak az ismeretlen jó
asszonynak. Szemei a Czitbara vitorlás fantomját keresték a sik
tengertükrön.

Minden alszik ilyenkor. A Jedikula őrei horkolnak a kapumélyedésben,
hanem a kutyák ébren vannak s azokkal telve van part és utcza. Egyszerre
felverték ugatásukkal a csendet s körülfogták a szökevényt.

A szabadító asszony erre is el volt készülve. Kosarából husos konczokat
szedett elő s azokat keresztülhajigálta a bástyán. Az ebek a konczoknak
rohantak s futni hagyták a szökevényt.

Ekkor egy villanás, egy ágyúdördülés zavarta fel az éjt. A Czitbara
felvonta horgonyát: az ő bucsulövése volt ez. Athanázt ott fogták el a
parton a felriasztott őrök: a Czitbara szeme láttára vitorlázott tova.

A jámbor Helenkát pedig, miután kisült rá, hogy a fogoly szökését ő
segítette elő, jól megkorbácsolták, s aztán eladták rabszolgálónak, ott
maradt a Jedikulában, csakhogy a legalacsonyabb szolgálatban, a
kenyérsütők dagasztó-cselédje gyanánt. Most azután ő maga is rabbá lett
az ura miatt.


V.

Chmielniczky Györgyöt, a szökési kisérlet meghiusultával, aztán oda
dugták, a hol a kézrekerült szökevényeknek van a helyük: egyikébe a föld
alatti börtönlyukaknak, a miket úgy hivnak, hogy «a feledékenység
vermei».

Ott már nem veszi őket senki számba: nem mondják, hogy ilyen vagy
amolyan herczeg, pasa vagy proféta. Nincsen nevük. Csak egy számuk van.
A míg az a szám be van töltve, addig mindennap bedugják a börtön
ajtóablakán egy vasruddal a fatálat, a min a darab kenyér és a korsó viz
áll, egész odáig, ahol azt kezeikkel elérhetik.

Mert a két keze, két lába oda van lánczolva a fogolynak a falhoz. A
kőpadról, melylyel összeeskették, fel nem kelhet soha. Hanem a
tisztaságot szereti a török. A föld alatti börtönöket mindennap tisztára
mossa a tenger dagálya, az mindennap eljön a csatornákon át, válláig
megfüröszteni a bezárt rabot. Erről tudhatja meg, hogy mikor van dél? s
számlálhatja, hogy hány nap mult el, a mióta itt ül?

Athanáznak most már aztán nagy ideje volt elgondolkozni azon, hogy mivé
lett és hová jutott?

A Czitbara gonosz tündér. Az ő vőlegényeinek ágyasháza ime ilyen. Sötét
és hideg verem. A skorpiók és az ebihalak tanyája.

És akkor azután eszébe jutott az a csendes kis nyugalmas lak ott a
dobropoli völgyben. Milyen szép nagy diófák vetettek rá árnyékot. A
napnak zöld sugára volt, mikor a leveleiken átszürődött. Oh milyen
kedves volt az a zöld fátyolos napvilág! Oh milyen rettenetes ez a föld
alatti sötétség! Milyen édes volt a délutáni álom ott a sárga
pimpimpárés fűben, mikor a méhek leszálltak az arczára, kezére, puha
tapintással, mintha csókolni jönnének s milyen iszonyító e föld alatti
férgek hideg érintése, a mitől az emberi test lázreszketésre borzad,
mikor a visszatérő dagálylyal együtt feljönnek hozzá a tengeri pókok
ijesztő körmölésökkel, a quálok, miknek érintése pokoli égetést okoz, s
az apliziák, a mik dögleletes büzzel töltik el oduját, s néha, mikor a
tenger phosphorfénynyel világít, meglátni az alakjaikat e nyüzsgő,
idomtalan szörnyeknek ott alant. Ah, hol maradtak a méhek? Igen
Dobropolban! A hársvirágoktól illatterhes reggeli szellő hogy költé fel
ottan álmából, suttogva: «menj a toronyba, megharangozni a reggelt
azokkal a mennyei hangzású csengetyükkel! s hogy jön most a földalatti
tengerár naponkint felkölteni: ébredj! harangozd be a reggelt az örök
éjszakában lánczaid pokoli csörgésével!»

Ah, csak még egyszer a fakunyhóba visszakerülhetne! Soha többet onnan ki
nem kivánkoznék! Milyen jó volt és milyen édes az az asszony! Ha ragyás
volt is az arcza; de a himlő-helyek mindenik gödrében egy angyal lakott,
egy jó indulat, s mikor szeliden mosolygott, olyan volt e ragyákkal az
arcza, mint a csillagokkal behintett ég!

Van-e nektár a világon, hasonló ahhoz az italhoz, a mit az ő kezei
savanyú tejből készítettek? van-e az istenek asztalán ahhoz hasonló
eledel, a mit az ő tudománya teremtett? Lehet-e édesebbet óhajtani egy
olyan málé-pogácsánál, a mivel a jó Helenka őt megörvendezteté?

… A pap megtanult imádkozni…

Egyszer aztán, mikor a sötétben vándorló tál ismét odaérkezett az
ajtóból a keze ügyébe, meglepetve kiálta fel:

– Helenka! itt vagy?

Már az ujjai érintésével megismerte a tárgyat, már a szaglásával
megtudta, a mi előtte áll. A penészes kenyér helyett friss sütésű
málépogácsa volt a fatálon s a korsóban a büzhödt víz helyett felséges
savanyú iró.

– Helenka! Itt vagy?

Bizonyosan itt kell neki lennie! Ki keresné fel őt itten más?

S ez így ment nap nap után. A hajdani kedvencz étel és ital mindennap
eljött az eltemetett rabot hallgató sirjában megvigasztalni s biztatni a
reménynyel, hogy még egyszer megtörténik az egész csere – a diófa
árnyalta házikóval.


VI.

Kara Mustafa volt ez idő szerint az ottomán birodalom fővezére.

Oly hatalom volt az akkor, hogy egyszerre három európai nagy hatalmasság
ellen merte megindítani a hódító háborut. Azoknak egyike volt az orosz.

A moszkva trónon Péter czár ült, ki megkezdte a nagy orosz birodalom
alkotását országhódításaival. A távolba látó ozman vezér jól sejté, hogy
Mohamed uralmát ez a hógörgeteg fenyegeti eltemetésével s utját akarta
annak állni.

Még akkor a kozákok sivatagai álltak a két, világuralomért versenyző
óriás között. S a kozákok még akkor senkié sem voltak. Mindenki
félhetett tőlük, mindenki számíthatott rájuk.

Szövetségesei voltak majd a lengyelnek a török ellen, majd a töröknek a
lengyel ellen; de legörömestebb mind a kettőnek az orosz ellen. Lengyel
és török csak sebeket ütött rajtuk s attól a kozák nem irtózik; de a
muszka lánczczal kinálta s az az egyedüli vas, a mi fáj. Szabad emberek
voltak és urak a maguk sivatagában. Egyszer aztán elvesztették a
szabadságot és uraságot egy pár szép szem kacsintása miatt.

A deli Czitbara ragyogó két szeme elcsalogatta fejedelmüket, Doroszenkót
Moszkvába, s ott a püspökök, az archimandriták elkezdték őt megpuhítani.
Doroszenkónak az volt a neve, hogy «vas ember.» Az is volt: karja, szive
vas. – S hogy megolvad még ez a vas is két asszonyszem tűzében! Hogy
megrozsdásodik még ez a vas is az asszonyi csóktól!

Doroszenkó ráhagyta magát vétetni, hogy a kozák nép szép virágzó
városát: Czehrint, orosz pénzen, erős táborhelylyé alakítsa át,
bástyákkal körülsánczolva, miknek árkait a Dnyeper folyam tölté szinig.
Mikor az megvolt: késő télvíz idején parancsot adott Doroszenkó a kozák
népnek, hogy minden fiatal asszonyt, leányt és gyermeket rakjanak
szekérre s küldjenek túl a Dnyperen orosz földre, a lábas marhát hajtsák
át a jégen, üresen hagyva falvakat, tanyákat: a legszépét az
asszonynépnek, a ki legféltőbb volt, s a legdrágább kincseket pedig mind
felhozatta Czehrinbe s akkor aztán a magában maradt férfi-sereget lóra
ültetve, átvezette Péter czár táborába.

«Fekete» Mustafa csak akkor tudta meg e hallatlan elpártolást, mikor már
fél Kozákország üres volt, nem maradt otthon más, csak a vén asszonyok,
meg a sánták, bénák.

Kara Mustafának az volt erre a válasza, hogy elvette a tevebőrt és a
boncsukot az elpártolt hűbéres fejedelemtől s azt mondta, hogy majd
talál ő a tevebőrre mást, a kit ráültessen, s a boncsuknak mást, a kinek
kezébe adja. Maradtak még Kozákországban elegen.

Él még a nagy Chmielniczky Bogdán fia! Azt fogja viszszavinni
fejedelemnek a kozák nép számára. Azok még most is imádják azt a nevet!

Harmincz «nemzetség» nem követte még Doroszenkó pártütő felhivását; ha
Bogdán fia megjelen közöttük, azok mind melléje állnak s a többit is
visszahuzzák.

De hol van a fejedelemfi?

Hiszen Péter czár is őt akarta felkerestetni, mikor Doroszenkó még
ellensége volt. Most már az ozmánnak volt rá szüksége.

Ketten is voltak már, a kik fejedelemmé akarták tenni, de egyik sem
tudta, hogy hol van?

Annyit tudtak felőle, hogy egyszer valamikor bekerült a Jedikulába,
onnan meg akart szökni, akkor eldugták a feledés vermeibe, ott sok év
alatt hire veszett, neve elmult: hogy találjanak rá ujra? Hiszen ha a
föld alatti börtönök rabjainak azt mondják: «melyitek a Bogdán fia? a
szultán fejedelemmé akarja őt tenni,» mind azt feleli: «én vagyok az!»
ha meg azt kérdi tőlük: «melyitek a Bogdán fia? a szultán a lábához
akarja tétetni a fejét» egy sem mondja meg, hogy ő az.

A kikiáltók dob és trombita szó mellett hirdették szerte a Jedikula
minden udvarán, hogy álljon elő csausz, izoglán, rabszolga, a ki
bizonyos hirt tud mondani Athanáz pópa felől, a kinek igaz neve
Chmielniczky György, a kit a nagy úr Kozákország fejedelmének akar
felemelni! nagy jutalma lesz, ha igazat mond.

A hír lehatolt végre a kenyérsütők kemenczéjéig is, ott volt egy
szegény, nyomorult rabszolgáló, az előállt s azt mondta: «én tudom, hol
van Athanáz, mindennap ellátogatok a börtönajtajához. Én tudom csak,
miről ismerni rá? Egy futó paripa bélyege van a hátára sütve. Én tudom
azt csak, senki más: jertek utánam.»

Az eltemetett fogoly még egyre álmodozott a diófák alatti házikóról, s a
kis fatemplomról a patak mentében, csak gunyhóról és fatemplomról már, a
midőn egyszer csak fáklyafény kezd derengeni börtönajtaja szűk ablakán
át sötét odujában s zördülnek a nehéz lakatok a vasajtón. – A szűk odu
megnyílik, a fáklyafény elveszi a rab szeme világát, nem látja, ki
öleli, ki nyitogatja fel békóinak zárát? csak a csókjairól, csak a
zokogásáról ismer rá, hogy a jó Helenka az, a kit az Úr leküldött hozzá,
hogy kihuzza őt mély sirja fenekéről; az eltaszított, a megutált
hitvestárs, a kinél jobb asszony nincs ezen a világon, jobb angyal a más
világon.

Óh milyen nagy volt üdvözülése Athanáz pópának, itt ebben a testi
életben!

– Úgy-e te drágám, te egyetlen egyem, mondá a hitves társnak, gyöngéd
hizelgését százszor viszonozva. – Elviszesz most magaddal kicsike
kunyhónkba, döngő méheinkhez, s leszek ottan pópa a kis fatemplomban, ki
maga harangoz, és jár szamárháton.

– Nem odaviszlek most: szólt diadaltól ragyogó orczával az asszony;
hanem elviszlek fejedelmi palotádba, százezernyi hadaid közé, s leszesz
közöttük fejedelem s vezeted őket diadalra, dicsőségre. Én pedig leszek
akkor is alázatos, engedelmes hitvestársad s csak azt kérem, hogy
hordhassam utánad a paizsodat, ha csatába mégy.

A börtön-ajtóban ott vártak a nagy úr, a szultán küldöttei a mezítelen
rabra, a dísz-kaftánynyal, fejedelmi süveggel s a lófarkas boncsukkal. A
jelt, a futó-ló bélyegét megtalálták a fogoly ballapoczkáján, azzal
leborultak előtte a földre, megcsókolták a lábait s azt mondták neki:

– Szálem alejkum, hoszpodár!

A rab káprázó szemei nem látták a nagy urakat, meg a pompát a nagy
fénytől; csak az ujjai hegyei ismerték fel azt a ragyás arczot, amint
gyöngéden végigbabráltak rajta; ezt a drága, kedves arczot…


VII.

Beteljesült hát minden álom. A jedikulai átvirrasztott éjszakák s
lázgyötrött nappalok minden hagymázképe.

Ott volt a felnyergelt paripa, mely a harczvágytól nyerít, a
vas-pánczélba öltözött testőrök, kiknek testéről nyil, golyó lepattan; a
számtalan sokaságú hadak, miknek tömege úgy vonul végig hegyeken,
völgyeken, mint egy óriás kigyó, melynek háta aczél-tövisektől villog, s
amerre ő, a fejedelem kinyujtott kezével mutat, arra megindul a
végnélküli szörny, és megy, amíg azt nem mondja neki: «megálj!» Jöttek
már elébe hunnyász fejedelmek, aranynyal telt zsákot emelve vállukon s
míg az aranyat lábaihoz önték, kegyelemnek kérték, hogy a hátukról
szálljon fel a nyergébe. Volt már palotája, aranytól-ezüsttől ragyogó,
és abban duskálkodó vendégsereg. És volt lakoma pazar asztalokkal, a hol
reggel kezdődött az ebéd s harmadik reggel végződött a vacsora s a bor
nem fogyott el soha s a szomj nem mondta soha: «elég volt!»

De megosztott mindent hiven az ő jó Helenkájával. Aranyban, selyemben
járatta, gyöngy közé fonatta a haját; az asztalnál maga mellé ülteté az
asztalfőre, s maga köszöntötte rá a poharat, az volt az első áldomás
mindig. Nála nélkül nem járt sehova, s ha seregei közepett lovagolt, ott
volt az oldalán a jó Helenka, fehér paripán ülve, mint a fejedelemnők. A
mit Helenka kért, az parancsolat volt. Ah annak a kérését még az égben
is meghallgatják, hogy tagadhatná hát meg halandó ember? Tőle kért
tanácsot és követte is. Soha sem bánta meg. Mikor ősei városába
bevonult, a nép harangzugással fogadta, s virágokat hintett az utjára és
rózsavizet öntözött a fejére, a hogy ő ezt mind megálmodta, akkor első
gondja volt a hű Helenka nevére fogadalmi templom épitéséhez kezdeni, a
mi szebb legyen minden eddigi templomoknál.

S majd elkövetkezett a megvalósulása annak az álomnak, mely valamennyi
között legfelségesebb volt: a hősharczok álmáé. Mikor a Tyr folyó
rónáján összetalálkozott a két rengeteg tábor: Kara Musztafáé és Teodor
czáré Ramadanovszky vezér alatt. Egy negyed millió férfi együtt a kettő.
Ezernél több a vérmezők sárkányainak száma: a kerekes ágyuké. Az volt a
bömbölés, mikor azok egymásra ugatni kezdtek: a tüzokádó kutyák! Így
álmodta ő ezt oly sokszor, ezt a mennydörgést, ezt a földrengést, a mi
ember parancsára támad! Így látta vasvitézei elől szétbomlani,
összetörni az ellenség lándzsás tömegeit, mint a pozdorját! Így
vágtatott maga is szilaj, dühében nyerítő paripáján, két kézzel kaszálva
a rendet maga előtt, emberfejű kalászok közt.

Nem volt szükség a paizsára, azt a jó Helenka hozta utána, ki mindenütt
nyomában nyargalt, s ha kifáradt, ha eltikkadt, megitatta ezüst
kulacsából, megtörülte izzadt homlokát patyolat övével.

Késő estig dúlt a harcz, mind a két nép új meg új hadat hozott a
kifáradt helyébe; akkor találkozott össze Chmielniczky György fejedelem
a vele egyrangú ellenféllel, a vas Doroszenkóval. Az is annak a kozák
népnek a fejedelme volt, a melyiknek ő. A két császár a két fejedelmet
ereszté egymásra, a hogy egymásra bocsátanak két orrszarvút az
amphitheatrumban.

És György látta egymás után elhullani legyőzhetetlen vas vitézeit a
rettenetes Doroszenko csapásai alatt. Hajh azoknak csak a hüvelye volt
vas, de Doroszenko vasból volt egészen, karja, szive vas! Egy iszonyú
kelevézt csóvált lánczon fogva a kezében. A kelevéz lándzsavasát nehéz
buzogányfő tette sulyosabbá: mikor azt elhajítá, keresztűltört paizson,
pánczélon, ember meg nem állt előtte: – a láncznál fogva visszarántotta
ismét a kelevézt Doroszenko.

Egyik bajnok a másik után hullott el György kiséretéből, a legerősebbek
sem mérkőzhettek meg a szörnyű vasemberrel, ki úgy jött ellenük, mint a
halál maga. Györgynek minden izma megzsibbadt, mikor e rémalakot
közeledni látta. Annak is ugyanolyan koronás sisak volt a fején, mint ő
neki. Tudta jól, hogy e két korona szarvainak össze kell ütődni, mint a
szarvasagancsoknak, s érezte, hogy az ő feje fog koronástul összetörni.
A kardját sem merte felemelni védelmére. – S már a szörnyű vasember
felemelte a feje fölé a karját, öklében megsuhintva a lánczos kelevézt,
a midőn sikoltva szöktetett eléje fehér paripán a drága jó asszony, a hű
Helenka s az ezüst paizst oda tartá férje elé.

Mi lett volna ez az ezüst paizs a vas vitéz buzogányos kelevézének! mint
a festett papirost járta volna azt keresztül! de amit nem tudott a
kelevézével átrontani, az a gyönge nőkebel volt. Helenka a testével
fedezte fejedelmi férje veszendő alakját, s erre a fehér alakra nem
tudta lezúdítani gyilkoló vasát az ellenvezér. Addig tétovázott,
felemelt öklében tartva a kelevézt, míg egy gyalog muskétás odairányozta
a fegyverét a hóna alá, a hol nem takarja a pánczél s egy lövéssel
ledönté a lováról az óriást.

– Dicsőség Chmielniczky György fejedelemnek! rivallá a harczi nép, a
mint Doroszenkót ledőlni látta.

– Dicsőség Istennek s hála az én hű Helenkámnak! rebegé György
áhitattal.

A vezér elestével eldőlt a harcz sorsa; az általa vezérlett kozák had
áttért az uj fejedelemhez, ezzel a czár táborának félszárnya letörött,
másik félszárnynyal, mint a vergődő sas, igyekezett tova menekülni,
folyvást veretve a győzelmes sas által.

Chmielniczky György nevét pedig végtül végig hangoztatá az egész
győzelmes tábor, de együtt emlegette azt mindenki a hűséges Helenkával,
a kinél bátrabb, szeretőbb szívet nem teremtett az ég soha.


VIII.

A tyrai ütközetnek hitták azt a diadalnapot, melyen a félhold hadai az
oroszokat tönkreverték; a Tyra folyó sikjáról, ahol az megvivatott.

A csata után Kara Mustafa maga elé hivatta György fejedelmet, megölelte,
megcsókolta a szakállát és fiának nevezte őt.

– A te neved a «Győző». A te fegyveredet választotta ki Allah, hogy az ő
neve ragyogjon rajta. Nagy érdemedhez méltó nagy jutalmat ne várj; mert
azt már megkaptad előre. Azt az asszonyt, a ki hitvestársad. Ez azon
kevés asszonyok egyike, a kiknek még a paradicsomban is hely adatik,
mert férfi-lélek lakik bennük. Viseld dicsekedve! Nagyobb dicsed ez az
arany kardnál, a boncsuknál, a fejedelmi süvegnél, a mivel a padisah
megajándékozhat.

György valóban büszke volt az asszonyára. A harcz viharfényében szebb
volt e nő a világ minden szép asszonyainál: a hős lélek és a végtelen
szerelem olyan sugárzóvá tette arczát, mint egy istennőét!

S most hallgasd meg parancsolataimat, szólt a nagyvezér. Előtted áll
Czehrin város, körül van kerítve seregeiddel: senki abból ki nem
menekülhet. – A szultán, (kit száz évig éltessen Allah!) ezt parancsolja
neked: E városnak minden férfiát fegyverrel megöld, és minden asszonyát
hányasd a tóba; a házakat leégesd és földig lerontasd, egyenesen álló
falat, betöretlen boltozatot ne hagyj benne. Mert ez a város az, a
honnan az a szél fúj, mely a kozákok zászlóit Moszkva felé fordítja. Ez
a város téríti el az egész kozák nemzetet régi hű szövetségesétől, a
magas portától, ki minden szabadságát meghagyta és megvédelmezte s
átviszi a muszkához, ki rabigát fog a nyakára tenni.

György fejedelem lehajtotta a fejét: – azért még is nehéz gondolat
minden férfiát e városnak megölni fegyverrel, minden asszonyát
beledobálni a tóba!

A nagyvezér olvasta az arczán azt a gondolatot. Közelebb lépett a
szivéhez.

– Méltó e városnak minden férfia, minden asszonya a végkiirtatásra.
Bálvány-imádók és méregkeverők, kik a pokoltüzet megfőzik italnak, hogy
olyan lesz, mint a zöld viz, s aki azt magába tölti, megbolondul tőle s
eltéved saját magától, hogy nem talál magára, hanem az ördögöt hagyja
beszélni a nyelvével. A kozákok eddig szabad népek voltak: ettől a
pokolitaltól buta rabszolgákká lesznek. Eddig becsületes emberek voltak,
ezután hitszegők lesznek. Az egész Czehrin egy nagy méhkas, a miben a
gyalázat tolvaj méhe lakik. Irtsd ki, míg ki nem rajzik! Asszonyai
megrontják az egész nemzetet: mert pirosítják arczukat, a ruhájuk
szegélyét felakasztják az övükbe, s a vállaikról lecsusztatják:
énekelnek és tánczolnak; úgy csábítják el a férfiakat. Egyet se hagyj
közülök élve! A pokoltól vették a napjaik örömeit: fizessenek meg! Nem
szoptatják gyermekeiket, hanem szájukba dugott bódító pamacscsal
hallgattatják el őket, azért a gyermekekben is ördögök vére van már. Nem
tisztelik a szenteket, s ünnepnapokon a nők férjeiket s a férjek
nejeiket összevissza cserélik s dicsekesznek vele, hogy melyiknek van
legtöbb gyürü az ujján!

György erre is csak a fejét ingatta csendesen. Azért még is megölni
valamennyit!

– Édes fiam, – mondá a nagyvezér, ez a hadi regula. Előre ha mégy, a
hátad mögött ellenséges várost ne hagyj. Neked pedig gyorsan kell előre
törnöd: a míg derék seregünk a czár hadait nyomja a Boristhenes felé,
neked át kell úsztatnod a folyón, megkerülnöd az orosz tábort, s elvágni
az utját Moszkva felé, hogy az egész veszedelmes ellent, mint az
oroszlánveremben, törjük össze. Czehrin pedig az a város, ahol az
ellenség legfőbb fegyverraktára van. Közeledtedre most fegyvert, ágyut,
lőport, azok mind elásnak mély vermekbe: a fegyverfogható férfiak mind
álruhát vesznek, az ifju asszonynak öltözik, a véne barátnak, felköti a
lábát, hogy sánta legyen, úgy jönnek eléd rimánkodva. De amint hátat
fordítsz nekik: elhányják az álruhát, a mankót, felássák a fegyvereket,
az asszonyok lerészegítik őket, hogy elfelejtsék a neked adott esküt, s
rád uszítják, mint a hátulról támadó kutyát. Bizony mondom neked; ne
hagyj a hátad mögött egy olyan várost, a minek neve Czehrin; hanem
töröld le a tenyereddel a földről s nevezd a halmot, a mit belöle
felhánysz «Nyedám»-nak (Nem adom!) De különösen őrizd magadat a czehrini
asszonytól. Mert jobb volna a tigrissel találkoznod az erdőben
fegyvertelenül, mint a czehrini asszonynyal; mert a tigris ha elkap, az
csak a testedet eszi meg, de a czehrini asszony megeszi a lelkedet is! –
Ha látod őket bucsujáró nagy csapatban eléd jönni a város kapuin,
töltesd az ágyuidat szeges zsákokkal, lánczos golyókkal, úgy sepertesd
őket magad elől; mert ha csak a pézsmaillatot, a mivel a köntösük be van
fertőzve, megérezted is, már el vagy veszve.

György fejedelem csak mosolygott.

Ekkor aztán a nagyvezér egészen a szive erét ütötte meg varázs-botjával.

– Chmielniczky György! ez a város volt az, a melyben apád, a hős Bogdán
el volt temetve. Eltemetve a székesegyházban, az oltár alá, a hogy
megérdemelte. Nagy márványkő volt emelve föléje s az tetejétől az aljáig
tele volt róva az ő hőstettei felemlegetésével. Mikor a padisah (Allah
oltalmazza fejét!) téged emelt föl a fejedelmi tevebőrre, a lázadó
Doroszenko helyébe, a czehriniek feltörték apád sirboltját, csontvázát
kivették a koporsóból, emlékkövéről letörölték minden hirét, s őt magát
felakasztották a bitófára, ezt írva alá: «ez a Chmielniczky herczeg
trónja!»

György haragosan dobbantott lábával a földre.

– Porig romboltatom ezt a várost.

– Nem volt elég. Mikor téged Oczakowban a főarchimandrita fejedelemmé
fölszentelt, s a szent olajjal mind a te, mind a nőd homlokát
bedörzsölé: ugyanaz nap a czehrini asszonyok két kitömött bábot
készítettek s azokat hurczolták végig az utczákon szamárhátra kötözve;
az egyik egy pópa alakja volt, a papi süvegre huzott papiroskoronával, a
másik egy női báb, szalmával megkoszoruzva, arcza veressel irombára
pettyegetve, s e két bábot tánczolta körül asszony, gyermek, röhögve,
csufdalt énekelve s lábaival port rugdalva feléjük: az egyiknek a hátára
«György» volt irva, a másikéra «Helenka.»

– Kiirtom őket az utolsó csecsszopó kölyökig! ordítá ádáz dühvel
Chmielniczky György s kardjának nem volt nyugta hüvelyében türelmetlen
ökle miatt. Se árviz, se földindulás, se döghalál nem pusztít oly
gyorsan, mint én fogok.

Azzal kézen ragadva Helenkát, őt is magával vonszolta, annak a nagy
álomnak a megvalósításába, a mit annyiszor végigőrjöngött a Jedikula
magányában.


IX.

Várost felgyújtani, porig lerombolni, vértengert ontani, asszony-tábort
vízbe fojtogatni! Jelen volt az álom. Minden sárkány-tojás kikel, a mit
csak őrjöngő képzelete a tehetetlen fogság izzó homokjában elszórt.

Ott állt a megvívott Czehrin város kapui előtt.

A halálra itélt városban zúgtak a harangok, saját temetésére a városnak
és népének.

Jöttek a vezérhez kegyelemért esdő küldöttségek, tisztes ősz férfiak, az
érsekkel, a papokkal élükön, ékesen szóló ajkkal, keresztyéni irgalommal
igyekeztek őt meglágyítani, hogy vegye vissza kegyetlen parancsát.

Olyan jámbor, kegyes alakok voltak! Hanem Györgynek eszébe jutott a
bitófa, meg a lerombolt sír s elutasítá őket magától.

– Nem adok kegyelmet. Czehrin nincs többé. A helyén lesz egy halom, s
annak a neve lesz: «Nyedám.» Nem adok kegyelmet!

A vének elmentek, jöttek utánok a gyermekek. Egész hosszú menet csupa
apró-apró emberekből. Leánykák, fiucskák, egy ingben, mezítláb, zöld
galylyal a kezeikben. Odasereglettek eléje, letérdepeltek a lova
lábaihoz, felemelték hozzá összekulcsolt kezeiket; nem tudtak ékesen
szólni; de tudtak úgy nézni rá a szemeikkel, hogy attól egy sziklának
meg kellett lágyulni. Ő nem lágyult meg.

– «Nye-dám! Ez a sirotok neve. Menjetek haza meghalni!»

Ekkor a leghathatósabb szószóló vetette magát közbe: a jó Helenka. Oda
kapaszkodott a férje nyakába, nyergéből áthajolva hozzá, odanézett a
szemébe könyező szemeivel, így kért irgalmat a halálra szánt városnak és
népének.

György nézte, a mint a könycseppek végiggördültek Helenka arczán, s
minden csepp köny nem oltani, de lángra szítani jött a poklot, mely
szivében égett. Ezt az arczot gyalázták ők meg! Ezért az arczért kell
nekik mind elpusztulniok! Mindnyájan nevettek rajta: mindnyájan sírjanak
miatta!

Eltolta magától a könyörgő asszonyt s kegyetlen szóval kiálta:

«Nye-dám!»

Most egyszerre víg zeneszó hangzott fel a város felől. A kapun
csengő-bongó czimbalom, tilinkó, hegedű szó mellett jött elő egy csoport
hölgy. Ruháik szegélye feltüzve, a vállról lecsusztatva, hogy kar és láb
szabadabban járhasson a délczeg tánczban. Ezek tánczolva, tamburát verve
jöttek. A hajuk le volt eresztve hosszan, szőke, barna, veres és fekete,
s a fejükön-virág koszoruk és aranyos főkötők; a szájukban is virágokat
fogtak, s az ujjaik tele voltak gyűrűkkel.

A nő-csoport közepén haladt egy palankin, aranytól ragyogó, nehéz
selyem-kárpitokkal lefüggönyözve, azt tizenkét ifjú szép hajadon emelte
a vállain, a syrének és hableányok észbontó öltözetében.

Ah, még egy álom, mely megvalósul.

György hevülni érzé az agyát, amint e tüneményes álomkép közeledett
feléje. Elfelejté a nagyvezér tanácsát: tömesd meg ágyuidat szeges
zsákokkal, úgy sepertesd el őket magad elől. Hagyta őket közelebb jönni.
S igaza volt a nagyvezérnek. A mint a köntöseikről szétilló pézsmaszag
eljutott hozzája, nem volt a magáé többé, odabámult arra a palankinra, a
mit a tizenkét nympha emelt: egyik csábítóbb szépség volt, mint a másik.
De mint a csillagok, mikor a nap kivillanik az elsötétítő holdtányér
mögül, eltünnek egyszerre, úgy nem látszott meg annyi szépség pazar
tömege, a mint a palankin függönyei szétnyiltak s kilépett küzülök a
czehrini urnő, hódító szépsége egész pompájában.

György nagyot kiáltott s Helenka «Isten segélj»-t sikoltott láttára.

Ez a hölgy volt Czitbara.

A tündérszép delnő odajárult György elé s ott arczra veté magát.

E pillanatban György elfeledett mindent: fejedelmi rangját, a nagyvezér
parancsát, apja csontjainak megfertőztetését, őrző angyalának esküdött
hűségét; leugrott lováról, odaszökött a földön fekvő alakhoz, azt
fölemelte, keblére szorítá, nevén szólongatá, őrjöngő szerelmében
arczát, szemeit, ajkait összecsókolá: «megtaláltalak! enyim vagy!
szerelmem! kedvesem! menyasszonyom!»

A vas-vitézek halk rosszaló mormogása zúgott körülötte.

– Chmielniczky György! Szólítá férjét Helenka, szégyentől fojtott
hangon. Gondolj fejedelmi méltóságodra! Ne alázd meg magad és engem az
egész nép előtt.

György nem hallá e szót. Ő csak a csók csattogását hallá.

– Athanáz pópa! szólt most már erősebb hangon Helenka; gondolj a
dobropoli oltárképre, a hol hitvesednek hűséget esküdtél.

Mit látta az most az oltárképet, mikor a maga istennőjét temethette el
szemeiben?

– Névtelen rab! kiálta most már haragtól csengő hangon a hitves. Gondolj
a jedikulai feledés vermére, a hol el voltál temetve az örök éjszakában.

Ejh, mi a börtönök minden vermének sötét feledsége ehhez az öntudatlan
elámuláshoz, a mi a szerelem örvényében lakik? György ezt a szót is
hallatlanná tette. Lecsókolta a könyeket a bűbájos hölgy szemeiről s
kézen vezette őt vissza palankinjához, édesen suttogva: «üdv neked;
kegyelem minden népednek, egész városodnak!»

A vas-vitézek rosszaló mormogása szélzúgássá növekedett.

Most már keserűségtől maró hangon szólt Helenka a férjéhez:

– Doroszenkó legyőzője! Csak nem fogsz talán Czehrin városába a Czitbara
palankinján bevonulni? világ csúfjára a Doroszenkó özvegy szeretője
mellett ülve?

Ez odatalált.

A megsértett tündér csók helyett harapást adott a hizelgő férfi arczára,
s az haraggal fordult Helenka felé.

Ugyanaz a harag, mely Helenka meggyalázásáért azt mondatta vele: «haljon
meg a nép, mely őt megbántotta!» visszafordult százszoros mértékben
Helenkára, ennek a népnek egyetlen leánya miatt, a kitől meg volt
igézve.

– Igazad van; szólt Helenkának, kegyetlen, hideg szóval. Nem illik, hogy
a palankinban üljünk egymás mellett. Tehát szállj le te a lovadról, hadd
üljön fel ő a te helyedbe.

Az engedelmes nő megtette, a mit az ő ura parancsolt: leszállt a lováról
s tartotta a kengyelt Czitbarának, a mikor az felhágott a nyergébe.

– Már most viseld majd ezt is: rebegé, átnyújtva azt az ezüst-paizst az
új menyasszonynak, a mivel eddig ő védte férjét a csatákban.

Az pedig arra használta az ezüst-paizst, hogy letépve fejéről gyöngyös
pártáját, e paizson, mint kináló tálczán nyújtá azt át a fejedelemnek.

Erre a kiséretében jött dévaj asszonynép odatódult a testőrcsapat közé,
merész csintalansággal felkapaszkodott a vas-vitézek kengyelébe, odaveté
magát eléjük a nyeregbe, átölelte a nyakaikat, elfojtá vihánczoló
kaczagásával a vezényszót s az egész hódító had úgy vonult be Czehrin
városába, hogy minden vitéznek a háta mögött ott ült egy kaczagó
szépség, a leeresztett hajával kötözve át annak nyakát és karjait.
Középett a fejedelem maga a varázsszép Czitbarával. Kétoldalt a
zenészek, s elől az ártatlan hajadonok, a kik czigánykereket hánytak az
utczán.

Ime az álom!

Hanem a való: az örökre eltünt. A jó Helenkát nem látta többé se György
fejedelem, se Athanáz pópa, se az a harmadik!


X.

Kara Mustafa Czehrin elpusztítását György fejedelemre, Ramadanovszki
leküzdését Kijót-Haszszán fővezérére és Kaplan Ghirai tatár khánra
bízva, maga Oczakovba sietett, hogy ezt a várost az euxini tengeröböl és
a Dnyeper torkolata között erős táborhelylyé alakítsa át, téli szállásul
egész hadserege számára.

A munka tündérgyorsasággal ment, a faragott köveket hajóháton hordták át
a tengeren Várnából s tízezer munkás dolgozott a falakon.

Amint egy napon a nagyvezér körüljárta az épülő falakat, egy asszonyon
akadtak meg a szemei, a ki a többiekkel együtt a köveket hordta a fején
kosárban. Olyan ismerős volt neki ez a nő.

– Te asszony! szólítá meg. Nem vesztettél el te valamit?

– Soha semmit életemben.

– Valamit a fejedről? Egy fejedelmi koronát?

Az asszony elnevette magát.

– Szolganő voltam, szolganő vagyok,

– Az nem igaz. Nem vesztetted-e el a fejedről a főkötődet? Nem
Chmielniczky Helenka-e a te neved? Hová lett férjed, György fejedelem?

Erre a szóra a nevető asszony szeméből kicsordult a köny. Letörülte azt
hirtelen.

– A mikor elvitte őt magával a czehrini asszony, akkor már nem volt ő
sem férjem, sem fejedelem. Bocsáss! Hadd szolgálom meg kenyeremet! Azzal
tovább ment, büszkén emelve fenhordott fején a téglás kosarat, mint egy
királyné a koronáját.

– Elhagyta magát vitetni a czehrini asszonytól! ordítá fel dühösen a
nagyvezér. Akkor ő neki ura a vár, nem ő annak! Most én megyek oda s
összetöröm mind a kettőt.


XI.

Az álomkép megvalósulása sokáig is tartott. Czehrin városában
éjjel-nappal váltogatta egymást a tarka Istenünnepély, megannyi új
változata a gyönyörnek; a pompához szegődött kéj, a túlvilági mámor,
mely mindent elfeledtet: nagyságot, dicsőséget, hűséget; mely eltöröl
multat és jövendőt; de a helyett a pillanatot teszi meg egy
örökkévalóságnak. Egy hónapig dúlt Chmielniczky György abban a
gyönyörben, a mi csak az Olymp lakóinak volt megengedve, hogy imádott
istenek s vétkező emberek legyenek egyszerre.

A tündérnő kivette belőle a lelket s mást varázsolt a helyébe. Egy pulya
rabszolga szellemét, ki egy szál selyemmel meghagyja magát kötözni.
Egész bolondot csinált belőle.

– Nem szeretem ezt a szurós szakálladat bajuszodat!

S engedte levágatni férfiui díszét, az aranyszínű erdőt arczáról.

– Nem szeretem, ha olyan sápadt vagy!

S türte, hogy az asszony kifesse az arczát fehérre, pirosra, ahogy a
magáét. Aztán meg a hosszú szőke haját, mely addig férfias csimbókokba
volt kötözve, engedte neki asszonyos czifra fonadékokba mesterkéltetni,
gyöngy és selyemszalag közé s arany fésűvel feltüzni a fejére. S hagyta
magát öltöztetni tarka selyem ruhába, lelógó selyem övvel a derekán,
csengő függőket a füleibe, gyöngyfüzéreket a nyakába, kösöntyüket a
karjaira rakatni, míg Czitbara kócsagos csalmával, zsinóros dolmánynyal,
sarkancsus csizmával, s párducz-kaczagánynyal férfinak öltözött.

– Igy megyünk az esküvőre! szólt Czitbara. «Te a menyasszony, én a
vőlegény.» S György engedte magával végigjátszani a komédiát, magát
palankinban vitték végig az utczán, s mellette lóháton lépdelt Czitbara
s a bohózatul választott templomban a bolondok archimandritája úgy adta
őket össze, hogy Györgytől kérdezte: «Ifjú hajadon, szereted-e azt a
férfit, a kit jobbodon tartasz?» s Czitbarától: «Derék ifjú, szereted-e
azt a lányt, kinek kezét fogod?»

Egész Czehrinnek lakadalom volt ez: a bor az utczákon folyt a
csatornákban, onnan itták. A tündérnő palotája zengett a lakodalmas
sipoktól s ezer gyönyör-ittas asszony kaczajától, a kik egymástól
tanulták el az őrjöngést, s mikor a hajnalsugár besütött a palota
festett ablakain, egy táncztól, bortól és gyönyörtől kifáradt,
összeroskadt saturnáli tömeget tarkított be szivárványszineivel; közepén
a trónmennyezet alatt a vőlegénye lábait csókoló menyasszony.

Ekkor két iszonyú dördülés rázta meg a palotát. Az utczán sikoltó nép
futott végig; a terembe sápadt arczczal rohant be egy testőr.

– Itt van Kara Mustafa! A törökök két tűzaknát robbantottak fel. A
bástyák ledőltek. A janicsárhad betört a városba.

Most ébredt fel György; egyszerre mindenből fölébredt; álomból, mámorból
és őrültségből.

Felszökött az asszony lábaitól, s kardját kereste az oldalán.

Czitbara átölelte a nyakát, s odavonta a keblére:

– Hová futnál? suttogá neki szerelmesen. Maradj itt. Ez a paradicsom. S
a mi ezután jön, az megint a paradicsom. Nem voltál-e keblemen egy
Isten? Végezd, mint egy Isten. Maradj itt! jöjj velem, a hová én
viszlek!

De a felébredt megutálta a csábító tündért s eltaszítá őt magától, s
keresztülgázolva az undorító asszonytömegen, kirohant az utczára:

– Kardomat! Lovamat! ordítá. Hol a pánczélom? Hol a paizsom?

A vértezett lovagok, kik csoportba verődve sereglettek elé, gúnyosan
kaczagták:

– Minek neked kard, pánczél, paripa? kifestett pofájú menyecske!

– Én vagyok Chmielniczky György, a kozákok nagy fejedelme!

– Vagy bíz a Czitbara nagy bolondja. Kiáltának azok, s a hány, annyit
ütött rá a korbácsával, úgy verték őt egész a Kara Mustafa lábáig.

Jobb lett volna neki ott maradni Czitbaránál. A tündérnő jól mondta,
hogy elviszi őt a második paradicsomba. Amint a janicsárok minden
oldalról betódultak a városba, a fejedelmi palota valamennyi szép
asszonyával a levegőbe repült; a földrengető robbanástól halomra dőlt az
egész város, romjai alá temetve győztest és legyőzöttet. A mit a
nagyvezér Chmielniczky Györgyre bizott, azt végrehajtá Czitbara. Hisz
ezen a napon ő volt a férfi!

Hanem a csodálatos asszony szép szemei mégis megtették azt, hogy dugába
dölt az egész török hadjárat s a győzelemmel megindult hatalmas
hadseregnek diadaltalanul kellett hazavonulni.

* * *

Egy hónap mulva aztán ott ült Chmielniczky György megint a jedikulai
feledség vermében, kezével, lábával a kőpadhoz lánczolva s számlálhatta
a fellátogató tengerdagály után a napok lefolyását.

Többé nem volt Helenkája, a ki eljőjjön őt kiszabadítani.



AZ EGYHUSZASOS LEÁNY.

– Vegye meg az enyimet is, asszonyom. Én nem kérek három huszast,
odaadom kettőért. Nézzen ide! látott már ilyen szép gyereket? Milyen
nagy! Pedig még csak nyolcz esztendős. Minden foga kijött már. Zsuzsának
híják. Meg van keresztelve. Be is van oltva, itt a himlőhely a vállán.
Nézze! Maga tud ez már mosdani, fésülködni, a haját is be tudja fonni.
Hallja maga szép asszony! Megálljon csak. Nincs még gyermeke, úgy-e?
Vigye ezt haza: bizony jó lesz. Vagy van már elég? No hát ez jó lesz
hozzájuk kis játszótársnak. Tud ám ez mindenféle játékot. No, vigye haza
az urának! Ej, de haragosan nézett rám. Hát tudhatom én, hogy még
leányasszony! mikor nem viseli leeresztve a haját. Hej, hej ifjasszony!
Ne azt a másikét vegye meg! Az nyavalyás. Az enyim egészséges, mint a
makk. Én odaadom két huszasért. A Krisztus kínszenvedésére kérem; ne
sajnálja érte azt az egy huszast….

… – A Krisztus kínszenvedésére kérem. Tehát ez nem valami ázsiai
rabszolgavásárban történik. Nem ám. Hanem itt, a pesti Dunaparton, a
baromfipiaczon, a hol tyúk, lúd, pulyka, malacz társaságában kis
gyerekeket árulnak az anyjaik.

De hát hogy lehet az?

Hja bíz az csak úgy lehet, hogy egyszerre megbetegedett «Ő».

Ki az az «Ő»? az a nagy «Ő»?

Ez a minden szegény emberek dajkája, az újkori mythologia százemlőjű
Izis-bálványa: a krumpli.

A szegény, alázatos krumpli, a ki nem jár arany kalászban, mint a búza,
nem ragyog piros fürtökben pálmafák koronája alól, mint a datolya; hanem
elrejti magát a föld alá, s visel olyan fakó mundért, mint azok
valamennyien, a kiknek nincs más reménységük, mint a krumpli.

Hát egyszer a krumpli is a fejébe vette, hogy ő kapja magát,
megbetegszik.

Mint azok a nagy, előkelő uraságok, a búza, meg a szőlő, a kiknek
mindjárt minden megárt, a kiknek a kedvéért búcsút járnak, hogy meg
legyenek szentelve, a kiknek illik ez a gornyadozás; de hogy még a
paraszt krumpli is beteg legyen, az már illetlenség!

Ekkor tünt aztán ki, hogy milyen nagy eset az, mikor a krumpli
megbetegszik! Ez olyan, mintha kilopták volna a Miatyánkból ezt a sort:
«add meg nekünk a mi mindennapi kenyerünket.»

Egy egész vidéknek, egy egész országrésznek nem volt miért imádkozni egy
évig.

Ez volt a keserves emlékü 1846.

Aztán pedig vannak azon a vidéken olyan falvak is, a hol még a
legáldottabb esztendőben sincs minden ember számára terítve az asztalon.
Nem azért, mintha a burgonya volna kevés; hanem azért, mert az ember sok
hozzá.

A fölösleg aztán elmegy olyan világba, a hol még vannak üres terítékek.
Nem ám koldulni: bizony nem; hanem kereskedni. Ezek a mi India-utazóink.
Van egy lova, meg egy pálczája. A ló a gálya, a pálcza a kormány. Maga
gyalog megy, a ló viszi az árút. És így beutazzák Európa minden
birodalmát az Uraltól a Pirenéi hegyekig, mások elvándorolnak Perzsiába,
s megtanulnak minden országnak a nyelvén alkudni. – És mit visznek
magukkal? – Finom lengyolcsot. Azt odahaza termesztik, fonják az
asszonyok, megszövik az öregek, fehérítik a gyermekek; a férfiak aztán
elviszik árulni. Óh az gyönyörű gyolcs! Nem úrnak való, mert drága. Óh
az úrfélének olyan gyolcs kell, a melyik egy esztendő alatt elszakad,
hogy a másikban újat vehessen; de ha a paraszt egyszer fényt űz, akkor
az az olyant keresi, a mi tartós, hogy holtig helyt álljon, még a
gyermekére is elmaradjon. S az olyan gyolcs. A kik ezt készítik, azok
ismerik a maguk piaczait. Tudják, hol laknak Németországban,
Francziaországban, a lengyel, az orosz nép között olyan gazdag falusiak,
a kik szeretik a szép dudoros, fehér ingujjakat, selyemmel,
aranyfonállal kivarrva. Azok megadják az ő portékájuknak az árát.
Csalhatatlan népismeretük van. Tudják jól, hogy mely népek viselnek
gyapot-inget, melyek semminő inget sem? azokat jól kikerülik: csak a
bizonyos vásárra mennek. Mikor aztán mind eladták a gyolcsot, akkor meg
összevásárolják, a mit ott találnak: Frankhonban a selyemszalagot,
Törökországban a sáfrányt, igaz borsot, azt meg hazatérőben adják el.
Mire visszakerülnek az otthoni szalmafödélhez, tele van a tüszőjük
pénzzel. Néha megesik, hogy a visszatérő összetalálkozik a szemközt
jövővel, a ki friss gyolcsot hoz. Mert olyan az útjuk, mint a
vándor-hangyáké. Akkor megállnak egymással értekezni. Ha megalkudhattak,
egymás tenyerébe csapnak s nagyot ugrik mind a kettő. Az árúikat
kicserélik, s az egyik megy vissza a Kárpátok közé, a másik Elszászba,
vagy Teheránba; fele utját megnyerte mind a kettő. Így aztán némelyik
tíz esztendeig sem kerül haza. A feleség az alatt maga van és fonja,
szövi, fehériti a vásznat. – Hanem az a feleség még akkor is csak fiatal
leány. – Mert mikor az elutazás előtt összekeltek, a vőlegény ugyan már
tizenhat esztendős volt, a menyasszony azonban még csak nyolcz s így a
tíz esztendei távollét nem esik nekik keservesen.

Ez az említett esztendő azonban mindenképen kárbaveszett.

Az utolsó gyorsszállítmánynyal épen kora tavaszszal keltek útra a
legények s meghagyták a feleségeiknek, hugaiknak, öregeiknek, hogy csak
szorgalmasan lássanak az újhoz; azonban még arra is rossz esztendő járt.
A lent meglepte valami bogár, úgy, hogy az egészen tönkrement, még csak
dolgozni valót sem adott az év. Pihenhetett a guzsaly és az osztováta.

Mikor aztán sem enni, sem dolgozni való nem volt otthon, a nyomorult
asszonynép mit tehetett? Berakta a háza ajtaját, ablakát vályoggal, s
felszedte porontyait, kit a hátára, kit kezénél fogva s megindult raj
számra – arra délfelé, a miről azt mondják, hogy ott van a Kanahán.

Így láttuk őket megjelenni a pesti Dunaparton; a mit még akkor nem
híttak büszkén «rakpartnak», hanem csak baromfivásárnak; szegények
látták, hogy itt van a legtöbb szűrös ember letelepedve, ide jár a
legtöbb úri nép a szűrös néppel alkudozni, letelepedtek ők is. Hirlapok
már akkor is voltak, azok közhirré tették a nagy nyomort, mely egy-egy
egész népet kiűzött a szülőföldéből; a magyar nőknek akkor sem kellett
nagy buzdítás arra, hogy jótékonyságot gyakoroljanak, a sok apró
gyereknek rögtön akadt felfogadó anyja, a ki hazavitte magához, s aztán
az igazi anyáknak is adtak könyörületből ezüst pénzt, sőt bankópénzt is,
a miből akkor az ötforintos volt a legkisebb, hogy megélhessen, a míg
munkát kap. A jámbor nép aztán ebből arra a téves eszmére jutott, hogy
most az ő gyerekét megvették. És azt nagyon természetesnek találta.
Hiszen ha ott egy sorban a pulyka, lúd, malacz közül sem lehet válogatni
ingyen, nagyon természetes, hogy a gyerekfélének is megadják az árát. Ki
milyen, a szerint. Ha már az egyikért, a kinek az átvett gyermeket még
most kell járni tanítani, adhatott ez a karton ruhás polgárnő három
huszast, akkor a másikért, a kit már pesztonkának is lehet használni,
mert danolni is tud, csak adhatna egy selyemruhás dáma hatot.

Hanem hát nagy volt a konkurrenczia; – hideg is volt, csikorgó tél:
anyák és gyermekek fáztak a rongyaikban. Éheztek is. A káposztatorzsa is
elfogyott a zöldséges hajók körül, ami eleinte kitartott. Azért egymást
igyekeztek leliczitálni. Tolták a hölgyekre a porontyaikat. Nem nézték,
ki a nő, ki a hajadon? Egy-egy gyermek el is tévedt az anyjától, az
talán megszökött tőle, vagy valami módon elveszett; a gyerek aztán sírva
szegődött volna ide is, amoda is, s kiabált az anyja után, míg
valamelyik kofa egy szájába dugott sárgarépával el nem hallgattatta.
Aztán egy sem veszett kárba. Mire vége volt a hetivásárnak, a hogy
elfogyott más minden egyéb, kiürültek a nagy öblös kasok, úgy a kis
árvákat is széthordták erre arra; mind jó helyre kerültek azok, az
anyjaik aztán mehettek napszámot keresni.

Csak egy szegény asszonyka maradt még ott, a kofák sorában, a ki sehogy
sem tudott az egyetlen leánygyermekén túladni. Fiatal asszony volt, még
alig lehetett huszonöt éves; a gyermeke nyolczéves volt: szép,
egészséges gyermek. Kinálta is minden arra menőnek, s akadt volna is
elég jó szívű lélek, a ki elvigye magával a gyermekét; hanem az nem
engedte magát elvinni. A mint valami asszonyság közeledett az anyjához
részvevő arczczal, elkezdte a nyelvét öltögetni rá, s ha még közelebb
jött, ordított és toporzékolt, hogy igazán csunya lett; ha valaki hozzá
akart nyúlni, körmölt, harapott és sarkával rugdalt felé. – «Jaj, dehogy
kell nekem ilyen rossz kölyök;» mondá aztán minden asszony és tovább
ment. Olyankor aztán, mikor sikerült neki elkergetni az úrasszonyt
magától, odabujt a gyerek az anyja ölébe, s két kezével belekapaszkodva
annak a szoknyájába, odarejté az arczát.

Az anyja pedig rá nem ütött volna ezért a rossz magaviseletért, se egy
haragos szóval rá nem förmedt, csak úgy csendesen feddette érzékeny
szóval: «de hát Zsuzsó: legyen eszed; hiszen látod, hogy nincs mit
ennünk, elveszünk mind a ketten. Nézd, milyen jó dolgod lenne annál a
szép bársonypalástos asszonyságnál, a ki most száll le az üveges
hintóbul, s errefelé jön. Asszonyom! Asszonyom! Két huszast ezért a szép
gyerekért! No, fordítsd felé a képedet Zsuzsó, hadd lássa, hogy nem vagy
ragyás, aztán csókolj szépen kezet!»

De biz a Zsuzsó a szép úrhölgy felé is csak azért fordította a képes
felét, hogy leköpje azt a szép bársony palástját. Arra aztán az is ott
hagyta.

«Óh, Istenem, milyen baj az, hogy csak én nem tudom eladni a
gyermekemet. Pedig csak egy huszast kérek érte.»

A szegény asszony azt hitte, hogy azt a huszast sokalják érte.

S az olyan tréfás tévedés volt, hogy a kofák széltében nevettek rajta.

Haragudtak erre az asszonyra. Mért nem tudja jól megverni azt a
makranczos rosz gyereket? «Volna csak az én gyerekem; majd kiverném
belőle azt a rugdalózó szokást!»

A szegény asszony pedig csak ott ült gyerekestül és sírt olyformán,
mintha danolna.

Ezt megunták már a kofák.

Egy kövér asszonyság, körülrakva káposztafejekkel és vereshagyma
fentőkkel, végre megsokalta a nyivákolást.

– Ugyan, hallja kend! Ha már nem tudja eladni a drágalátos rajkóját, hát
vágja be zálogba. Ott lakik abban a másfél ablakú házban, a mibe lefelé
kell bemenni, egy zálograadó vén uzsorás; vigye kend ahhoz: alighanem ad
rá egy huszast.

Ez csufondáros tréfaképen volt mondva; hanem a szegény asszony egészen
komolyan vette a tanácsot. Valamit suttogott a leány fülébe, s aztán
felkerekedett s vitte őt magával kézen fogva, a mi ellen a leány két
lábát előre feszítve, tiltakozott, mint a kis borju, a ki sejti, hogy
levágni viszik.

A kofák pedig hahotával kaczagtak hagymatrónusaik mögül, amint látták,
hogy a szegény asszony csakugyan bemegy abba az alacsony házba. Milyen
tréfa lesz az, mikor az öreg Romosznak azt mondják, hogy nem fogadna-e
el egy eleven leányt zálogba?

Héj de nevezetes volt Romosz uramra nézve az ilyen kis leányokkal való
ismeretség!

Épen most négy esztendeje történt, szintén ilyen havas téli napon, hogy
egy négy esztendős kis leányt egyedül hagyott a szobában, míg a látogató
vendéget kikísérte az utcza-ajtóig. Az épen négy darab ezrest hozott
neki régi adósság fejében (ügyvéd volt, exequálta valakin); a czifra
papiros ott hevert az asztalon. A szobában vaskemencze volt, a fa
nedves, nem akart meggyuladni benne, csak kesergett; a kis leány látta
azt sokszor, hogy ilyenkor dirib-darab papirost dugnak be a kályha
lyukán s szépen felfűtötte mind a négy darab ezrest. Mire Romosz uram
bejött, már csak a hamva volt meg a papirnak.

Az a kis négy esztendős leány az ő feleségének az egyetlen leánykája
volt; az asszony a nyáron halt meg s ráhagyta ezt a nagy terhet. De még
milyen veszedelmet! Négy ezer forintját elégette egy pillanatban. Négy
ezer forint, meg egy leány! Hány leányt kell összerakni, hogy négy ezer
forintot megérjen? Hány esztendeig kell élnie egy leánynak, hogy négy
ezer forintnyi kárt helyrepótoljon? Soha, egész élete világában nem!
Olyan négy ezer forintot, a mi hatvanas kamatot szokott hajtani. Azok a
gyönyörű ezresek! Mindegyiken négy olyan kis gyermek van kiábrázolva:
nem is gyermek, hanem angyal. Ez a kölyök tizenhat angyalt küldött a
pokolra! De meg is érdemlette, hogy az apja nyakon ragadja s kilódítsa a
házból a hóra. Menjen koldulni!

«Megérdemlette! Megérdemlette!» dörmögé magában aztán napestig, a míg a
kicsukott gyermek sírása, didergése behallott az ablakán. Egyszer aztán
elhallgatott az. Bizonyosan valami jószivű lélek megszánta, felszedte, s
hazavitte magához. A felől meg lehet nyugodni, hogy utczára kidobott
gyermekről gondoskodik a jó Isten. Hisz az nem haragszik a tizenhat
angyaláért az elégett banknótákon.

Hanem azóta Romosz uram, még ha az utczán meglátott is szemközt jönni
valami kis leányt, ráagyarkodott nagy dühhel: «te gyilkos!» Ismerte már
minden gyerek azt a rosz szokását.

Ehhez az emberhez utasították a kofák a tót asszonyt, hogy vigye oda
hozzá s kínálja zálogba neki a leányát.

Az az elkergetett leány most épen akkora volna, ha visszakerülne. –
Bankót elégetni ugy-e?

Romosz uram alacsony, fekete hajú, rövidre nyirt bajuszú emberke volt.
Hús nem igen volt rajta, hanem az inai olyanok voltak, mint a
hajó-kötél; úgy, hogy sokszor megjárta vele, a ki gorombáskodni akart
nála, úgy kidobta a házból, mintha ott se lett volna. Ezért a
tolvajoktól sem félt. Mikor a zörgetésre kinyitotta az ajtót, mindig
volt a kezében egy darab keményfa és egy balta: mintha épen fát aprózna.
S ha bevitte látogatóját a szobába, a míg az ott volt, az egész
értekezés alatt folyvást azt a fát hasogatta a baltával, mintha gyufát
akarna belőle teremteni.

– No hát ti mit akartok? Itt nem osztogatnak semmit, mordult rá Romosz
uram a tót-asszonyra, amint a kopogtatásra kinyitotta neki az
utcza-ajtót.

– Zálogba akarok tenni valamit, suttogá a tót-asszony, oda fúrva az
egyik térdét az ajtónyilásba.

– Mid van, he? Arany, vagy ezüst?

– Arany.

– Azt már hozd be.

Akkor aztán beereszté az utczaajtón s bezárta azt utána: onnan a
konyhába vezette, a szobába nem ereszté. Ott a tűzhelyen elkezdte a fát
aprózni, a baltával, s úgy beszélt a tót asszonynyal.

– Arany?

– Az ám.

– Loptad?

– Nem én. Az Isten adta.

– Hol van?

– Ehén van ni.

– Micsoda?

Romosz uram a feje fölé emelte a baltát.

– Elmentek innen a pokolba mind a ketten!

– Nem megyek én innen másod-magammal. Kegyelmed zálogra ád pénzt: akár
arany, akár ezüst marhát hoznak ide: nekem ez az aranyom. Én azt itt
hagyom kegyelmednél.

– Hát aztán megegyem?

– Dehogy eszi meg kegyelmed! Hiszen nem adom el, csak zálogban hagyom.
Ad rá kegyelmed egy huszast! S majd ha lesz egyszer egy huszasom, meg
otthon elég krumpli: érte jövök és kiváltom.

Romosz uram most már elkezdett kaczagni s a baltával nemcsak hosszában,
de keresztben aprította a fát, mintha fogpiszkálót akarna belőle
faragni.

– Hahaha! Töröm a csontját! Zálogba akar nálam hagyni egy leányt. Egy
piszkos, rongyos kölyket. Elmenjetek, a míg felaprózom ezt a darab fát,
mert leharapom a nyakatokat!

– Nem megyünk bizony mink, édes nagy uram, mert nekünk nincs hová
mennünk. – De gondolja csak meg kegyelmed, hogy milyen olcsón juthat
kegyelmed cselédhez. Egy huszast ád most, s aztán nem fizet neki bért:
azért ez kegyelmednek fát hord, vizet hord, befűt, főz, tisztát mos,
pallót súrol, ha elmegy kegyelmed hazulról, őrzi a házat; meg ha valami
baja lesz kegyelmednek, herbatét főz, azt is érti már; korpát, fedőt
melegít a gyomrára; ha pedig zsiványok találnak kegyelmedre törni, úgy
tud ez sikoltani, hogy azt a félváros meghallja.

Ez a szó gondolkodóba ejté nagy uramat. Biz őtet egy idő óta kerülgeti a
süketség: attól tart, hogy orozva meglephetik; jó volna valami hűséges
állat a háznál. Régen is tartott volna már egy kutyát, csakhogy a kutya
nem mosogat, nem hord fát, mint egy cseléd s mégis annyit eszik, mint
az. Hátha ez pótolná a kutyának a helyét?

A tót asszony folytatta a biztatást.

– De hát egy huszasért, édes uram! Csak nem sajnál nagy uram egy huszast
egy leányért; aztán nagyon jó leány ám ez.

Az árúba bocsátott portéka addig csak türtőztette magát, s nem hozta
nyilvánosságra a virtusait, a míg azt látta, hogy a nagy uramnak semmi
kedve sincs az alkuhoz; hanem amint az egyszer letette a kezéből a
baltát, meg a fadarabot, hogy félresimítsa a gyermek arczáról a kuszált
hajcsomókat s kezdte látni annak az arczából, hogy az olyanforma kedvvel
mosolyog rá, a milyennel a kövér malaczra szokás mosolyogni, akkor
egyszerre kitálalta, hogy mit tud; először egy jót karmolt mind az öt
körmével nagy uramnak a kezén, azután meg hasba rúgta a lábával s
elkezdett torkaszakadtából ordítani.

– Nem vagyok jó! Rosz vagyok, mint az ördög! Meg ne vegyen kend! Egész
nap ordítani fogok; nem dolgozom semmit; mindent összetörök, a mit
kezembe adnak. Kitöröm az ablakot, úgy szököm ki rajta. Rágyujtom kendre
a házat.

Hasztalan csitította az anyja szép szóval, beszélhetett annak. Úgy járt
a nyelve, mint a kerepelő s a két keze-lába, mint a motolla.

No de épen ilyen kellett Romosz uramnak. Rosz, nagyon rosz kölyök
kellett neki.

– Hát a korbács mire való? Meg a virgács! Ne félj hugám, ha csak az a
bajod, hogy rosz vagy, egész patika van az ellen nálam. Majd
kigyógyítlak én belőle. De már átvállalom ezt a gyereket kendtül. Ilyen
gyerekre van szükségem: igaz a. Csukja be csak abba a kályhalyukba.

A konyhában volt valami kemencze-bejárat, alacsony vasajtóval, a
rugkapálózó gyereket ketten egyesült erővel, minden visítozás,
harapdálás daczára oda bedugták, az az után folyvást döngette a rázárt
vasajtót ökleivel, térdeivel, az alatt, míg a bőrére megalkudtak.

– No asszony, nesze a huszasod.

– Ez nem elég ám. Hanem adjon kegyelmed egy zálogczédulát is hozzá, s
irja rá, hogy itt hagytam az aranyos leányomat zálogban egy huszasért, s
majd mikor a huszast visszahozom a kamatjaival együtt, akkor kegyelmed
visszaadja nekem a zálogomat.

Romosz uram megirta neki formaszerűen a zálogczédulát.

Akkor aztán a kályhaajtón keresztül elbucsúzott az asszony a leánytól,
szép, érzékeny szókkal; az alatt a gyermek elhallgatott, nem ordított.

Romosz uram kikisérte az asszonyt a kapuig, s azt megint bezárva,
visszajött a konyhába, s egy jó hajlós nyirfavesszőt keresett elő a
szegletből. Ez a gyöngébb orvosság.

Azzal kinyitotta a vasajtót s előhuzta a fülénél fogva a kis leányt.

– No most kezdd rá a rugdalózást, meg a karmolást, te borzas. Elment már
anyád.

A leány e szóra szétsimítá arczából a haját két kezével, hogy
megmutassa, hogy ő nem borzas s aztán csendesen odaállt a gazdája elé s
egész szelíd hangon mondá:

– Itt a hátam, nagy uram, verjen rá. Aztán parancsoljon, hogy mit
dolgozzam? Elvégzem szó nélkül. Nem leszek én rossz. Szót fogadok egy
szóra. Csak nem akartam, hogy az anyám elhagyjon.

Az uzsorás arra gondolt, hogy az ő kidobott leánya épen ilyen idős
volna, mint ez.

– Hm! Hát szót akarsz fogadni? Nem leszesz rosz? Éhes vagy-e?

– Nem vagyok az.

– Ettél már ma?

– Még nem ettem.

Romosz uram letette a kezéből a virgácsot s szelt neki egy darab
kenyeret.

Sok szép kamatot szoktak hajtani Romosz uramnak a huszasai, az igaz, de
még ilyen busás uzsorát egy se hozott neki, mint az az egy huszas, a mit
ezért a leányért adott zálogra. Dolgozott az napestig, mint egy embernyi
napszámos s rövid időn egészen beletanult Romosz uramnak a mesterségébe.

Nagyon kiterjedt üzlete volt annak. Csak zálogra adogatott pénzt; hanem
abban aztán universál zseni volt. Adott gyémántékszerekre préda
úrhölgyeknek, s kopott vasalókra megszorult mosónéknak; jurátusok arany
órája, téli kabátja úgy ismerte a házát, mintha otthon volna. Három
szobája a háznak tele volt kaczattal és drágasággal s egész tudomány
volt abból kikeresni, a mit épen kiváltani jöttek, meg azt mind fejben
tartani, hogy minek telt le már az ideje, annyira, hogy eladható. A mi
vasból, rézből, ezüstből, aranyból van, az nem kér enni; de a
posztóféle! Enni az sem kér; de inkább megevődik. Azzal volt Romosz
uramnak a legtöbb küzködése, hogy téli kabátokba, bundákba bele ne essék
a moly. A huszasos leány, ha egyéb dolga nem volt, mindig azokat porolta
nádpálczával az udvaron, s ha valamelyiken valami szakadást vett észre,
azt olyan ügyesen befoltozta, hogy a zsibárus észre nem vette, mikor
eladásra került a sor. Sok ócska ruhából csinált újat.

És aztán hogy tudott vigyázni a házra! Éjjel minden zörejre talpon volt,
s soha sem felejtette el a keresztvasat feltenni a konyhaajtóra, s ha
valaki zörgetett az ajtón, azt elébb úgy kivallatta, hogy kicsoda?
micsoda? mi járatban jött? mint egy perzekutor-hadnagy; a kéregetőket,
koldusokat be nem eresztette, s tudott nyelvelni minden emberrel.

Az étrend dolgában is jól járt vele Romosz uram. Az előtt ő maga főzött
s annál fogva nagyon rosszúl élt, a Zsuzsa főzte sokkal jobb volt. Télen
nem vesztegették a fát a tűzhelyen, hanem a kályhában főztek. Nyáron, a
mint elkészült az ebéd, a tüzet eloltották s a maradék szenet eltették
holnapra. Romosz uram fel is panaszolta magának, hogy milyen lakoma van
most mindennap a háznál; még a szolgálónak is megy ki az asztaltól
mindig. Talán sok is az az egy «tizes» mindennapra?

Egy tizes volt a napi költség Romosz uramnál (mai pénz szerint 17½
krajczár). Ennyi ment ki a konyhára. A bevásárlást nem is bizta soha
másra. Korán reggel ő maga ment ki a szatyorral a karján a piaczra s óra
telt bele, a míg elveszekedett a kofákkal, krajczárig alkudozva. Egyszer
aztán a Zsuzsa rávette, hogy ereszsze őtet bevásárolni a tizessel, ő még
jobban fog érteni ahhoz.

– Bolond beszéd! Mondá Romosz uram. Mintha nem összebeszéltek volna a
kofák valamennyien, hogy mit, hogy adjanak? Mintha nem szabott ára volna
mindennek ebben a czudar nagy városban? Négy krajczár a marhahús: egy
fertályfont; két krajczár a liszt, két krajczár a zsír, két krajczár a
káposzta! Hol akarsz ebből valamit lealkudni?

Azért csak próbát tett vele. S a leány meghozott mindent s még két
krajczárt is visszaadott a tizesből.

– Boszorkány vagy! Loptál te valamit!

A leány aztán megmagyarázta neki, hogy a hust a zsidómészárosnál kell
venni, az a vágómarhának azt a részét, a mi nem kóser, olcsóbban méri,
mint más; a lisztből pedig a veres liszt is jó rántásnak.

Tehát naponkint két krajczár a megtakarítás.

Ez a huszasos leány nagyszerű kamatot hoz! És ezért még sem fogy el több
a háznál, mint az előtt. Nem tudja az ember, hogy mivel él ez?

Azt meg épen nem tudja az ember, hogy miből ruházkodik. Pedig rendesen
jár: nem rongyos. Ennek bizonyosan az a titka, hogy mikor a házaló
zsibárusok el-eljönnek a házhoz a gazda-hagyott czókmókot
összevásárolni, hát egy-egy asszonyi öltönydarabot, a miért már senki
sem adna a zsibvásáron egy kan-krajczárt, szánalomból odadobnak a velük
veszekedő leánynak, mint ahogy szokás kenyeret dobálni a harapós
kutyának, a hová jár az ember, hogy bele ne kapjon az inába. Az ilyen
czafatot aztán addig szabja, varrja a leány, míg felvehető gúnya lesz
belőle s meg tudja kímélni.

A házban sem sok helyet foglal el. Nyáron kinn az udvaron hál; télen a
kályhalyukban. Olyan az épen, mint egy alkóven, a milyenben a párisi
dámák alusznak; felyül mennyezete van, ha az ember összehuzza magát,
épen elfér benne.

Aztán milyen tökéletesen összetalálkozott a leány kedélye a gazdájáéval.
Valóságos jobb keze volt neki. Nem – nem «jobb» keze: Romosz uramnak
egyik keze sem volt jó; ha tisztességet akarunk vele tenni, azt kell
mondanunk: valóságos balkeze volt. Ő tudott legjobban veszekedni a
siránkozó adósokkal, hát még a zsibárusokkal: a ki keveset igért,
seprűvel kergette ki a házból; aztán megint utána szaladt,
megczirógatta, visszahivta, hogy kezdjék újra az alkudozást. Talentum
volt az! nagy talentum. Romosz uram bámulta a szép természeti
tehetségét.

A világnézeteik is nagyon jól összeegyeztek, s azoknak kölcsönös
kicserélésére igen kedvező alkalom volt az esténkinti tollfosztás,
(Romosz uram vánkosokra is adott kölcsönt; nehogy azt a fényűzést tegye
fel róla valaki, hogy ő maga hált tollas ágyban); ilyenkor aztán sokat
évelődtek a gonosz, megromlott világról, az általános
elerkölcstelenedésről; a szivtelen rossz adósokról, a kik a kölcsönvett
tőkével, miután azt kamatokban háromszor is lefizették, hitetlenül
megszöknek; sőt még olyan gonosztevő is van köztük, a ki a Dunába ugrik
a tartozásával. Szidták egyesült erővel a magisztrátust, mely nem birja
elég erélylyel az embereknek hátáról lehúzni a bőrt: a jótékony
nőegyletet, mely ingyen osztogat egyet-mást, s szegény Romosz uramék
keresetét rontja; no meg az első hazai takarékpénztárt, aztán különösen
a zsidókat, a kik miatt becsületes keresztény uzsorás meg nem élhet;
bizonyosan a magyar kormányt is szidták volna: ha lett volna.

Egyszer aztán ezt a hiányosságot is kipótolta a sors.

Két esztendő mult el, meg egy fél, azóta, hogy a huszasos leány a házhoz
került: ezernyolczszáznegyvennyolczat számítottunk; akkor támadt
mindenféle lárma; de a mi Romosz uramat mind nem érdekelte: bánta is ő,
hogy legyen-e szabad sajtó, meg jobbágy-felszabadítás? meg felelős
miniszterium? Ezt is csak abból tudta meg, hogy egy napon a komiszárus
bemondta a határozatot, hogy estére ki kell világítani az ablakot. Csak
egy volt az utczára; de abba is két mécses kellett. Aztán miért? Azért,
hogy erre az örömnapra minden embernek, a ki két forinton alul volt az
országos zálogházban, kiadatta a kormány a holmiját. Azok természetesen
másnap megint bevágták azt a holmit két forintért, s aztán azzal a
pénzzel meg Romosz uramtól váltották ki a betett gúnyáikat s nem
fizették a kamatot többet. Így már könnyű a kormánynak nagylelkűséget
gyakorolni Romosz uram rovására! De még ez csak a kisebb baj volt. De
egyszer meg azt gondolta ki valaki, hogy a kinek terhére válik az
adósság-fizetés, hát pihenjen meg tőle egy kicsit. Úgy hitták, hogy
«moratórium». Romosz uram pedig úgy látta azt, hogy «mortuorium»: tudott
annyit diákul, hogy ez valami halálveszedelmet jelent.

Aztán mindenféle zürzavarok jöttek. Azokban Romosz uram nem vett részt;
kivéve, mikor a tisztelt polgártársak a zsidókat akarták agyonverni a
Terézvárosban: oda elment nézni. Hanem a nemzetőrség nem engedte meg.
Szidta aztán Zsuzsának a nemzetőrséget, mikor haza került.

Alig volt valami kereset. A mi pénzt látott is az ember, félve nyitotta
ki előtte az ajtót. Volt német bankó, magyar bankó; mind a kettő járt.
Ha a magyar győz, a német pénz vész el; ha a német győz, a magyar pénz
vész el: a kinek mind a kettővel tele a ládája, válogathat, hogy melyik
térdére álljon, mikor imádkozik, hogy melyikért imádkozzék.

Most aztán szidhatta a magyar kormányt, hogy bárcsak elhordaná a
zivatar.

Ez a kivánsága is beteljesült. De ekkor még rosszabb világ lett. Minden
ember szétszaladt, üres lett a város; nem volt se bál, se mulatság: a
záloguzsorás akár felakaszthatta magát a füstre.

Romosz uramnak a zálogüzlete olyan rosszul ment már, hogy utoljára arra
adta magát, hogy a templomba kezdett el járni. Az pedig nem jó, ha az
uzsorás imádkozik. A mennyországban neki is nagy perczentre hiteleznek.
Mind azon imádkozott, hogy bár csak a magyar seregek visszajönnének
megint Budapestre, vernék ki a németeket, a kiktől nem lehet az embernek
zöld ágra jutni. Hát hiszen ez a beadványa a mennyei czenzurán elvégre
honoráltatott is; de micsoda iszonyú leszámítolással! ott tudnak ám még
csak eskomptirozni! A magyar seregek megérkeztek, hogy a németeket
kiágyúzzák Budából; de azok meg átágyuztak Pestre s a legelső huszonnégy
fontos golyó épen Romosz uram egyik falán bement, másikon kiment:
ablakot hagyott rajta innen is, túl is. – Ez volt a teljesült imádságnak
az interesse. Soha többet oda Romosz uram kölcsönt kérni nem megy.

E goromba beköszöntésre majd halál fia lett ijedtében a gazda. De annál
jobban feldühödött ezen Zsuzsa; a mint a kőpor-felleg elszállt a
szobában s meglátszott a nagy lik a falon, odaugrott a leány, felállt
egy székre, kidugta a fejét azon a résen s elkezdte szidni mindenféle
átkokkal és csúfságokkal azokat, a kik azt a golyót ide lőtték; míg
Romosz uram le nem ránczigálta a székről: «hallgass, bolond! Még
meghallják azok oda által s másodszor is ide lőnek!» – De már meg is
hallották s lőttek azután nemcsak másodszor, de századszor is, és
mindenféle válogatott lövegekkel, a mik szétdurrantak, a hová leestek;
minden durranásnál úgy érezte az ember, mintha hátbaütötték volna.

Romosz uram ezt az egész mulatságot a pinczében élvezte végig. Eltartott
pedig az éjfélig. Szentül azt hitte, hogy minden bomba egyenesen az ő
házára van irányozva.

– Nem! Ez nekem nem kell! Monda fogvaczogva, mikor reggel felé
előtápászkodott a pinczéből. Itt én nem maradok, ha a Dárius kincsét
nekem adják sem. Én a fejemet se nem loptam se adós nem vagyok vele,
nekem senki a fejemre ne lövöldözzön.

Romosz uram nem volt tökéletes Harpagon, a ki a kincseit jobban szereti,
mint az életét: neki elébb való volt az élete. Aztán nem is tréfa az,
mikor az embernek a fejére minden harmadik perczben az ég szakad le, s
jobbra-balra csapkod le mellette, mint az Isten nyila, a sok tüzes
bomba; nehéz dolog azt futás nélkül kiállni. Mikor másnap este, a
szokott órában megint elkezdték a budavári tüzes zongorából ezt a
konczertet huszonöt fontosokkal, meg százötvenes bombákkal, Romosz uram
nem várta be az utolsó darabot, hanem mindjárt a nyitány után, a mi
készpénze volt, az uti táskájába tömte, azzal a házát és minden abban
levő marháját ördögnek ajánlva, úgy eliramodott a városból, hogy vissza
sem jött a Kőbányából addig, a míg vége nem lett a patáliának.

Annak pedig csak akkor lett vége, mikor már az aldunasor és feldunasor
házai jóformán leégtek.

Romosz uram nem is kételkedett rajta, hogy az ő háza is oda égett. Ki az
ördög mentette volna azt meg? Szent Flórián?

S ime, milyen nagy volt a meglepetése, a mint a várbevétel utáni napon
hazafelé bandukolva, a még mindenfelé füstölgő romok között meglátja a
saját házát azon módon szép zöld mohos födéllel, a hogy elhagyta.

Egy csoport honvéd, pesti fiúk mind, takarították épen félre a leégett
házakból a gerendákat, volt köztük több, a ki ráismert az uzsorásra.

– No ugyan jó, hogy jön már nagy uram a kapukulcscsal. Rázárta a
szolgálójára az ajtót.

– Biz arra rázártam.

– Aztán ennivalót meg nem hagyott neki.

– A patvarnak jutott eszébe.

– Ha mink nem adogattunk volna be a jámbornak prófuntot az ablakon, hát
éhen veszett volna.

– Hát miért nem ugrott le a padlásról?

– Annak köszönheti nagy uram, hogy megmaradt a háza. Mikor az a nagy tűz
volt, tudja, sorban égett már minden ház, aztán potyogtak a bombák a tüz
közé, hát az a kis szuszka, mint a vadmacska, felmászott a háztetőre,
felvitt egy veder vizet, csinált egy hosszó póznára pemetet, s azzal a
vizes pemettel, a mint tüzes üszök esett a házfödélre, egyszerre
leseperte róla; úgy mászkált az egész éjjel négykézláb a kend háza
tetején s nem engedte meggyulladni. Megköszönheti azt kend annak a kis
czulának. Én csak utána nem csinálnám azt.

– Azt tette! kiálta fel Romosz uram, s eszébe jutott, hogy ez az egy is
megéri már az egy huszast. No szegény leány te: gyere hát ki,
kiszabadítlak; megállj csak! Ezért adok neked… (Gondolkozott, a míg a
kapuzárában elfordította a kulcsot: mit ád neki? egy új ruhát? egy pár
czipőt? vagy egy ezüst fülbevalót? hátha talmi aranyból még jobb lesz?
Kinyilt a kapu.) Adok neked… (A leány eléje szaladt, még azon kormosan
és rongyosan a tűzoltástól.) Adok neked egy pár csókot.

S a leány azt is megköszönte szépen.

* * *

Nagy örömnapok következtek ezekre a szomorú időkre. S ne mondja azt
senki, hogy a hazafiui örömben Romosz uram is részt nem vett. A
fővárosba visszatért sok régi ismerős. A kik a menekülés szoros
napjaiban óráikat, ezüst kanalaikat, sőt még drágább ékszereiket is
beadogatták Romosz uramhoz, hogy a bizonytalan útra egy kis költséget
szerezzenek, azok most mint visszatértek, kiváltották zálogaikat; nem
sajnálták a busás kamatot: volt pénzük, annyi, mint a polyva.

Romosz uramnak a hálószobájában, épen az ágya mellett, volt két
vasládája; az egyikben állt a készpénz, a másik, a termetesebb, rejtette
az értékes reálitásokat. Ez utóbbi a diadalmas napok után erősen
megürült, de annál jobban megtelt a másik. Halommal állt benne a bankó.
Szép magyar bankók, a miknek a hátára ötféle nyelven volt felirva, hogy
a ki azokat utánozza, bankóhamisítónak fog neveztetni. – Zsuzsa is
minden reggel új jó hireket hozott haza a piaczról; azokat Romosz uram
nagy gyönyörűséggel hallgatta. Egyszer aztán a jó hirek helyett megint
rossz hirek jöttek: Romosz uram kezdett aggódni a bankói miatt. Ha
valaha megesett volna rajta az az eset, hogy egy ötforintost
felváltasson, hát előre megtudhatta volna a veszedelmet; de ő elvből
mindig csak a bankók legkisebbikét adogatta a cselédjének: a 15
krajczárost, s ezek legtovább maradtak a forgalomban. Zsuzsa élelmes
leány volt; ha nem vette el a mészáros a pénzt, addig keresett a
kecskemétiek közt egy igazlelkű tojásáruló asszonyt, amíg az
megemberelte a bankóját s visszaadott belőle rézkrajczárokat. Hanem egy
késő őszi napon kénytelen volt azzal a hírrel visszatérni gazdájához,
hogy nem akad már széles e Dunaparton olyan lelkes kofa, a kit rá
lehessen szedni ezzel a bankóval. Mind azt mondják, hogy nem jár már ez.

«Megüthetné a ménkü»! mondá Romosz uram. Lévén neki négyezer forintja
mindenféle alakú bankókban szép csomagokba kötözve. – «Bolond az a
leány!» Nem hitt neki. Táskájába rakta a bankó csomagokat s felballagott
velük a takarékpénztárba. Jobb lesz ezt a pénzt ott hevertetni.

Hát amint ott kipakolja a bankóit az asztalra, majd hanyatt esik a
pénztár őre ijedtében.

– Szedje össze Romosz uram frissen, míg meg nem látják, szaladjon fel
vele Budára. Ma van az utolsó napja, hogy elfogadják. A kinél holnap
egyet megtalálnak, haditörvényszék… aztán s a többi.

– Hát aztán Budán kinek adjam?

– Majd megmondják.

– S mit adnak érte?

– Szép nyugtatványt.

– Hát kamatot?

– De abból ne kivánjon kapni!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Biz elégették Romosz uramnak négyezer forint árú bankóját megint. Épen
úgy befűtöttek vele, mint az a kis négy esztendős leány! Hogy ezeknek a
nagy embereknek sincs több eszük, mint annak a kis négy esztendős
leánynak volt!

Amint ezt a veszedelmet megtudta Romosz uram, legelőször is agyon akarta
csapni Zsuzsát.

– Te vagy az oka mindennek! Mért nem hagytad leégni a házamat? A sok
ringy-rongy odaégett volna, de az aranyféle megmaradt volna a
vasládában, nem jöttek volna érte, hogy kiváltsák. A rongy bankó helyett
most ott volna szépen! Mikor harmincz az ázsiója! Most égtem már le
igazán. Kit öljek meg érte, ha nem téged?

Zsuzsa ijedtében felszaladt a padlásra, s ott nem lehetett elfogni.

– No ha téged meg nem ölhetlek, hát majd megölöm magamat.

Mikor aztán Zsuzsa a padlás ajtó hasadékán lekukucskálva, azt látta,
hogy Romosz uram csakugyan nem tréfál ám, hanem kötelet keres; egy nagy
ménkü szeget ver a falba, a kötelet arra köti s hurkot csinál rá, s azt
belepróbálja a saját nyakába, hát akkor nagyon megijedt; inkább lejött a
búvhelyéből, s odatartotta a hátát a gazdájának, hogy verjen inkább arra
azzal a kötéllel; de ne akaszsza fel rá magát.

– Hiszen csak leverhetném a bőrödön azt a négyezer forintot! De koldussá
vagyok téve! Holnap már nincs mit adnom a konyhára. Egy fertály bankóval
maradtam a világon. Nem is főzetek többet. Egy két krajczáros zsemlye,
aztán punktum. Te meg ha megéhezel, hát danolj. Oltsd ki a tüzet
mindjárt a spórherden!

S Romosz uram megmutatta, hogy szavának is fog állni. Elment maga a
pékhez, azért az egész firtliért vett zsemlyéket. Minthogy egyszerre
nyolczadfelet vett, egyet kapott ráadásul. Azoknak a hátára aztán ráirta
tintával, hogy hétfő, kedd, szerda, s a többi, hogy melyik mi napra
való. Ez így fog ezután menni.

* * *

«De már ez még sem jó lesz,» mondá magában Zsuzsa, hogy az én szegény
gazdám soha ne egyék meleg ételt. – S addig törte rajta a fejét, míg
gondolt ki valamit.

Volt akkoriban egy hirneves vendéglő a városban; «Arany-Sas»-nak hivták.
(De megjegyzendő, hogy nem volt kétfejű sas soha: eleitől fogva mindig
csak egyfejű volt.)

A vendéglőse derék város atyája volt. 48-ban nemzetőri kapitány volt, s
mind azokat, a kik akkor alatta szolgáltak, még most is katonásan
szalutirozza, ha az utczán találkozik velük: soha életében senkinek nem
mondta azt, hogy «alászolgája!» hanem azzal köszönt, hogy «tisztelem!»

De sok szegény legény, de sok becsületes sorsüldözte derék ember fente a
kését a jó Wimmer abroszához! a kik közül némelyik, tíz esztendő mulva,
ha jó módba jutott megint, meg is fizette a hosszú lajstromot, a mit
soha se kértek meg tőle. Itt láttuk a jó öreg poétát, a magyar
humoristák ősét, Bernát Gazsit is mindennap letelepedni. Olyan süket
volt már, hogy akármit kérdeztek tőle, arra csak egy körmönfont adomával
felelt; az öreg pinczér, ha azt kérdezte tőle, hogy mit hozzon neki?
annak is egy tréfás adomát mondott; s ha a számlát összeadta, arra is
egy tréfás adomát mondott; ez volt a fizetés. Itt lehetett látni néha
későn ebéd után, mikor már minden eltakarodott, egy vén mogorva alakot
letelepedni az ajtó melletti szegletbe; a ki rekedt hangon recsegteté
németül (pedig magyar volt) «Ist etwas überbleibsel da?» s előre letette
érte a négy váltó garast rézpénzben.

Az udvaron pedig rendesen állt ilyenkor harmincz-negyven ember, férfi,
asszony, leány, szomorú, kopott alakok, szégyenkedő, bekötözött fejű
népek, kosarkával, szilkével a kezükben. Azoknak a korcsmárosné minden
nap kiosztotta, a mit a konyhából a vendégek el nem hordattak. Az Arany
Sas-ban nem készitettek a tegnapi ürüczombból holnapi őzpástétomot. Az
mind a szegényeknek maradt.

Ezt a jó helyet fürkészte ki a huszasos leány, s aztán ő is eljárt a
maga kosarkájával naponkint oda, (elég rongyos volt hozzá, hogy
koldusnak nézzék), segített osztozni a körömfaladékban, s azt hazahordta
a gazdájának.

Romosz uramnak nem volt semmi kifogása e módja ellen a maga prófétáit
tápláló mennyei gondviselésnek; hanem azért mégis mindennap zsörtölődött
a Zsuzsával: «a rossz czula! a javát bizonyosan maga kieszi a fazékból
az uton! No bizony nagy gráczia attul az Arany Sas korcsmárostul! Ha én
nem adtam volna kölcsön pénzt azoknak az urfiaknak, a kik azt ő nála
eldobzódták, hát nem gazdagodott volna meg. Az én pénzemből építette a
házát! Bizony külömb ebédet is adhatna érte. Azért küld ilyen sokat,
ugy-e? hogy meg ne tudjam enni; neked is maradjon belőle. Te czula! Nem
tudsz magadnak extra koldulni? Megmondd az Arany Sasban, hogy nekem
hozod. Jobbat adjanak, de kevesebbet.»

A Zsuzsa pedig dehogy mondta volna meg, hogy kinek a számára hordja el
az alamizsna ételmaradékot! Hiszen ha megtudnák, hogy a gazdag vén
uzsorás fogára van az szánva, bizony kilökték volna az Arany Sasból
kosarastul együtt: hiszen több pénze van annak, mint azoknak az uraknak,
a kik odabenn roszprádlit esznek s kifizetik az árát!

De nagy öröm érte nemsokára Romosz uramat. A miért lelkében oly régen
epedett, végre teljesíté a sors. Az új kormány behozta azt a minden
művelt társadalomban nélkülözhetetlen intézményt, a minek «adósok
börtöne» a neve.

«A ki nem fizet, azt becsukják! dörmögé örvendve Romosz uram. Ez a jó
ni…! A ki nem fizet, az olyan, mint a tolvaj. A ki az én pénzemet, a mi
az enyim, vissza nem adja, csak olyan zsivány, mint a ki az én pénzemet
erővel elveszi. A rablók közé kell becsukni, ott a helye. Majd fizet
aztán esze nélkül.»

Határidő volt kitűzve, melyben a boldogabb korszak kezdetét fogja venni.

De Romosz uram kicsi hiján, hogy el nem pászolta ezt az örömnapot. Nagy
gerjedelmében sokat járt mezítláb, papucsban a fagyon, s úgy meghűtötte
magát, hogy ágynak esett, utólérte a száraz keh, s majd elpatkolt bele.

A szegény Zsuzsa ápolta nagy hiven, de Romosz uram nem akart a patikára
adni egy batkát sem; doktort meg nem engedett hívni, mert annak mindjárt
17 krajczárt kell fizetni. Ez a hivatalos taksája a látogatásnak. A
szomszédban lakott egy borbély, az adott irgalomból a Zsuzsának
fiakkerport. Azt hazudta Zsuzsa, hogy ő köhög.

A hűséges ápolás mellett csakugyan megérhette Romosz uram, hogy
felgyógyult a boldogabb korszak megnyiltára. Fel is fogadta, hogy azt a
szent napot, a mikor legelőször kimehet a házból, azzal fogja
megünnepelni, hogy egy tuczat nem fizető adósát beteteti a hűvösre. S ha
megfogadta, hát bizony meg is tartotta. S ez sikeres műtét volt. Mert
héj annak a német kormánynak (nem hijába is sóhajtozik utána a magyar
ember, hogy bárcsak visszakerülne!) volt ám gondja a szegény uzsorásokra
is, hogy azok is élhessenek. Most csak a bőréig mehetnek az adósnak,
akkor az egész testét odaitélték nekik: kaliczkába tehették. – Ha Romosz
uramra hallgattak volna, még azt is behozták volna, hogy az adóst forró
olajba mártogassák; de már erre nem volt idejük.

Sok kinn veszett pénz megkerült ezen az úton s Romosz uramnak visszaadá
a sors, mint egykor a kegyes Jób patriarkának sok megpróbáltatás után,
minden elveszett birkáit és tevéit – s kicsinyben mult, hogy még a
familiáját is vissza nem adta neki, miként a jámbor Jóbnak.

Lassankint csak mult az idő; hét esztendő óta szolgálta már a huszasos
leány Romosz uramat, s a kis Zsuzsából Zsuzsika lett. A pazarló
természet meghozza lassankint a szegény leány számára is azt a pompát, a
mi a rongyok között is isteni bűbáj! A szép gyönge fehérpiros arczot, a
ragyogó nagy bogár szemeket, a felcsattanó piros cseresznyeszájat, meg
azt a duránczai termetet bizony megnézték az utczán; az a vastag
hajtekercs is szemet szurt, a mi csak úgy volt hajtűvel feltüzve, a feje
búbjára, hogy fele lelógott. S akadnak műértők.

Egy délben azt mondta a Zsuzsika Romosz urnak:

– Hallja, én nem megyek többé a Sasba magának ebédet koledálni.

– Hogyan mondtad?

– Nem megyek oda többet, nem, nem, nem!

Romosz uram széttekintett, nem szólt semmit, csak azt a spanyolnádat
kereste, a mivel a bundákat szokták kiporolni, azt azután marokra fogta
s odament vele a leányhoz, igen udvariatlan szándékkal.

Hanem a nádpálczának is két vége van. A leány nagyhamar megkapta azt a
másik végét.

– Azt mondom Romosz uram, hogy rám ne üssön, mert bizony Isten megbánja.

Romosz uram tapasztalta, hogy nem birja kirántani a nádpálczát a leány
kezéből. Vagy az erősödött meg igen nagyon, vagy ő gyöngült meg olyan
nagyon a betegsége óta; de nem bir vele.

– Hát aztán hogy bánom én meg, te czula! ha rád ütök? talán bizony még
visszaütsz?

– Nem én; hanem felmegyek a policzájra, bejelentem, hogy a gazdám
megvert, s akkor fizet Romosz uram tíz forintot. Hallottam én azt már a
többi szolgálótól; nem úgy van most mint régen volt: nem szabad már a
cselédet ütni verni, egy pofon öt forint, pálczával meghányás tíz
forint.

Romosz uram aztán eldobta a pálczát a kezéből, s elkezdte átkozni a
németet, aki azt az új szokást behozta. Hogy már a cselédet sem szabad
megverni! Hisz így elvész a világ!

– Csakhogy te nekem nem vagy ám cselédem.

– Hát micsodája vagyok?

– Hanem fogadott leányom.

– Az már más. Akkor hát verjen el rajtam kegyelmed egy verset. Itt a
pálcza. Hanem azért a Sasba nem megyek többet!

– Miért te! Miért?

– Azért, mert tegnap rám ismert az udvaron egy ifjú úr, a ki idehozta
kegyelmedhez az óráját zálogba, a mikor én nyitottam ki neki a kaput, s
aztán megmondta a korcsmárosnak, hogy kinek a számára hordom én az
alamizsnát. A korcsmáros aztán jól lepirongatott, hogy nem szégyenlem a
koldusoktól a maradékot egy olyan gazdag ember számára elhordani, a kit
majd felvet a sok pénz! Jaj de szidták nagy uramat a többi koldusok!
Azok az ifjú urak meg ott a szaletli alatt hirtelen pénzt szedtek össze
a számomra. S az az úrfi, a ki felismert, rám akarta azt erőltetni, hogy
váltsam ki magamat a gazdámtól, vegyek magamnak egy tisztességes ruhát,
aztán álljak be máshová szolgálatba. – Kaptam magam, elszaladtam. Nem
vagyok én kötéltánczos, hogy nekem tányéron szedjenek össze pénzt.

– No a pénzt haza kellett volna hoznod. Hanem hát már most csakugyan nem
mehetsz oda. Hát mit mondtak azok a czudar koldusok?

– Biz azok azt mondták, hogy nagy uramnak annyi pénze van, hogy
megvehetné azt az egész vendégfogadót; hanem azért még is olyan fösvény,
hogy inkább meginna egy dézsa moslékot ingyen, mint egy pohár fekete
kávét hét krajczárért.

– Azt mondták! A semmirevalók! No majd megmutatom nekik.

Romosz uram nagy fordulatra szánta el magát. Lehet, hogy a nagy
betegsége óta valami változás állt be a természetében, vagy hogy a
sértett büszkeség követte el nála ezt a csodát: e naptól fogva ismét
kiadta a naponkinti – nem is egy tizest többé, mert ezüstpénzt már csak
üveg alatt mutogattak, hanem az egy «fertálybankót». Tudvalévő, hogy
azon időkben ez volt a pénzváltásnak az egyedüli módja; az egy forintost
négyfelé vágták ollóval s a hány csücske visszajárt belőle, annyit
visszaadtak. De még ez nem volt elég, hogy Romosz uram nagylelkűségét
bebizonyítsa, azontúl mindennap eljárt a Sasba – egy kis pohár fekete
kávéra, s az udvar felől került be a kávéházba azért, hogy lássák a
koldusok, – meg az úrfi is ott a szaletli alatt, hogy ő kávézni jár.

* * *

Az a bizonyos úrfi pedig, a ki Zsuzsikát felismerte, egy másodéves
orvosnövendék volt. Mondjuk meg az igazi czimét: «borbélylegény». – De
hát mi elmismásolni való van ezen? Nem oly díszes állás-e ez, mint más?
Nem borbélylegénységén kezdték-e a világ leghíresebb műtőorvosai, a
kiknek nevei lanczétával vannak felirva az emberiség testére? Nem volt e
a németek legnagyobb költője, Schiller borb – azaz hogy másodéves
sebésznövendék? Nem tábornoki ranggal tiszteltetik-e a török szultán
borbélya «Berber Basi»? Nem volt-e az 1800 nagyvezér között
tizenkilencz, a ki ifjúkorában a hajirtás mesterségét gyakorolta? Nem a
szélben lebegő réztányér-e az emberi műveltség legelső jelvénye? A
borbélylegényből minden lehet. Cselleng ifjú úrból is lehet még Hirtl
tanár.

Cselleng ifjúrnak hitták azt a bizonyost.

Ott volt princzipálisának az officzinája mindjárt nem messze Romosz uram
házától. Most már nem lehetne rátalálni, mert a mióta az országutat
felemelték, az eltemetett háznak az eresze könyököl fel a gyalogjárdára;
hanem akkor még hires officzina volt az. Minden furmányos odajárt
borotválkozni, s fél forintért sehol sem húztak olyan kellemesen fogat,
mint itt. Azonkívül előkelő uraságok is álltak a kezelése alatt; a kiket
a segéd minden reggel sorba járt. Boldog idő volt az! A magas kormánynak
még arra is kiterjedt a figyelme, hogy a hivatalnokoknak az ábrázatjából
mely részek legyenek kiborotválva. Tehát Cselleng úrfinak egész délelőtt
volt dolga igen sok. Hanem délután annál inkább ráért kiállni az
utczára, hosszú meggörbült megyfapipaszárú kupakatlan selmeczijéből
pöfékelve a trafikot.

Cselleng ifjú úr formás emberke volt; termete kissé kinőtt a nyári
kabátjából, de legalább nem kell felhajtani a kabátujjait foglalkozás
közben; elől fénylik egy kicsit a mellénye a viseléstől, hanem annál
mesterségesebben van felkötve a piros nyakravalója, s abba beletűzve egy
ragyogó melltű, a minek köve kicsiny hija, hogy nem briliánt. Hajzata
több, mint dúsgazdag, s remekül felbodorítva mutatkozik mindig,
hasonlóan egy kondorkurtakakas tollazatához.

Hát olyankor, mikor Romosz uram ujabb időkben elballagott a Sasba, a kis
feketére, Cselleng úrfi rendesen át szokott látogatni Romosz uram
átelleni házához a hosszú szárú pipával. Mindegy volt neki, akár a
Romosz uram faláról köpködjön ki az utczaközepére, akár az officzinája
küszöbéről. Az egyetlen utczára menő ablakból aztán rendesen
kikukkantott Zsuzsika is; s a míg Romosz uram köhögését meg nem
hallották a molnár-utcza szegletén, addig elbeszélgetének egyről-másról.
Cselleng úrfi magasztalta a princzipálisát, s ócsárolta a
princzipálisnéját, s elmondta, hogy milyen nagy uraságokhoz van neki
bejárata: egy exczellencziás asszonynak már a kezét is megcsókolta
egyszer; de csak úgy szóval, – mikor nem hallotta. Azonkívül pedig
minden pletykát tudott, a mit a városban beszélnek.

Egyszer aztán a Zsuzsika is mondott neki valamit.

– Hallja maga! Megbolondult az a maga princzipálisa vagy mi?

– Az én princzipálisom? Ugyan miért?

– Hát a minap, mikor az utczán meglát, csak megszólít: «ejnye Zsuzsika
lelkem, de szép czopflija van magának: nem adná el nekem? Nem sajnálnék
érte öt pengő forintot.»

– De csak nem adta el neki?

– Látja, hogy még itt van. S azzal lekapta a leány a feltüzött
hajtekercset a bubjáról s megmutatta azt a maga egész természetes
pompájában az udvarlójának.

– El ne adja neki!

– Hát hiszen nem vagyok tolvaj. Csak nem veszek el olyan sok pénzt nagy
semmiért.

– Micsoda? Hát magának öt forint olyan nagy pénz?

– Hát hogy ne?

– Ez a gyönyörű haj pedig: nagy semmi?

– Az bizony. Nekem csak bajom van vele, mert mindennap meg kell fésülni,
meg be kell fonni. Ha ingyen kérte volna, levágtam volna mingyárt:
tessék!

– Az Istenért! meg ne tegye azt Zsuzsika! Hisz az magának a szépségét
emeli.

– Hát mire való nekem ez a szépség? Az a nagy haj?

– Mirevaló? Mirevaló? Hogy bámulják, hogy ünnepeljék.

– Az ám, hogy Romosz uram megczibálhassa.

– Hisz nem Romosz uramból áll a világ.

– Nekem bizony csak abból áll.

– Az a maga hibája, Zsuzsika. Lássa, ha én rám bizná a dolgát, én
elszerezném magát itt akár milyen házhoz szobaleánynak, a hol mingyárt
első intrádára kapna öt-hat forintot hónaponként, a mellett jó kosztot,
minden reggel meg ozsonnakor tejes kávét. – Ivott már maga kávét?

– Azt sem tudom, mi fán terem?

– No megálljon. Itt lesz «prima:» mihelyt kikapom a stipendiumomat,
azonnal hozok magának a kávéházból egy porczió kávét.

Romosz uram köhögése hangzott: abba kellett hagyni az érdekes
beszélgetést.

Primában csakugyan szavának állt Cselleng ifjúr s délután, mikor Romosz
uram kihúzta a lábát a házból, elhozta a Két pisztolyból az egy porczió
«ferkert vájszt», két vajaskiflivel együtt Zsuzsikának, a mit az nagy
unszolásra bevett az ablakon: «nincs-e ebben valami, a mitől
megbolondulok?» Nincsen abban, lelkem, egyéb, mint czikória. De azt
megvallá Zsuzsika, mikor az üres szilkét visszaadta az ablakon át, hogy
ennél valami paradicsomibb élvezetben soha nem részesült.

– No látja. Ha az én tanácsomat megfogadná, hát mindennap kétszer volna
benne része. Én már beszéltem is azzal az exczellencziás asszonynyal, a
kivel – tudja már, hogy olyan jó lábon állok. Áldott jó lélek. Soha
annál a szobaleány se ruhát, se czipőt nem vesz magának: a mi az
asszonyságnak nem tetszik, azt mind annak ajándékozza. Aztán nyolcz
forint bért fizetne magának. Lelkem, ha azt miden hónapban a
takarékpénztárba teszi, egy esztendő alatt száz forintja lesz egy
csomóban.

– Száz forint! Jézuskám! Hát aztán mit csinálnék én száz forinttal?

– Tudnám én, hogy mit csinálna vele? szólt körülborzolva a sűrű
hajbozótot a fején Cselleng ifjúr. – Hát én esztendő ilyenkorra elvégzem
a kurzust, s ha letettem a rigorózumot, magister leszek. Ha magister
leszek, magam nyithatok officzinát. – A princzipálisomnak minden
kuncsaftját elcsapom a kezéről.

– No no!

– De bizony elcsapom. Mert én az ujabb kor tudományos magaslatán állok,
ő pedig még most is a régi slendriánban tesped. Még most is angol
kulcscsal huzza a fogat, hogy a keze alá került pácziens az eget is
bőgőhegedűnek nézi. Én pedig már megtanultam a kloroformmal való
gyógykezelést, a mi mellett csupa gyönyörűség a foghúzás; – de érteni
kell hozzá, mert holmi ügyetlen ember úgy elaltathatja vele a páczienst,
hogy a másvilágon ébred fel. Én pedig tudok vele bánni. – Hanem hát csak
egy nagy bajom van.

– Mi az?

– Az, hogy az officzina nyithatásért száz forint taksát kell letenni, én
pedig nem állhatok be szobaleánynak, hogy a béremet félrerakjam; a mit
keresek, azt megeszem.

– Hát ugy-e az kellene, hogy én adnám oda magának az én száz forintomat,
ha lenne?

– De nem csak a száz forintját, hanem magát is, szép Zsuzsika
«kisasszony». Mert ha én magister lehetek, szent ucscsegemre esküszöm,
hogy maga lesz az én magisterném, nem más!

– Menjen már, ne bolondozzon!

– A milyen igaz, hogy Cselleng Náczi a nevem! Itt a kezem. Esküszöm rá.
S elhozom a jegygyűrűt a jövő «primába». Hagyja már itt egy kicsit azt a
szép kacsócskáját, hadd veszek mértéket a kis ujjáról.

A bolondos legény a szájával vette a mértéket.

Zsuzsika nagyot sóhajtott.

– Hjah! mindebből hát nem lesz semmi. Én nem hagyhatom itt Romosz
uramat; mert az anyám adott ide: ő viselte a gondomat. Az volt nekem, a
mi az apám. El csak nem szökhetem tőle. Nem is szoknám én meg, hogy
másnál szolgáljak. Ide vagyok már én szokva. Azért, édes kincsem, soha
se lesz magának magistersége.

Romosz uram jött köhögve, Zsuzsika becsapta az ablakot, Cselleng ifjur
átkullogott a túlsó oldalra, s azután az officzina küszöbéből köpködött
ki az utcza közepére.

* * *

Cselleng ifjur ez napságtól fogva egészen megváltoztatta az
ostromtervet. El kezdte fumigálni a kis szomszéd leányt. Nem járt át
hozzá délutánonkint, ellenben a hány szép leány végighaladt az officzina
előtt, azokat mind igen nyájasan üdvözölte, mintha mind jó ismerőse
volna, s ha akadt olyanra, a ki szóba állt vele, azzal nagy pajkos
enyelgést követett el. Így akart féltékenységet felébreszteni
Zsuzsikában. Ha néha napján átvetődött is az átelleni házba, csak azért
tette, hogy eldicsekedjék vele: ezt a szép muskátli virágot melyik szép
kisasszony tűzte a gomblyukába? Mikor meg épen eljött a tél, farsang
volt, mulattak az emberek: olyankor kiállt Cselleng ifjur a mühelyajtóba
nagyokat ásítani s ha észrevette Zsuzsika arczát az átelleni ablakban,
csak úgy magas lóhátról kiabált át hozzá: «Ugyan disznó jól mulattunk az
éjjel megint az Ankerbálban! Ott volt aztán sok szép leány. Kivilágos
kivirradtig kinyúltunk. Tele vagyok kotillion ordóval!» Fel is tüzött
egyet-kettőt, olyan volt vele, mint egy herczeg.

Hát bizony Zsuzsikát nem vitte senki a bálba. Minek is vitte volna?
Petrezselymet árulni? De miben is vitte volna? Abban a kopott moldon
rokolyában?

– Nálunk csak a Federbál járja! szokta visszafelelni a szomszédnak. S ez
is méltatlan dicsekedés volt tőle: mert Federbál annyit tesz, hogy
«tollas ágy;» ilyenben pedig Zsuzsikának épen nem volt része.

Ha valaki azt tudná, hogy ő milyen fekhelyen szokott alunni!

Biz azt nem is kérdezi senki. A növendék leánynak jó álma van, elhál az
a puszta földön is.

Lám Romosz uramnak nincsen olyan jó alvása. Talán a délutáni kávétól
van, hogy nem tud olyan jól aludni, mint hajdan. S a süket embernek a
füle mindig tele van mindenféle zajjal.

Egyszer egy álmatlan órájában az vetődött a fejébe, hogy vajjon ez a
huszasos leány miféle vaczkot csinál magának éjszakára, a min alszik?
Mikor idehozták, akkor még jól elfért a kályhaoduban; de azóta már
kinőtt abból. Nem egyebért törte pedig a fejét Romosz uram ezen a
kérdésen, mint a fölötti aggodalomból, hogy vajjon ez a gonosz leány nem
teszi-e meg azt a ravaszságot, hogy hálószobája (a konyha) olyan hideg
lévén mint a farkasordító, leszedegeti a szegről a zálogba tett bundákat
s azokkal takarózik? Ezzel pedig romlik a bunda!

Ez a gondolat nem hagyta alunni. Gyertyát gyujtott, kiment a konyhába, s
ime a valóság tökéletesen megfelelt a képzeletnek. A rosz, haszontalan
leány valósággal ott feküdt a tűzhely mellett a puszta téglán, azonban,
hogy meg ne fagyjon, egy bundával takarózott le. S még pedig a legszebb
mosómedve bundát választotta ki e hazaárulásra. Rettenetes gonosztevő!
Így bánni a rábizott országos vagyonnal! Romosz uram nagy haraggal
lépett hozzá s lerántotta róla a mosómedve bundát. A leány olyan jól
aludt, hogy fel sem ébredt. De annál jobban felébredt Romosz uramban
valami gonosz lélek, a miről azt hitte már régen, hogy örök békét
kötöttek egymással. Az a koldus leány nagyon szép volt, mikor így aludt.
Ilyen alaknak a rongy a legcsábítóbb köntös. Terringettét. Ez többet ér
egy huszasnál.

Romosz uram újra rátakarta az alvóra a bundát s visszament a szobájába.

De most nem tudott már csak igazán aludni többé-Reggelig úgy forgolódott
az ágyában, mintha tüzes rostélyon heverne.

A mint megvirradt, behívta a Zsuzsikát magához.

– Nesze ez a pénz. Eredj el a kávéházba s hozz két adag fehér kávét.

S gyöngéden megveregette a piros orczáját.

Zsuzsika nem tudta mire vélni a dolgot. Tette, a mit mondtak s
visszajött a kétfelé osztott kávéval.

– Már most teríts fel két személyre; az egyik kávé a tied. Velem
reggelizel.

A leány azt gondolta, hogy a világ vége közeledik.

Romosz uram pedig közelebb húzta a leányhoz a széket s a kávészürcsölés
alatt meg-megsímogatta annak a sürű, tömött haját. Még azt is megtette,
hogy a saját czukoradagjából egy darabkát az övéhez csempészett.

– Ezentúl ebédelni is az asztalnál fogsz velem. Konyhapénznek egy egész
forintot kapsz, s azért bort is hozasz. Ittál már bort?

A leány csak bámult szemrefőre.

– Hát gyere ide, hadd nézzek a szemedbe, szólt Romosz uram, megfogva a
leány két kezét. Hát ahhoz mit szólsz, ha azt mondom, hogy el foglak
venni feleségül? Az én kis feleségecském fogsz lenni.

S meg akarta csipni az orczáját, de olyan kemény volt, hogy kiugrott az
ujja alól.

Erre meg már igazán nem tudott a leány mit mondani.

Hanem a szeméből annyit látott Romosz uram, hogy nem igen örvendeztette
meg ezzel az örömhirrel.

– Ne félj semmit. Nem olyan ember leszek ám én, ha elveszlek, mint eddig
voltam. De rám sem ismersz. Egészen megváltozom akkor. Nézd csak, milyen
lesz a dolgod? Minden a tied lesz. Tekints ide ebbe a ládába. Itt ez
csupa arany-ezüst. Itt a sok bankó, meg a váltó; annyi pénzed lesz, hogy
helyét sem találod. Két cselédet tartasz, bálba, szinházba jársz, üveges
hintóban. S ha meg fel akarsz czifrán öltözni, itt van ez az egész sor
almáriom, annyi a selyem-bársony ruha benne, hogy akár mindennap másikat
végy magadra. Aztán tudod, ha meghalok, testamentomban mindent te rád
hagyok. Koldus anyád, rongyos testvéreid, egész zsebrák pereputtyod mind
urrá teheted. Nos, hát mit szólsz hozzá?

A leány csak hallgatott egyre. Aztán elnevette magát.

– Az ám! Hiszen ma van a farsang utolsó napja. Nagy uram bolondot akar
csinálni az ember leányából.

De Romosz uram megmutatta, hogy ő bizony csak magából akar bolondot
csinálni. Délután megint elküldte a leányt a kávéért, s mire az megjött
az edénynyel, olyan meleget penderített a szobában, hogy még az ablakon
is kiolvadtak a jégvirágok, a mi még nem történt velük az idén.

– Ejnye, de be talált füteni nagy uram!

– Találd ki mivel? A te szalmazsákoddal, meg az egyéb retyemutyáddal.

– Hát én aztán min alszom az éjjel?

– Ott a benyilóban, a mennyezetes nyoszolyában, a mi a boldogult első
feleségemé volt. Van itt selyemczihás stikkelt vánkos, dunna, a mennyi
csak kell. A szekrényből meg válogathatsz, mit végy fel holnap, alsónak,
felsőnek?

Zsuzsika csakhamar átlátta, hogy nem farsangi tréfa ez, hanem nagyon is
komoly állapot.

Romosz uram jól mondá azt, hogy mától fogva egészen más ember lesz, mert
az igaz, hogy mintha csak egészen kicserélték volna. Sutba dobta a
harminczesztendős kabátját, kikereste a zálogban hagyott holmi közül, a
mi legczifrább volt, abba öltözködött; órát is dugott a zsebébe
lánczostul; s úgy kicsipte magát, hogy még a bajuszát is kipödörte. S
ezzel még kiállhatatlanabb lett. Mert amíg csak csunya volt, hát abban
egészen tökéletes volt; de mikor szép ember akart lenni, már abban
nagyon sok hiányossága volt. S folyvást ott legyeskedett a Zsuzsika
körül, azt ölelgette, czirógatta volna; a leány nem győzte őt magától
eltámogatni, este meg úgy kellett őt mindig kitaszigálni a szobájából. S
ha bort ivott, garázda lett.

A vén ember szerelmes volt, mint egy majom. Nagy baj az, mikor vén
embert lep meg. Mindenét rá akarta rakni a leányra; czifra öltözetet
hordott neki, arany függőt, nyaklánczot: azt pedig a leány mind nem
akarta viselni. Romosz uram mindent megpróbált, könyörgött, epekedett,
hizelkedett, igért eget földet, utoljára meg fenyegetőzött. Olyanokat
mondott a leánynak, hogy az kétségbe volt esve miatta.

Egy délután, hogy megint elment a kávéházba Romosz uram, (urat játszott
már, még traktált is!) a Zsuzsika kiült az ablakba; szép krodenápel ruha
volt rajta, krinolinja is volt. Aztán odaintegette magához a Cselleng
ifjurat átellenből.

– Bizony felé sem jönne, a mióta úgy elkapták a szép leányok.

– Nem ám! szólt duzzogva Cselleng ifjur; a mióta maga jegyben jár a vén
Romoszszal. Hiszen meglő az öreg, ha itt kap.

– Hát maga is tudja már, hogy el akar engem venni a vén Romosz?

– Hogy ne tudnám? Én ne tudnám? Azt is tudom, hogy mikor esküsznek?

– No hát mikor!

– Hát virágvasárnapján.

– Virágvasárnapján? Mondok én magának valamit.

– Hallom a szép szót.

– Szeret még maga engem?

– De imádom! hisz azért buktam meg a rigorozumon, mert maga elvette az
eszemet egészen.

– Hát aztán elvenne engem, ha hozzámennék?

– Két kézzel, csak az officzina volna meg. De hát hol vannak azok a
gyönge száz forintok?

– Van száz forint elég. Ezerével is van. A vén Romosz mindent nekem
testált. Háza, pénze mind az enyém lesz, ha meghal.

– De ki tudja, mikor hal meg?

– Hát virágvasárnapján – éjszaka.

– Hogyan? Miként?

– Úgy, hogy én ölöm meg.

– Hüh! Zsuzsika kisasszony! Hisz az gyilkosság lesz!

– Maga fog segíteni nekem.

– Ne tréfáljon ám, Zsuzsika: aszondom!

– Hát szeret vagy nem szeret?

– De azért az ember pokolra jut.

– Hát nem mondta nekem elégszer, hogy én értem kész volna a pokolra is
elmenni?

– De azonfelül fel is akasztják az embert, ha rajta kapják.

– De hát úgy csináljuk, hogy ne kapjanak rajta. Hallgasson ide. Maga azt
mondta nekem, hogy van magának valami olyan szere, a mit ha egy
zsebkendőbe töltenek, s aztán egy embernek az arczára nyomják, hát a
mint az azt belélegzi, rögtön elalszik tőle, hogy azt sem tudja, mikor a
fogát kirántják; ha pedig nagyon sokat beszivatnak belőle, hát attól meg
úgy elalszik az ember, hogy föl sem ébred tőle.

– A biz úgy van.

– Hát lakodalom estéjén maga idejön majd az ablakra s benyújtja nekem
azt a bizonyos szert, mikor az öreg az ágyban fekszik; a többi aztán az
én gondom.

– Jaj lelkem; de egészen meghül bennem a vér.

– Hát ha fél tőle; ha nem akar gazdag ember lenni; ha nem akar a dús
Romosz özvegyének férje lenni, akkor kotródjék innen: menjen két
garasért tótokat borotválni! Meg tudom én ölni az uramat a maga
segítsége nélkül is! De virágvasárnapján megölöm. Mért vesz feleségül?
Lennék szolgálója holtig; de ha elvesz, megölöm.

Azzal becsukta az ablakot.

El volt biz ez határozva! Már azt ki nem verte a leány fejéből semmi. A
míg a vén Romosz nevelőatyja volt, el nem tudta hagyni, szolgált
éhkopban, rongyokban, gyalázatban. Koldult a számára, virrasztott a
betegágyánál, meg nem csalta volna egy elejtett krajczárig; hanem a mint
azt megtudta, hogy neki az ő feleségévé kell lenni, egyszerre tele lett
a szíve minden ördögökkel. Tudott már csalni is, tettetni is, s titokban
gyilkos boszút forralni. A szemébe mosolygott Romosz uramnak, ha az
nyájaskodott vele, majd fölvette a házat dalaival, olyan jó kedve volt,
ha az öreg (a vőlegény) otthon kussadt; a mint meg kihúzta a lábát a
házból: átkoczogtatta magához az ablakon át Cselleng ifjurt s azzal
együtt súgtak-búgtak emberhalált tervező pokoli titkokat.

A szép borbélylegénynek ugyan még mindig vaczogott a foga, s a képe
olyan kék volt, mint a szilva, mikor az ilyen bizalmas suttogásnak vége
szakadt; őtet persze nem akarta feleségül venni Romosz uram: annálfogva
ugyanaz a gondolat, a mi Zsuzsika vérét pokoltűzzel hevíté fel, az övét
megfagyasztá. Megszüntetni egy élő emberben a vérkeringést! Ez a sebészi
műtétek leggonoszabbika. Hanem aztán segítségére jött a philosophia.
Tudva van, hogy a sebészek, orvosok mind egy kissé nihilisták (a míg
tudniillik háromemeletes házaik nincsenek.) Hát mi az a vén Romosz? Egy
eleven hulla, a ki a világon senkinek hasznot nem tesz. Ellenben sok
derék uriembert megront. Ha meghal, az emberiség egy nagy vérszipolytól
szabadul meg. Tehát a ki segít neki a meghalásban, az jót tesz az
emberiséggel. Nem is fog az neki fájni. A chloroformot úgy híják, hogy
«kéjgáz». A ki beszívja, a leggyönyörteljesebb álmokat látja tőle. S ha
meghal, tán egyenesen a Mohamed paradicsomába jut be. Az orvosi
vizsgálat azt fogja megállapítani, hogy megütötte a guta a nászágyon.
Sok öreg emberrel történt ez már meg vőlegény korában. Nem is ő
cselekszi. Az asszony szivatja fel vele a megboldogító bűvös illatot. Ő
csak preskribálja azt: csak rendel. No ugyan! Ha az orvosok mind azt az
esetet a lelkükre vennék, a mikor a rendelvényüktől egy ember meghal!
Nem kell hozzá egyéb, mint elhibázott kórisme. Laudanum helyett hánytató
borkőt rendelni s készen van a temetés. S kit vádolnak ezért
gyilkossággal? Senkit. Hát abból az egy szippanat hangyhalvagból ugyan
mért csinálni olyan nagy dolgot? Minek fázik az embernek mégis úgy a
keze, mikor a princzipális nagy palaczkját meglopja, egy kisebb üveget
töltve meg belőle, hogy hiába dörzsöli össze a kezeit, mégis fagyosak
maradnak? Hát nem melegíti fel ezt a didergést, hátborsózást a forró
százezer forint? S a szép menyecskének még forróbb tekintete! Egyszerre
szép asszonyt is, meg százezer forintot is kapni!

De azért Cselleng ifjur kezei csak egyre fáztak.

S akkor bizonyára a kezeinek több esze volt, mint a fejének, mert nem
hagyták magukkal elhitetni, hogy most valami ártatlan dolgot
cselekszenek! mert valójában tizenhárompróbás gonosztett az, a mihez ők
most készülnek, azzal a szép menyasszonynyal együtt; nemcsak doktori
másvilágra tévesztés az, hanem valóságos emberölés, annál is több:
férjgyilkosság, s hogy még iszonytatóbb legyen, össze is van kötve
rablási szándékkal; mert hisz a vén Romosz kincsein akarnak osztozni.
Aztán azt sem jól tudja Cselleng ifjur borzas feje, hogy ez a gonoszság
nem tudódik ki soha, hogy majd azt fogják hinni: az agg vőlegényt a guta
simította meg; mert ha olyan szorgalmasan járt volna Balassa tanár
boncztani leczkéire, mint az Ankerbálba, hát megtanulhatta volna, hogy
azok a doktorok ki tudják azt mindenféle jelekből firtatni, hogy ki
hogyan halt meg, s felismerik még a kloroformmal való örök elaltatást
is; arra való azoknak az ő tudományuk; akkor aztán vallatóra veszik a
menyecskét: rájönnek a czinkostársra; ott meg aztán a biráknak nagy a
furfangosságuk; kisül minden, s bizony mind a ketten vesztőhelyre
kerülnek szépen. Igy következett az már minden rendben egymás után,
vasárnap férjhez megy a menyasszony, hétfőn virradóra megöli az urát,
kedden börtönbe csukják, szerdán kivallatják, csütörtökön elitélik, a
szeretőjével együtt, pénteken a siralomházba teszik, szombaton fejét
veszik, vasárnap már kintorna mellett énekli le a tábláról a
históriájukat a komédiás. Nem ért már mind a hármójok feje együttvéve
sem egy huszast, ha az a virágvasárnapja eljő.

A szombatja pedig már eljött.

Szombat délután, a menyegző előtti napon, a menyasszony az ablakban ülve
igazgatta menyasszonyi köntösét. Szép fehér selyem ruha volt. Romosz
uramnál zálogban vesztette azt is valaki bizonyosan; cserben hagyta a
vőlegénye szegényt. Azt a szép csipkefodros öltönyt szánta Romosz uram
Zsuzsikának; meg is örvendeztette vele nagyon, mintha csak a termetére
lett volna szabva; csak egy kicsit a derekán kellett kiereszteni, mert
Zsuzsika termete nem volt szoktatva vállfüzőhöz; mint a kire ezt a ruhát
szabták.

Csak öltögette egymás után a tűzéseket, s minden öltésnél arra gondolt,
hogy holnap lesz az éjszakája, a mikor a vén Romosznak meg kell halni.
Jött a fejébe sok rossz gondolat, mintha boszorkány üst habzaná ki a
gőzeit pokol katlan fölött forrva. Majd a mikor csendesség lesz… Majd
mikor az öreg elalszik… Majd ha zörgetnek az ablakon… Itt van a halálos
szer… Azt kiönti egy zsebkendőre… Arra a finom patyolatkendőre, a mit az
esküvőre visz magával, beletakarva az imádságos könyv… Azt a kendőt
azután jól odaszorítani az alvó arczára… Még egy vánkost reá, hogy a
méregszesz el ne illanjon… Aztán megtapintani a szivét, dobog-e még?…
Aztán tűzbe a kendővel, el ne áruljon valamit… Tört czukrot a parázsra,
vegye el a méreg illatát… Itt vagy-e még az ablakon?… Megtörtént már.

A selyemczérna csak pattogott az öltés közben.

… De hátha az a másik gyáva talál lenni?… Hátha a nehéz órában elhagyja
a bátorsága s nem jön ide az ablakra, nem hozza el azt a titkon ölő
szert?… Mi lesz akkor?

Beletalált szúrni a tűvel az ujjába s egy piros csepp odahullott a szép
menyasszonyi ruhára.

… Hát akkor az lesz belőle, hogy megölöm őt magam… Van éles kés… De hát
aztán?… Futni, futni… Hová merre?… A világnak! A Dunának… Akárhová! Még
is meghal! Minek vesz el?

Egyszerre csak megzörgetik az ablakot onnan külről.

A rémekkel tanácskozó nagyot sikolt s halvány lesz, mint a fal; úgy
felriad erre.

Künn az utczán egy parasztnő, batyúval a hátán, az zörgetett be olyan
gorombán.

A mint ez alakot meglátja a leány, nosza eldob az öléből selyemruhát,
ollót, czérnát s visongatva rohan ki a szobából az utczaajtóhoz,
félrenyitja a tolózárt, s arra ő is, a paraszt nő is egymás nyakába
ugranak, mintha arra fogadtak volna, hogy melyik rántja le a másikat a
földre. s összevissza csókolják egymást; eszük nélkül kiabálva: «moja
matka! moja katka!» Én anyácskám, én leánykám! Kaczagnak, aztán meg
sírnak; abbahagyják, meg újra kezdik. Beszélnek is, de egymásra nem
hallgatnak.

Zsuzsika beránczigálta magával az édes anyját, örömében az utczaajtót is
nyitva hagyta.

Ott aztán újra kezdték a szerelmeskedést.

– De megszépültél! De megnőttél!

– Hát ti hogy vagytok odahaza?

– Nagyon jó dolgunk van. Hála a szent Istennek. Érted jöttem;
hazaviszlek. Termett az idén krumpli elég. El is adtunk sok pénz árát.
Hát még dió, alma! Selyemtök! Fölséges! Aszalt szilvát zacskóval hagytam
meg a számodra. Van lépes méz is. Mind te rád vár. Kenyér is van hozzá
tiszta rozsból. Oh jól élünk! Mint a király. Aztán te! Marczi is
megjött! Még az ősszel megjött; de nem akarta, hogy érted jöjjek, a míg
a háza födelét ki nem tatarozta. Messze járt ám! Perzsaországban. Hozott
sok pénzt! Milyen derék legény lett! Vett már tehenet is, kettőt,
sertést hizlalt: csak ránk vár a disznótorral. De a selyemkendőt
elküldte tőlem, a mit Törökországból hozott neked. Jaj, ha meglátod
Marczit, rá sem ismersz. Bajusza van. Kipödörve hordja! De hoztam ám
egész öltöző ruhát a számodra; itt van a batyuban! Ilyen maskarában csak
haza nem viszlek. Vesd le frissen! Nézd ezt a piros pruszlikot! Meg ezt
az ujjas mándlit a czifra pitykékkel. Hát ez a tarka rokolya. Jaj
micsoda bolond ruha van most rajtad: egész kaliczka vasabrincsból, meg
zsinegből; ez jó lenne nálunk otthon tyúkborító kasnak. Lépj ki belőle.
De még azt az inget sem hozod ám el magaddal! Majd megnéznének érte
otthon, mikor ennek ujja sincsen. Hát nem szebb ez, a mit én hoztam.
Magam varrtam ki a vállát, mellét selyemmel, arany fonállal. Ebben vagy
az én leányom!

A jámbor asszony úgy átöltöztette újra a Zsuzsikát, hogy nem maradt azon
Romosz uramnak még csak egy gombostű érője sem. Még csak a kék
harisnyához, a minek virágfűzér van hímezve az oldalára, olyan pillangós
papucsokat is hozott neki, a miknek a csattogós sarka minden lépésnél
azt mondja, hogy kliff, klaff! Hát még utoljára a leeresztett haját
befonta azzal a széles szivárványszín pántlikával, lesimítva azt elől a
homlokán a megnyálazott tenyerével, hogy ne álljon szerteszét, mint
valami dámának!

– No Zsuzsi lyányom, most ugorj hát egyet!

Ugrott is ez, de az anyja nyakába egyenest.

Tán el se végezték volna az nap estig az ölelkezést, csókolózást, meg az
egymás szájából kikapkodott szavakat, ha egyszer csak be nem toppan
eléjük Romosz uram.

Csak tátogott a bámulattól eleinte. Alig ismert rá a szép kaczki
parasztlányban a maga mátkájára; abban a köpczös, piros-pozsgás
parasztasszonyban pedig épen nem tudott ráismerni a hajdani vézna,
elkényszeredett, gyermekeladó koldusasszonyra.

Hanem annál hamarább ráismert a Zsuzsika anyja.

Odament hozzá s egy jó csattanósat csapott a tenyerébe s csinált neki
szép bókocskát. (Pukedlinak is mondják, a kik jobban szeretik németül).

– Adjon Isten minden jókat az én kedves nagy jó uramnak. Én vagyok a
Mikula Palyáné, a kinek kegyelmed most nyolcz esztendeje felfogadta a
leányát, egy huszast is adott érte. A jó Isten megsegített. Eljöttem a
jó nagy uramnak megköszönni azt a drága sok jóságát, hogy ezt az én
rossz leányomat ilyen szépen fölnevelte. Megbocsásson neki azokért a sok
rosszaságaiért, a mikkel kegyelmedet tudom sokszor megkeserítette;
kegyelmednek pedig fizesse meg a vele tett sok jóságot a hatalmas Isten
mind ezen, mind a másvilágon.

S kezet csókolt neki nagyot, nem csak oly tessék-lássék módra, hanem
hogy a helye is ott maradjon.

– Bolond kend! Tót asszony! Mordult meg erre haragosan Romosz uram. Hogy
vinné el kend a leányát tőlem haza, mikor én azt elakarom venni
feleségül? Mindenemet neki móringolom. Gazdag vagyok. Kend is idejöhet
lakni. Már ki is vagyunk hirdetve. Holnap lesz a lakodalom. Tortákat,
pecsenyéket már mind megrendeltem. A vendégek is híva vannak. Az ördög
hozta kendet most ide. Én a leányodat holnap veszem feleségül.

A tót asszony az egész beszéd alatt nagy féktelen hahotával kaczagott s
nevettében hol a saját térdeit, hol a nagy uram vállait ütögette a két
tenyerével.

– Jaj nagy uram! Nem lehet a! Nincs mód abban. Hogy vehetné kend a
Zsuzsát feleségül; hisz van annak már esküdt ura.

– Ura?

– Hát nem mondtam még? Hát van bizony. Hát a Marczi! A Viloja Marczi.
Mert hát nálunk az ám a szokás nagy uram, hogy mikor a suhancz legény
elvándorol a sok vászonnal messze földre: Persiába, Operencziába, hát
akkor mindjárt összeesketjük a mátkájával, hogy visszatartson hozzá. A
leány biz olyankor még csak nyolcz, vagy tíz esztendős. Mikor aztán a
legény hét nyolcz esztendő mulva visszajön, hát akkor már a felesége a
legszebb hajadon korban van; akkor aztán csak össze kell nekik menni és
élni a maguk örömére; a czeremónián rég átestek. Hát a Zsuzsának is
megjött már az ő ura. Két urat pedig nem szabad neki tartani, mert azért
megharagszik a szolgabiró. Én hát köszönöm szépen nagy jó uramnak a
szíves jó szándékát; de már ez így lévén: itt a czédulája a
zálogleányról. Itt van a huszas is. Az Isten áldja meg érte. Velem nagy
jót tett, mikor adta. Csókolj kezet Zsuzsa szépen.

Azzal odavetette a szép hófehér szűz Máriás huszast az asztalra, csak
úgy pörgött, s a két némber egymás nyakát átölelve, mint két kalitkából
kiszabadult vadmadár, repült ki az ajtón, végig sikongatva jó kedvével
az utczát. Cselleng urfitól biz azt se kérdték többet, hogy fázik-e még
a keze?

Romosz uram pedig odabámult, megmerevedve, arra a huszasra, míg az
pörögtéből nagy rezegve pihent el az asztalon. Visszajött a huszas!

S azzal az egy huszassal három emberélet s három lélek üdve volt
bizony-bizony megváltva.



A DAGŐI TORONY.


I.

Mikor a Stralsundból jövő gőzös a finn öbölbe bekanyarodik, jobbra
délkelet felé egy magasra felnyuló pont vonja magára az utazók
figyelmét, a mit ezzel a szóval mutatnak be neki: «ez a dagői torony.» A
távcsövek egyszerre felé irányulnak, s közelebb hozzák az érdekes romot.
Találgatja minden ember, hogy mi az? Ha aztán akad egy gazdag angol, a
ki azt a kérdést koczkáztatja a kapitányhoz, vagy a kormányoshoz, hogy
«mibe kerülne nekem ezt a romot ottan egészen közelről megtekintenem?»
hát többé vagy kevésbé udvarias kifejezésekben, de okvetlenül a
következő tartalmú válaszszal elégítik ki: «ebbe a sovány bőrbe, meg
ezekbe a rozzant csontokba, a melyeket a mylord visel.»

Mert a dagői tornyot épen csak az őrizte meg eddig attól, hogy
valamennyi műtárlat és festői muzeum el nincs árasztva képmásaival, hogy
nem akar megállni a paléta előtt. Egy nagy szigetnek a messze kinyúló
sziklagerinczére épülve, ott áll az útjában az északról jövő
tengerárnak, mely az akadály körül örökös örvényt képez, s még annak a
tengeripókásznak is, a ki a csónakjával neki mer indulni, nagyon össze
kellett veszni az nap otthon a feleségével, vagy valami más ok miatt
jönni haragba ezzel a planétával. Ott akár dagály van, akár apály, a
hullámtorlat folytonos, s az alatta leskelődő sziklacsompók, s a
kitanulhatatlan forgatag folytonos életveszélylyel fenyegetik a közéjük
tolakodót.

Pedig nagyon megérdemli ez a látvány, hogy miatta koczkára tegyen az
ember egy olyan életet, a miért senki sem imádkozik; kivált ha egy
egészséges zivatar is hozzájárul a kép kiszínezéséhez.

A keskeny sziklanyelv végső pontja, egy rőtbarna sziklatömb, meredeken
bukik fel a haragos hullámmindenség közül, mely fehér tajtékot túró
sárkány gerinczével neki lódul, s összetörik rajta; egy-egy daczosabb
hullámszörny egészen felcsap az ormáig s elriasztja az ott letepült
hojszákat, tengeri sasokat, a mik sorakozva ülik tele a rovátkok
párkányait s mikor felrebbentek nagy zajjal, megelevenül tőlük az egész
kisértet romtanya. E szikla előfokról emelkedik fel aztán, ötven
méternyi magasban egy hatszögletű torony: az alja cyclopsi kőrakás
ugyanazon veresbarna kőből, a mi a talaja; a felső része pedig még
veresebb téglaépítmény, egész fel a kiülő koronájáig, melyen tető
helyett valami zöld látszik: talán boróka bozót. Mikor a viharban
alámenő nap erre a magányosan álló halott óriásra odatűz, mely a
hátterében elborult bakacsin égboltozat, az alantjáró sötétkék felhők s
a fehérre tört tengerhullám közül élesen kiválik, s aztán egy ablakából
ez épületnek, a min még az üveg épen megmaradt, a visszavert fény, mint
egy phárósz villanylámpája ragyog messzire: egy lángbaborult gigász az
ott, egy Poliphemus, a ki félszemével isteneket provokál, s emberekre
leskelődik. Ez a dagői torony.

Vagy pedig, mikor szélcsendben, forró naptól halavány ég alatt, ködöktől
körülvéve áll ott, nagy félgömbölyű kapuját, mint egy átokmondásban
nyitva maradt szájat, tátva fel a zugó tengerre, a láthatáron elsuhanó s
soha nem közelítő fehér vitorlákra, mikor az apály alatt felbukkannak
körülötte nagy messzeségben a szövetséges czinkostársak, a víz alatt
sunnyogó sziklák, a hegyes csompók, s a zátonyokon szerteszélylyel ott
látszanak a félig eliszapolt árboczok, zöld hinárral és csigákkal
bevonva, rozsdás vasmacskák, ágyucsövek, egy-egy koponya, a min még
rajta van a tengerész kalap, egy csontváz, a kit a mellvértje őrizget, s
a tört hajóknak minden szomorú maradványai, még olvasható betűkkel,
kereskedői jelvényekkel, felfordult hajófenék, roncsok, rozsdazöld
rézlapokkal borítva, miket egy perczben felmutat, másikban újra eltakar
az örökké nyugtalan hullám; közöttük, fölöttük ott uszkálnak-mászkálnak
az örvény kedvenczei, az utálatos tengeri pókok. Mikor ezzel a
látványnyal betelt a szemlélő, akkor az a kérdés támad eléje
önkénytelen, hogy ugyan ki lehetett az az őrült, a ki ezt a tornyot ide
építette, s kik lehettek azok a még nagyobb bolondok, a kik idehozták a
hajóikat összetöretni? S miféle végzet kényszerítette őket arra, hogy
ezen, a természet mostoha sziklafoltján összetalálkozzanak?


II.

Ungern báró naturalizált brandenburgi indigena, még II-ik Katalin
czárnővel együtt került a szentpétervári udvarhoz. Neki is vend vér
folyt már az ereiben; ott pedig egy orosz herczegnőt vett nőül, a kivel
roppant birtokot kapott Volhyniában: a két fia már aztán tökéletes orosz
lett. A nagyobbik, Feodor, tengerész volt, még pedig igazi, a ki gyors
vitorlázó fregattjával réme volt a svéd tengerparti városoknak; a
kisebbik Zeno, az is tengerész volt, hanem csak az udvarnál, s az is jól
tudott vitorlázni az asszonyok körül. A bátyjának a hírneve
kifényesítette az övét is. Feodor örömest átengedte neki az udvari élet
gyönyöreit s a fényes kitüntetéseket. Neki minden gyönyöre a zivataros
tenger volt, s a vakmerő harczok s aztán a vihar és csatazaj elmultával
egy csendes otthon: kis kastély nagy ős erdő közepén; a meleg kandalló
mellett egy csodaszép feleség; és annak az ölében egy kis fiú, a ki
lehetett már négy éves. Annak a neve volt Sándor.

Ungern kapitány épen egy merész vállalatot hajtott végre, a minek
nyaktörő kezdete s fényes sikere volt. Tudtára esett, hogy a karlskronai
kikötőben a svédek nagy tengeri expediczióhoz készülnek, a mivel a
finnlandi partokon akarják meglepni Oroszországot. Ungern kapitány a
tengernagy engedelmével, egy zivataros éjszakán, a mikor minden hajós
iparkodik kikötőbe jutni, s a melyiket a tengeren talál a veszedelem,
előveszi, a mit imádkozni tanult, neki vágott a nyaktörő merényletnek s
a fregattjával, a «Gladova Sztrelá»-val, egyedül megrohanta a svédek
szállító hajóit a kikötőben s felgyújtotta. Az éjjeli zürzavarban a
tűzvészből menekülő kereskedelmi hajókat a sík tengeren elfogdosta, a mi
kincset érő holmit talált rajtuk, azt elszedte, s azzal a hajókat
elsülyeszté, még azt a harminczöt mázsás harangot is elvette
szerencsésen, a mi a landskronai székesegyház számára volt öntetve
Hamburgban. Úgy tért vissza zsákmánynyal és diadallal megrakottan.

A mint a hajóval horgonyt vetett a kronstadti kikötőben, azonnal
lebocsáttatá a dereglyét s hat evezőssel megindult a váracs felé, a hol
a tengernagy lakott, számot adni hőstetteiről.

Az öböl partja még akkor tele volt rozzant munkásgunyhókkal, a minők a
hajóácsok számára voltak összetákolva. Azoknak a sikátorán keresztül
kellett a váracshoz felhatolni. A mint Ungern kapitány egy magában
végighaladt e barakk-sor között, az egyikből egy fiatal leány lépett
eléje s kezet csókolt neki és belekapaszkodott a kabátjának a nagy
széles hajtókájába.

A leány fiatal volt és szép, a volhyniai nők viseletében, a minél csak a
pleskovi népviselet szebb. A kapitány ráismert.

– Nini, hisz ez Masinka! a fiam dajkája. Hogy kerülsz ide Masinka?

A leány szájára tette az ujját, félénken körültekintett s csak akkor
szólt, mikor látta, hogy senki sem leskelődik utánna.

– Csendesen beszélj uram; dugd el az arczod a köpenyedbe, mert ha rád
ismernek, megfognak.

– Engem fognak meg? Masinka! Miért fognának meg?

– Azért, hogy elvigyenek az Uralba kényesőt ásni. Száműzve vagy.

– Mit fecsegsz? Mit vétettem volna?

– Azt se tudod? a múlt télen Krazsinszkynak menhelyt adtál a trnavi
kastélyodban.

– Hát hiszen jó pajtásom volt, kenyeres társam.

– Azt mondják, hogy összeesküvő volt.

– Hát mi közöm hozzá? Én nem tudtam róla semmit. Hozzám vadászni jött,
kimulatta magát s odább ment. Megyek az udvarhoz és elmondom ezt.

– Ne menj oda, jó uram! mert ott egy nagyon hatalmas ellenséged van, a
kit ki nem engesztelhetsz, csak ha elmulsz.

– Ki lehet az?

– Hát az öcséd!

– Az öcsém? A testvér öcsém? A kit úgy szerettem, hogy átengedtem neki
az apám által alapított majorátust, és a velejáró grófi czímet, magam
beértem a másod-uradalommal s a kisebb czímmel.

– De most már az is kellene neki. Most már a kis kastélyod is kell neki,
még ez a tengerész-sipod is. Már meg is kapta!

– No jól van. Nyomorult ficzkó volt mindig; nem csodálkozom rajta. De
hát mit tudhat ő Krazsinszkyról?

– Azt, hogy mikor tőled odább állt, egy kis táskát felejtett ott nálad,
a miben mindenféle bajtokozó írások voltak.

– De hisz azt én a feleségemnek adtam oda, hogy őrizze meg, a míg
Krazsinszky visszajön érte. Másnak oda ne adja.

– A feleséged pedig oda adta azt az öcsédnek. Ezért lettél elitélve.

– A feleségem!

– Csak volt a tied, most már az öcséd felesége. A kit a bányákba
száműznek, attól a feleségét is elválasztják: szabad neki újra férjhez
menni. Hja bizony, jó uram, sokat voltál távol a háztól, s az asszonyok
unják magukat egyedül. Azok szeretni akarnak.

– De hiszen volt gyermeke! Hát nem volt neki elég a kit szeressen, ha
olyan fia volt! Mi lett a fiammal?

– Tudhatod uram, hogy mi a szokás? Ha az apa rab lesz, a fia is rab
lesz. Azt is száműzték veled együtt, s a hogy szokás, ismertetőjelül,
nehogy visszatérhessen, a vállára odasütötték azt a bizonyos bélyeget
tüzes-vassal.

A kapitány ajkán elakadt a szó.

Megfogta a leány két vállát erős markaival, s aztán merően a szemébe
nézett annak. Mert vannak, különösen Volhyniában nagy számmal olyan
szerencsétlenek, a kiket az ördög megszáll, olyan formán, hogy beveszi
magát a szemeikbe, s azok aztán az ördög káprázata folytán mindenféle
csodás tüneményeket, történeteket látnak, a mik nincsenek a valóságban s
úgy beszélnek róluk, mintha igazán látnák. Ha tehát egy ilyen
szerencsétlennek egy férfi, a kinek nincs semmi félelme az ördögtől,
megfogja a két vállát, s keményen a szemébe néz mindaddig, a míg a
megszálló ördögöt meglátja benne, s akkor hirtelen a szeme közé köp, hát
akkor a démon egyszerre megszégyenli magát s elhagyja a megszállottat.

A kapitány így tett.

– Lehet biz az, szólt a leány, megtörülgetve a szemeit köténye
szegélyével. Magam is sokszor gondoltam én arra, hogy hátha nem is igaz
mindaz, a mi itt körülöttem rémledezik, csak az ördög mutogatja azt
mind. Bárcsak úgy volna, hát örökre áldanálak érte uram, ha
meggyógyítottál volna ebből a bajból. De hát lépj be uram ebbe a
gunyhóba, s ha körültekintesz és nem látsz semmit, akkor csakugyan az
ördög incselkedik velem, hogy azt lássam, a mi nincs.

A kapitány belépett a rozzant gunyhóba s ott találta a kis fiát egy
halom rothadt szalmán fekve; a gyermek meztelen válláról le volt csuszva
az ingecskéje, s ott vereslett a gyönge fehér testén az izzó bélyeg
nyoma.

A kapitány csak lebukott arczczal a földre a gyermek mellé, két karjával
átölelve annak a gyönge termetét; de se nem kiáltott, se nem zokogott.

– No lám, jó uram, most már te is meg vagy szállva az ördögtül, hogy
olyat láss, a mi nincs.

A gyermek nem panaszkodott, csak didergett. Félelem, fájdalom és láz
bántotta. Az apja betakargatta őt köpenyegével s az ölébe vette.

– Hát akkor hallgasd meg uram, hogy mit láttatott még velem a gonosz, ha
mindez annak a varázsa. A te saját sztarosztodra volt bízva, hogy
kincseidet a nagy vasládában, meg a gyermeket szállítsa fel Czarszkóje
Zélóba. Öcséd és a felesége Szentpéterváron voltak már. Kincseden nem
tudom kiknek kellett megosztozni, az asszony a feladónak jutott egészen,
a gyermeket meg azért vitették fel, hogy veled együtt szállítsák az
Urálba. A gyermek nagyon sírt utánam, megengedték, hogy vele menjek.
Azonban az egész úton egyre sírt, a seb még égett a vállán szegénynek.
Ekkor a sztaroszt nem állhatta a sírást ott a szekéren, s azt mondta,
hogy szálljak le és szedjek a szántóföldön mákfejeket és azoknak a héját
főzzem meg a gyermeknek; majd attól elaluszik. Én szedtem sok mákfejet,
azt megfőztem a legelső csárdában, de nem a kis fiúnak adtam belőle,
hanem közé kevertem a pálinkának, a miből a sztaroszt, meg a kocsis és a
kisérő kozákok szoktak inni. Azok aztán elaludtak tőle valamennyien.
Akkor a sztarosztnak a zsebéből kivettem a kincses-láda kulcsát, őtet
magát egyfelől, a jemsiket másfelől lelöktem a troikából, s azzal a
gyeplűt a kezembe ragadva, vágtattam a szekérúton előre. Hanem a
kozákok, a mint álmukból felocsudtak, utánam eredtek; én aztán,
valahányszor azt láttam, hogy utolérnek, mindig belenyultam a kincses
ládába s tele marokkal hánytam ki az aranyat az útfélre. Azt tudtam,
hogy ott nem hagyják. A míg leszálltak, felszedték, megint egér-útat
nyertem. Mikor aztán a pleskovi erdők közé eljutottam a troikával, a
középső ló megsántult, láttam, hogy nem menekülhetek már meg
mindenestől. A kincset, a gyermeket is nem vihetem el magammal.
Valamelyiket veszni kell hagyni. – Gyere drágám! – mondék a gyermeknek.
Fogd át a nyakamat, aztán fussunk! Azzal leugrottam a troikárul, a
lovakat hagytam vágtatni tovább a sok aranynyal előre az országúton;
magam meg a bozót között elmenekültem a kis fiúval. A kozákok a szekér
után futottak, bizonyosan meg is kapták a sok drágasággal együtt: én
pedig berkeken, lápokon keresztül elhoztam idáig a gyermeket, a hol
tudtam, hogy majd rád találok, ha megjösz a tengerről. Ugy-e jó uram,
nem haragszol, hogy a gyereket hoztam el a számodra és nem az
aranyaidat?

A kemény tengerésznek még addig egy köny nem hullott ki a szeméből, csak
nézett folyvást arra az égő foltra ott a gyermek vállán.

Egyszer aztán, mikor vége volt a leány beszédének, valami meleg öntötte
el hirtelen az apa szemeit. Letörlé azt a kendőjével. A kendőn piros
foltok maradtak.

Akkor oda tartá azt a leány elé, s azt suttogta a fülébe:

– Emlékezzél reá, hogy láttál egyszer egy embert, a ki vért sírt! Most
vedd öledbe a gyermeket és hozd utánam.

– Hová megyünk jó uram?

– Vissza a tengerre!

Mikor a gyermekkel és a dajkájával visszakerült a «Gladova Sztrela»
födélzetére Ungern kapitány, már akkor ott találta a tengernagy
küldöttét az ukázzal, mely az eddigi kapitányt rangjától megfosztja s
helyébe «czím szerint» annak az öcscsét nevezi ki. A vihar-edzett
hajósnép várta, hogy mit mond rá a vezér, a kit eddig úgy bámultak.

– Dobjátok a tengerbe a parancsot, a hozójával együtt!

Ez tetszett nekik: meg is tették.

– Aztán jöttök velem, a hová viszlek.

– Megyünk veled a poklok ellen is.

– De most már nem a poklok ellen fogunk harczolni, hanem az egek és a
földek ellen, s szövetkezünk a poklokkal és a tengerekkel.

Az idő zivataros volt, alkonyodott, a teljes vitorlákkal tovaszálló
hajót csak másnap jutott eszébe üldözőbe venni az admiralitásnak.

Nemsokára hírét hozták, hogy az összetörött a dagői zátonyon, a hajó
orrát s egyes palánkjait megtalálták, a mikről kétségtelen lett, hogy a
Gladova Sztrela összes embereivel s hét ágyújával együtt a tenger
fenekére sülyedt. Így még jobb volt. Ungern kapitányról nem beszélt
többé senki.


III.

A következő tavaszon már ott meredt fel az égnek a dagői sziklanyelv
ponkján a tömör magas torony, melyről azonban a szigetlakókon kívül
senki sem vett tudomást. Ez a pont kívül esik minden hajójáráson.

Dagő sziget még akkor Finnországhoz tartozott, svéd uralom alatt s maga
egy kis respublikát képezett négyezer lakosával, a kik nem engedtek a
saját ügyeikbe senkit beavatkozni.

A nagy torony lakóiról csak annyit volt szükséges megtudni a sziget
kormányzójának, hogy azok idegen tengerészek, kiknek a hajójuk e
partokon zátonyra került. Parancsnokuk derék, komoly férfi, a kivel
németül és latinul lehet beszélni. Azt az egész kopár földnyelvet
készpénzen vásárolta meg a dagői közönségtől, s azt a roppant épületet
saját embereivel építteté fel, önmaga által készített terv szerint.
Abban laknak mind együtt; hogy hányan vannak, azt nem tudni, mert soha
sem jönnek elő az elzárt földterületről. Hogy mit csinálnak ott? azt még
kevésbbé lehet kitalálni.

De a mi legrejtélyesebbé teszi ott létezésüket, az a kérdés, hogy miből
élnek?

Mert ahhoz, hogy azt a nagy tornyot fölépítsék, kellett legalább ötvened
magukkal lenniök; ha az elsülyedt hajójukról minden élelmiszert szárazra
mentettek is, annak csak el kellett egyszer fogyni: ezek pedig ott
voltak már majd egy éven át, és még sem jöttek elő, hogy a szigetlakók
falvaiban élelmi szereket vásároljanak, ha van sok pénzük. Csupa tengeri
pókkal, meg kagylóval csak nem élhetnek, egyéb meg a sziklák közt nem
terem.

Pedig sok pénzüknek kell lenni, mert ha nyáron a dagői vén asszonyok,
(mert fiatal leány nem mer oda közelíteni) mindenféle gyümölcsöt,
virágot visznek oda kosarakkal a bezárt kapu elé: valaki egy ablakon
keresztül átveszi tőlük a kosarat, a miben virág van; egyebet nem fogad
el, s a virágokért fizet igazi aranynyal-ezüsttel; az pedig nem hamis
pénz: látszik, hogy kézen forgott már, néha orosz imperiál, máskor angol
soveraigne, német Albert-tallér, spanyol duros, olasz zechino. De hát
kinek kell odabenn a virág? S ha virágra van pénz, miért nincs valami
ennivalóra?

Végre a sziget szuperintendense, tisztelendő Vaimőnen úr, feladatául
tűzte ki, személyes tapasztalat útján megtudni, hogy ki és mi lakik e
rejtélyes toronyban, s látogatást tett a magát mutatni nem akaró
embernél.

Bebocsátották, de csak egyedül, s akkor sem kötötték be a szemeit, a míg
a torony urához felvezették; láthatott mindent s elmondhatta
visszatérett, hogy az egész torony minden lépcsőzetével együtt szilárd
faragott kövekből és téglákból van építve, erős vas-fogantyúkkal
összecsatolva; belül emeletekre van felosztva, a legfelső, a
tizenkettedik emelet, a miben a házi úr vendégét elfogadta, ez egy
gloriette-szerű nagy kupola, rézfödélzettel, a minek három nagy ablaka a
tenger felé nyílik, az átelleni három fala a hatszögnek pedig
fatáblázattal van borítva. Maga ez a gloriette nagyon hasonlít egy
természettudós műterméhez. Csillagászati eszközök, teleskopium,
theodolith, alhidade, légsúlymérő; de mind olyan, a minőket hajókon
szoktak használni. Nagy, ócska könyvek. Vegytani kemencze üstökkel és
retortákkal. Azonkívül mindenféle furcsa bálvány alakok és régi babonás
jelvények, a miknek a hatályában már mai nap senki nem hisz.

A házi úr egy nagyon komoly férfiú, a kinek az arcza se beszéd, se
hallgatás közben semmi indulatot nem fejez ki.

Vendégének szótlanul helyet mutat maga mellett egy félkörű fa lóczán,
mely az említett vegytani kemenczét fogja körül.

Vaimőnen úr elmondja, hogy ő kicsoda s hogy meg akarta ismerni a házi
urat; kiről azt hallotta, hogy nagy természettudós: ő is az. Hátha
nyerhetnének egymástól az eszmecsere által. S aztán nagy otthonossággal
megmondja egyenkint, hogy ezeknél az ittlevő instrumentumoknál hol lehet
tökéletesebbet kapni?

Az úr igéri, hogy szivesen látott vendégül fogadja. Nem beszél, nem
mosolyog, hanem tettekkel igazolja, a mit mond. Egy rugó nyomására tűz
lobban fel a vegytani kemenczében, s azután a kemencze fölötti katlanból
egymásután szedeget ki a házi úr kenyeret, sonkát, fügét, mintha ez mind
ott sült volna mostan, azután ugyanazon kályhából egy csapot elfordítva,
friss sert csorgat alá egy kancsóba, s egy kis asztalkán mind ezt
vendége elé tolja.

Vaimőnen úr meggyőződik róla az izlelés után, hogy ez valóban mind az, a
minek látszik.

– De mondja meg ön uram, hogyan szerzi ön be ezeket az élelmi szereket?
szól, nem állhatva ellent tudnivágyának.

– Nagyon egyszerű és világos az, felel a házi úr, komolyan. A világon
minden anyagcsere által jön létre. A hajdankor alchymistái azon törték a
fejüket, hogyan csináljanak a kőből aranyat. Én más titkot buvárlok.
Hogyan lehet a sziklából csinálni kenyeret, húst, gyümölcsöt, a
tengervízből bort, sat.

– Micsoda? kenyeret? húst? bort? Aztán a kősziklából?

– Itt van előttünk. Alattam, körülöttem nincs más, mint szikla és
tenger. E helyet évek óta el nem hagyom; nem is hagyhatom el, mert még
csak egy csónakom sincsen. S itt élek ötvened magammal, a nélkül, hogy
valakitől valamit kérnék. Hát mi lehetetlen van az én theoriámban? A
kenyérnek, húsnak, gyümölcsnek az alkatrészei nincsenek-e meg a kőben, a
légben és a vízben? Az egyedüli titok, siettetni azoknak a gyors
egyesülését, átalakulását. Nézzen ön ide: ebben a findzsában mi van? a
szagáról érezheti, hogy kátrány. Ez itt pedig befűtött kemencze. Hanem
azt már minden chemicus tudja, hogy tűzzel és salmiakkal jeget lehet
csinálni. Ezt a findzsát most beteszem a kemencze katlanába. Vegyük elő
az óránkat és számláljuk rajta a perczeket. Hetvenhét másodpercz mulva
kész az anyagváltozás. Nyissuk fel a katlant. Ime lássa ön. A findzsában
ananász fagylalt van.

A tudós úrnak kezdett a háta borsózni.

– Uram, én azt hiszem, hogy ez még sem megy pokolbeli szövetség nélkül.

– Hát persze hogy nem megy. Egyenesen annak a segélyével jön létre. Hát
van önnek tán valami kifogása a pokol ellen?

– Hogy van-e nekem kifogásom a pokol ellen?

– No igen. Mert az egy igen régi, idejét mult fogalom. Még abból az
időkből való, a mikor az a theoria divott, hogy ezt a földet az Isten
teremtette. De hisz onnan már régen megjöttünk. Hiszen minden életnek a
föltétele ezen a vékony almahéjnyi földkérgen az, hogy közvetlen
alattunk van a pokol. Az ég csak megfagyaszt, a pokol teremt mindent,
fát, gyümölcsöt, állatot és embert.

– No uram, ez geognosticai theorema; de az ember csak nem a pokol műve.

– Hát ugyan hogy ne volna az: mikor úgy van alkotva, hogy fázzék, s
azért megölje azt az állatot, a melyiknek bundája van; éhezzék, s azért
megölje azt, a minek husa van s szomjazza a vért, az embertársa vérét.
Hát jöhetett elő ilyen állat más phantasiájából, mint az örökkön égő
pokoléból?

– De hát az emberi erényekről megfeledkezett-e ön? Vannak emberek, a kik
az Isten parancsolatjai szerint élnek.

– Ez a természetellenes. Azok a parancsok mind az emberiség megkínzására
vannak feltalálva. Az egész biblia a tévelygések halmaza. Minden erény
lázadás a természet ellen. Jó az, a mi a testnek jól esik.

– Hát a lélek? uram! a halhatatlan lélek?

– Ez a legátkosabb csalás, a mivel a világot el lehetett bolondítani
annyi ideig! A test megkínzására találtak ki egy zsarnokot, a ki azt
megbőjtöltesse, korlátozza, sanyargassa, kétségbeejtse, a maga érzéseit
rátukmálja; csak azért, mert ez a lélek, ez a semmi onnan felülről jön,
az égből, a test pedig innen alulról, a pokolból. De hátha a testnek
eszébe jut rájönni egyszer, hogy ő az úr, és amaz a szolga, s legyűri őt
maga alá?

– Uram, az ön dogmája rettenetes!

– De én igen jól érzem magamat mellette. Az egész hitvallás e szókból
áll, «a mi nekem jó, az a jó, s a mi másnak rossz, az nem rossz.»

– Uram! Önnek a többi társai is ezt a hitvallást követik?

– Én ezt prédikálom nekik s jól meg vannak vele.

– Uram! Van önnek valami családja? Reménylem, hogy nincs.

– Van mellettem még egy nőstény anthropopithekus, aztán meg egy
kifejletlen példány simia anthropos masculini generis.

– És a kis fiának minő vallást tanít ön?

– Azt, a mit ön hallott tőlem.

A szuperintendens elszörnyedve emelé fel a kezeit.

– «Erős várunk nekünk az Isten!» – No uram, én ide nem jövök önhöz
többet; hanem a mint hazakerülök, indítványt fogok tenni a
kormányzóságnak, hogy önöknek a kapuját falaztassa be, hogy ki ne
jöhessenek rajta a szigetünkre!

– Mi nem megyünk ki önökhöz semmiért! hanem majd elfognak önök jönni
mihozzánk. Az idén éhinség lesz a szigeten. Démonaim előre tudatták
velem. És önök térden fognak hozzám búcsútjárni, a ki a sziklát át tudom
változtatni kenyérré s úgy fogják énekelni chorusban: «alleluja
Satanas!»

A lelkész fülére rántá a palástját, úgy szaladt ki a toronyból, s attól
fogva nem igyekezett senki a pokol apostolánál látogatásával
alkalmatlankodni.


IV.

A dagői torony lakója igazat mondott. Neki a pokol segített kenyeret
csinálni a sziklából. Abban is a valót mondta el, hogy ennek az
anyagcserének a műhelye az a vegytani tűzkatlan ott a torony
gloriettejében.

Ez a bűvészet így ment végbe.

Mikor a légsulymérő és a sirályok zajlása tudatta a dagői remetével,
hogy a zivatar közelít, akkor összehivatta a torony legalsó boltozatába
a czimboráit. Ennek a teremnek az volt a neve, hogy «templom.»
Megfordított templom. Volt benn szószék is, s azon ő maga volt a
prédikátor.

Azok rettenetes szónoklatok voltak. Felhivás mindenre, a mi gonosztett,
a mi emberekre nézve borzalom. Visszafelé fordítva az egész
tízparancsolat. Gyülölet az egész emberiség ellen; valamennyi között a
saját nemzete ellen s az önfajtája között az édes apa és az édes
testvérek ellen. A bűn a maga szörnyeteg nagyságában felemelve erénynyé.
A hitszegés, árulás, mint kötelesség. Az emberek átka büszke gyönyör!

És az alatt, a míg prédikált, az egyetlen édes fiának ott kellett ülnie
a lábainál, a szószéke zsámolyán, hogy jókor megszokja ez irtózatos
tant; s majd egykor folytassa, ha az apja hazamegy, számot adni a maga
démonának.

Ebben a templomban kaczagni szoktak énekszó helyett.

Fordítsd meg a tízparancsolatot! Hamis légy, másét kivánd, ölj, rabolj,
apát, nagyapát, s a legnagyobb apát, a császárt csufold ki, Istent
káromold, s ha találsz szép virágot, a minek neve asszony, tépd le, ne
kiméld s szórd el, ha meguntad.

A gyermek még nem értette talán ezt, a mit hallgatnia kellett.

– Holnap, vagy még az éjjel megint ünnepnapja lesz a pokolnak!

Az ilyen örömhirre a czimborák előhozták a templom sekrestyéjébe
eldugott ladikjaikat, a mik három emberre voltak készítve, könnyű
parafából, kívül bivalybőrrel bevonva, s azokat elhelyezték a szűk
folyosóban, a min keresztül a tenger feljárt a torony pinczeboltjáig.

Mikor aztán a zivatar kitört, minden ember ott ült a maga csónakjában s
várta az «áldozatot.»

Az pedig bizonyos volt.

A mester maga, amint az éj leszállt s a zivatar kitört, felment a torony
gloriettejébe, s a vegytani katlanban mészszel táplált tüzet szított, a
mi olyan fényt ad, mint a villám, s aztán a három nagy ablakkal
átellenben levő falakról leemelte a kemény fatáblákat. Azok mögött három
nagy homorú ércztükör volt elrejtve, mely erre azt a vakító fényt a
három ablakon keresztül a tenger láthatáráig lövelte szét.

S az ördög vasárnapjára még harangozni is szoktak. A gloriette alatti
boltozatban volt felakasztva az a nagy harang, a mi a rigai hőstettnél
prédául esett: a mester a harangot időnkint megkongatá, s annak a
hangját az a kapu nagyságu szája a toronynak messze bömbölte ki az
éjszakába.

A szigeten lakók sem a fényt nem láthaták, sem a harangszót nem
hallhaták, mert a torony arra felé nyilástalan volt.

S a mely hajó ezen a zivataros éjszakán a finni öböl láthatárán feltünt,
annak menthetlenül áldozatul kellett esni ebbe az ördögi kelepczébe.

A keleti tengerről a finn öbölbe vezető torkolatnál két világító torony
van felállítva, a svéd parton Gustavsvörn, a finn parton Reval mellett.
A hajós a kettőről tudja meg, hogy éjjel, zivatarban merre vegye
irányát? A dagői rossz szellem által meggyujtott fény, az éjjeli
harangkongatás minden számítást összezavart. Ezt nézték a revali
világító toronynak! ott biztos kikötő kinálkozott számukra, áldották
Istenüket a megmenekülésért, arrafelé kormányozták a hajót, s egy óra
mulva össze voltak zuzva a dagői sziklákon. – Akkor aztán, mikor a
vészlövések, a hajótöröttek jajkiáltásai túlhangzottak a zivataron,
előjött a sziklaoduból a mester csónakraja; megrohanta a sülyedő hajót,
a kit élve talált, leölte, a mi kincset, pénzt, értékes terhet, élelmi
szert talált rajta, azt csónakjaira feldobálta: a könnyű naszádok
elsiklottak a sziklatömkeleg között, a miben a hajóroncsok elvesztek. A
munka bevégezte után néha jött a másik és a többi. A csába fény
mindenünnen odacsalogatta a hajókat, s azokról élő embernek lehetetlen
volt megmenekülni. Virradat előtt két órával kioltá a romboló szellem a
fényt a kemenczében, nehogy nappalra csaljon oda valakit a tornya elé.
Áldozatai közül soha egy élve nem maradt. Ha férfi volt, rögtön
megölték; ha nő volt, halál kinokra tartogatták.

A pokollal és a tengerrel voltak szövetkezve az ég és a föld ellen; s
nem volt ellenük védelem.

Ez volt az a bűvészet, a melylyel a sziklából kenyeret, húst, bort és
gyümölcsöt tudtak előteremteni. A szétzuzott hajók szinültig tölték meg
a dagői torony minden kamaráját, pinczeboltját mindennel, a mi csak
ember szivének kedves; – és megtölték azzal, a mi a legkedvesebb nekik,
testvérek csontjaival és koponyáival a torony lábainál zugó örvényeket…


V.

A hogy Ungern Feodor előre megjósolá a szuperintendensnek, akként
beteljesült a sziget felett a balsors. Az éhinség esztendeje
következett. A torony-lakó remete magányában folyton együtt tanakodott
annak a nagy élő lénynek a démonaival, a kit ő pokolnak nevezett, s a
kit a tudósok «Gea»-nak, földnek neveznek.

S a Geodémonnak valóban pokoli szeszélyei vannak. A föld és az ő
kegyenczei, aztán meg az égtől származott ember között folytonos a
harcz. A föld szeret gyomot teremni, az ő kedvencze a pipacs, meg a
konkoly; ez a csillagok korcsa pedig kényszeríti őt buzát teremni. A
földdémon pártfogolja a vadonczot, az állati ösztönt; az ember
erőszakolja rá a nemesített gyümölcsöt, és az erényt. A milyen joga van
az embernek azt kérdezni: ugyan mire alkotta a teremtő ezt a törmérdek
hernyót, cserebogarat, a mi a gyümölcsfáimat letarolja? épen olyan joga
van a hernyónak, cserebogárnak azt kérdezni: ugyan miért szülte a föld
ezt az idomtalan kétlábú állatot, a mi idejön engem az én fámról
leszedni és eltaposni? A földdémon nem a kertésznek a barátja, hanem a
hernyóé.

A remete bevonta tanulmányaiba a többi poklok középpontját, a napot.
Észlelte, hogy a napfoltoknak, a napfáklyáknak befolyásuk van az
időjárásra. Tanulmányozta a tengert, és a széljárást, a czethalak és a
jégmadarak vándorlását, az északfény kitöréseit és a futó csillagokat;
ezek elmondták neki, hogy a májusi hő napokra, a mik azon évben a
tenyészetet sietteték, következni fognak a késői fagyok, s Dagő sziget
egész gabonatermése egy éjszaka oda lesz. Úgy is történt. És nem csak a
szigeten, de egész éjszaki Oroszországban tönkre ment az egész gabona
termés. A rendellenes időjárás meghozta azt a pestist, a mi csak a
szegény embereket lepi meg: az éhhalált.

Ilyenkor a hatalmas birodalmak, a mik a pénzhez könnyen jutnak, azt
teszik, hogy bevásárolják más országokban a rozsot, meg az árpát, a hol
fölösleg termett s úgy szállítják be a saját népüknek; de az olyan
szegény kis respublika, mint a Dagő szigeté, nem adhat olyan könnyen
aranyat, ezüstöt, a kenyérért, hanem pótolja azt hallal, meg sajttal.

– Az idén nem eszünk kenyeret! Ez volt a jelszó.

A dagői toronyhoz most még sűrűbben eljártak a vénasszonyok virágot
árulni, s most már inkább rozsot kértek pénz helyett.

Egyszer azt mondta nekik a kapun keresztül a torony ura:

– Látjátok! én tudok a földből rögtön rozsot, árpát csinálni. Hozzatok
nekem földet: de jó termő televényt, s én adok nektek érte gabonát. A
mekkora zsákot hoztok földdel, azt töltöm meg gabonával.

Eleinte csak a vénasszonyok tettek vele próbát, s kis tarisznyákban
hoztak oda az ördöngős úrnak fekete földet; azután kedvet kaptak a
jutalmazó cseréhez az erős legények is, a kik már nagy zsákot elbirtak a
vállukon czepelni s kaptak érte gabonát.

Tisztelendő Vaimőnen úr ugyan anathemát mondott mindazokra, a kik a
sátánhoz mennek földet csereberélni gabonáért; előre megjósolá, hogy
attól a pokoltermelte gabonától Kriebelnyavalyát, meg lengyel üstököt
fognak kapni, sőt a lelkük is a Gyehennára jut az elzálogosított földdel
együtt; de biz a fenyegetésnél erősebb volt az inség, s a kik a
becserélt gabonából ettek, se a bőrük meg nem feketedett tőle, se a
hajuk össze nem gubanczolódott, s így a lelküket is bátorságban
érezhették.

Mert hiszen valóságos, jó brandenburgi gabona volt az, a mit az orosz
kormány megbizásából hajó számra hordtak az északi kikötőkbe s ez idén
annyi hajó összetörött a dagői torony alatt, hogy a zsákmányolt gabonát
nem volt hová eltenni. Azért kapták azt a szigetlakók cserébe földért.

De hát az a föld mire kellett a romboló szellemnek?

Alkotásra.

A torony déli oldalánál, egy arra nyiló ajtó előtt volt egy kis szikla
völgy, három oldalról védve a szelektől, ezt hordatta tele a remete
azzal a televény földdel s azután – virágokat ültetett bele. Virágos
kertet csinált.

Volt egy emberi teremtés a tornyában, a ki örült a virágoknak.

S megengedte-e az istentagadónak azt a hitvallása, hogy ennek az egy
lénynek örömöt csináljon?

Lám, hogy semmi sem tökéletes; még a pokol sem. Még az ördögöt is
megcsalják a hivei! még az atheismusnak is van hypocrisise.

Minden emberi érzést ki tudott tépni a szivéből: ez az egy benne maradt;
minden szabályát az erénynek, a jótettnek ellenkezőre tudta fordítani,
ezt az egyet nem tudta megtagadni: hogy annak a szegény leánynak örömöt
szerezzen, a ki a gyermekét elhozta, a ki őt ide, ez elátkozott
magányába követte, a ki ránézve az volt, a mi a szerető feleség, és
gyermekére nézve, a mi a szerető anya; pedig nem kényszerítette rá senki
és semmi.

De hisz ez haeresis a pokol vallása ellen! Egy positiv állítás a
mindenttagadás dogmája között.

Hisz ez egyike az erényeknek! a hála; istápolva a másiktól, a
szeretettől.

Hogy tűrhette ezt meg az úrrá tett test? Hisz a hála már a lélek
zsarnoksága a test felett! Hiszen ha a test az úr, akkor annak a dolga a
gondolkozás, akkor annak a philosophiája ad irányt, következtetést. Ez
egyetlen ellenmondás leronthatja az egész Bábelt.

Le is rontja. – És Feodor még sem tudta az elől elzárni a szivét.
Csináltatott egy kertet, a mi drágább áron volt összevásárolva Semiramis
függő kertjeinél, a szegény parasztleány számára, a ki ennek a
gyülöletnek a tornyában maga képviselte egyedül ezt a világfenntartó
eszmét: «szeretet!»

S mikor készen állt a kert, beültetve a sziget mindenféle virágaival, s
aztán Feodor odavezette az addig zárva tartott ajtóhoz Masinkát, s
kitárta azt előtte, s így szólt hozzá! «ez a tied!» s mikor az a leány,
örömtől sikoltozva rogyott a lábaihoz s kezét arczához szorítva,
könyeivel áztatá; – akkor megüté az a bolond lélek, a rab, ennek a bölcs
testnek a falát, a börtönét, s tán így szólt: «hát nem édesebb-e egy ily
köny, egy ilyen örömsikoltás, egy vértengernél s ezernyi gyülölt
ellenség halálkardalánál?»

Eltaszítá magától a leányt, s futott fel a műhelyébe a rombolás munkáját
folytatni.


VI.

Egyszer, mikor ismét vasárnapja volt a pokolnak, a kis Sándor
halálsápadtan tért vissza a templomból a szobájába. Mikor Masinka azt
kérdezte tőle, hogy mi baja? a gyermek azt sugta neki:

– Valami úgy fáj itt a szivem körül: nem tudom, hogy mi? azt tudom, hogy
gyűlölöm az apámat!

Az együgyü leány aztán hozzá fogott, hogy kigyógyítsa őt ebből a
fájdalmas, nagy nyavalyából, s megtanította rá a gyermeket, hogy mint
lehet szeretni egyszerre az apát is, az Istent is; még akkor is, ha azok
egymásnak ellenségei, s ha mind a ketten sujtják is a fiukat, a ki tőlük
csak rettegni tanult.

A mit éjjel az apa lerombolt a fia lelkében, azt nappal a Masinka szépen
felépítette újra.


VII.

Tizenkét esztendeig tartott ez a rettenetes élet. A résztvevők
megőszültek bele; többen el is haltak, számuk leolvadt már negyvenre.
Maga a dagői rém is hófehér hajú volt már, hetven évesnek látszott; húsz
évvel túl az életkorán.

Ez idő alatt hatszáz hajót töretett össze a dagői sziklákon, azokon
elveszett több mint tizennyolcz ezer emberélet s elpusztult száz millió
tallért érő vagyon.

S a boszuállás réme még mindig nem volt megengesztelve. Tizenkét évi
vérontás, rombolás nem csillapítá le a szivében égő poklot.

A kiket eddig az örvénysirba eltemetett, mind ismeretlen emberek voltak,
neveiket sem tudta meg soha. Ő maga ott sem volt akkor soha, mikor
azokat legyilkolták.

A mit még meg akart érni, a miről örökké álmodott: azokat kaphatni
pusztító hatalmába, a kik őt oly nyomorulttá tették. Szemtől-szembe
találkozni velük valaha s tele szivvel szivni fel az átkozódásaikat,
mikor sirjukba taszítja őket. Ez lenne a pokolmű koronája!

A munka nyáron szünetelt. A rövid és világos északvidéki éjek alatt a
világító tornyoknak nincs szerepük. E hónapokban a dagői rém a
fiacskáját oktatta, a hogy szokták tenni kegyes atyák kedvencz
gyermekeikkel. Tanította a könyvek titkaira, mik a természet hatalmas
szellemeit az ember szolgáivá teszik. Gyakorlotta a vivásban, nem a hogy
a lovagok, hanem a hogy bandíták, kalózok vívnak. Elvitte őt magával kis
csónakján a szikla-zátony örvényei közé, hogy tanuljon vakmerő lenni,
daczolni a vészszel. Az ifjú tizenhat éves volt már, s testi erőben
vetekedett minden férfival. Megtette vele azt, hogy a csónakból
kitaszította a hullámforgatagba, s eleinte, ha látta, hogy nem bir
kivergődni, utána ugrott, üstökénél ragadva kihozta: utóbb nem volt a
segítségére szükség, a gyermek kiuszott magától is.

Egyszer a tizenkettedik év őszén egy orosz császári ágyunaszád zuzott
tönkre a sziklákon. Annak a kajütjából egy nevezetes iratot is elhoztak
a martalóczok, a mi a kapitány szekrényében a pénzzel együtt volt
bezárva. Ez az admiralitás parancsa volt az összes orosz hadihajókhoz.
Tizenkét esztendő alatt annyi szerencsétlenség történt a keleti
tengeren, s épen a Fárő és Gustavsvörn közötti útvonalon, a mikből soha
egyetlen élő szemtanu nem menekült meg, hogy az általános rémkiáltás még
a hatóság nyugalmát is felzavarta. Ez utvonalon valami titokteljes
kalózcsapatnak kell létezni, mely zivataros éjeken a hajókat megrohanja,
elsülyeszti, s a rajtuk utazókat leöldösi. Az eltünt hajóknak még
romjait sem veti ki sehol a tenger. – A hajótöröttek csak egy palaczkba
zárt tudósítást sem biznak a hullámokra, mikor veszedelmüket látják, a
hogy ezt rendesen szokták. Itt embernek kell lenni, a ki e romlást
okozza. Keressétek! Minden hadihajónak, ágyunaszádnak ki van adva a
parancs, hogy nyomozzák a titokteljes pusztítót.

Hogy kaczagott az ősz daemon-apostol, mikor azt megtudta.

– Közelítenek hát! ők maguk jönnek, a kikre vártam! Szivesen lesznek
látva!

Az ősz nevezetes nagy ködökkel kezdődött. A tengeren hajózóknak a
legveszedelmesebb réme. A ködökön a világító tornyok fénye nem süt
keresztül. Csak a harangszó ád jelt a hajósnak.

Egy ilyen ködülte éjszakán Feodor kapitány «készülőre» harangoztatott.
Ma sátoros ünnep lesz. Hadihajók kóborolnak a tengeren. Egy ilyenre
volna még szüksége a sziklaörvénynek. Apróbb ágyunaszád van ott már
elég, lakóhelye a hydrának és a nautilusnak, még egy három árboczos
kellene belé!

A halálharang kondulásaira a tenger magaslatáról ismerős hang kezd
felelgetni. A hajóstülök tutulása az, mely a ködben mérföldekre
elhallik.

Közelítenek!

El vannak ámítva: azt hiszik, kikötőbe futnak be. Reggelre otthon
lesznek.

– Nincs Isten, a ki megszabadítsa őket!

De hát ha mégis van?

Mikor a hajó, a közelgő tülökszóból itélve, már alig lehetett fél
tengerész-mérföldnyire a dagői toronytól, akkor egyszerre felszállt a
köd, s a felkelő nap sugarai közül egy hadigálya alakja tünt elő.

Az ott rögtön horgonyt vetett. A köd felszakadtával a tengerészek
észrevették a veszélyt s nem rohantak bele.

És ezzel egyuttal el volt árulva a dagői torony titka.

Ágyulövésnyi távolban állt meg előtte a gálya. Orosz hajó volt.

Az rögtön felvonta a lobogóját, mire a torony ura is felhuzatta az
űdvözlő zászlót a toronyból felnyuló árbocz hegyére.

Erre a gályáról lebocsáták a naszádot, s beleszállt a hajóról a
commodor, egy fiatal zászlótartó és huszonnégy tengerész fegyveresen.

A torony tengerfelőli bejáratának tartottak, a mit a távcső felfedezett
előttük, a gyakorlott hajós nép át tudott hatolni szerencsésen a
sziklákon és zátonyokon; a tenger szokatlanul csendes volt ezuttal.

A megérkező hajósokat a kapuban egy vén, görbehátú castellan fogadta, a
ki még azonfölül süket is volt.

A commodornak ugyan kiabálni kellett a fülébe, míg meghallotta a
kérdését s akkor meg olyan feleletet adott neki rá, hogy abból a
commodor nem értett semmit; plattdeutschot beszélt, másra nem volt
rábirható. Jelekkel is mutogatta azonban, hogy ő az egyetlen házi
cseléd, ha beszélni akarnak az urak, menjenek fel vele az urához.

A commodor a partra szállítá az embereit s követte a vén szolgát fel a
toronyba. Utközben minden ajtóhoz két fegyverest állított, mire a
gloriettre felért, csak a fiatal zászlótartó, s az őrmester maradtak
vele. Az is elég volt. A házi úr egyedül volt a glorietteben, és körüle
semmi egyéb, mint a természettudomány fegyverei.

A commodor francziául üdvözlé őt.

– Ön e torony ura?

– Ez idő szerint én vagyok.

– Mi czélra építette ön ezt ide?

Feodor végignézte a kérdezőt.

– Szabad előbb megtudnom, hogy mi jogosítja önt fel a kérdezősködésre?

– Ön látja az egyenruhámról, hogy az orosz czár ő felsége sorhajóhadában
commodor vagyok. Ez a háromfödeles itt a horgonyon az én hajóm: a «Szent
Tamás.» Az utóbbi években tömérdek hajó elveszett a keleti tengeren, a
legrejtélyesebb körülmények között. Ezért parancsom van minden felötlő
tanyát felkutatni a partokon. A nevem gróf Ungern Zeno.

Nagyon hozzá kellett szoktatva lenni Feodor arczának a halottak
nyugalmához, hogy erre a névre valamennyi rossz indulat végig nem
vonaglott rajta, s azok között a legrosszabb: az öröm.

A két testvér gyermekkora óta nem látta egymást. Zeno csak a bátyja
távollétében járt annak a házához, Feodor pedig soha sem taposta az
udvar parquettjeit. Vénebbnek is látszott, mint a milyen volt. Nem
ismerhetett rá az öcscse.

Feodor meghajtá magát udvariasan a látogató előtt.

– Nagyon örvendek a szerencsének. Én pedig báró Helmford vagyok.

– Svéd?

– Az őseim lehettek azok. Frieslandból jöttem ide.

– Mit csinál ön itt?

– A természetbuvárlatnak élek. S még valami egyéb okom is van itt lenni,
a mit nem fogok elhallgatni.

– S miért nem mondja el azonnal?

– Mert egy gyermek is meghallaná.

A fiatal zászlótartóra czélzott.

– Ő az én fiam, Pál, szólt a commodor apai büszkeséggel. Zászlótartó ő
felsége sorhajóján. Ő már ágyuszót és csatazajt is hallott.

– Nem kétlem. Pedig még nem több, mint tizenhárom éves.

– Épen annyi.

– Nekem is van egy fiam, a ki már tizenhat éves. De azért egy dolgot még
nem volt szabad neki hallani: asszonyok történetét.

– Igaza van önnek. Ha erről van szó, én sem kérdezősködöm tovább.

– Ha kivánja commodor úr, én megmutogatom önnek az épület minden
lakosztályát. Tessék velem jönni.

Feodor előre ment. Kőlépcsők vezettek le egyik emeletből a másikba. Az
apró szobákra felosztott emeletek könnyen abba a tévedésbe hozhatták a
látogatót, hogy a torony egész belsejét bejárta: pedig annak csak a két
harmadát ismerte meg; egy fal elrekeszté az üreg egy részét a pinczétől
a tizenkettedik emeletig. Itt volt elrejtve minden rablott kincs,
fegyver, lőpor, ágyuk, innen volt bejárás a sziklába vágott
kasamátákhoz, a hol az élelmiszerek voltak felhalmozva, és a templomhoz,
a hol a fegyveres martalóczok vártak a jeladásra, a mikor egy csapóajtón
keresztül a torony másik részébe átrohanjanak.

Abban a megmutatott lakosztályban nem volt más látható, mint egy helyen
természetrajzi gyűjtemények, kagylók, korallok; más helyen könyvtárak,
remek kötésű foliánsokkal; szobor-töredékek, régiségek, a mikkel egy
világtól elvonult tudós szokta magát körülvenni. Egy délre nyiló
ablakából kitekintve a toronynak, a látogató egy kis kertet látott maga
előtt, a miben akkor nyiltak legjobban a késő őszi asterek és
chrysanthemumok.

– Ah, ez a kert elárulja, hogy nő lakik e toronyban.

– Sajnálom, hogy oda nem vezethetem el önt, Ungern gróf; ön érteni fogja
azt. Egy nő szobáján keresztül kellene mennünk.

– Önnek neje?

– Nehéz rá felelni. Az és még sem az.

– Ah! rejtegetett viszony.

– Hanem azért ne maradjon ön előtt semmi gyanus rejtély, gróf úr. A hová
a férfivendégnek nem szabad belépni, szabad a gyermekvendégnek.

Azzal benyitott az ajtón s átkiáltott a másik szobába.

– Sándor!

A megszólításra előlépett a délczeg napbarnította ifjú, kinek arczán az
ifjukor elpiruló zavara látszott, a mint idegeneket pillanta meg.

Feodor odatolta őt a másik ifjuhoz.

– Nézd, ez urfi itt gróf Ungern Pál, zászlótartó. Fogd karon, mutasd be
őt az anyádnak. Aztán legyetek jó barátok.

Sándor nagyot bámult sötét szemeivel először az atyjára, azután az
idegen ifjura. Majd szótlanul odanyujtá kezét Pálnak s megrázta azt
bajtársi szivességgel, s aztán odavonta őt magához és megcsókolta, s
vállát átölelve vitte be – az anyjához.

Ez az őszinte, elbámuló, örömében elpiruló gyermekarcz végkép
lefegyverzé a commodor gyanuját. Elhitte, hogy a torony falai csak egy
szerelmi tragœdia titkait rejtegetik. Valakinek oka van a világtól
elzárkózni egy nővel, a kinek az arczát nem szabad meglátni, csak olyan
ifjunak, a ki nem vénebb, mint ez a torony maga.

Pedig megláthatta azt akárki, csak Zenonak nem volt szabad Masinkát
megpillantani. Hisz az rögtön ráismert volna a dajkára, a kit bátyja
házánál annyiszor látott, talán néhányszor meg is csipkedte az arczát. S
a nőarcz nem változik el oly nagyon az idővel. Erről egyszerre kitalálta
volna Zeno, hogy hol jár?

Abban a kertre néző szobában volt az étkezéshez felterítve az asztal.
Óriási sajt, pompás sonka, s egy hordócskában csapra ütött ser.

– Maradjunk mingyárt itt, sokkal okosabb lesz, szólt a háziur, az
őrmester majd sorba vizsgálja a még hátralevő kamarákat, a mik nem sok
érdekeset mutatnak, öreg háznagyom majd felnyitogat előtte mindent. S
aztán ha visszatér az őrmester, elmondja, hogy miket fedezett fel.

A commodor nevetett. Nevetése csak visszhang volt két gyermekhangra, a
mi alulról hangzott fel. A mint az ablakon letekinte: a két suhanczot
látta már játszani a kertben. Min kezdhetné a játékot két ilyen ficzkó
egyébbel, mikor elkezdi a pajtáskodást, mint azon, hogy melyik tudja a
másiknak a karját behajtani. Egy csengő női hang egy másik ablakból óvja
őket, hogy ki ne törjék egymásnak a kezét. És nem pöröl rájuk azért,
hogy a tréfás verseny közben mind beletaposnak a virágágyaiba.

Nagyon jó emberek laknak itten!


VIII.

Sándor először örült életében, – a mióta a gyermekjátékszerek fölötti
örömei elmultak.

Mikor azt mondhatta a vendég ifjunak, Masinkára mutatva:

– Nézd, ez az én «anyám».

Valóban az volt ránézve. Kisded kora óta ez a nő pótolta nála az anya
helyét. Az igazinak más mulatsága volt. Ez a nő szerette őt, s ennél
tudta meg ő is, hogy van a világon még valami érzés a gyűlöleten kivül.

De még nagyobb öröm volt az, mikor vendégét bemutathatta.

– Anyám! Ez itt «Ungern Pál». Apám azt mondta, hogy mutassam be őt az
anyámnak és legyünk jó barátok.

A szemeiben ragyogtak a könyek.

Hisz ő tudta jól, hogy ki az az Ungern Pál?

Masinka tudott egy titkot, a mit az apának soha sem fedezett fel; az,
hogy az a Pál már akkor a világon volt, mikor az a katasztrófa történt ő
vele. Épen az ő világra jötte okozta azt. Két embernek, a kit a
szenvedély bünbe ejtett, nagy oka volt megakadályozni azt, hogy ő ezt
megtudja. A férj nem is tudta ezt meg soha. Hanem e titkot annál inkább
elmondta Masinka Sándornak, olyan bizalmas órákban, a mikor az apja
rettentő tanításai elől az egyszerű cselédhez menekült. Akkor megsugá
neki Masinka, hogy vannak künn a nagy világban, a mely előle gyermekkora
óta eltünt, nagy és hatalmas ellenségei: a nagybátyja és annak a fia,
egy mostoha testvér. Azok miatt kell neki is e sziklatoronyban
elvesztegetni ifjú életét. És azután elmondta neki, hogy az igaz jó
emberek, a kik Istennek tetszeni akarnak, megbocsátanak az
ellenségeiknek; és azután megtanította őt valami egyszerű imádságra, a
mit igaz ember az ellenségeiért mond: hogy térítse meg őket az Isten,
hogy szünjenek meg őt üldözni, engesztelődjenek ki iránta, szabadítsák
fel e börtönélet alól, nyujtsák feléje békejobbjukat. Masinka azt tette
Sándorral, hogy az minden este, mielőtt elaludt volna, imádkozott a
mostoha testvérért, a ki már a születése órájában üldözője lett neki.

Most azután, hogy azt mondta Masinkának: «Nézd, ez itt Ungern Pál. Apám
mondá: hozzam hozzád, legyünk jó barátok» e szavakban az az érzés volt
kifejezve: «Lásd, használt az imádságom. Az ellenség kiengesztelődött,
eljött értem, megszabadít. Még is jó az Isten; még is jó az én apám!
Hogy szerethetem már mindkettőt együtt, – s harmadiknak az
ellenségemet».

Masinka elértette azt, s reszkető karjaival egymáshoz ölelve azt a két
fejet, megcsókolá mind a kettőnek a homlokát.

«Szeressétek egymást!»

Aztán felhordta, a mi csak csemege volt a szekrényében. Csak egy tányér,
meg egy étszer volt hozzá. A két ifjú tudott enni egy tányérról, egy
késsel: megegyeztek szépen.

Masinka nézte őket gyönyörködve.

Azután kiküldte őket a kis kertbe; menjenek ifjak módjára játszani,
birkózni, ne sajnálják a virágokat, úgy is itt már az ősz, a dér
leforrázza azt mind.

Pál aztán beszélt Sándornak a nagy világról, a mit ő már bejárt.
Csatában is volt a tengeren, piratákkal.

Erről aztán eszébe jutott Sándornak, hogy a piratáknak, a bandítáknak
sajátszerű fogásaik vannak a vívásnál; előhozta a vívókardokat s azokra
a mesterfogásokra betanította a Pált is; hasznát veheti, ha egyszer
szemtül-szemben kell harczolnia majd a kalózokkal.

Milyen boldog volt! Hogy egyszer már magához való ifjuval
találkozhatott. Hogy repesett a szíve, mikor a testvérre nézett. Örült
rajta, hogy az olyan délczeg szép fiú; – mikor vívtak, úgy vigyázott,
hogy a tompa karddal nagyon meg ne üsse, úgy hogy fájjon; ha pedig az
talált ráhuzni egy egészséges csapást, nevetett rajta, azt mondta
«dehogy fáj!» s megdicsérte érte.

Az ablakból leste őket a Masinka, a mint a kertben előre hátra
tülekedtek, s törülgette a könyeit. Örömkönyeket.


IX.

A két öreg ez alatt mulatott egymással.

A tengerészek a vén háznagygyal együtt minden zegét-zugát bejárták a
toronynak, s a visszatérő őrmester azt jelenté, hogy semmi feljegyzésre
méltót nem talált.

Feodor erre egy szócsövet vett elő.

– Engedje meg, hogy a háznagyomnak utasítást adjak a tengerészek
ellátása iránt. Süket, másként nem hall.

A hallcsőn keresztül aztán amannak a fülébe beszélt, más nem hallhatta
mit. Azt is valószinüleg plattdeutsch nyelven.

A háznagy megértett mindent. Inte a matrózoknak, hogy fogják meg az
egész seres hordót s vigyék le magukkal.

Abban tehát megnyugodhattak, hogy megmérgezett italt nem kapnak; mert az
úr maga is abból lakomázott. Sajt és füstölt sonka szintén nem lehet
megmérgezve, mert a méreg elárulná magát.

Feodor aztán egy fali szekrényből sherry-palaczkokat vett elő s más
pohárkákba töltött maguknak. Egyedül maradtak.

– Én még nem készülök odább menni, szólt Zeno, összekoczintva a poharát,
éjszakára is igénybe szándékozom venni önnek a vendégszeretetét. Az okát
is megmondom ittmaradásomnak.

– Mielőtt az okát megmondaná ön, mely engem e szerencsében részesít,
engedje meg, hogy a ház úrnőjét értesítsem arról, hogy vendégeink
éjszakára is itt maradnak. Én a magaméiról majd gondoskodom, ő is
gondoskodjék arról, a ki neki jutott.

– Jól lesz.

Ezzel Feodor bement Masinka szobájába, s még az ajtót is félig nyitva
hagyá, hogy Zeno hallhassa jól, a mit hozzá beszél.

– Csak egy ágy van, azon a fiuk ketten is el fognak hálni.

Óh hogyne! Milyen öröm lesz az Sándornak, ha elalvás előtt a karját Pál
nyaka körül fűzheti. Ma nem kell a régi imát elmondania: a mit kért, itt
van.

Ezt elvégezve, rögtön visszajött Zenohoz Feodor.

– Nos uram, most meghallgathatom önnek az okait. Hanem koczintsunk
elébb.

– «Viva noi!» A hogy az olasz mondja. Tehát uram; én és valamennyi
hajósom a mult éjjel folytonosan valami távolból jövő harangszót véltünk
hallani.

– Valóban?

– Ez a harangszó bennünket zavarba hozott. Altiszteim, a kik nem egészen
tökéletesek a térképpel meg a delejtűvel való bánásban, azt mondták,
hogy ez a harangszó a gustavsvörni világító toronyból jő, a mit a nagy
köd miatt most nem látni; kormányosom pedig, a ki sült paraszt, s csak
az ösztöne után indul, azt állította, hogy a gustavsvörni világító
torony harangszavának lehetetlen erről az oldalról jönnie; messzebb is
van az, mint hogy idáig elhangzanék; ő szerinte ez a harangszó nem más,
mint a kisértetek játéka. Itt a tájon van egy elsülyedt város, annak a
harangszavát hallani ilyen ködös éjszakákon, a tengeren hajózók
romlására; mert a hová ez a harangszó vezeti őket, az a
legveszedelmesebb sziklazátony. Van is erről valami népmonda. Nem ismeri
ön ezt e mesét?

– De ismerem.

– Nem lenne azt szíves nekem elmondani?

Feodor talált ki valami mesét egy elsülyedt városról, s ennek az éjjel
felzugó harangjairól. Gondolta, az orosz, ha commodore is, babonás.
Talán ez is elég lesz neki.

Zeno végig hagyta azt neki mondani s az elbeszélő arczát vizsgálta az
alatt figyelmesen.

– De hát ön maga hiszi-e azt a mondát?

Feodor ránézett, s aztán vállat vont.

– Bah! – Dehogy hiszem.

– Pedig hát kell benne valaminek lenni, mert ez a harangszó bennünket
oly elátkozott helyre vezetett, hogy ha a köd reggel felé hirtelen
egyszerre föl nem szakad, én most a három árboczosommal együtt ott
vagyok, a hol a korall terem. Ideje volt horgonyt vetnünk. De hát honnan
jött akkor ez az áruló harangszó? Azt hihetném, hogy a Dagő sziget
valamelyik templomtornyából, ha nem tudnám, hogy éjszaka, a karácsonyi
misét kivéve, nem szokták meghúzni a harangokat. Nem sejti ön e talány
titkát?

– De igen. Ködös időben magam is gyakran észleltem ezt a harangszót, s
mellőzve a meséket, egész természettani okokból tudom azt kimagyarázni.
Ez nem más, mint a gustavsvörni torony harangjának a hangja. Az erős köd
lenyomja a hangot, s ilyenkor ez kétszer oly messzire elhallatszik, mint
más rendes időben. A sűrű légkörben a hang erősebb, mint a ritkában.
Ugyanaz a villámcsattanás, mely a hegy magasán állóra nézve alig volt
hangosabb egy puskalövésnél, a völgyben állóra nézve földrengető
dörgésnek hallik.

– Ezt én is tudom. De az eltévesztett irány.

– Annak is egyszerű magyarázata van. A tengeren nyugati szél van, – szél
ellenében nem terjed a hang; ellenben szél mentében annál jobban. A
gustavsvörni harangszót a dagői partokig hozza a szél, s a mint a
sziklákról a hang visszaverődik, egészen úgy tetszhetik az, mintha itt e
szigeten harangoznának.

– Áll. De már most arra az esetre, ha a dagői sziklapart csak a
gustavsvörni harang visszhangját veri a tengerre, itt ezen a ponton
okvetlenül meg kell hallani azt a harangszót.

– Meg is hallik, én többször észleltem.

– No hát erről akarok én meggyőződni itten s ezért óhajtok itt maradni
éjszakára.

– A mit én a legőszintébb örömmel viszonzok.

A commodore úgy tett, mint a kit érdekelnek a természettudományok. A
tengerésznek rendesen csillagászattal is kell foglalkozni, és
meteorologiával. Házi gazdája ezekben mester volt, sokat lehetett tőle
tanulni s ő kifogyhatatlan volt a kérdezősködésben. Hanem egy tárgy volt
a szobában, a minek a czélját nem birta kitalálni, kérdezősködni pedig
együgyüségnek látszott volna. Egy hosszú vastag selyem csengetyüzsinór,
mely a plafondról lecsüggött. Mi lehet ez? Hát mi? csengetyüzsinór. De
minek az? Az egyetlen cseléd süket, annak nem lehet csengetni vele. A
házi gazda oly módon tolta a zsinór elé nagy karosszékét, hogy a
hozzájutást egészen elzárta vele.

A beszélgetés közben leszállt az éj. A szomszéd szobában lehetett
hallani, hogy a két gyermek jó éjt kiván Masinkának s aztán
mellékszobájába távozik. Egy halk sóhajtás hangzik még: «én édes
Istenem!» a nő is alunni megy, s a boldog másvilágnak ajánlja lelkét.
Ezek alusznak mind a hárman.

– No most mi felmehetünk az observatoriumba, szól Feodor, felkelve
helyéről, s hallgatózhatunk a harangszó után.

Azzal indult egy kézi lámpást meggyujtani.

A mint Feodor a helyét elhagyta s hátat fordított, Zeno hirtelen oda
lépett a selyemkötélhez, s egyet rántott rajta.

S arra mély, tompa kondulással megszólalt a rejtett harang.

– Ah! Itt van tehát az a harang! Kiáltá fel diadalmas haraggal Zeno.

– Szerencsétlen! hörgött rekedt hangon Feodor. Te magad adtad meg a
jelt.

Zeno az ajtóhoz rohant; neki kardja volt, Feodor pedig fegyvertelen állt
ott. Felszakítá az ajtót s sípjába fujva, jelt adott.

A sötét lépcsőn felfelé rohanó férfiak léptei hangzottak.

– Fogjátok meg ez embert, és kötözzétek meg! parancsolá Zeno, kardja
hegyével Feodorra mutatva.

Abban a perczben megragadták a két karját hátulról, hurkot vetettek az
ökleire. Nem az ő matrózai voltak azok, hanem Feodor martalóczai. Egy
pillanat alatt oda volt kötözve ahhoz a karszékhez, a melyből az imént
felkelt. Mielőtt kiálthatott volna, betömték a száját.

Feodor hideg vérrel állt eléje.

– No most már azt is tudod, hogy hol harangoztak és azt is, hogy kinek?
Tudd meg hát azt is, hogy ki harangozott? Én vagyok Ungern Feodor
kapitány, a kit te elárultál, bevádoltál, bányarabságra itéltettél, a
kit nyomorulttá, földönfutóvá tettél; a kinek feleségét elcsábítottad, a
kinek a gyermekét megbélyegeztetted. Azóta nincs egyéb dolgom, mint a
boszuállás. Azért építettem ide ezt a tornyot, hogy a te nemzeted hajóit
összetörve lássam a szikla zátonyain. Hatszázat pusztítottam már el, a
te sorhajód, a büszke három sor ágyús, kezdi el a hetedik százat. Arra a
harangkondításra, a mit magad tettél, az én híveim előrohantak a lesből,
s azóta a te katonáidat leölték mind. Azután pedig fel fogják venni
magukra azoknak az öltözeteit s a te saját dereglyéden meglepik a
horgonyon álló hajódat. Az lesz a vérfürdő, a mit ott elkövetnek! S
mikor aztán minden élet-világ ki lesz fujva, akkor üszköt vetnek a
hajóba, s égni hagyják. Te nézni fogod ezt a gyönyörű látványt egy
nyitott ablakból, a hová ki foglak tenni és gyönyörködhetel benne egész
a hajó felrobbanásaig. Erre a nagy csatazajra aztán felébrednek a fiuk,
kiszaladnak egy ingben. Akkor én az egyik fiunak azt fogom mondani,
«nézd! itt a válladon ez a letörölhetlen bélyeg, a mely téged a világból
örökre kitiltott, mielőtt vétettél volna valamit. Ez a bélyeg
lehetetlenné teszi, hogy valaha becsületes embernek neveztessél, hogy
valaha tisztességes asszonyt végy nőül, hogy a nevedet bevalljad. Ezzel
el vagy temetve s el vagy kárhozva ezen a világon. S a ki ezt tette
veled: ime ez az ember, a kit megkötözve látsz itt. Ez elrabolta tőled
vagyonodat, elrabolta anyád szívét, elrabolta az egész világot! Ez
csinált az apádból ördögöt s az életből poklot neked. Ennek az embernek
fia van. Az ott! Ez az oka annak, hogy te ilyen nyomorult vagy. Ennek
nem volt szabad a világra születni, mert a születése perczében
megsemmisített engem és téged. Ez a korcs, a ki a te nevedet bitorolja.
Nesztek két kard; – rohanjatok egymásra! S te látni fogod és
gyönyörködhetel benne, hogy mint öli meg az én fiam a tiedet. Lehet,
hogy mind a ketten megölik egymást. Az mindegy. Végignézzük csendesen,
mozdulatlanul. S ha azután ők elkészülnek egymással, akkor feloldom a
kezeidet, rajtunk lesz a sor; – ne hidd, hogy orozva öllek meg. Kardot
adok a kezedbe, s aztán legyen közöttünk biró az ördög és a pokol! –
Vigyétek!»

A megkötözött ember vonaglott a lelki fájdalomtól s a szemei könyörögve
néztek testvérére.

Annak az arcza hideg volt, mint a márvány.


X.

A pokol műve tehát mégis tökéletes! A sátán nem csalja meg, a ki benne
bízik, a ki neki igaz híve.

De hát valjon igaz, tökéletes híve volt-e neki?

Nem vétett-e a pokol vallása ellen titokban, a midőn megtürt maga
mellett egy emberi lényt, a ki «én Istenem»-hez fohászkodik, a midőn
álomra hajtja fejét?

De hát az álom országában van-e az a nő?

Nem hallotta-e az ajtón keresztül mindazt ez a nő, a mi most el lett
mondva, a miről addig sejtelme sem volt? Nem árulhatja-e őt el?

Átment a szomszéd szobába, a lámpával kezében. Oda világított vele
Masinka arczába. A nő behunyt szemmel feküdt előtte, két keze a keble
fölött összetéve, mely csendesen szállt és emelkedett.

Az alvilági szellem azt sugá neki, hogy ennek a nőnek jobb volna halottá
lenni.

Hátha mindent hallott s csak tetteti az alvást?

A kezét oda tette az alvó szivére, s a másik kezében ott tartá a
felemelt gyilkot, úgy, hogy annak a hegye a nő kebléhez ért.

Ha egy sebes szívdobbanás elárulja, hogy ébren van, ez a tőr
keresztülfut a szivén. De nyugodtan maradt.

Arcza elkezdett mosolyogni az alatt s ajkai hebegve suttogák, álmodók
szakgatott szavával:

– Ne csiklandj azzal a kalászszal, Sasa!

A kegyetlen ördöghitű embernek nem volt bátorsága keresztülütni azon a
szíven azt a vasat.

Pedig az ördöge eléggé susogta: «nem vagy egészen enyém; még maradt
benned egy jó indulat: ez az egy elveszít!»

Nem tudta megölni a leányt.

Megnyugtatá magát azzal, hogy aludt az és nem hallott semmit. Elégnek
tartá, hogy a kertbe vezető lépcsőajtó kulcsát magához vette, a mi a
leánynál állt. Igy be voltak jól zárva.

Otthagyta őt és sietett fel az observatoriumába.

… Pedig a leány nem aludt. Ébren volt és hallott minden szót.

Képtelen lelkierővel leküzdte az iszonyatot, a halál félelmét, hogy
alvást tudjon szinlelni, mikor a tőr szivének van szegezve annak az
embernek a kezében, a kit ma ismert meg egész iszonyatosságában.

A mint a távozó léptek elhangzottak, felugrott az ágyából, átrohant a
két alvó ifjuhoz (egymás kezét szorítva aludtak), felriasztá őket.

– A halál órája közelít rátok!

Sietve elmondott nekik mindent.

– Egymást kell megölnötök, apáitok szemeláttára.

A két fiu reszketve ölelte át egymást.

Nem a halál félelmétől reszkettek, hanem attól a kínzó tudattól, hogy
apáik így gyűlölhetik egymást!

– Fussatok innen!

– De merre? A kertajtó zárva van.

– Itt az ablakon keresztül le a kertbe s onnan a kőfalon át a part alá,
ott lesz egy csónak, azon elmenekülhettek a hajóhoz.

– De te is velünk jösz!

Masinka sietve széthasogatta az ágylepedőket, azokat egymáshoz kötözte,
még az mind nem adta ki, átment az étkezőbe, ott levágta azt a hosszú
harangkötelet, azzal kitelt. Az ablakból egyenkint lebocsátkoztak a
kertbe, onnan tovább. Az éj sötét volt, kedvezett futásuknak.


XI.

A két testvér odafenn volt a gloriettben.

Zeno megkötözve a karszékben s odahelyezve az egyik nyilt ablak elé,
mely a tengerre nézett, Feodor pedig a nagy látcsöve előtt ült s azon
keresztül vizsgálta a horgonyon lengő hadihajót. Koronkint megszólalt és
elmondá, hogy mi történik a hajó födelén, mit lát az ablakokban?

«A legénység dobszóra összegyül, éjszakára imádkoznak. Nagy bolondok.»

«Az őröket kiállítják, a zászlót levonják az árboczról.»

«A kapitány bemegy a kajütjébe s künn hagyja a hadnagyát a középfödélen.
A hadnagy körülnéz, mindent rendben lát, lefekszik.»

«Az árboczkosárból leszállt az őrt álló matróz s az ágyumellvédhez
búvik. Bizonyosan megfázott. Senki se veszi észre.»

«A hajóablakok egyenkint elsötétülnek, csak egy világít még: a
kapitányé. Az is kialudt. Nyugosznak már mind az Urban! Jó éjszakát!»

– No testvér, most már következik a te látványod. Vitézeim már ott ülnek
a dereglyében és a csónakaikon. Egy harangkondulás lesz a jel, hogy
«minden rendben van!»

Azzal magára hagyta Zenót a glorietteben.

A megkötözött férfi valahogy az egyik lábát ki tudta feszíteni
kötelékeiből annyira, hogy az a földre leért. Azzal addig csúsztatta
magát a karszékkel együtt az ablak párkányzatáig, mely a padlóig ért,
míg egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítéssel fel tudta billenteni a
széket, a melyen ült, előre, a mélységbe alá. Ennek számára több látvány
a földön nem volt.

Feodor lelépdelt az étkezőig, a hol a harangkötéllel meg szokta húzni a
harangot, mely a hosszában kétfelé osztott toronynak abban a másik
rekeszében volt. Megdöbbenve látta, hogy az a zsinór le van vágva.

Rémülten rohant át a mellékszobába, a hol Masinka hált: az ágy üres
volt. Futott a benyilóba: a két gyermek fekhelye is üres volt. A nyitott
ablak s a szélben lóbálózó kötél megmondá neki, hogy hová lettek?

Jókor volt már felordítani dühkiáltásaival a kisértetlakot! Szurkálhatta
már tőrével keresztül-kasul azt a fekvőhelyet, a honnan áldozata eltünt!
üthette már a szive táját öklével, a miért egy érzésnek helyt engedett!
Ez lett a veszedelme.

Éktelen dühében felrohant a gloriettbe, hogy minden meghiusult boszuját
a megmaradt áldozat vérével csillapítsa le. Az is eltünt: nem találta
ott. Lenézett, hová repülhetett el?

A nevét kiáltotta vak dühében.

Semmi hang nem felelt. A hullámok beszéltek a szikláknak valamit.

S a mint a hajóra tekintett, végig futott testén a borzadály, annak
minden ablaka ki volt világítva, a hajósok a mellvédeknél sorakoztak.

– El vagyok árulva! fuldoklá kétségbeestében s megtagadta az ördögöt! Az
sincs! Semmi sincs!


XII.

Másnap reggel már meg tudta Feodor, hogy mi változás történt odakünn a
világban?

Nagy csapat fegyveres nép tódult a tornyát elzáró sánczok felé a sziget
oldaláról, mig a tenger felől a hadihajó fordítá felé hármas ágyusorának
torkait.

No de a hajó messze van, közelbe nem jöhet s a polgárkatonaság nem
harczol igazán.

Mielőtt arra kerülne a sor, üdvös szokás szerint előbb az ostrom alá
vevők felszólítják a megszállt hadat a békés feladásra.

A trombitás hirnök nyomában jön a szuperintendens, mint előzetes
békeapostol. Felhivják a torony lakóit, hogy álljanak szónak.

Feodor odaküldi hozzájuk a legvénebb martalóczot, a ki a háznagyot
játszta: a süketet. Beszéljék annak a fülébe a szép mondásaikat.

Csakhogy a háznagy nem süket, ha nem akarja. Ő is csalt a csalók között.
Ez jól megérté a békekövet felhivását: «mindenkinek szabad elvonulás és
büntetlen élet: kiki annyit elvihet a toronyban felhalmozott kincsekből,
a mennyit a válla elbir. Csak a torony urát magát adják ki élve a
büntető igazság kezébe».

A visszatérő várnagy elébb megsugta a felhivás tartalmát az őrt álló
czimborának, így szájról-szájra a többi megtudta mind.

Mikor aztán a torony ura oda lépett közéjük, körülállták, megfigyelték.

– Czimboráim! szólt Feodor; itt a próba napja, a hol megmutatjuk a
világnak, hogy mit ér negyven ilyen ficzkó, mint ti vagytok, egy vár,
meg egy sziklazátony közepett? Tizenkét ágyunk van, lőszerünk tömérdek,
élelmünk a világ végéig elég. Ezen a hosszú sziklanyelven, a ki felénk
közelít, lesöpörjük, mint a hangyát; a ki a tenger felől jön, fenékbe
lőjük s ha elnyomnak bennünket, légberöpítjük magunkat ellenségeinkkel
együtt, ott is összefogózva maradunk s vagy ők visznek fel bennünket a
maguk mennyországába; vagy mi őket velünk a magunk dicső pokolországába.
Fel, tűzre és vasra barátim.

Máskor nagy hurráh-ordítás fogadta az ilyen beszédet, most csak a
szájaikat fintorgatták a marczona hősök. Előlépett a görbehátú.

– Hallám a szép szót, patronus uram, mert hát nem volnék már süket; s
azt mondanám rá: hogy igen szép vallás volt ez, a mire te minket
tanítottál. «A mi nekem jó, az a jó, a mi másnak rosz, az nem rosz; a
hűség erény és így a pokol fiainak nem való.» Nekünk szabadság van
igérve s egész hátikosár kincs fejenkint: ez nekünk jó, tehát jó; ha
téged kiadunk élve, téged négyfelé vágnak: ez neked rosz, tehát nem
rosz. Ha hozzád sem leszünk hűségesek, akkor tökéletesen tetszeni fogunk
az ördögnek. Tehát inkább csak kiadunk mi téged, mint hogy veled együtt
a légbe röpüljünk.

A körülállók mind nagyot nevettek rá.

Feodor maga is kaczagott.

Hisz ez az ő saját tanainak a diadala volt.

«A mi nekem jó, az a jó; a mi másnak rosz, az nem rosz.»

Nagyon megtanulták tőle.

– Hanem azért még sem kaptok semmit.

Mielőtt hozzányulhattak volna, kirántotta a pisztolyát s egy lövéssel
szétzúzta a koponyáját.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Sándor és Pál visszamentek az országukba s megosztoztak békében apáik
vagyonán.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A dagői torony pedig most is ott áll a sziklaszoros előfokán s jó
menedéket ád a hojszáknak és tengeri sasoknak.



A HAZATÉRT.


I.

– Én vagyok gróf Moiria. E szavakkal köszöntött be egy karcsú, lovagias
magatartású fiatal ember monsieur Rogneardhoz, a ki épen a nagy
strazza-könyvében kötözgette a százezres számokat egymáshoz.

– Ah! Nagyon örülök! Tessék helyet foglalni. Tehát ön is megnyerte a
«radiatió»-t?

– Meg ám. Ez igazán jó szó! «Kivakartatás».

– Furcsa szó. Azt is teszi, hogy «ragyogás», meg azt is, hogy
«kivakarás».

– No én nem ragyogok; csak ki vagyok vakarva.

– Annál jobb. Sokkal jobb. Kivakartatva lenni a száműzöttek
lajstromából. Ez a mi császárunk gondolatja volt. Minek legyen annyi
derék franczia szétszórva a világban? Jöjjenek haza! Legyünk együtt!
Ugyan gróf úr, mivel töltötték az időt az emigráns urak odakinn a barbar
földön?

– Hát – nem unatkoztunk. Egy kicsit katonáskodtunk a mi átkozott jó
barátaink zsoldjában, a mi szeretett ellenségeink, a francziák ellen.
Aztán mikor vége volt a háborúnak, elfogyott a fizetés, láttunk dolog
után. Ki kefekötő lett, ki meg festő, ki meg ispán. Némelyikünk tudott
hárfázni, furulyálni, hangversenyeket adott, a kinek herczegasszonya
volt, az pipereárus-boltot nyitott. Egy grófunk csizmadiamesterségre
adta magát, a felesége meg skatulyákat csinált.

– Ah! Ne mondja ön! S nem szégyenlették magukat?

– Oh dehogy! A marquis, a ki miniatur-arczképeket festett, egy cseppet
sem restelte karonfogva járni azzal a gróffal, a ki csak boltczímereket
mázolt s mondhatom, hogy az a herczeg, a ki a hangversenyeken hárfázott,
kész volt bármikor egy korcsmában vacsorálni azzal az őrgróffal, a ki
czédulakihordója volt. Oh, mi nem voltunk aristocraták.

– Nagyon jó! Igen jó! A kedély sehol sem hagyja el a francziát! Hát ön
mivel mulatta magát az alatt?

– Oh, én nagyon ügyetlen vagyok. Én semmihez sem értek a világon. Én
beszegődtem ispánnak.

– Hahaha! Falusi gazdatisztnek! Olyannak, a ki arra vigyáz, hogy a
béresek a hegyével lefelé ültessék el az árpát a földbe, ne a tompa
végével s a ki a trágyát nem kerüli ki, ha útjába akad, hanem rálép? S
megtudta ön különböztetni a birkát az ürütől? No én csak akkor ismerek
rá az ürüre, mikor a szakácsom őzgerincz-sültet tálal fel, hogy ez
birka.

– De én még a gyapjufinomításig is eljutottam.

– A gyapjufinomításig! Ön fésülgette, kefélgette a birkákat? Ez
nagyszerű! Hát már most mit szándékozik ön tenni idehaza?

– Épen ebben járok most önnél. Nekem volt egy csinos kis családi
birtokom itt Nancy mellett, a mit a convent elárvereztetett.

– Az ám. Azt én vettem meg. Nagyon szép kis birtok. Hanem átkozott
keveset jövedelmez. Rég túladtam volna rajta, ha a leányom olyan nagyon
nem szeretné az erdőket, a miket én ki nem állhatok. Mennyi buzát
lehetne azoknak a helyén termeszteni! Meg nem foghatom, hogy mire való a
fa a világon? Az se buzát nem terem, se maga meg nem ehető; csak a
kilátást veszi el. Hanem hát ez a birtok már most a nyakamon maradt.
Árvereztem rá s rám ütötték. Törvényes úton jutottam hozzá. Az enyim jog
szerint. Ezen a császár sem változtathat. A proscriptiós listából
kiradiálhatta az emigránsok neveit; de a telekkönyvből nem radiálhatja
ki az új birtokosok neveit. Ugye bár, ezt tudja ön édes gróf úr?

– Hogyne tudnám?

– Tehát mégis, miért jött ön ide hozzám? A minek külömben én nagyon
örülök.

– Hát hallotta-e ön a hirét Mac Calluth úrnak?

– Valami irlandi lehet.

– Tökéletesen az. Ezzel is az történt, hogy a nagyapja emigrált; a
köztársaság elkobozta s elárverezte a birtokait. Mire Mac Calluth junior
hazaérkezett, már valaki más ült a kastélyában. Ezen ő nem
változtathatott, hanem annyit megtehetett, hogy azóta évről-évre, minden
Szent-György napkor megjelen az ősi kastélya előtt s annak valamennyi
ablakát beveri. Az új birtokos már úgy hozzá van szokva, hogy
Szent-György nap előtt beszedeti a redőnyöket mind s aztán készen tart
egy második fogás ablakot, hogy a mint az egyik be van verve, helyébe
rakassa.

– Hahaha! Geniális ötlet egy irlanditól! De reménylem, hogy egy franczia
nem követ el plagiumot egy irlandin?

– Nem bizony. Láthatja ön, hogy nem az ablakon koczogtattam be, hanem az
ajtón. Én azt kérem öntől, hogy adja ki nekem bérbe azt az ön birtokát,
a melyik hajdan az én apámé volt. Én legjobb szeretnék ott gazdálkodni,
a hol már ismerős vagyok.

– Ah! Ez óriási gondolat! A gróf maga akarja kibérelni az ősi birtokát.
De hogy az ördögbe akar ön egy falusi birtokból megélni, mikor önnek
arra adósságot felvenni nem lehet?

– Ön azt hiszi?

– Persze, hogy azt hiszem. Hogy a grófok, a kiknek nagy birtokaik
vannak, azokat akként jövedelmeztetik, hogy folyvást adósságot szednek
fel rá, a míg csak benne tart. Ez a legyszerűbb módja a falusi
gazdálkodásnak. De hát a bérlő előtt ezek a jövedelemforrások be vannak
zárva. Mi az Isten csodájából akar ön megélni egész esztendőn keresztül?
Nyul, az van elég. De valami bérletösszeget is csak kellene fizetni. S
nem szeretném, ha az csupa nyulbőrből állna.

– Csak hagyja azt ön én rám, szólt a fiatal gróf nevetve; az első évi
részletet én előre kifizetem s a többi az én gondom.

– Ah! Önnek pénze is van? Ilyen emigránst még nem láttam.

– Tantiemejeimből maradt, ispáni állapotom korszakából.

– Tehát ön jól volt elhelyezve az átkozott barbarországban? s mégis haza
jött: úgy szerette a hazáját. No, minthogy olyan nagyon szerette a
hazáját, hát nem bánom, odaadom önnek bérbe a birtokát, próbára, három
esztendőre. Azt hiszem, annyi idő kell a próbára. Nekem az ispánom azt
mondta, hogy a buzát első esztendőben elvetik, a másodikban nem kel ki,
mert akkor pihen a föld, csak a harmadikban kel ki és csak a negyedikben
megy magba, mint a káposzta. Kiváncsi vagyok rá, hogyan fog ön minden
esztendőben árendát fizetni Szent-György napján.

S a jó Rogneard megkötötte a bérletszerződést a volt birtokos fiával, az
ifjú gróffal.


II.

– Jajh, ha te úgy válogatsz a kérőkben, kedves leányom, akkor te agszűz
maradsz. Tíz is van, egy sem kell. Ennek ez a hibája van, annak meg az.
Utoljára majd jön egy tizenegyedik, a ki mind valamennyinek a hibáját
egyesíti s azzal kell beérned.

Melanie kisasszony azt felelte erre, hogy a lovag-vesszőjével ráhuzott a
paripájára s az rögtön «szótávolon» kívül ragadta őt. Az apa utána
vágtatott, hogy folytathassa a perlekedést. Egy szép regényes erdei úton
sétalovagoltak, hol egymás mellett, hol egymás mögött. Mikor ismét
utolérte Rogneard úr a leányát, újra rákezdé:

– Hát itt volna az unokabátyád, Roger, gazdag gabonakereskedő.

– Olyan száraz, mint a zab, a mivel kereskedik, felelt Melanie, megint
előre rugtatva a lóval.

– Megállj csak! A zab csak akkor száraz, a mikor veszi, de a mikor
eladja, már nedves. Hát ha ez nem kell, itt van Mornier úr, a szomszéd
földesúr. Ez már humoristicus ember.

– Az az, hogy bolond. Mindig ostoba tréfákon töri a fejét. Nektek
férfiaknak azok tetszthetnek, de engem boszantanak. Hopp, hopp!

– No csak ne ugrass át a sövényen, mert én oda is utánad megyek. Hát
például mi kifogásod lehet a szép Dutreuil ellen? Az már verseket is ír,
s egyebet se tesz, mint téged imád.

– Nem kell nekem főkötőbáb. Mindig az az indus bálvány jut róla eszembe,
a melyiknek az a dolga, hogy egy másik bálványt imádjon.

– Utczú, hogy elvágtatott megint! Ha valaki látna bennünket, azt
mondaná: templomtorony-futtatást végzünk fogadásból. Melanie! állj meg
egy kicsit. Hát hisz én azt sem bánom, ha a tábornokot választod. Derék
férfi. Vitéz ember! Nagyszerű vitéz.

– Ha főhadnagy volna, többet érne.

– No abban lehet valami. De hát a herczeg! Az ujonnan kinevezett
herczeg! Micsoda izét is kapott csak a czimerébe?

– Korhely, kártyás, naplopó, csapodár, nem vesződöm vele.

S azzal úgy neki hajtotta a lovát, hogy az öreg kiáltó szóval is alig
érte; a lovász pedig messze elmaradt mögöttük.

A nagy nyargalásnak aztán az lett a vége, hogy a kisasszony paripája
elvesztette az egyik patkóját. Ezért aztán meg kellett állni.

– No már most mit csináljunk? évődék a papa; a lovász ki tudja merre
bódorodott el. Bizonyosan ott vesztett el bennünket, a hol te átugrattad
a sövényt.

– Itt látok egy falut a közelben, talán kapunk ott kovácsot, a ki
megtudja vasalni a lovamat.

– De hátha nem kapunk?

– Mindjárt megtudakolhatjuk itt az emberektől a mezőn.

Épen aratás után volt az idő, a kepékbe rakott kévéket három-négy
szekérre is rakták fel nagy sietséggel egy szép nagy learatott táblán. A
két lovas a tarlón keresztül odaléptetett az egyik szekérhez.

– Látod, mondá az apa a leánynak. A búzát azért nem húzzák ki
gyökerestül a földből, hanem csak lekaszálják, hogy ez a gyökeréből jövő
esztendőre megint kihajt, s akkor még egyszer aratnak róla.

A szekérnél két legény dolgozott erősen, az egyik adogatta fel a
másiknak a kévéket, a mit ez szépen elhelyezett a szekér két oldalára.
Az egyik legény, a ki a villával dolgozott, szép barna fiu volt, pörge
bajuszszal, hegyes szakállal, napsütötte arczán az izzadságot belepte a
por és a búzatoklász; hanem azért jó kedve volt. Izmos karjairól
könyökig feltürve az ing, lábain faczipő, fején szalma kalap, hanem a
kalap mellé egy bokréta parlagrózsa volt tűzve, s a míg a kévékat
hányta, addig is danolt a legény:

  «Hej, a jó Henrik király
    Lalla lira larirette!
  Azt mondta: – minden vasárnap
  Legyen ám a parasztságnak
      Fazekában tyukleves!
              Ne nevess!

    Lalla lira larirette!
  Az ám, de a parasztságnak
  Soha se kerül vasárnap.
      Lalla, lira, larirette.»

– Ejh de vigan vagy fiam! szólítá meg a legényt Rogneard úr.

– Miért ne volnék, mikor ingyen adják?

– Nem mondanád meg, hogy micsoda falu ez itten?

– Dehogy nem mondom, megmondom bíz én, csak még ezt az egy kévét adom
fel. Hát annak a falunak a neve, a ki el nem felejti, La Petit Grenelle.

– No nézd! a mi birtokunk. Az, a mit Moiria gróf kibérelt tőlünk. No
lám, még itt sem voltunk soha. Meg kellene őt látogatnunk. Itthon van-e
a gróf?

– A jószágon van, azt tudom, de hogy a kastélyban van-e? azt nem
állítom.

– Elébb való azt megtudnunk, szólt közbe Melanie, hogy van-e kovács a
faluban?

– Hát hogy ne volna kovács a faluban? felelt a legény. Kell az a
gazdasághoz.

– No mert az én ispánom, mikor magam gazdálkodtam, szól Rogneard úr,
mindig panaszkodott, hogy nem tud kovácsot kapni, a szomszéd faluba kell
küldeni az ökreit, ha patkót akar a sarkukra veretni.

A szekéren álló legény nagyot röhögött erre a szóra, a kévehányó azonban
el sem mosolyodott, hanem készséggel mondá:

– Mindjárt elvezetem önöket a kovácshoz, csak elébb ezt a szekeret
megrakom, hogy odább mehessen. A kisasszony lovának az egyik lábáról
hiányzik a patkó.

– Hát te azt hogy tudod?

– Látom a lépéséről. No, siessünk Jakab!

Azzal gyorsan dobálta fel a villával egyik kévét a másik után.

– No már milyen boldog az ilyen paraszt legénynek a kedvese! mondá
Melánie az apjához. Ez az egész szivét viszi hozzá, s ha egyszer
kiválasztott magának valakit, ahhoz holtig hűséges marad. Ez nem siet el
este a klubba kártyázni, nem jön haza a börzéről rossz kedvvel, ez nem
jajgat a köszvény miatt, ha rossz idő van. Mindig jó kedvű, sohsem
kényeskedik. Milyen derék dolog parasztlegény szeretőjének lenni.

– No készen vagyunk! Mehetünk, szólt a legény, vállára vetve a villát.

– Nem kivánjuk ám a szolgálatodat ingyen, fiam, mondá Rogneard úr, egy
félfrankost keresgélve a zsebében.

– Köszönöm uram. Nem kell érte semmi. Úgy is útba esik. Csak tessék
utánam jönni.

Melanie jóvá akarta tenni az apja hibáját, ki úgy látszik, hogy a
parasztlegényt megsértette a borravalókinálással.

– Ejnye, milyen szép virág van önnek a kalapja mellett!

– A bizony. Itt terem ám az a mezsgyén. Ha tetszik a kisasszonynak.

S odanyújtá a parlagrózsa bokrétát.

– De milyen fölséges illata van! De hát szabad ezt önnek elajándékozni?
Nem a kedvesétől kapta?

– Hjaj, nekem még az nincs! Kicsike még, hadd nőjjön még!

S azzal gyors léptekkel előre haladt, hegyesen fütyörészve a Henrik
király nótáját.

Melanie a parlagrózsacsokrot odatüzte a keblére. Nem is terem annál
szebb virág az üvegházban!


III.

A béres legény elvezette az uraságokat a faluban a kovács-műhelyig, a
mire maguktól is rátalálhattak volna. A kovácsműhely olyan, hogy azt
megtalálja az ember cicerone nélkül is.

– De itthon van-e a mester? kérdezé Rogneard úr.

– Majd mingyárt előhivom. Monda a legény s bement a műhelyből nyíló
szobácskába. Azalatt egy kormos pofájú inaska elkezdte a fújtatóval
felszítani a tűzet, a mire azt mondá Rogneard úr: «látod, ott most
valamit főzni fognak.»

Egy percz mulva előjött a kovácsmester, bőrkötény a derekán, a lábán
félpapucs, a fején bőrsipka; a képe egy kicsit füstszinű.

– Adjon Isten!

– Fogadj Isten!

– Hát kend a mester, atyafi? Ejnye de fiatal mester! Hát vegyen csak
frissen mértéket a leányom lovának a lábáról, egy hiányzó patkó számára.

– Ugyan papa, sugott oda neki a kisasszony, ne beszélj kérlek ilyeneket,
mind elárulod vele, hogy soha sem láttál lovat vasalni.

– Hát persze, hogy nem láttam. Mindig tartottam lovakat; de biz én nekem
a vasalásnál csak a kocsisom, meg a lovászom szokott ott lenni.

A kovácsmesternek azonban nem volt szüksége papirosszeletre, mint a
vargának, hogy megmérje vele a ló lábát, hanem megnézte azt s aztán
elővett egy darab hosszú egyenes vasat.

– Jaj, atyafi, ha kendnek nincs kész patkója, mink nem ülünk itt holnap
estig, a míg abból a darab vasból patkó lesz.

A kovács nem szólt semmit, a vasat a tűzbe tette, a kohó okádta a
szikrákat; mikor aztán a vasdarab izzó lett, akkor kivette a fogóval, az
üllőre tette s aztán egy pár hatalmas kalapácscsal olyan hirtelen patkót
csináltak belőle, az inassal együtt taktusra kalapálva, hogy nem tartott
tovább annál a nótánál, a mire rágyújtott a mester:

  «Hej a jó Henrik király
    Lalla lira larirette;
  Azt mondta minden vasárnap
  Legyen ám a parasztságnak
      Fazekában tyukleves!
              Ne nevess.

    Lalla lira larirette!
  Ott van a tyuk az asztalán
  De más kezében a kalán
      Lalla lira larirette.»

Csak erre a nótára kezdték a vendégek figyelmesebben vizsgálni a
kovácsmester arczát.

– Nézd csak, milyen nagyon hasonlít ez a kovács ahhoz a
parasztlegényhez, a ki bennünket idáig hozott. Szakasztott olyan, mint
az.

– Meglehet, hogy testvérek.

– Az ám. Terringettét, vigyázzon ön, mind a szeme közé ugrálnak a
szikrák!

A kovács a kész patkót beledobta a vizes sajtárba, aztán a kisasszonyhoz
fordult:

– Legyen szives leszállni, ha úgy tetszik.

– De hova? Itt nagy a sár, meg a szénpor.

Biz az a kovács-műhely körül rendesen úgy szokott lenni.

A kovács egyszerűen segített a dolgon. A két izmos kezével átfogta a
kisasszony karcsú derekát s mielőtt az azt mondhatta volna, hogy
«szabad» vagy «nem szabad», olyan könnyedén letette a földre, mint egy
kis gyermeket.

– Terringettét; de izmos legény ez a kovács, szörnyűködék Rogneard úr,
míg Melanie kisasszony egész gyönyörködve tekinte annak athletai
termetére, a mint az a tanoncza segélyével a ló vasalásához hozzáfogott.

– Hát a másik két ember hol marad? kérdé Rogneard úr.

– Minek az a másik két ember?

– Hát az egyik, a ki az alatt a ló fejét, a másik meg a ki a ló farkát
fogja, a míg önök a lábánál dolgoznak.

– Ugyan papa, hallgass már kérlek.

A kovácsinas nevetni szeretett volna, ha a mester felemelt tenyere el
nem vette volna tőle a kedvét.

– Láss hozzá!

Az inas felemelte a ló lábát, a mester nekiállt a faragó vésővel
patájának, mi alatt Rogneard úr folyvást jajgatott: «Ne vágja olyan
mélyen! Fájni fog neki! Jaj, már az elevenét éri!» Hát még mikor a
szegeket verte a patkón keresztül. «Ezt én soha ki nem állnám!»

Az egész munka nem tartott tíz perczig.

– Mit fizetünk, atyafi?

– Fél frankot.

– Itt van. Fogja kend! Rogneard úr oda adott neki egy öt frankost.

A kovács a bőrkötény alá nyúlt s visszaadott négy és fél frankot.

– Csak tartsa meg kend! A többi borravaló.

– Én nem iszom bort, a patkó ára tíz sous.

– No hát azért a szép nótáért.

– A nótát magamnak daloltam.

– Ugyan vedd el már! sugá Melanie kisasszony; azt gondolod, hogy azért,
mert valaki bőrkötényt hord, szabad megsértened.

– Terringettét, atyafi; monda Rogneard úr, de szeretném, mikor
egyszer-másszor a főhadiintendanturánál kell valami vállalatomra a
patkót felveretnem, ha ott is ilyen borravaló elnemfogadó
kovácsmesterekre találnék, mint kend!

A kovács, a mint elkészült a munkával, kezét nyújtá Melanie
kisasszonynak, hogy ismét fölsegítse a nyeregbe. A lovász csakugyan
elveszett.

– De már most elébb a tiszttartó urat szeretnők fölkeresni, mondá
Rogneard úr, hogy addig láttatná el a lovainkat, a míg a grófnál egy
látogatást teszünk, a ki én nekem bérlőm! Mert én vagyok ennek a
jószágnak a tulajdonosa. Csak jönne elő az a legény, a ki ide vezetett
bennünket, hogy vezetne odább.

– Az nem fog többé előjönni, mert annak más dolga van, viszonzá a
kovács. Majd elvezetem én önöket magam odáig, a lovakat is bekötöm az
istállóba; mert most a tiszttartónak egy cselédje sincs az udvarban, az
mind kinn van a takarodásnál.

– Ah! kend maga akar fáradni, mester? No azért nagyon le leszünk kendnek
kötelezve. De hát elfogadja kendet a tiszttartó úr ilyen jelmezben?

Már tudniillik papucsban és bőrkötényben.

– Hát mi baja a tiszttartónak az én jelmezemmel? Rám ismer ő majd így
is.

Azzal előre indult; elvezette az uraságokat a kastélyig, ott lesegítette
mind a kettőt a lóról; megmutatta nekik, hogy földszint melyik szobába
nyissanak be? az a tiszttartó lakása, ő maga azalatt majd beköti a
paripákat az istállóba, s aztán felkeresi a tiszttartót; mert az most
nem hüsöl ám a szobában, hanem bizonyosan kinn van valahol a szérün, a
hol csépelnek s gabonát szórat.

Mikor odább vezette a két lovat a kovács, azt mondá Melanie kisasszony
az apjának:

– No hallod-e, ha valakit irigyelni akarnék, hát az ennek a
kovácsmesternek a felesége volna. Micsoda megelégedés ragyog ennek a
tekintetében. Ő tudja azt jól, hogy a két tenyere eltartja becsülettel,
s nincs rászorulva senki pártfogására, nem reszket, nem aggódik, s nem
is bókol senki előtt. Miért nem ilyenek a mi gavallérjaink?

– No azt szépen megköszönnéd, ha ilyenek volnának! Hahaha! A mint
hazamegyek, mindjárt megmondom az unokabátyádnak, hogy szerezzen
bőrkötényt, ha neked tetszeni akar, s zongora helyett tanuljon meg az
üllőn kalapálni.


IV.

– Bocsánat, hogy kissé későn jöttem, mentegeté magát a tiszttartó
vendégei előtt, de elébb a gabonát kellett fölméretnem.

– Oh mi azalatt nem untuk magunkat. A leányommal nézegettük az alatt
ezeket a mustrának elrakott mindenféle gabonakalászokat. A mik között
különösen gazdagok ezek a rizskása kalászok.

– Nem annyira rizskása, mint köleskása; igazítá helyre a tiszttartó.

– Az mindegy. Kása csak kása. De nem is akarjuk önt sokáig
feltartóztatni, csak azt akartuk megtudni, hogy elfogadja-e a marquis úr
látogatásunkat?

– Kétségtelenül. Majd mindjárt bejelentem önöket.

– Hogyan? Ön maga? A tiszttartó? Hát nincs komornyik? inas?

– Van biz az; de az most mind kinn van a mezőn s takarítani segít.
Ilyenkor minden kéz drága. Napjában húsz órát dolgozik minden ember.

– De hát minek az a nagy sietség? Nem kell az embernek magát
megszakítani a munkában.

– De meg kell; mert a barometrum nagyon alá szállt; pár nap mulva esős
idő lesz. S ha az a tarlón kapja a gabonát, a búzának a szeme elveszti a
színét, a súlya meggyérül; aztán meg arra is kell számítani, hogy a ki
rögtön aratás után viheti piaczra a gabonát, jobb áron adhatja el, mint
a ki bevárja, míg minden ember tódul a piaczra. Azt is figyelembe kell
venni, hogy az aacheni congressus ha szétoszlik, az ezüstnek ágiója
egyszerre úgy leesik, hogy a gabonaárak egy negyedrészt vesztenek a
mostaniból; tehát minden fáradságot el kell követnünk, hogy elsők
legyünk a piaczon s tuladjunk a termésünkön, külömben a nyakunkon vész.

– Sápristi! kiálta fel Rogneard úr. Mit mindent nem kell tudni az ilyen
tiszttartónak! Barometrum, időjárás, piaczi árkelet, diplomatia, aacheni
congressus, ezüst árfolyam! Hisz ennyi tudománynyal az ember miniszter
lehetne! Aztán mi fizetése van önnek a marquis urnál?

– A nyereségből osztalékot kapok.

– No az már érthető. Igy már tudni való, hogy az ember buzgólkodik.
Aztán mennyire mehet ez az ön nyereménye, tiszttartó?

– Hja, uram, azt nekem nem szabad megmondanom; mert abból ön rögtön
kiszámolhatná, hogy mennyit jövedelmez ez a birtok? s a jövő
szerződésnél a szerint rugtathatná fel a haszonbért, s ezzel én a
gazdámat megkárosítanám.

– No és ha én épen azt szeretném megtudni? Nem lennék érte háládatlan.

– Uram! Nincs önnek a birtokában olyan kincs, a miért én egy lelkemre
bizott titkot eláruljak!

– Hahaha! Ez tetszik nekem! Ez a hűség! Tehát nincs a birtokomban olyan
kincs, a miért ön egy rábizott titkot elárulna. Nekem? Rogneardnak?
példának okáért! Ha a leányomnak a kezével kinálnám meg! Hahaha!

– Nem, uram! még azért sem! szólt a tiszttartó s azzal megfordulva a
sarkán, indult. Megyek önöket a marquisnál bejelenteni.

– De ugyan papa, legyen eszed! zsémbelt Melanie kisasszony. Hisz te úgy
viseled magadat, mint egy nyárspolgár. Minden embernek borravalót akarsz
osztogatni. Most meg már épen az én kezemet akarod aprópénzül használni.

– Hiszen csak tréfáltam, te bohó. Csak nem képzeled, hogy egy ilyen
bonhommehoz akarlak adni feleségül. Csak egy kicsit zavarba akartam
hozni a rustret!

– De lásd, pedig én nekem épen az ilyen ember volna kedvemre való. A ki
tetőtől talpig maga a becsületesség; megvesztegethetlen és hűséges,
micsoda ritka madár ez a mai világban. Az ilyen ember bizonyosan férjnek
is igen derék ember.

– Megengedem, megengedem. S ha lesz férjhez adandó komornád, reflektálni
fogok rá. De csak azt szeretném tudni, hogy honnan tudja ez a
bagariacsizmás ember, hogy az aacheni congressus határozatai
következtében az ezüst árfolyama le fog menni? holott ezt még én magam
sem tudom; pedig ez az én tudományom, ez az én mesterségem. Hát a
tiszttartók még magasabb politikát, diplomátiát, financziát is tanulnak.
Ez nagyon különös.

– De én még valami mást találok még különösebbnek, mondá Melánie
kisasszony. Nem veszed észre, hogy az a tiszttartó milyen nagyon
hasonlított ahhoz a kovácsmesterhez, a ki a lovamra felverte a vasat?

– Az ám. Épen olyan nagyon, mint az a kovácsmester ahhoz a
béreslegényhez, a ki a mezőről bekalauzolt bennünket.

– Ha az ember az öltözetkülömbséget, meg a változó arczszínt hozzá
gondolja, megmerne rá esküdni, hogy ugyanaz az ember volt mind a három.

– Hova gondolsz? Nem úgy van az; hanem így faluhelyen az emberek olyan
nagyon hasonlítanak egymáshoz, hogy alig lehet megkülömböztetni egyiket
a másiktól. Vannak olyan faluk, a hol minden embernek fel van türve az
orra, hogy az eső beleesik. Másik faluban meg minden embernek úgy áll a
lába, mint a lőcs, aztán megint másik faluban meg minden embernek olyan
hosszú feje van, mint egy guitár; a hogy az asszonyok valakit
megcsudálnak. De hát azt te nem érted, hát azt én neked minek
magyarázzam. Egyébiránt miért ne lehetne mind a három egy testvér? Azért
hogy az egyik tiszttartóvá qualifikálta magát, a ki az aacheni
congressusról beszél, azért lehet a másik kovácsmester, a ki csak a
lókörmökig vitte. Hiszen nekem is van egy öcsém, a ki… azonban
beszéljünk már másról.


V.

A marquis maga sietett az előszoba ajtóját kinyitni a kastélyba felsiető
úri látogatók előtt.

– Ezer bocsánatot kérek, ha megvárakoztattam önöket; de egyedül vagyok a
háznál, minden cselédem kinn van a takarodásnál.

Rogneard úr majd hanyatt esett bámulatában.

– Alászolgája…

– Ön talán nem is akar rám ismerni? Azért, hogy most szakállt, bajuszt
viselek?

– Au contraire. Inkább az a baj, hogy nagyon is ráismerek. Hisz az elébb
beszéltünk egymással. De már most vagy a marquis úr volt a tiszttartó,
vagy a tiszttartó volt a marquis; mert az embernek a két szeme nem
hasonlít úgy egymáshoz, mint önök ketten.

– Hát persze. Mivel hogy a tiszttartó az én apámnak az egyetlen fia.

– E szerint önök ketten egy személy! Most értem már azt a nagy hűséget
egy tiszttartóban. De ha hallotta volna ön, hogy megdicsérte önt a
leányom azért a nagy hűségért.

– Ugyan papa, legyen eszed!

– No de az ugyan derék, hogy ön nem tart tiszttartót, hanem maga lát a
gazdasága után. Igy persze, hogy az aacheni congressusnak a titkát is
tudhatja egy tiszttartó! Ezt már most tökéletesen értem. Már most még
csak azt szeretném megtudni, hogy hát az a kovácsmester, a ki nem akarta
elfogadni a borravalót, nem valami olyan távoli, olyan, hogy is mondjam,
tejtestvér-e a marquis úrral; mert az is veszedelmesen hasonlít önhöz.

– Nagy oka van rá neki, hogy hozzám hasonlítson; mert az is az én
apámnak az egyetlen fia.

– Ne beszéljen már! Hát ön volt az, a ki a leányomnak a lovát
megvasalta?

– Hát világos, hogy én voltam.

– Az a kormos képű ficzkó, abban a bőrsüvegben, azzal a bőrköténynyel.

– Hát a kovácssághoz ez a costume illik.

– A ki nekem a vasalásért öt frankból négy frankot, meg tíz sout
visszaadott…

– Hát az igen tisztességes kereset, minek engedné az ember másnak? Aztán
egy kovácsnak igen sok dolga van a gazdaságnál; az megszolgálja a
kenyerét, ha jól hozzálát a munkájához.

– No ez hallatlan valami! Ilyen még nem történt Francziaországban! Hogy
egy marquis az ősei jószágán az új tulajdonosnak bérlője is,
tiszttartója és kovácsa is legyen egy személyben s mind a háromnak
pompásan megfeleljen. Már most még azon sem csodálkoznám, ha azt mondaná
ön, hogy a béreslegény, a ki a szekeret megrakta, s aztán bennünket a
kovácsműhelyig vezetett, faczipőben, szalmakalapban, szintén nem volt
más, mint a marquis úr maga.

– Minthogy már kitalálta ön, hát úgy van!

– Terringettét! Ilyen ember nincs másik a világon! Kár volna, ha
kiveszne a fajtája. Tudja mit marquis úr? Ön már négyféle hivatalt visel
s valamennyit olyan könnyedén betölti. Nem vállalna el még egy ötödiket
is? Mikor az a paraszt legény ezt a parlagrózsa bokrétát adta a
leányomnak, Melanie azt mondta: ennek a parasztbéresnek a felesége
irígylésre méltó asszony lehet. Ne irígykedtesse őt sokáig. Ime egy
ötödik hivatal!

– De papa! kiálta fel elszörnyedve Melanie kisasszony. Van neked helyes
eszed? – Hogy legyek én négy embernek a felesége?

Hanem azért mégis csak kezet adott rá.

Ez pedig igaz történet; de nem kell hinni, hogy kétszer is megtörténik a
világon.



AZ UTOLSÓ KACZAJ.

A guillotin alatt történt.

Egyik fő a másik után gördült le a hulló bárd alól. Herczegek, marquisk
fejei és azoknak a feleségeiké; szabóké és csizmadiáké, a kik herczegek
és marquisk számára dolgoztak. Mert az ember nemcsak azzal követhet el
főbenjáró bűnt, ha nemesi koronát visel, hanem azzal is, ha angol-bőrből
készült csizmát visel. Nyaktiló neki!

Tréfa ez?

Persze hogy tréfa; csakhogy emberfőbe kerül. Robespierre «kötő
asszonyai» ott ülnek a szinpad körül, s míg a harisnya elkészül,
birálgatják, melyik kivégzett halt meg teljes grácziával, melyik esett
ki a szerepéből?

Egy ifjú pár a többek között ott vár sorára a vérpad szélén: * * Vicomte
és a neje. Fiatalok még mind a ketten, csak a mult évben keltek össze, s
nagyon szeretik egymást. Meg van engedve nekik, hogy egymást átölelve
várják be a halált. Nem sírnak; szívük el van fásulva már minden izgalom
iránt; a világ nem létezik rájuk nézve.

Jerome polgár, a kőműves, egymás után hivja fel az áldozatokat, s azok
egyenkint tünnek fel és le a halálos színpadon. Most egy régi ismerős
nevét kiáltja. Marquis X. jön fel a lépcsőkön. Régi udvaroncz XV. Lajos
korából, túljárhat a hetven éven. Minthogy korán reggel az idő, még csak
pongyolájában jelenik meg. Hosszú tarka japonikát visel, hattyu prémmel
szegélyezve, fehér bugyogót és piros papucsot, a fején fehér gyapot
hálósüveg van, melynek a hegye magasra feláll, a végén roppant nagy
lángvörös bojttal.

Gyönge, kimerült alak az öreg, úgy kell őt a hóhérlegényeknek
felsegíteni a meredek lépcsőkön. «Mikor jut az fel a mennyországba?» –
élczelnek rá a citoyen hóhérlegények – «ezekkel a rosz lábakkal!»

De a mint az emelvényre felér az öreg úr, egyszerre kifeszíti a a
mellét, felemeli a fejét azzal a libegő piros bojtos hálósüveggel, s
egész gavalléros csoszogással, mintha az udvari bál parquettjén tipegne
végig, lejt a nyaktiló felé. És a közben nyájasan mosolyog s üdvözli a
körülállókat, azok között az ifjú vicomtet és nejét is.

S az a mosolygó arcz ki van festve szépen pirosra.

Azért festette ki arczát, hogy a bámuló nép ne lássa őt halványnak,
mikor halni megy!

Az ifjú vicomte, a ki mindjárt utána következik, a mint a kifestett
arczú rémet meglátja maga előtt, egyszerre visszatarthatlan kaczajba tör
ki; idegei nem birják ki e csiklandó látványt, hahotája túlhangzik a
népzsivajon, s magával ragadja a nőt is, a ki a legmélyebb bánatból
őrjöngő nevetésbe csap át, s míg ők szivükből jó ízűn nevetnek, a
marquis, mint a ki ezt teljes sikernek, applaususnak fogadja,
visszafordul feléjük és gracieuse meghajtja magát. Azután bedugja a
fejét a nagy veres bojttal együtt a hulló bárd alá.

– Megálljunk! szólt erre Citoyen Jerome. Itt valami államtitoknak kell
lenni! Ez a két aristocrata nem nevetett hiába. Vissza kell őket vinni
és kivallatni velük nevetésük okát.

Visszavitték, újra bezárták.

És akkor aztán Citoyen Jerome azt tette velük, hogy minden éjjel elment
Fouquiér Tienville, a közvádló bureaujába, ott megtalálta azt a tárczát,
a melybe a holnap kivégzendők nevei voltak száz számra mind külön
czédulákra felírva. Abban felkereste a vicomte pár czéduláját s a tárcza
fenekére tette legutolsónak. Nyolczvannál többet egy nap nem lehetett
lenyaktilózni az idő rövidsége miatt. Igy a legalul tett czédula
kihúzatlan maradt. Másnap megint új elitéltek jegyei jöttek. Jerome
polgár megint leghátulról tette a kiszemeltjeiét. És azt egy nap el nem
mulasztotta hat hónapon keresztül! Olyan nagyon megtetszett neki az,
hogy ez a két fiatal lélek úgy tudott kaczagni a vérpadon állva.

Az a kaczaj mentette meg az életüket.



A NYULAK HISTÓRIÁJA.

Azért, hogy «nyul» van benne, senki se higyje azt, hogy annak a
classicus nyulnak az újra feltálalásáról lesz talán szó, a melyet ama
bizonyos hét sváb, annyi küzdelem után megriasztott; de egészen másféle,
szintolyan, sőt annál is komolyabb nyulakról. Nyulakról, a mik holtuk
után nem pecsenyévé, de kisértetté válnak. A németeknek, úgy látszik,
hogy kedvencz rémalakjok a nyul, a mi csakugyan rettenetes állat, ha
megharagszik.

Ime egy nevezetes példa rá.

Volt egyszer Ehrenbreitsteinnak egy kegyetlen várparancsnoka, a ki
rettentő szigorúan bánt a szegény katonákkal. Különösen az előőrsöket
meglepni volt kiváló szenvedélye. Az ilyen szegény, előőrsre kiállított
muskétás pedig, mikor ott kell neki állni egész éjszaka a csípős
szélben, a puszta mezőn, valami sáncz mögé meghuzódva, könnyen megteszi,
hogy elalszik; először csak az egyik szemét hunyja le, azt hiszi, hogy a
másikkal majd ébren maradhat, s aztán csak azon veszi észre, hogy otthon
van az édes anyjánál, s várja, míg a jó szalonnás gombócz megfő; míg
aztán egyszer csak kap a gombócz helyett egy olyan ütleget az előtte
álló kommendans korbácsbunkójával, hogy nem kiván belőle többet.

A kegyetlen várparancsnok bőrtalpakat varratott a lova patkója alá, hogy
a lódobogás el ne árulja közeledtét, mikor a szunyókáló előőrsökre
vadászik.

A katonák azonban úgy kaptak ki rajta, hogy találtak ki valami szert, a
mivel a saruikat bekenték, a minek a szagát ha a ló megérezte messziről,
elkezdett nyeríteni, arra aztán a szundikáló katona csak felserkent az
álmából s mire a kommendans odaért, akkor már állta a silbakot, mint a
peczek s még ő neki állt feljebb, hogy «ki vagy! megállj? vagy
meglőlek!»

A kommendans rájött a csalfaságra s egyszer aztán azt gondolta ki, hogy
majd gyalog fogja ő ezentúl megtenni a körjáratot, sőt nem is gyalog,
hanem négykézláb. Mikor kiért a mezőre, lehasalt a fűbe s úgy
csúszmászott előre egyik előőrstől a másikig s csak akkor állt talpra,
mikor már közel volt a katonához; s jaj volt annak szegénynek, ha
lőtávolon belül vette csak észre a közeledőt, vagy ha épen alva
találták.

Egyszer aztán egy elszászi muskétás, a ki még újoncz volt, akkor állt
először a vártán, egyesegyedül a puszta mezőn, nagyon felpeczkelte a
szemhéjait, hogy el ne aludjék; meg akarta szolgálni a prófuntját
becsületesen. A mint meglátta, hogy a holdvilágos éjszakában valami nagy
fekete állat közeledik feléje négykézláb a mezőn, egyik bokortól a
másikig lappangva, hát ő azt gondolta szegény, hogy az valami medve. A
medvének pedig hiába kiáltja az ember azt, hogy «ki vagy!» mert annak se
neve, se titulusa. A helyett egyenesen ráfogta a puskát s úgy
odadurrantott neki, hogy a szegény kommendánsnak az egyik lába holtan
maradt a csatatéren s biz ő hadvezéri buzgóságának egész áldozata lett,
a másik három is utána ment, meghalt. De a lelke sem talált nyugtot a
sirban; mert még azután is feljárt mindörökké a katonákat ijesztgetni.
Az előőrsök közül ha valamelyik el talált aludni, s aztán közeledett
feléje a szemlélő őrjárat, egyszerre csak ott termett előtte egy nyul, a
melyiknek csak egy hátulsó lába van, s az felrázta álmából, azzal
tovaszaladt. Így holta után hozta helyre mindazt a sok kínzást, a mit
életében a katonáin elkövetett. De nem is volt a katonáknak jobb
védszelleme ennél a háromlábú nyulnál Ehrenbreitsteinban, mert az mindig
felköltötte az elaludt előőrsöket, akár ellenség közeledett, akár az
őrjárat. Azért meg is voltak egymás között egyezve abban, hogy soha
senki közülök nyulat meg nem lő; nehogy épen azt a három lábút találja
meglőni, a kiben a generalis lelke lakik.

* * *

Mikor a francziák kezébe került Ehrenbreitstein, a várparancsnoksági
állomással Maillé-Brézés tábornagy lett megtisztelve, a ki, mint
mondják, igen vitéz katona volt, hogy is lett volna belőle külömben
tábornagy? A németek elmentek másfelé.

Hanem a háromlábú nyul nem ment el velük, ott maradt Ehrenbreitsteinban,
a miből látható, hogy az nem volt valami patrioticus érzelmű nyul, hanem
valóságos kisértet, a ki a maga temetkezési helyéhez van kötve; s
azontúl a franczia katonák részesültek abban a barátságban, hogy az
előőrsön meglátogatta őket a nyulhadastyán, s az alvókat barátságos
pofoncsapásokkal felköltögette.

A tábornagynak magának is fülébe ment az a hír, a miért ő szörnyű dühös
lett, káromkodott, s azt fogadta, hogy no csak egyszer ő kaphassa
puskahegyére azt a kisértetes nyulat, bizony lehúzza a bőrét s sipkát
csináltat belőle.

Már pedig a kisértetekkel nem jó tréfálni, kivált ha azok ily félelmes
alakban jelennek meg az emberek előtt.

Nem sokára a tábornagygyal aztán olyan bolond dolog történt, a milyen
százmillió ember közül egygyel szokott megtörténni, de az is csak száz
esztendőben egyszer.

Megházasodott.

Ez még magában nem lett volna ilyen rendkivüli bolond eset; hanem –
kezdjük elől a történetet.

Mikoriban a francziák birák vala Koblenczet, az Ehrenbreitstein
kormányzója egy marquis de Maillé-Brézés volt, franczia tábornagy.

Picardi nemes ember és vitéz katona lehetett, hogy negyvenesztendős
korára már tábornagygyá lett és még sem házasodott meg. A vitézség
indokolja, hogy ily fiatalon oly előre haladt, a picardi nemesség, hogy
ily vén létére úgy hátra maradt. Válogatós volt és nagyravágyó.

Végre talált egy rangjához illő és kedvére való hölgyet; a ki senki sem
volt más, mint a hatalmas Richelieu herczegnek, a marquis nagy
pártfogójának a testvére, Alcide.

A hölgy lehetett már harmincz körül; de valami tökéletes szépség. Arcz,
termet gyönyörű; a hangja szerafi, magatartása királynői, járása
tündéri; ezer csoda, hogy még eddig férjhez nem vették. Büszke nagyon s
ezek a férfiak itt a versaillesi udvarnál bizonyosan nagyon félénkek:
nem mernek belékötni. Ugy kell lenni.

Marquis de Maillé-Brézés elszánta magát, hogy ha senki más nem merte,
elveszi ő a miniszter hugát.

Elébb, mint okos elővigyázó hadvezér, sondirozta a terrenumot.

Richelieunek volt egy komornyikja, Jussieu, ki valaha a marquisnak
gyermek korában játszótársa volt, a barátságot még azután is
fentartották, hogy egyikük oly magasra vitte. (Már t. i. Jussieu.)

– Te Jussieu, mondá a tábornagy kebelbarátjának; mit szólsz hozzá, én
meg akarom kérni a herczegtől a hugát.

– Hozzád adja.

– S gondolod, hogy Alcidenek nem lesz kifogása ellenem?

– Hozzád megy.

– De ugyan mondd meg, mi oka lehet annak, hogy a herczegnő még eddig
férjhez nem ment?

– Nem talált kedvére való kérőt.

– S gondolod, hogy én az leszek?

– Sőt bizonyosan tudom.

– Tehát tanácsolod, hogy megkérjem?

– Nem biz én.

– Miért nem?

– Mert hozzád adják.

– Nos aztán?

– Akkor majd nagyon megjárod.

– Talán kevés a herczegnő hozománya ahhoz a fényüzéshez, a mihez szokva
van?

– Kétszázezer livre évi járadékot fog kapni a herczegtől.

– Hisz az egy kincs! – Te! Talán valami titkos liaisonja van a
herczegnőnek?

– Au contraire! A komornyik olyan furcsán nevetett.

– Au contraire? De hát mit jelent az?

– Majd megtudod, ha elveszed.

A jó tábornagy aztán addig törte rajta a fejét, hogy mit jelenthet ez a
szó «ellenkezőleg», vonatkozásban ahhoz az állításhoz, hogy talán valami
szerelmi viszonya lehet az imádott hölgynek, míg végre átlátta, hogy nem
tudja e talányt megoldani máskép, mint ha csakugyan megkéri a kezét a
herczegtől.

Az is olyan furcsán mosolygott a marquisra, mikor a huga kezét odaigérte
neki. És azután minden chevalier, a kit csak vőfélyül, násznagyul
felkért, az az első pillanatban mind mosolygott; még a pap is
elmosolyodott egyszer, mikor összeeskette őket.

A menyegzői lakománál a menyasszony nem evett mást, csak bouillont, meg
kocsonya- és tejhabféléket, a miket kanállal lehetett elkölteni; késhez,
villához hozzá nem nyult; hanem hát az jól illik a menyasszonyoknak,
hogy a lakadalmukkor finnyáskodjanak; majd máskép lesz az otthon, ha a
vaspántos vállfüző nem szorítja a derekát s nem néz rá senki, hogy mit
eszik.

A marquis aztán hazavitte a nőül vett herczegasszonyt Ehrenbreitsteinba;
az egész úton a hintója mellett lovagolt.

Végre magukra maradtak, kettecskén, egyedül, az első hitvesi vacsorát
elköltendők. Az ifjú szép hölgy most már igéző pongyolában, minden
erényőrző fesz nélkül.

Hanem ezúttal sem nyúlt se késhez, se villához, csak kocsonyát, meg
pépet evett, a mihez kanál kellett.

A férj biztatta erősen.

– Egyél kedvesem, ebből a jó pástétomból. Ezt a jó szarvas-szeletet.
Ettől kap az ember friss vért. Kóstold meg csak.

A nő rábámult azokkal a nagy kék szemeivel.

– Mit gondol ön? Hisz azt meg kellene rágnom.

– Meg hát.

– De hisz én nem rághatok a fogaimmal.

– Miért nem?

– Azért, mert üvegből vannak.

– Üvegből vannak? No ilyet az apám lelke se hallott soha.

S hogy meggyőződjék róla, közelebb akarta magához húzni a feleségét s e
végett megfogta a kezét. Mire a nő felsikoltott.

– Vigyázzon ön! meg ne szorítsa az ujjaimat.

– Talán azok is üvegből vannak?

– Természetesen. Felelt rá a nő komolyan.

– Talán még ez is, meg az is űvegből van? Kiálta a férj, kétségbeesetten
detaillirozván a kérdést.

– Hát igen! Mind. Az egész. Rá ne üssön ön, mert eltörik.

A marquis csak hanyattesett ijedtében. Ő feleségül vett egy csendes
tébolyodottat, a kinek az a rögeszméje, hogy az egész teste üvegből van,
s nem meri a hust a szájába venni, mert attól fél, hogy kitörik benne az
üveg foga. Külömben igen szép és igen jámbor teremtés. Nem kell senkitől
félteni.

Most értette már a tábornagy, hogy mit tesz «au contraire?» Csakhogy már
késő volt.

Ez bizony fatális egy állapot, a tábornagynak joga lett volna rögtön
felpakolni a feleségét s visszaküldeni a miniszteri sógorhoz, hogy ha
üvegből van a huga, tartsa almáriomban s ne adja feleségül olyan
emberhez, a ki tűzkőből van. Hanem hát ezt csak még sem tette, mert a
kétszáz-ezer livrenyi hozomány, az már nem volt üvegből, hanem valóságos
aranyból s aztán okos ember nem nézi a poharat, hanem azt, a mi benne
van.

Maillé-Brézés marquis tehát hagyta a feleségét üvegnek lenni; az nem ült
soha lóra, nehogy összetaláljon törni, nem tánczolt, nehogy valaki
hozzáütődjék a könyökével s mikor lefeküdt aludni, elébb tetőtől talpig
vattába pakoltatta magát, mint a hogy a messze útra küldendő velenczei
üvegkorsókat szokták.

Hanem hát okos ember segít magán másképen. Az még nem történt meg, hogy
franczia marquis éhen halt volna meg, ha otthon nem főztek a számára.

Hanem egy baj volt a dologban. Az, hogy Köln nem Páris, s
Ehrenbreitstein nem Versailles.

Maillé-Brézés marquis ugyan fedezett fel egy ritka szépséget a
Bayerlehenhof negyedben: a szép Agathát, a pástétom-árulónőt. Ez aztán
olyan lány volt, a ki húsból és vérből van, csupa jókedv és elevenség.
Szerette is a tréfát s nem haragudott érte, ha az arczát megcsipték. Az
is olyan volt, mint a duránczai baraczk. A marquis verseket is írt
hozzá.

Hanem ennek is volt valamije, a minek üvegből kellett lenni: – a jó
hirneve.

A trianoni pástétom-árulónők ezt nem vették volna olyan szigoruan, hanem
a szép Agatha német volt és kérlelhetetlen.

– Én bizony nem vagyok bolond, hogy a marquis úr szép szemeiért
levágassam a kontyomat s szalmakoszorúval a fejemen sikároljam a templom
küszöbét. Nálunk az olyan leánynak, a ki a pártáját elveszti, nincsen
maradása. Csak maradjunk a verseknél.

– Hát végy magadnak valami bolond férjet.

– Akkor meg az lesz az útban. S ha asszonyt kapnak rajta a hűtelenségen,
azt meg épen kikötik a pelengérre s megkorbácsolják. Nálunk az ilyen
dologban nincsen semmi «Péter bácsi».

– No hát fogj magadnak egy olyan férjet, a ki nem lát meg, nem hall meg
és nem beszél ki semmit.

– Olyan nincs.

A marquis pedig egészen bele volt bolondulva a szép leányba s majd
szétszedte a fejét, hogy egy jó gondolatot találjon benne.

De hát mire való az ördög a világon, ha ilyen kényes helyzetben nem tud
az emberen segíteni?

A komornyikja jött jelenteni, hogy itt van egy úr, a ki rögtön akar a
tábornagy úrral beszélni. Annak az úrnak az arcza fekete, a ruhája pedig
veres.

Ez mégis nagy serénység! Csak megkívánja az ember s már itt van!

– Vezesd be.

Az az úr azonban épen nem volt az ördög, hanem csak egy jámbor
szerecsen, a ki azon kezdte, hogy hasravetette magát a tábornagy előtt,
s megcsókolta a lábait, maroccói etiquette szerint.

– Hát téged ki az ördög küldött hozzám? rivallt rá a marquis.

– Nem egészen az; csak a cataloniai apátúr, viszonzá a látogató s átadá
a marquisnak az ajánló levelet.

Abból a levélből aztán megérté a marquis fekete látogatójának rövid
élettörténetét.

Fiatal afrikai néger volt, gyermek korában elrabolták, elvitték
Stambulba, ott azok közé sorozták, a kik a szultán háremét őrzik;
(feddhetlen jellemű férfiak, a kikre a szultán rá meri bízni a
feleségeit), ott megunta a dolgot, megszökött s sok viszontagságon
keresztül Cataloniába vetődött; ott a kegyes abbé Jeremiah kezei közé
került; az bevezette őt a keresztyén hitbe; megkeresztelé. A keresztapja
volt monsieur Derbois, annak a nevéről a neophita lett Derbois Jakab. Az
abbé gondoskodni kivánt védencze földi sorsáról is. Eszébe jutott, hogy
van egy hatalmas barátja Ehrenbreitsteinban, Maillé-Brézés tábornagy,
íme elküldé hozzá, hogy fogadja fel az udvarához valamiféle szolgálatba.

– Tehát te valóságos háremőr voltál a szultán szeráljában? kérdé a
marquis.

– Allah – akarom mondani – Jehova úgy rendelte.

– Nagyon jól rendelte. Én szolgálatomba fogadlak. Leszesz nálam major
domus.

A néger nagyon fekete képet csinált hozzá, mert «domusz» annyit tesz
törökül, hogy «disznó», hanem azért csak azt mondta rá, hogy az is jó
lesz.

– Hivatalod az lesz, hogy valamennyi cselédemnek te parancsolsz, az
ünnepélyeket rendezed, s a vendégeket elfogadod.

A néger úgy találta, hogy ilyen «domusz» lehet az ember.

– Kapsz fizetést és fényes egyenruhát, úri szállást a saját
lakosztályomban, pompásan bebutorozva.

A néger átlátta, hogy ez nem disznóól.

– Hanem mindezekhez egy föltételt kötök. Egyúttal meg kell házasodnod,
feleséget kell venned.

A néger azt kérdezte «hányat?» S aztán nagyon megnyugtatva érezte magát,
mikor megtudta, hogy csak egy asszonyra kell vigyáznia. Az alku minden
húzódás nélkül megköttetett.

Most még csak a szép Agathát kellett felvilágosítani a szerencséje
felől.

– Kincsem! Kaptam már a számodra egy olyan vőlegényt, a milyen «nincs»,
a ki nem lát, nem hall és nem beszél. Íme itt van.

A szép Agatha természetesen hogy felsikoltott ijedtében, mikor a
bemutatott vőlegényt meglátta:

– De hisz ez maga az ördög!

– Dehogy! Még nincsenek szarvai.

– Hisz ettől én első nap megszököm.

– S az mind a hármunkra nézve nem lesz szerencsétlenség.

Három hét múlva a szép Agatha a néger Derbois hitvese volt, a fekete
Derbois pedig a tábornagy major domusa, ki annak saját palotájában
lakott feleségestől együtt.

Hogy azután a szép Agatha miként lett valóságos úrnővé a tábornagy
házánál? hogy kerítette a nagy hőst egészen a papucsa alá? hogy segített
elkölteni a kétszázezer livre jövedelmet? Az mind meg van írva a «nyulak
históriájában», a mely, mint tudjuk, egy igen terjedelmes könyv, és a
mit nem szoktak a gyermekek kezébe adni.

Egyszer azonban az a furcsa kívánsága támadt a szép Agathának, hogy ő
neki a tábornokné gyémánt fülönfüggői kellenek. Ugyanazok a drága
fülönfüggők, a miket az szokott ünnepélyes napokon viselni.

Hiszen kért volna bármilyen drága gyémántokat, a miket meg lehet venni,
ez nem lett volna hiba; de azt kivánni, hogy a tábornok vegye ki a
függőket a saját felesége füléből s annak a szeme láttára akaszsza a
szolganő fülébe, mégis csak vakmerő egy gondolat.

De ki volt gondolva s meg kellett lenni.

A tábornagy finom ember volt és nagy hadvezér. Elővette a taktikát, hogy
ezt a lehetetlenséget minden erőszak nélkül keresztül vihesse.

A marquisnő születésnapja következett, a mit mindig nagy családi
ünnepély szokott követni. A nő sejtette jól, hogy a major domusnak
micsoda hivatala van feleségestől együtt az ő házánál; hanem hát ez nem
volt rendkívüli dolog előtte. Otthon Versaillesben sem megy az külömben.
S aztán meggondolhatta, hogy ő maga üvegből van. S a szép Agatha az ő
irányában úgy viselte magát, mintha tisztelné és szolgálná.

Azon a születésnapon is épen a szép Agatha segített az úrnőnek a
toilettejénél, a mi nagy tudománynyal járt. Ő hozta be számára a
tábornagy ajándokát: egy szép nagy üveg-vedret, tele csináltvirágokkal.

Az az üveg-veder pedig olyan anyagból volt, a mit bolognai üvegnek
neveznek. Minden ember tudja, hogy ez a hirtelen kihülés által oly
törékenynyé van téve, hogy csak hozzá kell érni egy gyémántnak a
hegyével, rögtön szélylyel omlik.

A tábornagy belépett a neje öltözőjébe, s elszörnyedve kiálta fel:

– Az istenért! asszonyom. Ön megint föltette azokat a veszedelmes
gyémánt-függőket? Hát ha bolognai üvegből van ön?

– No és ha bolognai üvegből volnék?

– Az életével játszik ön minden perczben! Nézze: ez a virágveder abból
van. Ide nézzen. Csak hozzá értetem a gyűrűmnek a kövét. Látja?

Az egész üvegveder egyszerre atomnyi apró porszemekre omlott szét.

A marquisnő felsikoltott. A rögeszme fogékony. Most már azt hitte, hogy
ő is olyan üvegből van. Nem mert maga a függőihez nyulni. A férjét
kérte, hogy vegye ki azokat a füleiből nagy vigyázva.

– Pedig milyen szép függők! Milyen kár értük, hogy nem ragyoghatnak.
Próbáljuk meg, hogy illenének Agatha fülébe?

S azzal ott a felesége szeme láttára a szeretőjének a fülébe akasztá
annak a gyémántjait. A gyémántok ragyogtak; de még jobban a szép Agatha
szemei.

Hanem e jelenet a marquisnőt egyszerre kigyógyítá rögeszméjéből. A vér
arczába szökellt. Az igazi, eleven vér, a mi nem szokta a porczellán
figurákat eleveníteni.

Elfeledé, hogy a két tenyere üvegből van, s eltörik, ha megüt vele
valamit. Az egyikkel a tábornagynak, a másikkal a kedvesének olyan két
egészséges pofont adott a füle mellé, a minőt akármilyen húsból és
vérből alkotott asszony adott volna hasonló esetben az illetőknek.

Azután elájult.

Nem volt csoda. A nagy idegrázkódástól, a midőn megtudta, hogy nincsen a
teste üvegből.

Hanem a lelke volt abból. S az még nagyobb baj. Az a keserű megsértés, a
mi férje által érte, sírba vitte az asszonyt. Ez volt az utolsó
születésnapi ünnepe.

Vannak üvegek, a miket egy erős belekiáltás által is össze lehet törni.

Maillé-Brézé marquis bizonyára őszintén megsiratta megholt feleségét.

Az összetört üvegben neki kétszáz ezer livre évi jövedelme veszett
kárba. S az még a kisebbik baj volt. A nagyobbik veszedelem onnan
támadt, hogy most már aztán a szép Agatha követelte az özvegygyé lett
tábornagytól, hogy vegye őt feleségül. S Maillé-Brézé félt tőle, hogy
megteszi; mert nagyon tudott rajta uralkodni ez az asszony. Szerencsére
volt egy akadály – a miről majd el is felejtkeztünk: – a férj, a jámbor
szerecsen. Attól ugyan el lehetett választani az asszonyt canoni jog
szerint. Világos paragraphus szólt mellette a canoni jogból. Hanem hát a
paragraphus (§) akkor is görbe volt, mint mindig; lehetett
csürni-csavarni, kiváltképen pedig nyujtani a processzust. S addig a
szerecsen csak megmaradt major domusnak s a szép Agatha férjének.
Richelieu is minden befolyását felhasználta, hogy a váló-pert
késleltesse. A szép Agatha aztán az asszonyi szeszély minden rigolyáit
kipróbálta a szerelmes tábornagyon, hogy czélját elérje. Maillé-Brézé
nem tudott hová menekülni e «házi kereszt» elől. Elutaznia, fürdőkre
mennie nem lehetett, mert oda volt leszegezve Ehrenbreitstein várába,
mint unalmas kormányzó, s az egyedüli fürdőt, a mi akkor divatban volt,
vérfürdőnek hítták. Mit találhatott ki menekülésül? A vadászatot. Ez
különösen azért jó mulatság, hogy az ember ezalatt nincsen otthon. De
ugyan mire lehet vadászni Coblenz és Ehrenbreitstein körül? ott nincs se
szarvas, se vadkan: semmi más vad nincsen, mint nyul. Plebejus vad! De
az ember ráfanyalodik egyéb hiányában.

Maillé-Brézé legjobb szeretett éjszaka, lesből vadászni, s olyankor
mindig magával vitte a major domusát is. S ketten együtt féléjszakákon
át ellesték a hangafa bokrok között a tapsifülest.

A szép Agatha mindig ijesztgette a tábornagyot, hogy majd egyszer ott
kapja a háromlábú nyul: az pedig rettenetes állat. Hanem Maillé-Brézé
arra köpte a markát, hogy csak egyszer az ő puskája végére kerüljön az a
nyulkisértet, soha sem kisért az többet senkit: pecsenye lesz belőle!

– Nono! Nem jó a nyullal tréfálni!

Egy éjjel megint elmentek mind a ketten a lesbe s a szép holdvilágnál
elfoglalták a helyeiket. A marquis ez alkalommal nagyon mélyen
beletalált tekinteni a kancsóba s úgy érezte, mintha szeme pilláit nem
bírná felemelve tartani. Az pedig veszedelmes dolog; mert a háromlábú
nyul, a mint meglátja, hogy künn a vár előtti glacisn valaki a puskával
a kezében elszundít, rögtön ott terem előtte, s úgy üti pofon az első
lábával, hogy kimegy az álom a szeméből. Pedig nem birt ellenállni az
álomnak. Az a süppedő mohos gyep olyan édesdeden kinálkozott. Egyszer
csak abba az állapotba jutott, a mikor az ember saját magát látja –
tükör nélkül. Látja maga magát szundikálni. Ott gubbaszkodik a zsombikon
ülve, a puska a két karjára vetve. A mint a hold kibukkanik a felhők
közül, előbúvik a bokrok mögül a rettenes rém: a háromlábú nyul. Egészen
fekete, csak a szemei vörösek. Feláll az épen maradt hátulsó lábára s a
két fülét egymáshoz csapja felmeresztve. Most meglátja az alvót s fejet
csóvál. Nyulpofájával elkezd fintorlatokat csinálni, a mik fölöttébb
sértő kifejezésűek.

Azután a bajusza hegyével megcsiklandja az alvónak az orrát. Az azt
hiszi, légy szállt rá, s a kezével odakapkod altában. Azután a nyul a
szájába fogja a vadász puskájának a végét, mintha furulya volna s elkezd
rajta valami csufondáros nótát tilinkózni, hogy az ember kész volna
mérgében a bőréből kiugrani; csak a puska ravaszát kellene megnyomnia,
hogy a csúfoló rémnek a fejét szertezuzza, de minden ujja egy
elefántláb, a mi nem akar megmozdulni.

Végre a legszélső szemtelenséghez folyamodik e nyulkisértet, felhúzza a
vadász nagy szarvasbőr keztyüjét a saját kezére s azzal egy olyan pofont
ád a szundikálónak, hogy az hanyatt esik tőle.

De már ezt egy franczia nem viselheti el. Egy pofonütésre még
halottaiból is fel kell annak ébrednie. «Czudar rém!» ordít a
szőrnyetegre, neki fogja a puskát, odadurrant az oldalába s arra
rémséges halál-ordítás következik nyomban. A háromlábú nyul agyon van
lőve!

Agyon bizony a szegény major domus. A szerencsétlen odajött
vadásztársához, hogy azt felköltse álmából s azt sem mondhatta meg neki,
hogy mit akart tőle kérdezni? úgy meglőtték egyszerre.

A felriadt tábornagy most vette észre, hogy micsoda rossz vadat lőtt.

Maillé-Brézés marquisnak most már aztán megvolt a jó oka feleségül nem
vehetni a szép Agathát. Az egyházi törvények szerint egy megölt férjnek
az özvegyét nem szabad elvenni annak, a ki azt megölte. Ezt a szerencsét
igazán úgy lőtte magának a marquis.

Egyszer valami nagy erődítési tervet kellett megállapítani, a mire a
tábornagy elnöklete alatt minden hozzáértő katonai celebritás
összegyült. A rengeteg mappát kiterítették a hosszú asztalra s kiki
megmondta a maga véleményét róla. Végre az elnök is megszólalt.

– Azt a Maximilian-tornyot nem lehet arra a helyre felállítani.

– Miért nem?

A tábornagy homloka nagy veríték-cseppeket izzadt.

– Azért, mert épen ott ül…

– Ki ül ott? Mi ül ott?

– Hát, terringettét! ki ülne ott? Az a háromlábú nyul. Nem látják!

A tábornokok egymásra néztek s a fejüket csóválták.

– Hát kergessék el onnan! önök ketten megfoghatnák, mert elérik.

Csodálkozva keltek fel mind az asztal mellől.

Ekkor aztán Maillé-Brézé is magához tért.

– Üljenek le uraim, csak meg akartam önöket tréfálni.

Máskor meg hadi-gyakorlatot tartott, a mit neki kellett volna
vezényelni; de azt úgy összezavarta, hogy utoljára a csapatok alig
tudtak egymásból kikeveredni. Majd itt, majd amott ugrott fel előtte a
háromlábú nyul. «Ahol szalad ni! vigyázzatok! Fordulj! Kanyarodj! El ne
gázoljátok».

A tábornokok végre tanácsot tartottak az orvosokkal, s annak az lett a
vége, hogy Maillé-Brézé tábornoknak szives figyelmeztetés lett adva,
mintha jó volna neki egy időre a falusi kastélyába vonulni és az
egészségét ápolni.

Aztán többet nem is hítták szolgálatba: csak névleg maradt tábornagy.

A falusi kastélyában már megszokta a cselédség, hogy a marquis a
legcsendesebb morfondirozása közben egyszer csak elkiáltja magát: «ahol
fut ni! a háromlábú nyul!» S arra aztán inas, vadász mind utána kiáltja:
«ahol fut a nyul!» S azzal elkezdenek a szobában kergetőzni, széket,
asztalt feldöntenek, míg bottal, seprüvel kikergetik valahogy a
háromlábú nyulat.

Ez a nyul meg is ásta nem sokára a sírját a jámbor marquisnak. Soh se
hitte volna, hogy vitéz katona létére egy ilyen pipogya teremtés ölje
meg.



BOSZNIAI HUSZÁRKALAND.

EGY HUSZÁR FŐHADNAGY NAPLÓJÁBÓL.

A mint Bányalukába bemasiroztunk, ez a szedte-vedte bosnyák nép olyan
alázatosan fogadott bennünket; azt gondoltam, vizet sem tudnak zavarni.

Én egy jómódú rőfös-kereskedőnek a házához jutottam, tizenkét
huszárommal. A gazda nem volt ugyan otthon, hanem a felesége, egy csinos
takaros menyecske, elég szivesen látott bennünket. Tudott németül is,
látszott, hogy nem valami neveléstelen személy, ilyenformán megértettük
egymást. Sietett a jó asszony legelébb is kimenteni az urát, a mért
nincs itthon, hogy nem a rebellisekhez állt, hanem csak elment
Salonikiba, portékát vásárolni, ha soká itt maradunk, lehet hozzá
szerencsénk. Bántam is én, akárhol járt az ura? A szobával meg voltam
elégedve, a mit számomra berendezett s miután jó vacsorával fenyegetett,
attól sem ijedtem meg. Egy kissé ugyan elvadított, a mint körültekinték
a szobámban s megláttam a falra akasztva Szent Miklós és Szent György
képei mellé Miletics és Csernajeff arczképeit.

Az asztalon fénykép-album is volt, az is tele a moszkvai ethnografiai
kiállítás zarándokaival.

Este felé, mikor már a legények kiverték a «hét sor port» s elkezdték
dalolni a Kerekes András nótáját, a háziasszony bekopogtat hozzám s nagy
óvatosan körültekintve a szobában, ha nincs-e más is jelen? belép,
odajön hozzám és térdre esik előttem.

– Kérem asszonyom, parancsoljon, mi kivánsága van? keljen fel.

Csak akkor kezdtem észrevenni, hogy milyen gyönyörü szép fekete szemei
vannak az ifiasszonynak, ha olyan erősen ki nem volna pingálva a
szerecsikával, okvetlenül szépnek volna nevezhető. Alig lehet több
harminczkét évesnél.

– Minden szentekre kérem, nagyságos generális úr, kezdé a menyecske,
megragadva kezemet: tegyen irgalmat velem, szegény kétségbeesett
asszonynyal, külömben mindjárt a kutba ugrom.

– Generális ugyan nem vagyok; hanem azért parancsoljon velem, én mindent
megteszek a kedvéért, a mi a katonai becsülettel összefér.

– Azt, azt! A katonai becsületet akarom öntől igénybe venni, folytatá az
asszony. Ön nemes szivű, lovagias férfi, a ki egy anya kétségbeesését
fel tudja fogni; nekem van egy gyönyörű szép leányom, a kit nagyon
féltek a huszároktól.

– Na már arra lovagias szavamat adom önnek, asszonyom, hogy az ön
leányának semmiféle bántódása nem fog történni.

– De csak mégis nagyon félek, mert gyönyörű szép leány ám! Aztán nem
lehetek mindig mellette, hogy őrizzem. Éjszaka rám ronthatnak. Csak
akkor tudnék nyugodtan aludni, ha ezredes úr megengedné, hogy éjszakára
ide hozzam be a leányomat az ön szobájába, a míg itt méltóztatnak
mulatni.

– Az én szobámba? Éjszakára?

– No mert egyedül itt hiszem őt egész bátorságban. Az ön lovagias
védelme alatt. Itt tudom, hogy semmi baja nem történik. Az ön adott
szava megvédelmezi a leányomat.

– Mennyi idős a leánya?

– Még csak a tizenhatodikba fordul. De valóságos angyal.

(Teringettét! Én most itt egy tizenhat esztendős angyalt őrizgessek
éjszakánkint, a saját szobámban, a kit előre lekötött lovagias
becsületszavammal igértem megvédelmezni! Ez lesz még csak a szép
provincia! – Mindenféle módjára készen voltam Bosznia pacificatiójának,
csak erre az egyre nem.)

– No ugy-e megengedi ön, hogy majd úgy éjféltájon, mikor mindenki aludni
megy, behozzam ide önhöz az angyali szép leányomat? Óh köszönöm, az ég
áldja meg önt e nagylelküségért.

De bezzeg nem köszönöm én az ilyen ég áldását!

Becsületszavammal igértem, hogy e leányt megvédelmezem, s már most, hogy
annál jobban gyakorolhassam a becsületszavam beváltását, ide hozzák
éjszakára a szobámba.

S én itt strázsáljak egy szép leányt felvont fegyverrel éjről-éjre, mint
a stambuli Kadun-Kiet-Chuda a bajrám ünnepi szultán menyasszonyt. De ezt
a strófot nem állom ki!

Hiszen nem vagyok én Szent Antal. Aztán könnyű volt Szent Antalnak,
mikor jól tudta, hogy az a szép leány, a ki őt kisérti, maga az ördög;
de lenne csak az én helyemben, mikor maga az anya hozza ide a lányt, s
azt mondja, hogy az egy angyal, majd szeretném látni, hogy meddig
tartana a szentantalsága?

Aztán utoljára is nem esküdtem én meg a királynak arra, hogy az ő
hadseregében anachoreta leszek.

– «Ne kívánd, a mi a másé!» Azt mondja a tíz parancsolat.

De hisz én nem is kivánom, helyembe hozzák; valjon ha egy anya maga
viszi a leányát egy huszárhadnagy szobájába, hogy rábizza a rend és
nyugalom fenntartását, nem valóságos európai mandátum-e ez? – Ez már az
igazi bosnyák kérdés!

De hát az adott szó? hát a katonai becsületszó? Szabad-e azt megszegni?

Ez a nő bennem egy mesebeli hőst sejt, egy Lohengrint, a ki az
ártatlanságot védni jön hattyu hátán. Szabad-e ezt a hitét megczáfolnom!
Szabad-e az adott szót megszegnem!

Nem! Vasból leszek. Megtiltom a szemeimnek, hogy ránézzenek. Csupa
szomorú dolgokról fogok gondolkozni. Előveszem a dienstreglement s
végigolvasom. Patiencet fogok játszani. Miattam ott fekhetik és lehet
olyan szép mint Semiramis. Kővé válok. Hanem holnap reggel megyek
raportra, s kikérem magamnak, hogy engem jövő éjszakára küldjenek ki az
előőrsre. Nagyon szeretem, mikor az eső szakad a nyakamba.

Megállj! Még egy argumentum van, a mely erőt ád az önuralkodásra. Hátha
ez csak kelepcze? Hátha úgy akarnak velem tenni, mint Judit
Holofernessel? Úgy van! Ha azt nem akarom, hogy holnap reggel fej nélkül
ébredjek fel, ascétának kell maradnom!

Azonban minden bölcselkedésemet halomra döntötte egyszerre az a halk
papucscsoszogás, a mi éjféltájon ajtóm felé közeledett; a szívem
egyszerre felszabadult, s nyargalt velem árkon-bokron keresztül; minden
csepp vérem bosnyák lázadóvá lett egyszerre, éreztem, hogy nem fogok
ismerni kegyelmet! – Koczogtatnak. – Szabad.

Az ajtó nagy csendben felnyilik, s belép rajta a háziasszony, titkolózó
mosolygással, s hozza a karján a leányát, – egy szép kis, pólába takart
babuskát.

– Itt van «ő», uram! Ugy-e milyen szép, mint egy kis angyal?

– Mit? Micsoda? Hisz ön nekem azt mondta, hogy most fordul a
tizenhatodikba.

– Igen is, a tizenhatodik hónapba. De már el van választva, nem fog
alkalmatlankodni. Éjszakára mákhajat főztem neki tejbe, csendesen fog
aludni, uram.

– De hát ezer milliom angyal és liliom! Mi az ördögöt félti ön ezt a
tizenhat hónapos kis pulyát az én huszáraimtól?

– Hát – hát – rebegé a nő szepegve – attól félek, hogy – megeszik…

… Jeges vízzel öntöttek végig. Ezek azt a hirünket költik, hogy a
huszárok a kis gyerekeket megeszik. Soha ilyen kalandot többet.



MAHADI.

Almanzor, a szaraczénok legbölcsebb kalifája, mikor halálos óráját érzé
közelegni, odahivatta magához a fiát, Mahadit, a ki ő utána következett
a trónra, s ezeket a kegyes tanácsokat osztá neki:

– Azt mondom neked, édes fiam, hogy ha király fogsz lenni, a rokonaidnak
semmi kincsüket el ne vedd: magadnak úgy is elég van. – Hanem azért
bizonyos vagyok felőle, hogy te azt mégis el fogod venni. – Azután azt
mondom neked, hogy a leghivebb embereket ki ne végeztesd, s
halálítéletet ki ne mondj a vádlott kihallgatása nélkül soha. Azonban
előre tudom, hogy te ezt még is meg fogod tenni. – Továbbá arra kérlek,
hogy ezt a pompás palotát, a mit rád hagyok, le ne bontasd és másikat ne
kezdj építtetni a helyébe, mert nem éred meg a befejezését. – Hanem
azért meg vagyok felőle győződve, hogy te ezt mégis meg fogod tenni. –
Végtére még arra az egyre kérlek, hogy országos ügyekbe asszonyt ne
avass, s olyan ételből ne egyél, a mit valami megáldott asszony
megkivánt. – Hanem te azt mind a mellett bizonyosan meg fogod tenni.

Pedig hiszen ezeket a tanácsokat, a miket a haldokló bölcs fiára
hagyott, csaknem lehetetlennek látszik meg nem tartani.

A trónra ült ifjú kalifa, hogy mindjárt eleve megczáfolja apjának
kedvezőtlen elővéleményét az ő szófogadása iránt, a hol csak egy rokonát
kifürkészhette, annak mind ajándékot osztott, nem hogy annak a
kincseihez nyúlt volna, s a testvéröcscsét, Ilhámit, elküldte Cadixba,
hogy ott helytartója legyen. Nem vett, hanem adott.

Egy napon Mahadi a királyi palota kertjében egy csodaszép ifjú
leánykával találkozék, kinek feltünő bájai egyszerre lángra lobbantották
gyulékony szenvedélyét. A leány Zeráhnak nevezte magát, s a királyi park
kertészének szülötte volt.

A válasz, a mivel a leány Mahadi szerelmi ostromát fogadta, egészen
foglyul ejté az ostromlót.

– Inkább akarok egy koldusnak a felesége lenni, mint egy királynak a
rabnője.

Az ilyen felelet megérdemli azt a viszonzást hogy:

– Légy tehát egy királynak a felesége!

Erre aztán nehezebb volt azt mondani, hogy «nem».

Zeráh próbálgatta azt egy ideig: gondolkozott rajta, hogy a kezében
tartott rózsát összetépje-e s odadobja a király lábaihoz? Végre győzött
a nagyravágyás s oda nyujtá a rózsát a királynak.

Mahadi lelke megtelt a nagy örömmel. Mikor egy király a porból emel föl
egy igazgyöngyöt, mely az ő koronájába foglaltatni érdemes, még
nagyobbra van vele, mint ha egy másik király diadémjából törte volna ki
azt. Mahadi menyegzőjére összehivta minden vazalljait és vezéreit, a
szövetséges kalifákat, s azok meg is jelentek a menyegzőre mind, egynek
kivételével: ez volt Ilhámi. Annak elébb a maroccoi szultán ostromzároló
hajó-hadát kellett elverni Cadix alól; addig nem jöhetett.

A menyegző hét napig tartott, és a hét napot összekötő éjszakáknak sem
volt álomhozó pihenése, a fényt, mámort, pazarlást a nappal és az éjjel
versenyezve fokozta egymás fölé.

A hetedik napon megjött Ilhami.

Győztesen érkezett meg; az ellenség elsülyesztett hajóiról letépett
zászlókkal. Azokat hozta nászajándékul a bátyjának.

Mikor aztán Mahadi odavezette őt menyasszonya elé, Ilhami eltakarta
arczát a kezével, s elkezdett zokogni:

– Mit tettél? Elraboltad az egyetlen kincsemet a világon!

Zeráh Ilhami herczegnek a menyasszonya volt már akkor, mikor a király őt
meglátta és megszerette.

És így az első, a mitől Almansor óvta a fiát, már megtörtént. S azon
többé segíteni nem lehetett.

Mahadi nagyon szerette Zeráht, bár az a tudás, hogy már elébb az
öcscsének volt eljegyezve s azt «talán» szerette is, örökké kihajtó
tövis-gyökér maradt a szivében.

Zerah boldog apává tette a királyt. Első szülöttét Muzának nevezték.

Mahadinak azonban nem csak arra volt gondja, hogy életet adjon,
királynak az életelvevés is nehéz kötelességei közé tartozik. Nagy
szigorral bánt el a martalócz néppel. A belső ellenséget irtotta
fegyverrel, s megtisztítá a rablóktól a tengert s az erdőt.

Egyszer kézrekerült maga a sierra nevadai hegyszakadékok réme: a
sarczoló Toma rablófőnök is. Felhozták őt lánczraverten Cordovába, s
törvényt tartottak fölötte. Tengernyi gonosztett derült ki rá. Ha annyi
feje lett volna is neki, mint a tündérországban lakó Majmuna dzsinnek,
bizony egy sem maradt volna meg neki belőle. A birák kifáradtak annak a
feljegyzésébe, a mit ő maga bevallott, s a mit a minden vidékről
betóduló károsultak siettek felőle beárulni.

És mégis volt bátorsága Tomának, mikor már büneinek sokaságából az egész
oszlop fel volt rakva, megkegyelmeztetéseért folyamodni a kalifához.

Ő maga megirta levélben az indokot, a miért azt meri kivánni a
királytól, hogy minden borzasztó bünlajstroma daczára, kegyelmezzen meg
az életének, sőt bocsássa őt szabadon.

Az alkáde, a kire rá volt bizva, hogy e kegyelemkérő levelet átadja a
kalifának, Zeráhnál találta őt.

– Hagyj békét mostan, mondá a király. A feleségem mesél a kis fiamnak a
«kigyókirálynéról», azt nem szakíthatom félbe.

Mikor később visszajött az alkáde, akkor azt mondá neki a király az
ebédnél ülve:

– Bizony te is okosabbat gondolhatnál ki, mint az embernek az emésztését
zavarni azzal, hogy gonosztevők dolgaival keverd föl az epéjét.

Megint eljött az alkáde a kegyelemkérő levéllel. Akkor a király a
fürdőben ült:

– Csak nem kivánod, hogy az alatt olvassak zsiványrimánkodást, míg a
borbély a fejemet szappanozza!

Ismét előjött estefelé az alkáde az irással, s megvárta, míg a király a
vacsorától fölkel.

– Hidd el nekem: annyit ittam, hogy kettőst látok; tánczol előttem
minden betű: el nem tudom olvasni a leveledet most! Jöjj később.

Az alkáde még egyszer eljött, most álmából költé fel a királyt.

– Át kell venned a kegyelemkérő levelet, mert magad parancsoltad, hogy
addig ki ne végezzenek semmi elitéltet, míg kérő levelét el nem
fogadtad.

– Nagyon édes álmomból háborítottál fel, mondá a király. No hát ad ide
azt a levelet!

S hogy az édes álma folytatását el ne mulaszsza, a vánkosa alá tette az
elitélt könyörgő levelét s aludt tovább.

A rablóvezért pedig, miután éjfélig nem jött vissza a kérő levél a
király kegyelmével, éjfél után lenyakazták törvény és igazság szerint.

Csak másnap reggel, mikorra kialudta mámorát, vette elő a rabló
kegyelemkérő levelét Mahadi s azt olvasta belőle:

– Mikor nagy apádat Omár szultánt, a szaszszanidák ostromolták
Granadában s ő előre látta, hogy elfogják nyomni, az omaridák minden
kincsét összehordatta és befalaztatá palotája boltozatai közé. E kincsek
százötven teveterühre mentek s közöttük az arany-asztal, mely körül a
kalifák valamennyi vezérekkel együtt étkeztek, a Tarik vezér viselte
paizs, csupa gyémántokkal kirakva, hogy azon kard nem fogott, s minden
ellenség, a ki belenézett, elvakult tőle, a gyászruha, a mit Ayesha
özvegységében viselt, csupa fekete igaz gyöngyökkel kivarrva; tizenkét
ezüst láda, mind tele Lizimachus-aranyakkal, minden ládának a
fölemeléséhez nyolcz erős férfi kellett. Ott volt a csodálatos alhambrai
arany-hattyú, mely magától úszott, repdesett és énekelt. És az
arany-oroszlánok, tojás nagyságú rubin szemekkel, a mik az elfogadási
terem bejáratát őrizték, s mikor a kalifa belépett, felálltak és a
farkaikat elkezdték csóválni. Ott volt az arany trón, melyről a törvényt
kihirdették, és az egy darabból faragott hegykristály láda, melyben a
proféta kegylevele őriztetett, melyet a legelső omaridának, saját
bőrköpenyéből lehasítva, átadott. Ott volt a gyémántok legnagyobbika, az
Aldebaran, mely az oroszlánok termében felakasztva éjjel is oly világot
terjesztett abban, mintha nappal volna. De a mi mind ezen kincseknél
becsesebb, ott volt a «bölcsek köve», melyet Paracelsus ajándékozott, s
melynek birtokosa minden jövendőt előre megtud, valamint, hogy Omár
kalifa is megtudta előre, hogy az ostromlók legelébb a cadixi toronynál
fognak betörni. Mindezeket a kincseket a kalifa ötszáz épitészszel
hatvan nap alatt úgy elrejteté, hogy azoknak nyomára nem lehetett
akadni. A palotának egy termét belül egészen lebontották s a mint a
kincsek el voltak rejtve a falak közé, ismét mindent úgy
helyreállítottak, márvány faragványok, oszlopok visszakerültek a
helyeikre, hogy többé se ismerős, se idegen meg nem tudhatta, hová
vannak a kincsek elrejtve.

Mikor a mű be volt végezve, a kalifa nagy lakomát adott az ötszáz
épitésznek; hanem a bor meg volt mérgezve «borasz»-szal. Mind meghaltak
tőle, egynek kivételével, a ki olyan okos volt, hogy a poharába töltött
bor közé tengeri sót öntött, a mi a «borasz» növény mérgét megöli. Ez az
egy én voltam. Én is halottnak tettetém magamat, nehogy erőszakkal
végezzenek ki, ha észreveszik, hogy élve maradtam, s csak arra volt
gondom, hogy elrejtsem magam a pillérek közé. Így mikor az ötszázat egy
ó-kutba belehányták, én maradtam legfelül, s éjszaka kiszöktem a sirból.

Most már csak ketten tudtuk, hogy hol vannak az omaridák kincsei: a
kalifa, meg én. A kalifa, mikor az ostromlók betörtek a városba,
harczban elesett. Bizott a bölcsek azon jóslatában, hogy se kard, se
nyil, se dárda vasa őt meg nem ölheti: – réznyillal lőtték sziven.

Én pedig elmenekültem a hegyek közé.

Minden ezután elkövetett vérengzéseim, gyilkos pusztításaim egyedüli oka
az volt, hogy tudtam, hol vannak az omaridák kincsei. Azért gyüjtöttem
magam körül a vidék minden rablóit, hogy egyszer rajta törjek Cordován,
elfoglaljam a palotát, kibontsam a kincset rejtő boltozatokat; a mikor
aztán a kincsek birtokában az egész mór nemzetet régi fényében
helyreállítom, s hatalmasabb kalifává teszem magamat, mint te vagy, vagy
akár az apád volt a hatalmas Almansor; a ki maga is hasztalan kutatta
egész életén keresztül a kincseket: rajtuk járt, közöttök élt, de nem
birt ráakadni.

Most már vége van. Harámjaimat elpusztítottad, magamat meglánczoltattál;
fejemet karóra ítélted: kénytelen vagyok veled megalkudni.

Ha te én nekem, királyi szavadra s a próféta szakállára megesküszöl,
hogy életemet és szabadságomat visszaadod, s aztán minden font arany
után, a mit neked átadok, egy uncziát adsz nekem; – a megkövült
csillagért, az Aldebaránért megteszesz Malaga kormányzójának; – a
bölcsek kövéért felcsapsz nemes lovagnak; – akkor én felfedezem te
neked, hogy hová vannak elrejtve az omaridák kincsei!

Mahadi rögtön futtatá ajtónállóit az alkadéhoz, hogy függeszszék fel a
rabló Toma kivégeztetését. De biz annak a feje már akkor fel is volt
tűzve a karóra: azzal nem beszélhetett többet.

Most jutott már – nagy későn – eszébe haldokló apjának, a bölcs
Almansornak jó tanácsa: «ne hagyj senkit kivégeztetni addig, a míg
kegyelemkérő levelét el nem olvastad.»

(«De te azt azért mégis meg fogod tenni!»)

Most már késő volt bánkódni rajta.

S az omaridák kincséről szóló hagyomány nem volt mese. Mahadi apjától, a
megholt kalifától sokszor hallott felőlük; ki azokat ifjú korában
sokszor látta. A műremekek le voltak irva a krónikákban. Létezésükről
egész odáig szóltak beirott pergamenek, a mikor az ostromolt kalifa
elrejtésüket rábízta egy «Vocair» nevü mór épitészre; s aztán akkor az
épitészt és valamennyi segédét megöleté.

Mahadi annyit tudott meg, hogy azok a kincsek itt vannak az ő
palotájában elrejtve.

Ha itt vannak, akkor megvannak.

A palota sok milliókat ér: de a minek temetőjévé lett, az omár-kincs
huszszor annyit.

Mahadi parancsot adott, hogy bontsák le a királyi palotát.

Bontsák addig, a míg a befalazott kincsekre rá nem találnak.

És azzal elkezdték az építészet remekét szétbontani; a gyönyörű
oszlopsorok, százféle szinű márványból faragva, ledöntettek, a pompás
boltozatok, aranyozott iveikkel, lazurkő burkolataikkal,
drágakő-mozaikok letépettek, halomra hányattak, a tündérpalota
lassankint eltünt a helyéről, már csak a fundamentoma volt meg: azt is
szétbontották; a kincsek még sem kerültek elő. Utoljára a legalsó
pinczebolt alatt, a mint felszakgatták a nehéz kőlapokat, megtalálták a
lépcsőzetet, mely azon üregbe levitt, a hová a kincsek el voltak rejtve.

Ha Mahadi a harámvezérnek megkegyelmezett volna, egyetlen oszlopát sem
kellett volna ledöntetni a palotájának: az egyenesen rávezette volna őt
arra a rejtett üregre, a mit keresett.

Így pedig Almansor harmadik végrendeletét is megszegte Mahadi,
lebontatva a feje fölül azt a gyönyörű királyi palotát, mely az
Alhambrával vetekedett.

Bizonyos, hogy a rabló azért irta a kegyelemkérő levelében azt a
királynak, hogy a roppant kincsek a palota termeiben vannak elfalazva,
hogy ha őt mégis kivégezteti, holta után boszut álljon rajta; a boszuja
sikerült, a király lerontatta a palotáját.

De legalább rátalált a tündérregei kincsekre.

Ha rátalált.

A mint az első rés volt ütve a rejtett boltozaton hirül adták a
királynak.

Belépni a kincses boltba még nem volt szabad; mert ahogy az akkori
bölcsek állíták, a rejtett kincsek ártó kigőzölgésekkel töltik meg az
ilyen üreget; az arany «materia urens»-t s az ezüst «selenium»-ot, a
drágakő pedig «materia detonans»-t párolog ki hosszú idő jártával,
melyek közül az első elégeti a tüdőt, a második holdkórosságot idéz elő,
a harmadik pedig azt, ki által beszivatik, a villámütés tárgyának teszi
meg. Azonkívül a papok is itt voltak, felvilágosítani mindenkit, hogy a
kincsek fölött ott ül a sárkány, a baziliszk és a kigyókirályné, melyek
közül az első a vaktában közeledőt elégeti, a másik kővé változtatja, a
harmadik pedig pokolra viszi. Tehát azt az alchymistáknak a rossz
gőzöktől «caput mortuum»-mal és «flos coeli»-vel meg kell tisztítani,
azután a máguszoknak bűvtörő ceremoniákkal a szörnyektől megszabadítani,
csak azután lehet belemenni.

Addig csak az üregbe előre tolt fáklya fényénél lehetett a királynak
megtekinteni a mesés barlang tündér kincseit.

Ez nem volt álom. Ott volt egymásra halmozva az omaridák rég keresett
hires kincstára: a ragyogó érczszekrények, a művészi remekek, a drága
kövektől tündöklő edény, fegyverzet, ékszerhalom, s a mindannyiból
kimagasló arany trón. Egy ezüst szekrénynek a födele fel is volt nyitva,
s az szinültig volt tele sárga pénzhalommal.

Mahadi tánczolni kezdett örömében, a mit király és igazhivő soha sem
szokott tenni. Ime tehát jó volt meg nem tartani Almansor végtanácsát:
«le ne bontasd a palotádat!» A megtett áldozat sokszorosan meg lett
jutalmazva a nyereség által. Most már az azután következő végtanácsot is
meg lehet törni: «ne avasd államügyekbe az asszonyokat.»

Mahadi sietett a hölgyeihez; legelébb is azoknak mondta el az örömhirt.
Moslim szokás szerint több feleséget tartott, de azok között most is
Zerah volt a kegyencz szultána. A legfiatalabb szultána pedig volt
Alibeh, a fezi szultán leánya, kinek atyját a marokkói császár a
trónjától megfosztotta.

– Most mondjátok meg ti, hölgyeim, mit kezdjek annyi mérhetetlen
kincscsel? szólt a kalifa a szép asszonyokhoz.

Legelőször Zerah felelt:

– Engedd el egy évi adóját a népednek. Építtes menházat azoknak a
számára, a kiknek nincs hajlékuk. Ruházd fel azokat az árvákat, a kiknek
atyái a te atyád harczaiban elestek. Végy magadnak kincseiden áldást!

– S mit mondasz te? kérdé a kalifa Alibehtől.

– Szereltess fel hajóhadat, rakd meg hadsereggel, köss ki az afrikai
partokon, izenj hadat a maroccoi császárnak. Végy magadnak kincseiden
dicsőséget.

– Te vagy az igazi! kiáltá fel Mahadi, keblére vonva a válasz-adót, s
attól a naptól fogva Alibeh szultána volt a kalifa kegyencz asszonya,
Zerah volt az elmellőzött.

Mahadi rögtön foganatba is vette kegyencznője tanácsát. A marokkói
császár követét mindjárt maga elé hozatá, levágatta a fejét, azt küldte
vissza a császárnak; hadvezéreinek pedig parancsot adott, hogy rögtön
gyüjtsenek nagy hadsereget s roppant hajóhadat az afrikai hadjárathoz.

Ez alatt a máguszok és alchymisták elkészültek a kincses boltnak rossz
szellemektől és gyilkos kigőzölgésektől megszabadításával, s akkor aztán
a bolt bejáratát egészen felnyittatva, leszállt a király egész
kiséretével a kincsek barlangjába.

Legelső kivánsága volt magát a bölcsek kövét meglátni. Mindeneknél elébb
azt óhajtá megtudni, hogy mi lesz a marokkói hadjáratának kimenetele? A
bölcsek köve a jövendők tudójává teszen.

A bölcsek ráismertek a kristály szekrényre, a melyben az a kő tartatott
s odahozták azt a király elé, hogy nyissa fel saját kezével.

A kő egészen fekete volt, a minő a próbakő, s egy papyrus-levélbe volt
takarva, mely tele volt jegyezve chaldaei irással. A király oda nyujtá
azt egyik tudósának, s maga az alatt kezébe fogta a követ.

A tudós pedig azt olvasta le a papyrus levélről.

«Óh te, ki e követ valaha kezedbe fogod venni, tudd meg, hogy nem a
bölcsek kövét találtad meg, hanem a bolondok kövét. Én, Ben Ali Vocair,
Omár khalifa épitésze, a ki az igazi bölcsek kövét bírom: előre tudom,
hogy a rám bizott kincsek elrejtéseért mi jutalom vár rám? De te nem
tudod meg soha, hogy én a kincseket hova rejtettem el? mert én az igazi
omár-kincstárt éjszaka, előre készített föld alatti rejtek uton át egy
sziklabarlangba szállítottam el s a mit ide, e boltozat alá elrejték, az
csak utánzata az igazi kincseknek. A mi aranyat látsz itt, az csak
«similor», az ezüst csak czink, a gyémánt csak hegykristály, a rubin
csak almandin, s a kivert arany és ezüstpénz csak megaranyozott,
ezüstözött ólom. Egész kincstárad hiúság és nevetség, magad pedig bolond
vagy és szerencsétlen s a mihez kezdesz, el van veszve, mielőtt
belefognál.»

Úgy volt. A mesés kincstár ki volt cserélve. Ez, a mire rátaláltak, csak
csufondáros másolata volt az igazinak.

Mahadi így jött rá, hogy mégis igaza volt Almansornak: «ne bontsd le a
királyi palotádat.» De ő azt azért mégis megtette.

Most azután az is következett még, hogy Almansornak a negyedik
végtanácsában is igaza volt: «ne avasd az asszonyaidat az ország
dolgaiba.» Mivelhogy a bizonyosnak hitt kincsek helyén nem találva mást,
mint hitvány érczet, a marokkói hadjáratra kiindított hajóhad és
hadsereg költségeit nem tudta sehonnan előteremteni s így elszéledt
egész hada, mielőtt ellenséget látott volna, nem maradt neki belőle
egyéb, mint a szégyen.

Ezzel a szégyennel Mahadi még jobban kerülte Zeraht; nem akart vele
találkozni, nehogy annak tekintetéből olvassa azt a szemrehányást:
«lásd! ha az én tanácsomra hallgattál volna, nem ért volna ez a
gyalázat!»

Annál inkább szeretett Mahadi Alibeh karjai közt elrejtőzni a
gúny-kaczagó világ elől. Ez az egy nő nem vethette neki szemére csufos
kudarczát. Ő volt ennek az oka. Annál inkább igyekezett a gyönyör
mámorával, az élvezetek változatosságával eltompítani Mahadi lelkében
azt az újra felsajgó fájdalmat.

Mahadi szerelmi gyöngédsége, édes szenvedélye pedig az által is nőtt
Alibeh szultána iránt, hogy az omár királyi törzset egy új sarjadékkal
ajándékozza meg. Most már féltékenyen őrizte kegyenczét a kalifa, mintha
az volna az országa, a kincse, dicsősége.

Volt rá oka, hogy úgy őrizte, mert az elhagyott asszony mindig ébren
levő veszedelem a boldog vetélytársnéra nézve. Zerah szultána gyűlöletét
nem lehetett hazug mosolygás alá elrejteni. Mahadi óvta Alibeht Zerah
ajándékaitól.

De egytől még sem tudta megóvni s az volt egy gyönyörű
porczellán-cserépben virító narancsfa, melyet Zerah ajándékozott
Alibehnek. Az a narancsfa mikor gyümölcsöt fog érlelni, azokban az arany
almákban halálos mérget fog rejtegetni.

A középkori alchymisták titka volt (nem kár a titokért, hogy elveszett),
hogyan lehet egy egész fának a gyümölcsét úgy megmérgezni, hogy a ki azt
az ágról leszakítja, és megizleli, menthetetlenül meghaljon tőle? Így
ölték meg egy fügével Hunyady Mátyás királyt, így egy baraczkkal
Estrelles Gabriellát.

Mert a növényekben rejlő méreg kitalálhatatlan csodája a természetnek. A
burgonya-növénynek a gyümölcsében méreg van s a gumója eledel, a
spárgának a gyönge hajtása étek, a gyümölcse veszedelem. A megynek a
gyümölcse csemege, a magja ölő méreg. A legöldöklőbb méregnövény, az
upasfa gyilkoló nedve csak a gyökereiben van meg, a gyümölcse nem árt
senkinek. Csak egy növény van, melynek a gyökerében is, a gyümölcsében
is halálos méreg van. Ez az «atropa mandragora.» A gyökere hasonlít az
emberi alakhoz, kétágú szárával, Theophrastus azt irja róla, hogy ez a
gyökér sír, mint egy ember, mikor a földből kiszakítják, hogy a sirástól
nyavalyássá lesz, a ki meghallja: azért kutyákkal szokták azt
kikapartatni a földből; méreg gyümölcsei pedig hasonlítanak a szilvához.
Hannibal római hadjáratában ezzel mérgezte meg a borokat, miket az
ellenségnek hátrahagyott, s mikor azok elbódulva hevertek, akkor ütött
rajtok. Ennek a mandragorának a gyökerét tudták a régi bűvészek úgy
beleojtani a fa gyökereibe, hogy az azokkal összeforrt. Az ilyen
gyümölcsfával aztán közölte a beleojtott mandragora gyökér méregtámasztó
erejét: narancs, füge, baraczk olyan halálos mérget szívott magába, a
minő a mandragora gyümölcsében rejlik.

Mikor a Zerahtól ajándékozott narancsfa első arany almáját megérlelé, a
boldog Alibeh leszakította azt az ágról s így szólt Mahadinak:

– Lásd: én ezt a gyümölcsöt megkívántam, s áldott asszonynak, a mit
megkíván, azt meg is kell ennie, külömben a természet rende össze-vissza
bomlik rá nézve. De én ezt az arany almát mégis megosztom veled; hogy
tudjad, milyen nagy a szerelmem hozzád.

És Mahadinak nem jutott eszébe Almansor utolsó végtanácsa, «ne egyél
olyan gyümölcsből, a mit egy áldott állapotban levő asszony megkiván.»
Elfogadta a megosztott narancsot. S még az nap Alibehhel együtt halottak
lettek – mind a ketten – mind a hárman.

Így jár az, ki az apja végtanácsát meg nem tartja.



TISZTELT HÁZ, KARZAT ÉS BUFFET.

EGY SZERENCSÉTLEN KÉPVISELŐ ELBESZÉLÉSE UTÁN.

No gyere ide, te Kakas Márton, hadd mondjak el neked egy siralmas
történetet; aztán nem bánom, ha kiirod is az ujságba; – velem történt.

Azt tudod, hogy én micsoda intrikával kerültem be ide ebbe az
emberaszalóba? Valóságos áldozatképen. Én igen tisztességes szolgabiró
voltam odahaza: nagyon szerettek; nem is tudom, mi kifogásuk lehetett
volna ellenem, mikor soha se voltam otthon, ha kerestek! Miattam azt
csinálhatta minden ember, a mit akart. Barátom: még a tolvajok se
apprehendálhattak rám. Nem volt senkinek olyan szép gyüjteménye
elintézetlen felsőbb rendeletekből, mint nekem. Hanem hát tudod, hogy
fiatal embernek sok az ellensége; addig ármánykodtak ellenem, míg hirem
tudtom nélkül megválasztottak képviselőnek, hogy eltuszkoljanak az én jó
kényelmes szolgabirói székemből. – Én, mondhatom, hogy még csak a kis
ujjamat se mozditottam meg, hogy képviselő legyek; (a mutató ujjamat meg
a hüvelykujjamat, az igaz, hogy megmozdítottam egy ötezer forintos váltó
aláirására, a választási költségek fedezése végett; hanem hát ezt a
rezón megkivánja). Bizony Isten, a választási programmom is oly szerény,
hogy én abban a választóimnak nem igértem semmit: csak épen, hogy az
adójukat erre a három esztendőre elengedtetem, a helyett inkább három
vasutat szavazok meg, a minek a választási központ lesz a találkozó
helye; katonát többet nem állítunk, nem is tartunk, hanem azért a
muszkát megverjük; azután a németnek fordulunk, azt is megverjük; az
urbéri pöröket harmincz esztendőre visszaigazítjuk, a nagy pusztákat
felosztjuk, a helyett inkább a kényszeriskolázást törüljük el; és
végtére olyan pénzt találunk fel, a milyennel a régi időben éltek az
ezermesterek, hogy mikor az ember a piaczon egy tallért kiád, mire
hazamegy, már megint a zsebében van a kiadott tallér. – Egy szóval csupa
észszerü dolgokat igértem nekik, barátom.

Hanem hát ismered ezeket a mi nyomoruságos pártviszonyainkat. Hát lehet
itt valamit csinálni? Hiszen láthatod, hogy mi történik a klubban, mikor
valami szőnyegre kerül. A miniszter feláll, beszél valamit. Erre feláll
Zsedényi, elmondja, hogy neki ellenészrevételei vannak, de nagyon jó
néven fogja venni, ha Várady Gábor azokról lebeszéli, Várady Gábor aztán
megnyugtatja. Falk Miksának alapos észrevételei vannak s keres magának
egy süket embert, a kinek azt a fülébe sughassa. Wahrman azalatt
anecdotákat csinál, míg Szilágyi Dezsőnek a vállára könyökölnek
kétfelől, hogy fel ne kelhessen, a tarokkozni óhajtókat egy hosszú
beszéddel megkoplaltatni; végre Gorove kimondja a határozatot s P.
Szatmáry Károly egy akkora darab papirosra, a mennyi a térdekalácsán
elfér, megirja a referádát az értekezletről. A független szabadelvü
pártnak az inasa ez alatt ott várja az előszobában, hogy mit végeztek a
szabadelvü klubban? erre Bánhidy Béla báró elnöklete alatt elhatározza
az értekezlet, hogy Simonyi Lajos báró tartson a holnapi gyülésben ezzel
ellenkező beszédet. Ugyanez történik a független klubban, meg a
jobb-oldali klubban. Másnap előadja a miniszter a javaslatát. Az elnök
előbb bejelenti, hogy érkezett három szekér petitio a bank, vám és
keleti ügyben; ez a kérvényi bizottságnak tüzelő anyagul deputatumképen
kiutalványoztatik; azután kiosztja a szerepeket: Tombor Iván viszi a
jegyzőkönyvet Molnár Aladár jegyzi a jobboldali, Orbán Balázs a
baloldali, Beöthy Algernon a karzati szónokokat; s arra Gullner Gyula
felveszi a mult ülés jegyzőkönyvét s az általános discursus közepett
leolvassa róla, hogy pernahajder volt az apánk s vigyen el bennünket az
ördög! mi pedig azt hitelesítjük. Akkor az elnök nagy nehezen csendet
harangoz. A miniszter előadja javaslatát. – Bukik vele! – Előre látható.
– Utána feláll Simonyi Lajos, a nadrágszíján egyet ránt jobbra; a mi
annak a jele, hogy ma kegyetlen lesz. Megesik rajta néha, hogy ahhoz a
törvényjavaslathoz szól, a melyik a szőnyegen van; ritkábban, hogy olyan
anecdotákat bocsát közre, a mik odatartoznak; felszolgáltat nagyszerü
gorombaságokat s bámul rajta, hogy senki se nevet neki; nyájaskodik, s
mosolyog rajta, hogy senki sem akar érte haragudni. Mikor elvégezte: a
miniszter kilátásai ötven perczenttel javultak a törvényjavaslata
elfogadtatására. Utána feláll egy frondeur a miniszterek mögötti
padokról: minden ember azt várja, hogy no most hátulról hogy röpíti
levegőbe a veres karszéket miniszterestül (azok után, a miket a folyosón
beszélt), dehogy teszi: még megdicséri, (mind a kettőt.) Most rágyujt
Helfy Náczi: elkezdi 48-nál s folytatja egész a hordár uralomig s addig
beszél, míg minden ellenséget ki nem űz a házból. A kik odabenn
maradnak, végzik azalatt, míg ő beszél, a napi dolgaikat, úgy hogy az
elnök azt sem tudja már, hogy a discurálókat intse-e rendre, vagy a
szónokot, hogy mit zavarja a kedélyes beszélgetést a maga lármázásával?
A fáczitja az a monolognak, hogy Helfy nem ért egyet sem a miniszterrel,
sem báró Simonyival. Azután feláll Kállay Béni, elmondani, hogy ő nem
ért egyet az egész tisztelt házzal; ezután feláll Apponyi Albert s
felvilágosítja a félreértést, mintha ő az előtte szólottak
valamelyikével, (odaértve tisztelt elvtársát, Kállay Bénit is)
egyetértene. Az elnök azt hiszi, hogy már egy szónok sincs fölirva, a ki
elfojthatatlan vágyat érez az egyetnemértését kinyilatkoztatni s ki
akarja tűzni a kérdést. – Ekkor megnyílik a gyászos kriptaajtó, s miként
a Krisztus által föltámasztott Lázár, felmerül a szélsőbali
katakombákból a tisztelt ház bányaréme, Simonyi Ernő. Egy kisértet, a ki
mosolyog. Egyike azoknak a bronzoroszlánoknak, a kiknek a szájukból
szakadatlanul csörgedez elő a szökőkút víz-sugara. Erre a tisztelt ház
menekül minden ajtón kifelé. A képviselők mennek szanaszét ebédelni.
Aztán még vannak olyan fanatikus fakirjai is a kötelességteljesítésnek,
a kik ebéd után megint visszajönnek. Simonyi Ernő még mindig csorgatja a
csapon. Végre a tiszta bor lefolytával odaönti a seprüjét is a tisztelt
majoritás szeme, szája közé. Erre a majoritás megharagszik, s frondeurök
és mamelukok egyetértőleg megszavazzák a törvényt, a negyvennégyféle
tisztelt egyetnemértők pedig nem szavazzák meg, de kisebbségben
maradnak.

S ez így ment folyvást.

Te persze mindebből nem tudsz semmit; mert azalatt rendesen correcturát
csinálsz a helyeden kussadva. A szegény laikus karzati nép azt hiszi,
hogy a legszorgalmasabban tanulmányozod az előttünk fekvő
törvényjavaslatot.

Hát aztán hogy jusson itt szóhoz az ember?

Barátom! Már a harmadik év is végére jár s én még mindig szűz vagyok. –
Honny soit, qui mal y pense.

Még mindig adós vagyok a szűz-beszédemmel.

A választóim egyre szekíroznak, hogy hát mi lett belőlem, néma barátnak
álltam be? Silentiumot adtak talán, vagy mi? Az «átkos kaurmány»
vesztegetett meg, hogy tétlen hallgatásban fojtom el legszentebb
meggyőződéseimet? Kerüljek csak haza! Hát a vasútból mi lesz? – Az adót
exequálják ám; s ugyan csak osztják a földet; de nem nekünk, hanem a
mienket. Hát már ha annyit sem tudtam kivívni, hogy a megye székhelye
megmaradjon a választó kerületemben, de legalább Törökország
integritásáért csak szót emelhetnék. Hát az az autonom tarifa mi a
fity-fránya lesz? Ha az valami tüzelő fa, a mit az urasági erdőből lehet
kapni, akkor meg ne buktassam; de ha csak companistája annak a másik két
átkozott fának, Mustafa, Carafa, hát legyen velük a harmadik! Várják
azonban, hogy beszéljek, külömben a jövő választáskor a mostani
szolgabírót fogják képviselőnek elküldeni, mert már azzal is kutyául meg
vannak elégedve.

Ez azonban hát csak mellékes dolog. Hanem a mi fő szempont, hát a szép
«Leonie» is arra capricirozta magát, hogy akar tőlem egy nagyhatású
szónoklatot hallani.

No tudod, az a szép kis leány, a kinek az a nagyszerű három emeletes
háza van a belső körúton. Tehermentes! Már tudniillik a ház. Ezt meg
lehet tudni a telekkönyvből. Már azt, hogy a leány szívére nincs-e már
valami intabulálva? azt nem lehet olyan könnyen megtudni.

Csak azt nem szeretem, hogy az én kedves collegám és druszám is odajárt
a házhoz. Hiszen ismered? Nem-e? Még megérem, hogy engem sem ismersz?
Mondom! pedig hányszor tarokkoztunk együtt! Igaz, hogy csak a
keresztnevemen hivogatnak: «Czenczi.» S ebből sok ember azt hiszi, hogy
az nekem vezetéknevem, mert olyan nevű familia is van. Igen mulatságos,
mikor a kisasszonyok úgy szólongatnak, hogy «kérem, Czenczi úr.» A
druszám persze «Vincze.» Egy vármegyéből vagyunk ideküldve. – Pedig hát
az csak egy «kukkó.»

Tudod, hogy mi az a «kukkó?»

Az, a ki nem ismer mást, csak a maga országát; nem szeret mást, csak a
maga feleségét; a ki addig, a míg egy dolgot el nem végez, addig máshoz
nem kezd; a ki azt várja, hogy hijják valahová, addig oda nem megy; a ki
pénzt kölcsön se nem kér, se nem ád; kártyázni le nem ül; egyszóval: a
ki nagy kukkó; – hát az a kukkó.

Hanem már rájöttem, hogy az én druszám csak teszi magát annak.

Hát nem rég együtt voltunk az én szép imádottamnál. Az épen egy tárczába
való tuffot himezett zseniliával. Egy rózsa- és nefelejts-koszorúból
összefont V betűt ábrázolt az.

– Hej ha én azt tudnám, hogy ki lesz az a boldog Vincze, a kinek ez a
kezdőbetűjét képezi? – flótáztam én epedő hangon.

– Hát ez attól függ, felelé a kis nagyravágyó, hogy melyik fog önök
közül hatásosabb beszédet tartani a legközelebbi ülésszak alatt?

Láttál ilyet? Ehhez képest Schillernek az a kisasszonya, a ki azt
kivánta a Seladonjától, hogy hozza fel a tigrisek közé leejtett
keztyűjét, még irgalmas nénének járja.

S még a kukkó mondja rá, hogy próbáljuk meg!

Pedig otthon még csak a bizottsági ülésben sem meri felnyitni a száját.

No itt aztán én sem vagyok az az ember, a ki egy parit el szokott
utasítani. Ugrottam én már le az emeletből is fogadásból.

Áll a fogadás. Tehát a legközelebbi ülésszakban, a mint elkezdődik «a
bank- és vámügygyel kapcsolatos török-orosz háborúnak» a tárgyalása,
feliratjuk magunkat, egyikünk pro, a másikunk contra.

Ráállt a kukkó; csak azt kötötte ki, hogy a beszédet nem szabad mással
készíttetni.

Van is nekem arra szükségem!

Tudom én, hogy hogyan kell egy országgyülési dikcziót készíteni.

Van a nemzeti casinónak egy gyönyörű szép könyvtára.

Abban van egy igen érdekes könyv, a minek az a czíme, hogy «catalogus.»

Ha azt magam elé veszem, nincs én nekem szükségem Csávolszkyra, hogy az
készítse el a beszédemet; csak felütöm az illető rovatokat: «hadászat,»
– «nemzetgazdászat,» «pénzügy,» s a melyik auctornak a neve legjobban
megtetszik, azt kiírom magamnak, utána írom a saját geniális ötleteimet,
mintha citatumok volnának. Ugyan kinek fog eszébe jutni az
országgyülésen, hogy utána keresgéljen, valjon csakugyan mondta-e azt ez
meg amaz a híres ember, avagy nem mondta?

Például ezt:

«A nagy savojai Eugen szerint minden hadviseléshez három dolog kell; sok
beszéd, – még több beszéd, – és igen sok beszéd.»

No vagy ezt:

«A nagy Julius Cæsar de Bello Gallico czímű munkájában azt írja, hogy
mikor az ember egy nagy hadjáratot meg akar indítani, akkor nagyon jó,
ha volt az embernek egy előrelátó apja, a ki annak idejében az egyezer
forintok letételével a fiát megváltotta a katonáskodás alól.»

De halld meg ezt:

– A dicső Liszt, a ki mikor nem zongorázik, olyankor nemzet-gazdászattal
foglalkozik, azt írja a Nationale system der politischen oeconomie czímű
munkájában, hogy «ha egy garast az egyik zsebemből a másikba teszek,
akkor abból két garas lesz;» – továbbá:

– A hirhedett Stuart Mill – a hires Stuart Máriának az unokája, azt írja
a «Principies of political oeconomie» czímű remekművében: hogy ha az
emberek négykézláb járnának, az a csizmadiákra nézve nagyon előnyös
volna, mert akkor két pár csizmát szakgatnának egy helyett.

Hasonlóul:

– A hirhedett két nemzetgazdász, Kasper et Braun az ő «Fliegende
Blätter» czím alatt kiadott reáltudományos folyóiratukban bebizonyítják,
hogy ha két rongyos ember a szennyes ingét egymással megcseréli, akkor
mind a ketten tisztát váltottak.

Azután:

– A nagynevű Verulami Baco, «Novum organon Scientiarum» czímű
zsebkönyvében megmondja, hogy ha két ember nyír egy birkát, vagy egy
ember nyír két birkát, az a birkára nézve tökéletesen mindegy.

Ezt is hallgasd meg:

– Machiavelli szerint minden monarchiának az alapja az anarchia.

Meg ezt:

– Bell Lancaster iskolája szerint minden deficit megszüntethető az
által, ha az ember megszünik fizetni.

De ez se rosz:

– Strousberg feljegyzései szerint financialis kérdésekben azé a
győzelem, a ki legtöbbet igér s a legkevesebbet ád.

De valamennyinél jobb az:

– A mint ünnepelt pénzköltőnk Rothschild Salamon mondja, hogy
legnehezebb egy milliomosnak az első százezer forintot elkölteni: az
utolsót már nagyon könnyű.

Végül, hogy egy hazai celebritást is idézzek:

– Azt írja gróf Lónyai Menyhért – tisztelt barátom és képviselőtársam s
e téren a legismertebb tekintély és legszakavatottabb férfiu, a
Bankügyről írott munkájában, hogy a bankot úgy csinálják, mint az ágyut,
hogy vesz az ember egy nagy lyukat, s ezt körülönti ezüsttel, aranynyal;
– lyukunk már van.

No már most képzelheted, hogy ha én ezekkel az ágyúkkal kirukkolok, hát
micsoda strages lesz ott a képviselőházban?

Két hétig mindenki arról beszélt a casinóban: «hol van Czenczi?»
«Odafenn van a könyvtárban, a speechét csinálja.»

Mikor feliratkoztunk a jegyzőknél, úgy kalkuláltam ki a dolgot, hogy
másodiknak következzem a kukkó után: neki is adhassak egy pár
oldaldöfést.

– Hát te készen vagy-e már a dikczióddal? kérdém tőle.

– Dehogy vagyok.

– Hát mit fogsz csinálni? Csak úgy a hasadból beszélsz?

– De majd úgy teszek, mint Bibliás Kis János: felviszem magammal az
ó-testamentumot s majd abból felolvasok egy pár caputot.

Az én beszédem már akkor a zsebemben volt. Be is volt tanulva jól.

Az ujságírókkal mind végigveszekedtem; mert a nevemet nem jól nyomatták
a szónoklatok lajstromában, azt mind helyre kellett nekik igazítani.

A választóimnak táviratoztam, hogy küldjenek egy deputatiót ide fel. A
költséget én viselem.

Mikor elkezdődött a nagy vita, alig fértem a bőrömbe. Szidtam azt a sok
hosszú unalmas szónokot, mind elpusztítják a közönség türelmét, mire rám
kerül a sor, semmi sem marad belőle.

Végre ki lehetett számítani azt a napot, melyen rám kerül a sor.

Előttevaló nap Alter és Kissnél egész értekezletet tartottunk, hogy
milyen színű nyakravaló fog legjobban illeni a holnapi debütirozásomhoz?

– Attól függ, hogy milyen színű lesz a szónoklat!

– A szónoklat veres, még pedig veres-sipka-veres.

– Akkor a hozzávaló nyakravaló: «Bismarck en-colère!»

Kónyi Manóval is barátságot kötöttem.

– Kérem gyorsírótábornok úr, csak jól figyeljenek a beszédemre! El ne
szalaszszanak egy közbeeső éljenzést, helyeslést is.

– Nem tehetné meg képviszelő úr azt a barátszágot, hogy adná ide a
szónoklatát irászban? Monda a tisztelt honatyamegörökítő, ismeretes
csángó dialectusában.

– Mit gondol barátom! Én egy betűt sem írok le előre abból, a mit
mondani akarok; csak úgy ex tripode beszélek, invita Minerva; a mi épen
eszméim tárházából kapóra jön! Van is nekem írott dikczióm!

– No majd gondoszan lemászoljuk.

– Lemázolnak!

Ominosus csángókiejtés!

Egy igen nagy hibája van az országháznak. Hogy nincs benne egy olyan
csendes, nyugalmas hely; olyan «Asyl für Herrn, die für einige Zeit in
stiller Zurückgezogenheit zu leben wünschen,» a hol a szónoklataik
agybeli terhét viselő képviselők addig, a míg rájuk kerül a sor, csendes
ruminálásban tölthetnék el a hosszú negyedórákat. Nem képzeled, hogy
micsoda tortura az! Odahaza szépen elkészül az ember a beszédével: úgy
tudja, mint a karikacsapás; szépen összerakja, mint a kártyavárat, a mit
minden szélfujástól őrizni kell, hogy össze ne dőljön. Aztán mikor
felmegy az ember a házba a halálos itéletet váró rabnak
lelkifurdalásával, s szemközt találkozik a jegyzővel, a ki a szónokokat
felhívja, abban a perczben úgy tetszik az embernek, mintha egy betűt se
tudna többé abból, a mit el akar mondani.

Ha bemegy a tisztelt házba, ott egy másik szónok beszél egy másik
speechet, a míg az ember a magáét forgatja a fejében, ezét meg hallgatja
a fülével, olyan valami kedveset érez, mint mikor odakün a zöldben
egyszerre két kintornán hall két külömböző nótát muzsikálni.

Hova meneküljön? ki a folyosóra? A jobb oldali folyosón van három
rekesz. Az elsőt teleülik vidéki deputatiók, a kik megfogják az embert,
s azt akarják, hogy legyen szószólójuk a miniszternél nem tudom én
miféle vízigátnak, vagy törvényszéknek a reperálása végett. Itt nem
lehet maradni. Az üveges rekeszben ott conspirálnak a frondeurök a
szélbalokkal és végjobbokkal; ott csinálják a kisebb országgyülést, ott
leskelődnek az intimusok, a kőnyomatú lapszerkesztők az érkező
miniszterekre, hogy a ki boldogabb, elfoghassa őket. Ott nem lehet
megmaradni. A harmadik rekeszték a vidékről feljött főispánoké, kik a
vármegye baját hozták fel, a képviselőházon kivüli celebritásoké, a
főhivatalnokoké, a kiket Simonyi Ernő, meg Helfy Náczi bosszant és
viceversa. Itt sem lehet maradni. – Azután következik egy sötét kis
oldalfolyosó, a mi nagyon jó volna menedéknek, csak ne zavarná az embert
minduntalan egy suttogó pár találkozása, a ki egymással megújítani
elfelejtett váltókról, nyughatatlan hitelezőkről, s más efféle emberi
füleknek nem való rémségekről beszél. Innen is odább kell menni.
Következik az olvasóterem. Ott minden ember azzal fog meg, hogy
olvastam-e már ezt meg amazt? Dehogy olvastam! Én ma csak magamat
olvasom. Van még egy sötét folyosó, a honnan a víz és fatartó odu
nyílik. Ott meg rendesen ott találja az ember Kaas Ivort, a mint az új
pártot alakítja, ezeket sem akarja háborgatni. Végre eléje nyílik az
egész baloldali hosszú folyosó. Az, a milyen hosszú, úgy tele van
pipálva keserű füsttel; az ember ha háromszor végigment rajta, berekedt;
s nem győz válaszolni a «hogy vagy?» – «ej de szép nyakravalód van! hol
vetted?» «mikor kerül rád a sor?» – «hosszú fogsz-e lenni?»
interpellatiókra. – Az ember utoljára is kénytelen a buffetbe menekülni.

De hát ott sincs tökéletes nyugodalma. Mindössze két asztal van, a mik
körül a haza atyái a megkezdendő munka előtti fáradságot kipihenni
letelepesznek s bár legalább hát teljesítenék a feladatukat, a mért őket
a választók ide küldték s végeznék a sonkafogyasztást concentrált
figyelemmel; de a közben egyre anecdotáznak, szép menyecskékről, mezei
egerekről, sőt vannak oly nyughatatlanok, a kik magát a tisztelt házban
vitatott napikérdést is idehurczolják, s tovább disputálva rajta, még
itt sem hagynak az embernek békét vele, úgy hogy elvégre a nyugalmas
menedéket kereső fiatal szónoknak igazán nincs más választása, mint
belülkerülni a czukrászda és csemegészde elővédművein s ott húzni meg
magát abban a nyugalmas kis szegletben, a kaviarszeletek és sardinák
ütegei mögött, a hová nem minden vitéznek van bátorsága behatolni.

Remélem, hogy elég ügyesen indokoltam a czukrászda fellegvárába való
bekerülésemet. Jó volnék Mileticsvédőnek. Ártatlanabbul Belgrádba azt se
szorították be szegényt.

Mert látod, kedves barátom, rossz a világ. Az embernek, a míg nőtlen,
nagyon vigyázni kell magára; addig kell magát jól viselni. Ha már
egyszer megházasodott, akkor már passepartoutja van mindenüvé.

Mert hát a kis Emine válogatott szép szőke leány volt. Az a hír volt
róla, hogy a haja egészen igazi. Mikor lebontja, egészen a sarkáig ér.

Nekem egészen komoly szándékaim voltak vele. A míg meg nem házasodom,
addig nem nyilatkozhatom előtte; de a mint megesküszöm a – háromemeletes
házzal, rögtön kilépek rezervált állásomból s felvilágosítom szándokaim
őszinteségéről. Mert hisz az ember nem azért házasodik meg, hogy
örökösen azt a szegény asszonyt untassa. Az asszonyok pláne megkivánják,
hogy legyen okuk a férjeiket félteni, s az ember mért ne teljesítené egy
jó asszonynak a kivánságát?

S Emine kisasszony mívelt, distingvált hölgy volt. Lehetett vele
irodalomról és szinházról beszélni. Engem különösen kitüntetett más
képviselők fölött az által, hogy a sonkát számomra sokkal vékonyabbra
szelte, mint másnak; a mi arra való volt, hogy két adagot kérjek belőle
s tovább tartson az ottmulatásom.

Mai nap a rendkivülinél is nyájasabb volt hozzám.

A kis porczellántányérkán egy pár tormás-kolbászkával kinált meg.

– Köszönöm, bájos szép Emine kisasszony: de ezúttal csak tartsa meg a
kolbászkákat, inkább adjon valami olyast, a mitől az embernek a hangja
megerősül. Ma beszédet fogok tartani.

– Ah! Szónokolni fog? Akkor ajánlom a sardinát: az olaj nagyon használ a
toroknak. Az énekesek is mind azzal élnek. Még talán egy pár híg tojás.

– Isten fizesse meg! Bizony nagyon jó lesz, drága kisasszony.

– S egy pohár veres bort hozzá? Attól megnyilik a hang.

No aztán mondja valaki, hogy nem szerelmes belém! Még azt is kitalálja,
hogy veres borra van szükségem. Dehogy eresztem ki a szárnyam alól!

E pillanatban hangzik az elnöki csengetyű a buffetben; s arra, mint az
itéletnapi trombitára, ugrik fel minden ember az asztalok mellől, s
szalad be a tisztelt házba. A vészharang egyre csilingel. A buffet
megürül. Dejsz én csak nem megyek: nem bánom, ha Remete Géza beszél is.
Most van jó alkalmam egyedül beszélgethetni a minden szőke Hébék
ideáljával.

– Jaj de sajnálom, hogy én nem hallgathatom meg azt a szép beszédet,
sóhajt szegényke, saját kezével tisztogatva le a sardináról az ezüst
halpikkelyt.

– Hát nem lehetne nagysádnak fellopózni a «képviselők karzatára?»
odaadom a saját jegyemet.

– Az lehetetlen. Nem hagyhatom itt a buffetet. Nekem itt kell
felszolgálnom. Én pedig meghalok a kiváncsiságtól.

– Hát hiszen majd elolvashatja holnap a hirlapból.

– Ah, majd én holnapig várok! Holnap már nekem nem kell; mikor már
minden ember olvashatja. Lássa, most épen ráérnék. Elolvashatnám. Tudom,
hogy meg van irásban. No csak ne tagadja. Hiszen a szivébe látok.

– No ha a szivembe lát, akkor a kaputom zsebébe is belát. Itt van,
odaadom nagysádnak szép Emine kisasszony. Gyönyörködjék benne. Élvezze
keresztül. De meg ne mutassa senkinek.

– Óh, hogy képzeli! No még ezt a kaviarszeletkét pour la bonne bouche!

Én azzal kivettem a zsebemből a szónoklatomat (kicsibe mult, hogy nem a
váltóovatolást nyomtam helyette Emine szép kezébe, mert az is ott volt)
s átvéve a kaviáros zsemlyeszeletkét, indultam a tisztelt házba,
útközben elfogyasztva az édes de sós emléket. – Azonban nem azért dugtam
be a fejemet a zöld függönyön, hogy Remete Géza barátom szónoklatából
egy darabot elragadjak, hanem, hogy megnézzem: a hölgy-karzaton itt
vannak-e már az én delnőim a számukra megrendelt helyen?

Itt voltak! Vágtattam fel hozzájuk.

Duplex libelli dos est! Ezeket itt élőszóval elmondandó beszédem által
fogom föltétlen meghódolásra kényszeríteni, míg az a kis szöszke oda
alant, irásban élvezett beszédem által lesz rabságra fűzve. – Attól a jó
pohár medoctól egészen fixirozva volt már lelkem fotografplattliján a
szónoklatom negativje.

A jobboldali rekeszben megint találkoztam a kukkóval.

– Hát te mit csinálsz itt? kérdem tőle szánalommal.

– A beszédemre készülök.

– Hát tudsz itt készülni? Hisz minden ember megszólit.

– Nem engem. Ezt úgy csináltam ki, hogy ma békét hagyjanak.

– Hogyan csináltad ki?

– Hát tegnap mindenkinek, a kivel az országházban összetalálkoztam,
jótékony nőegyleti báli belépti jegyeket adtam el: most ezzel úgy
elvadítottam magamtól minden embert, hogy a ki messziről meglát, már
előre a falhoz huzódik.

No nézd, milyen furfangos ötletei vannak a kukkónak!

Mikor az ilyen kisasszonyok feljönnek az országház karzatára, hát úgy
veszik a dolgot, hogy ez ott egy theatrum, s minthogy se szinlapot, se
librettot nem kapnak hozzá, ennélfogva ha egy képviselő felkerül
hozzájuk látogatóba, azt mindjárt cicerónenak fogják. «Cicerone» pro
domo sua!

Legelébb is a játszó személyzettel akarnak megismerkedni. Én készséggel
kezdem el magyarázni, elkezdve legszélrül. Az az ezüst fürtökkel
koszoruzott kopasz fej, a mi legkedvenczebb szónokunk: Ragályi Ferdi, ki
a mi felejthetetlen Csiky Sándorunkat, ha nem is egészben, de
fővirtusaiban pótolja.

«Hát az a csinos fiatal ember a pad innenső végén?»

Én azt hiszem, hogy eltaláltam a kérdést. «Ez a mi örökké ifjú barátunk
Csanády Sándor, képmása annak a görög követnek, ki Mithridates király
azon kérdésére, hogy miért a haja fekete, a szakálla fehér? e találó
mondattal felelt meg: mivelhogy állkapczámmal minden nap, a fejemmel
pedig csak ünnepélyes alkalmaknál szoktam dolgozni.»

Kisült azonban, hogy nem azt a fiatal embert tudakolták, hanem a fölötte
ülőt. Szalay Imrét.

«Óh ez pártunknak leghasznosabb tagja, a kinek három esztendeig kitartó
buzgalmú törekvése bennünket a hamisított boroktól megőrizni.»

Menjünk feljebb: az az ősz férfiu odafenn a «hegyen» az ifjabbik
Madarász (t. i. az apa) épen most magyarázza Politnak, hogy milyen
ostobául hangzanak ezeknek a tót hivatalnokoknak a nevei magyarban, már
például a mieink mennyivel hamarább találnak assonanceot a tótban,
például a horvátban «madarász».

Hanem az én hölgyeim sehogy sem akarták az öreg urakra vitetni a themát;
nincs érzékük az antik iránt, csak a fiatalját válogatták a
képviselőknek. Én aztán mindenkire azt mondtam, hogy az már feleséges
ember.

Hát az a szép barna ifju ott?

Ah, az Ugron Ákos: derék, közszeretetnek örvendő ifjú ember.

S az is feleséges már?

Nagyon!

Mingyárt másra tért át a figyelmük.

Hát az az elegáns magas ifju ott a jobboldalon szélrül, az bizonyosan
valami kitünő celebritás?

Meghiszem azt. Az Apponyi Albert. Hanem az is jegyben jár már.

Ugyan kivel?

Tiszának a leányával.

S van már Tiszának olyan nagy leánya, a kit megkérhetnek?

De még mennyien kérik!

Ugyan mi a neve?

«Tárcza.»

Az aligha nem spanyol név. No, és mikor veszi el Apponyi?

Nem adják még hozzá; azt mondják, hogy nőjön még egy kicsit.

Hát addig csak úgy «fensterlirozni» jár a szép Tisza Tárczához?

«Dejsz a miniszterelnök ablakaira nem jó fensterlirozni járni. Egyszer
voltam, akkor is megugrattak.»

Hát az a fiatal szőke úr, a ki minden perczben más helyre ül, sehol sem
marad meg, kicsoda?

Az a mi hatalmas Kaas Ivorunk.

Nagy csapodár lehet!

Hát az a különrekesztett pad mire való, a honnan nem lehet a szinpadra
kilépni?

Oh azt ne tessék valami Kaczentischlinek vagy valami olyan
kimondhatatlan nevü padnak nézni, a milyenbe az iskolában a rossz
diákokat ültetik: az ott a journalistapáholy, a hol csak hirlapirók
ülnek, meg olyan képviselők, a kik a választásnál megbuktak s aztán a
legkegyetlenebb kritikusok lettek belőlük.

Pedig vannak közöttük olyan szép fiúk, hogy megérdemelnék, hogy itt
üljenek a rotondában. Az a pirosképű szőke ott.

Ah, az a «Pesti Napló». Négy gyermekes apa.

Mingyárt nem kellett nekik.

Hát az a magashomlokú gesztenyeszín szakállú dalia ott?

Az a kőnyomatu lap. Hét férjhezmenendő leánynak az apja.

Többé nem voltak rájuk kiváncsiak: másfelé fordították a gukkert.

Valami unalmas szónok beszélt; az egész tisztelt házból csupán csak
egyetlen egy ember hallgatott rá, a mi derék, köztiszteletű elnökünk.

No nézzék nagysádjaim a mi kedves jó öregünket, ott az elnöki széken. Ő
róla lehet megtudni, hogy a szónok okos dolgokat beszél-e, vagy
ellenkezőleg? Most mind a két markát felfelé fordítva tartja, mintha
emelni igyekeznék a szónokot. Most a tisztelt képviselő valami nagy
bolondot mondhatott. Az öreg úr megfordítja mind a két tenyerét s kiönti
a szónokot a markából. Már kiöntötte; a tisztelt ház most már épen nem
hallgat a szónokra többé. Tessék oda nézni, ott ül Kakas Márton; de nem
látszik a feje a parokájától: correkturát csinál; mellette ül Wahrmann
és vicczeket mond. Most megérkezik Falk, leül Kakas Márton mellé balról
s aztán elkezd Wahrmannal disputálni a közbenülő fején keresztül. Azután
jön Szlávy; az leül eléje s élénk részt vesz a disputában. Most helyére
kerül Kármán, az leül Kakas Márton háta mögé s quartettben folytatják.
Most a mellékpad szélén megjelen Móricz Pál s suttogását belevegyíti a
vitatott kérdésbe. Végre compareal Kerkapoly s szabad folyást enged
véleménye nyilvánításának.

Az elnök, miután hasztalan fárasztotta a csengetyüjét, végre megszánja
Kakas Mártont, a ki a sextett-disputában nem tudja végezni a
regénykorrigálást s odaküldi Tombor Ivánt, hogy intse meg a
«chorus-zavarókat». Az odajön, szétnéz: melyiket szólítsa meg e hatalmas
hat ember közül? Végre kitalálja; «ugyan Kakas Márton, köszöntet az
elnök; egyenesen téged szóllíttat meg, hogy ne lármázz olyan nagyon!»
Sikerül a fogás; a többiek elcsendesülnek. Szerencsére a szónok is
bevégezte. – No de most odafigyeljünk; most következik a mi kedves
barátunk, a maga bibliás beszédével!

Jön a kukkó!

Az én hölgyeim kiváncsian szegezik neki kerekes látcsöveiket, s az én
barátom nem látszik magát zsenirozni.

No kukkó: gyujts rá!

Hát a mint elkezdi a dikczióját, mintha a plafond szakadna le rám! A
szemem kék-zöld karikát kezd hányni! S mentül jobban hallgatom, annál
jobban rájövök, hogy ez az én saját magamkészítette tulajdon
szónoklatomat mondja el előttem! Azt a remek maidenspeechet, a min én
két hétig dolgoztam a casino könyvtárában, s a mit én a kormány
megdöntésére készítettem; most ez elmondja szóról-szóra, betüről-betüre:
a kormány támogatására. – Óriási az applausus. – Minden phrasist
phreneticus tapssal fogadnak. – S nekem azt innen felülről kell
hallgatnom. – Mi történt itt? – Ez boszorkányság! S aztán még
igazításokat is tesz az eredeti szövegben. A hol én azt mondom:
Angliában van egy jól ismert politikai iskola, melyet Lancaster
iskolának hínak; ezt ő így egészíti ki: Angliában két jól ismert
politikai iskola van, az egyik a Lancaster, a másik a Lefaucheux! – Öt
percznyi taps, éljenzés, mozgás támad e mondatra.

Rabló! Orgyilkos! szeretném lekiáltani a karzatról. Fogjátok be a
száját; hisz ez az én dikczióm, a mit nekem kellene most mingyárt stante
pede elmondanom! S nem tehetem. Innen kell néznem, hogy járja el más az
én «szüzemmel» a menyasszony-tánczot.

S óriási a siker. A beszéd végeztével Szitányi Bernát siet czukedlit
nyomni a szónok markába s az elnök öt perczre felfüggeszti az ülést.

Engem pedig a guta kerülget!

Az én szépeim el voltak ragadtatva a hatás által.

– A háromcsőrű kacsa óta nem mulattam olyan jól, mint ezen a beszéden!
Igazán túltett a három spanyol lovag utazási leirásán. Kaczagott ezüst
hangja teljességéből a szép Leonie.

– Isteni szónok ez az X. Vincze! szaporítá a szót a másik. Bárcsak még
egyszer beszélne ma!

– No ennél mulatságosabbat nem hiszem, hogy lehessen ma beszélni! Ez
igazi «succès» volt.

– Nem succès; de èvénement.

Dejsz ezt én nem hagyom annyiba! Hogy engem a saját üszőmmel szántsanak
le, ez Sámson óta nem történt. Ki volt kötve, hogy kiki a maga beszédjét
mondja el. Én reklamálom a magamét.

Azzal magamat ajánlottam és rohantam le a lépcsőn.

A folyosóra vezető ajtókon tódult ki a képviselő darázsfészek.

A legelső, a ki belém ütődött, azon kezdte: «hallottad ezt a hétországra
szóló szamárságot?» – A második: «no még ilyent Petau király
országgyűlésében se beszéltek!» – A harmadik: «ez bennünket bolonddá
tartott!» S ez így ment végig a buffet-ajtóig; úgy, hogy mire odáig
értem, minden kedvem elment tőle, hogy a szerzőséget magamnak
revindikáljam.

Már most világos volt előttem minden. Ez a kukkó azalatt, míg én odafenn
a karzaton kurizáltam, körülvette a buffetben a szőke Hébét, elcsalta
tőle a szónoklatomat, s a milyen jó memoriája van (mert minden ostoba
embernek megvan az az előnye, hogy az emlékező tehetsége erős) egy
olvasásra betanulta az egészet s elmondta előlem.

Rohanok a buffet védasszonyához.

«Hol van Emine kisasszony?»

«Hja, azzal nagy változás történt. A Vincze képviselő úr bemutatott neki
egy derék fiatal vasuti hivatalnokot, a ki epouseurnek jött fel, az
mindjárt megkérte a kisasszony kezét. Emine kisasszony igent mondott, s
a vőlegény rögtön sietett őt az édes anyjának bemutatni; az már többet
vissza nem jön ide».

Hallatlan erkölcstelenség! Férjhez adni azt a leányt, a kit én el
akartam csábítani! Ez valóságos orvtámadás! Botrány az országházban.
Megyek interpellálni. Van-e tudomása az elnöknek, hogy az országház
szentélyében, a buffetben, házasságok köttetnek? Szándékozik-e a buffet
immunitását megvédeni? És micsoda eszközökkel?

– De hát a beszédemet hová tette?

– Azt oda adta a Vincze úrnak: nem lett semmi baja.

– Köszönöm szépen! Nem lett semmi baja!

Rohanok egész furiával be a házba. A médiumon csoportosuló képviselők
között könnyű ráakadnom a kukkóra. Azt mindenki igyekszik egy
hátbaütéssel üdvözölni, a mi a collegai tetszés-nyilvánításnak
legcsalhatatlanabb kifejezése. Ebben a hátbaütésben egyesül az irigység
és a bámulat.

S az orgazda meg olyan szerény pofákat fintorgat; úgy huzogatja a
vállait lefelé, mintha szégyenkednék a ráhalmozott magasztalások terhét
megemelni.

Nyakon ragadom s neki szorítom a padnak.

– Mit cselekedtél ember?

– Mit? Hát mi történt? kérdi tőlem egész ártatlan képpel. (Akkor is a
hóna alatt tartotta a bibliát.)

– Gyere csak ide a Podmaniczky Friczi gallérja mögé, hadd beszélek a
fejeddel.

(Tudniillik, hogy a Friczi épen az egyik oldalajtó előtt választott
magának ülést, a hol minduntalan ki s be járnak, s hogy a szél ne csapja
a – kissé széles választékát, egy félöles deszka vatermördert
szegeztetett a padjához; a mögött aztán akár duellálhat az ember: az
elnök nem látja.)

– Te manichaeus! Az én beszédemet mondtad el!

A kukkó még csodálkozni akart:

– Hát nem te izented az Emine kisasszonytól?

– Mit izentem én neked az Eminetől?

– Hogy te magad ma nem vagy hangodnál, különben is fel kell menned a
karzatra, a szép Leoniet mulattatni; hát hogy mondjam el én helyetted
azt a szép szónoklatot; a kéziratot egyenesen nekem küldted. Nem hogy
megköszönnéd, hogy olyan hevenyében betanultam.

– No hát szépen köszönöm; azt is köszönöm, hogy ilyen extempore férjhez
adtad a szőke Eminet. De már most mi a gutát csináljak én, ha az elnök
ujra megnyitja az ülést? a legelső szónok, a ki utánad következik, én
vagyok. A jegyző felszólít. Csak nem énekelhetem el da capo ugyanezt a
szónoklatot, a mit te épen most elzengtél. Hiszen Simonyi Ernő ugyan már
hozzá szoktatta a házat ahhoz, hogy ugyanazt a szónoklatot négyszer
ötször elmondja egymás után; de legalább időt hágy közbe. Hanem rögtön
utána ugyanezt még variatiókkal sem adhatom elő. Aztán te úgy adtad azt
elő, hogy minden ember nevessen rajta: én pedig azt úgy szántam, hogy
sirjanak és a fogaikat csikorgassák. Elrontottad egészen! Már most
legyen a tied! – De hát én mit dikcziózzak már most?

Az elnök már «készülőre» harangozott.

– Tudod mit! szólt a kukkó. – Nesze a biblia: üss fel belőle egy
fejezetet, s prédikáld el. Jó lesz ez ennek a háznak.

Azzal a hónom alá nyomta a bibliát s egy szemközt jövő képviselő háta
mögött elosonva, kimenekült előlem az ajtón.

Én pedig ott álltam a «közlé»-ben a hónom alá dugott bibliával, mint egy
kárvallott legátus. Aztán még nem is biblia volt, hanem ki tudja miféle
ócska baromorvos könyv a sajtostól?

Az elnök másodikat csendített; engem a szomszédjaim a helyemre
tuszkoltak.

Se élő, se halott nem voltam.

Egy pillantást vetettem fel a karzatra, Leoniék látcsövei egyenesen a
fejemnek voltak szegezve. Úgy éreztem magamat, mint a párbajban a
pisztolyelsülés előtt.

Az elnök harmadikat is csengetett. A szivem úgy vert belül, mint egy
gőzhajó-gép.

Az egész ház zengett a «helyre! helyre!» kiáltásoktól, s arra a Sisera
hadai kezdtek a padokba menekülni.

A gyorsirók hegyezték a plajbászaikat.

A jegyző a nevemet hangoztatta.

Négyszáznegyvenöt igazolt képviselő közül háromszáz huszonhat szidta a
másikat, hogy minek ül az ő helyére? mért nem megy a magáéra?

Az elnök méltóságteljes kötelességérzettel figyelmezteté a házat, hogy
legyen csendes; mert a szónok beszélni fog, ha a ház hallgat; de a míg a
ház beszél, addig a szónok hallgat.

Erre a kivehetetlen zürhang átalános «halljuk» chorussá kezdett
átalakulni, mely az eddigi zajt még tízszeresen felülmulta.

A derék jó elnök ajkairól lehetett látni, bár ha nem is hallani e
mondatot: «mindjárt hallani fogunk, mihelyt nem kiáltjuk, hogy halljuk!»

Hallani ám; de mit?

Végre elcsöndesül minden.

Egy ország szeme függ rajtam.

A jobboldali szomszédom megkinálja egy szippanat burnóttal a baloldali
szomszédomat. Az nagyot prüsszent tőle. A tisztelt ház jegyzőkönyvileg
kedves egészségére kivánja.

«Halljuk már!»

Valami láthatatlan kéz szorongatja a torkomat.

«Tisztelt ház!»

Idáig tudom, hogy mit mondtam; hanem hogy azután «a vitának előre
haladott stadiuma,» – «a tisztelt háznak kifogyott türelmetlensége» – «a
felvilágosodás petroleuma», s «a sötétség fekete kávéja» özönéből hogy
usztam ki, a «hosszabb beszéd tartásáról lemondva» a «törvényjavaslat
ellen szavazás» révpartjára? arról már nem tudok számot adni.

Csak arra emlékezem, mikor Csanády Sándor szorongatta a kezemet, s azt
mondta: «nagyon helyes!»

Hanem én csak a karzatra néztem fel.

Hát ottan mit látok?

Az én hölgyeim háta mögött megjelenik a kukkó. Azok engemet egy üdvözlő
pillantásra sem méltatnak többé; hanem annál nyájasabban nyitogatják
kacsóikat a «mai nap oroszlánjának», s rögtön felkerekednek, s az ő
kiséretében eltávoznak.

Szaladni akarok utánuk; hanem akkor utamat állja a gyorsiroda tisztelt
főnöke s in flagranti letartóztat.

«Tisztelt képviszelő úr, méltóztasszék a szónoklatát egy kiszszé
revideálni; mert a nagy tetszész-zaj miatt nem vehettük ki minden
részleteit!»

Értem… Használjuk föl azt a prærogativánkat, hogy a gyorsirodában egy
elmondott beszédnek a «gombjára» felvarrhatunk egy el nem mondott
beszéd-kabátot.

Megtettem.

Az alatt a kukkó haza kisérte Leoniet.

S most hallom, hogy ő kapta meg a V. betüs tárczát. És így világos, hogy
Leonie kezét is.

Ez a kukkó egy nap alatt elüti a kezemről Leoniet, meg a kis Eminet, meg
a képviselői dicsőséget!

Hát nem érdemli meg ez a történet, hogy le legyen irva?

(Nem fogadsz el rendes munkatársadnak? országházi referensnek
például?)[1]



AZ ÉRDEKES FIATAL EMBER.

Vígjáték két felvonásban.

=Személyei:=

  Fiatal, szép özvegy nő.
  Érdekes fiatal úr.
  Cotillonvezér.
  Tánczos.
  Szobaleány.
  Mariska.
  Pamina, öleb.

(Történik az első felvonás a redoutban, a második a salonban.)


I. FELVONÁS.

Szép özvegy. (A hölgykeringőt végezve, helyére visszatér.)

Érdekes ifjú úr. Végtelen boldognak éreztem magamat, hogy nagysáddal ezt
a fordulót ellejthettem; bátor lettem volna annak megduplázásáért is
esedezni, ha azon körülmény, hogy nagysádnak tegnap a torka fájt,
szerény kiméletet nem parancsolna rám.

Szép özvegy (elbámulva) Hát hogy tudhatja ön, hogy én nekem tegnap
reggel a torkom fájt?

Érdekes ifjú úr. Mivelhogy be volt kötve a nyaka vizes kendővel s
czukorra csepegtetett tincturát méltóztatott bevenni.

Szép özvegy. Az igaz, féltem, hogy visszatér. De meg nem foghatom, hogy
ön hol láthatta ezt meg?

Érdekes ifjú úr. Hja az én hatásköröm messze kiterjed. Nekem minden
héten van szerencsém nagysád salonjában megjelenhetni: a jour fixeken.

Szép özvegy. Az én jour fixeimen?

Érdekes ifjú úr. Nem! az én jour fixeimen.

Szép özvegy. Megfoghatatlan. Hisz én önt soha se láttam.

Érdekes ifjú úr. Sőt nagyon sokszor volt szerencsém nagysáddal a
legbensőbb házi ügyeket érdeklő társalgásba elegyedhetni.

Szép özvegy. Én velem! De hát hogy híják önt?

Érdekes ifjú úr. Azt is nagyon jól tudja nagysád, mert bejelentés nélkül
nem szoktam soha belépni. Egyszer az inas jelent be, másszor a
szobaleány; de legtöbbször a kedves kis Mariska kisasszony.

Szép özvegy. Micsoda? Ön az én kis Mariskámmal is ismeretségben van, a
ki még a gyermekszobából ki nem jár?

Érdekes ifjú úr. Fájdalom, hogy még eddigelé a kedves gyermeknek a
rokonszenvében nagyon kevés előmenetelt tudtam tenni, hanem ő azért
nagyon jól ismer. A minap is szegényke betörte az orrát, mikor a
tollseprőn akart lovagolni.

Szép özvegy. Ön egyre rejtélyesebbé válik előttem. Legtitkosabb családi
eseményeinkről is tudomással bir. És én nem birom önnek az arczát
emlékembe felidézni. Én komolyan mondom, hogy most látom önt először.

Érdekes ifjú úr. Pedig még az arczképemet is ott tartja nagysád a
salonjában.

Szép özvegy. Az ön arczképét? Hol? a fényképalbumomban?

Érdekes ifjú úr. Még annál is kitünőbb helyen: a szobrocskái között.

Szép özvegy. Nem értem. Nálam csupa hirhedett költők szobrai vannak.

Érdekes ifjú úr. Hát az én költeményemet nem olvasta nagysád? Pedig
megküldtem egy tiszteletpéldányt.

Szép özvegy. Ön verset is ír? De én nem emlékszem rá, hogy én nekem
valaha valami költő tisztelet-példányt küldött volna.

Érdekes ifjú úr. Elfeledkezett róla nagysád s válasz nélkül hagyta, a mi
nekem fájdalmasan esett. Legelső látogatásom alkalmával lesz szerencsém
még egy példányt személyesen átadni.

Szép özvegy. No ez a mesével határos. Én nem birom kitalálni.

Tánczrendező. Cotillon.

Érdekes ifjú úr. (Meghajtja magát s eltünik a sokaság közt.)

Tánczos. (Karjára veszi a szép özvegyet s elkeringel vele.)


II. FELVONÁS.

Szép özvegy. (Másnap reggel, azaz délfelé salonjában sorban törülgeti az
étagèreken és kandalló-párkányon felállított szobrocskákat.)

Azt mondta, hogy itt áll a szobra a többiek között. De ugyan melyik
lehet az? Ez itt Széchenyi, ez Petőfi, ez Schiller, ez Beranger, ez a
búsuló juhász. Csak nem ez az tán? Talán hát ez a honvéd? De azt meg
nagyon jól ismerem. Csak nem az indiai Isten, Wisvamitra? Vagy az
Apolló! Hová gondolok? Ilyen costümeben nem járnak látogatni. S hogy ő
nekem a költeményéből tiszteletpéldányt küldött? s azt én válasz nélkül
hagytam? s az ő neki nagyon fájt? Nem birom kitalálni. Pedig valamennyi
szobrot kezembe vettem már! egészen megfázott tőle a körmöm. Lizette!
mért nincs ebben a kandallóban még felszítva a tűz?

Szobaleány. Mert nagyon füstöl.

Szép özvegy. Hát el kell híni a kéményseprőt, hogy tisztítsa ki.

Szobaleány. Szaladok.

Szép özvegy. Útközben a divatárusnőhöz is nézzen be a holnapi bálra való
fejdiszemért, én addig majd itt leszek, s vigyázok a salonra, míg a
kéményseprő itt jár.

Szobaleány. Szaladok. (El.)

(Kandallóban zörej támad.)

Mariska. Laj! Mama! Dün a petete mumus?

Szép özvegy. No csak légy jó. A fekete mumus a jó kis leányokat nem
bántja, csak a rosz leányokat viszi el.

Kéményseprő. (Leszáll a kürtőből s a kandallón keresztül kilép.)
Csókolom kezeit, jó reggelt kivánok, nagysád.

Mariska. Laj! A petete mumus.

Pamina. Avau, babau.

Kéményseprő. Nem tért vissza nagysádnak a torokfájása a tegnapi bál
után?

Szép özvegy. (Karikára nyitott szemekkel.) De hát mi dolga van önnek az
én torokfájásommal?

Kéményseprő. Mert hogy tegnap méltóztatott az iránti aggodalmának
kifejezést adni, hogy a baj visszatérhet.

Szép özvegy. Hogyan? ön volna az?

Kéményseprő. Hát hiszen mondtam, hogy itt áll a szobrom a többi
celebritások között. (Rámutat a kandalló párkányán a kéményseprő
krampusz alakra.)

Szép özvegy. És így az a költemény, a miből ön nekem tisztelet-példányt
küldött…

Kéményseprő. Az az «új évi üdvözlet» volt.

Szép özvegy. S a válasz, a mit elfeledtem rá adni…

Kéményseprő. Az egy kegyteljes egyforintos bankó.

Szép özvegy. Itt van! Az Isten áldja meg! Aztán majd a jövő bálban
megint elviszem önt a hölgy-keringőre. Adieu.

Érdekes ifjú úr (nevet).

Mariska (sir).

Pamina (ugat).

Szép özvegy (otkolonos üvegét keresi).



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Kész örömmel.]



TARTALOM.

  A jédikulai rab  1
  Az egyhuszasos leány  42
  A dagői torony  85
  A hazatért  125
  Az utolsó kaczaj  142
  A nyulak históriája  145
  Boszniai huszárkaland  160
  Mahadi  165
  Tisztelt ház, karzat és buffet  178
  Az érdekes fiatal ember  201


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

7 |rajta jegyet. |rajta jegyet.»

23 |pokoli csörgésével! |pokoli csörgésével!»

26 |faklyafény elveszi |fáklyafény elveszi

41 |– En vagyok |– Én vagyok

46 |szépen kezet! |szépen kezet!»

63 |de kevesebbet. |de kevesebbet.»

75 |átlátta, hog |átlátta, hogy

101 |futó csilagokat |futó csillagokat

119 |Vigyétek! |Vigyétek!»

139 |ajtóját kínyitni |ajtóját kinyitni

170 |En is halottnak |Én is halottnak

186 |lemászoljuk.» |lemászoljuk.

187 |őrízni kell |őrizni kell

188 |«hosszú fogsz-e lenni?« |«hosszú fogsz-e lenni?»

193 |Dejsz a miniszterelnök |«Dejsz a miniszterelnök]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Targallyak" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.