Title: Ignotus novelláiból
Author: Ignotus, Hugó
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Ignotus novelláiból" ***


available by the HathiTrust Digital Library



E könyvből merített papirra 100 külön számozott példány nyomatott.



Ignotus novelláiból

Budapesten

A Nyugat folyóirat kiadása

1918

Pallas részvénytársaság nyomdája

E füzetben, mint versesfüzetemben, évek során imitt-amott megjelent
novellaféléimből van összeszedve néhány, hogy akik ezekre részben
elfogyott könyvekből vagy régi ujságszámokból jóindulattal emlékeznek,
itt együtt találhassák meg.

Budapesten 1917 december havában

Ignotus



Kilenc óra tájt

Kilenc óra tájt a megfeszített fiatal férfi meggyötrött tetemét
mindenestül megülte a zsibbadtság.

Hat órától fogva setétség volt az egész tartományban. Hideg harmat
csapódott le az árnyékba borult kiaszott földre; még akin ruha volt is,
megdermedt ültében vagy álltában. A megfeszítettnek gyakor böjttől,
hitvány tápláléktól, sok virrasztástól lefogyott mezítelen testét a
hidegség, a vérvesztés, a gyötrelem, a megszakadó inak gyuladása, a vér
keringését megakasztó, mellet, torkot fojtogató függés hozzáfásították a
kereszt fájához.

Csak a feje élt még. Fájt, lüktetett, tehát élt. Kezét, karját nem
érezte már, csak az az érzése volt, hogy kidagadni készülő szemét és
halántékát jó volna valamivel visszaszorítani. És szomjuságot érzett,
retteneteset. Megduzzadt s a láztól cserepes nyelvének és ajkának bőre
öntudatlan remegéssel itta be a levegő harmatját. Nem igen tudott már
magáról. Kergetődző látomásai, a kinnak gyönyörüsége, küldetéses
életének felcikázó képei, a mostani gyötrelmes betetőzésnek repeső
ihlete, fény, hang, forróság, sajgás s didergés: mind belevesztek egy
általános szivárványos szikrázó zúgásba.

Egyszerre föleszmélt. Érzése teljesen elvált testétől, elkülömbözött a
keresztfától. Szakadék szélén érezte és látta magát, szürke homályban,
nedves didergésben, elmondhatatlan egyedülvalóságban. A szakadék
mélyébe-láthatatlanúl feneketlen. Széle megállhatatlan keskeny.
Köröskörül semmi. Semmi és senki. S nyugtalanság fogta el, mintha
valamit várna, mintha valamitől félne, mintha valaminek híját érezné. Új
érzés volt ez, amit most érzett először. Teljesen új érzés, amit sohasem
ismert annak előtte. Uj volt s új volt a rémület is, mely
megdermesztette s új volt a szédület, mely megingatta. A testnek s a
léleknek ez összecsukló szorongását nem érezte még akkor sem, mikor a
magas hegyen állott, hová a kisértő vitte volt, hogy elkápráztassa a
világ minden országainak dicsőségével.

Meg akart állani, hátraszegett fővel, de nem tudott. Kívül, belül nem
volt miben megfogódzani. S e hiányosság belül még ijedelmesebb volt,
mint kívül. Új volt, ismeretlen volt, iszonyatos volt. Mindezen percig,
mióta csak emlékezett: valamitől való teliség, valamiben való
bizonyosság, mindig s mindenben való előre tudás volt minden érzésének
alján. A gyermeki sor derengésében, az ifjúi kor rajongásában, a
férfiélet higgadtságában, ismeretlenségben és imádat közepett,
üldöztetésben és összeütközésben, csodatételek közt s
megpróbáltatásokban, a templom sokadalmában s a puszta magánosságában,
vizek felett, hegyek oldalán, a nyavalyások áhitozása s a fejedelmek
magasztossága előtt, tegnap Gethsemánéban lelki elborulásban, ma a
Golgotha hegyén testi gyötrelemben, a kereszt alatt roskadva, a
keresztre rászegeztetve, epével megitatva, értetlenektől szidalmaztatva:
ez a bizonyosság, ez a bátorságos maga tudása mindig megvolt benne. S
most egyszerre elveszett.

Hol van? Hová lett?

Keresni kezdte.

Fökiáltott a homályos magasságba, ahol égnek kellett lennie. Lekiáltott
a mélységbe, ahol földnek kellett lennie. Sehonnan semmi felelet. Még
viszhang sem. A szakadék pereme pedig, mintha kifeszített kötél lett
volna a semmiség fölött, keskenyedni kezdett, eltolódni, ingani és
hullámozni.

Ujra kiáltott, tompa erőfeszítéssel. Kiáltott jobbra, kiáltott balra,
kiáltott maga körül, mind iszonyodóbban, mind szédülőbben, mind
hörgőbben, mindenfelé, valamerre csak világnak kell lennie, s a világ
felett úr az Örökkévaló.

Az Örökkévaló… A homályba szédülőn hirtelen egyet rántott valami.
Valósággal megrántotta, megmarkolta és megrázta, testében, hátulról, a
vállánál fogva, hogy majdnem visszaesett, majdnem lezuhant bele. Eszébe
jutott valami. Eszébe jutott, hogy ő, az Urnak szerelmes fia, kiben az
megengeszteltetett; ő, ki megkereszteltetett a pusztában kiáltó által;
ő, kinek eljövetele megiratott a szent könyvekben s megmondatott a
próféták által; ő, ki lélektől viteték, ördögtől megkisérteték és
csodákban hatalmas vala: hogy ő sohasem szólott, mint Mózes,
szemtől-szembe az Urral és nyilvánvaló látásban; nem homályos beszédek
által, hanem az Urnak hasonlatosságát látván.

Sosem gondolt erre ennek előtte. Soha, egy árnyékkal sem. Soha,
kételkedők közt sem. Soha, megpróbáltatások közt sem. Soha, tünődés közt
sem. Soha a papi fejedelmek, a vének, az irástudók előtt sem. Soha, egy
percre sem. És most…

A mélységből zúgás hatott fel hozzá, mint valamely tenger harsogása. S e
harsogással egy habban hányódott maga is.

Most mikor minden elvégeztetett… Most, mikor betelt minden, ahogy
megiratott… Most.

Ha nem szólott vele az Úr színről-színre, miképen szokott ember szólani
barátjával: ha ez a próba nem bizonyítja az igazság igaz voltát:
igazság-é akkor ez az igazság?

Hátha csak káprázat? Hátha minden csak káprázat volt?

Hátha csak bőjtök látomása volt, tünődések megjelenése, álmoknak
tükröződése?

Hátha csak csalódás volt, mint a hideglelősöknél látni? Becsületes
csalódás, jó lélekkel elhitt csalódás, a valóság minden megfogásaival
megfogható csalódás, de mégis csalódás?

A harsogás mind ordítóbbra vált, a homályosság mind fojtogatóbbá, a
talaj mind ingatagabbá a hányódás mind iszonyatosabbá.

S ha mégsem ő volna ama küldött: kicsoda ő akkor?

S ha élete és megfeszíttetése, minden csodák és minden beteljesedések
mind csak véletlenségek volnának, mert semmire nem nyomatott rá az Úr
színről-színre való láttatásának pecsétje: mi volt akkor ez az élet, mi
lesz akkor ez a halál, mi volt mind e magasztosság s mi volt mind e
kínszenvedés, ha nem megváltása az emberek fiainak s nem helye váltása
az ember fiának az Úr jobbkeze felől?

Bősz fájdalom nyilalt át rajta. Megint érezte magát, egész testét, a
keresztfán. Egy percre csak, de e perc alatt, az élet utolsó
nyilallatával: gyanu, gyanu, gyanu cikázott végig kihűlő testén, révülő
elméjén.

– Éli, istenem! – hördült fel fuldokolva, s vad erőlködéssel vetett
egyet magán.

– Éliát látja, – suttogott a sokaság; – most jő tüzes szekéren, hogy
fölvigye az Úrnak jobbkeze mellé…

De nem jött senki.

– Éli, éli! – kiáltott nagy felszóval a haldokló, – lama sabaktani,
miért hagytál el engem!

Kelet felől fergeteg támadt, hogy a föld meg-megindula s a kősziklák
megrepedezének. Ő pedig kibocsátá lelkét.



Madame Récamier

Reggel tíz óra volt.

Madame Récamier fölébredt, s feje fölé nyúlva, meghúzta a falon ott
csüngő himzett csengetyűpántot.

Belső szolgálója tálcán hozta be, kinai csészében, az újfőzetű
csokoládé-italt, melyet az ágyban iván ki, a szép asszony fölkelt,
átment benyíló öltöző-szobájába, hol a kád langyos szamártejjel tele
várta, s mindenféle szerszámokkal fölszerelt asztal mellett a fürdető
asszony leste parancsát.

Karcsú termetét itt megszabadítván minden külső és belső
tisztátalanságtól, alacsony fapadon engedelmesen eléje feküdt a
némbernek, ki szagos ecetbe mártott gyapjúszövettel dörgölte végig a
szép asszonyt, majd izzó dióhéjjal itt is, ott is lepörkölte rózsás
testéről a felesleges pihét, s melegített vászonlepedőbe burkolván
úrnőjét, a lába s a keze körmét símára, gömbölyűre s korallszínre
csiszolta.

Igy adta át a fésülő-asszonynak, ki a szép asszony haját gondosan
kisűrűzte, vigyázva átfestette, csigákba sütötte, s átkötötte fehér
szalaggal s a szalag fölött gyöngyfűzérrel.

Az öltöztető komorna pedig selyemharisnyát húzott asszonya lábára, s
térden alul hímzett szalaggal kötötte át, ugyancsak szalaggal kötözvén
szinte talpára a mélyen kivágott aranyfüst topánkát. Patyolatból való
igen kevés alsó ruhájának vállfűző nélkül vetette, szinte lehelte föléje
az egybeszabott, könnyű felső ruhát, melyet mellen alul széles, puha
ráncokba vetett selyemövvel kötött át, hátul pedig, derékon alúl,
megnedvesítette a vékony fehér szövetet, hogy jobban s tapadóbban térjen
vissza, mint a genfi bölcs kivánta, a természethez.

A szolgálók elvonulván, a szép asszony vissza-átment hálószobájába, s
pipereasztala titkos fiókjából üvegecskéket, pamacsokat, tégelyeket,
szarvasbőrt s nagyító tükröt véve elő, szemébe cseppentett valamit,
mitől a szem feketéje sejtelmessé tágul, arcán pedig fölkeltette az
álmatag rózsákat.

Továbbá igaz rózsát is tűzött egyet, pirosat, a hajába, kettőt,
hosszúszárút s ugyancsak pirosat, bal mellén alul övébe, s közben
néminemű gyökérfélét rágcsált, melytől a lehellet megillatosodik. Ruhája
kivágását gyémántcsattal tűzte egybe; nyakát fedetlen hagyta; mezítelen
alsó karjára csipke-félkeztyűt húzott, ujjaira pedig egy szafir, egy
smaragd, s jobb kisujjára egy feketére futtatott ezüstből való
halálfejes gyűrűt. Kezébe gyöngyházlegyezőt vett, s derekára, úgy, hogy
a kendő rojtos két vége a két könyöke hajlásából folyjon alá, ezüst
csillagokkal átszőtt fátyolkendőt vetett. Mégegyszer megnézte magát
elől-hátul a nagy állótükörben; egy pillantást vetett a kandalló
órájára, mely féltizenkettőt mutatott; ajtó felé menet meg-megállva és
visszanézve kipróbálta mosolyát, szemöldöke és csuklója ivét s foga
csillogását.

Igy nyitott be fogadószobájába, hol reggeli hódolatra várták, s
szétnézvén az egybegyülteken, szelid mosolylyal szólott:

– Itt vagyok, uraim, de csak egy föltétellel: ha olybá vesznek, mintha
férfi volnék!



Hárman a szalónban


1.

Manikürt akkor még nem igen ismertek, de a mi kis főtisztelendőnk tömzsi
parasztkezén a köröm oly rózsaszín volt s olyan gömbölyűre hegyezett,
hogy nincs az a Rigaud-portrait, min külömb francia papkörmök
előkelősködnének. Francia papot sem igen láttam addig s nem láthatott
maga a kis főtisztelendő se, de mikor – reverendában sohsem járt –
jószabású hosszú peruvien-kabátjában oly ügyesen ült bele a
selyem-zsöllébe, hogy a kabát két szárnya természetes eséssel került
alája, s mikor rövid lábacskái egyikét átvetvén a másikon, karcsú
bokáján fekete pantallója alól selyemharisnya fénylett elő, s kicsiny –
sajnos, rövid és széles – lábán csattos, kivágott lakkcipő: én
gyerekfővel is megértettem, hogy a kis főtisztelendő az ő szerény, el
nem bizakodott, de férfias vágyódásával a francia abbéság után érez
honvágyat, a francia szalónok után, az egyszerű és bájos francia
előkelőség után, aminőnek azt a könyvek írják le, a régi novellák, az
elfelejtett regények, melyeknek hatása hosszú évek multán úgy benne
rezeg a kis nemzetek irodalmában, mint ahogy a fény lassú járásánál
fogva itt a földön még látjuk a távol csillagot, mikor valójában rég
széjjelrobbant.

Az a világ is, amelyről most szólok, rég széjjelrobbant. Mindössze
huszonöt éves emlékül él bennem, de kő kövön nem hiszem, hogy ma azon
mód találtatnék benne, ahogy még én láttam. A kis felvidéki város, hol
akkor az alsó gimnáziumot jártam, néhány év mulva földig leégett, s el
sem tudom gondolni, milyen lehet most, újjá építve. Az emberek pedig… de
hiszen éppen ő róluk akarok szólni; a kis főtisztelendőről, Suhay Dániel
r. kath. áldozárról, az odavaló r. kath. állami főgimnáziumon a magyar s
a latin nyelv tanáráról, továbbá Stein odavaló földbirtokosékról s
bérlőékről, kiknek szalónján (így hítták fogadószobájukat), a szalón
selyem-zsöllécskéin s rézzel berakott ébenfa-asztalkáin délelőttönkint
végigtáncolt a téli napsugár; a kandalló tüzéről, mely besugározta s át
is melegítette a főtisztelendő bokácskáit; a menyezet fehér stukkójáról,
mely éppoly büszkesége volt a jómódú vidéki familiának, mint maga a
kandalló; magamról, ki már nem emlékszem, mint kerültem hozzájuk s hogy’
szoktattak oda magukhoz s aki már nagy fiú voltam, tizenkét éves, de
testre fejletlenebb, lélekre bátortalanabb, elkényeztetésre sóvárgóbb az
ölbenülő kisgyereknél, – mindenek felett pedig Stein Irénről, kinek
lábánál kuporogtam a kandalló előtt, ki maga volt a jóság s a bájosság,
tizennyolc-tizenkilenc körül járó nagy kisasszony, rózsásra lehelt arcú,
világosbarna szemű, gesztenyeszín hajú – és mellbeteg.

Nekem erről a betegségről tudomásom nem volt. Úgy gondolom, neki magának
sem. A kényeztetés, a becézés, a langyos fürdő kéjével simogató
jóindulat úgy benne volt a fogadó-szoba levegőjében, hogy mindhárman
külön kiélveztük s nyujtózkodtunk benne, mint a macska, de egyikünknek
sem volt oka, hogy külön magára vegye. Mint a bútorok, a zsöllék s a
hasábfák: az Irén karcsú, halovány, feketeruhás édesanyja s szakállas,
csíptetős, tagbaszakadt bátyja magától értetődően csak arra valók
voltak, hogy csöndes mosollyal, vagy, a bátyja, harsány nevetéssel
bekukkantsanak hozzánk a másik szobából; hogy beküldjék a sokszoknyájú,
nehéz járású szép tót szolgálóval a fényes és omlós apró pogácsákat s a
gyűszűnyi pohárka tokajit. Boldog álmosság, édes gondolattalanság
zsibongott bennünk, olyan lábbadozás fajta állandó elandalodottság, hogy
tél vagy betegség vagy felnőttség vagy halál vagy hogy innen el is kéne
mennünk: egy percre sem jutott eszünkbe.

Azt hiszem, ezeken a félórákon kívül nem is éltem. Azt hiszem, a
főtisztelendő úr sem. Azt hiszem, Irén sem. Sejtelmem sincs róla, mit
csináltam délelőtt, délután az iskolában – pedig akkor, az alatt az
egyetlen esztendő alatt, jó tanuló voltam. A bácsi s a néni, akiknél
laktam s kikhez egy évre feladtak a felvidékre, hogy a vidéki jó levegőn
erőbe kapjak; a fizika-tanárom, ki szelíd, bölcs és nemes volt, mint
Kepler Az ember tragédiájában; padbeli szomszédom, egy ritkán fürdő kis
tót fiú; a helybeli szerkesztő, aki költő volt s az Alföldről került ide
Tótországba; az ezredes, ki napjában negyvenszer végigsétált a kaszárnya
előtt, hogy a kapuőrség napjában negyvenszer fegyverbe ugorjon s
elordítsa a kverauszt; az öreg doktor, ki a patikusnál külön számlát
nyittatott a kis pesti fiú számára szalmiákra meg égetett cukorra; a
főispán, aki délután négy órakor veresre izzadt ábrázattal jött ki
barátjaival a nagyfogadó ebédlőjéből; az őszöreg tanfelügyelő, ki
Úrnapján díszmagyarban állt az oltár előtt, a megyei urak között; a
fekete szakállú, halovány képű művelt zsidó pap s egy gőgös, daliás,
haragtól eres homlokú magyar úr, kiről a kis zsidó fiúk rettegve
susogták, hogy antiszemita: a ferencrendi kolostor, ahová tornázni
jártunk s ahol állandó volt a káposztaszag, csak egyszer vegyült még
bele valami nehéz, fejfájdító bűz, mikor az egyik cellában kiterítve
feküdt a szegény öreg fráter Anzelmus; a tavaszi mezők s a téli fagyok:
az ódon luteránus kollégiom s a hervatag gesztenyés; a csobogó
város-kútja s a gomolygó Szentháromság-szobor; a vajas bödönök, a málnás
fazekak, a túrós bélesek s a kaszinóból kölcsönvett régi élclapok:
mindez csak úgy van, idegenül, élettelenül, hozzám nem tartozóan
beraktározva hálátlan emlékezetembe, mint egy-egy évszám vagy könyvcím,
melyet valaha be kellett tanulnom s még mindig nem tudom elfelejteni.
Ami azon időből vérembe ment át, ami tovább él, fejlődik s együtt vénül
velem, mint teszem a filozófiáról vagy a fizikáról való tudásom: az
csakis a Stein Irénék fogadószobája, csakis az ő bűvös délelőttjeik,
csakis a táncoló napfény s a sugárzó kandalló; csakis a finom kis
főtisztelendő suttogása, a magam odasimuló kuporgása s annak az édes
leánynak, mindezek uralkodó királynéjának, drága, meleg, ibolyaillatú
személye. Ezt az illatot ma is érzem; ezt az illatot magamba szíttam
sötétkék szoknyájából, hófehér kezéről; ez az illat dobbantotta meg,
érzékletes emlékezettel, a szívemet lefekvéskor, elalváskor, mikor a
nagyszobából áthallatszott hozzám a kis benyílóba a bácsiék vidám
vacsora után való kártyázása s az ajtó hasadékán éppen csak annyi
lámpafény szűrődött be hozzám, hogy még lustább s még álmosabb legyek;
hogy a félálomnak kormányozható képzeletével megint ott érezzem magamat
a drága teremtés lábánál s mind ernyedőbb ajakmozdulattal mormogjam el
esti imádságomat: Édes jó istenem, engedd, hogy holnap ne hívjanak fel
számtanból, hogy a nyujtón meg tudjam csinálni a zászlót s hogy most úgy
gondolhassak őrá, ahogy csak a felnőtteknek szabad!…


2.

A Margitszigetnek akkor még nem volt hídja, tennisz még seholsem járta s
csónakos klub is csak egy volt. De a főtisztelendő úrnak azért el
kellett mondanom, milyen az élet a Margitszigeten s általában hogy’
élünk Pesten; beszélnem kellett a Hanglikioszkról, mint ülnek ott (akkor
még ott ültek) esténkint a mágnások s a politikusok; hogy vasárnap este
mint vacsorázunk az Angol Királynőben s nyáron mint nyaralunk a
Városligeti Fasorban, átmenvén vacsorára az egész ismeretség a
Tyúkketrec-vendéglőbe, hol kitűnő a rántott csirke, csak a vele sült
petrezselyem utálatos rajta. A főtisztelendő úr csak úgy mellesleg,
odavetve kérdezősködött, mikor Steinékhoz menet találkoztunk a Fő-útcán,
s ő kedves, barátságos, kistermetű létére is méltóságos szívességgel
vett baljára. De én, mialatt tele voltam iránta szeretettel és
tisztelettel s az iskolás gyereknek a tanár előtt való leküzdhetetlen
szorongásával makogtam eleinte, majd, mikor belemelegedtem s önnön
beszédemtől megrészegedtem, szavaltam el mondásaimat: ösztönszerűen
megéreztem, hogy ez az odavetettség csak tettetés; hogy a kis
főtisztelendő számára ezek a dolgok a legfontosabbak a világon; hogy
bármint adja az atyai leereszkedőt, magához képpest mégis felsőbb
lénynek tekint, mert fővárosi gyerek vagyok. Önkéntelen fölébe
kerekedtem, s a tisztelt és szeretett embert egyfelől ugyan még
tiszteltebbé, de másfelől egy kicsit megalázottá tette előttem az
előkelőség, a nagyvárosiasság, a magasabbrendű élet után való forró
vágyakozása, ebben való tehetetlen vergődése. A felsőbbségnek ez az
érzése akkor sem hagyott el, mikor a kis szalónban Irén kezét éreztem
hajamban, s térdére hajtván fejemet, a szőnyegről felnéztem s szemem
egyszint volt a főtisztelendő úr félcipős kis lábával. Néha vakmerően
belekotyogtam a szavába s valami gyerekes szójátékkal vagy elmésséggel
zavartam meg finoman fűzött mondatait. Ilyenkor elhallgatott s szelíden
mosolyogva nézett rám, én pedig mérhetetlenül megzavarodtam. Ám nyakam
szirtjén ott éreztem az édes leány térdét, fejemen ott éreztem meleg
újjait, amint megcibálta hajamat s leszólt hozzám: csitt, csacsi! Ez
bizony feddés volt, szelíd korholás, sőt megalázás, de nem tudom, miért,
a mellem mégis valami diadal dagadásától feszült, s a kis
főtisztelendőnek reszketett a keze, mikor ő is megsimogatta sovány
képecskémet, majd ugyancsak felnyúlt a hajamba s ott, éreztem, újjai
közeledtére Irén hirtelen elkapta a kezét.

Annyit gyerekésszel is átértettem, hogy a vidéki zsidó úri házba
bejárónak a főtisztelendő úr ugyanúgy kerülhetett, mint ahogy iskolabeli
társaim közül különösen én irántam melegedett fel: megérezvén rajtam,
mint a Germinal vén bányalova a lekerült új csikón, egy naposabb,
levegősebb, földfelettibb világ levegőjét… Istenem – ha kutatom azt a
második természetemet, ami szeretett minták utánzásából fejlik ki
bennünk, úgy találom, hogy eszembe jutásaimnak ez a könyvszaga is tőle
ered; ő volt az, ki a könyvek világából s árnyalakjaiból vette a
mértéket s a hasonlatokat az eleven élet, az élő emberek megismeréséhez.
Szeretett a Steinék szalónjában elüldögélni már azért is, mert e házban
mindenki ismerte az ő kedves német költőit, kiket klasszika filologus és
paraszti magyar vér létére fölébe helyezett minden római, minden magyar
poétáknak. Én már akkor olvastam volt Heinét, az Uti képeket, a Le Grand
Könyvét, a Romantikus Iskoláról szóló véres bethlehemi gyilkosságát.
Sokat nem értettem belőle; inkább a nyelve muzsikáján részegedtem meg;
egy-egy mondata a ritmusa révén ragadt meg emlékezetemben, s a kandalló
pattogásának, a napfény táncolásának, a szép teremtés lábánál való
macskálkodásom álmatag dorombolásának dallamára mormogtam olykor: die
blaue Blume der Romantik… die blaue Blume der Romantik… A főtisztelendő
úr ezen is mosolygott, ezután is megsimogatott. De néha, mikor ketten
voltunk s úgy vártuk Irén kisasszonyt, míg felöltözködik vagy a fésülő
asszonyt elküldi, olyan német költőkre figyelmeztetett, kiket alig
ismertem; ifjan elhalt sorvadásosakra, kék romantikusokra vagy még
régebbekre: Höltyre, Novalisra; két hamar elpusztult magyar költőre:
Dayka Gáborra és Ányos Pálra – s egyszer, mikor hiába jöttünk, mert Irén
kisasszony meghült, ágyba kellett feküdnie s nem jött be a szalónba,
hazamenet megkérdezte: jól tudok-e franciául, a Ploetz nyelvtanából
tanultam-e s emlékszem-e ennek olvasmányai közül egy Millevoye nevű
költő versére; Levelek hullása vagy ilyesmi a címe; ősz van benne s az
erdő utolsó leveleivel behinti a földet; a csalitnak nincs többé titka,
a fülemile elhallgatott s triste et mourant à son aurore, hajnalkorában
leverten s halódva egy ifju beteg búcsúzik az élettől… Triste et mourant
à son aurore… ismételgette elgondolkozva a főtisztelendő úr, majd
különös, bennem rossz érzést keltő mosolygással kérdezte: mondja,
Palika, ki tudná-e fejezni franciául, de ugyanebben a mértékben azt,
hogy: «szívtépő öntudatlansággal?» Megzavarodtam s hebegve búcsúztam a
házunk előtt; egész délután a szótárral s a nyelvtannal bíbelődtem, de
nem tudtam odagondolni; a főtisztelendő úrra gondoltam és szórakozott
voltam.


3.

Az Irén kisasszony meghülése érthetetlenül makacs volt. Ha elmult is,
csak visszatért megint s mind gyakrabban megtörtént, hogy a kisasszony
helyett a néni fogadott bennünket, egyre halványabban, egyre fáradtabb
mosollyal, míg Anti úrfi, az Irén bátyja, mind többször törülgette a
csíptetőjét s mind kurtábbra rágta a bajuszát. Pedig – legalább az én
szememmel nézve – a betegség nem viselte meg a mi szép tündérünket. Azt
ugyan észrevettem, mikor megint kijött közénk s kitörő örömmel szaladt
először felém s magához szorított s összecsókolt s csak aztán,
balkezével még mindig magához vonva, nyujtotta jobbját a főtisztelendő
urnak: azt észrevettem, hogy soványszik; észrevettem a kezén, mely
szinte átlátszó kezdett lenni, észrevettem a kebelén, mely mind lágyabb
volt hozzászoruló fülem és szemem számára, s azt is észrevettem, hogy
egy idő óta nem visel fűzőt. De arca piros volt, sőt néha szinte
túlságos piros, aztán meg vidám is volt s néha fuldokló köhögésbe
nevette bele magát azon a bolondságon, hogy mihelyt nevet, elkezd
köhögni. Nekem ez a köhögés tulajdonképp nem tetszett, mert testi utálat
él bennem nagyon sok testi dolog, különösen minden betegség iránt. De
ezzel a drága lénynyel másképp voltam, mint másokkal; ibolyaillatban élt
számomra mindenestül s behunytam a szememet, mikor köhögése közben fejem
a térdén összerázódott.

Nem voltam ostoba gyerek s nem voltam sem fejletlen értelmű, sem
tudatlan lelkű. Volt vagy három hét abban a téli harmadban (akkor az
iskolaév három részre oszlott), mikor, mondom, jó tanuló létemre
egyre-másra kaptam a szekundákat, s a bácsi, kit az osztályfőnök
értesített erről, haragosan küldte vissza a kaszinóba az élclapokat,
hogy ne ezeket bujjam, hanem tanuljak, ördögadta, nézze meg az ember.
Órákhosszat elfeküdtem a szobácskám keskeny diványán s úgy gondoltam ő
rá, ahogy csak a felnőtteknek szabad. Bűntudattal, nem tagadom. De
ellenállhatatlanul. Bűntudattal sütöttem le a szemem mindenki előtt, –
ki mentül jobb volt hozzám, annál inkább; leginkább a főtisztelendő úr
előtt, ki a hihetetlenségig, a többi fiut összeröffentő kivételességig
volt elnéző irántam, mikor neki sem tudtam felelni s lehorgasztott fővel
álltam helyemen, kinosan váltogatva a pad alatt a lábamat. Annál
zaklatottabb érzéssel, mert elmondhatatlan szelidsége közepett néha
érthetetlenül szigorúan nézett rám; egyszer, mikor föltekintettem, egy
pillanatra azt a haragos és gyülölséges gúnyt láttam ajka körül,
melylyel a komisz pénzemberekről, az ostoba katonatisztekről, a
tenoristákról s a mágnásgyerekekről szokott beszélni. De különös: mentül
nyomorultabban álltam ilyenkor előtte, annál vadabb diadallal kopogott
belül a szívem; s annál inkább hirtelen eltünt előlem tábla, kathedra,
iskola, főtisztelendő úr, s csak valami gömbölyűséget éreztem a nyakam
szirtjén, valami melegséget a hajamban s ibolyaillatot a levegőben. Alig
vártam az estét, hogy lefeküdjem s elaludjam, s álmomban ne én legyek
felelős, csakis és egyedül maga a mindenható isten feleljen érte, mit
merek én, kis fiú, összeálmodni. S ha aztán délelőtt, előadás után a
főtisztelendő úrral a Fő-utcán összetalálkoztunk, szinte tiszteletlen
szórakozottsággal feleltem kérdéseire; bennem volt még az éjszaka minden
láza és káprázata; ennek a láznak veres rózsáit, ennek a káprázatnak
táncoló napsugarait láttam az Irén kisasszony arcán és haján, mikor
bejött hozzánk s én eléje szaladtam; álom és valóság vakmerően
összeolvadt érzésemben, tudatomban, e szobában mindig rámboruló
félálmomban; a karcsu ujjak, a gyenge keblek, a remegő térdek, mintha be
lettek volna avatva abba, mintha a visszaemlékeztetés titkos jeleit adó
cinkosok lettek volna abban, amit rajtam kívül senki halandó ember nem
tudhatott.


4.

Én legalább, elhihetik, senkinek sem gyóntam meg. Tulajdonképp
önmagamnak sem. Az álom s a félálom vizein usztam eltökélt
akaratlansággal, öntudatlan is afféle ravaszsággal, mint ahogy a
harcmezőn halottnak tetteti magát a sebesült, nehogy a martalócok észre
vegyék, – olyanféle mozdulatlansággal, mint az édesen álmodó, ki vigyáz,
hogy meg ne üsse a lábát s föl ne ébredjen bele. Kis kérkedéseim,
éretlen közbekotyogásaim mind gyérebbek lettek; végre egészen
elmaradtak, s délelőttről délelőttre szótlan, mozdulatlan kuporogtam
urnőm lábánál, mesterem lába előtt. Az ő beszélgetésük is mind
szakadozottabb lett. Erőltetett volt s gyakran megakadt, néha percekig
tartó kinos hallgatással, melyet még kinosabbá tett a leány fuldokló
köhögése. A pogácsákhoz hozzá sem nyultunk, a tokaji érintetlen
csillogott a metszett pohárkákban. Napfény sem igen táncolt már be az
ablakon; odakinn pelyhezett a hó s az északi szél olykor ugyancsak
megrázta az ablak tábláit. Irén néha mellém kuporodott a szőnyegre s a
kandalló tüzénél melengette jéghideg ujjait. A főtisztelendő pedig
fölkelt a kis selyem-zsölléből s némán járt föl-alá a szobában. Olykor
odaállt az ablakhoz s kinézett rajta a hideg világba. Csak akkor fordult
vissza, mikor Irént elfogta a köhögés s egy pohár vizet kellett adnunk
neki, hogy magához térjen. A főtisztelendő úr elmondhatatlan
gyengédséggel segített felkelnie s leülnie, s ügyesen és szeliden
tartotta a tálcát, míg szegény kortyonkint ivott. Reszketett a keze,
mikor a poharat elvette a lánytól s még jobban reszketett, mikor
megsimogatta a drága térdekre visszahanyatló fejemet. S megint csak azt
éreztem, amit nem egyszer: hogy Irén hirtelen elkapta a kezét, mikor a
főtisztelendő úr simogató keze véletlenül odaért ujjaihoz. Nekem
feldobbant a szívem, a főtisztelendő úr egy percre elkomorodott s
hazamenet borus szemöldökkel, összeszorított ajkakkal, kis félcipőjét
bokáig nyomva a hóba, lépkedett mellettem.


5.

Irén kisasszony egyszer öt napig nem mutatkozott s édes anyja olyan
volt, mint a fekete-fehér márványszobor, mikor megnyugtatott bennünket,
hogy a baj nem komoly, csak az orvos tart rá, hogy Irén ebben a hideg,
szeles időben fel ne keljen. Anti úrfi kikisért bennünket a kis ajtóig,
úgy kérdezte, mit izenünk a hugának s közbe a szakállából is felkapott
egy pamatot s rágta, ahogy csak tudta. A doktor bácsi napok óta felém
sem nézett; nem törődött vele, van-e égett cukrom; az utcán nagy
beszélgetésben láttam a bácsival s mikor hozzájuk értem, elhallgattak.
Én az iskolában rosszabbul feleltem, mint valaha; magyarból a
főtisztelendő úr föl sem hítt, olyan világos volt, hogy úgy sem tudok
semmit. Este előre kértem a vacsorámat s már hétkor lefeküdtem, hogy
imádkozzam és elaludjam. De az ötödik este alig tudtam már elaludni;
minduntalan fölriadtam s remegve hallgattam a téli éjszaka zugó
csendjét. Reggelre elállt a havazás, a piszkos szürke felhők elvonultak;
a kék levegőben mintha jégtűket csillogtatott volna a kisütő téli nap.
Előadás után alig hogy hazulról elindultam, már a házunk kapujában
összetalálkoztam a főtisztelendő úrral. Alázatosan köszöntem s szótlan,
gyors léptekkel siettünk a Steinék portája felé.

Irén már ott ült a kandalló előtt; pirosabban, karcsubban, mosolygóban
és ibolyaszagúabban, mint valaha. Nem a rendes ruhája volt rajta, hanem
valami puha, vastag, világoskék selyem otthonka, hattyúprémes kis papucs
s fehér gyapjúkendő a vállán. Felállott, hogy elénk jöjjön; én
kirántottam kezem a főtisztelendő úr kezéből s odavetettem magam az Irén
kebelére.

Nem birtam magammal s ő megtántorodott ölelésemtől. Mögötte volt a karos
szék, abba roskadt vissza s én velebuktam, fejjel az ölébe, karom a
válláról, a kebelén át, lecsúszva a dereka köré. Fuldokolva mondtam
valamit; nem tudom mit. Hallottam, hogy csitít, éreztem, hogy simogat s
én hirtelen fölemelkedve, rádőltem ültében, s drága illatos fejét két
kezembe szorítva, belekoccantottam fogamat a fogába, úgy szíttam,
martam, csókoltam ajakát. Térdemnél éreztem a térdét, éreztem, hogy
karja vállam köré fonódik, éreztem, hogy magához von, éreztem, hogy
visszacsókol.

Ebben a percben valami toppant a hátam mögött. Ugyane szempillantásban
durva szorítást éreztem a nyakamon; valaki galléromnál fogva rántott ki
a forró selyemkarokból. A főtisztelendő úr volt; amily kicsiny, oly
erős, oly felindult, oly vértől elfutott szemű. Kis, kemény
parasztkezével rángatta a galléromat, majd megrázott mindenestül, úgy
hörögte a képembe: «Megőrültél, kölyök? megőrültél?!» Ez is csak egy
percig tartott, mert a perc végén már ott volt Irén, s kitépve engem a
kis főtisztelendő markából, odavont maga mellé. Úgy lihegett és
reszketett, hogy rám kellett támaszkodnia, ki magam is alig álltam a
lábamon.

Dult arccal néztek farkasszemet. De csak rövid ideig. A főtisztelendő úr
hamar erőt vett magán; arca elsimult, karja lehanyatlott s csöndes
megadással szólt: «Bocsánat, Irén kisasszony, valami idegesség bánt
napok óta, nem egészen tiszta a fejem». Irén is elbocsátott s mosolyogni
próbált. De nem tudott. Dideregni kezdett s le kellett ülnie, majd,
szájához kapva zsebkendőjét, balkezével a levegőbe kapott. Én rémülten
ordítottam föl, a főtisztelendő úr odaugrott az ajtóhoz, úgy kiáltott be
az ebédlőbe: «Nagyságos asszony! Anti úrfi!» Mire berohantak: a
világoskék otthonka, a hattyú-prémes kis papucs, még a fehér gyapjúkendő
is mind csurom vér volt.


6.

A főtisztelendő úr már délután beteget jelentett, még azon este
elutazott s olyan mód helyeztette át magát egy alföldi gimnáziumba, hogy
vissza sem tért butoraiért; úgy küldték mindenét utána. Irén mindössze
nyolc napig volt beteg s egy szép, napos februári délelőtt temették. Én
nem voltam ott temetésén; betegségét, halálát, mindent, ami az égszinkék
otthonka biborra válta után történt, hetek multán tudtam csak meg, magam
is attól a perctől fogva valami idegláz forma betegségben élet s halál
közt lebegve. Mikor először magamhoz tértem: első világos pillantásom a
bácsira s a nénire esett, meg a nagybajuszú öreg doktorra, ki szorongva
ült ágyam mellett. Kérdezősködéseimre nem igen feleltek; azt mondták
aludjam s ne törődjem semmivel, csak a főtisztelendő úrról mondták meg,
hogy áthelyeztette magát s már írt is a bácsinak, hogy ha a kis Pali
nyárára is vidékre kivánkoznék, küldjék le őhozzá; az odavaló
gimnáziumnak szép könyvtára van, főképp teljes gyűjteménye német és
francia remekírókból.



A tisztás

Az öreg úr elég jól bírta még a járást s vásott kampósbotjával ügyesen
hajlította ki útból a tüskés cserjéket, a szúrós fenyőgallyakat. Még a
tavalyi tobozok süppedtek be lábunk alatt, ahogy az avaron át, a sűrűn
is átizzó napsütésben, izzadva és lihegve igyekeztünk hegynek föl –
isten tudja, miért, mikor lenn a völgyben oly szép, oly illatos, oly
langyos volt a délelőtt. Az ember úgy van a természettel, mint a
lyányokkal: ahelyett, hogy megállítaná a pillanatot, melyben érintetlen
s ismeretlen telik el lelke mosolyukkal: addig nem nyugszik, míg
életükbe bele nem kerül s emléke róluk egy csomó kiábrándulás vagy
lelkifurdalás.

Nem tudtam, tudta-e az öreg ur, hogy éppen ilyen okból ültem volt reggel
óta a hegy tövében, egy padon, amerre a gyalogösvény egy bizonyos villa
felé visz, melynek aranyozott rácsa mögül néhány nap óta egy piros
napernyő s egy fehér szoknya villogott ki hébe-hóba az országútra. De
való, hogy nem törődve szórakozottságommal s kelletlenségemmel, előbb
odaült a nyakamra, majd meg, élve gyengeségemmel s azzal, hogy minden
kimondott akarattal szemben kötelességet érzek, rávett, hogy fölmásszam
vele a hegyre, melynek tetején valami korcsma vagy filegória van,
gyönyörü kilátással, ami iránt én vak vagyok, friss sörrel, amit én nem
iszom és női kiszolgálással, amitől undorodom. Vagy egy órája
mászhattunk és vesződhettünk már s nekem az egészben egyetlen örömem a
káröröm volt, hogy az öreg úr mekkorákat fúj, mint gombolja ki mellényét
s mint törülgeti nagy fehér zsebkendőjével egyre szaporábban a homlokát.
Közben valami dombhátra érhettünk, mert egy darabon vége volt a lejtőnek
s ha a sűrűtől lehetett volna, úgy mehettünk volna tovább, mint az
országúton. Én már nagyon untam a dolgot s türelmetlen gázoltam előre,
nem törődve vele, hogy az ágak, amiket eltolok, mögöttem az öreg úrnak
vágódhatnak képébe. Fáradt voltam és elkeseredett, mikor egyszerre
ritkulni kezdett a fenyves s néhány lépés mulva szemem elé tágas rét
bukkan melynek vastag füvezetét koszorúban fogta körül az erdő, szemközt
vele ismét menedékesen indulva falnak, a hegy csúcsa felé.

Városi ember vagyok, nem értek füvekhez és virágokhoz s máig sem tudom
megmondani, mi minden nőtt és illatozott ottan, térdig érő bújaságban, a
nap tüzétől párologva. Nagy, szivárványszín legyek dongottak körül
bennünket, lomha pillék lebbentek föl lábunk előtt s mi fáradtan dőltünk
le, kalapunkat szemünkre húzva, hogy egy kicsit kifújjuk magunkat. Én
hanyatt feküdtem, egyik lábamat átkalimpáltatva a másikon, – de alig
hogy tenyeremet fejem alá csusztattam, hogy kalapom alól álmosan
nézegessem a táncoló léggyűrűket, menten föl kellett ülnöm, mert karom
elzsibbadt, fülembe pedig keményen befelé igyekezett egypár hangya;
gémberedő újjaimmal alig tudtam őket kiszedni.

Az öreg úr, ki behunyt szemmel szuszogott fektében, dünnyögve szólt föl
hozzám bajusza alól:

– Pali, tudja, hogy mi az, ahol most vagyunk?

– Mi az, hogy mi az? – kérdeztem én dühösen, mert a hangyák, az ő ismert
értelmességükkel, úgy magyarázhatták beavatkozásomat, hogy én a kézelőm
alatt kívánom őket a karomon fölmenetni – s szokott buzgalmukkal láttak
neki vélt kötelességüknek.

– Azt mondom, hogy nézzen körül, vizsgáljon meg apróra mindent, fogja az
egészet egybe s úgy mondja meg, hogy mi az, ahol most vagyunk?

A hangyákat szerencsésen elfogtam, mielőtt a legvégsőbbig megfeleltek
volna tisztjüknek; messze lepeckeltem őket újjaimról a fűbe, olyan erős
ívben, hogy bolyukba térve, aznapról nyilván Pompeit és Herkulánumot
jegyezhettek föl évkönyveikbe. Azután leszóltam az öreghez:

– Lajos bácsi, ne pukkasszon. Mondja meg mindjárt, mire akar kérdésével
kilyukadni; isten bizony, mindenhez inkább van ma kedvem, mint találós
mesékhez.

Az öreg úr fölült, közel hajolt hozzám s mint az összeesküvők a jelszót,
úgy súgta képembe, jelentősen és diadalmasan:

– Tisztás!

– Mi az, hogy tisztás? – kérdeztem én még szórakozottabban s még
idegesebben.

– Ez; az, ahol most vagyunk, az: tisztás.

Körülnéztem s nagyon ostoba képet vághattam, mert az öreg úr hangosan
fölnevetett. Csakugyan: tisztás volt, noha nem tudtam, hogy az öreg úr
mit lát ebben fontosat vagy különöset. Környöskörül erdő, fölöttünk ég,
velünk egyszínt sík mező; valóban: ilyesmi az, ilyesminek kell annak
lennie, amit tisztásnak szokás nevezni.

Az öreg úr, mintha csak homlokom mögé látott volna, folytatta
gondolatomat:

– Igen, barátom, ez az a híres tisztás, amiről maga a regényekben annyit
olvasott, ami előfordul akárhányszor a maga novelláiban, mindjárt a
legutóbbiban is, ott, ahol az őzet riadtan állatja a tisztáson a
bokorban leselkedő vadász csöve előtt. És amit alkalmasint most lát
életében először, s ha én meg nem mondom, talán eszébe sem jut, hogy ez
az a bizonyos tisztás, amelyről annyit írt és olvasott…

Most már magamnak is el kellett mosolyodnom. Az öregnek, mint rendesen,
most is igaza volt, – annyira igaza, hogy csakugyan: életemben először
akkor láttam tisztást. S abban is igaza volt, hogy novelláimban, amiket,
mint sok más ifjú ember, én is elkövettem s a révükön költőnek éreztem
magam, akárhányszor előfordult a tisztás; hogy hőseim, vándorlás közben,
gyakran tartottak pihenőt tisztásokon; hogy nem egy hősnőm, mint Bovary
Emma, erdő tisztásán adta oda magát hol ennek, hol annak a Rodolphenak;
s hogy valóban, éppen legutóbb őzet is nézettem riadtam a tisztás
közepéről a bokorban leselkedő vadász csöve elé, holott őzet csak az
állatkertből ismertem, a vadász csöve elől pedig, ha még úgy tokba van
is bújtatva, ma is át szoktam ülni, ahová vadász-utas nem igen ül: a nem
dohányzó szakaszba. Rossz néven a suskust nem lehetett tőlem venni; ha
írtam is már akkor vagy két kötet novellát, mindössze huszonegy éves
voltam s mondom: városi gyerek, s a természetet nem igen ismertem
egyebünnen, mint a nyaralókból s a sétaterekről.

A tisztás különben annyira tisztás volt, hogy a nap pecsenyévé kezdett
bennünket sütni. Fáradtak voltunk arra, hogy máris fölkerekedjünk;
beljebb húzódtunk hát a sűrűbe s éppen elhelyezkedtünk s újra ledőltünk,
mikor a tisztás túlsó felén, ott, hol az erdő menedékesen futott le
széléig, a bokrok mintha megmozdultak volna, egy pillanatra hol valami
veresség, hol valami fehérség villant föl sötétjükben, s mielőtt még jól
szemügyre vehettük volna, hogy ki vagy mi az: egy fiatal lyány bukkant
elé a sűrűből, kipirultan küzdve át magát az ágak közt.

Szép, karcsú, szőke, fiatal teremtés volt, körülbelül tizenhétéves. Egy
ugrással termett lenn a fűben, hol csukott piros napernyőjével ügyesen
csapta vissza fejébe megingó kis szalmakalapját. Fehér szoknyája, csikos
vászoninge a déli világítástól egy síkban virított a térdig érő zöldben,
ahogy, a piros ernyőt ellenzőnek emelve kalapja alá, kémlelve nézett
körül, szemlátomást valakit keresve. Minket, a fák mögött, úgylátszik,
nem vett észre; az öreg úr fekve maradt, én pedig halkan ültem föl s
öklömre támaszkodva, csöndben hajoltam előre, hogy beigyam magamba
gyönyörű mozdulatait. Dobogó szívvel ismertem meg: az a fiatal leány
volt, kivel negyedik napja nézzük egymást a kertjük rácsa mögül s az
odavivő úton, de olyan elvonultan élhettek, hogy mind e percig nem
tudtam vele megismerkedni. Most pedig, ime, itt volt, tőlem két-három
ugrásnyira, és, mintha csak megrendeltem volna, ágálása közben, ahogy a
füvet szétverte maga előtt, elejtette napernyőjét.

Le sem hajolhatott érte: én már fölpattantam s két-három ugrással ott
termettem nála. A neszre fölriadt s tágranyilt szemmel, fejét
visszakapva, ijedten hátrált a váratlan jelenség elől. Majd mikor látta,
hogy ernyőjéért hajolok le, ő is utánakapott s guggoltunkban a homlokom
erősen odavágódott a vállához. Neki meg a keze ért az enyémhez, ahogy
együtt nyultunk a piros selyem után; végre is én kaparintottam meg az
ernyőt s fölemelkedve, valami bocsánatkérésformát motyogva nyújtottam át
neki.

Ő is fölemelkedett közben, s még mindig zavarodottan, de már egy kis
huncutsággal, szintén köszönetfélét rebegett.

Ez történt, semmi több. Mert mielőtt bármi egyéb vagy több történhetett
volna, váratlanul odacövekelődött közénk, akiről már egészen
megfeledkeztem, az öreg úr; engemet, ki meglepetésemben tiltakozni is
elfelejtettem, egyszerűen maga mögé tolt; a leányt pedig, kivel tudtomon
kívül ismerős lehetett, szonika letegezte és lemagduskázta;
megmagyarázta neki, hogy csak menjen hamar haza, mert valami Anna néni
már nyilván igen várja, nekünk ellenben okvetetlen föl kell mennünk a
filegóriához. S ezzel, még mielőtt szólhattam vagy bemutatkozhattam
volna, a leány már lefelé is tartott a gyalogösvényen, mely a mi
följárónknál jóval hosszabban, de szép símára irtva kigyózott le, erdőn,
mezőn át a nagyvendéglőig.

Utána akartam szaladni, de az öreg lefogott. A fehér szoknya, a piros
ernyő utolsót villant a lejtős út kanyarulatánál; én tiszteletlenül és
méregbe gurulva rántottam ki karomat az öreg úr kezéből, ki azonban
hirtelen elkomorodott s parancsoló hangon, melynek annál inkább
engedelmeskednem kellett, mennél szokatlanabb és érthetetlenebb volt,
most már egyenesen megkövetelte, hogy felmenjek vele a filegóriához.

Mentem hát, – de én is komoran és nem leplezve haragomat. Magamban
eltökéltem, hogy délután a kisleányt egyszerűen megszólítom a rácson át,
az öreggel pedig most sétálok utoljára, akár hegynek föl, akár hegyről
le. A sörhöz tüntetően hozzá sem nyultam, mikor végre fenn ültünk a
filegóriában, a pincérleányra pedig úgy rámordultam, hogy ijedten
kotródott tovább. A kilátás helyett meg órámat néztem; előbb a kis
számlapon a perceket számoltam, majd a nagyon az ötperceket.

Az öreg úr végre nevemen szólított. Fölnéztem rá:

– Parancsol, Lajos bácsi?

– Parancsolok, – felelte. – Tegye el az óráját.

Eltettem.

– S most feleljen kérdéseimre.

– Tessék kérdezni.

Rosszakarattal néztem rá, az öreg meg szárazon kérdett, mint valami
bírósági jegyző:

– Hány éves maga, Pali?

Elgörbítettem a számat:

– Lajos bácsi tudhatja: huszonegy.

– Volt már katona?

– Nem voltam; októberban akarok berukkolni.

– Van diplomája?

– Hogy az ördögbe volna? Nem is lehet még.

– Igaz. De vagyona csak van?

– Nincs nekem egy vasam se. Apámnak van valamicskéje, de az sem sok.

– Nem sok, én is úgy tudom. Nohát hallgasson rám, fiam. Az a kisleány
legfeljebb négy esztendővel fiatalabb magánál. Apátlan, anyátlan,
vagyontalan árva, ki kegyelemkenyéren él valami távoli atyafiságomnál,
akik különben neki is rokonai s igen jóravaló népek, ők is, a gyerekeik
is, és nem igen éreztetik a leánynyal, hogy nem sokkal több köztük
nevelőnőnél vagy, mondjuk, társalkodónőnél. Ahogy ez a leány maga előtt
megállt, ott a tisztáson, mikor bennünket meglátott: ha maga nem érezné,
én megmondhatom: ez a leány ki van szolgáltatva magának; ki volt
szolgáltatva első perctől fogva, mióta maga a kerítésüknél leskelődni
kezdett; ki van szolgáltatva most is, mint – hogy’ is mondja maga a
novellájában: mint az őz, mely a tisztáson riadtan áll meg a bokorban
leselkedő vadász csöve előtt…

Az öreg úr hangja itt annyira gúnyos lett, hogy elpirultam s
félbeszakítottam:

– A novelláimat ne bántsa, Lajos bácsi. A hasonlat kopott, azt
elismerem, de én sohasem igértem senkinek, hogy a hasonlataim újak
lesznek.

Az öreg úr bólintott a fejével:

– A novelláit nem bántom, fiam s hogy a hasonlat kopott, az nem volna
baj. Igaz, hogy az ember nem gondol hallatára semmit; elmegy a füle
mellett, mint a gyereksírás, mikor áthajtatunk a falun. De nem furcsa,
hogy mi jó és tisztességes emberek, kiknek talán magunknak is vannak
gyermekeink, nem is gondolunk rá, hogy micsoda fájdalmat, betegséget
vagy szomorúságot érezhet az a gyermek, akitől a sírás ered? Mondja,
fiam: átérzett-e már valamit abból, amit olvasott vagy megírt? Ne
tiltakozzék és ne adja a megbántottat – teszem: gondol-e amellett
valamit, mikor ír vagy olvas: éppen a tisztásról, éppen az őzről, éppen
a vadászról, ki ott leselkedik a megriadt, az ártatlan, a senkinek sem
vétett árva istenteremtésére? Gondolt-e, érzett-e valamit, mikor száz
életrajzban olvasott ifjú Goethékről, kik kék kabátban és sárga
nadrágban lovagolnak tova hajnalban a csöndes paplakokból, hol karcsú,
szőke, magukkal tehetetlen Friderikák sírják ki a szemüket utánuk?
Kisírják a szemüket – micsoda közhely ez is és általában: mennyi
közhely, mennyi kopott szó – s mennyi könnypatak és vérfolyó mosta
ezeket, mint a kavicsot, ilyen kopottá, ilyen simává, ilyen életlenné!
Novellák és életrajzok, őzek és tisztások – milyen semmitmondók az
olyannak, milyen semmit nem gondoltatók az olyannal, aki még nem élt át
novellát, akinek még nincs története, aki még nem látott tisztást, aki
még nem ölt őzet. De én, fiam, én, akit itt lát: én már öltem; rám már
rám emelte szemét, könnyes, halódó, szemrehányó szemét akárhány
megsebzett őz, kire férfias mulatságból állottam lesbe s mészárosnak
éreztem magam, mikor előttem vonaglott! Én már átéltem, a magam s a
mások eleven és érzékeny bőrén tapasztaltam ki nem két, hanem negyvenkét
kötet lehetőséget, – s ahogy mint írót kitanítottam magát, fiam, arra,
hogy ne írjon le olyan szót, melyre csak olvasmányaiból emlékszik s a
maga eszével még nem gondolta végig: most mint embert figyelmeztetem, –
nem mint annak a leánynak atyafia, aki tartozik gondját viselni, nem
mint magának régi jó embere, ki magát gyerekkora óta tartja szemmel:
mint öreg ember, figyelmeztetem magát, fiatal embert: százszor gondolja
meg, mielőtt olyasmibe szédül, amit könyvekben unottan lapoz át, de amin
az élet, a maga lelkiismerete s a mások sorsa nem ugrik át
egyre-kettőre! Most pedig, ha úgy tetszik, mehetünk!

Ezzel fölszedelőzködött és fizetett; begombolta mellényét, zsebébe
gyömöszölte zsebkendőjét s többet rám se nézve, felindultan tartott
lefelé az úton.

Nem próbáltam megállítani, nem próbáltam megszólítani sem; nem igen
tudtam volna mit mondani neki. Mint legtöbb ilyen szépen kimódolt s
gyakori prédikációjában, a mostaniban is éreztem valami igazságot, – de
egy és más fojtogatta az én torkomat is. Magam is fölkerekedtem, s
mialatt ő botját a földhöz ütögetve, nagy kopogva ment előre, én, mint
akinek orravére eleredt, némán, lehorgasztott fővel bandukoltam utána.

A déli forróság körülfogott bennünket s ahogy az árnyékos úton
lejjebb-lejjebb jutottunk: mintha a gőzfürdő medencéjébe ereszkedtünk
volna le. Igy mentünk lefelé vagy egy félórát, lassan, szótalan eleven
istenteremtésével nem találkozva, legfeljebb ha egy-egy mókus futott fel
jöttünkre a barna fatörzseken, ijedten nézve utánunk a tűgallyak közül.
S barna lepkék is ereszkedtek olykor elénk – én mindinkább sarkára
hágtam öreg barátomnak s éppen utólértem, mikor kiszélesedett az út,
széjjelszaladt a fenyves, az árnyék is kettévonult – s izzó napsütésben
ismét rétségre értünk, melyen térdig ért a fű, égig szállt az illat s
környöskörül, lejtőben, hallgatag állták körül az erdő sudárfái. Nem
kellett már, hogy az öreg úr figyelmeztessen rá: magamtól is
észrevettem, hogy leértünk a tisztásra.

Megálltam, megnéztem órámat, – volt még egy óra ráérő időnk.
Végigvetettem magam a fűben, majd, mikor a nap nagyon is rám tűzött,
bevonultam az árnyékba. Fiatal szívem csordultig eltelt keserűséggel, s
mikor öreg barátom visszafordult s leereszkedett mellém s megint magamon
éreztem okos, jóságos, apai tekintetét, mely oly érdektelen szeretettel
virrasztott évek óta ifjú pályafutásom vergődései felett: szememet
elfutotta a köny s mellemet megrázta a zokogás, mialatt öreg kezét
visszaszorongattam.

Egyszerre csak: mintha a tisztás tulsó felén, a sűrűben megmozdult volna
valami. A bokrok hullámzani kezdtek, – hol valami veresség, hol valami
fehérség villant föl sötétjükben, – s mielőtt még jól szemügyre vehettem
volna, ki vagy mi az: Magduska, az én szép, szőke, karcsú őzikém bukkant
elé a sűrűből, kipirultan küzdve át magát az ágak között.

Egy kicsit gyűrött volt, egy kicsit kócos, s ernyőjét összeszorított
ölébe fogva, két kezével ügyesen tűzte meg hátul a kontyát. Majd
lehajolva, az ernyővel lesimogatta szoknyáját s a piros selyemből
kihalászva zsebkendőjét, pihegve nyomogatta arcához s homlokához. Közben
visszafordult a sűrű felé, mely újra meghullámzott s mintha valaki jött
volna benne. Úgy is volt; az ágak ketté váltak; egy karcsú barna férfi
ugrott ki közülök, s magához szorítva a leányt, nevetve csókolgatta
szemét, száját, fülét és halántékát.

Csinos, napsütötte, nyulánk ember volt, mondom; kék zeke volt rajta és
sárgás-fehér tennisznadrág, melyen itt-ott egy-egy száraz fenyőtű
barnált odatapadva. Különben a fürdőorvos volt, nős, két gyermek apja, s
híres kegyeltje az asszonynépnek. A leány ijedten nézett körül, de mikor
senkit sem látott, ő is visszanevetett rá s visszacsókolta. Lajos bácsi
föl akart ugrani, kiabálni akart, de én vaserővel nyomtam vissza ültébe
s rátapasztottam tenyerem a szájára.

A leány kibontakozott a férfi öleléséből s újra rendbeszedte magát.
Közben elkomolyodva szólott a doktorhoz:

– Higyje meg, ez nem jó hely. Mondom: úgy kellett tennem, mintha
lemennék, s leskelődnöm kellett, míg végre tovább mentek.

A doktor megnyugtatta, hogy majd találnak jobb helyet, azután ő is
begombolta kabátját, rántott egyet magán, s kalapját legényesen
félszemére húzta. Igy mentek el együtt, s nemsokára együtt buktak
szemünk elől: a lábuk, a derekuk, végre a kalapjuk is, az ösvény
sötétjébe.

Eleresztettem az öreg urat, – ő tanácstalan meredt maga elé.
Előráncigálta zsebkendőjét s törülgette homlokát, majd a zsebkendőjét
visszagyűrve zsebébe, elkezdte vakargatni orrát, egyenletesen, feszült
figyelemmel. Én előszedtem a kis pipámat, megtömtem, meggyujtottam s
parazsát lenyomkodva, bodros füstöt eregettem a tikkasztó levegőbe.
Szivárványszín legyek dongtak bennünket körül; lomha lepkék lebegtek a
pamatos virágokon; az égen fehéren ízzott egypár apró felhő, s a lég
gyűrűi gömbölyögve szálltak föl a magasba. Jól szemügyre vettem mindent:
környöskörül erdő, fölöttem ég, velem egyszint sík mező – ez az a
tisztás, amiről az ember annyit olvas a regényekben.



Ki maga?

Hangulat

Még csak nem is unatkoztam – inkább: jó volt, mint a kacsának a vízben,
elpacskolnom a beszédben, a mozgásban, a nagy vacsora utolsó
hullámzásaiban, ahogy asztalbontás után átvándoroltunk dohányzóba,
hallba, temetkező bőrszékekbe, könyöklő kandallókra. És semmi, igazán
semmi nem vont hozzá, hogy megszólítsam, ahogy másodmagával, egy
barátnőjével összeölelkezve állt a zongora végénél, karcsu lustaságban s
üde fel nem tünésben. Éppen csak azt a négyórás kis regényt kerestem,
amit gyakorlottabb ember éjféltől hajnalig mindig biztosít magának, ahol
az a valakije nincs ott, kivel igazi regénye van. Az ember öreg, árva és
senki az emberek közt, ha nincs kivel összetartozzék, aki az ő számára
közönség, melynek számára ő művész lehet, akivel idegen fejeken át a
szemükkel megkeressék egymást, akivel jó külön összebújni, akitől rossz
elszakadni, akivel saját ábécéjük fejlik, ha harmadik is közéjük üti
orrát. Ki maga? kérdeztem tőle. Nem hogy a nevét mondja meg: azt tudom.
De én nem a nevére vagyok kiváncsi, hanem magára. Azaz hogy: kiváncsi –
eddig a percig nem voltam kiváncsi. De most vagyok. Ki maga, kérem?

Semmi olyat nem mondott, amit más ne mondhatott volna. Sehogy úgy nem
mosolygott, ahogy más ne kedveskedhetett volna. A foga csillogott, a
szeme szivárványlott – de ezt más is tudja. Egyáltalában: más is tud
asszony lenni, kérem. Legfeljebb nem ily centripetális mozdulatokkal.

Ezt meg kell magyaráznom, nem illik homályosnak lenni – szeretem a
kristálytiszta írókat, mert nem kell olyan veszettül odafigyelni
olvasásuk közben. Centripetális mozdulatok: ez azt jelenti, hogy
mozdulatai nem terjeszkedő mozdulatok. Nem helyfoglaló mozdulatok, nem
kítudó mozdulatok, nem bezsebelő, nem átdöfő, nem víz felett maradó
mozdulatok. Hanem, inkább, visszavonuló mozdulatok. Magamnak ugyan nem
vagyok elég, mondják ezek a mozdulatok, mert senki nem elég magának, de
nem akarok másnak terhére lenni, és, talán, hozzáérni sem akarok
mindenkihez és én hozzám se érjen senki… Két könyöke újra meg újra
derekához szorul, amitől két alsó karja felfelé gyengén hajlik el tőle,
mint a sástól a levele, s csuklója legörbül, kezeháta ernyő s újjai
virágszirmok. Az ember a fejét szeretné aláilleszteni s szemehéját
odaéretni hűvös ujjavégéhez. Ezek a centripetális mozdulatok.

S még valamit meg kell magyaráznom. A japán ember úgy issza a teát, hogy
csészéje fületlen s szájjal felfelé tátogó porcellánsüveg, s két kezét
tenyere tövében összeéreti, e fölött tölcsérformában szétgörbíti, s e
tölcsérben emeli szájához a teás csészét, így, könyökét magához
szorítva. Olyan mozdulat ez, aminővel istennők tartják a gyümölcsös
tálat. Isteni és gyümölcsös mozdulat. Centripetális mozdulat. S a
kígyóbűvölés is centripentális mozdulat, s ahogy az égi kő beletüzesedik
a tengerbe, az is centripetális mozdulat. Szépek a centripetális
mozdulatok. És arról van szó, hogy kicsoda maga – kérdeztem.

S a kacsaorrú cipők is szépek. S szépek a gyengehúsú harisnyák – furcsa
a kacsaorrú cipő és szokatlan, mert négy éve már, hogy divatja mult, de
nem nehéz visszaszokni hozzá, s ha kis üveggyémánt csatt van orrtul a
kivágásánál, az igen kedves. Nem mondhatnám, hogy kifogásom volna a
kacsaorrú cipők ellen, s az nem baj, ha valakinek a haja kétszínű, s ha
fölülről esik rá a fény, ott vörös. Az nem baj, s az sem baj, ha gyengén
kócos s a haja vége kiszabadulóban nyelvel a hajtűje alól, s az emberben
apai érzés támad, hogy szeretné tenyérrel lágyan és gyengéden
visszanyomni a hajtűt. Az apai érzés gyöngéd, zsongó, ringató érzés,
eltelő érzés, lágy zubogással emelkedő érzés, mint ahogy a langyos
muskotály aszú emelkedik borostyánszínnel a kristálypohárban. Az apai
érzés olyan érzés, mint, hogy messze példát ne mondjak, a szerelem.
Mindenesetre: ölelő érzés, ölbevonó érzés, szájukat egy drága fejen
legeltető érzés, orrukat, szemüket lágy hajba temető érzés. A szemüket
azért kell eltemetni, mert nem bírják tovább a sajogva gyönyörködő
nézést, a beivó és mozdulatot mozdulat után híven követő nézést, mint
ahogy a kis gyerek az ablaküvegén vonásról-vonásra utána rajzolja a
papirosára átlátszódó képet. Azt hiszem, ezt meg lehet érteni, egészen
világosan megmondtam.

S tulajdonképp nem az teszi, hogy az ilyen estének nem lesz – mert
lehet, hogy nem lesz – holnapja. Látja kérem, ha, kezét csókolom, most
meg méltóztatnék halni, abban semmi sem volna. De, hogy maga lesz és él,
s e mostani perctől fogva mind ameddig él és van: mindig és minden
pillanatban él és lesz, és él és lesz az alatt is, mialatt az én
számomra nem él és nincs – s én nem látom s nem vagyok közelében, s nem
az én kigondolásom, nem az én legbelsőbb gyönyörködésemnek s
meghatottságomnak kitükröződése, és más is tudja magát, nemcsak én: az,
higyje meg: természetellenes és elviselhetetlen. Elviselhetetlen, higyje
meg: ez nem túlzás, én nem is szeretem a túlzást, mert szeretem pontosan
és tudományosan meghatározni a dolgokat. De elviselhetetlen.

Ez különben mellékes – a fő az, hogy ki maga, kedves, okos, közel? Úgy
értem, hogy: milyen képe van a világról? S nem történt-e még meg
magával, hogy valakivel megismerkedett, s attól a perctől fogva más képe
van a világról? Nézze: jól értsen meg: nem azt mondtam, hogy jobb vagy
szebb képe, csak: teljesebb és, mindenesetre, más képe. Én egyszer
Amerikában jártam, csak néhány hétig voltam ott, nem ismerem – mert
hogy’ lehetne egy világot kiismerni hat hét alatt? – s nem szeretem,
inkább: utálom. De: azóta más képem van a világról. Nem jobb, nem szebb,
csak: más. Mondja, kérem: nincs más képe a világról: tegnap óta vagy ma
este óta vagy egy félóra óta? Nem: jobb vagy szebb, csak: más? Azt
hiszem: kell, hogy legyen. Úgy képzelem, hogy akivel megismerkedünk, aki
kitárakozik előttünk, akiből egy találkozás kivált ezer sokféleséget,
amiről maga sem tudta, hogy megvan benne s álmélkodva látja kivirágzani
két kacsaorrú cipőtől s néhány centripetális mozdulattól azt az üresre
rombolt telket, aki ő: hogy ezek az új adalékok beülnek az idegzetbe,
egyszer s mindenkorra, s belevegyülnek lélekzetünkbe, tekintetünkbe és
látásunkba, s azontúl egyszer s mindenkorra más képünk van a világról.
Legyen más képe a világról, kérem.

Táncolni szép, sőt istentisztelet. Táncolni lehet azzal a férfival,
akivel táncolnak, de annak a férfinak számára is, aki nézi. Lehet
szeretni és felgyúlni annak számára, aki nézi. Lehet szeretni és akarni
valakin keresztül, akit szeretünk és akarunk. Sok mindent lehet,
belátom. De együtt lenni is jó s néha jobb volna hegy tetején lenni
együtt, hol csak kettőnek van hely s az is csak úgy, ha összetapadnak
álltukban s egymásra szorulnak s nincs más a világon, mint lábtul
szikla, fejtül ég, köröskörül tejköd s az orruk cimpájában forróság. Ez
a legjobb.

S nem rossz, nem rossz, nem rossz, csak furcsa, hogy mennyire fáj: nem
találkozni többé. Hiába járni, kelni, kutatni, címet kitudni, utcáján
átkocsizni, másoktól hallani róla, másokkal beszélni róla s gondolni,
gondolni, gondolni rá és nem találkozni vele. Nem rossz, csak furcsa,
hogy mennyire fejrázatóan nehéz. S mennyire lélekdagasztóan. Nem
találkozni: zsilip, melytől az ár nem folyhatik le, hanem duzzadva
emelkedik a kőpartok között s emeli hátán a kis mótorost, amiben jó
volna együtt ülni és teát főzni, vízipók hamarságával átszaladva a
tengeren, menve hűvös sziget felé, hol piroskötényes és facipős szőke
parasztasszonyok a kezükhátát húzzák végig az orruk alatt, ha meg
akarják törülni. S gyenge hollandus kávét inni hozzá, a kékcserepes
takaréktűzhelyről, s kitopogni lábukból a zsibbadtságot…

S csak azért szeretném látni, hogy megkérdezzem: ki maga? Ki maga,
kedves, ki maga, azzal, hogy: van, ki maga, drága fiatal teremtése a jó
istennek, ki maga, hogy rá kell gondolnom, mikor nincsen is hozzá közöm,
s úgy, olyan melegen, olyan odagondolóan, mintha közöm volna hozzá?



Márciusi sör

Rosszul ment nekem, mint a boltosok mondják. S nyomorúságomat nevelte a
szégyen, hogy ennyire lelkemre veszem.

Hogy mi bajom volt? Édes istenem: semmi. Rájöttem, hogy más férfi is van
a világon, nemcsak én.

Ezen persze könnyű nevetni. S azt mondani: ezt csak mindenki tudhatja!
Valójában azonban: tudni – az semmi. Azt is tudom, hogy minden ember
halandó. De azért egészen másképp tudom, mikor éppen csak hogy
elugorhattam az automobil elől. S fölülrá: az elől, hogy más férfi is
van a világon, még csak el sem ugorhattam. Két drága szemcsillagot
látok, a szemem láttára, szemszöglettől szemszögletig utána úszni
valakinek, aki nem én vagyok. S az én szememnek megértően kell
rátekinteni s még ezzel is elébb kivárni, míg a magát elárult szempár
riadt kötelességtudással visszafordul hozzám. Riadtan s egyben
kémlelően, hogy nem vettem-e észre semmit. S az egészben ez a
legutálatosabb.

Irtózatos rossz volt a kedvem. A kis eset délután történt, a Dunasoron,
most pedig már éjfél körül lehetett, ahogy még mindig kopogva jártam a
fekete belvárosi utcákat. Úgy lépkedtem, mint valami árúház
mozgójárdáján; a világ minduntalan kiszaladt a lábam alól. Sötét volt, a
lámpások sárgaságba esve bámészkodtak bele a kora tavaszi fülledtségbe.
S nekem pontosan olyan volt az érzésem, mint egy télikabáté, amelyikre
hirtelen rásüt a márciusi nap, s aki egész télen át büszkén hitte
magáról, hogy fekete, most egyszerre kiderül róla, hogy zöld. Egy hatost
nem adtam volna magamért, ha handlé lettem volna.

Elfoglalva külömben csakis a nyeldeklőmmel voltam. Úgy éreztem, hogy
vagy lenyelem vagy nem nyelem le, de valami nagy dolognak kell vele
történni. A fejem egészen üres volt, néha azonban mintha a nagy Adria
hullámzott s forró homokostul benne tüzelt volna, – még könyökömön is
ott éreztem a támaszkodást, ahogy a fövenyen egy pirosbóbitás,
dörgölköző, szőke macskafej huncutul beleágyazkodik a karom hajlásába.
De nyomban rá megint a szemét láttam s úgy láttam, ahogy engem néz – s
mint a visszatérő hideglelés, ez a kép hirtelen megrázott s utána kiült
homlokomon a hideg verejték.

Ám végre is rá kellett magamat szánnom, hogy elmenjek vacsorálni. Egy
sörkocsmában világosságot láttam, bementem. Egypár asztalnál még ültek
is. A világosság jól esett, az emberek jól estek, még a sörszag is jól
esett. Egy kicsit elzsibbadt: a fejem, a lábam, a lelkem is, mikor
leültem. Lehunytam a szemem s mire végigsimítottam a homlokom és
felnéztem, nyugodtabban nézhettem körül.

A szemközti asztalnál hárman ültek. Az asszony – szép, szőke teremtés,
piros szalmakalapja mint a fejkendő kötötte le még a fülét is, csak két
hamvas hajcsíkja szorult ki alóla – mondom, az asszony ült az asztalfőn,
a fal mellett, a tükör alatt; balkézt tőle az ura, egy jelentéktelen, de
elég jóformájú ember, jobbkézt pedig egy csinos fiú, akihez valami köze
lehetett s kivel a képviselőházból ismerjük egymást.

Odaköszöntem, a fiú visszaköszönt – de éppen csak arra a percre vette le
szemét az asszonyról. Kedves is volt a menyecske, ahogy ivott. Fekete,
édes tavaszi sört – de kortyonkint s fejét hátraszegve, mint a kis
libák, az ura korsójából, s minden korty előtt és után hozzádörgölgette
a korsót az abroszhoz, német szokás szerint. Álltól mellecsontjáig a
nyakát, kis ujja hegyétől könyökéig a karját gyönyörűség lett volna apró
csókokkal végig pontozni.

A fiú gondolatban meg is tehette – szinte csücsörítette rá a száját. De
aztán összeszedte magát s elkezdett elmondani valami furcsa történetet,
ami egy fiatal gróffal esett meg, kivel együtt voltak vadászaton, – öt
óra délután volt, mikor visszatértek a kastélyba, az öreg grófné
kikocsizott… és így tovább és így tovább… a menyecske mosolyogva
hallgatta, olykor egy-egy kérdéssel tüzelte is, a fiú mindjobban
belemerült az előadásba és fűzte, toldotta, mozdulatokkal kisérte s a
szeme csillogott bele – mikor egyszerre csak torkán akadt a szó, leesett
az álla, s a hirtelen támadt kínos csendben a menyecske riadtan nézett
elvörösödő képébe.

Mi történt? Semmi, igazán semmi, én vagyok a megmondhatója, hogy semmi.
Mindössze annyi, hogy egy kicsit rajta felejtettem a szememet én is a
szép szomszédasszonyon; a korsó sörömet, amit a fiú frissen tett elém,
észrevétlen, nyilván akaratlan is megemeltem s talpával az asztal
lapjához ütögettem – a szép teremtés pedig (áldja meg érte a jó isten!)
önkéntelen elmosolyodott, önkéntelen visszakoccintott s önkéntelen
visszanézett, egy szempillantásra.

Ennyi volt az egész – s a jó fiúnak ezért igazán nem kellett volna így
kikelnie magából. Pedig rettentően odáig volt; egész többi este egy
szavát sem lehetett venni. Én mosolyogva néztem – mint a gyereket nézi a
meglett ember. Éreztem, hogy a világon vagyok, s igen-igen
természetesnek találtam. S furcsa volt ez a csinos fiú, ki elképpedt s
mint valami újságon esett azon kétségbe, hogy más férfi is van a
világon, nemcsak ő.



Éjféli mise

A dada is elkéredzkedett éjféli misére s nem igen lehetett el nem
ereszteni. A baba már nagy legény, hatodfél hónapos; két-három óra
hosszat nappal is elmarad, az éjszakát meg, noha alighanem fogzik,
rendesen hajnalig átaluszsza. Csakugyan, tíz óratájt belakott, s úgy
elaludt, mint a tej. Isten vele, dada, imádkozzon a Szűz Anyához, hogy
járjon közbe az ő Szent Fiánál a maga kis Ilonkájáért is. De a mi kis
fiunkról meg ne feledkezzék, félkettőre itthon legyen.

A lámpa csapját lecsattantottam, a hálószobára sötétség borult. Csönd
is; a villamosnak is karácsonya van ma; társzekerek robogása sem ingatja
meg a roppant bérkaszárnyát. Harmadmagammal vagyok itthon; ha a babát
nem veszem egész emberszámba: csak harmadfélmagammal. Jobbkézt, balkézt
halk pihegés hat a fülembe; két gyenge, bizakodó teremtésé, kik közt én
vagyok az erős. Az erős, a hatalmas; a bizonyosság és az oltalom. S ez
az erő s ez a bizonyosság megint álmatlan forog fekvőhelyén, mint annyi
hosszú éjszakán. S mint mindig, ha a sötétség s a magánosság ráborul,
most is mellen ragadja saját magát: vajjon igazán vagyok-e, igazán én
vagyok-e én? vajjon nem káprázat-e az egész valóság?

… Ki tudja megmondani, hogy nagyvárosban a harangszó mikor üti meg
fülét? Pusztán, Dunán, az órámon kémlelhetem, hogy menten meghallom,
azon konduló percében. Velencében is, a csönd birodalmában, nem kell,
mint a virágárus lyánynak, tolakodnia, hogy észrevegyem. Itthon azonban,
a neszek városában napok telnek bele, hogy egyszerre eszembe jut: négy
napja nem hallottam harangozni. Megesik, hogy, mint a gyerek az árvizet,
csak akkor veszem észre, mikor kis teknőmben már ott ringok a hátán.
Néha, déli munka közben, a nagyharang mély G-szava az ablak felől
hirtelen zudul rám, mint az aranyfürdő; ha hátravetem magam a székben s
szemem lehunyom: világosan látom megolvadt ércszínét, még forróságát is
érzem arcomon s kezem fején. Most is, éjfél körül, egyszerre elteli a
hálószobát, mint a pásztortüzön melegedett holdsugár. Ezüstösen, de
langyosan – azt hiszem, éppen elszundítottam volna.

Erről immár szó sem lehet. Bandi legyen a nevem, ha nem a kis legény
neszez. Az, az… most már bizonyos, hogy ébren van. Gügyög egyet-egyet,
majd öblöget, mint mosogatáskor a borosüveg. Végre határozottan elkezd
trombitálni, akár a fia elefánt Nem sír, mert egyelőre nem tudhatja,
lesz-e szükség erre a legvégsőbb tromfra. Azonban mindenesetre jelenti,
hogy ő: van, és semmiképpen sem elhanyagolható személyiség.

A sötétben is önkéntelen elmosolyodom. Lehet, hogy a világ csak
káprázat, lehet, hogy még lehetség sincs a dolgokban – de hogy ez a kis
betyár van és megvan: az bizonyos, mint a kétszerkettő. Elismerem, hogy
ez barbár és tudománytalan bizonyiték, mint volt az ó-kori bölcsé, ki az
ő egyik társa abbeli állítását, hogy: mozgás pedig nincsen, azzal
cáfolta meg, hogy föl-alá kezdett sétálni a szobájában. Bizonyos, hogy
mind e kategoriák csak hivságok; nem a világ külömbségei, csak a mi
véges eszünké. Valóigaz, hogy még a férfi s a nő közt való külömbség itt
csak jelentéktelen árnyalat a természetben, s igaza volt az egyszeri
orvosnak, ki mikor fiút jósolt s az elbusult apa néma szemrehányásul
kislyányt kalimpáltatott előtte, vidáman dörgölte a kezét: látja, nem is
tévedtem olyan túlságosan!… Mindazonáltal: ebben az éjféli percben
nagyon jó volna, ha ez a kategoria némiképpen akaratomtól is függene.
Ha, például, ezt a kis gazembert most megszoptathatnám, öt perc múlva
elaludna, s nem trombitálná föl a világegyetemet.

De ne legyünk igazságtalanok. Ez a kis lélek voltaképp szintén nem akar
egyebet, mint az ő kis kétségei eloszlatását. A sötétség az ő számára is
tele van bizonytalansággal, támasztéktalan kapkodással s zuhanásos
örvényekkel, s szívét elfogja a tudatosság átka: a félelem. Mikor
fölcsattantom a lámpást: az ágyacskája ércsorompója mögül hirtelen a
fényes körte felé fordul, s hogy föltápászkodom s benyulok a
mellénykéjéhez: a szíve még vadul lüktet, az orrocskáján még legördül
egy könycsepp, de a szája tátva s a szeme tágra nyitva mered a
megnyugtató világosság felé. Halkan megfogom kis selyemhernyó újjait és
suttogva szólítom. Rámnéz és nevet. Hangtalan, fogatlan, bután és
ennivalóan. Megismert és szeret.

Hogy úgy mondjam: lábujjhegyen nézek vissza az édes anyjára. Szegényke,
nem szeretném, ha fölébredne; mióta ez a kis legény megvan: úgyis oly
nehezen találja meg az álmát. Most is a szája csücsöritésén látom, hogy
az ő kis emberéről álmodik. Kékes fekete haja, mint a futtatott aczél,
egypár tömött fürttel mintha belefogódzanék a homloka vajszín
márványába. Okosak a szobrászok, kik most megint mindenféle márványból,
ércből s kristályból rakják össze a szobraikat. Lefőzik vele a
természetet. A kis fiú külömben nem anyjára ütött; tisztára az én
tömpeorru szőke kozák-fajtám.

Fölkapom a nagy kabátom, a legénykét óvatosan kiemelem a rács mögül, s
vigyázva szököm át vele az ebédlőbe. A hálószoba lámpáját leborítottam,
az ebédlőét felcsavarom. A kályha még meleg, a kis fiú a megszokás
gépiességével húzódik meg a félkaromban. Egymáshoz tanultak: ő is, a
balkarom is. Térdig meztelen lábacskáival, az ő furcsa
pelenkanadrágjában, mint egy kis fehér bosnyákember, úgy ül bele a
könyököm hajlásába, fejecskéjét meg a hónom körül nyugtatja. A kabátom
felső gombjai egyenként jó ismerősei; eljátszogat velük, beléjük
fogódzik, a szivarzseb meg éppen két kézre való kapaszkodó létra. Hogy a
bal hónalját is megfogom, teljes biztonsággal néz körül a rengeteg
szobában. A dada, ha látná, bizony féltékeny volna rá. A Jézuska sem
ülhetett külömben karon, mint ez a kis pogány az ő hitetlen apja
karjában.

Pedig a harangszó elült, a mise már megkezdődhetett. Ahogy ezt az
elérzékenyítően meleg kis állatot itt tartom a karomban, s a feje szőke
pihéje langyosan illatoz az orromba, hosszú lépésekkel elgondolkozva
járok föl-alá a szobában. Hogy miket gondolok, az a kettőnk titka: a jó
istené meg az enyém. Természetesen: az én jó istenemé, ki éppúgy
kialakul minden egyes ember körül, mint a sorsa, az élete, a
pályafutása, hű lenyomatául az ő egyéniségének. Az élet egyforma, épp
úgy, mint a hogy a világ egy és egyforma; mint a kalapos halcsontpálcás
mértékvevőjében: a világegyetem erői egyforma erővel s nyomással
hatolnak mindnyájunk felé, s az életünk kalapellipszise csak azért
külömbözik, mert a koponyánk formája sem egyforma. A gödrökbe behatol a
sors, a dombokon megakad, a fogyatkozásokon úrrá válik, a keménységekhez
hozzásimul. Az isten tartson meg, te kis ember, s ne legyen okod
megbánni, hogy olyannak születtél, amilyen vagy.

Azonban: a kis ember fészkelődik. Elkapja a hüvelykujjamat, s hatalmas
erővel elkezdi szopni. Teringettét, ezt a szívást ismerem; az életem
legrettenetesebb negyvennyolc órájára emlékeztet, mikor az első
dajkájának hirtelen elapadt a teje, s a kis teremtés ordítozva
fonnyadozott, a szemem láttára, tehetetlen karjaim között. Akkor is így
elkapta az újjamat, az orromat, még a hajamat is. Nincs benne kétség: a
kis gyerek éhes. Fölnézek az órára: teremtő isten, nincs több egyfertály
egynél. Egy óra okvetlen betelik, míg a dada itthon lesz. Csak
hallgattam volna a doktorra, ki egyre biztat, hogy etessük már; a gyerek
erős, megkívánja. A dajkája hallani sem akar erről; védelmezi, mint a
nőstény tigris. Féltékeny az ételre, mely az ő tejét fölöslelegessé
teheti – ezt az áldott, édes, becsületes, önfeláldozó tejet, melyen a mi
kis emberünk rózsaszinre hízott, míg az ő kis Ilonkáját majd
elpusztította a hasmenés meg a kanyaró, a nagy-kátai parasztasszonynál.
Jó, hogy végre rászánta magát, s a kis lányt haza adta Somogyba, ahova
most fáradhatatlan küldi az égszín-kék meg a rózsaszín köntöskéket, s
ahonnan hétről-hétre kapja a biztató levelező-kártyákat: édes anyám, ha
látna, bizony meg nem ismerne; két fogacskám van már, reggelire megeszem
egy tojást, s nagyanyámnak egy perc nyugsága sincs tőlem… A
lelkiismeretem nem adja száz forintért, hogy így fordult; nem
szégyenlem: a könnyem kicsordult, mikor a kis Ilonkát lefogyva, egész
testében kipálottan, halálnak szánva láttam. A feleségem is szinte
bűnösnek érezte magát; nem egyszer meglestem, mikor azt hitte, maga van,
amint a tükör előtt elkeseredve gombolkozott ki-be, kétségbeesve, hogy
mért nem tudja ő az ő kis báránykáját szoptatni. De hát nem tudja, mit
tegyen: a jó isten, aki mindent tud, bizonyára ezt is tudja és számba
veszi… Mindez azonban mellékes, a fő az, a főbaj, hogy a kis ember éhes
– sőt, most jut eszembe, ma korán vacsoráltunk, hogy korán
elmosogathassanak – akármi legyek, ha az édes apja is nem éhes.

Hát hiszen ezen, már mint az édes apján, könnyű segíteni. A pohárszéken,
borító alatt, ott még egy fél nyúlgerinc, továbbá, üveg alatt,
birkasajt, ezenfelül málé, befőtt gyümölcs, kovászos uborka, fehér
kalács és fekete kenyér: mind csupa kedves hazai küldemény. Tej
ellenben, úgy emlékszem, nincs az egész házban; mind felfőzték a dadának
tejbekásának. Ez az ő legkedvesebb étele; gazember, aki sajnálja tőle.
Teát főzzek? Félek, a gyerek be nem veszi; van esze hozzá, hogy az a híg
csicsóka-lé, ami őnéki szabad, viszont ne ízleljen néki. Vízzel
próbálkozzam? Megpróbálom; megborzog tőle s kiköpi. Az isten éltesse,
apja fajtája; ahány ízig ismerem magunkat, senki fajtám nem állhatta a
vizet. De a kis ember mind határozotabban kapkod a pohár után; kapkod a
kanál, villa, tányér, minden után, amiről az éhség sugallta hirtelen
okossággal egyszerre megsejti, hogy valamimód összefügg a jólakással. Ej
no, a gyerek már erős; a doktor is megengedte; félkézzel lefejtek egy jó
falatot a nyúlgerincről, szájamba kapom s a villát letéve, két ujjammal
letépek néhány rostot az olvatag gyenge húsból s inkább bekenem, mint
beteszem a szájába.

A kis ember megint összerezzen. A hús savanyú, sós, kásás: mind csupa
idegen íz és tapasztalat. Egy ideig vár, kémlel – majd hirtelen
elhatározással beszíjja a két ajkát s mohó örömmel majszolja róla az
ételt. Hátha tévedek? Mégegyszer megpróbálom. Most már nem is haboz:
menten majszolni kezd, komoly, elfoglalt arckifejezéssel, szakasztott,
mintha szopna. Mikor harmadszorra én habozom, adjak-e még neki, ő maga
nyúl le a tálba s gyámoltalan ujjacskáit izgatottan gémbergeti a síkos
húson.

Teremtőm, a kis fiam húst evett; ebben a percben lenyelt egy pici
gombolyag izmot és ideget, mely néhány napja még élt, érezett s félt,
félt, félt mint ő a setétben. S hogy’ fölcsillan belé a szeme Hogy’ kap
a többi után! Hogy’ nyalogatja utána szinte kérődzve, a száját,
egyszerre maga elé meredve s a karját kilökdösve, mintha zsákmányt
keresne! A kis szopós állatból gyilkos állat lett, ebben a
szempillantásban, a saját édes szüléje tanítja rá, szoktatja,
beleneveli; a húst valósággal belerágja a szájába, a testök melegsége
egybepárállik, állati éhségük egy lüktetésbe szakad s együtt nyúlnak
mohón, szimatolva, fogcsattogtatva az áldozat után… Fogcsattogtatva:
ezen megint el kell mosolyodnom; szegénykémnek még egy fogacskája sincs.

De lesz, mint nékem – s a porhászék mellé odalökdösve a karosszéket,
leülök vele s figyelem az arcát. Gügyög és ehetnék, és úgy hasonlít
hozzám, mintha magamat nézném kisebbítő üvegen. Homályos révedezések
kelnek bennem, régi, életem előtt való életekről, melyekre ez a gyenge
kis arc emlékeztet vissza. Voltaképp nem is az én arcom ez, hanem anyai
nagyapámé; egy gömbölyű kis szőke emberé, kit én nagyon szerettem, kit
én mindig hatvan évesnek látok, kinek egy-egy vonása megdöbbentően
villan föl olykor énbennem s kinek ez a pici teremtés kisértetiesen
tökéletes mása. Őneki s a fiainak, az én elhalt szegény, szerencsétlen
nagybátyáimnak. Volt köztük jó ember, gyenge ember, okos ember, bolond
ember, kevésbé szerencsétlen és teljesen hajótörött ember – s én
szívdobogva kémlelem: melyikhez hasonlít jobban, melyiknek sorsa van
gyenge vonásaira írva. Sorra megkóstoltatom vele, a milligrammig
leaprózott mennyiségben, a nyulat, a kalácsot, a mi áldott barna
kenyerünket, a szőlleink gyümölcsét, még bizony, erősen megvizezve,
kanál hegyéről szájába csöppentve, a szilvapálinkát is. Mind izlik neki,
mindre tartja a jussát, mindben egynek érzi magát: állatul is, aki éhes,
emberül is, aki válogat: apjával, ükeivel, bátyáival, kik mind ezen a
kenyéren nevekedtek, ezt a gyümölcsöt szedték, ezt a pálinkát itták,
ebből a kalácsból törtek hozzá – ha nem ebből, hát ilyen fajtából, lenn,
a rónaságon, a futóhomok országában, a Duna mellett épúgy, mint a Don
kürül. Egy percre feltűnik előttem a szőllő, milyen lehet most odalenn a
világ. A homokot átitta a nedvesség, a fagyos tőkékre ráborul a köd, s
ennek a szegény nyúlnak vérei meg testvérei lélekszakadva futkosnak az
éjszaka borzalmasságában. A jószág belül van a karámon: alszik?
kérődzik? a gulyás maga se tudja. De boldog: a gulyás is, a jószág is,
hogy itt a tél, mikor takarmányon élhetnek, mert jaj, az a rettenetes
nyár, mikor a szegény marha járóföldnyire nem talál egyebet, mint a
fárasztóan süppedékes könyörületlen homokban az életüket görcsösen
kidacoló magános nyárfák sovány hajtását. Érdemes így élni? A gulyás nem
ér rá kérdeni, mert gyereke sír odaát a majorban s annak kell élnie. A
gyerek, mire elgondolkoznék az életen, maga is a gyerekének él már. A
tehén is a borjának él, a borjú is megborjaz egyszer s a talánok, a
miértek, a minekek s a tudja istenek e széthányódó kövecseit egy állandó
egészbe szorítja: fölül a szürke ég, alul a sárga homok. Mire én, ember,
megcsalatkozom az életben: van már valakim, ki miatt el nem vethetem
magamtól; ki, mikor öntudatlan tovább vállalja az én sorsom keresztjét,
az ő kedvéért való élés édességével feledteti velem, mily nehéz ez a
kereszt. Igy száll a képünk mása, az érzésünk, a származásunk s a
mibenvalóságunk ükapáról unokára, bátyáról öcsre, s minden új nemzedék,
felváltván az előttevalót, meg is váltja azt bünhödéseitől.

Fölriadok. Az utcáról mormogó hangok verődnek fel, csoszogás,
beszélgetés. A kis fiú elaludt ölemben, lágyan simulva mellemre. Egy óra
elmult, alighanem a miséről mennek hazafelé. A legmeghatóbb istentől
jönnek, a gyermektől, az örök megváltótól.



Őszi reggel

Utóhang helyett

Olvasás közben lecsattantom a lámpát, leteszem a könyvet s kinézek az
ablakon. Korán van, ilyenkor őszszel szinte hajnalszámba megy: reggel
félhat. Most már csak ilyenkor jutok olvasáshoz – olyanhoz, ami érdekel;
napomat, estémet megöli a sok robotolvasmány, ujságok, szindarabok.
Szeretnék élni, te szép reggel, de nem jutok hozzá. Egyik napom a másik
után telik el, te drága, gyönyörű, kristályos reggel, s nem is veszem
észre, úgy nem gondolok oda. Álomjáró vagyok, te kedves reggel, két
énes, – van egy én, ki reggel héttől este hétig pontosan, okosan, hogy
úgy mondjam: csinosan, mint Pesten mondják: netten, elvégez negyven nem
nekivaló munkát s ezt néha éjfélig folytatja, éjfélkor pedig, pontban,
elalszik s mint a kifogott gép: jól, érzéketlenül, álmatlanul alszik
ötig… s van egy másik én: én, ki ilyenkor amannak helyébe ülök, az
éjjelről még nyitott ablakhoz, melyen begomolyog a reggeli köd, s
harmata ráül meztelen mellemre, s hűs csöndje beivódik idegen agyamba.
Ilyenkor azt olvasom, amit szeretek, s azt szeretem, akit szeretek.
Ilyenkor haragszom és gyülölök s vágyódom és mosolygok, ilyenkor hiú
vagyok – ó, nagyon hiú, s gondolataim vannak, melyek izgatják
önérzetemet. Ilyenkor álmodom is, mert igazán ébren vagyok. Nyáron
ilyenkor madár csicsereg be ablakomon s ez néha igen megható, – majd
olyan megható, mint mikor a kis fiam férfias kezét megszorítom, a kis
lyányom édes fejét mellemre rejtem. De amily megható, úgy zavar, – a
meghatottság nem üdít, mert a meghatottságban más az első személy: az,
akitől meg vannak hatva, – üdülésben pedig magamnak kell magam számára
elsőnek lennem. Ez az őszi reggel üdít, mikor már a veréb kezd egyetlen
madár lenni, s az is, úgy látszik, inkább valahol eresz alatt húzta meg
magát, mint itt a kopaszodó faágakon, hol, bár emeletről és sudár aránt
nézem, nyomukat se látom. Mikor autó már nem tülköl, szemetes még nem
csönget, nincs már éjjel, nap még nem süt, csak néma frisseség van s
olyan fiatal éberség, mint napközben soha. Napközben vén róka vagyok,
reggel ifjú genie, kivált így őszi reggel, mikor az én rendes ébredő
órám kezd a nappalnak is ilyen ideje lenni, s így a nap is
tulajdonképpen pályája elején áll, mint állok – titokban merek
rágondolni – voltaképp, még mindig, én is, ha dér van is fejemen, mint
ennek az őszi reggelnek. Ennek a szép, rokon, vérfertőző reggelnek,
mellyel mintha az ember saját édes testvérével esnék szerelembe.

Nincs fontosabb az időjárásnál, s gettólélek volt, aki kitalálta, hogy
ezzel törődni nem magasrendű. Az angolok, kik a világ minden népei közül
egyedül vannak oly okosak, hogy merjenek buták lenni, az angolok mernek
az időről beszélni, sőt ami keveset kell beszélni, azt erről beszélik.
Kivált ami keveset, igen keveset, a szerelemben kell, – s mikor a leány
azt mondja a fiúnak: szép idő van ma, s a fiú azt feleli: isten uccse
szép – az olyan, mintha már meg is csókolták volna egymást. Igazán
olyan, mert mi az a leány s mi az fiú egyéb, mint ilyen friss reggel,
csak külön-külön egy kicsit összesűrűsödve? Ők maguk sem egyebek, mint
időjárás, s mikor a fiú keze a leány térdét keresi s foguk összekoccan,
az olyan, mintha két hullám egybeömlene, két szellő összesurranna. Isten
uccse, indeed, szép az ilyen őszi reggel, s a magyar ősz a legszebb a
világon. Olyan szép, mint a kárpótlás, mint a későn jött, de megjött
kárpótlás: lucskos tél, szeles tavasz, fagyos nyár után, melyeknek
minden napja csalódás volt, keserves csalódás jogos várás után – mert mi
jogosabb, megokoltabb, reálisabb, gyakorlatibb, mint téli naptól azt
várni, hogy havas legyen, tavaszitól, hogy mosolyogjon, nyáritól hogy
süssön? Fantaszta-e, aki ezt várja? energiátlan állomkergető-e, aki ezt
bőjtöli ki? Lehet-e azt mondani, hogy a maga hibájából rövidült meg, ki
e várakozása és kiböjtölése közben őszült meg, fáradt el, játszatott ki
s esett székek közt pad alá? S nem érdemli-e meg a szép ősz illuzióját?
A magyar őszét, mely páratlan abban, hogy heteken át napról-napra
egészen egyformán, mozdulatlanul, módosulatlanul egyformán szép, s olyan
egyenletes és mérsékelt, hogy el lehet hinni, hogy örökké így fog
tartani, mert nincs benne semmi olyan túlzás, melyről megérezhetné az
ember, hogy nem tarthat sokáig?… Erre nem eleget gondoltok, emberek. A
húsz évre rá van írva, hogy nem tarthat örökké, a húsz évnek természete,
hogy csak a huszonegyedikig tartson. De negyven éves igazán lehetne az
ember élete fogytáig. Sőt vannak ilyen szerencsés öreg emberek, kik
negyvenöttől hatvanig változatlanul egyformák, ugyanazok, s
hatvan-hatvanhárom éves korukban, ha egy nap vagy egy hét alatt
rokkannak is meg, de akkor nyomban meg is halnak és, boldog emberek,
kijátszották az öregséget… Ez megint éber álom volt, az én álmom, a
magamnak vigaszul és kárpótlásul kívánt, hogy legalább hervadásomban ne
változzam, legyek állandó és egyenletes, s a végén inkább egy hét vagy
egy nap alatt vénüljem a még hátralevő húsz esztendőt, – nem fokonkint,
megszokhatóan, tehát magához rontóan, hanem hirtelen rámcsapó
nyomoruságától úgy megrendüljek, hogy menten meg is haljak bele, ha már
muszáj. Mint ahogy ez a drága, érett, friss és komoly ősz úgy fog
végződni, hogy egyszer csak, napharmatban fürösztött nyolc gyönyörű hét
után, három napra megered az országos eső s ekkor vége mindennek.

Mit lehetne még kimesterkedni belőled, élet? Egyebet, mint kötelességet?
Olyasmit, amihez nekem is közöm van? Aminél én: én vagyok? Ami nemcsak
megtörténik velem, mert elkövettem vagy elmulasztottam valamit, hanem
amiben én transzszubsztancionálódom valamivé, ami úgy több, mint én,
mint ahogy a fa több a magnál, de azért úgy én, mint ahogy a szél maga a
levegő? Mit lehetne viselni egyebet, mint muszájokat? Mikor jönnek a
lehetek? S a terhek után, miket úgy cepel az ember, idegenül magától,
mint a tót a gerendát, mikor tartom azt, amit viselek, magammal
egybenőtten, mint Atlasz a világot? Az én világomat, te kedves ősz, –
amiért én egész nap és egész éjszaka nem gondolok rá, te gondolhatnál
rá, a magad mosolygó feleszméltségében, hogy az embernek jussa volna a
maga életét élni, s mentül későbben jut hozzá, annál inkább? Hát nem
megszolgálta?

S ne mondjátok, hogy mindebből nem értetek egy kukkot sem. Csak
gondoljátok, hogy nem értitek – az ember azzal is tud érteni, ha érez.
Nem muszáj valaminek értelmének lenni, hogy jelentsen valamit; csak
táncoljon át idegeiden: olyan, mintha eszeden is áttáncolt volna. Mit
érnétek vele, ha én most, kikülömböztetve és kiszakítva magam a drága
reggelből, amellyel egy vagyok: más nyelven, más lejtésben s más
értelemben beszélnék, mint amivel a lehe átjár, mint amivel eszem,
érzésem, látásom, testem, életem s minden emlékem és reményem, még a
ceruza is, amellyel írok, annyira egy e percben a fákkal, amelyekre
kilátok, a levegővel, melyet beszívok, a hajnallal, amely elmult, a
reggellel, amely felderült, az októberrel, amely egy helyben áll, az
élettel, amely el nem mulik, a magánossággal, amely él, a csöndességgel,
amely hullámzik: hogy én s ez a ceruza azokban, amiket itt írok, mintha
gépies hullámrajzolója volnánk csak mindezek valóságának, mint ahogy a
patikus kirakatában a rézceruza gépiesen rajzolja a légsúlymérő
papirhengerére a légnyomás vonalképét. Annak sincs értelme – s mégis
megértitek belőle, vihar volt-e vagy aszály. Miért komédiázzak én most,
huszonnégy órám e magam számára kiszakított félórájában is értelmet,
logikát, rendet, szólási pontosságot – s ha érdekességgel tartozom: hát
nem érdekesebb rajtam keresztül meghallanotok az élet jajszavát, amin
rajta kell lennie valóságos szagának, mert azon nyersen, frissen s
ellenőrzés nélkül adom tovább, ahogy bennem fölcsendült – semmintha
megint valami kiművelt bölcseséget löknék elétek? Drót vagyok most, amin
villám fut át – muzsikusnak ez mindig szabad, piktornak is egy idő óta –
mért ne szabadna nekem is egyszer? Sőt őrültnek és gyereknek is: önző,
követelő s panasztévő naiv masinának is ne szabadna olykor lenni – ha
nem egyébért, hát azért, hogy olykor, egyszer, úgyis olyan ritkán,
igazat is halljatok?



Tartalom:

  Kilenc óra tájt  7
  Madame Récamier  15
  Hárman a szalónban  21
  A tisztás  47
  Ki maga?  65
  Márciusi sör  75
  Éjféli mise  83
  Őszi reggel  97





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Ignotus novelláiból" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.