Title: Ignotus verseiből
Author: Ignotus
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Ignotus verseiből" ***

Ignotus verseiből

Budapest

A Nyugat folyóirat kiadása

1918

E könyvből merített papírra 150 külön számozott példány nyomatott.

Pallas részvénytársaság nyomdája

Az itt következő kevés vers olyan valakiéiből való, kit bár élete messze
terelt a kiélés e módjától, mégis azt hiszi, hogy tulajdonképp erre
született. Mindenesetre van e versek közt egypár, mely valamikor
könyvben is megjelent s az emberek megszerették s nincs jogom elvonni
előlük. S van egypár, mely nekem nőtt szivemhez s van jogom akarni, hogy
megmaradjon.

Budapesten 1917 végén.

Ignotus



A Versekből

1891


Bölcső előtt

  Erre ringó, arra ringó
  Kicsi bimbó, rózsabimbó
  Aludj fiam, édes –
  Szívom ajkad rád omolva,
  Mintha apád ajka volna,
  Ez is olyan édes.

  Szőke pillád hogyha lebben,
  Ismerősöm a szemedben
  Az a kék igézet:
  Benne csillog már a színe,
  Benne villog már a bűne,
  Ahogy apád nézett.

  Fogsz-e, mint ő, széles vállal,
  Büszke fővel, biztos lábbal
  E világon járni?
  Síma szóval, józan ésszel,
  Hideg szivvel, forró kézzel
  Martalékra várni?

  Fogsz-e kérni, fogsz-e ríni,
  Esküvéssel istent híni,
  Esdeni, szavalni,
  Erre nézni, arra nézni,
  Gyenge szívet megigézni,
  Balga asszonyt csalni?

  Fog-e az az asszony akkor
  Reggel, este, virradatkor
  Teutánad sirni,
  Minden bűnt és csalfaságot,
  Minden gúnyt és minden átkot
  Temiattad türni?

  Értted halni, értted élni,
  Megcsalódva is reméllni
  Lesz-e olyan édes?
  Erre ringó, arra ringó
  Kicsi bimbó, rózsabimbó
  Aludj fiam, édes!


Mater Dolorosa

  Csillag beragyogta világ megváltóját,
  Pásztorok elhozták a magok adóját,
  Jöttek azonközben a három királyok:
  Szomorúan nézett Mária reájok.
  Szomorú sejtéssel teljes vala lelke,
  Kicsi Jézuskáját karjára emelte,
  Kis feje pihéjét simogatta félve,
  Ugy zokogott, sirván, a csillagos éjbe.

  “De hamar is jönnek eljegyezni téged,
  Alig hogy hallgattam első gügyögésed,
  Édes anyád keblén alig tapad ajkad,
  Máris a világnak féltő szeme rajtad.
  Nem hagynak örülni, nem hagynak pihenni,
  Sietsz a latornak megváltója lenni,
  Várnak a vámosok, a halászok lesnek –
  Alig hogy megjöttél, máris tovavisznek.

  “Im, alom a párnád, bölcsőd ez a jászol:
  Sohse mosolyogsz majd és sohase játszol;
  Hajladoz a pálma, nyilnak a virágok:
  Te csak a koponyák köves utját járod;
  Másnak erős borral habzik teli serleg:
  A te poharad majd csak ürömmel tel meg,
  S amikor más forró szerelemtől reszket:
  Teneked ácsolják a hideg keresztet!

  “A fiam mért lettél, én anya mért lettem,
  Hogyha, amit nyertem, máris elvesztettem?
  Az enyim mért lettél, közibünk mért jöttél,
  Hogyha nem embernek, istennek születtél?
  Siető mentőre, rád a világ számol,
  Csak édes anyádnak nem léssz soha gyámol,
  Te adod, én adom világ büne árát –
  Ebből az életből csak a halál vár rád!

  “Fulladna bár inkább egész világ bünbe,
  Csak értted anyádnak remegése tünne,
  Éhezzen a koldus, vesszen el az árva,
  Csak az én fiamat ne vigyék halálra…“
  … Csillag beragyogta világ megváltóját,
  Pásztorok letették a magok adóját,
  Halkan könyörögtek a három királyok,
  Szomorúan nézett Mária reájok…


Szerelem

  Eszembe jut, amit felejtett,
  Fölemelem, amit elejtett,
  Megőrzöm, amit eltapos,
  Vigasztalom, ha bánatos,
  Nem búsitom, mikor nevet,
  Azt emlitem, akit szeret,

  A kiskabátját rásegítem,
  Nem szenvedélylyel, de szelíden,
  Hozzá csak ujjhegygyel sem érek,
  Szerelmet tőle sohse kérek
  És nem is vallok sohasem –
  Ó milyen forrón szeretem!


Ha te ugy szeretnél…

  Ha te ugy szeretnél
  Ahogy én szeretlek,
  De sohase volna
  Nevető jókedved!

  Nyugodatlan szivvel
  Párnádra omolva,
  Se napod, sem éjed –
  Nyugtod sohse volna,

  Fejed lehajolna
  Csüggetegen, árván,
  Mindig érttem sirnál,
  Mindig engem várnál!



Napraforgók


Napraforgó

  Én napraforgó mozdulatlan állok,
  Leszegett fővel, kertem közepén,
  De ti, napok, fénylőek, égetőek:
  Forduljatok felém!

  Forróságok voltak felnevelőm,
  Vérré vált csók, mi ereimben ég –
  Lehet sok, ami részemül jutott,
  De nem elég.

  Mióta élek, megujult az ég
  S az új egen ti vagytok új napok:
  Megcsalatott vagyok s kisemmizett,
  Ha tőletek is csókot nem kapok!

  Ha tőletek is csókot nem kapok,
  Ha meg nem újulhatok veletek –
  Belehalok, ha engem nem szeretnek,
  És nem élek, ha én nem szeretek!


Nádas

  Előtted mék. Mögöttünk zúg a nád,
  Bottal verem a szúnyogfelhőt széllyel –
  Tudd meg, leány: szeretőm volt anyád
  Sok téli délután, sok nyári éjjel.

  Fojtó a lég. A völgy fülledt verem,
  Tikkadtan vet az égre szürke pántot.
  Mi lesz veled, lyány, és mi lesz velem?
  Megcsapja nyakamat forró ziháltod.

  Forgószél fog be. Tenyerem tüzel.
  Villám vakit s harsan dörej nyomába;
  Itt csaphatott le valahol közel –
  Gyere mellém. Ugyis minden hiába.


Kocsizó

  Ne gondolj mással, csak engem szeress,
  Nevess ki mást, de engemet szeress,
  Hogy én szeretlek-é, azt ne keresd,
  Itt van urad s parancsolód: szeresd!
  Szeress, szeress,
  Csakis engem szeress.

  Az utcán várj meg, jöjj elém s szeress,
  Kocsimba kéredzkedj föl és szeress,
  Gyereksziveddel, kis madáreszeddel –
  Egérfogaddal, kis macskakezeddel
  Szeress, szeress,
  Csakis engem szeress.

  Álmodban velem álmodj és szeress,
  Keltedben velem ébredj és szeress,
  Éltemben nekem élj csak és szeress,
  Holtomban halj utánam és szeress –
  Szeress, szeress,
  Csakis engem szeress.


Óda Vénuszhoz

  Lábadhoz raktam koronám s palástom,
  Lábadhoz hajtám fejedelmi főmet
  S keskeny lábadnál örök áldozatként
  Lobog a szívem.

  Nézz kegyessen rám ragyogó lakodból,
  Adj hivednek részt a nagy üdvösségből,
  S olykor egy kis kínt bele, füszerszámul,
  Isteni Vénusz!


Nézlek

1.

  Nézlek – csak az isten tudja,
  Hogy mi láng ez a szememben:
  Te nem érzed, te nem érted,
  Még csak észre sem veszed.

  Kezet adsz – csak isten tudja,
  Hogy mi láz ez a kezemben:
  A te karcsu ujjaidnak
  Nincs hozzá elég eszük.

2.

  Megyek is. Te föltekintesz
  S mosolyogsz – s ahogy bucsúztatsz:
  Rács a pillád és mögötte
  Tekinteted idegen,

  Mint a vídám nyaralókert,
  Hol benézek és kinéznek
  S látom: elegek maguknak
  S nem szorultak énreám.


Hattyú

1.

  Kicsi szalag, mely hajába volt
  S aranyával kékje egybefolyt
  S illatát megőrizte nekem:
  Mondd meg asszonyodnak: szeretem.

  Nem szelíden, nem is okosan,
  Dühhel inkább s erőszakosan –
  Tiltja erkölcs, ellenzi eszem,
  De azért én mégis megteszem.

2.

  Mint a hattyu, szépen és bután
  Csendben uszkál dolgai után,
  S róka én a parton itt lesem,
  Meglapulva, bujva, éhesen.

  Milyen furcsa, hogy ez nagy dolog,
  Hogy az éltem e körül forog –
  Cenk a lélek, oktalan a vér –
  Én mit érek s az élet mit ér?!


Corso

  Tavasz van, dél van és vasárnap,
  S én boldogan bolygok veled –
  Barátságos vagy, mint a napfény,
  S mosolygó, mint a kikelet.

  S mig vértelen szegény szivembe
  Belát mindenki, csak te nem:
  Fázékonyan és mosolyogva
  Összébb fogom a köpenyem.


Szóltam-e?

  Szóltam-e egy szót szerelemről,
  Némán is vallott-é ez arc?
  Jöhetsz, mehetsz – én meg se látlak:
  Hát mit akarsz?

  Benne vagy minden porcikámban,
  Az álmom mind belőled él,
  Mégse félek, hogy eszem elhagy –
  Hát te se félj.

  Nekem baj az, ami bajom van,
  Engem ront csak meg, ami bánt –
  Mi lesz velem? magam se bánom,
  Hát te se bánd.


A gyáva álom

  Makacsul űlök kapud előtt, álom,
  Kinyiltát görcsös türelemmel várom,
  S bár lüktet a fő s csikorog a fog:
  Csak azért is aludni akarok.

  Csak azért is, ha tán hiába is,
  Ha, mint az ember, gyáva álma is,
  S az élet úgy megtöri és veri,
  Hogy üdvét megálmodni sem meri.


Isten veled

  Ha csak ez kell: isten veled, babám,
  Ki mást csak néz is, engem nem szeret;
  Emlékem úgyis fél-emlék csupán –
  Isten veled.

  Vannak dolgok, amiknek ize vész,
  S vannak, miket a sziv sosem feled –
  Teszem: két pici láb, két fura kéz –
  Isten veled.

  Olykor a nap egy percre fölragyog,
  Aztán megint köd űl a bérc felett –
  Légy oly vidám, amily bus én vagyok –
  Isten veled!


Kivertek

  Hol másnak az égen aranykapu tárul,
  Mifelénk ott izzó sárga pokol tátong,
  S mig mások erébe tüzet lop az új nap:
  Megborzog a hátunk.

  Kergetőznek mások – mi csak úgy lopódzunk,
  Külön tálon élünk, külön párnán hálunk,
  Hallgatunk, hallgatunk – s ami másnak játék,
  Minekünk halálunk.


Afrodíté

  Ó Afrodíté: nem vagyok én király,
  Szerencse többé nem ural engemet
  S a sok remény, pajzselhajitva,
  Cserbehagyott, futamodva gyáván.

  A boldogságom hangtalanul nevet,
  Bubánatom meg könnytelenűl zokog,
  Gyülölségemnek gyilka nincsen
  S lángtalan izzik a vágy szivemben.

  Ne harcot adj már, csak menedéket adj –
  Fehér kezednek ujjait illeti
  Csókokkal ajkam, s térdeidre
  Csüggeteg omlik ez a szegény fő.


Erdőben

  Nincs: vége és többé soha –
  Mint sziklakőre a moha:
  Szivedre, bár kövitsd és hűtsék,
  Halkan kiűl a gyönyörűség.

  Megyünk s mögöttünk elmarad
  A biztos és a nem szabad –
  Sirj és nevess és jer velem
  Ó hajléktalan szerelem!


Hajnali álom

1.

  Borulj fölibém, hajnali álom,
  Amit keresek, mind megtalálom,

  Amit kivánok: virág felém nyit,
  Amit gondolok: mind úgy történik.

  Leány, ha tudnád, mikor elnézlek:
  Mily urad vagyok, hogy’ megigézlek,

  Gyerekszived mily hajnali álom:
  Szemeden által is megtalálom.

2.

  Ne nézz rám hittel,
  Mert megfuladok,
  Nem a megváltód:
  A rosszad vagyok,

  Vesztedre jöttem
  Te drága, te jó:
  Szép vagy, szelid vagy,
  Letörni való.

3.

  Hallgass, szamár vagy, lelkiismeret:
  Látod: szeret, és boldog, hogy szeret,

  Boldog, hogy szenved, boldog, hogy remeg,
  Hogy énbennem regényét lelte meg.

  Vagyok neki az esemény, az érték,
  A tartalom, a nyugtatvány, a mérték,

  S leszek, ha bántom, ha csalom, ha elmék:
  A vad csalódás, a kegyetlen emlék.

  Minden, mitől fél, minden, mit keres,
  Minden, miért születni érdemes.


Várnod egy jelre…

  Várnod egy jelre, várnod egy szóra,
  Egyszer egy héten egy lopott óra
  S ehhez vesszőfutásban érned:
  Ezt adhatom, szegénykém, néked.

  Félned magadért s félned érttem,
  Meg se téve már tettenérten
  Véletlen lenned más helyébe:
  Ezt kapod egy szivért cserébe.

  Türnöd, titkolnod, osztozkodnod,
  Módját se várva mindent adnod
  S amire vágytál, azt nem találnod:
  Igy csal meg, teljesülve, álmod.

  Lenned egynek egy hosszu sorba,
  Lenned emléknek, összefolyva
  Száz más emlékkel – ha bevégzed:
  Ez, ami tart feléd, a végzet.

  Elébed állok kézzel-mellel,
  Hogy megvédjelek magam ellen,
  S a vége az, hogy idehúzlak,
  A vége az, hogy összezúzlak.

  A kezemen itt érzem ajkad,
  Az ajkamat ott érzem rajtad,
  Rossz óra volt, amelybe lettél,
  Amikor énnekem születtél.


Emlék

  Ezt a nagyvárost
  Bebolyogtuk ketten,
  Kéz-kézbe fogva
  Magunkfeledten,
  Te ugy remegtél,
  Én meg nevettem –
  Már el se hiszem,
  Hogy az én lehettem.


Fátyol

  Féltésemnek fátyolával
  Édes arcod hadd fedem be,
  Hogy ne vessen bájad üszköt
  Férfiszivbe, férfiszembe.

  Ellenségem a fehér gyöngy,
  Árulóm a sima bársony –
  Zsákruhába öltöztetlek,
  Nehogy más is szépnek lásson.

  Légy rabom, te márványtermet,
  Légy napom, te drága két szem –
  Ez a büszke váll csak engem
  Babonázzon és igézzen!

  Vágtató tűz bennem a vér,
  Fölcsapó láng a lehellet –
  Mint a sárkány, bús haraggal
  Állok őrt a házad mellett.


Akarom

  Azt akarom, hogy rám szorulj,
  Azt akarom, hogy sirj utánam,
  Azt akarom ne menj tovább,
  Azt akarom maradj meg nálam.

  Azt akarom halkan nevess,
  Azt akarom szavad elálljon,
  Azt akarom szemmel keress,
  Azt akarom a szived fájjon.

  Azt akarom add meg magad
  Kegyelemre vagy pusztulásra –
  Azt akarom: engem szeress,
  Azt akarom ne gondolj másra.


Tedd meg

  Szemrehányóan két nagy szem néz rám,
  Erőtlen bágyad két keskeny kéz rám,
  Szava se tilt már, csak könnye ered meg,
  Ha kérem: tedd meg, ha szeretsz, hát tedd meg!

  A csillagokban nekem vagy írva,
  Ha kerülnélek: te hínál sírva –
  Nekem csak szólhatsz, de nem a szivednek,
  Az kéri: tedd meg, ha szeretsz, hát tedd meg!


Galamb

  Szádon először szalad ki a szó:
  Félig marasztó, félig búcsuzó.

  És homlokodra kiül a betű:
  Félig anyás, félig fenyegető.

  Látom: a kezed simogatna még,
  Látom: a képed tétovázva ég,

  Látok szemedben gyilkokat kigyúlni –
  A galamb se tud hangtalan kimúlni.


Szeretem látni

  Szeretem látni hajad finomán
  A Keletet, ahonnan jöttél s jöttem,
  Az ősi, úri, mély elborulást,
  Amiből lettél és amiből lettem.

  Szeretem ujjad karcsuságait,
  Szeretem a szemöldöd aggodalmát,
  Szeretem, ha szólsz, küzködő szavad,
  Szeretem ajkad fájdalmas nyugalmát,

  Szeretem földalatti énemet
  S buvó tüzét, mit mozdulatlan szítasz –
  A kinlódás uj kéjét szeretem
  Amire, avatatlant, megtanítasz.


Tengerparti alkonyat

1.

  Már ül az est a vizeken,
  Már lila búcsútüzeken
  Tör át az ormok szürke bőre –
  S én szemem tapasztom a kőre,
  Majd összefogom könyörgőre
  Minden feszűlő sugarát:
  Ugy keresem mégegyszer a napot,
  Szokásból, de szorongva.
      Part-e vagy füst, amit lábam tapod?
  Harang vagy álom, mi fülem bekongja?
  S ki bennem szól hozzám: hóhér-e vagy barát?
      Az árnyékokat nézem, nagyok-e,
  A napot keresem, hogy ragyog-e
  S így ködön által szeretem –
  A kétségen is: vagyok-e,
  Igy tetszik által életem.

2.

  Igy páraközön által,
  Igy félhalottra váltan,
  Önmagát igy megszakitva
  Kedvesem a kéj –
  Igy ájultan temetve
  Forró márványerekbe,
  Tengerekbe letaszitva
  Lávaárnyi mély!

  Ó lüktető halálok,
  Ó gyenge barna vállak,
  Amikül a távol ormok
  Idetetszenek!

  A messzeség elolvad
  S egy könybe összefolynak
  Dobbanó föld, légi homlok,
  Álmodott szemek.

3.

  Belenézem az égbe képedet,
  Két krátertűznek ég le két szemed,
  Örvénylánggal veri föl az eget.

  Hova lett hűs, közömbös mosolyod?
  Nehéz keservem, ami lelobog,
  Én vagyok a te, akit feldobok.


Májusi fagy

1.

  Nem tudom, szólt a lyány, nem tudhatom,
  Mi az, ami sarkad alá terel,
  De mindenemet teneked adom.

  S az ember visszanézi és felel:
  Életem adnám boldogságodért,
  Nem tudom, mégis mért taposlak el.

  Nézd, szólt a lyány, ajkam csókosra ért,
  Vállam keskeny, de elfér rajt fejed
  S bőröm kigyúl, ahol a kezed ért.

  S az ember int: A hely be nem heged
  Fogam nyomán, s nyakadra rá lesz irva
  „Bélyeges. Már valakije lehet.“

2.

  Tavasz volt. Hűs. A favirágok szirma
  Didergve hullt, s utánuk a fehér
  Viráglevélkék, mint a hó a sirra.

  Gyilkos, gyilkos találkozás: a tél
  S a rosszkor jött tavasz. A szerelem,
  Mely csak gyászt ad s meleget nem igér.

  S virágmulasztó. És gyümölcstelen.



Asisakuga


Asisakuga

vagyis

Sirám az én istenem szive megnyugtatására

Ó-babiloni töredelmes zsoltár a Rawlinson-féle nyugat-ázsiai felirásos
gyüjteményből

  Bár az én istenem szivének fergetege nyugságra jutna…
  Mi az én istenem előtt utálattá lőn, olyasmit ehettem tudtomon kivül,
  Mi az én istennőm előtt fertelem, olyasmire léphettem tudtomon kivül.
  Ó uram, sok az én bűnöm, nagyok az én vétkeim.
  Én istenem, sok az én bűnöm, nagyok az én vétkeim;
  Én istennőm, sok az én bűnöm, nagyok az én vétkeim.
  Isten, kit ismerek s nem ismerek, sok az én bűnöm, nagyok az én vétkeim,
  Istennő, kit ismerek s nem ismerek, sok az én bűnöm, nagyok az én vétkeim.
  A bünt, melybe estem, nem ismerem,
  A vétket, mit elkövettem, nem ismerem.
  Az utálatot, miből ehettem, nem ismerem.
  A förtelmet, melyre léphettem, nem ismerem.
  Az úr az ő szivének haragjában sötéten nézett reám.

  Segítséget kerestem, de senki sem fogott kézen,
  Sírtam, de senki nem állt mellém.
  Kiáltásokban török ki, de senki nem hall meg.
  Lebir a fájdalom, csordultig vagyok vele, föl sem tekinthetek.
  Az én irgalmas istenemhez fordulok, hangosan esdeklek,
  Az én istennőm lábait csókolom s kézzel illetem.
  Az istenhez, kit ismerek s nem ismerek, hangosan esdeklek
  Az istennőhöz, kit ismerek s nem ismerek, hangosan esdeklek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

  Az emberek megátalkodottak, semmit nem tudnak.
  Az emberek, ha vannak is, mit tudhatnak?
  Tegyenek rosszat, cselekedjenek jót, nem tudnak semmit.
  Ó uram a te szolgádat ne buktasd el,
  Az ingovány vizébe lököttet ragadd kézen!
  A bünt, mibe estem, forditsd jóra,
  A vétket, mit elkövettem, fujja el a szél!
  Az én sok rosszaságaimat húzd le rólam, mint váltóruhámat!
  Istenem, ha büneim hétszer hetek is, oldd meg bűneimet!
  Isten, kit ismerek s nem ismerek, ha bűneim hétszer hetek is, oldd meg bűneimet!
  Istennő, kit ismerek s nem ismerek, ha bűneim hétszer hetek is, oldd meg bűneimet!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


Neki

  Ne nézze senki, hogy s mit szenvedek,
  Nem kirakatnak vagyok én beteg –
  Megverhet a sors, de le sose ver,
  Pofonvághatnám, aki szánni mer!

  De te, káröröm a felhők fölött,
  Ki árva férged mind kiböjtölöd
  S tőrt vetni szabsz meg sorsot s útakat:
  Te nézz le, láss meg és szégyeld magad!


Tavaszi bor

  Gyenge rügyek, halványzöld levelek,
  Sorsomba negyvenedszer visszatérők,
  Uj tavaszok, elvonuló telek,
  Lemondva múlók, követelve kérők,
  Kékségek, miknek hűse is meleg,
  És meghalások, szürkeségbe térők –
  Mit tudom én, mi az, ami ragyog,
  Mit tudom én, ki az, aki vagyok!

  Részeg vagyok, mondjátok. Az lehet,
  Gondolom is a bort, ami megejtett,
  Torkomba érzek gyűlni könyeket,
  Miket a húnyt szem gőgje visszarejtett,
  Őrületet, mely az agyban rekedt,
  Csókot, amely csattani elfelejtett –
  És életet, életet, életet,
  Amelyet aki élt, nem élhetett.

  Ó szép tavasz, ó gyönyörü világ,
  Ó paradicsom annak, aki birja,
  Asszonymosoly és almafavirág,
  Vizek esése, illanatok irja,
  Ó vágy, mi fülleszt, ó kín, ami rág,
  Lételek ágya, rothadások sirja –
  Éjfeli csöndek, hajnali zenék:
  Feleljetek nekem: vagyok-e még?

  Vagyok-e még és voltam-e vajon,
  S nem csak a magam álma-é, hogy voltam,
  S nem itt viaszlik-e önágyanom
  A halott, kinek fölibe hajoltam,
  Én vagyok-e, ki ballag utamon
  S nem porlok-e rég valamerre holtan,
  Pályám – én vagyok-é, aki futom?
  Nem tudom – ha megöltök, se tudom.

  S jaj, megvesznek a tavaszi fagyok
  Megujra, mig tavaszvirágra várok.
  S koporsófödel, ami fönn ragyog
  És lenn az utca temetői árok;
  Kezdettől fogva én nem én vagyok,
  Kezdettől fogva én csak hazajárok –
  S tavasz s virág s napfény és szerelem:
  Élj és ragyogj és ne törődj velem!


Killed at Ladysmith

Egy képes ujság szélére

(A búr-angol háború idején az angol képes ujságok számról-számra
szakadatlan hozták elesett tisztjeik arcképeit, ezzel az állandó
aláirással: Killed at Ladysmith… at Magersfontain stb.)

  Mennyi ifju szép halott,
  Mennyi ifju hős halott,
  Fiatal halott!
  Tíz meg húsz meg száz egy sorba,
  Szíven lőve, eltiporva
  Mennyi fekszik ott –
  Szép halott, hős halott,
  Fiatal halott!

  Mennyi ifju szép halott,
  Mennyi ifju hős halott,
  Fiatal halott!
  Számlálatlan, egysorjában
  Déli égnek harmatában
  Temetetlen rothad ott
  Tengeren tul a halott –
  Csupa hős és szép halott,
  Fiatal halott!

  Csupa ifju szép halott,
  Csupa ifju hős halott,
  Fiatal halott –
  Van igazság, nincs igazság,
  Elhallgassák, felkutassák,
  Átkozzák vagy megsirassák.
  Mindegy minden ott,
  Attól ugyan fel nem támad
  Az a sok halott,
  Az a sok, szép, fiatal,
  Fiatal halott!


Évnapra

  Mondják: sirod virágtól tarka –
  Én még nem voltam ott,
  Drága fejed ha lelkembe villan,
  Eloszlatom legott,
  Drága kezed ha kezemet éri,
  Fölébresztem magam –
  Engem nem lát magával sírni
  Akinek halottja van.

  Nem hinnéd, mily szép még mindig az élet,
  A nap egyre hogy’ ragyog,
  S én előre köszönök okos uraknak,
  Mert én is okos vagyok –
  Okos a kanja, nevet a nősténye
  S a föld tovább forog,
  Föl sem tünik, hogy te nem élsz
  S hogy én nem gyilkolok!


Ein Meister bin ich worden.

Gottfried Keller

  Remekbe szövök én már
  Gondot meg bánatot,
  A gyász nehéz palástján
  Elszövök éjt-napot;

  Cepelem elfuladva
  A poros utakon
  És töviskoszorucska
  Vérzi a homlokom.

  Fennáll a nap az égen,
  Meglátja, kinevet:
  De furcsa is a törpén
  Királyi viselet!

  S én leteszek pirulva
  Palástot, koronát,
  S ballagok örömetlen
  És gyász nekül tovább…


Les sanglots longs…

Verlaine

  Az ősz elnyujtott hegedűdanája
  Jaját egyhangon a szivemben vájja.

  Fakón s fuladtan, mikor üt az óra,
  Gondolok, sirván, sok hajdanvalóra,

  S megyek a szélben, mint ahogy aláhull
  Ide-oda a falevel a fárul.


Sun of the sleepless…

Byron

  Álmatlan napja, csillag, szomorú
  Messzirül izzó, könnyes sugarú,
  Az éjt csak néző s oszlatni kevés:
  Olyan vagy, mint a szép emlékezés.

  A mult is így, a voltak fénye itt
  Tehetetlen csak csillog s nem hevit –
  Mécsét gondok virrasztva nézitek:
  Ragyog, de távol, tiszta, de hideg.


My soul is dark…

Byron

  Lelkem sötét – ajzd fel megint
  Hárfád – ugy elkel most nekem,
  Mit lágy ujjad fülembe hint:
  Hadd olvadok az éneken –
  Ha van remény, nem idegen
  E szivtől: dagaszszad felé,
  Ha ejthet még könyűt e szem:
  Váltsd ki, ne égjen el belé.

  De rázz meg és velőmbe hass
  És hagyd a vídám hangokat:
  Azt mondom, fiu, megrikass,
  Vagy e nehéz sziv megszakad –
  Dajkálta ezt a gond sokat
  S fájt virrasztó nagy éjeken –
  Most vagy egyszerre megszakad
  Vagy megenyhül az éneken!



Változatok szemjátékra

Hangversenyen. Az Enrico Bossi 131-ik opusához


Változatok szemjátékra

Tema con variazioni d’un poeta ignoto, dedicata con massima ammirazione
al illustrissimo maestro Enrico Bossi.

Allegretto

  Hány éves vagy? Mit ismersz már? Hogy’ élsz?
  Kit csalsz meg, mikor észreveszel engem?
  És mit tennél meg abból, ami most,
  Bár csak pajzán és gondolattalan
  Kacérkodás közt, mégis öntudatlan
  Mint erre bizgatód, halkan kigyújtja
  Kormos szemed, borostyán homlokod?
  Honnan tudod, hogy érzem pillantásod?
  S hogy’ tudhatod, hogy csak játszol velem
  Mikor igy játszol – hogy ura maradhatsz
  E játékodnak, amivel csak úgy
  Próbálgatod rajtam leányhatalmad,
  Mint próbálja nevetve kardja élét
  Feldobott papírlapon az arab?
  Mit tudhatsz rólam puszta hallomásból,
  S puszta látásból mit mondok neked?
  Mit tudhatod, hogy vagyok-e való
  Labdajátékra – nem vagyok-e más,
  Külömb, rosszabb vagy veszedelmesebb,
  Mint kiket eddig ismersz? Hogy’ tudod,
  Hogy nincs, s hogy’ nem gondolsz rá, hogy lehet
  Hatalmam nékem is? Hogy lehetek
  Ángolna, ki villámmal üti meg
  Váratlan, hirtelen a kecses ujjat,
  Mit szórakozva mártottak felé?
  Villámmal, lyány, villámmal, mely megrántva
  Vékony kart, gyenge vállat, felszaladhat
  Vaj ki tudja: talán a szivbe is?!
  Hogy’ tudhatod, hogy nem fizetsz-e még
  Csókkal meg könynyel, űzve s zaklatottan,
  Reszketve szerelemtől s félelemtől
  Nap nap után, melyet kivárni kín
  De veszteséggé fájdul, mire elmúlt:
  E pár perces nyugodt incselkedésért?
  Hogy’ tudhatod, hogy nem szövődik-e
  Sorsod e helyt, s nem azzal játszol-e
  Zúgó zenénél, fény káprázatában,
  Ötszáz szorongó, nekiöltözött
  Mögötted s körülötted figyelő
  Ember közül most épp azzal az egygyel,
  Kinek neve a te számodra: végzet?
  Nem tudhatod, semmit se tudsz, mert lyány vagy
  S a lyány semmit se tud, mert mástól tudja
  Amit tud, amit kitud és kikérdez.

Un poco meno allegretto

  Nem bánom, ha haragszol. Haragudj.
  Szeretem, ha elforditod fejed,
  Szeretem a fitymáló remegést,
  Mely ajkadat bigygyeszti és finom
  Cimpáidat tágítva, összevonja
  Házfedelessé két szemöldököd.
  Szép ház az, melyre borul e fedél,
  Tündértanyára vall sötétes fénynyel
  A csillogó két ablak, mely elé
  Lassan ereszkedik le, néma gőggel
  Elzárkozó szemhéjad függönye.
  Csak haragudj és csak nézz el fölöttem –
  Ha te gőgös vagy, én konok vagyok,
  Makacs, kitartó s utca embere,
  Ki órák hosszat eljár föl-alá
  Csukott kapuk előtt, ravasz közönynyel,
  Mit megugatni nincs oka s joga
  És mersze sincs a házőrző kutyának.
  Csak haragudj, s mutasd, hogy nem vagyok
  Számodra senki – ez igaz lehet,
  S mégsem igaz, mert íme: mutatod,
  S ahogy akarsz tőlem megszabadulni,
  Ugy meglepődnél, úgy megbántana,
  Ugy éreznél ürességet szivedben
  S szaladna ki a föld lábad alól,
  Ha sikerülne, s ha az én szemem
  Mást várna, mást keresne száz között
  S meglelve, attól fényesedne ki.
  Jobb a szemembe nézned, mint szemem
  Kerülnöd – úgy talán tekinteted
  Leverne lábamról, lehajtanám
  Zúgó fejem, s alázat fogna el
  Az egyenes hő napsütés iránt,
  Mely szépségét egyszerre kiteríti,
  Hogy amelyik szem állja ragyogását,
  Az birja is. De ez a tüntető
  El-nézés, ez a megleckéztető
  Elbúvás a közönynek eltökélt
  S előparancsolt felhői mögé:
  Ez már engedmény, ez alázkodás,
  Tanácstalanság és vesztett csata.
  Már tőlem függesz, mert csak rajtam áll
  Hogy leckéd nevetségben ne maradjon –
  Csak elfordítsam fejem én is, és
  Húzzam elő órám, ásitsak egyet
  S nézzem merőn az előttem feszengő
  Asszonyságnak liliomtejezett
  Lapockáját, számolva pontosan
  Minden pihét rajt s minden pörsenést:
  Kinek számára léssz akkor királylyány,
  Találhatatlan és elérhetetlen?!

Scherzo

  De nem, ettől ne tarts. Inkább: jelentem,
  Alázattal jelentem itt, hogy bennem
  Fenséged, félek, törököt fogott.
  Eszem ágában sincs, hogy elereszszem,
  S ha kidobott a szeme ablakán,
  Visszatérek ugyanez ablakon –
  Testben, irásban, más jelentkezésben
  Ahogy lehet, ahogy nem tehetem
  Hogy ne tegyem, ahogy nem teheted,
  Hogy észrevenned végre is ne kelljen.
  Leszek bolondos és alázatos,
  Csak nézz ide. Leszek hivalkodó,
  Csak nézz ide. Leszek tolakodó,
  Leszek hetvenkedő s kötekedő
  S a kopasz úrnak, ki előttem ül
  Szeretettel simítom koponyáját,
  Csak nézz ide. Itt szemben ül velem
  Egy pártában felejtett hajadon,
  Ki szerelmes szemet magán nem érzett
  Ezernyolcszázkilencvenhárom óta –
  Kikezdek vele és bolond tüzet
  Csalok fel elfeledt ábrázatára
  S csábítom félszeg magakelletésre,
  Csak nézz ide. A rézkürtös előtt
  Addig csücsörgetem timsósra számat,
  Mig nyeldeklőjén nem akad a nyál,
  Amint fuldokló orral visszaszíja,
  Csak nézz ide. A legszebb pizzicátót
  Megbontom durva székrecsegtetéssel,
  Hogy elkékülve pisszegnek felém
  A révületből felvert zeneértők,
  Csak nézz ide. Versenyt verem a taktust
  A karmesterrel, a kis témakönyvet
  Vad böngészéssel levelezgetem,
  S tovább adom a hatodik határba
  Belém nem férő elragadtatásom,
  Csak nézz ide. Mint a veszett bika
  Szügyembe vágom elbusult fejem,
  S mint Hamlet szerepében a ripacs,
  Négy ujjal boronálom üstököm,
  Csak nézz ide, nézz ide, nézz ide.
  Nem baj, ha kinevetsz, csak nézz ide,
  S ha boszankodva is, de nézz ide.
  Gondold, hogy lenn mulatsz a délvidéken
  S farsangot ülsz és a virágcsatában
  Csörgősapkásan járja a bolondját
  Előtted az, aki akkor nevet,
  Mikor sirhatnék. Igen, igen, így,
  Fordulj felém megint és nézz reám
  És mosolyogj s én elcsöndesedem.

Quasi lento, elegiaco, assai espressivo e con dolore.

  S elcsöndesedve nézlek, nézlek, nézlek.
  Távol világok lelke van felirva
  Vonásaidra, elsuhant időké
  És elhanyatlott nemzetségeké.
  Ivadékot váltott fel ivadék
  Elmondhatatlan messzeségig vissza
  S beláthatatlan népességü sorban,
  Mire te ilyen fínommá lehettél,
  Ilyen nem is e világból valóan
  Kiváltott széppé. S minden nemzedéknek
  Szerelemben történt fogantatása
  És fájdalommal történt születése,
  És a szerelem és a fájdalom,
  Mint két egymás mellett folyó folyam,
  Tigris meg Eufrát, termékenyíti
  A siralom e völgyét, s megteremti
  Mindazt, mi élet és mindazt, mi szépség,
  Mindazt, aminek el kell múlnia
  Belepve az időknek fövenyétől,
  Mely a legdúsabb vizet is beiszsza.
  De te megvagy, te idemenekedtél
  Mosolygó, vágyó és páválkodó
  Anyáidnak virágos lánca rendjén,
  Melynek végén te vagy az uj virág
  S az uj világ, mely felszítta a régit
  Mind, s századok és régvolt emberek
  Lehe, sohajja és története
  Idegkristálylyá rakodott erében,
  Mely villamosan sugározza szét
  Maga körül – magáról nem is tudja
  S érzéketlen – a fájdalmas szerelmet.
  Ládd, énnekem meg éppen örököm
  A szenvedő gyönyör. Az én apáim
  Mind szenvedtek, mikor megértőn néztek
  És mosolyogtak hozzá. Mind szerettek
  S mindig szerettek és sokat szerettek,
  Lármátlan, halk, némán követelő,
  Ellenkezésen elcsodálkozó,
  Szelidségében önző s léha tán
  És játékos, de véresen komolynak
  Érzett és megszenvedett szerelemmel.
  Mert senki oly mélyen szenvedni nem tud,
  Mint aki nem tud akarni s aki
  Könnyen, hamar, szinte sietve mond le,
  Kárörvendő kegyetlenül magához:
  Az egyetlenhez, akivel kegyetlen
  S kárörvendő tud lenni, s akitől
  Meg tud tagadni valamit. Te szép
  Teremtés – ó mily széditő hamar
  Lemondok rólad! Nem is kell mutatnod
  Hogy akarod vagy nem bánod – talán
  Tenéked kellene harcolnod érttem,
  Ha nem akarnád, hogy indulatom,
  Mint önkínzó fakir, halált tetessen,
  Moccanat nélkül tűrve, hogy temessék,
  S nem bánva, hogy majd aztán odalenn
  Az ébredés milyen lesz, és milyen lesz
  A tehetetlen fuldoklás, az önnön
  Husának görcsös megtépése, mind
  A legutolsó mozdulatlanságig.
  Mit tudod te, hogy mi a szerelem,
  És mit tudod, mit tesz lemondani?

Idillio Langhetto amoroso

  … Vagy tán igen? S hogy én mit tudhatom
  Hogy te mit tudsz, mit nem tudsz, – én, aki
  Tulajdonképp nem is ismerlek, aki
  Még hangodat sem hallottam, aki
  Nem is tudom, tudod-e, ki vagyok?
  Idegen vagy előttem, szép leányzó
  Most hirtelen – szinte soha nem látott,
  Szinte biztatnom kell a két szemem:
  Ismerjen rád, keresse, hogy mióta
  Ismeri e szép főt, s hogy ez mikor
  Bukkant föl először a sík vizen,
  Mivé az emlék s jelentés nekül
  Való élmények futnak össze. Lássuk,
  Keressük. Be is húnyom szememet,
  Hogy jobban lásson, – s mialatt fejem
  Visszahanyatlik, és kisímuló
  Homlokom a félálom hűvösében
  Érzi magán tovább tekinteted
  S melegszik benne, mint a tavaszi
  Ifju fényben a kitelelt mező:
  Látok mezőket, sétatereket,
  Partot, hegyet, fellegvárat, hajót,
  Tavaszi fényt a vízen, tavaszi
  Köntöst az asszonynépen, és a tarka
  Sokaságban egy nagyszemű leánykát,
  Vékonylábút, kurtaszoknyásat – téged!
  Igen, szivem dobban: te vagy e gyermek,
  Ki emlékemben mindeddig külön
  S elhanyagoltan élt a látomástól,
  Mely most igézetével elborít.
  Szemem kinyílik, és szemben találva
  Szemed csillagját, halkan összeméri
  A sugárképet s a szemsugarat,
  Mignem a két jelenség egybeolvad,
  S hozzájuk ébred, lelkem temetője
  Legaljáról, harmadik adalékul
  Emléke egy bolondos, gyerekes,
  De szép és kedves, szép és mélabús
  Gyerekszerelemnek. Ki fiu voltam
  S egy kis leányt szerettem – ennyi az
  Egész. Egy szóval sem mondtam neki
  Hogy szeretem. Szerettem és kerültem,
  S mi szenvedése van földnek meg égnek
  Átszenvedtem miatta, mialatt
  Ő tudatlan mosolygott, nem gyanitva
  Mily poklokat gyujtott önkéntelen.
  Ez a ma már kedves pokol világol
  Felém a multból – s mivel gyermeki
  Szerelmet súgároz, s mert gyermeki
  Képed mosolyg felém: tekinteted
  Egy ki nem élt gyerekkor, egy be nem telt
  Boldogság minden vágyával telíti
  Ezt a minden hájjal megkent szivet.
  Most látom csak, hogy százszor láttalak
  S észre sem vettelek – de amióta
  Te észrevettél, én mind gyermekibb
  Alázattal hanyatlom semmivé
  Tekinteted alatt, áhítatosan
  Dagad feléd a lelkem szomjusága,
  S nézd: elpirúlok s lesütöm fejem
  Előtted, aki, ha megszámitom,
  Lyányom lehetnél…

Zingaresca Allegro focoso

                  … Lehetnél, de nem vagy,
  Hála istennek, nem – sőt idegen vagy,
  Névtelen vagy – és alázatom is
  Nevetlen s illanó s nem apai,
  S ahogy a zene lángnyelvbe csap át
  S terjed, szalad s sikoltva csattogat
  És én odaadnám életem, ha most
  Keskeny fejed két tenyerembe fogva
  Mellemre vonhatnám és képemet
  Füröszthetném hajadban s illatát
  Tüdőszakadtig szíhatnám magamba:
  Nem, leányt így sohasem néz apa
  S apára sem néz így soha leány,
  Hacsak nem ülnek szája szegletében
  S loppal ki nem néznek pilláinak
  Rácsa mögül Lótnak leányai!
  A zene felharsan s én szememet
  Merőn szemedbe szegezem s a mélyét
  Kutatom, bent, a csillaga mögött,
  Belébocsátva tekintetemet,
  Mint ahogy rézsút a mélység fölé
  Nyuló lajtorja tetején vigyázva
  Szigonyos szemmel néz a tonhalász
  A feketén s merően mozdulatlan
  Vizekbe, hogy kilesse titkukat.
  Kilesem én is és hálóm felé
  Csalom a szűzi rejtezés, a késztett
  Távolba nézés s összeszoritott
  Lyányajk mögé zárt minden titkokat.
  A zene táncba surran s magad is
  Megringasz ültödben és felriadva
  Kigyódzol álltól térdig, futamos
  Igéretben, melyről vésett írást ad
  Kis kebeled kirajzolt vonala…
  Ó drága írás! S drága csillogás,
  Ahogy hiába fognád le tovább
  Állad kapcsával zavart mosolyod
  És ez kitör nedves szemedből és
  Szétveti szádnak pirosát s közéből
  Porcellánsorban kihasad fogad!
  Ó drága, forró, koccanó fehérség,
  Előttem száz emlékből ismerős,
  Földrengésekből válltól vállig és
  Homloktól homlokig! Ó karcsu száron
  Megingó és hajlongó halovány
  Asszonypalánták: némák, de hivók,
  S igézetet gyűrűdzve szétsugárzók,
  Mint a gályáknak villám-kamarája,
  Mely láthatatlan küldi szét az éjbe
  S találomra a néma híradást,
  Hogy valahol a tengeren hajó jár:
  Érezze s lüktető bukdácsolását
  Arrafelé vegye!… S én veszem is,
  S fejek felett s kontyok s vállak felett
  S elválasztó száz idegen felett:
  Selyemdúló és csipkeszaggató
  Szememet által és hozzád vetem,
  Kimérni térdedet, hogy’ illenék
  Köréje két karom s kimérni, hogy
  Öledbe a fejem hogy’ illenék,
  Kezed mellé, mely keztyűsen megűl ott,
  Remegve, mint fészkében a madár…
  Kimérni – mérni mind a messzeséget
  Ember meg ember közt, idő s idő közt,
  Hogy egy rántásra lebirhatja-e
  Az akarat, mely joga önmagának,
  S a szédület, mely tudja, hogy neki
  Csak egy üdvösség adatott: a kész,
  Az engedelmes megsemmisülés,
  Annak karján s melle fölött, aki
  Urának született, mert férfinak!
  Látod: én állom a szemed! De te
  Lesütöd a tied – s ez jól van igy!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Recitativo.

  … Volt már találkozásom éjsötét
  Leányszemekkel. Kis vadóc leány volt,
  Félig gyerek, de már egészen asszony,
  Ahogy testének pompája kifejlett
  Szövetruhácskájából, a vasúton,
  Hol ő, meg én, meg apja együtt néztük
  A földek és tornyok váltakozását
  Velencébe menet. Délről jöhettek
  S a fél kalmár, fél paraszt nagykezű
  Apát sehogyse tudtam szóba fogni.
  Gyanakvó volt s féltette a leányt,
  Kit én felfaltam szemmel, de aki
  Reám nem nézett volna egy világért,
  S mellettem űlve, (iskolás leány!)
  Buzgón beírt jegyzőkönyvébe minden
  Gyárat meg állomást meg úri kastélyt,
  Mely mellett elmentünk és amit apja
  Mind sorra néven nevezett neki.
  Ám egyszer, mikor a jó férfiú
  Az ablakon valamivel tovább
  Talált kinézni, hogy megállapítsa
  Lesz-e idén bor: a leány hamar
  Friss levelet csapott fel jegyzetében
  És erre nagy betükkel írta fel:
  Albergo Cavalletto. Semmi többet
  És most se nézve rám. De nékem a
  Szívem feldobbant, és: isten megáldja
  Kedves kezed és drága híradásod –
  Gondoltam, és beérve, odaszálltam
  Az ódon fogadóba s odaszálltak
  Valóban ők is. S másnap, mialatt
  Az öreg elment üzlete után,
  Én már bejártam s öszejártam az
  Okos, bámész és megzavart leánynyal
  A templomokat, a képtárakat,
  A szemöldöknyi hidakat, a kis
  Tenyérnyi tereket, beszélve néki
  Félig olaszul, félig franciául,
  Küzködve s mégis patakzatosan:
  Világokról, amikről nem tudott,
  Szépségekről, amiket még nem ismert,
  Érzésekről, amikkel még talán
  Kis életében nem találkozott.
  Talán – gondoltam. Ám harmadnapon,
  Ebéd után, míg az öreg aludt
  S a lyány besurrant hozzám, megbeszélni
  Mikor szökünk le újra útjainkra:
  Az ajtóban megállt, majd hozzám lépett
  S: üljön le, szólt, s ne vessen meg, ha kérdek
  Az úrtól valamit. Mit – angyalom?
  Hát azt, hogy vajjon tetszem-é magának?
  Tetszel, kislyányom, hogyne tetszenél;
  Szép vagy s okos vagy s nékem jól esik
  Megsímogatnom kócos fejedet
  S kemény kezecskédet kezembe fognom.
  Hát hogyha jól esik, folytatta, akkor
  Mondanék egyet. Nézze, jó uram:
  Az életben, ki tudja, leszek-e
  Mégegyszer úgy és olyan férfival,
  Ahogy magával s amilyen maga,
  Amily beszédű és gondolatú
  És kézfogású és tekintetű –
  Tegyen a kedvesévé! Jéghideg volt
  Keze, ahogy megfogtam s lázban égett
  Szeme, ahogy felnéztem rá. S mi lesz,
  És mit mond majd apád? kérdeztem én.
  Apám? Tán megver, de nem üt agyon.
  S mi lesz magaddal? Énvelem, uram?
  A kétgyerekes özvegy asztalosnak,
  Aki rámvár, majd igy is jó leszek!
  Szólt s rám nézett és leomlott ölembe
  És átkarolt és forró ajakát
  Rátapasztotta gyanakvó szememre –
  S én e csókban megláttam igazát
  S igazamat és minden szerelemnek
  Mindeneket lebíró igazát.
  Ha álom is: mégis csak ez az egy van,
  Ami valóság és amihez képest
  Minden egyéb még álmabb s szomorú
  Lidércnyomás…

Finale.

          Még visszazeng fülembe
  A hangja – vagy más cseng? Vagy a zene
  Szakadt meg hirtelen?… Mire fölnézek,
  Hogy visszagondoló hűségszegésből
  Szemem bűnbánva térjen vissza hozzád:
  Már eltüntél s helyetted s helyeden
  Székfelborítás, szedelőzködés
  Majd rohanás és vad nyomakodás
  Ajtó felé. Én is bundámba búvok
  És a könyöklőn áthajolva nézem
  Hogy’ hömpölyög kétoldalt le a lépcsőn
  A sokaság, mint völgynek lökdösődik
  A kecskenyáj. S kutatva, lefelé,
  Számítom, hol lehetsz – és mire végre
  Felém virít ruhád s fölfeketéllik
  Fejed: lobbal utánad rohanok,
  Átcsuszva élben, törtetve könyökkel,
  Míg tusakodva melléd nem szorultam,
  Éppen mikor az inas rádsegíti
  Köpenyeged. – Hát íme, itt vagyok.
  Melletted, lyány. Melletted vagyok itt,
  Egy sziszre szádtól, szorításnyira
  Kezedtől és egy pillantásnyira
  Szemedtől. Vajjon ér-e engem e
  Pillantás? Ér. Sőt tán melegen ér,
  Tán mosolyogva, ahogy megkövűlt
  Merevséggel csak érzem arcomon,
  De szemem oda nem néz. S kezem is
  Tán érez valamit! egy suhanó
  Keztyűi horzsolást, egy pillanatra,
  Mely, mire fölnézek, már elosont,
  Gyorsabban nálad is, aki pedig
  Sietve lépkedsz, vissza sem tekintve,
  A kocsihoz és eltűnsz mélyiben.
  Amíg indultok: mégegyszer benézek
  Hozzátok, hozzád, az üveg mögé,
  Amelyre már virágot vet lehed.
  Ki vagy? ki voltál? Nem szövődik-e
  Sorsom e helyt? S nem játszottam-e
  Zugó zenénél, fény káprázatában,
  Kétszáz szorongó s nekiöltözött
  Asszony meg lyány közt épp azzal az egygyel,
  Kinek neve az én számomra: végzet?
  Nem tudhatom, mert csak férfi vagyok,
  Vesztétől mindig félő, ám e vesztét
  Még idejében fel nem ismerő!
  A kocsi indul és én magam is
  Utána indulok, némán tünődve:
  Nem te vagy-e az utolsó a sorban,
  Mely nékem szánatott, – vagy nem vagy-e
  Első a sorban: azoknak sorában,
  Akikhez nékem nem lesz már közöm,
  Akiknek én már semmit sem jelentek,
  S akiknek csókja, vágya, bágyadása
  Már énnekem nem jut majd részemül?
  Ahogy megállok és utána nézek
  Kocsidnak: vajjon nem jelkép-e ez,
  S nem mutat-é előre magamat,
  Amint ki nem kötő gályák után
  Kinézem a szemem, egyedül állva
  A vénség szikkadt krétaszigetén,
  Melyből az élet csapkodó vize
  Naponkint egy-egy darabot lemállaszt,
  Mignem beomlik az egész, s fölötte
  Elcsap a só, a nedvesség, a hűs,
  A duzzadó szent örökkévalóság?…
  Kocsid már régen tovatünt, és én
  Olyasmit érzek, hogy ég a szemem,
  Fáradságtól, vagy tudj’ isten mitől:
  Sótól, vagy hűvösségtől, vagy talán
  Nedvességtől… Isten veled, leány,
  S talán, ki tudja: isten veletek!



Epilogus


Epilogus

  Alig kezdtem: ködök ereszkednek,
  Nap a napnak gondolatlan sirt ás,
  Ami tegnap ökölemelés volt,
  Ma bizony jó, ha szájrándítás.
  Innen is, onnan is kezem lehanyatlik,
  Ahogy, idegen, magam elé nézek –
  El sem mentem, más ül a helyembe
  S ajkam elernyed, ahogy fütyörészek.
  Egyre-kettőre lekopik rólam
  Amit tudtam, amit akartam –
  Magam is alig emlékszem magamra,
  S mire meghalok, rég meghaltam.



Tartalom:

A Versekből (1891)
  Bölcső előtt  7
  Mater Dolorosa  10
  Szerelem  13
  Ha te ugy szeretnél…  15
Napraforgók
  Napraforgó  19
  Nádas  21
  Kocsizó  23
  Óda Vénuszhoz  25
  Nézlek  27
  Hattyú  29
  Corso  31
  Szóltam-e?  33
  A gyáva álom  35
  Isten veled  37
  Kivertek  39
  Afrodíté  41
  Erdőben  43
  Hajnali álom  45
  Várnod egy jelre  48
  Emlék  50
  Fátyol  51
  Akarom  53
  Tedd meg  55
  Galamb  57
  Szeretem látni  59
  Tengerparti alkonyat  61
  Májusi fagy  64
Asisakuga
  Asisakuga  69
  Neki  72
  Tavaszi bor  74
  Killed at Ladysmith  77
  Évnapra  79
  Ein Meister bin ich worden  81
  Les sanglots longs…  83
  Sun of the sleepless…  84
  My soul is dark…  86
Változatok szemjátékra  89
Epilogus  111




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Ignotus verseiből" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.