Title: Mák
Author: Kosztolányi, Dezső
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Mák" ***

MÁK

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

ÚJ VERSEI

1916

TEVAN-KIADÁS

TEVAN ADOLF KÖNYVNYOMDÁJA BÉKÉSCSABA



Ének Virág Benedekről.

    Jaj, hogy szerettem volna élni régen,
  Vén századok bús mélyein, korábban,
  Mikor a lélek nyilt, a jóság s nem ma
  A buta »modern technika« korában.
  Otthontalan bolyongok, hazavágyván
  És sírva vágyom vissza, ami volt már,
  Akkor a szemek föl az égre néztek
  S úgy állt a szív, mint liliomos oltár.
  Az emberek akkor meghaltak őszen,
  Mosolyogván az aszú, édes őszben
  Szivükbe hordták az örök szerelmet
  S mindég holdfényben mondták, hogy: _szeretlek_.

    Jó emberek között folyt volna éltem,
  Tán itt, ahol most élek észrevétlen.
  Köröttem – essős akvarell – Tabán,
  Nyugodt lennék, vagy boldog is talán.
  Ülnék otthon az ablakmélyedésben,
  Sétálnék egy-egy régimódi, halvány
  Leánnyal a haldokló némaságban,
  Vagy bogarásznék a Gellérthegy alján
  És uj boron, mikor habos a rámpás –
  Kapukulcs a kezemben s kézilámpás –
  Korhely árnyékomat nyomomba húzván
  Mennék haza a kormos, süket utcán.
  Aztán csak várni – az élet elröppen –
  _Horátius_-t olvasni, esti ködben,
  Álmodni mélyen és álmodni resten
  S télen táncolni, túl, a kicsi Pesten.

  Ma hogy a föld vérünk, könnyünket issza
  Szeretnék futni: _vissza, vissza, vissza_.

    Itt szomszédomban, az ordas hegyek közt
  A »szent öreg« élt, Virág Benedek.
  Kovakővel gyujtotta meg a gyertyát
  S lúdtollal körmölt magyar éneket.
  Akkor se ismerték nálunk a költőt,
  Futó szegény vad, elbujt reszketeg,
  Görcsös szókat gyalulva gyúlt szemekkel,
  Tág pupillával nézte az eget.
  Sokszor megállok most, hol ő lakott rég
  S alázatosan és magamba szálló
  Lélekkel kérdem, mi maradt belőle?
  Egy kis küszöb s egy villamos-megálló.
  De én gyakran elmentem volna Hozzá,
  Hogy lelkemet szava beharmatozná,
  Piruló arccal néztem volna rája,
  Hogy mit mond papos és szigorú szája,
  Lobogó nyakkendővel és kalandos
  Frizurával, én ifjú, ósdi lantos
  Olvastam volna néki órahosszat,
  Versekbe szedve _A’ hazát_, az _Aether_-t
  És írtam volna _Daphnis_-ról s _Chloé_-ról
  S „_Magyar Jövőnk_“-ről vagy száz hexametert.
  Ő meg bólintott volna a homályon
  S én lehajoltam volna, hogy megáldjon.

    Zsinóros, régi atillát viselt még
  Ráncos kezű és prédikáló bölcs volt
  Szobája, mint agg papok szobája,
  A szekrényében likőr és gyümölcs volt:
  És dícsérvén a _Poézis_ hatalmát
  Átnyujtott volna versemért egy almát…



Bús pesti nép.

  Ó én szeretem e bús pesti népet,
  Mely a külső-Józsefvárosba tépett
  Ruhákba jár vasárnap délután

  És ámolyogva, szédelegve hallja,
  Hogy döng a tükrös kávéházak alja
  S a mozi-reklámokra néz tunyán.

  Sokszor úgy érzem, szinte-szinte vétek,
  Hogy csöndben élek, nem nézek felétek,
  S az álmok lenge fodrát fodrozom.

  Ilyenkor aztán, elhagyott vasárnap,
  Kis görbe közein a téli sárnak
  Vezeklőn járok, az utcátokon.

  Itt élnek ők, a kedveskék, e járdán,
  Letaposott cipősarokkal, árván,
  Kávémérésbe bújva hallgatag.

  Éhes leányaik, kiket szeretnek,
  Kopott árvácskák, fáradt, vézna szentek,
  Gázláng alatt sötéten állanak.

  Ki nézte meg, mit rejt szobájuk árnya?
  Ki leste meg, van-e ágyukba párna?
  Ki látta, hogy mi a bús pesti nép?

  Én láttam a munkást és lázra bujtott
  Sápadt arcát, hogy rossz szivarra gyujtott,
  Én láttam a föld vérző szivét.

  Bármerre mennék, ide visszatérnék,
  Bármerre szállnék, átkozott, szegény nép,
  A gondodat kiáltaná a szám.

  Mert bánatkővel van utcád kirakva,
  Szemed a bánat végtelen patakja
  S jaj, ez a föld, e bús föld a hazám.



Szonett azokhoz,  akik még húsz évesek.

  Ó ifjúság, ha hozzátok megyek,
  Sötét könnyekbe takarom a gőgöm
  És egy sarokba mélyen eltünődöm,
  Hogy vannak völgyek és vannak hegyek.

  Az arcotok oly biztosan ragyog.
  A hajatok nő burjánozva, sűrűn.
  Én a küszöbön lehúzom a gyűrűm.
  Hogy ne lássátok, mily szegény vagyok.

  Mert gyűrű, lánc, pénz, óra már a kincsem,
  A nagyvilágon más számomra nincsen,
  A gazdag föld bőséges útjain.

  Hadd üljek itt, én, koldús és tapasztalt
  Öreg apa, nem zavarom az asztalt.
  Erős öcséim, szent-szent fiaim.



Ó régi kávéház…

(Somlyó Zoltánnak.)

  Ó régi kávéház, ahol oly sokszor ültem,
  Hadd nyissam ki az ajtód, leülni még szabad tán,
  Csak mint a koldúsnak, aki pihen a padkán
  S megnézni, mi maradt belőlem és körültem.
  E nyári koraestén, hogy még mind vacsoráznak,
  Meginnék asztalomnál egy langyos, esti kávét,
  És mint hívő keresztény elmondanék egy ávét,
  Multán az ifjúságnak s multán a régi láznak.

  Barátaimról és egy isteni merésű
  Vad költőről, aki itt ült vörös ajakkal,
  Meggyszínű mellényben, szuroksötét hajakkal,
  Melyekbe szikrázott és recsegett a fésű.
  Itt ültünk boldogan s haragos szavainkban
  Bombák aludtak és egy új kor lelke éledt,
  Mi rongyos éhesek, lovagjai az éjnek,
  Mint boldog gyilkosok, mint gyilkosok oly ifjan.

  Mert boldog gyilkosok az óra gyilkolói,
  Kiknek talentumot egy isten kegye osztott
  És tétlenül nézik a zöld kávéházi posztót,
  Melyen fehéren futnak a billiárd golyói.
  És boldogok voltunk, mikor a nap lehajlott,
  Itt a profán zajban szárnyat kapott a lelkünk,
  És drága nők felé egy-egy verset tereltünk,
  A füstből, a fényből egy ártatlan galambot.

  Virradtig vártunk itt s istennél szabadabban
  Mentünk ki hajnaltájt az elhagyott utakra,
  Egészséges fogunk a zuzmarát harapta,
  S fürödtünk álmosan a gőzfürdői habban.
  Kopott kabátunkon a fagy csillaga feslett,
  S a bús Dohány-utcán roszarcú szeretőkkel,
  Mint rózsaszínű rózsák lassan ringtak a nők el;
  Éreztük életünk s a sötét Budapestet.

  Áldott cigány időm, áldott elektromosság,
  Mely mostan is hullasz, heves fényt szaporázva,
  Ingmellemen búsan remeg egy régi pászma,
  De sugaraid arcom csak fanyalogva mossák.
  Merengek tétován e fáradt-fényű fürdőn,
  Szemét közt turkálok nem-csitult bánatommal,
  Emlékeket vetek fel megmozduló botommal,
  S nézem a tükrökön meggyérült régi fürtöm.

  Szentelt tanyája te szívemnek és szavamnak,
  Mely álmokat adtál s nem ismert drága mámort,
  A forradalmas ár békült medrén aláfolyt,
  S most csöndes újra már a párna és a pamlag.
  A harcos áll csak itt, ki magát meg nem adja,
  Keresem a barátot, ki gyakran itt marasztalt,
  Megkoppintom félénken a poharat, az asztalt,
  S a szívem, szívem is, hogy régi-e a hangja.

  Mit járok erre még? Azok már mind alusznak,
  Kik álmosak voltak és valaha egy széken
  Nyugodtak, kisdedek az isten kebelében,
  És már víz is jutott a szomjas Tantalusnak.
  Árvábban ballagok ki, mint az az éji árús,
  Ki bádogbékát és csörgőt tesz asztalunkra
  S éjfél után bolyong kelletlen és korán-bús
  Arcára könny esik, mert már mindenki unja.



Szeszélyes akkordok  a holdról.

  Ma félek a holdtól,
  E sárga koboldtól.
  Félek.

  Kisérteni feljött.
  Körötte a felhők
  Állnak.

  Olyan buta-bámész,
  Bandsítva reám néz
  Némán.

  Jaj, mindenem elhagy.
  Oly végtelenül-nagy
  A föld.

  Meg is halok, érzem,
  Reggel hideg ércen
  Fekszem.

  Birkózzak a holddal?
  Sötét a hegyoldal
  Alja.

  Zsákutca tövében
  Elkondul a léptem
  Búsan.

  Az éjszaka ül meg,
  Bársonypuha, fülledt,
  Hőség.

  Azt hinni, meleg vér
  S mikor tova mennél,
  Megköt.

  Vér fűszere buggyan,
  A zegzugos utban:
  Hulla.

  Az éj csunya lánya,
  Ha jönne, utána
  Sírnék

  Egy kapuba állnék,
  Szólnék neki – árnyék –:
  Anyám.

  Ha jönne barátom
  Júdásian-áldón
  Mennék,

  Kígyózva, elébe
  S a tőrt a szívébe
  Döfném.

  Baljóslatu sarló
  Reámveti gyarló
  Fényét.

  Félarca nevet le,
  A fénye kezembe
  Tallér.

  Dinnyék szaga szálldos
  És émelyeg álmos
  Lázzal.

  Vad illat a fákon
  Lihegve kitátom
  A szám.

  A mély utak alján
  Kúszom sunyi-halvány
  Rabló.



Pléhkoszorú.

  Pléhkoszorú
  Lóg a boltocska ajtaján,
  Egy kis halottra vár talán.

  Pléhkoszorú
  Elmult az ősz, el a hideg,
  Nem kellesz már te senkinek.

  Pléhkoszorú
  Sirokra sem jó, szomorú,
  Szegény, bitang pléhkoszorú.

  Pléhkoszorú,
  Csak pléhlevél, pléhnefelejts,
  Ha kell rá gyöngy, egy könnyet ejts.

  Pléhkoszorú,
  Azt gondolom, hogy megveszem,
  Szívemre halkan ráteszem.

  Pléhkoszorú,
  Rozzant, piros a levele,
  Húsz krajcár… ennyit érek-e?



Lánc, lánc, eszterlánc…

  Lánc, lánc, eszterlánc,
  Eszterlánci cérna.
  Kisleányok bús körében
  Kergetőzöm én ma.
  Nincs semmi aranyom,
  Jobbra-balra löknek,
  Körbe körbe, egyre körbe,
  Láncán kis kezöknek.
  Merre menjek, szóljatok,
  Hátra, vagy előre;
  Az erdőbe megbotoltam
  Egy nagy, csúnya kőbe.
  Voltam én is jófiú,
  Istenem, de régen.
  Csigabigát én is hívtam
  Künn a régi réten,
  Verset mondtam én is ám
  Gilice madárra,
  Magyar gyerek gyógyitotta,
  Török gyerek vágta.
  Jártam az erdőkben is
  Csillagot keresve,
  Aranykapun én is bújtam
  És aludtam este.
  Nézzetek rám, húgaim,
  Éjjel most nem alszom.
  Bámulom a holdvilágot,
  Véres már az arcom.
  Nézzetek rám, lelkeim,
  A cipőm levásott.
  Körmeimmel kárörömmel
  Csúnya gödröt ások.
  Szánjatok meg, szíveim,
  Rongyos a kabátom.
  Szédül a tánc, szédül a lánc,
  Már utam se látom.
  Szeretem a láncot én,
  De úgy fáj e sok lánc,
  Szeretem a táncot is én,
  Csakhogy ez pokoltánc.
  Engedjetek innen el,
  Hagyjatok magamra.
  Este szépen süt a lámpám,
  Este jó a kamra.
  Hagyjatok szaladni még,
  Tündérekbe hinni.
  Fehér csészéből szelíden
  Fehér tejet inni.



Séta a városon kivül,  vidéken.

  Egy-két lépés s elfogy az aszfalt.
  És a mező
  Terit a földre gazdag asztalt.

  Itt csend van, csak pár bús fa bólong
  S halkan regél
  Az avar és a sárguló lomb.

  Azt mondja, mély, mély, mély a bánat,
  Örök-igaz,
  Mint a hegyek és mint az árnyak.

  A rózsa váltja koszorúját.
  De egy marad:
  Az élet és a szomorúság.

  Én már kacagtam s győzve-győztem,
  Most leülök
  A sárga, fejedelmi őszben.

  Sok nyár és sok lány nevetett rám,
  Csendben kihull
  Kezemből égő cigarettám.

  Üres kezekkel mit akarjak?
  Csak sirni jó.
  Fölöttem köd és csúnya varjak.

  A szívem semmire se vágyik,
  És ríkatom
  Az őszi bánat furulyáit.

(Szabadka.)



Ének  régi otthoni dolgokról és egy régi  fájdalomról.

  Ha volna egy kevés remény,
  A lelketek megmenteném,
  Ti drága-drága szentek,

  Kik ültök otthon tétován
  Az elhagyott szobák során
  S este sétálni mentek.

  De nincs remény, de nincs remény,
  Az élet az kemény, kemény.
  Én száz mérföldre estem.

  Mi segitsen az életen,
  Elixir ott fönn sem terem
  A bűvös Budapesten.

  Jaj, barna, csunya butorok…
  Gipsz-szobrok… sirva bódorog
  Itt a bus, régi gyermek.

  Mi volt valaha tiszta rend,
  Én nékem fáj és bárha szent,
  Hiszem most őrületnek.

  Hogy éltek itten, kedvesek?
  Sopánkodtok: »Megint esett…«
  De a nap is süt, untig.

  Az örömötök annyi csak,
  Hogy egy kismacska néhanap
  Az öletekbe ugrik.

  Becéztek minden kicsikét,
  Aranyhalat, kutyát, csibét,
  Mi gyenge és szegényke.

  Szóltok: »Képzeld csak, édesem,
  Multkor megyszósz volt, édesen,
  Mint valaha, hat éve.«

  Az esemény… Mi esemény?
  Az, hogy kisült a sütemény,
  S megáll egy uri, ringó

  Kocsi a házatok előtt,
  És hogy jó a barackbefőtt
  És hogy megért a ringló.

  Olykor mulatság, Anna-bál,
  A kistó tündérfényben áll,
  Ladik hasitja rengve.

  Ha látom is, nem látom én,
  Odaviszem az átkom én,
  És fáj a zaja-csendje.

  A városházán ragyogó
  Piros-fehér-zöld lobogó.
  És ha feketét láttok:

  »Ki halhatott meg?« kérditek,
  A szívetek nem érti meg
  És elfagy drága szátok.

  Most már az este lehajolt,
  A park felett sétál a hold
  S a Kossuth-utcán porzó

  Zöld ködbe jár az úri nép,
  Hallgatja a cigányzenét
  És áll az esti korzó.

  A holdat látom égni még
  S a régi még, a régi még,
  A régi-régi hold még.

  Apám, anyám, öreganyám,
  Kishugom, bár – mint hajdanán –
  Én is a régi volnék.

  Mert vén Szabadka áldalak,
  Mit hosszu, bús évek alatt
  Hittem sorsnak, hazának.

  Te álom voltál és regény,
  Poros hárfája »A szegény
  Kisgyermek panaszá«-nak.

  Ti meg, jó lelkek, éljetek,
  Már nem lehetek véletek
  S nem látom soha többé,

  Hogy vési a szobrász idő
  A búsitó, a békitő
  Arcotok csunya tömbbé.

  Csak azt tudom, hogy hat felé
  Kimentek majd a gyors elé.
  Nem vágytok semmi másra.

  És nézitek, a pesti gyors
  Hogy vágtat el, mint messzi sors,
  Uj és uj állomásra.



Nem szabad feledni.

  Hadd éljek még – hogy beteljék felettem,
    Amit számomra valahol kiróttak.
    Be akarom még csukni az ajtókat.
  S kinyitom az ajtót, mit elfeledtem.

  Kit megbántottam, megvígasztalom majd,
    Ki megbántott, azon még bosszút állok.
    Korán kelek, hogy lássam a világot
  S estente halljam még a régi lomb-zajt.

  Egy-két szegénynek még levelet írok.
    Megnézem még a szabadkai házat,
    Hol porba vert a gyász és a gyalázat
  Egy nyári éjen s sírok, újra sírok.

  Elutazom oda, hol sose jártam.
    Egy ismeretlen ablakon benézek.
    Józan leszek, rikkantok, mint a részeg.
  Sötétbe járok. Járok a sugárban.

  Aztán, mikor elérkezik a vesztem
    S végére hajlik már emberfeletti
    Nagy életem – _mert nem szabad feledni_ –
  Tisztán és fényesen a sírba fekszem.



Sötét, nehéz tavaszi ég.

  Sötét, nehéz, tavaszi ég,
  Viharba járó, tintakék,

  Én néked viszek koszorút,
  Te mindeneknél szomorúbb

  Bús gerjedés, bús temetés,
  Oly fullatag, olyan nehéz

  Hogy lehull érett koponyám
  A gyászod lila vánkosán

  És én is a tavasz vagyok,
  Fiatal, búskomor papod.

  A sírban elrohad a hús,
  De te azt mondod, nyílni bús,

  Bús küzdeni, bús kezdeni,
  Időt és lelket veszteni.

  A lelkem még oly fiatal,
  De látja, hol a ravatal

  S bár gerjedő és bár merő,
  Súlyos-bús, mint te, szent erő,

  És hallgatag és tiszta-új,
  A kincse roppant mázsasúly,

  Roskadtan a jövőbe néz
  S mint a tavasz, sötét, nehéz.



Bácskai rajz.

  A napraforgó, mint az őrült
  Repül a pusztán egymaga,
  A tébolyító napsugárban
  Kibomlik csenevész haja.
  Bolond lotyó – fejére kapja
  A sárga szoknyáját, s szalad.
  Szerelmese volt már a kóró,
  A pipacs és az iszalag,
  Elhagyta mind, most sír magában,
  Rí és a szörnyű napra néz,
  A napra, úri kedvesére,
  Ki részeg s izzik, mint a réz.

  Azután eszelősen, bután
  Rohan a gyorsvonat után.



Mély éjeken.

  Mély éjeken hányszor nézlek, te Térkép,
    Hogy sistereg fehéren künn a hó.
  Így rohanok egy pirinyó vasuton,
    S ringat tovább egy pirinyó hajó.
  Festéktócsádon, a lilán, a zöldön,
    Én vagabund, dalolva utazom.
  Járok japán, olasz és muszka földön,
    Síró vizen és sívó szárazon.
  Távolságok és sínek gombolyagja,
    Ölembe gombolyul a messzeség.
  Hipp, itt a vizen, hopp, most ott a földön,
    Hipp-hopp valóra válnak a mesék.
  Megszínesül a lázamtól a karton,
  Zászlók feszülnek ki a sárga parton,
  Az óceánon vezetem a tollam,
  Azt mondom csendben: itten nyugalom van,
  Sápadva mondom, hol kékebb a festék:
  Itt viharoktól vemhesek az esték
  És tollammal, ha nem lát senki, senki,
  A festett vizből hinárt emelek ki.
    Az ablakon fehért fehérre hímez
  A fagy, akár egy kinai leány.
  Békés szivar füstöl a hosszú utca
  És nesztelenül iszom a teám.
  A villanyom – Aequator napja – lángol,
  A kis vasut is mintha zengene
  A mély s a messze egy ütemre lüktet
  És zúgni kezd a térkép tengere.



Egy új poéta panasza  a régi holdhoz.

  Hogy a hűs márványerkélyre léptem,
    Rámnyujtotta bús, hideg kezét.
  Görbe, zöld hold az Ezeregyéjben
    És kérdezte: emlékszel-e még?
  Hogy a hűs márványerkélyre léptem,
    Húrozottan rezdült az azúr,
  Hipnotizált pilláim lehunytam
  S borzongott idegem és a multam,
    Mint holdfényben a zongorahúr.

  Ottan ültem esti toalettbe,
    Búsan ringatott a kerti szék
  S éreztem szájamban émelyegve
    A pezsgő s a nyúl kövér ízét.
  Gondoltam hanyatló életemre
    Messze volt már s olyan furcsa volt.
  Messze rémlett, messze, mint egy álom.
  Üvegablakon, diákszobákon
    És fölöttem ugyanaz a hold.

  Rokkant álmodó, zavart szemekkel
    Néztem, amíg tovavágtatott,
  Mint aszfalton, délben, a vakember
    Vak szemével nézi a napot.
  Cinikusan, hitetlen szemekkel
    Néztem őt és nem láttam meg őt.
  De szelíden rámhajolt és átfont,
  Altatódalt hintett, éji mákonyt
    És derengett szemeim előtt.

  Csak még egyszer nyúlhatnék feléje
    Tárt kezekkel, álmaim fokán
  És imádnám – ó Kelet regéje –
    Álmok éji napját, egy pogány.
  Csak még egyszer szállhatnék feléje,
    Nyűtt szerszámmal, züllött csillagász
  Látnám, koponyákon hogy világol,
  Innék szörnyű varázsitalából
    S fásult csontom fűtené a láz.

  Messze estem, jaj de messze estem
    Tőle s attól, ami életem.
  Vonszolom unottan lomha testem
    S mint vadállatot úgy etetem.
  Mostan eljő még s azt mondja: élek.
    Holt hitem fényével öntözöm.
  S a testvértelen magányban elleng,
  Elmegy ő is, ahogy minden elment
    És megtépem sírva köntösöm.



Délutáni meditáció.

  Milyen lesz a halál,
  Vajon rosz lesz-e, jó,
  Ez a végső, komoly
  Nagy-nagy szenzáció?
  Lehet, hogy semmi lesz
  Egy sárga délután
  Elalszik szivarom
  S kinyilik néma szám.
  Lehet, hogy furcsa lesz,
  Reám tör rémesen,
  Hogy belekancsulok
  S kocsonyává esem.
  Lehet, hogy enyhe lesz,
  Úgy, ahogy áhitom
  S átzúgok rajta, mint
  A vasuti hidon,
  Mint mély vizek felett,
  Hogy a testem pihen
  A hálófülke lágy,
  Párnázott mélyiben.
  Lehet, hogy egyszerű,
  Csöndeskés és sivár.
  Azt mondják: »ez nem ő«,
  Azt mondják: »ez a sár«.
  Lehet, hogy szörnyű lesz,
  Mint puskadurranás,
  Fülembe lárma zúg
  S nem hallja senki más.
  Nagy dinamit-robaj,
  Velőkig felható,
  Álkapcát tépdeső,
  Babonás puskaszó.
  Csodás, iszonytató,
  Iszonytató, csodás,
  Vörös és fekete
  Utolsó felvonás.
  Oly messze még e zaj
  S előre reszketek,
  Mint vad szcéna előtt
  Szinházban a gyerek.
  Oly távol még e zaj,
  Oly messze, kívülem
  Szeretném hirtelen
  Befogni a fülem.



Keserű ének.

  Rövidre nyirnám a hajad,
    Mint egy vezeklő zárdaszűznek,
  Hogy engem láss csak és magad.

  És megvakítnám a szemed,
    Ezt a két ledér éji pillét,
  Mely cifra lámpákhoz lebeg.

  És hátrakötném a karod,
    Hogy csendesen magadba fordulj
  És úgy feküdj, mint egy halott.

  Akkor borulnék csak reád.
    Halott szemed bús éjjelében
  Ragyogva ölelnélek át.



Mérgek litániája.

  Mind szeretem. A titkos zűrzavarban
    Csendben susognak hozzám mint a sír.
  Oly egyszerűen, gazdagon, ragyogva,
    Akár a gyémánt, a rubin s zafír.

  Az _ópium_ volt első ideálom,
    Az álom az én altató arám;
  Csak rám lehell és az enyém, mi drága,
    Enyém lesz Kina, Tibet és Japán.

  Lihegve néztem ódon patikákban
    Az _atropin_ megcsillanó levét.
  Bús kedvesünk szemébe álmokat lop
    S sötét szeme az éjnél feketébb.

  Szeretem a tápláló s gyilkos _arzén_-t,
    Mert vézna arcunk tőle gömbölyü!
  És éltető rózsás lehelletére
    Az élet és a halál leng körül.

  Fejfájasztó homályos délutánon
    Az _antipirin_-hez esedezünk.
  Egy perc s fejünk a semmiségbe törpül
    És óriási lesz pici kezünk.



A jó hold.

  Mért nézel rám oly számadásra-hívón,
  Ha éjfél után ballagok a hídon,
  Hold?

  Reggel ragyogtam fényesen a napban,
  Aranypénzem te néked mutogattam,
  Nap.

  Egész nap öltem, győztem és raboltam,
  Csak éjfél után járhatok a holdban
  Már.

  Nézd, honi holdam, pénzem meg se tartom,
  A szájam áldás és tenyér a markom,
  Könny.

  Mert nem jó nékem, istenemre nem jó,
  Ez a keménység, ez az úri tempó,
  Nem.

  Ami rajtam van, nem kértem, de adták,
  El is hajítom, nem ér egy fabatkát.
  Vedd.

  Rongyokká szaggatom kevély ruhámat,
  A mellem is ronggyá tépi a bánat,
  Jaj.

  Kiszórom néked pár fillérnyi kincsem
  S a földre fekszem, ha kell, bizonyisten.
  Most.



Skála.

  Őszi éjjel
  A nők ágya,
  Mint a vér

  Vágynak ők is
  Árva lelkek
  A napér.

  Lámpa füstől
  Hosszú füsttel
  Olykoron.

  Hull az ágyra
  Fekete hó
  A korom.

  Künn az ajtó,
  Bús sóhajtó,
  Nyekereg.

  Tompa hangon
  Rí a gangon
  Egy gyerek.

  Ülnek-ülnek
  Az ágyaknál
  Csendesen

  Gondolkoznak
  Régi rút
  Emlékeken.

  Egy se tudja,
  Hogy mi bántja,
  Mit akar?

  Kóc a fésűn,
  A fejükben
  Zűrzavar.

  Forró újjuk
  Mely sok férfit,
  Szívet ölt,

  Most fázósan,
  Fényes tűvel
  Inget ölt.

  A gavallér –
  Aranytallér –
  Hova ment?

  Porlad ő is,
  Mint a szívük
  Odalent.

  Hervadt ajkuk
  Csókol álmot
  Sirva kér.

  Őszi éjjel
  A nők ágya,
  Mint a vér.



Hideg.

  Furcsa est ez, néma, hűvös.
  A szobákban újra bűvös
  Lámpa ég.

  Fűtenek is innen-onnan
  S rémlik a körúti lombban
  Fönn az ég.

  Istenem, mi végre élek?
  Dúdorászok, árva lélek,
  Egymagam.

  A mesék arany kastélya
  És a cukros, piros téa
  Merre van?

  Nem merek a ködbe nézni,
  Sárga gallyakat idézni
  Soha már.

  Aki vén, az mint az ősz fáj,
  Mint a hervatag, esős táj
  S a halál.

  Ó a mult nem ezt igérte
  S ami van ma, könnyem érte
  Mennyi folyt.

  Elnémuljak, felsikoltsak?
  Ennyi volt csak, ennyi volt csak,
  Ennyi volt.

  Menj, szegény öreg s a gáznál
  Tébolyogj még és vigyázzál
  Meg ne hülj.

  És ha könnyű és ha lomb hull
  Régi bútól, fájdalomtul
  Meg ne halj…



Kis, kósza vágyak.

  Most úgy szeretnék egy párnát keresni,
  Csak oly kicsit, mint egy kislány-kebel,
  Vagy még inkább a földre arccal esni,
  És elfeledni mindent, csendben, el.
  Oly jó lenne mindent felejteni,
  Oly jó lenne mindent elejteni,
  Leszállani.
  S a harc után,
  A harc után
  Megállani.



Csatakos virradat.

  Reggelre minden ferde lesz
  És széttörik ezer darabbá.
  Ó költők, hol van ki az éj
  Tündéri tükrét összerakná?

  Csak köd van mostan és halál.
  A kávéház égboltja szürke
  S mint egy kialudt égi test,
  Úgy bámul üresen az ürbe.

  Meggyszínű plüsse is fakó,
  Szívembe fáj bitang magánya.
  De nézz reá és gazdagodj,
  Az éj s a szív a bánya, bánya.

  Egy ember ballag csöndesen,
  Az éjszakától megveretve
  S viszi-viszi a bánatát
  Föl az ötödik emeletre.

  Görnyed, mint egy tehervivő,
  Baljós szeme meredve pillant,
  Bámulja a hideg falat,
  A piszkos lépcsőházi villanyt.

  Egy kocsi megy a köruton,
  Batárja éji gyászmenetnek.
  Ki a halottja? Nem tudom.
  Hull a köd. Tülkölnek. Temetnek.

  Hol vannak most az angyalok,
  A színésznők s más annyi csillag?
  A téli aszfalt peremén
  A lányok hosszú ingbe sírnak.



Rózsa.

(Krúdy Gyulának.)

  Egy régi név kiált az életemben,
  Egy régi lány, kiről nem énekeltem,
  Kinek a szívem rég adósa volt,
  Ki rózsa volt s neve is _Rózsa_ volt.

  Diákkoromban mentem hozzá néha
  Az árvalányhoz, én, kezdő poéta,
  Megbújtam nála a díványsarokba
  És ámbratestét néztem, szívdobogva.
  Ó csipke-szoknya! Parfüm! Mézes esték!
  Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
  Ó kisdiák, ki andalogva ballag
  S nyakkendője egy vékony sárga szallag!
  Üllői út! Bolondság! Régi tájak!
  Eltüntek egyszer! és most újra fájnak!
  Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
  Hadd zengek róla: rózsa, rózsa, rózsa.

  Hol vagy ma, kedves? Jaj, hiába nézem
  Az éjszakát, már eltakar egészen,
  Vadmacskaszemed zöld deleje ég-e?
  S nagy furcsa szájad? Vagy már vége, vége.
  Forró fejed bután födi a föld el
  S mint antik húgaid repedt tükörrel
  És koszorúkkal fekszel mély koporsón
  A kásás elmulás ágyában, olcsón?

  Nem tudni soha hova száll a tündér,
  Én sem tudom, hogy hova-merre tüntél,
  Nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
  Míg verekedtél a sovány halállal.
  Valahol messze, a poros vidéken,
  Halnak meg ők, egy tompa este, régen,
  Igy mennek el, kik bennünket szeretnek,
  Csak a szivünk marad itt, vén eretnek.

  De azt tudom, hogy jó volt, mint a tűzláng.
  Mely téli fagykor melegítve tűz ránk,
  Csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
  Akár egy cella oly szűzi és árva.
  A hajsütővas égett szaga fojtón
  Szállott köröttünk és ruhája folyton
  Száradt a székén meg az asztalán.
  Az élete: két arckép volt talán.
  Hogy mutogatta. Egyiken merengő
  Kislánykezében egy olcsó napernyő,
  A másikon, mint síró árva démon –
  Ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon –
  Egy elhagyott padon ül és mögötte
  Egy élet rémlik a távoli ködbe.

  Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
  Mult és jövő, akik egymásra leltünk,
  Én, ki indultam, ő ki lefelé ment,
  Pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
  Ki elvetette aranyát-ezüstjét,
  Csak szívta a rosz cigaretta füstjét,
  Tündöklő jáspis-karjait kitárta,
  Úgy vágyott innen egy regény-világba,
  A messzeségbe, messze-messze ürbe,
  S kis pille, a szobáját átrepülte.

  Mert táncosnő volt és Krakkóba táncolt,
  S fehér nyakán egy halványlila lánc volt.



A rosz élet.

  Az őszi utcán fúj a szél.
  A fa az éjszakába fél.

  Csak fúj a szél, fúj, egyre fúj.
  Azt mondja, nincsen semmi új.

  Nincs semmi új, csak unalom.
  Hányódás régi utakon.

  Nincs semmi új, nincs semmi jó
  És nem igaz, hogy lenni jó.

  Nem jó az élet méze sem.
  Nem jó aludni csendesen.

  Nem jó ásitva kelni fel
  S fülledt undorral telni el.

  Nem jó feküdni gondtalan
  És átkozott, ki gondba van.

  Nem jó kacagni tétován
  A virágfüstölős szobán.

  Nem jó rohanni sebtiben,
  Nem jó: a nem, nem: az igen.

  Nem jó a csend, nem jó a szó.
  A sirba tán még ott se jó.

  De úgy szeretnék egymagam
  A földre esni hangtalan.

  Csak esni, bukni, hullani,
  Minthogyha fájna valami.

  Elhagyni sárga bútorom,
  Csatangolni, mint egykoron.

  Lakástalan és egyedül
  Bolyongani, kivert ebül.

  Ott, ahol senkise tanyáz
  Bámulni, hogy lobog a gáz.

  Halálba ringani vakon
  A dagadt, őszi árakon.

  Elveszni lassan, hallgatag
  A sirva-síró ég alatt.

  A vállamon egy rongy köpeny.
  Igy állani közönyösen.

  Sűrű esőben állani,
  Mint a kopár fa ágai.

  Csak fázni egész éjszaka
  És ázni, mint egy árva fa…



Egy kézre vágyom.

  Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett
  Akárcsak én itt, most rád gondolok
  S akárki vagy, versekkel ünnepellek.
  Látom fejed, figyelmes homlokod.

  Testvértelen és bánatos a költő
  Az életek, a szivek alkuján.
  És néha ő, a magányos ődöngő
  Kétségbeesve nyúl egy kéz után.

  Most a kezed kell – nincs kéz a világon
  Mit így szorítanék, egy kézre vágyom,
  Az éjen át nyújtsd, légy akárki bár.

  Gondolj reám és messze útjainkra
  S mondd, ki lehet, a ki e verset irta,
  Ki ez a testvér és neki mi fáj?



Akarsz-e játszani?

  A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
  Akarsz-e mindig, mindig játszani,
  Akarsz-e együtt a sötétbe menni,
  Gyerekszívvel fontosnak látszani,
  Nagykomolyan az asztalfőre ülni,
  Borból-vizből mértékkel tölteni,
  Gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
  Sóhajtva rosz ruhákat ölteni?
  Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
  Havas telet és hosszu-hosszu őszt,
  Lehet-e némán teát inni véled,
  Rubin-téát és sárga páragőzt?
  Akarsz-e teljes, tiszta szivvel élni,
  Hallgatni hosszan, néha-néha félni,
  Hogy a körúton járkál a november,
  Ez utcaseprő, szegény, beteg ember.
  Ki fütyürész az ablakunk alatt?
  Akarsz játszani kigyót, madarat,
  Hosszú utazást, vonatot, hajót,
  Karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
  Akarsz játszani boldog szeretőt,
  Pózolni sirást, cifra temetőt?
  Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
  Játékban élni, mely valóra vált?
  Virágok közt feküdni lenn a földön
  S akarsz, akarsz-e játszani halált?



Reggeli.

  Az aviatikus,
  Aki ezer méter magasban
  Kóvályog most a nyári rónán
  Nem oly boldog,
  Mint én,
  Ki lassan
  Ringok a lelkem ütemén,
  Míg elkészül e költemény.

  A kerten
  Ahol leverten
  Sétáltam tegnap este
  Már
  A hajnal aranyosra festve
  Jár.
  Ó reggel, áldott tiszta reggel,
  Kiáltozom,
  Itt állsz csodálkozó szemekkel,
  Én asszonyom.
  Elém rakod a kávét és a mézet
  És nézed,
  Mily bőség,
  Csodálod a port, a harmat esőjét.
  A tengerből jössz, a habok
  Hajnali álma ringatott.
  Tekinteted a messzeségbe leng el,
  A tengeré most a szived,
  Kezed a tengertől hideg,
  S a tested olyan, mint a nyári tenger.

  Mondd, bűn-e ez:
  Ez a fehér és boldog abrosz,
  Min a szemem el-elkalandoz?
  És bűn-e ez a
  Nyugalom,
  Kéken füstölgő
  Szivarom?
  Bűn-e,
  Hogy mostan nem cikáz a villám?
  Bűn-e,
  Hogy mostan már ezüst a villám?
  Bűn-e,
  Hogy nem sikoltok
  S egy percre boldog
  Vagyok?
  Hogy most
  Csak ideges szemed nézem szelíden
  És hallgatom fuldokló, árva szívem
  Zaját?



A jó élet.

  Én csüggedt lelkem, én csüggedt szivem,
  Daloljatok és mondjátok: igen,

  Hurrázatok e nyári hajnalon,
  S ne hagyjatok ködökbe hajlanom.

  Korán keltem. Felhúzom a rolót.
  A nyári nappal együtt lángolok.

  Most kikiáltom, élni, élni szép.
  Boldog, ki él, és boldog, a ki lép.

  Boldog a táncos és a sánta is,
  Az élet jó még ő iránta is.

  Mert minden jó. Éhezni s enni jó,
  Áldott az éhség s áldott a cipó.

  Szomjazni is jó s ha a fény zizeg,
  Meginni egy pohár jeges vizet.

  Fürödni, úszni, míg erőnk kitart,
  Elszívni a díványon egy szivart.

  Ó július, aranyos a ködöd,
  Torzult ajakkal tüzet gügyögök.

  A vörös nyár zúgása bátorít,
  Én, élet atlétája állok itt.

  Szaladni tudnék s nem tudom hová,
  Szeretnék élni, végtelen soká.

  Száz évig, míg a testem megtörik,
  Szeretnék élni, élni örökig.

  Az arcom mostan csupa-csupa fény,
  A isten karjaiba szálltam én,

  Mint egykor anyám köténye alá
  És úgy tekintek félve-bízva rá.

  Én jó vagyok, ezrek jósága tölt,
  Más vágyam nincs, tartson soká a föld.

  Jó emberek, ezt kéri társatok,
  Csak talpalatnyi földet adjatok.

  A végtelenben egy kicsi helyet,
  Hol meghúzódhatom és élhetek.



Csendes, ünnepi óda  az élethez.

  Nagy vagy, te föld, te víz, te tűz az égen,
  Mellettetek olyan kicsiny vagyok
  S te élet, mely sötéten felkomorlasz,
  Mindenkinél nagyobb,

  Nagyobb, veszélyesebb, iszonyú torlasz,
  Mely kőkeményen az utunkban áll
  S keményebb árnyakat boritsz fölébe,
  Mint a kemény halál.

  Hiába bújok el a föld ölébe,
  Magas toronyba, léptem követed,
  És szenvedést adsz, terhes aranyalmát,
  Követ adsz, köveket,

  És mindig érzem láncaid hatalmát,
  Hogy élni nagyszerű és szomorú,
  Egy néma száj nekem egy szörnyü harcdal,
  Sors és bús háború.

  E sekély korban bús-tragikus arccal
  Vallom, hogy nagy vagy és mindig tudom,
  A kávéházban és a villamosban,
  A lármás körúton,

  És féltve viszlek a tömegbe mostan,
  Hol száz idegen szem mered felém
  És gonddal nézek minden elmenőre:
  Ó életem, enyém.

  Golyózáporban haladok előre,
  Ki minden tűzzel, karddal ismerős
  S úgy csókolódzom és dőlök a sírba,
  Mint bátor, büszke hős.



Hatalmas ősz.

  Hatalmas ősz,
  Reám lehelltél s érzem, egyre érzem,
  Hogy nagyra nősz.

  Te jó, te nagy,
  A mi akartam lenni, régen, egykor,
  Most az te vagy.

  Igaz, egész,
  Mely önnön-magát bátran koronázza
  S az éjbe néz.

  Azt hittem én,
  Gőgös és hervadó virág leszek csak,
  Szép és szegény.

  Bús szemű bölcs,
  Itt állok, ember, s karomon a gyermek.
  A lágy gyümölcs.

  A kar, a kar,
  Egy ember ága, lombos és gyümölcsös,
  Mit is akar?

  A sors vagyok,
  A méz, a tűz, a köny, a szív, az élet,
  Mondd, ki nagyobb?

  Vágytam vakon
  És ami vágyam itt-ott megmaradt még,
  Eléd rakom.

  Arany-idő,
  Vígasztaló, mosolylyal szomorító,
  Kibékítő.

  Hatalmas ősz,
  Reám lehelltél s érzem, egyre érzem,
  Hogy nagyra nősz.



Limlomok.

  1914 – – – – – – – –
  – – – – – – – – – –
  – – – – – – – – – –
                      Siessünk,
  Hogy elmondhassunk mindent, ami kell még,
  Vén limlomok vannak szivünkbe zárva,
  Mint sifonérban fájó, ócska kelmék.
  Terítsd ki őket, lelkem, még ma emlék,
  Holnapra rongy lesz, megcsufolt és árva,
  Le is gázolják, szótlanul, a sárba.

    Ha járok mostan véres lobogók közt,
  Eszembe jutnak fájó, ócska képek,
  És kérdezem a tűzbe robogók közt
  Emlékeimtől: jaj, csak ez az élet?
  Eszembe jut, ami szép, ami fáj is,
  Egy régi arc, egy régi-régi táj is.
  Eszembe jut a kisgyermek panassza,
  A palatábla és az első skála
  Szegény Anyám bús, gyöngyvirágos arca,
  Szegény Apám sötét Kossuth-szakálla.
  Eszembe jut, hogy ültem néha éjjel
  Virrasztva álmosan az őszi széllel.
  Eszembe jut, a bor, a málna íze,
  A hosszu-hosszu-hosszu téli esték,
  A hó fehérje, cseresznye pirossa,
  Egy képeskönyv és egy gyerek-betegség.
  Eszembe jut, egy halvány beteg angyal,
  Vásott kis ördög, kivel kergetőztem,
  Csatakos aszfalt, pezsgő, keserű könny,
  S kórházban halt meg csúnyán, csúnya őszben.
  Eszembe jut, hogy irtam néha verset,
  Diákkoromban, olajlámpa mellett,
  Öcsémmel a tavaszt remegve lestük,
  Dermedt kezünkön vastag, téli keztyük
  Eszembe jut Nagyapa arca, holtan.
  Egy viola, egy fény a könnyes égen,
  Egy bárány, egy galamb, a Feleségem,
  Hogy boldog voltam és szomorú voltam.
  Eszembe jut, hogy nézett rám a nyáron
  A Duna vize hajnaltájba, hívón,
  Ballagtam haza a redakcióból,
  Ugy sírtam ott a Ferencz-József-hídon.
  Eszembe jut sok perc ürömje, méze,
  Egy szőnyeg, egy kilincs, egy régi csésze.
  Eszembe jut, egykor vidéken vőfény
  Voltam s cilinderemen a verőfény
  Táncolt – – – – – – – –
  – – – – – – – – – –
  – – – – – – – – – –



Öcsém.

  Az én öcsém mostan katona a határon,
  A szerb hegyek mentén Ferencz József bakája.
  Szívdobbanásommal mérek fel minden éjet,
  Lámpákat gyújtok és így gondolok reája.

  Ezer szurony között, szekerek éjjelében
  Az ő szeme ragyog, kiáltó-ismerősen.
  Ki tudja merre néz, ki tudja, hol világít
  Sok százezer szem közt? – nem tudja senki, ő sem.

  Öcsém, én kisöcsém a háború zajába
  Egy csókot küldök én, a lőporfüstbe: versem,
  Hogy érezd a bátyád, gondolj játékainkra,
  Ragyogj, kis hős, ragyogj és a lelked nevessen.

  Emlékszel édesem a játékháborúnkra,
  Mint villogott kardunk és porzott a határdomb?
  Ugy-e ma is csattog a kard és döng az ágyú,
  S a véres trombita ma is _trarát-trará_-t mond?

  Mert téged hivlak, Kard, kisgyermek drága Kardja,
  Játékos ismerős, ragyogjon régi pengéd
  A nyári dombokon s hogy az öcsémre fordulsz,
  Ismerd meg édesen és légy hozzája gyengéd.

  Jó Puska ne feledd, hogy gyermekpuska voltál
  Egykor az ő kezén s ha forgatnak a szerbek,
  Tagadd meg önmagad, nevess barátaidra,
  Légy játékpuska csak, légy te is újra gyermek.

  Ami golyó kiszáll, száz angyal fogja össze,
  Mint röpködő lepkét, kacagjon fel az élet,
  S te Isten, akiben gyermekkoromba hittem,
  Hajolj le csöndesen és védd meg az öcsémet.



Arckép.

  A palaszürke égben áll.
  Hull rá a hó, az esti hó.
  Nehéz, meleg ruháitól
  Oly vastag, mint egy eszkimó.

  Kunyhóba faggyúgyertya ég.
  A szalma benn a térdig ér.
  Cigaretták. Csajkába rum.
  A földön rongyok, vatta, vér.

  Körötte hó, hó, egyre hó,
  Erdők, hegyek, tábortüzek.
  Rövidlátó szegény szemén
  Csillámló, éles szemüveg.

  Egy női aranyóralánc
  Lóg a zsebéből. Hajdanán
  Üvegszekrényünk dísze volt.
  Nászára kapta az anyám.

  Ezüst órája oly kopott.
  Még a nagyapja vette meg.
  Negyvennyolcban ő véle volt
  S azt tiktakolja: »Isaszeg«.

  Az óra nem feledte el,
  Bár sok év szállt felette el.
  Hallgatja ő is csendesen.
  Ő sem, ő sem feledte el.

  Hallgatja elhagyott szíve
  S a hóban valami forog.
  Ágyúk ugatnak mérgesen
  Veszett, dühös komondorok.

  Egy-egy halott fölé hajol.
  Itt a ravatal pár fa-léc.
  Egy messze hang hahóz neki
  És szalutál egy szanitéc.

  Sovány kis arca halovány,
  De oly nyugodt, de oly setét,
  Ki tudja, megfordulna-e,
  Ha kimondanám a nevét?

  Közönyös, furcsa, idegen.
  Előtte köd, utána köd.
  Csak néz és ezt gondolja tán:
  Ezerkilencszáztizenöt.



Alázatos, fiúi fohász  az aggokhoz.

  Ti aggok, kik az ablakokban ültök
  S a szemüvegetek vigyázva, lassan
  Sikáljátok a szarvasbőrrel s enyves
  Szemetek elkalandoz a magasban,

  Ahol a nap dalol, gondoljatok ránk,
  Kik mélybe hörgünk, vérpárázta füstök
  Sötét gomolyán, lángoló özönben,
  S ne rezzenjen meg a haragos üstök

  Szigorú főtökön, mikor biráltok,
  Kegyetlen aggok, mostoha apáink,
  Irgalmat esdünk, ifjak, a pokolban,
  Ne lássatok a jó Ábelbe Káint,

  Itélő bírák, szakállas urak ti,
  Olyanok, mint az öregistent festik,
  Vén képeken, halljátok a szavunkat,
  Még reggel van, hadd éljünk mi is estig,

  Csak estig éljünk, csendesen megérve,
  Mint fán az alma, mezőn a kalászok,
  Aztán hulljunk le – ó szent, szent az élet –
  Százszor szent – ezt kiáltjuk megalázott

  Szívünkből, ezt ordítjuk, szent az élet,
  Legyen áldása mindétig mi vélünk,
  Ti sárga aggok, gyeplő-igazítók,
  Bocsássatok meg most nekünk, hogy élünk,

  S ítéljétek meg, mily szép a rigó-fütty
  A lármás nyári erdőn, tiszta vízbe
  A fürge pisztráng, halvány lány az ágyon,
  A vaj, a füge, a piros ribiszke,

  Mert szent a föld is, jertek zengedezzünk,
  Költők, az élet papjaivá kentek,
  Gyalázatos, ki káromolni merte,
  Az élet szent és nincsen nála szentebb,

  Felétek nyújtjuk ifjú karjainkat,
  Ártatlan testünk, árva-árva vének,
  Húsz-harminc évünk, a mi bús bűnünket,
  Hogy szálljon szívetekbe ez az ének.



Ádám.

  Most gyakran gondolok arcodra, Ádám,
    Bús ősapám, mert fáj, hogy létezem
  S a nevem: ember. A gond szolgaágyán
    Feléd lóbázom csüggeteg kezem.

  Papagály s tigris közt csúf emberállat,
    Kire kövér kenyérfa bólogat,
  Körömmel vakarod vörös szakállad,
    S úgy képzelem, hogy véres a fogad.

  Ó első ember… Ó fájdalmak útja…
  Te vagy a szennyes óceánnak kútja,
  Amelyből fájó sorsomat öröklöm.

  Bár láthatnálak szinről-szinre téged,
  Hogy most könny, átok és jaj éget,
  Őrjöngve az arcodba vágjam öklöm.



Régi idill 1895-ben.

  Jaj, hova lettek a zongorás estek,
  A végtelenből hova-hova estek?

  Most oly sötét a házunk, mint a rab-lak
  És fekete és fekete az ablak.

  Ki itt, ki ott. Az élet olyan olcsó,
  A zongoránk is mint bezárt koporsó.

  Csak nézem egyre és mit úgy szerettem
  Egy képet látok ódon képkeretben.

  Itt ültek ők, e vidéki szalonba,
  És apám játszott nékik andalogva.

  Hangok zümmögtek, babonás varázzsal
  Szivünkre szálltak, fulánkos darázs-raj.

  Úgy szúrt a szépség és úgy fájt a bánat,
  Hogy futni kellett, ki az éjszakának

  Sápadt arccal és túlvilági hangon
  Szólitottunk meg lányokat, a gangon.

  Benn az olajos függőlámpa égett,
  Lábújjhegyen járkáltak a cselédek.

  Nénik kötöttek és a tiszta csöndbe
  Egy-egy kötőtű rebbent meg zörögve.

  A bácsik előtt pettyes, puha sárga
  Dohány aranylott a dohányszitánkba.

  Dús ételek és cukrok kisded halma,
  Sötét rum és bor, datolya meg alma.

  Az öregek méláztak csöndbe szépen,
  Kossúth Lajos is felfigyelt a képen,

  Deák Ferenc meg intett véle szembe
  S e nyájas körre néztek elmerengve.

  Jaj, hova lettek a zongorás estek?
  Kihullt a kép már. A keret üres lett.



Óda.

(Távoli beteg feleségemnek.)

  Én feleségem, jó és drága-drága,
  Eddig neked dalt alig-alig írtam,
  Mert nem bíztam tintában és papírban,
  S féltem, hogy félrebillen gyenge ága.
  Nem is vittelek tornyos frizurával
  Fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,
  Ki csöndesen jöttél hozzám, e Földre,
  Sok fogcsikorgatáson, könnyön által.

  Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
  Mikor az ősz nyugalmas, tiszta, síma
  Mosollyal vérzett – áldott heroína –
  S sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.
  Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
  Népség, mi vagy te s az a rongy, ki fennen
  Hordozza a fejét a bálteremben,
  S karján egy gyémánt-fülü, buta húri.

  Én nem hiszek a nőbe. Nem a kézbe,
  Mely ad-vesz, a szájba – kis piros ajtó,
  Most nevető, most bánatos-sohajtó –
  A karba, amely integet igézve:
  De hittem a te két jó-jó szemedben,
  A két szemed mélyén horgonyt vetettem,
  Én mindég a lélekbe-szembe hittem,
  Most is hiszek, megálltam, várok itten.

  Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
  Az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
  De ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
  Akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.
  Most is megmozdul e polgári otthon,
  Olyan bitang már a költő kabátja
  Éjjel két nyomorék-karját kitárja
  S feléd ölel, ő is – szegény – búsongón.

  Mert tett engem az élet hősi-vaddá,
  Adott nekem aranyat, myrrhát, lázat,
  Volt kenyerem a gőg meg az alázat,
  De csak te tettél krisztusi lovaggá,
  Ki köntösét is megfelezi azzal,
  Akit szeret. Érted téptem le álcám.
  A fájdalmat hoztad szépmívű tálcán,
  A szegénységet, kinccsel és vigasszal.

  Világok lázát mérik most a népek
  S én egy higany-pont rebbenését várom
  37·2°… vagy… 37·3°…?
  S a pesti utcán is remegve lépek.
  Remegve nézek innen messze, hátra,
  Oda, hol hóban ível föl a Tátra
  S betegek fekszenek, lágyan merengve,
  Szájukba hőmérővel, téli csendbe.



Őszi síp.

  Ősz
  Kullog a hegyben, a ravaszdi
  Csősz.

  Vén
  Puskás öreg, jól ismerem már
  Én.

  Néz.
  A szeme kancsal, botja vége
  Réz.

  Kürt
  Lóg vállán. Mindenkit halálba
  Küld.

  Gaz,
  Himlőhelyes, fegyenc paraszt csak.
  Az.

  Vár.
  Jaj, hogy vigyáz. Az arca, inge
  Sár.

  Jő
  És puskaport robbant szüretre
  Ő.

  Bor
  Csorog a csapról, gyöngyös mustja
  Forr.

  Mondd,
  Mért ül mégis puttonyodba
  Gond,

  Mér
  Áztatja zöldes, lomha bajszod
  Vér?



Szentbeszéd.

  Én, ki tavaly még könnyű szívvel jártam,
  Forró sugárban,
  Most járok itt a sápadt bús fagyok
  Fenyérein
  És felordítok, hol vagyok?

  Testvéreim.

  Volt egy kutyám
  S nem vertem ki, mikor haragos éjjel
  A hóvihar acsarkodott a széllel,
  Csunyán.
  S mikor beteg lett,
  Köré sereglett
  A bánatom, a gondom.
  Felkeltem, hogy reá tekintsek,
  Úgy néztem mint egy árva kincset.
  Egész éjszaka virrasztottam otthon.
  Aztán vásott és buta lázban
  Nem madarásztam,
  Mert szántam a madárfiókot, a picinykét.
  Vigan kaszáló,
  Zöld, könnyű háló
  Zacskójával nem fogtam soha pillét.
  Sohase ültem lesve régi cser-tőn,
  Vörös vadat nem űztem havas erdőn.
  Kikerültem a gyikok napos árkát.
  El nem tapostam
  A réteken a szentjános-bogárkát.

  Mostan
  Elmondom nektek, emberek
  Csak ezt, csak ezt – könnyezzetek.



Unalom.

  Lelkem éjén rosz malom
  Zakatol: az unalom.
  Régi, rozzant, rosz malom
  És úgy hivják: unalom.
  Régi, rozzant kereke
  Álmos is és fekete
  A garatja végtelen
  S a búzája életem,
  Elhagyott és végtelen
  Tompa- csöndes életem.
  Lisztje: semmi, szárnya: éj,
  Csönd: zúgása, árnya: mély.
  S nézem egyre – árva tiszt –
  Hogy szitál a lomha liszt.
  Bús időm azzal ölöm,
  Ezt a semmit őrölöm,
  Árva molnár őrölöm
  S lisztem nem bú, nem öröm,
  Színtelen köd, csunya lom,
  Fájó semmi: unalom.

Szerzőnek a Tevan-kiadásban megjelent egyéb munkái:

Mágia

(Versek 1912) Ára 3 K

A szegény kisgyermek panaszai

Ára 4 K

Mécs

(Tevan-könyvtár 34-35) Ára 60 f

Öcsém

(Tevan-könyvtár 68) Ára 40 f



TARTALOM:

  Ének Virág Benedekről  3
  Bús pesti nép  6
  Szonett azokhoz, akik még húsz évesek  7
  Ó régi kávéház  9
  Szeszélyes akkordok a holdról  12
  Pléhkoszorú  15
  Lánc, lánc, eszterlánc  16
  Séta a városon kivűl, vidéken  18
  Ének régi dolgokról és egy régi fájdalomról  20
  Nem szabad feledni  24
  Sötét, nehéz tavaszi ég  25
  Bácskai rajz  27
  Mély éjeken  28
  Egy új poéta panasza a régi holdhoz  30
  Délutáni meditáció  32
  Keserű ének  34
  Mérgek litániája  35
  A jó hold  36
  Skála  38
  Hideg  41
  Kis, kósza vágyak  43
  Csatakos virradat  44
  Rózsa  46
  A rosz élet  49
  Egy kézre vágyom  52
  Akarsz-e játszani?  53
  Reggeli  55
  A jó élet  57
  Csöndes, ünnepi óda az élethez  59
  Hatalmas ősz  61
  Limlomok  63
  Öcsém  65
  Arckép  67
  Alázatos, fiúi fohász az aggokhoz  69
  Ádám  71
  Régi idill 1895-ben  72
  Óda  74
  Őszi síp  77
  Szentbeszéd  79
  Unalom  81





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Mák" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.