Title: Dr. Moreau szigete - Regény
Author: Wells, H. G. (Herbert George)
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Dr. Moreau szigete - Regény" ***

Dr. MOREAU SZIGETE.

REGÉNY.

IRTA

H. G. WELLS.

FORDITOTTA

MIKES LAJOS.

BUDAPEST.

LAMPEL RÓBERT (WODIANER F. ÉS FIAI)

CS. ÉS KIR. UDVARI KÖNYVKERESKEDÉSÉNEK KIADÁSA.

112–1901 Budapest. Nyomatott Wodianer F. és Fiainál.



Bevezetés.

1887. február 1-én történt, hogy a _Lady Vain_ a déli szélesség 1° és a
nyugoti hosszuság 107° alatt összeütközött egy hajóroncscsal és
elsülyedt.

1888. január 5-én, tehát tizenegy hónap és négy nap mulva ráakadtak
nagybátyámra, Prendick Ede magánzóra, a ki Callaoban szállt a _Lady
Vain_ födélzetére, s a kiről azt hitték, hogy a tengerbe veszett. A déli
szélesség 5°3´ és a nyugati hosszúság 101° alatt bukkantak rá egy kis
nyitott csónakban, melynek neve olvashatatlan volt s melyről azt
gyanították, hogy az eltünt _Ipecacuanha_ kétárboczoshoz tartozott.
Nagybátyám oly különös történetet beszélt el, mikor megtalálták, hogy
mindenki azt hitte, megzavarodott. Később azután épen azért
kijelentette, hogy abból a tizenegy hónapból, a mely a _Lady Vain_
pusztulásától kezdve megmeneküléséig eltelt, semmire sem tud
visszaemlékezni. A psychologusok akkoriban sokat foglalkoztak ezzel az
esettel. Ugy mondták, érdekes példája annak, hogy az emlékező képesség a
physicai és szellemi megerőltetés következtében megszünik működni.
Alulírott, a ki Prendick Edének unokaöcscse és örököse vagyok,
nagybátyám irományai között találtam a következő elbeszélést. Arra
nézve, hogy közzétegyem-e, nem kaptam nagybátyámtól határozott
megbízást.

Az egyetlen ismert sziget azon a tájon, a hol nagybátyámra ráakadtak,
egy kis lakatlan tűzhányósziget, a _Noble_ szigete. 1891-ben járt e
mellett a sziget mellett a _Scorpion_ nevű angol hajó. Nehány matróz ki
is ment a partra: de más élő lény nem volt a szigeten, mint nehány
furcsa fehér moly, sertés, nyúl és valami rendkivül sajátságos
patkányfajta. Ezekből azonban semmit sem hoztak el magukkal, úgy, hogy
az elbeszélés lényegének hitelességét semmivel sem lehet bizonyitani. De
azért azt hiszem, nagybátyám szándéka szerint járok el, ha ezt a különös
történetet közzéteszem. S aztán sok minden az elbeszélés mellett szól.
Nagybátyámat utoljára a déli szélesség 5° és a nyugati hosszúság 105°
alatt látták, s tizenegy hónap mulva az óczeánnak ugyanezen a részén
bukkant fel ujra. Valahogyan csak kellett élnie ez alatt az idő alatt. S
úgy látszik, hogy egy _Ipecacuanha_ nevű kétárboczos egy John Davis nevű
részeges kapitánynyal 1887 januárjában csakugyan elindult Aricából.
Födélzetén volt egy puma s néhány más állat is. A hajó, a melyet jól
ismertek a Csendes Óczeán déli kikötőiben, később végleg eltünt erről a
vidékről. Banyá-ból kelt utra utoljára 1887. deczemberében ismeretlen
végzete felé. S ez a dátum teljesen egybevág nagybátyám történetével.

_Prendick Károly Ede._



Dr. Moreau szigete.



I.  A „Lady Vain“ csónakában.

Nem szándékozom újabb részletekkel bővíteni a _Lady Vain_ pusztulásának
leirását. Köztudomású, hogy a _Lady Vain_ tiz napi távolságra Callao-tól
összeütközött egy hajóroncscsal. A hosszú mentőcsónakra tizennyolcz nap
mulva akadt rá a _Myrtle_ nevű ágyúnaszád. A csónakban hét matróz volt,
a kiknek viszontagságait csaknem úgy ismeri a világ, mint a _Medusa_
sokkal rémesebb katasztrófáját. Más történetet mondok el, a mely van oly
borzalmas, mint a _Lady Vain_ pusztulása, s a mellett bizonyára sokkal
érdekesebb. Mai napig azt hitték, hogy az a négy ember, a ki a kisebb
csónakban menekült, elveszett. Pedig ez tévedés. Magam vagyok rá a
legjobb bizonyság, mert én vagyok egyik a négy közül.

Először is ki kell jelentenem, hogy a kis csónakban sohasem voltunk
négyen, hanem csak hárman. Constans, a kit, mint a _Daily News_ 1887.
évi márczius 17-iki száma írja, „a kapitány látott a kis csónakba
beleugrani“, – a mi szerencsénkre s a saját szerencsétlenségére, nem
jutott el hozzánk. Lekúszott a kötelek hálózatából a szétzúzódott
hajókönyök szegélyzete alá; de a mint levetette magát, beleakadt a sarka
valami vékony kötélszálba. Fejjel lefelé csüngött egy pillanatig, aztán
lezuhant, s nyomában magasra felcsapott a víz. Igyekeztünk közelébe
jutni; de többé nem bukkant föl.

A mint mondom, szerencsénkre nem jutott el hozzánk; de majdnem azt
mondhatnám, szerencse volt ez rá nézve is, mert egy kis viznél s nehány
darab kétszersültnél nem volt egyebünk, – oly hirtelen kellett
menekülnünk, s annyira készületlenül érte hajónkat a szerencsétlenség.
Azt gondoltuk, hogy a nagy csónakban több az ennivaló, (bár úgy látszik,
tévedtünk), s kiáltoztunk az abban menekülők felé. De kiáltásainkat nem
hallották meg, s másnap délután, mire a szitáló eső megszünt, sehol sem
láttuk már őket. Ide-oda hánykolódó csónakunkban nem állhattunk fel,
hogy körülnézzünk. A tenger óriási hullámokat vert, s alig győztük a
csónak orrát a hullámok felé igazgatni. Egyik társam egy Helmar nevű
utas volt; a másik egy matróz, a kinek nevét sem tudom: tömzsi, erős
férfi.

Össze-vissza nyolcz napig sodort az ár ide-oda. Közel voltunk az
éhenhaláshoz, s a mint vizünk kifogyott, tűrhetetlen szomjúság is
gyötört. Második nap lassacskán tükörsimává csendesedett a tenger.
Tiszta lehetetlenség, hogy az, a ki át nem élte, elképzelje azt a nyolcz
napot. Szerencséjére nincs mire támaszkodnia képzeletének. Az első nap
multán nem igen szóltunk egymáshoz. A csónak fenekén hevertünk s
belebámultunk a messzeségbe, vagy pedig egymás egyre növekvő
nyomorúságát és gyöngeségét néztük, naponta tágabbra meredő, zavaros
szemeinkkel. A nap irgalmatlanul égetett. Vizünk a negyedik napon
fogyott ki, s ekkor már valamennyien különös dolgokra gondoltunk, a
melyekről azonban csak szemünk beszélt. Azt hiszem, a hatodik nap
történt, hogy Helmar végre kimondta, a mi mind a hármunknak ott járt az
eszében. Emlékszem kiszáradt, gyönge hangunkra, a mint egymáshoz hajolva
kiméltük a szót. Én tőlem telhetőleg elleneztem a dolgot, s inkább azt
akartam, hogy fúrjuk ki a csónakot és vesszünk el együtt a nyomunkban
úszkáló czápák között. De mikor Helmar kijelentette, hogy ha javaslatát
elfogadjuk, lesz inni valónk, a matróz vele szavazott.

Én azonban sehogysem akartam sorsot húzni, s éjjel, mialatt a matróz
folytonosan susogott Helmarral, a csónak sarkában kuporogva késem
markolatát szorongattam, bár alig hiszem, hogy lett volna erőm küzdeni.
Reggel aztán hozzájárultam én is Helmar javaslatához, s pénzdarabokat
szedtünk elő, hogy megtudjuk, ki a halálra szánt.

A sors a matrózt jelölte meg; de ez volt köztünk a legerősebb, s a
helyett, hogy belenyugodott volna a végzetbe, megragadta kezével
Helmart. Egymásnak estek, s csakhamar felálltak. Én a csónak fenekén
feléjök kúsztam azzal a szándékkal, hogy megkapva a matróz lábát segitek
Helmarnak. De a matróz megtántorodott a csónak ingása következtében s
Helmarral együtt, keresztül a csónak peremén, belebukott a tengerbe.
Olyat zuhantak, mint valami nehéz kő darab. Emlékszem, hogy nevettem a
zuhanásra s egyben csodálkoztam rajta, hogy nevetek. Egyszerre csak úgy
hatott rám a nevetés, mint valami mástól eredő zaj.

Elterültem az egyik keresztbe nyúló léczen, s ott hevertem, nem tudom
meddig, arra gondolva, hogy ha volna hozzá erőm, innám a tenger vízéből
s megőrülnék, hogy hamarabb végem legyen. S ott hevertemben láttam, de
csak annyi érdeklődéssel, mint valami festményt, hogy messziről vitorla
tart felém. Elmém kétségtelenül ide-oda kóválygott; de azért tisztán
emlékszem mindenre, a mi történt. Emlékszem, hogy fejem ide-oda ingott a
hullámokkal, s hogy a vitorlás szemhatár fel-alá tánczolt előttem.
Tisztán emlékszem arra is, hogy meg voltam győződve róla, hogy halott
vagyok, s az járt eszemben, minő tréfás történet lesz, ha kissé későn
érkeznek ahhoz is, hogy holttestemet fölszedjék.

Úgy tetszett, határtalan ideig hevertem ott a keresztléczen, elnézve,
hogy emelkedik ki a habokból egyre jobban a tánczoló hajó. Egész hosszát
láttam oldalról: két árboczos kis vitorlás volt. A nagy szélben szinte
bénán eviczkélt ide-oda. Eszembe sem jutott, hogy megpróbáljam magamra
vonni figyelmét, s innen kezdve nem is emlékszem már tisztán semmire
addig, a míg arra nem eszméltem, hogy a hajó hátulján vagyok egy kis
kabinban. Csak homályos képe maradt meg bennem annak, mintha hágcsón
vittek volna fölfelé, s mintha a hajó korlátján keresztül rám meredt
volna valami pufók, vörös arcz, a mely tele volt szeplővel, s a melyet
vörös haj lengett körül. Homályosan emlékszem egy sötét arczra is, mely
közelről rám szegezte furcsa szemét; de ezt látomásnak gondoltam, a mig
ujra nem találkoztam vele. Ugy képzelem, hogy a fogaim közé öntöttek
valamit, a mi erőt öntött belém. Ennyi az egész, a mire emlékezem.



II.  A ki nem mondja meg, hova utazik.

Keskenyke, kellemetlen kabinban voltam. Fiatal férfi ült mellettem,
csuklómat fogva. Lenszinű haja, tüskés, szalmához hasonló bajusza, s
lecsüggő alsó ajka volt. Egy perczig szótlanul néztünk egymásra.
Különös, kifejezés nélkül való, vizes, szürke szeme volt. Egyszerre csak
mintha éppen a fejem fölött vaságyat csapkodtak volna, s utána valami
hatalmas fenevadnak haragos, tompa bődülése hallatszott. Ugyanekkor
megszólalt a mellettem ülő férfi is és ismételte kérdését: – Hogy van
most?

Ugy emlékszem, azt feleltem rá, hogy nincs semmi bajom. Nem tudtam
elgondolni, mikép kerültem oda, a hol voltam. Bizonyára leolvasta
arczomról a kérdést, mert a nélkül, hogy szóltam volna, így válaszolt:

– Egy csónakból szedték föl – halálra éhezve. A csónakon ez a név volt:
_Lady Vain_, és szegélyzetén vérfoltok voltak.

Mialatt beszélt, szemem rátévedt kezemre, a mely olyan volt, mint valami
csonttal telt szennyes bőrerszény, s egyszerre eszembe jutott minden, a
mi a csónakban történt.

– Vegyen be ebből, szólt s valami biborvörös jeges anyagot nyujtott
felém. Olyan izű volt, mint a vér, s alig vettem be, erőre kaptam.

– Szerencse, hogy olyan hajó bukkant önre, a melyen orvos is volt. Tunya
hanghordozással, csaknem susogva beszélt.

– Micsoda hajón vagyok? kérdeztem lassan, rekedten a hosszú
hallgatástól.

– Egy kis teherhajón, Aricából vagy Callaóból való. Sosem kérdeztem,
eredetileg honnan indult. Azt hiszem, a bolondok országából. Magam is
utas vagyok, s Aricában ültem a hajóra. Az az ostoba szamár, a kié a
hajó – különben kapitány is és a neve Davis – úgy látszik elvesztette az
igazolványát. A hajó neve _Ipecacuanha_.

Ujra kezdődött fejem fölött a zaj, a morgó bődülés, a melybe emberi hang
is vegyült. Majd valaki káromkodott egyet, s ujra csend lett.

– Közel járt a halálhoz, szólt társam a kabinban. Nem sok híja volt. De
én új életet öntöttem önbe. Nem sajog a karja? Befecskendezéseket
használtam. Csaknem harmincz óráig – nem volt eszméletén.

Elgondolkoztam. De csakhamar kutyacsaholásra riadtam. – Ehetem valami
kiadósat? kérdeztem.

– Nekem köszönheti, hogy ehet, szólt. Fől is már az ürühús.

– Valóban, szóltam nagy merészen, jól esnék egy kis ürühús.

– Csakhogy, szólt egy kissé határozatlanul, képzelheti, szeretném tudni,
mikép jutott egyedül a csónakba.

Mialatt beszélt, észrevettem, hogy gyanakszik.

– Ördög vigye ezt az üvöltést! szólt s hirtelen kiment a kabinból.
Hallottam, hogy hevesen összeszólalkozott valakivel, a ki a mennyire
kivettem, valami zagyva nyelven felelgetett neki. A vita végre mintha
verekedéssel fejeződött volna be; de ezt sehogysem akartam elhinni
füleimnek. Majd rákiáltott társam a kutyákra s azután visszatért a
kabinba.

– Nos, szólt már az ajtóban, épen belekezdett az elbeszélésbe.

Elmondtam, hogy nevem Prendick Ede, s hogy természetrajzzal
foglalkoztam, mert kényelmes függetlenségem tompító unalmától szabadulni
akartam. Ez érdekelte társamat, s közbe is vágott: – Magam is
foglalkoztam tudománynyal, biologiával az egyetemen. De ennek tíz éve
már, uram! De folytassa, folytassa tovább, beszéljen a csónakról.

Szemmel láthatólag meg volt elégedve elbeszélésem őszinteségével. Rövid
mondatokban beszéltem, mert szörnyű gyönge voltam, s mikor elmondtam
mindent, visszatért ujra a természetrajz és saját biologiai tanulmányai
témájára. Kérdezősködött, anekdotákat mesélt diák éveiből s aztán így
folytatta: – Hagyjuk a tíz év előtti dolgokat! Micsoda gyöngyélet volt!
Csakhogy fiatalon szamár lett belőlem… Huszonegy éves sem voltam, mikor
végeztem magammal. Igaz, hogy most már egyre megy… De fel kell néznem a
szakácshoz, hogy lássam, mit mível az ürühússal.

Az üvöltés megújult fejem fölött, oly hirtelen s oly vad dühhel, hogy
megrémített. – Mi történik? kiáltottam utána, de az ajtó bezárult
mögötte. Csakhamar visszatért, magával hozva a párolt ürühúst, a melynek
étvágygerjesztő szaga annyira felizgatott, hogy nyomban megfeledkeztem a
fenevad bődüléséről.

Egy napi váltakozó evés és alvás után annyira megerősödtem, hogy
felkelhettem s a rácsos ablakon keresztül elnézegettem a zöld
hullámokat, a mint lépést akartak tartani velünk. Láttam, hogy hajónkat
hajtja a szél. Montgomery, – ez volt a neve a lenhajú férfinak, –
benyitott hozzám, mikor az ablaknál álldogáltam; megkértem, hogy adjon
valami ruhát. Hozott is a sajátjából, mert azt, a mi a csónakban volt
rajtam, a mint mondta, a tengerbe dobták. Ruhája meglehetősen lógott
rajtam, mert Montgomery kövérebb és magasabb volt nálam.

Beszéd közben említette, hogy a kapitány berúgva hever kabinjában. A
mint felöltöztem, kérdezősködni kezdtem, merre tart a hajó. Azt felelte,
hogy a hajó Hawaiba igyekszik, de útközben kiköt vele.

– Hol? kérdeztem.

– Egy szigeten… A hol élek. A mennyire én tudom, neve nincs a szigetnek.

Rámbámult lecsüggő alsó ajkával, s egyszerre szándékosan oly bambán
tekintett rám, hogy önkéntelenül az ötlött eszembe, hogy kerülni óhajtja
kérdéseimet. Volt bennem annyi tapintat, hogy nem is zaklattam tovább.



III.  A különös arcz.

A mint kiléptünk a kabinból, egy férfi zárta el utunkat. A fedélzetre
vezető létrán állt, háttal felénk s maga elé bámult. Annyit láttam, hogy
alaktalan teremtés, tömzsi, esetlen, széles. Háta meggörbedt, nyaka
szőrös volt, fejét vállai közé húzta. Sötét kék vászon ruha volt rajta,
s fejét különös, tömött, durva, fekete haj födte. Egyszerre vad
csaholásba kezdtek a láthatatlan ebek, mire emberem rögtön lekuporodott
s eközben hozzáért kezemhez, a melylyel távol akartam tartani magamtól.
Állati hirtelenséggel visszafordult.

A rám villanó fekete arcz mélyen megdöbbentett. Rendkivül torz arcz
volt. Előre ugró ábrázata állati arczhoz hasonlított, s rengeteg, félig
nyílt szájában oly erős fehér fogsor villogott, a minőt emberi szájban
még sohasem láttam. Szemének szögleteit vér futotta be, s dióbarna
pilláit vékonyka fehér sáv szegte csak körül. Egész arcza különös
izgatottságot árult el.

– Hordd el magad! kiáltott Montgomery. Hogy az ördögbe nem takarodol az
útból? A fekete arczú férfi szó nélkül félrehúzódott. Folytattam utamat
a lajtorján, de ösztönszerüleg a fekete emberre bámultam. Montgomery
megállt egy pillanatig. – Tudod, hogy nincs itt semmi dolgod, szólt jól
megnyomva minden szót. Elől van a helyed.

A fekete férfi összekuporodott. – Nem akarnak… megtűrni elől, szólt
lassan, különös rekedt hangon.

– Nem akarnak megtűrni elől! szólt Montgomery fenyegetőzve. Azt akarom,
hogy oda menj!

Látszott rajta, hogy mondana még valamit; de hirtelen felpillantott rám,
s aztán utánam jött a lajtorján. Fele úton megálltam s visszatekintettem
a fekete arczú teremtményre, a kinek groteszk ocsmánysága szinte
kihozott a sodromból. Soha életemben nem láttam még ilyen visszataszító,
különös arczot, s mégis – bármily ellenmondásnak tetszik is, –
ugyanakkor valami sajátságos érzés azt sejttette velem, hogy találkoztam
már valahol ezzel az arczczal s ezekkel a mozdulatokkal, a melyek most
bámulatba ejtettek. Később az jutott eszembe, hogy talán akkor láttam,
mikor a födélzetre emeltek, csakhogy ez a gondolat nem igen tette
érthetővé azt a sejtelmemet, hogy valahonnan ismerem. Hogy eshetett az,
hogy láttam ezt a különös arczot s a találkozás pontos részleteiről
megfeledkeztem, – sehogysem tudtam megérteni.

A mint Montgomery utánam eredt, figyelmem másfelé terelődött.
Megfordultam s körülnéztem a kis hajó egész födélzetén. Az a zsivaj, a
mit hallottam, félig meddig előkészített már arra, a mit láttam.
Bizonyos, hogy sohasem láttam még ilyen piszkos födélzetet. Tele volt
répadarabokkal, zöldséggel s láthatatlan szennyel. A fő árboczhoz egy
csomó undok véreb volt lánczolva. A mint megpillantottak, csaholásba
törtek ki s felém ugráltak. A mellékárbocz mellett óriási puma kuporgott
egy kis vasketreczben, a mely oly szűk volt, hogy meg sem fordulhatott
benne. Távolabb a kormányoldal korlátja mellett nehány nagy ládában
tengeri nyulak voltak, s elől egy láma szorongott egymagában egy szűk
kis kaliczkában. A vérebek szája bőrrel volt körülszíjazva. A födélzeten
nem volt csak egyetlen emberi lény, egy sovány hallgatag matróz a
kormánykerék mellett.

A szél kifeszítette a foltos, szennyes vitorlákat, s a mi vászon csak
volt a hajón, mind a magasba dagadozott. A derült égboltozat nyugati
részén alkonyulóban volt a nap. Az esti szél hosszú fodros hullámokat
hajtott a hajóval. Elhaladva a matróz mellett, a hajó csúcsára álltunk,
s néztük, hogy hömpölyög a tajtékos víz a kormánylapát alá s hogy kelnek
és enyésznek a buborékok. Megfordultam, s végignéztem az undorító
födélzeten.

– Valami tengeri állatsereglet? kérdeztem.

– Olyanféle, felelt Montgomery.

– Mire való ez a sok fenevad? Tán csak nem kereskedelmi áru? Az hiszi a
kapitány, hogy eladja őket valahol a déli vizeken?

– Lehetséges, szólt Montgomery, s ujra a habok felé fordult.

Egyszerre kiáltás és dühös szitkozódás hallatszott a hágcsó felől, a
melyen iramodva kúszott fölfelé a feketearczú, alaktalan férfi.
Fehérsipkás, vörös hajú ember iparkodott nyomába esetlenül. A vérebek, a
melyek abba belefáradtak már, hogy rám ugassanak, szinte megvadultak a
fekete arczú férfi láttára s üvöltve, ugrándozva rángatták lánczaikat. A
fekete alak visszahökkent előlök egy perczre, úgy hogy a vöröshajú
utolérte s iszonyú ütést mért két válla közé. A szegény ördög arczra
bukott, mint a lesujtott ökör s végig gurult a piszokban a dühöngő
kutyák közé. Szerencse, hogy volt rajtok szájkosár. A vöröshajú
felordított örömében s ide-oda támolygott, nem tudva, visszafelé
menjen-e a hágcsón vagy előre áldozatára.

A mint a második férfi megjelent, Montgomery fenyegető kiáltást
hallatott, mire nehány matróz ugrott a födélzetre. A fekete arczú ember
sajátságos hangon üvöltve ide-oda hengergett a kutyák lábai között.
Senkisem sietett segítségére. A fenevadak megtettek minden tőlük
telhetőt, hogy darabokra szakgassák s jól oda-odakaptak hozzá
szájkosaraikkal. Hajlékony szürke testük gyors tánczot járt az arczán
heverő tömzsi alakon. A matrózokat mulattatta is a csodálatos látvány.
Montgomery dühösen felkiáltott s végig sietett a födélzeten. Én nyomon
követtem. A következő pillanatban a fekete arczú férfi feltápászkodott s
előbbre botorkált. Majd neki esett a főárbocz támaszának s ott is maradt
lihegve s visszabámulva hátrafordított fejjel a kutyákra. A vöröshajú
elégedetten nevetett.

– Annyit mondok, kapitány, szólt Montgomery könyökön ragadva a
vöröshajút, ez már mégsem járja.

Én Montgomery mögött álltam. A kapitány félig megfordúlt, s ránézett az
ittas ember merev, bamba tekintetével. – Mi nem járja? motyogta, s aztán
kiszabadítva karját, szeplős ökleit két eredménytelen kisérlet után
oldalzsebeibe mélyítette.

– Az az ember utas, szólt Montgomery. Azt tanácsolom, hogy ne nyúljon
hozzá.

– Ördög vigye, kiáltott a kapitány. Majd hirtelen megfordult s oldalt
támolygott. – Hajómon azt teszem, a mit akarok.

Azt hittem, Montgomery, látván, hogy részeggel van dolga, ott hagyja. E
helyett azonban sápadtabb lett egy árnyalattal s közeledett a
kapitányhoz.

– Annyit mondok, kapitány, szólt, hogy az én emberemmel ne merjen
rosszul bánni. Mindig fenyegetik, mióta a hajón van.

A kapitány, a kiből szinte gőzölgött az ital, nem szólt rá semmit.
Láthattam, hogy Montgomery azok közül a lassú, makacs emberek közül
való, akik képesek napról-napra szítani haraguk tüzét s nem tudnak soha
megbocsátani. Láttam, hogy ez a veszekedés is régebb keletü volt már. –
Részeg, szóltam félig-meddig szolgálatkészen, nem mehet vele semmire.

Montgomerynek megrándult undok fityegő ajka. – Mindig részeg. Azt hiszi,
hogy ez menti szemtelenkedését az utasokkal?

– A hajóm, kezdte a kapitány a ketreczekre mutatva ide-oda lóbálódzó
kezével, – tiszta hajó volt. Most pedig mi lett belőle?

Annyi bizonyos, hogy minden egyéb volt, csak tiszta nem.

– Beleegyezett az állatok szállításába.

– Bár sose láttam volna átkozott szigetét. Mi az ördögnek kell az olyan
szigetre vadállat? Aztán az az ön embere… ha ugyan ember… holdkóros.
Aztán hátul nincs semmi keresni valója. Azt hiszi, hogy az öné ez az
egész átkozott hajó?

– Matrózai rögtön fenyegetni kezdték a szegény ördögöt, a mint a hajóra
szállt.

– Az már igaz, hogy ördög. Nem egyéb, undok ördög. Embereim ki nem
állhatják. Én sem állhatom ki. Senki sem állhatja ki, még _ön maga sem_.

Montgomery félrefordult. – Nem fogja többé bántani, szólt beszédközben
bólintva egyet. De a kapitány most már benne volt a veszekedésben. Neki
állt fölebb s rákezdte: – Ha még egyszer a hajónak erre a végére jön,
kitépem a belét. Kitaposom az átkozottat. Ki _maga_, hogy rendelkezni
akar _velem_? Én vagyok a hajó kapitánya, – kapitánya és tulajdonosa. Én
vagyok itt a törvény, s a mit mondok, szentírás. Köteleztem magam, hogy
egy embert kisérőjével együtt elviszek Aricába és vissza s visszafelé
szállitok nehány állatot is. De arra nem köteleztem magam, hogy az
ördögöt hordozzam…

Láttam, hogy Montgomery közeledik egy lépéssel a kapitányhoz, s
közbevágtam: – Részeg. Ne bántsa. A kapitány azonban folytatta a
gyalázkodást. – Hallgasson! szóltam hirtelen hozzá fordulva, mert
Montgomery sápadt arczából láttam a közelgő veszedelmet. Ezzel az
egyetlen szóval magamra zudítottam a kapitányt. De még így is örültem,
hogy megelőztem a verekedést. Oly ocsmány beszédet sohasem hallottam
még, a minő szakadatlanul dőlt belőle, bár mondhatom, volt részem sok
mindenféle társaságban. Mondott olyat is közbe-közbe, a mit alig tudtam
elnyelni, bár békés természetem van. Az is bizonyos, hogy mikor azt
kiáltottam a kapitánynak: hallgasson, megfeledkeztem arról, hogy nem
vagyok egyéb, mint egy darab emberi zsákmány, a mit a habok közt
találtak, megfosztva mindenemtől, meg nem fizetve utiköltségemet sem,
játékszere a hajó jóvoltának vagy nyerészkedésének. Nagyon érthetően
figyelmeztetett is erre a kapitány. De az is bizonyos, hogy elhárítottam
egy verekedést.



IV.  A hajó korlátja mellett.

Napnyugta után, éjszaka, föld látszott, s a hajó feléje tartott.
Montgomery tudatta velem, hogy az ő szigete. Oly messze volt, hogy a
tenger határozatlan kékesszürkeségében nem láttam belőle egyebet egy
mélyen fekvő homályos kék foltnál. Közepéből csaknem függélyes füstcsík
szállt felfelé. A kapitány nem volt a födélzeten, mikor a föld feltünt.
A mint kiszellőztette rajtam haragját, lebotorkált a hágcsón, s a mint
megtudtam, elaludt kabinja padlózatán. A kormányos vette át a
parancsnokságot, az a sovány, hallgatag lény, a ki a kormánykerék
mellett állt volt. Láttam azonnal, hogy ő is hadi lábon van
Montgomeryvel. Teljességgel nem vett rólunk tudomást. Együtt ebédeltünk
vele komor némaságban, miután nehányszor eredménytelenül iparkodtam
beszédbe elegyedni vele. Nagyon is szemembe ötlött, hogy a legénység
rossz szemmel nézi társamat és állatait. Montgomery nem árulta el, mi
terve van állataival, s én, bár kiváncsiságom egyre növekedett, nem
akartam tolakodó lenni.

A hátsó födélzeten maradtunk beszélgetve, mig az égbolt meg nem telt
csillaggal. Az éjszaka mély csendjét olykor-olykor zavarta meg csak a
hajó elején valami nesz vagy az állatok mozgolódása. A puma, mint valami
fekete csomó, ketrecze szögletében ült összekuporodva, csak ránk figyelő
szeme fénylett. A kutyák, úgy látszott, aludtak. Montgomery csavart
néhány czigarettát.

Félig sajgó visszaemlékezéssel Londonról beszélgetett velem, mindenfélét
kérdezgetve az ottani változásokról. Úgy beszélt, mintha szeretett volna
ott élni valamikor, s mintha hirtelen örökre elszakadt volna onnan.
Mesélgettem mindenről, tőlem telhetőleg. Beszéd közben egyre jobban
belevésődött lelkembe különös lénye, s elnéztem furcsa sápadt arczát a
mögöttünk világló kis lámpás homályos fényében. Majd kibámultam a
sötétlő tengerre, s a kis szigetre gondoltam, melyet elrejtett előttem a
homály.

Úgy tetszett, mintha ez az ember csak azért bukkant volna elő a
mérhetetlen térből, hogy megmentse életemet. Holnap félre fog vonulni s
eltünik örökre életemből. Még rendes körülmények között is gondolkozóba
ejthetett volna a dolog. Hát még így! Első sorban az a furcsaság
érdekelt, hogy élhet az ilyen művelt ember ezen az ismeretlen kis
szigeten; aztán meg az a különös szállítmány, a mit magával vitt.
Önkénytelenül ismételtem magamban a kapitány kérdését: – Mi szüksége van
ezekre a fenevadakra? Mért mondta, hogy nem az övéi, mikor először
kérdezősködtem róluk? Aztán személyes megjelenésében is volt valami
bizar sajátság, a mi mély benyomást gyakorolt rám. Mindez szinte
titokzatos ködbe burkolta az egész embert. Megragadta fantáziámat,
annyira, hogy beszélni sem igen tudtam.

Éjfél felé abbahagytuk beszélgetésünket Londonról. Egymás mellett
álltunk; a korlátra támaszkodva, belebámulva álmatagon a nyugodt
csillagos tengerbe; szótlanul eltünődtünk. Érzelgésre csábított minden
körülöttünk s végre is elkezdtem hálálkodni.

– Ha jól meggondolom, szóltam, ön mentette meg az életemet.

– Véletlenség az egész, felelt rá, tiszta véletlenség.

– Örülök, hogy annak, a kit a véletlen eszközül használt, köszönetet
mondhatok.

– Nincs mit megköszönnie. Bajban volt s én kipróbáltam tudásomat.
Unatkoztam s örültem, hogy dolgom akadt. Ha az nap fáradt lettem volna,
vagy ha az ábrázata nem lett volna kedvemre való, akkor – ki tudja, hol
volna most.

Ez a válasz lehűtött egy kissé. – De mégis csak, kezdtem ujra…

– Mondom, hogy véletlenség, szólt közbevágva, úgy, mint minden az ember
életében. Csak az ostobák nem látják. Mért vagyok én most itt – kivetve
a társadalomból – a helyett, hogy boldog ember volnék s élvezném mindazt
a gyönyört, a mit London nyujthat? Egyszerüen azért, mert tizenegy év
előtt egy ködös éjszakán elvesztettem tíz perczre az eszemet.

Nem folytatta tovább. Nos? szóltam én.

– Ez az egész.

Hallgatásba merültünk. Egyszerre felnevetett. – Van valami ebben a
csillagfényben, a mi megoldja az ember nyelvét. Ostoba szamár vagyok s
mégis szeretném valahogyan elmondani önnek.

– Meg lehet győződve, hogy bármit mond, megőrzöm magamban… ha talán ez
aggasztja.

Már-már beszélni kezdett, majd határozatlanul megrázta a fejét. Ne
mondjon el semmit, szóltam. Nekem teljesen mindegy. Jobb is, ha megőrzi
a titkát. Hiszen ugy sem nyerne vele…

Mormogott valamit határozatlanúl. Éreztem, hogy az elevenére tapintottam
s hogy közel járt már valami indiscretióhoz. Aztán meg őszintén szólva,
nem is igen érdekelt, hogy megtudjam, mi űzhetett el Londonból egy
fiatal orvosnövendéket. Vállat vontam s elfordultam tőle. Észrevettem,
hogy távolabb a födélzeten hallgatag, fekete alak áll s a csillagokra
bámul. Montgomery különös kisérője volt. A mint mozdultam, hirtelen
hátrapillantott s azután ujra visszakapta a fejét.

Lehet, hogy semmiség volt az egész, de mintha villám sujtott volna.
Közelünkben nem volt más fény, mint egy kis lámpás a kormánykeréken. A
különös lény arcza csak egy rövid pillanatra fordult vissza a sötétből e
felé a világosság felé; de láttam, hogy rám villanó szeme sápadt zöld
fényben ragyogott. Mintha nem is ember lett volna. Az a tüzes szemű,
fekete alak visszaidézte elmémbe gyermekkorom összes feledésbe merült
borzalmait. De ez a benyomás elmult úgy, a mint támadt. Nem láttam magam
előtt mást, mint egy jelentéktelen furcsa fekete emberi alakot, a ki a
csillagokra bámul s Montgomery így szólt hozzám: Azt hiszem, elég is
volt a beszélgetésből.

Lementünk s kabinom ajtajában jó éjt kivánt. Éjszaka rossz álmaim
voltak. A fogyó hold későn kelt. Kisérteties, bágyadt, fehér sugarat
vetett be kabinomba. A vérebek felébredtek s üvölteni kezdtek, úgy, hogy
csak hajnalfelé aludtam el.



V.  A kinek nincs hova mennie.

Kora reggel – ez volt fölépülésem óta a második, megmentésem óta a
negyedik reggel, – zavaros álmokra, lövöldözésre, ordítozásra ébredtem,
s rekedt kiáltozást hallottam fejem fölött. Megdörzsöltem szememet s
figyelni kezdtem a zajra, egy darabig azt sem tudva, hol vagyok. Majd
csupasz lábak topogását hallottam, sulyos tárgyakat dobáltak ide-oda, s
erős recsegés és lánczcsörgés hangzott. Éreztem, hogy a hajó hirtelen
megfordul. A víz nyögött belé s tajtékzó sárgás-zöld hullám csapott
keresztül kerek kis ablakomon, ott hagyva nyomát az üvegen. Felkapkodtam
ruhámat s a födélzetre mentem.

A mint fölértem a hágcsón, a pirkadó nap piros fényében ragyogott az
égboltozat. A kapitány széles vállát és vörös haját láttam magam előtt,
s vállán keresztül láttam, hogy a szegény puma szörnyen megrémülve, kis
ketrecze fenekén kuporog. – Le velök a födélzetről, rikoltott a
kapitány. Le velök! Azt akarom, hogy hajóm minél előbb megtisztuljon.

Utamban állt, úgy hogy meg kellett érintenem vállát, hogy a födélzetre
juthassak. Hirtelen visszafordult s pár lépést tántorogva hátrafelé,
meredten rám bámult. Azonnal láttam rajta, hogy még mindig részeg. –
Ohó! szólt bambán s aztán felvillanó szemmel így folytatta: Nini, hisz
ez… ki is ez?

– Prendick, szóltam.

– Ördög vigye Prendicket! – szólt. Elhallgasson, – az a neve.
Elhallgasson úr!

Nem tudtam mit felelni erre a gorombaságra. De a mi most következett,
azt legkevésbbé sem vártam. Kinyujtotta kezét a felé az átjárás felé, a
hol Montgomery állt egy piszkos, kék flanel ruhába öltözött erőteljes
ősz emberrel beszélgetve, a ki csak az imént jöhetett a fedélzetre. Arra
tartson, átkozott. Elhallgasson úr! Arra tartson! üvöltött a kapitány.

Montgomery és társa visszafordult az üvöltésre.

– Mit kiván? – kérdeztem.

– Azt, hogy arra menjen. Hordja el magát a hajóról hamarosan.
Megtisztítjuk a hajót, az egész átkozott hajót. S önnek sincs tovább
helye rajta.

Elképedve rá bámultam. Majd az jutott eszembe, hogy magam is ezt
kivánom. Valóban csak örülhettem rajta, hogy nem kell tovább is együtt
utaznom egyedül ezzel az iszákos duhajkodóval. Montgomeryhez fordultam.

– Nem vihetem magammal, szólt Montgomery társa határozottan.

– Nem vihet magával! – kiáltottam rémülten. Soha életemben nem láttam
nyiltabb és határozottabb arczot, mint az ősz férfié volt.

– Hallotta? – kezdtem a kapitányhoz fordulva.

– El a hajóról, szólt a kapitány. Ez a hajó nem fenevadak és kannibálok
számára készült. El kell hagynia a hajót… Ha azok nem vihetik magukkal,
sorsára bízom. De innen távozik. Együtt barátaival. Végezni akarok
örökre ezzel az átkozott szigettel! Torkig vagyok vele.

– Montgomery! – szóltam könyörögve. Montgomery megránditotta alsó ajkát
s fejével reménytelenül a mellette álló ősz férfi felé intett, jelezve,
hogy nincs hatalmában rajtam segíteni.

– Lesz gondom önre mindjárt – szólt a kapitány.

Most furcsa jelenet következett. Felváltva majd az egyikhez, majd a
másikhoz fordultam könyörögve. Hol az ősz férfit kértem, szállítson
partra, hol a részeg kapitányt, hogy tűrjön meg a hajón. Sőt a
matrózokhoz is könyörögtem. Montgomery egy szót sem szólt, csak a fejét
rázta. – Annyit mondok csak, hogy elhagyja a hajót… volt a kapitány
örökös refrainje… Ördög vigye a törvényt! Hajómon király vagyok.

Végre, nem tagadhatom el, fenyegetőzni kezdtem. Az idegroham vakmerővé
tett; a hajó hátuljára mentem s komoran belebámultam a semmiségbe.
Ezalatt a matrózok gyorsan haladtak a csomagok és a ketreczbe zárt
állatok kiszállításával. Nagy csónak állt két felvont vitorlával a hajó
alatt s a furcsa szállítmányt ebbe eresztették le. A szigetbelieket, a
kik átvették a terheket, nem láttam, mert a hajó domború oldala elfödte
előlem a csónak derekát.

Montgomery és társa teljességgel nem vettek rólam tudomást. Azzal voltak
elfoglalva, hogy segítettek s igazgatták a terhet hordó négy-öt matrózt.
A kapitány előre ment, nem annyira azért, hogy segítsen, mint inkább,
hogy zavart okozzon. Én hol kétségbe estem, hol dühös voltam.
Olykor-olykor, a mint ott álltam, várva a bekövetkezendőket, akaratlanul
nevetnem kellett nyomorúságomon, melyet tetézett az, hogy nem is
reggeliztem. Az éhség s a vérkeringés pangása megfosztja az embert
minden férfiasságától. Tisztában voltam vele, hogy nincs erőm sem arra,
hogy ellenálljak a kapitány kegyetlen szándékának, sem arra, hogy
rákényszerítsem magam Montgomeryékra. Rábíztam magam a sorsra, s
Montgomery holmijának áthordása a csónakba egyre tovább folyt, mintha én
nem is lettem volna.

Csakhamar véget is ért a munka s egyszerre alig fejtve ki ellenállást, a
hágcsóhoz vonszoltak. Ekkor vettem észre, mily furcsa barna képü
legények vannak a csónakban Montgomeryval. A csónak alaposan meg volt
rakva s gyorsan távozott a hajótól. Zöld szinű örvény tátongott alattam
s hogy fejjel előre ne zuhanjak, teljes erőmből hátra vetettem magam. A
csónak legénysége gúnyos ujjongásba tört ki s hallottam, hogy Montgomery
rájuk rivallt. S most a kapitány, a kormányos és egy matróz nekem esett
s hátrafelé kezdett vonszolni a kormánykerékhez. Most láttam csak, hogy
a _Lady Vain_ mentő-csónaka a hajó hátuljához van kötve. Félig tele volt
vizzel s nem volt benne sem evező, sem élelmiszer. Nem akartam
beleereszkedni s arczra vetettem magam a födélzeten. Végre is, mivel a
kormányoldalon nem volt hágcsó, kötélen lebocsátottak a csónakba s
kitaszítottak a tengerre.

Az ár lassan elsodort a hajótól. Félig kábultan láttam, hogy készülődik
mindenki a hajón, a mely lassan, de biztosan szélirányba fordult. A
vitorlák lobogtak s a mint a szél beléjök kapott, dagadoztak s a hajó
nemsokára eltünt előlem. Nem fordultam meg, hogy utána nézzek. Az első
pillanatban alig tudtam elhinni azt, a mi történt. A csónak fenekén
hevertem, félájultan, rámeredve az üres, sima tengerre. Majd tisztán
láttam, hogy félig elsülyedve, újra régi kis börtönömben vagyok.
Hátratekintve láttam, hogy a hajó egyre távolodik tőlem, s a vöröshajú
kapitány ott áll a födélzeten gúnyosan felém mutogatva. Majd a sziget
felé fordultam s láttam, hogy a nagy csónak egyre kisebbedik, közeledve
a part felé.

Egyszerre rám szakadt kegyetlen helyzetemnek teljes súlya. Nem volt
mivel elérnem a partot, ha csak az ár véletlenül rá nem hajt. Még nagyon
gyönge voltam első hajótörésem óta. Éhes is voltam, különben bátrabban
viseltem volna sorsomat. Egyszerre csak zokogni kezdtem, mint valamikor
régen, kis gyerek koromban. A könnyek végig csurogtak arczomon.
Kétségbeesésemben belecsaptam öklömmel a csónak fenekén álló vízbe s
neki támaszkodtam vadul a csónak szélének. Hangosan arra kértem az
Istent, engedjen meghalnom minél előbb.



VI.  A sötét tekintetü csónakosok.

A szigetbeliek azonban, látván, hogy csakugyan kidobtak a hajóból,
megszántak. Az ár lassan keletfelé sodort s csavarogva egyre közelebb
jutottam a szigethez. Egyszerre csak görcsös megkönnyebbüléssel azt
láttam, hogy a nagy csónak megfordult s felém közeledik. Nagyon meg volt
rakva, s a mint közeledett, kivettem, hogy Montgomery széles vállú, ősz
társa a csónak hátulján ül a kutyák és nehány láda közé szorulva. Rám
bámúlt mereven, mozdulatlanúl. A fekete arczú nyomorék szintén rám
meredt a csónak szögletéből a puma mellől. Három más ember volt még a
csónakban, furcsa vad ficzkók s a vérebek szüntelenül vicsorgatták rájuk
fogaikat. Montgomery, a ki kormányzott, mellém irányozta a csónakot s
aztán felkelve, csónakom kötelét odakötötte a nagy csónak
kormányrúdjához, hogy így vonjanak magukkal, mert a nagy csónakban nem
volt egy csöpp hely sem.

Ekkorra magamhoz tértem már én is kábultságomból s köszönésére elég
bátran válaszoltam. Mondtam neki, hogy a mentőcsónak csaknem elsülyed,
mire lenyujtott hozzám egy vedret. A mint a kötél megfeszült a két
csónak között, hátrahanyatlottam. S aztán egy ideig szorgalmasan
merítgettem a vizet. Csak később tekintettem fel újra a csónakban
ülőkre. Az ősz férfi még mindig merően engem nézett, s ha jól láttam,
tekintete zavarodottságot árult el. A mint pillantásaink találkoztak,
letekintett a lába közt kuporgó vérebre. Hatalmas férfi volt, szép
homloku s komor ábrázatu volt; de szempillái fölött meg volt már az
aggkort jellemző furcsa bőrpetyhüdés és szájszögletei elszánt
határozottságról tanuskodtak. Oly halkan beszélt Montgomeryval, hogy nem
hallhattam. Majd a három emberre tekintettem. Furcsa legénység volt.
Csak arczukat láttam; de arczukban volt valami, a mi undort keltett
bennem. Merően néztem rájuk, de ez a benyomás nem szünt meg, bár okát
nem tudtam megállapítani. Ugy tetszett, barna bőrüek. Lábszáruk furcsa
módon, valami vékony, piszkos, fehér szövetbe volt burkolva, lábuk feje,
sőt még ujjaik is, ugy be voltak csomagolva, mint néhol Keleten a nők.
Turbán volt fejükön s a turbán alul manószerű arcz meredt rám. Ragyogó
szemük s kiugró alsó állkapczájuk volt. Ritka fekete hajuk sörényhez
hasonlított s a mint ott ültek, azt hittem, magasabb termetűek
valamennyi emberfajnál. Az ősz férfi, a ki jó hat láb magas volt,
ültében egy fejjel alacsonyabbnak látszott náluk. Később láttam, hogy
tulajdonképen nálam sem magasabbak, csak a törzsük volt rendkivül
hosszú, lábuk czombrésze ellenben tulságosan rövid volt s csodálatosan
kicsavarodott. Annyi bizonyos, hogy mindenképen undok egy csapat volt, s
fejük fölött, az első vitorla alatt, szüntelenül rám meredt annak a
férfinak a fekete arcza, a kinek szeme világított a sötétben.

A mint rájuk néztem, tekintetünk találkozott, s erre egymásután elkapták
előlem szemüket s csak lopva tekintgettek rám. Az ötlött eszembe, hogy
talán nyugtalanítom őket, s figyelmemet a sziget felé fordítottam, a
melyhez egyre jobban közeledtünk.

Lapályos föld volt, a melyet sűrű növényzet borított, nagyrészt valami
előttem ismeretlen pálmaféle. Egyik pontjáról vékony, fehér gőzcsík
kígyózott felfelé rengeteg magasságban pehelytollá foszladozva. Széles
öbölbe jutottunk bele, melyet jobbról-balról alacsony hegyfok
szegélyezett. A part, a melyet sötétszürke fövény borított, meredek
hegygerinczczé emelkedett, hatvan-hetven lábnyira a tenger színe fölé s
tele volt szórva fával és bozóttal. Közepe táján fölfelé négyszögű tarka
kőkerítést láttam, a mely, mint később megtudtam, korálból és
megkövesült lávából épült. A kerítés közepéből két szalmafödél
kukucskált ki. A víz szélén egy álldogáló férfi várakozott ránk. Mintha
mikor még távolabb voltunk, nehány más furcsa teremtményt is láttam
volna a lejtő bozótos sűrűjébe surranni; de közelebb jutva, nyomuk sem
volt. A parton álló férfi közepes nagyságú, fekete négerarczú lény volt.
Széles, csaknem ajknélküli szája volt, rendkivül sovány karja, hosszú
vékony lába és görbe lábszára, s előre hajló komor arczczal bámult
felénk. Úgy volt öltözve, mint Montgomery és ősz társa, kék vászon
kabátba és nadrágba.

A mint közelebb jutottunk, ide-oda kezdett futkosni a parton a
leggroteszkebb mozdulatokkal. Montgomery parancsszavára a csónakban levő
négy ember furcsa, esetlen mozdulattal felugrott s bevonta a vitorlákat.
Montgomery megfordította a csónakot s belekormányozta egy szűk kis
üregbe, a mely a partba volt vájva s épen elég nagy volt a hosszú csónak
befogadására. A parton álló ember erre hozzánk szaladt. Hallottam, hogy
a csónak orra nyikorog a homokban. Eltaszítottam magam vedremmel a
hosszú csónak kormányrúdjától s leoldva kötelemet, partra szálltam. A
három bepólyázott férfi esetlen mozdulatokkal kimászott a fövényre s
nyomban nekilátott a csónak kiürítésének. Segített nekik a parton álló
ember is. A három beburkolt és össze-vissza kötözgetett csónakosnak
különösen a lába szárain ütődtem meg. Nem voltak merevek, hanem mintha
kicsavarták s aztán rossz helyre illesztették volna vissza őket. A
kutyák egyre morogtak rájuk, rángatva lánczukat, mikor az ősz férfi
partra szállt velök.

A három furcsa ficzkó különös torokhangon társalgott, s az, a ki a
parton várt ránk, mikor a kormányrúd közelében levő csomagokhoz nyultak,
izgatottan rájuk rivallt, a mint gondoltam, valami idegen nyelven.
Mintha hangjára emlékeztem volna valahonnan; de nem jutott eszembe, hol
hallottam. Az ősz férfi a hat ugrándozó kutya között állt s túlharsogva
a csaholás zaját, parancsokat osztogatott. Montgomery rendbe hozván a
kormányt, szintén partra szállt s valamennyien munkához láttak.

Egyszerre csak az ősz férfi hozzám lépett. Olyan – szólt – mintha ma még
nem is reggelizett volna. Apró fekete szeme csillogott komor szemöldöke
alatt. Bocsásson meg érte. Most a mi vendégünk s kötelességünk
gondoskodni kényelméről, bár a mint tudja, nem mi hívtuk. Élesen
arczomba nézett. Montgomery azt mondja, hogy ön, Prendick úr, művelt
ember, ért a tudományhoz. Mivel foglalkozott?

Elmondtam neki, hogy nehány évet töltöttem a londoni egyetemen s Huxley
vezetésével biologiai kutatásokat végeztem. Erre felhúzta kissé
szemöldökét. – Ez változtat a dolgon némileg Prendick úr, szólt kissé
több tisztelettel. Mi tudniillik véletlenül magunk is biologusok
vagyunk. Legalább én meg Montgomery azok vagyunk. Szemét a fehérbe
burkolt emberekre fordította, a kik szorgalmasan vonszolták a pumát
hengereken a falszegte udvar felé. Aztán, hogy mikor távozhatik a
szigetről, azt nem tudom. Kivül esünk valamennyi közlekedési vonalon.
Egy évben ha egyszer látunk hajót.

Hirtelen ott hagyott, felfelé ment a parton, el a kis csoport mellett s
azt hiszem belépett a kerítésen. A másik két ember Montgomeryval halomba
rakta a kisebb csomagokat egy alacsony kerekes targonczára. A láma a
nyúlládákkal még a csónakon volt. A mint a targoncza megtelt, a három
ember neki feküdt s tolni kezdte fölfelé a vagy egy tonnás terhet a puma
után. Majd Montgomery ott hagyva a másik kettőt, visszatért hozzám s
kezet nyujtott.

– Örülök, szólt, hogy igy történt.

– Másodszor is ön mentette meg életemet.

– Az még nem bizonyos. Ez a sziget ördöngös egy hely ám, azt előre
mondom. Az ön helyében nagyon meggondoltam volna, rálépjek-e. Ő…
elhallgatott s meglátszott rajta, hogy elnyelte, a mit mondani akart.
Majd így folytatta:

– Segitsen, kérem, kihozni a nyúlakat.

A nyulakkal nagyon egyszerűen bánt el. Begázoltam vele a csónakhoz s az
egyik ládát kiczipeltük a partra. Ide érve, kinyitotta a láda ajtaját s
egyik sarkára fordítván a ládát, eleven tartalmát kiszórta a földre. A
nyulak kapálódzva egymás tetejére potyogtak belőle. Majd tapsolt egyet,
s a tizenöt-húsz nyúl szétszaladt szökdelve a parton. – Gyarapodjatok és
sokasodjatok, barátaim, kiáltott utánuk Montgomery. Töltsétek meg a
szigetet. Húsotoknak eddigelé nagy híját éreztük.

Mialatt a szanaszét futó nyulakat nézegettem, az ősz férfi visszatért,
kezében pálinkásüveggel s nehány darab kétszersülttel.

– Egy kis harapni valót hoztam, Prendick, szólt barátságosan.

Minden teketória nélkül neki estem a kétszersültnek, mialatt Montgomery
és ősz társa egy újabb csoport nyulat partra szabadított. Három nagy
ládát azonban felvittek a házba a pumával együtt. A pálinkához nem
nyultam, mert születésem óta tartózkodtam a szeszes italtól.



VII.  A bezárt ajtó.

Érthető, hogy eleinte minden oly különös volt körülöttem s helyzetem oly
váratlan viszontagságok eredménye volt, hogy egyik-másik dolog
fokozottabb furcsaságát nem vettem észre. Felfelé ballagtam a lárma
után. Montgomery csakhamar utánam sietett, s arra kért, hogy ne lépjek
be a kőkeritésen. Ekkor láttam csak, hogy a puma a ketreczben és a
telerakott targoncza is kivül volt letéve az elkerített négyszögű tér
bejárása előtt.

Visszafordulva láttam, hogy a csónakban nem volt már semmi s az ősz
férfi nyomunkban ballagott. Hozzánk érve, így szólt Montgomeryhoz:

– S most ennek a hivatlan vendégnek a problemáját kell megoldanunk. Mit
tegyünk vele?

– Tudós ember, szólt Montgomery.

– Alig várom már, hogy ujra munkába foghassak – ezzel az új anyaggal,
szólt az ősz férfi a kerités felé intve, miközben szeme felragyogott.

– Magam is azt hiszem, felelt rá Montgomery bizalmaskodva.

– Nincs időnk rá, hogy új kunyhót építsünk számára, s az is bizonyos,
hogy most még nem avathatjuk be titkunkba.

– Magam is ezen törtem a fejem, szólt Montgomery. Az én szobámnak külső
ajtaja van…

– Ez jó lesz, szólt az ősz férfi gyorsan, Montgomeryre tekintve, s
megindultunk mind a hárman a kerítés felé.

– Sajnálom, Prendick úr, hogy titkolóznom kell ön előtt, de tudja, hogy
hivatlan vendég. Kis telepünk titkot rejteget. Nem valami ijesztő titkot
egészséges emberre nézve. De most – a míg nem ismerjük önt…

– Mindenesetre, feleltem rá; bolond volnék, ha sértene bizalmatlanságuk.

A főbejáraton mentünk keresztül; erős, megvasalt, záros fakapu volt.
Mögötte egy ajtót láttam. Az ősz férfi kivett piszkos kék kabátjából egy
kulcscsomót, kinyitotta az ajtót és belépett rajta. Kulcsai s az egész
hely bonyolult bejárása különös benyomást gyakoroltak rám. Nyomában
egyszerű, de kényelmesen bútorozott kis szobába jutottam, melynek félig
nyitva lévő belső ajtaja kikövezett udvarba nyílt. Ezt a belső ajtót
Montgomery hirtelen betette. A szoba egyik sarkában függő ágy volt s
egyetlen üvegezetlen vasrácsos ablaka a tengerre tekintett. Ezt a szobát
szánták lakásomúl; a belső ajtót az ősz férfi, mint megjegyezte,
számítva minden eshetőségre, kivülről be szándékozott zárni.
Figyelmeztetett egy kényelmes támlásszékre az ablak mellett s egy csomó
régi könyvre, sebészi munkák és latin meg görög auktorok gyüjteményére,
a mely a függő ágy közelében állványra volt rakva. A külső ajtón
távozott a szobából, bizonyára azért, hogy az udvarra nyíló ajtót ne
kelljen még egyszer kinyitnia.

– Rendesen itt szoktunk enni, szólt Montgomery, s aztán, mintha eszébe
jutott volna valami, az ősz férfi után sietett. – Moreau! hallottam, a
mint kiáltott, s ha jól emlékszem, ez a név az első pillanatban nem tett
rám semmi benyomást. De később, a mint a könyveket kezdtem nézegetni, ez
a kérdés nyomult elmémbe: hol hallottam már ezt a nevet, Moreau? Leültem
az ablak elé s előszedve a kétszersült-maradványt, pompás étvágygyal
falatoztam.

Moreau?

Az ablakon keresztül láttam, a mint az egyik furcsa, fehérruhás ember
nehéz ládát czipel a part mentén. Egyszerre az ablakráma elfödte szemem
elöl. Majd hallottam, hogy valaki kulcsot illeszt mögöttem a zárba s
bezárja a belső ajtót. Nemsokára a zárt ajtón keresztül a vérebek
lármáját hallottam; nem ugattak, hanem különös módon szaglásztak és
morogtak. Ide-oda topogtak s Montgomery csendesítette őket.

Nézegetve szobám tartalmát, egyre azon tünődtem, miféle bonyolult titka
lehet ennek a két férfinak, s honnan ismerem Moreau nevét. De az ember
emlékezete oly különös, hogy ezt a nevet, a melyet a maga környezetében
bizonyára jól ismertem, sehogysem tudtam eszembe visszaidézni. Majd ujra
arra a végtelenül furcsa, alaktalan, fehérbe burkolt férfira tévedt
gondolatom, a ki a parton különös esetlen mozdulatokkal vonszolta a
ládát. Eszembe jutott, hogy ezek közül az emberek közül egyik sem szólt
hozzám, bár valamennyi folytonosan rám-rám tekintgetett lopva úgy, a
hogy romlatlan, nyílt tekintetű vadembereknél még sohasem tapasztaltam.
Nyelvükön is csodálkoztam. Mindannyian nagyon hallgatagok voltak, s ha
beszéltek, soha egy-két szónál többet nem szóltak. Mi volt velök? Majd
eszembe jutott Montgomery furcsa kisérőjének a szeme.

Épen erre gondoltam, mikor egyszerre belépett. Fehérbe volt öltözve s
kis fatálczán kávét és főzeléket hozott. Alig tudtam megállni, hogy
borzongva hátrább ne ugorjam, a mint szeretetreméltó meghajlással
letette elém az asztalra a tálczát. Egyszerre szinte megdermedtem. Erős,
fekete fürtei alatt megláttam a fülét! Hegyes füle volt, s puha barna
szőr födte!

– Reggelijét hoztam, uram, szólott. Szótlanul szeme közé néztem.
Megfordult s az ajtó felé ment, féloldalt vissza-vissza pillantva rám.
Követtem szememmel, s e közben önkénytelenül eszembe ötlött egy mondat;
_Moreau borza_… Ez volt az? Nem! Tiz esztendővel kellett visszaugranom.
_Moreau borzalmai!_ Ez a mondat ide-oda kóválygott elmémben egy
pillanatig, majd egyszerre vörösbetük villantak fel emlékemben, a
melyeket egy kis bőrszínű, hátborzongató röpiraton olvastam volt.
Tisztán kezdtem emlékezni mindenre, Gyerek voltam még, s Moreau ötvenes
éveiben lehetett. Kiváló, mesteri physiologus volt, a kit jól ismertek
tudományos körökben rendkívüli képzelő tehetségéről s kutatásainak
kiméletlen egyenességéről. Ugyanaz a Moreau volt-e ez? A vérömlesztés
kapcsán csodálatos eredményeket ért el, s a beteges elváltozások
kezeléséhez kiválóan értett. Majd hirtelen véget ért pályafutása.
Kénytelen volt távozni Angliából. Egy ujságíró asszisztens képében
beférközött laboratoriumába azzal a szándékkal, hogy szenzácziós
leleplezéseket tegyen; s egy botrányos eset révén, a mely valószinüleg
nem a véletlen műve volt, kegyetlen röpirata hírhedtté vált. Aznap,
mikor a röpirat megjelent, elszabadult Moreau házából egy megcsonkított,
félig lenyúzott kutya.

Ugorka szezon volt épen s egy tekintélyes kiadó, az álasszistens
nagybátyja, a nemzet lelkiismeretére hivatkozott. Nem először történt,
hogy ez a lelkiismeret fellázadt a tudományos kutatás módszerei ellen.
Moreaut egyszerűen kimarták az országból. Lehet, hogy megérdemelte; de
emlékszem, mily szégyenletesen cserben hagyta őt tudós társainak nagy
testülete. Bizonyos, hogy az ujságíró röpirata szerint néhány kisérlete
megdöbbentően kegyetlen volt. Talán kutatásainak feladása árán
megvásárolhatta volna társadalmi békéjét; de mint a legtöbb olyan ember,
a kit a tudományos búvárkodás bűvössége hatalmába kerített, nem
engedett. Nőtelen volt s nem kellett csak a saját érdekeivel törődnie…

Meg voltam győződve róla, hogy a két ember azonos. Minden jel erre
mutatott. Kezdtem érteni, mire való volt a puma és a többi állat; s
furcsa szagot éreztem a levegőben, a melyet eddigelé nem vettem észre.
Az operáló terem antiszeptikus szaga volt. Hallottam a falon keresztül a
puma morgását s az egyik eb úgy orditott, mintha megverték volna. De
végre is a vivisectióban nem volt semmi olyas, a mit különösen
tudományos ember előtt titkolni kellett volna. S egyszerre hirtelen
gondolatugrással eszembe jutott ujra Montgomery kisérőjének hegyes füle
és világító szeme. Kibámultam magam elé a zöld tengerre, borzongva a hűs
parti szellőben, s az utolsó pár nap élményei egymást űzték elmémben.

Mit jelentett mindez? A gondosan elzárt épület ezen az elhagyatott
szigeten, a hirhedt vivisector, s ezek a nyomorék, eltorzított emberek?…



VIII.  Az ordító puma.

Montgomery belépése félbeszakította rejtelmes, gyanakvó tünődésemet.
Együtt jött vele furcsa kisérője is, kenyeret, főzeléket, egyéb harapni
valót, egy palaczk whiskyt, egy korsó vizet, három poharat és késeket
hozva magával fatálczán. Rápillantottam futólag erre a különös
teremtményre, s láttam, hogy furcsa, nyugtalan szeme egyre rajtam pihen.
Montgomery kijelentette, hogy együtt ebédel velem, s hogy Moreau nem
jön, mert nagyon el van foglalva.

– Moreau! válaszoltam, ezt a nevet ismerem.

– Ördögbe is! kiáltott Montgomery. Mekkora szamárság volt tőlem, hogy
említettem. Gondolhattam volna. De legalább sejteti önnel titkunk
természetét. Iszik whiskyt?

– Köszönöm, nem. Sohasem iszom.

– Bár én is azt mondhatnám. De eső után késő a köpönyeg. Ez az átkozott
ital oka annak, hogy itt vagyok. És meg egy különös ködös éjszaka.
Boldog voltam, mikor Moreau felajánlta, hogy magával visz. Furcsa
história…

– Montgomery, szóltam hirtelen, a mint a külső ajtó becsukódott, mért
van az ön legényének hegyes füle?

– Mi az ördög! szólt tele szájjal. Egy darabig rám bámult, majd
ismételte szavaimat: – Hegyes füle?

– Hegyes, szóltam oly nyugodtan, a mint telt tőlem, visszafojtott
lélekzettel; s finom fekete szőr borítja.

Elgondolkozva felhajtott egy pohár whiskyt s így szólt:

– Azt hittem, hogy a haja elfödi füleit.

– Akkor láttam, mikor lehajolt, hogy asztalomra tegye a beküldött kávét.
És szeme ragyog a sötétben.

Ekkorra magához tért már Montgomery első meglepetéséből. Mindig
gondoltam, szólt fontoskodva, hogy van valami baja a fülével, mert
láttam, hogy rejtegeti… – Milyen volt a füle?

Észrevettem rajta, hogy tudatlanságát színleli. De azt nem mondhattam a
szemébe, hogy hazudik. Igy szóltam hát:

– Hegyes, keskeny és szőrös. Tisztán láttam. De különben sem láttam
furcsább teremtményt életemben.

Az udvarról éles, rekedt kiáltás hallatszott. Öblös mélysége a pumára
vallott. Láttam, hogy Montgomery zavarban van.

– Igazán? kérdezte.

– Hol szedte föl az istenadtát?

– San Franciskóban… Ocsmány féreg, az bizonyos, s e mellett félkegyelmű.
Nem is emlékszem már tisztán, hová való. De nagyon megszoktam.
Megszoktuk mind a ketten. Milyen benyomást tesz önre?

– Természetelleneset, szóltam. Van benne valami… Ne gondolja, hogy
képzelődöm, de valahányszor közel ér hozzám, mintha beszennyezne, s
megfeszül minden izmom. Mintha az ördög érintene.

– Sejtelmem sem volt róla. A kétárboczos legénysége is bizonyára így
volt vele… Hogy bántak szegény ördöggel… Hiszen látta, mit csinált vele
a kapitány?

Egyszerre csak ujra felordított a puma, most sokkal fájdalmasabban.
Montgomery szitkozódott magában. Elhatároztam, hogy szólok mindjárt a
parti emberekről is. De a szegény állat egész sereg rövid, éles kiáltást
hallatott.

– És parti embereik – kérdeztem – mi fajtából valók?

– Pompás ficzkók. Vagy nem? – szólt elszórakozva, majd a mint a puma
ujra élesen felordított, összeránczolta a homlokát. Nem szóltam többet.
Ordítás hallatszott ujra, borzalmasabb, mint az előbbiek. Rám vetette
tompa, szürke szemét, aztán ujra felhajtott egy pohárral a whiskyből. Az
alkoholra akarta terelni a beszédet s elmondta, hogy ezzel mentette meg
az életemet. De én csak odavetve felelgettem neki. Nemsokára véget ért
az ebéd, a hegyes fülű szörnyeteg lehordta az asztalt s Montgomery ujra
egyedül hagyott a szobában. Az egész idő alatt láttam rajta, hogy
palástolni igyekszik, mennyire felizgatja a puma ordítása. Idegességére
hivatkozott, mikor kiment a szobából.

Magamon is tapasztaltam, hogy a kiáltásoknak nagyon izgató hatásuk volt.
S mélységük és erejük egyre nőtt, a mint a délután múlt. Eleinte csak
kínosan hatottak rám; de szüntelen ismétlődésük végre kihozott a
sodromból. Félredobtam a kis kötet Horatiust, a mit olvasgattam, s
elkezdtem öklömet szorongatni, ajkamat harapdálni, s fel-alá járni a
szobában. Majd befogtam újjaimmal a fülemet, de az ordítások egyre
jobban izgattak s végül annyira kezdtek gyötörni, hogy nem állhattam ki
tovább ebben a szomszédos szobában. Kimentem az ajtón a késő délután
altató melegére s elhaladva a főbejárat előtt, a mely be volt már
csukva, megkerültem a fal szögletét.

Az ordítás egyre hangosabb lett. Mintha a világ összes kínja benne lett
volna ebben a hangban. De azért azt hiszem, ha tudtam volna, hogy ennyi
kín van a szomszéd szobában, azonban nem hallom, nyugodtan viseltem
volna. A szánalom csak akkor nyugtalanító, ha a szenvedés hangot talál s
megrázza idegeinket. Bár ragyogó napfényben jártam s a fák zöld legyezői
szeliden lengedeztek a lágy tengeri szellőben, a világ zűrzavaros volt,
tele fekete és vörös káprázattal, mig jó messze el nem kerültem a tarka
falú háztól.



IX.  Az erdő réme.

Neki vágtam a ház mögött levő emelkedés bozótjának, s nem törődve vele,
hová jutok, áthaladtam egy csomó meredek törzsű fa árnyas sürűjén és
nemsokára átjutottam valahogyan az emelkedés tulsó oldalára. Lefelé
haladva, kis patakot pillantottam meg, a mely szűk völgyön futott
keresztül. Megálltam és hallgatóztam. A távolság, a melyet megtettem,
vagy a közbeeső sűrűség eltompított minden hangot, a mely a zárt
udvarból eredhetett. A levegő csendes volt. Hirtelen zörejjel egy nyúl
bukkant föl előttem, fölfelé futva a lejtőn. Nem tudtam, mitévő legyek,
végre is leültem az árnyék szélén.

Kellemes helyre jutottam. A patakot elfödte a partok buja növényzete,
csak egy helyütt láttam csillámló vizéből egy háromszögletü foltot. Túl
rajta kékes ködön keresztül bokrok és fák tömkelegét láttam a ráborúló
ragyogó kék égboltozattal. Itt-ott fehér és piros virágcsomó tarkállott.
Egy darabig elmerültem a táj szemléletébe, majd ujra Montgomery különös
emberére tévedtek gondolataim. De ahhoz nagyon meleg volt, hogy erősen
gondolkozzam s nemsokára szunnyadozó félálom fogott el.

Ebből, nem tudom mennyi idő múlva, valami zörej riasztott föl, a mely a
patak tulsó oldalán levő zöld sürűségből hallatszott. Egy pillanatig nem
láttam egyebet a haraszt és a fű mozgásánál. Majd egyszerre felbukkant
valami a patak partján; első tekintetre nem tudtam megkülönböztetni,
micsoda. Lehajtotta fejét s inni kezdett. Ekkor már láttam, hogy ember,
a ki négykézláb jár, mint valami állat.

Kékes ruha volt rajta, rézszinű bőre és fekete haja volt. Ugy látszott,
hogy valami groteszk csúnyaság közös vonása volt valamennyi
szigetlakónak. Hallottam, a mint ivás közben ajkával szörpölte a vizet.

Előre hajoltam, hogy jobban lássam s e közben egy darab láva levált
kezem alól s legurult a lejtőn. A zörejre, mint a kit bűnön értek,
feltekintett s pillantásunk találkozott. Hirtelen két lábra tápászkodott
s kurta kezével száját törülgetve, rám nézett. Lába alig volt fél oly
hosszu, mint törzse. Körülbelül egy perczig egymásra bámultunk
meghökkenve. Majd nehányszor visszatekintve rám, eltünt jobbra tőlem a
bokrok között s az összecsapodó lombok zaja lassan elhalt mögötte, a
mint távolodott. Régen eltünt már s én még mindig ülve maradtam, abba az
irányba bámulva, a merre eltünni láttam. Álomra hajló nyugalmamnak vége
lett.

Felriasztott hátam mögött valami nesz s hirtelen megfordulva láttam,
hogy egy tengeri nyúl fut a lejtőn fölfelé.

Talpra ugrottam.

Ennek a groteszk félvadszerű teremtménynek a megjelenése egyszerre
benépesítette számomra a délután csöndjét. Egyre idegesebben nézegettem
körül s bántott, hogy fegyvertelen vagyok. Majd arra gondoltam, hogy az
az ember, a kit az imént láttam, fel volt öltözve, nem volt meztelen,
mint a vadember szokott lenni s iparkodtam meggyőzni magamat, hogy
valószinüleg békés hajlamú lény volt s csak viselkedésének esetlen
vadsága sejttette velem az ellenkezőt.

De megjelenése azért nagyon megzavart. Elindultam balra a lejtő
hosszában, ide-oda tekintgetve szüntelenül a merev fatörzsek között.
Mért jár egy ember négykézláb s mért iszik pohár nélkül? Egyszerre csak
ujra állati nyöszörgést hallottam, s mivel azt hittem, hogy a pumát
hallom, megfordultam s a hanggal homlokegyenest ellenkező irányban
folytattam utamat. Lejutottam a patakhoz s keresztül lépve rajta, a
túlsó part bokrai között haladtam tovább.

Egyszerre élénk biborszínű foltot vettem észre a földön. Lehajoltam s
láttam, hogy leveles folyondárhoz hasonló, különös szétágazó, ránczos
gombaféle volt, a mely érintésemre nyálkásan szétomlott. S ekkor buja
harasztbokrozat árnyában kellemetlen leletre bukkantam, egy élettelen
nyúl testére, a mely meleg volt még s tele volt csillogó legyekkel. Feje
szét volt harapva. A vértócsa láttára visszahökkentem. Köröskörül nyoma
sem volt más erőszakosságnak. Mintha hirtelenében ragadták és ölték
volna meg. A mint rámeredtem a kis szőrös testre, az a félelem, a melyet
a patakból ivó férfi emberietlen arcza keltett volt bennem, egyre
növekedett. Kezdtem elképzelni, mily veszedelmes dolog kóborlásom ezek
közt az ismeretlen lények között. A sürűség szinte megváltozott
körülöttem. Minden árnyék leselkedő rémmé vált, minden neszt
fenyegetésnek képzeltem. Mintha csupa láthatatlan ellenség környezett
volna.

Elhatároztam, hogy visszatérek a parti házba. Hirtelen megfordultam s
vad erőszakossággal, szinte őrülten, a bokrok közt törtem magamnak utat,
óvakodva, hogy valahogy tisztás térre ne jussak megint.

Épen idejében álltam meg egy kis tisztás előtt, a melyet egy lezuhant fa
vágott az erdőben. Uj sarjak kezdtek már fejlődni, küzködve a
megüresedett helyért s túl a tisztáson újra sűrüséggé zárult a meredek
fatörzsek, az egybefonódó folyondárok és a szétágazó gombák tömkelege.
Szemben velem, nem véve észre közeledésemet, három groteszk emberi alak
kuporgott egy lezuhant hatalmas fa gombával borított romladékán. Az
egyikük nő volt, a másik kettő férfi. Meztelenek voltak, csak ágyékuk
táját burkolta skárlátpiros szövet; bőrük sötétes pirosasbarna színű
volt, a milyen szinű vadembert még soha életemben nem láttam. Elhizott,
állnélküli arczuk volt, homlokuk hátralapult s fejüket ritkás tüskés haj
borította. Sosem láttam még ily vadállatias külsejü teremtményeket.

Beszélgettek, vagy legalább az egyik férfi beszélt a másik kettőhöz s
mind a hárman annyira el voltak merülve, hogy közeledésem neszét nem
hallották. Felső testüket ide-oda himbálgatták. Tisztán
megkülönböztettem a vastag, mély hangokat; de a beszédből egy szót sem
voltam képes megérteni. Ugy látszott, hogy az, a ki beszélt, valami
bonyolult zagyvaságot ismételgetett. Nemsokára élesebb lett a hangja s
kezét kiterjesztve, felegyenesedett.

Erre kezüket kiterjesztve, felállt a másik kettő is és hármasban
dudolgatva ritmikusan ide-oda himbálódzott testük. Ekkor láttam, mily
rendkivül kurta lábszáruk van s mily sovány, esetlen a lábuk feje.
Elkezdtek lassan körbe forgolódni, felemelve s letoppantva lábukat s
lóbálva karjukat. Ritmikus motyogásuk éneklésbe csapott át, amelynek a
refrainje valami _Alúla_ vagy _Balúla_ szó volt. Szemük ragyogott s
undok arczukon furcsa gyönyörérzet tükröződött. Ajaktalan szájukon nyál
csordult ki.

Egyszerre, a mint elnéztem érthetetlen, groteszk mozdulataikat, hirtelen
tisztán láttam, mi volt az, a min megütődtem, a mi állandóan a
legszélsőbb idegenszerűség s egyben a legkülönösebb ismert dolog
ellentétes benyomását gyakorolta rám. Ez a három, rejtelmes dolgokat űző
teremtmény alakjára nézve ember volt, de e mellett különös módon meg
volt bennök valami ismerős állat minden sajátsága is. Bár emberi
formájuk volt s rongyszövet volt rajtuk, mozdulataikban,
viselkedésükben, egész lényükben volt valami félreérthetetlen állati
jelleg, a mi ellenállhatatlanúl a sertéseket juttatta eszembe.

Elképedtem erre a csodálatos megfigyelésre s borzalmas kérdések raja
rohanta meg elmémet. Elkezdtek egymásután kiáltozva, röfögve ugrándozni.
Egyszerre az egyik elcsúszott s egy pillanatra négy lábra ereszkedett.
Bár tüstént felállt, e szörnyetegek állati valójának ez a pillanatnyi
megnyilatkozása eleget mondott.

Megfordultam oly nesztelenűl, a mint csak tellett tőlem s időnként
meg-megdermedve azon való félelmemben, hogy valami recsegő ág vagy
mozduló lomb elárul, visszatörekedtem a bokrok közé. Jó időbe
beletartott, mire ujra bátrabban mertem mozogni.

Eleinte azon voltam csak, hogy minél messzebb kerüljek ezektől az
ocsmány teremtésektől s jóformán észre sem vettem, hogy időközben rendes
gyalogösvényre jutottam a bokrok között. Majd gyorsan átsietve egy kis
tisztáson, kellemetlen meglepetésemre a fák között, két esetlen lábat
pillantottam meg, a mely vagy harmincz yardnyira tőlem, nesztelen
léptekkel párhuzamosan haladt velem. A lábakhoz tartozó felső testet és
fejet elfödte előlem a sűrű folyondár. Hirtelen megálltam, azt remélve,
hogy ez a lény nem vett észre. Velem együtt megállt a két láb is. A mily
ideges voltam, alig tudtam megállni, hogy hanyatt-homlok futásnak ne
eredjek.

Majd erősebben odatekintve az ág-bog közé, ráismertem annak a lénynek a
fejére és a testére, a kit inni láttam. Felém fordította fejét. A mint a
fák árnyékából rám tekintett, szeme zöldes fényben villogott. Ez a félig
világló szín eltünt, amint ujra elfordította fejét. Egy pillanatig
mozdulatlanúl állt, majd nesztelen léptekkel futni kezdett a zöld
sürűségben. A következő pillanatban eltünt előlem a bokrok között. Nem
láttam, de azért éreztem, hogy ujra megállt és engem néz.

Vajjon mi volt? Ember vagy állat? Mi dolga volt velem? Nem volt nálam
fegyver, még botom sem volt. A futás őrültség lett volna. Bizonyos, hogy
az a valami, akármi volt, nem mert megtámadni. Összeszorítva fogaimat,
egyenesen feléje indultam. Vigyáztam, hogy félelmemet, a mely szinte
megdermesztett, el ne áruljam. Keresztülnyomultam egy csomó magas,
fehérvirágos bokron s ott láttam magam előtt húsz yardnyi távolságban.
Oldalvást visszatekintett rám s láttam, hogy nem tudja, mit csináljon.

Egy-két lépéssel közeledtem hozzá, folyton merően a szeme közé nézve.

– Ki vagy? – kiáltottam rá.

Megpróbált a szemem közé nézni.

Majd egyszerre így szólt: Senki! s megfordulva eliramodott a bozóton
keresztül. Távolabb visszafordult s rámbámúlt megint. Szeme kiragyogott
a fák félhomályából.

Bátorságom inamba szállt; de éreztem, hogy egyetlen reményem a merészség
s ezért folytonosan közeledtem feléje. Ujra hátat fordított s eltünt a
sötétben. Mintha még egyszer visszavillant volna rám a szeme s aztán nem
láttam többé.

Most kezdtem csak elképzelni, mi minden történhetik velem, ha beáll az
este. A nap pár perczczel előbb tért nyugovóra, a tropikus égöv gyorsan
beálló szürkülete kezdett már jelentkezni keleten s fejem körül
karikázni kezdett nesztelenül az első portyázó moly. Ha nem akartam az
éjszakát ott tölteni a titokzatos erdő ismeretlen veszedelmei között,
sietnem kellett vissza az elkerített épülethez.

Az a gondolat, hogy visszatérjek abba a kínlakta menedékbe, végtelenül
kellemetlen volt; de még kellemetlenebb volt az a másik, hogy rám szakad
a szabadban a sötétség s mindaz, a mit a sötétség magában rejt. Még egy
pillantást vetettem a kékes árnyékra, a mely elnyelte azt a furcsa
teremtést, s aztán megindultam le a lejtőn a patak felé, azt hivén, hogy
abban az irányban haladok visszafelé, a merről ide jöttem.

Gyorsan lépkedtem, belezavarodva mindabba, a mit tapasztaltam, s
nemsokára tisztás helyre értem az elszórt fák között. Az a színtelen
világosság, a mely a nap nyugtát követi, gyorsan enyészett. A kék égbolt
fejem fölött hirtelen mélyebb színt öltött s apró csillagok fénye tört
keresztül a félhomályon. A fák közei, a távolabbi növényzet hézagai, a
melyek a napfényben ködös kékségnek látszottak, feketeségre váltak s
megteltek titokzatossággal.

Folytattam utamat. A színváltozat eltünt a világból, a fák csúcsai
koromsötéten meredeztek a világló kék égbolt felé s a facsúcsok
határvonalán alúl minden alaktalan feketeségbe olvadt össze. Csakhamar
ritkulni kezdtek a fák s a bozótos bokrok egyre szaporodtak. Majd fehér
fövénynyel borított puszta térségre értem, a melyen túl újra sűrű bokrok
terjedtek szét.

Jobbra tőlem folyton gyötört valami gyönge nesz. Eleinte azt hittem,
hogy képzelődöm, mert valahányszor megálltam, elcsendesedett minden,
kivéve a lombok közt susogó esti szellőt. De a mint folytattam utamat,
lépteimnek mintha viszhangja támadt volna.

Elfordultam a sürűségtől, a szabadabb térség felé tartva s azon voltam,
hogy hirtelen meg-megfordulva meglepjem a nyomomban járó lényt, ha
csakugyan volt a nyomomban valaki. Nem láttam semmit, de azért egyre
erősebb lett bennem az a tudat, hogy van valaki a közelemben.
Meggyorsítottam lépteimet s nemsokára kis emelkedéshez értem. Átmentem
rajta s gyorsan megfordulva a tulsó oldaláról merően visszanéztem rá.
Fekete körvonalai éles ellentétben voltak a sötétlő égboltozattal.

Nemsokára alaktalan tömeg bukkant föl a magaslaton s utána rögtön eltünt
újra. Most már bizonyos voltam benne, hogy rézbőrű ellenfelem lopódzik
utánam. Párosult ezzel egy másik kellemetlenség is. Észrevettem, hogy
utat tévesztettem.

Egy darabig teljesen megzavarodva, tovább siettem, nyomomban a rejtelmes
üldözővel. Bármi volt, vagy nem volt bátorsága arra, hogy megtámadjon,
vagy kedvező alkalomra lesett. A nyílt térség felé iparkodtam. Időnként
megfordultam és hallgatóztam; nemsokára félig-meddig azt kezdtem hinni,
hogy üldözőm abbahagyta a vadászatot, vagy talán nem is volt egyéb, mint
megzavarodott képzelődésem szüleménye. Egyszerre hallottam a tenger
zúgását. Csaknem futásra gyorsítottam lépteimet s rögtön rá hallottam,
hogy megbotlott valaki a hátam mögött.

Hirtelen megfordultam s rámeredtem az egymásba olvadó fákra. Fekete árny
ugrosott egyik fától a másikig. Megdermedve figyeltem, de nem hallottam
mást, csak fülem vérének lüktetését. Azt gondoltam, hogy idegzetem
megzsibbadt s hogy képzelődésem játszott velem. Elszántan ujra a tenger
zúgása felé fordultam.

Egy-két pillanat mulva a fák megritkultak s alacsony puszta földnyelven
találtam magamat, a mely belenyúlt a sötét vízbe. Tiszta, nyugodt
éjszaka volt s az egyre szaporodó csillagok képe rezegve tükröződött a
tenger nyugodt ölében. Nyugaton a zódiacus fény belevegyült az esti
csillag sárga ragyogásába. A part kelet felé távolodott tőlem, nyugat
felé pedig eltakarta a hegyfok gerincze. Egyszerre visszaemlékeztem rá,
hogy Moreau partja nyugatra van tőlem.

Ág rezzent mögöttem s utána nesz hallatszott. Megfordultam s jól
odanéztem a fekete fák közé. Nem láttam semmit, vagy inkább nagyon is
sokat láttam. A homályban minden sötét alakzatnak megvolt a maga
fenyegető tulajdonsága, mintha éberen lesben állt volna minden
körülöttem. Igy álltam körülbelül egy perczig, aztán szememet le nem
véve a fákról, nyugatnak fordultam, hogy keresztülmenjek a földnyelven.
Amint megmozdultam, a leskelődő árnyékok közül is megmozdult az egyik
nyomomban.

Szivem sebesen dobogott. Nemsokára széles öböl körvonalai látszottak
nyugat felől s megálltam ujra. Megállt vagy tizenkét yardnyira tőlem a
nesztelen árny is. Az öböl túlsó kanyarulatánál kis fénypont csillant
fel s a csillagfényben tisztán láttam a szürkéllő, fövénynyel borított
partot. A kis fénypont körülbelül két angol mértföldre lehetett tőlem.
Hogy elérjem a partot, keresztül kellett mennem a fák között, a hol az
árnyak leskelődtek s le kellett mennem egy kis bozótos lejtőn.

Most sokkal tisztábban láthattam üldözőmet. Nem állat volt, mert két
lábon állt felegyenesedve. Kinyitottam számat s szólni akartam, de
szavam rekedt hörgésbe fulladt. Még egy kisérletet tettem s
felkiáltottam: Ki az ott? Feleletet nem kaptam. Egyet léptem előre. Az
árny nem mozdult. Lábam megbotlott egy kőben.

Ez eszembe juttatott valamit. Szemem folyton az előttem álló árnyra
függesztve, felemeltem a kődarabot. A mint mozdultam, az árny, mint
valami kutya, hirtelen megfordult s távolabb surrant a sötétségbe.
Eszembe jutott, a mit egy kis iskolás gyerek csinált nagy kutyákkal
szemben, belecsavartam a követ zsebkendőmbe s a zsebkendő végét
rátekertem öklömre. Az árnyékok közt mozdult valami, mintha üldözőm
hátrált volna. Egyszerre utat tört magának szörnyű izgatottságom;
kezemben fegyveremmel, szemben hátráló ellenfelemmel reszketni kezdtem s
hideg izzadtság verte ki testem.

Egy ideig eltartott, míg elszántam magam arra, hogy a fákon és bokrokon
keresztül neki vágok a partra vezető lejtőnek. Futni kezdtem s a mint a
sürűségből kijutottam a fövényre, hallottam, hogy mögöttem mozog valami.

Erre teljesen elvesztettem a fejem s a fövényes parton futásnak eredtem.
Mögöttem nyomban hallatszott üldözőm puha lábainak gyors topogása. Vad
kiáltást hallattam s megkettőztettem lépteimet. A mint futottam,
háromszor-négyszer nyúl nagyságu fekete lények riadtak fel s szökdeltek
a parton a bokrok felé. A míg élek, nem fogom elfelejteni ezt a
borzalmas hajszát. A víz szélén futottam s a lábak topogása egyre
közelebb hallatszott hozzám. A sárga fény messze volt, reménytelenül
messze. Az éjszaka csendes volt és fekete körülöttem. Tipp-topp!
hangzott egyre közelebb és közelebb az üldöző lábak topogása. Lélekzetem
elfulladt, mert régen elszoktam a szaladástól; a mint folytattam a
futást, mintha éles kés nyilallott volna oldalamban. Láttam, hogy
üldözőm sokkal előbb utólér mint az elkerített helynél s ekkor
kétségbeesve és levegőért kapkodva, hirtelen sarkon fordultam s a mint
hozzám ért, lesujtottam rá teljes erőmből. Csapás közben a kő kizuhant a
zsebkendő hurkából.

A mint megfordultam, üldözőm, a ki négykézláb futott utánam, két lábra
emelkedett s a zuhanó kő bal halántékán érte. Koponyája nagyot koppant s
az állat-ember belém tántorodott, fejével hátra taszítva, s aztán
eltámolyogva mellettem, végig zuhant a fövényen, úgy, hogy arcza beleért
a vízbe. S ott maradt elterülve mozdulatlanul.

Nem volt rá erőm, hogy közeledjem a fekete tömeghez. Ott hagytam a
körülötte fodrosodó vízben a néma csillagok alatt s folytattam utamat a
ház sárga fénye felé. Nemsokára kétségtelen megkönnyebbülésemre
hallottam a puma fájdalmas nyöszörgését, ugyanazt a hangot, a mely
eredetileg elüldözött a házból a rejtelmes sziget kikutatására. Erre,
bár rettentő fáradt voltam, összeszedtem minden erőmet s futni kezdtem a
fény felé. Mintha nevemet hallottam volna kiáltani.



X.  Az ordító ember.

Közelebb jutva a házhoz, láttam, hogy a fény szobám nyitott ajtajából
sugárzik s hallottam, hogy Montgomery nevemet kiáltja: Prendick!

Folytattam a futást. Csakhamar ujra hallottam kiáltását. Gyönge
hahó!-val feleltem a kiáltásra s a következő perczben beleütköztem
Montgomeryba.

– Hol járt? szólt karon ragadva s visszatolva, úgy, hogy az ajtóból
áradó fény arczomra esett. Annyira el voltunk foglalva mind a ketten,
hogy megfeledkeztünk önről s csak egy félórával előbb vettük észre, hogy
eltünt.

Bevezetett a szobába s leültetett a karosszékbe. Egy darabig szinte
megvakított a fény.

– Arra nem is gondoltunk, hogy elindul szigetünk kikutatására, a nélkül,
hogy nekünk szólana; megijedtem… de hát… Mi baj?

A mi erőm még maradt, egyszerre elhagyott s fejem mellemre hanyatlott.
Azt hiszem, némi elégtétellel öntött belém Montgomery egy kis pálinkát.

– Az Istenre kérem – szóltam – csukja be azt az ajtót.

– Ugy-e látott egyet-mást bizonyára furcsaságainkból? kérdezte. Bezárta
az ajtót s ujra hozzám fordult. Egyebet nem kérdezett; öntött belém ujra
egy kis pálinkát és vizet s aztán arra nógatott, hogy egyem. Csaknem
összeestem. Motyogott valamit arról, hogy elfelejtett figyelmeztetni s
megkérdezte röviden, mikor távoztam a házból s mit láttam. Elmondtam
neki szakgatott rövid mondatokban mindent s végül őrülettel határos
izgatottsággal így szóltam: Szóljon, mit jelent mindez?

– Nincs az egészben semmi szörnyűség – szólt. De azt hiszem, egy napra
eleget tapasztalt.

Egyszerre metsző kiáltást hallatott a puma. Montgomery halkan
elkáromkodta magát.

– Montgomery – kérdeztem – mi volt az a lény, a mi üldözött. Állat vagy
ember?

– Ha ma éjjel nem alszik, szólt Montgomery, holnapra egészen
megbolondul.

Felálltam szemben vele s ujra kérdeztem: Mi volt az a lény, a mi utánam
járt?

Rám nézett és száját félrehúzta. Szeme, a mely az imént egy perczre
megelevenedett, újra kifejezéstelenné vált.

– Abból, a mit elmondott – felelte – azt hiszem, hogy kisértet volt.

Hirtelen idegroham fogott el, de csak egy pillanatra. Belevetettem magam
ujra a székbe s kezemet homlokomra szorítottam. A puma ujra elkezdett
ordítani.

Montgomery mögém került s vállamra tette a kezét. Lássa, Prendick –
kezdte – nem állt érdekemben, hogy ide juttassam erre a mi ostoba
szigetünkre. De a baj nem olyan nagy, mint amilyennek képzeli. Idegzete
elrongyolódott, ez az egész. Majd adok egy kis altatószert; ki kell jól
aludnia magát, mert különben semmiért sem vállalhatok felelősséget.

Nem válaszoltam semmit. Előre hajoltam s arczomat eltakartam kezeimmel.
Nemsokára visszatért egy kis üvegcsével, a melyben sötét folyadék volt.
Átnyujtotta, én ellenállás nélkül felhajtottam s aztán Montgomery
segítségével végig nyujtóztam a függő ágyon.

Mikor felébredtem, fényes nappal volt. Egy darabig hanyatt fekve
maradtam, felnézve a menyezetre, melynek gerendái hajófából készültek.
Majd másfelé fordítottam a fejem s láttam, hogy az asztalon ennivaló van
elkészítve számomra. Éhes voltam s neki láttam, hogy kijussak valahogyan
a függő ágyból, a mely megértve szándékomat, egyszerre csak túlságos
udvariassággal kifordított négykéz-lábra a szoba közepére.

Felkeltem s leültem az ennivaló elé. Kábult volt a fejem s eleinte
roppant határozatlanúl emlékeztem vissza csak arra, a mi éjjel történt.
A reggeli szellő kellemesen fujdogált az üvegezetlen ablakon. A hűs
szellő s a táplálék felüdített. Nemsokára kitárult mögöttem a zárt
udvarra nyíló ajtó. Megfordultam s Montgomery arczát pillantottam meg.

– Rendben van minden? – szólt. Rettentően el vagyok foglalva.

Betette megint az ajtót, de mint később észrevettem, elfelejtette
ráfordítani a kulcsot.

Eszembe jutott, milyen volt arcza az elmúlt éjszaka s lassacskán
kialakult elmémben minden úgy, a mint történt. A mint épen ujra elfogott
a félelem is, kiáltás hallatszott belülről. Csakhogy most nem a puma
kiáltott.

Abbahagytam az evést és hallgatóztam. Csend volt, kivéve a reggeli
szellő susogását. Azt kezdtem gondolni, hogy csalódott a fülem.

Hosszú szünet mulva folytattam az evést, de fülem folyton éberen
figyelt. Nemsokára nagyon gyönge, tompa hangot hallottam. Kővé dermedtem
székemen. Bár gyönge, eltompult hang volt, sokkal mélyebb hatást
gyakorolt rám, mint mindaz együtt véve, a mit eddig hallottam a fal
mögül. Most az egyszer nem lehetett kételkednem a tompa, szakgatott
hangok eredetében, mert zokogással, szorongó lihegéssel vegyes
jajveszéklés volt. Most az egyszer nem állat, hanem emberi lény
gyötrődött!

A mint ezzel tisztába jutottam, felkeltem, három lépéssel végig mértem a
szobát, megragadtam az udvarra nyíló ajtó kilincsét s feltártam az ajtót
magam előtt.

– Prendick! Ember! Megálljon! – kiáltott Montgomery felém ugorva.
Csaholni, horkolni kezdett egy megriasztott vadászeb. Láttam, hogy
barna, biborpiros vér folydogált egy csatornában s karbolos eczetszagot
éreztem a levegőben. Távolabb homályos árnyékban láttam, hogy valami
sebhelyekkel telt, vörös és össze-vissza kötözgetett lény volt lekötözve
egy rámás lapra. S egyszerre feltünt az öreg Moreau fehér, rettenetes
arcza.

Egy pillanat se telt bele, vállon kapott, vörösre fent félkezével sarkon
fordított s belökött szobámba. Oly könnyedén megemelt, mint ha kis
gyerek lettem volna. Végig terültem arczra bukva a padlón s a becsapódó
ajtó elfödte előlem szenvedélyes arczát. Majd hallottam, hogy megfordul
a kulcs a zárban s Montgomery elkezdett mentegetőzni.

– Tegyétek tönkre egy élet munkáját! – kiáltott Moreau.

– Nem érti, – szólt Montgomery – s mondott még valamit, de ezt nem
értettem.

– Nem vesztegethetem most az időt vele – szólt Moreau.

A többit nem hallottam. Feltápászkodtam s remegve álltam a szoba
közepén, borzalmas kétségek közt hánykolódva. Lehetséges, kérdeztem
magamban, hogy élő embert bonczolnak? Mint felhős égről a villám, úgy
csapott le rám ez a kérdés. S egyszerre tudatara ébredtem annak a
borzasztó veszedelemnek, a melyben forogtam.



XI.  Embervadászat.

Mint valami oktalan reménye a menekülésnek, az jutott eszembe, hogy
szobám külső ajtaja nem volt bezárva. Meg voltam győződve kétségtelenül,
hogy Moreau valami élő embert bonczolt. Mióta hallottam a nevét,
szüntelenül azon fáradoztam, hogy kapcsolatba hozzam a nevéhez fűződő
borzalmakat a szigetlakók groteszk állatiasságával. Eszembe jutottak
munkái a vérátömlesztésről s azt hittem, hogy mindent megértettem.
Mindaz a különös teremtmény, a melyet láttam, valami rettenetes
kisérletezés áldozata volt!

Ezek az átkozott ficzkók csupán azért akartak visszatartani, hogy
bizalmaskodásukkal elbolondítsanak s aztán hirtelen oly sorsot mérjenek
rám, a mely rosszabb, mint a halál; kínpadra akartak vonni s a
legiszonyubb lealjasítás után, a mi egyáltalában képzelhető, ki akartak
ereszteni, mint valami elveszett lelket, mint valami fenevadat, többi
áldozatuk seregébe. Körülnéztem, nem keríthetek-e valami fegyvert
magamnak. Nem volt sehol semmi. Majd hirtelen ötlet kapott meg; neki
estem a karosszéknek s rátéve lábamat egyik oldalára, a másik oldalát
leszakítottam róla. A fával együtt véletlenül kiszakadt egy szög is s
kiálló nagy hegye némi veszélyességet kölcsönzött ennek a máskülönben
ártatlan fadarabnak. Lépteket hallottam kivülről, rögtön rá felnyilt az
ajtó s belépett rajta Montgomery. Be akarta zárni a külső ajtót.

Fölemeltem szöges botomat s arczába sujtottam vele; de visszaugrott. Egy
pillanatig határozatlanul álltam, majd megfordultam s kirohanva az
ajtón, megkerültem a ház sarkát.

– Prendick! Ember! Megálljon! – hallatszott rémült kiáltása. Ne legyen
ostoba szamár!

Még egy percz – gondoltam magamban – s rám zárta volna az ajtót, mint
valami áldozatnak szánt tengeri nyúlra. Megkerülte ő is a ház sarkát,
mert hallottam, a mint nevemet kiáltotta. Majd kiabálva utánam kezdett
szaladni.

Vakon futva északkeletnek vettem utamat, derékszögben eltérve előbbi
kirándulásom irányától. A mint hanyatt-homlok futottam a parton, egyszer
visszatekintettem s láttam, hogy Montgomeryvel együtt fut utánam fekete
arczú legénye is. Őrült futásnak eredtem a lejtőn felfelé s a magaslatra
érve, elfordultam keletre sürű bokrokkal szegett sziklás völgy mentén.
Vagy egy angol mértföldnyire futhattam. Keblem zihált, szivem hangosan
dobogott. Üldözőim zaja megszünt s mivel éreztem, hogy közel vagyok a
végkimerüléshez, hirtelen visszakanyarodtam, a mint gondoltam, a part
felé s ledőltem egy harasztos bokor tövében.

Ott maradtam jó darab ideig félve mozdulni is s valósággal annyira
megrémülve, hogy tervezgetéshez sem volt erőm. A vad táj álmatag
csendben mélázott a nap melegében s közelemben nem volt más zaj, mint
nehány körülem keringő kis szúnyog zümmögése. Egyszerre egyhangú
ismétlődő zajt hallottam, a partot öblögető tenger hömpölygése volt.

Vagy egy óra mulva hallottam, hogy Montgomery jó távol észak felé
nevemet kiáltozza. Ez tervezgetésekre vezette gondolataimat. Ugy fogtam
fel akkor a dolgot, hogy a szigeten nem lakik más, mint a két vivisector
és állatiasított áldozataik. Bizonyos volt, hogy szükség esetén ezek
közül is felhasználhatnak egynehányat ellenem. Tudtam, hogy Moreau és
Montgomery mindig revolverrel jár; én pedig eltekintve ettől a gyönge
deszkadarabtól, a mely kiálló kis szögével valóságos torzképe volt a
buzogánynak, fegyvertelen voltam.

Igy hevertem egy helyben folytonosan, a mig éhes és szomjas nem lettem.
S most láttam be csak teljesen helyzetem reménytelenségét. Fogalmam sem
volt róla, hogyan kerítsek magamnak táplálékot. Sokkal tudatlanabb
botanikus voltam, semhogy ráismerhettem volna valami ehető gyökérre vagy
gyümölcsre magam körül; s ahhoz sem volt eszközöm, hogy elfogjak
valahogyan vagy egy tengeri nyulat. Minél jobban elgondolkoztam, annál
vigasztalanabbnak éreztem helyzetemet. Végre végső kétségbeesésemben
azokra az állatemberekre gondoltam, a kikkel találkoztam. Megpróbáltam,
a mennyire képes voltam visszaemlékezni rájok s bennök lelni valami
reménységet.

Egyszerre csak vérebugatást hallottam s megértettem, hogy új veszedelem
fenyeget. Nem sokat elmélkedtem, mert hamarosan elcsíptek volna, hanem
felkapva szöges botomat, hanyatt-homlok rohanni kezdtem búvóhelyemről a
tenger felé. Emlékszem, hogy futás közben belekeveredtem valami tüskés
bozótba, a melynek tövisei ugy szúrtak, mint a késpengék. Csurgott rólam
a vér s ruhám össze-vissza volt szakgatva, mikor egy észak felé elnyúló
hosszú öböl szélére értem. Belegázoltam minden habozás nélkül egyenesen
a habok közé s nemsokára térdig jártam egy kis folyóban. Végre
felkapaszkodtam a nyugati partra s dobogó szivvel belevetettem magam a
bokrok sürűjébe s ott vártam a történendőket. Hallottam, hogy a kutya –
egyetlen egy üldözött csak, – egyre közeledett s a tüskebokorhoz érve,
vadul ugatott. Majd megszünt az ugatás, nem hallottam többé semmit s
nemsokára azt kezdtem gondolni, hogy megmenekültem.

A perczek múlva-múltak, a csend hosszúra nyúlt, s végre vagy egy órai
nyugalom után, bátorságom kezdett újra visszatérni.

Ekkor már nem voltam annyira megrémülve s csökkent nyomorúságom érzete
is. Túlestem a rémület és a kétségbeesés végső határán. Tudtam, hogy
életem menthetetlenül elveszett s ez a meggyőződés bátorságot öntött
belém. Kedvem lett volna szemtől-szemben találkozni Moreauval. S mialatt
a vizben gázoltam, eszembe jutott, hogy a végső esetben mindig marad egy
módom arra, hogy a kinoztatástól meneküljek: nem akadályozhatják meg,
hogy vízbe ne fojtsam magam. Kedvem lett volna félig-meddig azonnal a
vízbe ölni magam, de valami különös kivánság, hogy ha már ennyire
jutottam, várjam be a végét is, visszatartott. Kinyujtottam a tüskés
bokor töviseitől kisebesedett, sajgó lábamat és szétnéztem a fák között.
Egyszerre csak fekete arczot vettem észre, a mely engem figyelt.

Láttam, hogy az a majomhoz hasonló ember, a ki a parton várta a
csónakot. Kapaszkodóban volt egy pálmafára. Felkaptam botomat s
felálltam szemben vele. Motyogni kezdett: – Te, te, te… ez volt minden,
a mit eleinte megértettem. Majd hirtelen leugrott a fáról,
szétválasztotta a lombokat s rám bámult kiváncsian.

Ezzel a teremtménynyel szemben nem éreztem azt az ellenszenvet, a mit a
többi állatember láttára. – Te, te, szólt, a csónakból.

Ez legalább ember volt, mert tudott beszélni.

– Igen, szóltam, a csónakban érkeztem. A hajóról.

– Óh! szólt s nyugtalan, ragyogó szemét végigjártatta rajtam. Megnézte
kezemet, botomat, lábamat, rongyos ruhámat s a tövisekből eredő
szúrásokat és karczolásokat. Valamin megakadt. Szeme visszasiklott
kezemre. Majd kinyujtotta saját kezét és számlálta lassan ujjait: – Egy,
kettő, három, négy, öt – ugy-e?

Akkor nem fogtam fel szavai jelentését. Később észrevettem, hogy a
legtöbb állatembernek korcs keze van, a melynek nem egyszer három ujja
hiányzik. Akkor azt hittem, hogy ez valami üdvözlet s válaszul ugyanazt
csináltam. Végtelen elégedettséggel vigyorgott. Majd gyors tekintete
körülpillantott; azután hirtelen mozdulattal eltünt az összecsapódó
lombok között.

Utána nyomúltam s elbámúlva láttam, hogy sovány karjával kapaszkodva,
vastag folyondár ágain lengeti magát a lombok között. Háttal állt felém.

– Hej! – kiáltottam rá.

A földre vetette magát, ugrás közben megfordulva, úgy, hogy szembe
került velem.

– Azt kérdem – szóltam – hol kaphatok valami ennivalót?

– Ennivalót! – szólt. Edd azt most, amit az ember eszik. A kunyhókban.

– De hol vannak ezek a kunyhók?

– Óh!

– Most kerültem ide, tudod.

Erre sarkon fordult s gyors baktatásnak eredt. Minden mozdulatát különös
gyorsaság jellemezte.

– Gyere velem – szólt. Követtem, hogy végig éljem az egész kalandot.
Sejtettem, hogy ezek a kunyhók hevenyészett menedékek, amelyekben ő és
többi állatembertársa él. Talán barátságosan fognak fogadni s hasznukat
is vehetem még. Nem tudhattam, mennyiben feledkeztek meg embervoltukról,
mert azoknak tartottam őket.

Majomfajta társam mellettem baktatott. Kezét lelógatta s alsó álkapczája
előre ugrott. Kiváncsi voltam, milyen lehet az emlékezőképessége s ezt
kérdeztem tőle: – Mióta vagy a szigeten?

– Mióta? – kérdezte. S ismételvén az egész kérdést, feltartotta három
újját. Félig hülye volt. Próbáltam kitalálni, mit ért három újján s azt
hittem, el is találtam. Két-három más kérdés után hirtelen ott hagyott s
valami gyümölcs után ugrott, a mely az egyik fán csüggött. Letépett egy
marék tüskés bogyót s enni kezdte belét. Örömmel néztem, mit csinál,
mert megismerkedtem legalább valami ennivalóval. Kérdeztem töle még
egyet-mást, de míg nehány feleletét megértettem, a legtöbbje értelmetlen
papagáj-gajdolás volt.

Annyira elmerültem furcsa sajátságainak megfigyelésébe, hogy az útra, a
melyen haladtunk, alig ügyeltem. Csakhamar megszenesedett, barna fák
közé s azután sárgás fehér kéreggel borított puszta térre jutottunk, a
melyen szemet maró, orrcsavaró füstgomolyok kóvályogtak. Egy kopasz
szírt tetejéről jobbra a tenger kék tükrét pillantottam meg. Az ösvény
hirtelen szük hegyi útba torkollott, a mely összegyűrt, csomós fekete
lávatömegek közt kigyózott lefelé. Rátértünk erre az útra.

A kénes talajról visszaverődő vakító napfény után a szűk ösvény iszonyú
sötétnek tetszett. Meredek falai egyre jobban közeledtek egymáshoz.
Szemem előtt zöldes piros foltok keringtek a levegőben. Egyszerre
vezetőm hirtelen megállt. – Itthon vagyunk, szólt, s láttam, hogy egy
sziklahasadékban vagyok, a mely első perczben teljesen sötétnek
tetszett. Furcsa lármát hallottam, s balkezem csuklójával megdörzsöltem
a szemem. Kellemetlen szagot éreztem, mintha piszkos majomketrecz
mellett álltam volna. Távolabb napfényes zöld lejtővé lankásodott a
szikla s jobbról és balról szűk nyíláson beszűrődött a fény a középen
lengő homályosságba.



XII.  A törvénymondók.

Egyszerre valami hideg test ért a kezemhez. Visszaugrottam, s
közvetlenül magam előtt sötétes pirosló valamit láttam, a mely legjobban
megnyúzott gyerekhez hasonlított. Ugyanolyan szelid s a mellett
visszataszító vonásai voltak, mint a lajhárnak. Homloka ép oly alacsony
volt s ép oly tunyán mozgolódott. A mint a hirtelen fényváltozás hatása
megszünt, tisztábban kezdtem látni mindent. A kis lajhárszerű teremtés
előttem állt s rám bámult. Vezetőm eltünt.

Az egész szűk folyosó volt magas lávafalak között, szakadék a láva
csomós folyamában. Mindkét felől pálmalevelek és nádvesszők voltak benne
a sziklához támasztva, durván összerótt, áthatolhatatlan sötétségű
barlangokat alkotva. A közöttök kigyózó út alig volt három yard széles,
s tele volt hányva kellemetlen bűzt árasztó rothadt gyümölcshéjjal s más
hulladékkal.

A kis pirosas lajhár még mindig rám pislogott, mikor a majomember ujra
megjelent a legközelebbi barlang bejáratában s intett, hogy kövessem.
Eközben esetlen szörnyeteg tápászkodott föl e furcsa út egy távolabbi
helyén, rám bámészkodva. Haboztam, félig-meddig kedvem lett volna
visszarohanni oda, a honnan jöttem, de aztán elszánva magam mindenre,
megmarkoltam középen szöges botomat, s bemásztam vezetőm után a bűzös
kis barlangba.

Félkörü tér volt, olyanforma, mint egy hosszában kettészelt nagy méhkas,
s sziklafala mellett, a mely belülről határolta, különféle gyümölcs,
kókuszdió és más egyéb volt fölhalmozva. Fenekén volt nehány esetlen
láva- és faedény, s egy darab edény egy durván összetákolt székre volt
rátéve. Tűz nem égett a barlangban. A legsötétebb kuczkóban alaktalan
fekete tömeg terpeszkedett, a mely morgott egyet, mikor beléptem.
Majomemberem a bejárat félhomályában állt s felvágott kókuszdiót
nyujtott felém, mikor egy másik sarokban lekuporodtam. Elvettem s
elkezdtem rágni oly nyugodtan, a mint tellett tőlem nagy
izgatottságomban a csaknem tűrhetetlenül szűk helyen. A kis pirosló
lajhárféle lény a kunyhó bejáratában állt, s vállán keresztül még egy
más teremtés puffadt arcza és fénylő szeme meredt felém.

– Hej! hangzott a szembenlévő titokzatos kuczkóból.

– Ember! ember! morogta vezetőm; élő ember, olyan, mint én vagyok.

– Hallgass! dörmögött egy hang a sötétből. Tovább rágtam kókuszdiómat a
csöndben. Belemeredtem a sötétségbe, de nem tudtam semmit sem
megkülömböztetni.

– Ember, ismételte az előbbi hang. Azért jött, hogy velünk éljen?

Vastag, erős hang volt valami sajátságos sivító mellékhangzással; de
kiejtése rendkivül tiszta volt.

A majomember rám nézett, mintha tőlem várná a feleletet. Megértettem a
feleletre váró szünetet, s így szóltam:

– Azért jött, hogy veletek éljen.

– Ember. Meg kell tanulnia a törvényt.

Lassan kezdtem kivenni a feketeségben valami még feketébb dolgot, valami
gömbölyü alaknak elmosódó körvonalait. Majd észrevettem, hogy a kunyhó
bejáratát még két más fej sötétíti el. Megmarkoltam botomat. A sötétben
lévő lény megszólalt:

– Mondd a szavakat… A többit, a mit még mondott, nem hallottam jól.

– Ne merj négykézláb járni; ez a törvény… ismételte zümmögve.

Elképedtem.

– Mondd a szavakat, szólt ismételve a majomember, s a bejáratnál álló
alakok utána mondták fenyegetően. Beláttam, hogy ismételnem kell nekem
is ezt a hülye formulát. S erre megkezdődött a legőrültebb czeremonia. A
sötétben lévő hang eszeveszett litániát intonált sorról sorra, és mi
többiek ismételtük szavait. Eközben ide-oda ringatták testüket s
kezükkel térdükre csapkodtak, s én is követtem példájukat. Szinte azt
képzeltem, hogy már meghaltam s valami más világban élek. A sötét
kunyhó, ezek a groteszk elmosódó alakok, olykor-olykor fel-feltünve
tisztábban egy-egy belopódzó fénysugárban, s a ringatódzás és az
éneklés:

– Ne merj négykézláb járni; _ez_ a törvény. Nem vagyunk emberek?

– Ne merd tenyérből szürcsölni a vizet; _ez_ a törvény. Nem vagyunk
emberek?

– Ne merj húst vagy halat enni; _ez_ a törvény. Nem vagyunk emberek?

– Ne merj fakérget hántani; _ez_ a törvény. Nem vagyunk emberek?

– Ne merj más emberre vadászni; _ez_ a törvény. Nem vagyunk emberek?

S így tovább végig egész csomó esztelen tilalmon, a mely mind csupa
lehetetlen őrültségre és illetlenségre vonatkozott. Szinte lázas
buzgalom fogott el valamennyiünket. Dúdoltuk ezt a csodálatos törvényt s
egyre gyorsabban és gyorsabban ringatóztunk. Külsőleg rám is átragadt
ezeknek az állatembereknek lelkesedése; de belsőmben nevetés és undor
viaskodott egymással. Végig rohantunk egy hosszú sor tilalmon, s aztán
új formulába csapott át az ének:

– _Övé_ a gyötrelem háza.

– _Övé_ a kéz, mely alkot.

– _Övé_ a kéz, mely sebet ejt.

– _Övé_ a kéz, mely gyógyít.

S így tovább végig egy csomó értelmetlen zagyvaságon, mely mind rá, az
ismeretlen „Ő“-re vonatkozott. Azt képzeltem, álmodom; de eddig soha
életemben nem hallottam még álmomban éneket.

– _Övé_ a villámsugár, énekeltük.

– _Övé_ a mély sós tenger.

Szörnyű gondolat villant meg agyamban. Moreau, miután állatokká
változtatta ezeket az embereket, beleoltotta összenyomott agyukba saját
lényének valamelyes istenítését. De fehér fogak s erős karmok villantak
meg körülöttem, s jobbnak láttam folytatni az éneket.

– _Övé_ a mennybolt csillagezre.

Végre véget ért az ének. Láttam, hogy a majomember arcza izzadtságban
fénylik, s mivel szemem időközben hozzászokott a sötétséghez, tisztábban
kivehettem a kuczkóban azt az alakot is, a kinek hangja vezette az
éneket. Embernagyságú volt, de sötétszürke szőr födte egész testét. Mi
volt? Mik voltak valamennyien? Képzeljétek el, ha ugyan elképzelhető,
hogy egy sereg rettentő nyomorék és maniakus alakzat van körületek, s
akkor talán lehet fogalmatok némileg arról, a mit e groteszk emberi
karrikaturák társaságában éreztem.

– Ötújjú ember, ötújjú ember… olyan, mint én, szólt a majomember.

Kinyujtottam kezemet. A sarokbeli szürke teremtés előre hajolt. – Ne
merj négykézláb járni; ez a törvény. Nem vagyunk emberek? szólt. Furcsa,
eltorzított mancsot nyujtott felém s megfogta újjaimat. Mancsa csaknem
olyan volt, mint valami karmokban végződő őzpata. Meglepetésemben és
kínomban csaknem felordítottam. Arcza előrehajolt s rámeredt körmeimre,
belejutott a bejárat fényébe, s dermesztő borzalommal láttam, hogy arcza
nem volt sem állati, sem emberi, hanem puszta szürke szőrcsomó volt
három sötétebb boltos üreggel, a mely a két szemet és a szájat jelezte.

– Kis körmei vannak, morgott az ocsmány teremtés szőrös szája. – Rendben
van.

Eleresztette kezemet s én ösztönszerűleg botom után kaptam.

– Gyökereket és növényeket egyél – ez az Ő akarata, szólt a majomember.

– Én vagyok a törvénymondó, szólt a szürke alak. Ide kerül mindenki, a
ki új, hogy megtanulja a törvényt. A sötétben ülök s a törvényt mondom.

– Úgy van, szólt az egyik fenevad az ajtóban.

– Nagy a büntetése a törvényszegőknek. Nem menekül senki.

– Nem menekül senki, szólt a vad népség, lopva egymásra tekintgetve.

– Senki, senki, szólt a majomember. – Nem menekül senki. Látod! Egyszer
elkövettem egy kis hibát. S megégettek, megpörkölték a kezemet. Ő
hatalmas, Ő jó!

– Senkisem menekül, szólt a szürke teremtés a sarokban. – Mindenki attól
óvakodjék, a mihez kedve van! Mire vágyódol, nem tudjuk; de meg fogjuk
tudni. Vannak, a kik az után kivánkoznak, a mi mozog, a kik szeretnek
lesben állni, bujkálni, várakozni, ugrani, ölni és harapni, harapni
mélyen, erősen szürcsölve a vért… Ez hiba. „Ne merj más emberre
vadászni; ez a törvény. _Nem vagyunk emberek?_ Ne merj húst vagy halat
enni, ez a törvény. _Nem vagyunk emberek?_“

– Senkisem menekül, szólt egy tarkabőrű fenevad az ajtóban.

– Mindenki attól óvakodjék, a mihez kedve van, szólt a szürke
törvénymondó. Vannak, a kik szeretik fogukkal és kezükkel túrni a
gyökereket. Ez hiba.

– Senkisem menekül, szólt egyszerre néhány hang az ajtóban.

– Vannak, a kik fára másznak, vannak, a kik felkaparják a holtak
sírjait; vannak, a kik ok nélkül küzdenek homlokukkal, rugdalóznak,
karmolnak, harapnak; vannak, a kik szeretik a piszkot.

– Senkisem menekül, szólt a majomember, tarkóját vakarva.

– Senkisem menekül, szólt a kis lajhárszerű teremtés.

– A büntetés biztos és szigorú. Azért hát tanuljátok meg a törvényt.
Mondjátok a szavakat! S erre ujra megkezdődött a törvény egész furcsa
litániája s ujra valamennyien elkezdtünk himbálózni és énekelni. Fejem
kábult volt már ettől a zagyvaságtól és a rettenetes bűztől; de
állhatatos voltam, remélve, hogy csakhamar valami hasznos leleplezésre
jutok. – Ne merj négykézláb járni: ez a törvény. _Nem vagyunk emberek?_

Oly lármát csaptunk, hogy a kivül kerekedő zürzavarból semmit sem vettem
észre, míg valaki, azt hiszem egyik azok közül a sertésemberek közül, a
kiket láttam, be nem tolta fejét a kis piros lajhár fölött a barlangba s
be nem kiáltott valamit izgatottan, a mit azonban nem értettem meg. A
kiáltásra az ajtóban állók hirtelen eltüntek, majomemberem kirohant, a
sötétben ülő hízott, vaskos, szürke szőrrel födött teremtés követte, s
én egyedül maradtam.

S ekkor mielőtt a bejárathoz értem, vérebugatást hallottam.

A következő pillanatban kiugrottam a kunyhóból kezemben a szöges bottal,
s reszketve minden ízemben. Előttem állt háttal vagy húsz esetlen
állat-ember, s torz fejüket elfödte félig lapoczkájuk. Izgatottan
hadonáztak. A többi barlangból más félállat-arczok bukkantak elő
kiváncsian. Abba az irányba tekintve, a merre a többiek néztek, láttam,
hogy a barlangos folyosó tulsó végén a fák árnyékában feltünik Moreau
sötét alakja és sápadt arcza. Visszatartotta az ugrándozó vérebet, s
nyomában lépdelt Montgomery, kezében revolverrel.

Egy pillanatig a földhöz szegezett a rémület.

Majd megfordultam, s láttam, hogy utamat hátulról szürke arczú, esetlen
szörnyeteg zárja el s kis pislogó szemekkel felém közeledik. Körülnéztem
s jobb felől vagy tizenkét yardnyira előttem szűk hasadást vettem észre
a sziklafalban, a melyen fénysugár szűrődött keresztül a homályosságba.

– Megálljon! kiáltott Moreau, a mint e hasadék felé indultam, s aztán
így kiáltott: – Fogjátok meg!

Erre egymás után felém fordultak a fenevadak. Állati elméjük
szerencsémre lassan működött.

Nekivágtam vállammal az egyik esetlen szörnyetegnek, a ki Moreau felé
volt fordulva, s belelöktem egy társába, a ki mellette állt. Éreztem,
hogy kezével utánam kapott, de nem ért el. A kis piros lajhár is nekem
ugrott, de végigvágtam rajta, ocsmány arczát összemarczangolva
szögesbotommal, s a következő pillanatban kapaszkodni kezdtem fölfelé
egy meredek oldalösvényen, a mely úgy emelkedett ki a mély hegyi útból,
mint valami kémény. Üvöltés hangzott mögöttem, s kiáltások: – Fogjátok
meg! Fogjátok el! A szürkeképű teremtés ujra föltünt mögöttem s rengeteg
testét beszorította a hasadékba. – Tovább, tovább! üvöltöttek a többiek.
Fölkapaszkodtam a szűk sziklahasadékon, s az állatemberek falujától
nyugatra kénmezőre jutottam ki.

A szűk hasadék valósággal szerencse volt rám nézve, mert meredeken
kigyózva felfelé, megnehezítette üldözőim útját. A fehér mezőn s egy
meredek lejtőn elszórt fák között végigfutva, alacsony erdős mezőre
jutottam; ezen keresztül sötét bozótos sűrűbe vágtam bele, a melyen át
süppedezve futhattam csak. Ekkor bukkant ki legelső üldözőm a
sziklahasadékból. Előretörtettem a sürűben nehány perczig. Csakhamar
fenyegető kiáltásoktól visszhangzott a lég mögöttem és körülöttem.
Hallottam a meredek hasadékon csörtető üldöző csapat zaját, majd a nád
recsegését s közbe-közbe roppant egy-egy letörő ág. Volt üldözőim között
nehány, a ki úgy ordított, mint a zsákmányára rászabadított fenevad. A
vérebek csaholása balfelől hallatszott. Moreau és Montgomery szintén
balfelől kiáltozott. Hirtelen jobbra fordultam.

Nemsokára besüppedt talpam alatt az iszapos talaj; de én
kétségbeesésemben térdig süppedve hanyatt-homlok tovább iparkodtam s a
magas nádasban kigyózó ösvényre jutottam. Üldözőim zaja egyre jobban
távolodott. Egy helyütt három macska nagyságú piros állat ugrott fel
lábam előtt. A gyalogösvény fehér kéreggel borított tisztáson keresztül
felfelé haladt s távolabb ujra sűrű nádasba torkollott.

Egyszerre hirtelen kanyarodott s párhuzamosan futott tovább egy meredek
falú sziklahasadékkal, a mely oly váratlanul bukkant elém, mint valami
angol park határárka. Teljes erőmből futottam s nem vettem észre a
hasadékot, a mig fejjel előre bele nem pottyantam.

Arczra buktam egy csomó tövises bokor közé s szétmarczangolt füllel és
vérző arczczal tápászkodtam fel ujra. Sziklás, tüskés meredek hegyi útba
zuhantam, a melyben ködös gőz gomolygott ide-oda. A gőz egy középütt
kígyózó keskeny patakból özönlött fölfelé. Megdöbbentem a tiszta
napfényben gomolygó gőz láttára; de csodálkozni nem igen volt időm.
Jobbra fordultam, lefelé a folyó mentén, azt remélve, hogy ebben az
irányban eljutok a nyílt tengerhez, s vízbe fojthatom magam. Csak később
vettem észre, hogy esés közben szöges botomat elvesztettem.

Csakhamar nagyon megszűkült a hegyi út, s tépelődés nélkül beleléptem a
patakba. De gyorsan kiugrottam belőle, mert vize csaknem forró volt.
Ekkor vettem csak észre, hogy a forró víz vékony kénes tajtékot sodort
felszinén. Rögtön rá kanyarodott az út s feltünt a távoli kék horizont.
A közeli tenger ezer napot tükrözött vissza. Láttam magam előtt a
halált. Izzadtam s alig lihegtem. Arczomon meleg vér patakzott s szinte
lelkesedés fogott el arra a tudatra, hogy megelőztem üldözőimet. Most
már csak rajtam állt, hogy vízbe fojtsam magam. Visszanéztem az úton, a
melyen eddig jutottam.

Hallgatóztam. Szúnyogzümmögésén és a tövisek közt ugrosó rovarok
czirpelésén kivül csend volt körülöttem. Majd elhaló kutyaugatást
hallottam, s mintha ostor csattogott volna valahol távol. A zaj
erősödött, majd ujra gyöngült. Fölfelé haladt a patak mentén s végre
elenyészett. Egyidőre megszünt a hajsza.

De most már tudtam, mily segitséget várhatok az állat-emberektől.



XIII.  Tárgyalás.

Megfordultam ujra s folytattam utamat a tenger felé. A forró patak
sekély zátonynyá szélesedett, a melyben egy csomó rák, és más
hosszútestű, soklábú teremtmény riadt meg lépteimre. Kimentem a
sóstenger szélére s éreztem, hogy biztonságban vagyok. Megfordultam s
kezemet csipőmre téve visszanéztem a mögöttem elterülő zöld sűrűségre, a
melyben ide-oda kanyarodott a hegyi út gomolygó gőze.

Majd az ötlött eszembe, hogy van még egy módja menekülésemnek. Mialatt
Moreau és Montgomery állathordájukkal hajszol a szigeten, nem
juthatnék-e el a part mentén az elkerített telepre? Megkerülve őket s
kirántva a nem valami szilárdan épült falból egy szirtdarabot,
letörhetném a kis kapu zárját, s ki tudja, nem találnék-e kést,
pisztolyt vagy más effélét, a mivel küzdhetnék, ha visszatérnek? Ha már
meg kell halnom, legalább drágán adnám életemet.

Nyugatnak fordultam tehát s a víz mentén folytattam utamat. A nyugvó nap
szemembe tűzte vakító meleg sugarait. Egyszerre délnek fordult a part s
a nap jobbra került tőlem. Majd váratlanul szemben velem különböző
alakok bukkantak elő a bokrok közül, először Moreau az ocsmány vérebbel,
majd Montgomery, s utána a többiek. Erre megálltam.

Megláttak s integetve felém közeledtek. A két állatember előbbre futott,
hogy elvágja előlem a bozótos sűrűséget. Montgomery is futásnak eredt,
de egyenesen felém tartott. Moreau lassabban követte őt kutyájával.

Egyszerre felriadtam tétlenségemből s a tengernek fordulva begázoltam
egyenesen a vízbe. A víz eleinte nagyon sekély volt. Vagy harmincz
yardot gázoltam befelé, mire a habok derekamig értek. Homályosan láttam,
a mint a fenéken a legkülönbözőbb teremtések szétfutottak lépteimre.

– Mit cselekszik? kiáltott rám Montgomery.

Megálltam övig a vízben, s visszabámultam rájok.

Montgomery lihegve a víz szélén állt. Arcza vörös volt a fáradtságtól,
hosszú lenszinű haja kuszáltan lengett feje körül s lecsüggő alsó ajka
fölött látszottak rendetlen fogai. Moreau, halvány, határozott arczával,
épen melléje ért s kötélen tartott kutyája ugrándozva ugatott rám. Mind
a két férfi kezében nehéz ostor volt. Az állatemberek távolabb állottak
a parton.

– Mit cselekszem? szóltam, vízbe akarom fojtani magam.

Montgomery és Moreau egymásra tekintett.

– Miért? kérdezte Moreau.

– Azért, mert ez jobb, mint hogy önök kínpadra vonjanak.

– Ugy-e mondtam, szólt Montgomery, mire Moreau felelt valamit halkan.

– Hogy érti azt, hogy kínpadra akarom vonni? kérdezte Moreau.

– Láttam, mit csinál, szóltam. S aztán – azok ott…

– Hallgasson! kiáltott Moreau s tiltó mozdulatot tett kezével.

– Nem hallgatok, szóltam. Azok emberek voltak: s mik most? Én nem akarok
hozzájuk hasonló lenni. A két férfi mögé tekintettem. Montgomery
kisérője állt a parton legközelebb s egyike a fehér rongyokba burkolt
csónakosoknak. Távolabb a fák árnyában láttam kis majom-emberemet, s
mögötte több más elmosódó alakot.

– Mik ezek a teremtmények? szóltam feléjök mutatva s egyre jobban
kiáltva, hogy hangomat azok is meghallják. – Emberek voltak – mint önök,
a kiket állatokká aljasított, rabszolgákká tett, a kiktől azonban fél
még szüntelenül. – Ti, a kik halljátok szavamat! Nem látjátok, hogy ezek
az emberek félnek tőletek? Miért félnek tőletek? Mert ti sokan vagytok,
– – –

– Az Istenért! kiáltott Montgomery, ne folytassa, Prendick!

– Prendick! kiáltott Moreau.

Kiabáltak mind a ketten, mintha el akarták volna nyomni hangomat, s
mögöttük bamba arczczal, kiváncsian ott álltak az állatemberek; kezük
lelógott s lapoczkájuk kipúposodott. Mintha azon erőlködtek volna, hogy
megértsenek s visszaemlékezzenek emberi múltukra.

Folytattam a kiabálást, de arra alig emlékszem, mit kiabáltam. Hogy
megölhetik Moreaut és Montgomeryt; hogy nincs mit félni tőlök. Láttam,
hogy a sötét rongyokba burkolt, zöldszemű férfi, a kivel megérkezésem
estéjén találkoztam, kilép a fák közül s a többiek nyomon követik, hogy
jobban hallhassanak.

Végre szünetet tartottam, hogy lélekzetet vegyek.

– Hallgasson meg egy pillanatra – szólt Moreau határozott hangja, aztán
beszéljen, a mit akar.

– Nos? kérdeztem.

Köhögött, gondolkozott, aztán így kiáltott: – Latinul, Prendick! Rossz,
iskolás latinsággal szólok! De próbáljon megérteni: _Hi non sunt
homines, sunt animalia quae nos habemus… vivisected._[1] Embereket
csináltunk belőlök. Meg fogok mindent magyarázni. Jöjjön ki a partra.

Felkaczagtam. – Szép história – szóltam. Beszélnek, főznek, házakat
építenek. Emberek voltak. Velem is az történnék, ha kimennék a partra.

– A víz egy kissé távolabb, túl azon a helyen, a hol áll, mély… és tele
van czápával.

– Ez az én utam – szóltam. Gyorsan és röviden. Nemsokára.

– Várjon egy perczig. Kivett valamit a zsebéből, a mi megcsillant a nap
fényében s lába elé vetette a földre. Ez töltött revolver – szólt.
Montgomery is eldobja az övét. Most felmegyünk a partra oly messzire, a
mint jónak látja. Azután jöjjön ki és vegye fel a revolvereket.

– Nem én. Van egy harmadik revolverük is.

– Szeretném, ha gondolkoznék a dolgokon, Prendick. Először is, soha nem
kértem, hogy jöjjön a szigetre. Aztán megmérgezhettük volna mult éjjel,
ha rosszat forralnánk ön ellen. Aztán, ha kissé nyugodtabban
meggondolja, Montgomery csakugyan olyan ember, a milyennek tartja első
rémületében? Saját érdekében akartuk elfogni. Mert ez a sziget tele van
ellenséges tüneményekkel. Mért akarnók lelőni önt, mikor ép most azt az
ajánlatot teszi, hogy vizbe fojtja magát?

– Mért uszították rám csordájukat, mikor a kunyhóban voltam?

– Mert bizonyosra vettük, hogy kézre kerítjük s megmentjük a
veszedelemből. Később saját érdekében letértünk a nyomáról.

Tünődtem. Nem látszott lehetetlenségnek. Majd ujra eszembe jutott
valami.

– Csakhogy – szóltam – láttam az udvaron…

– Az a puma volt.

– Lássa, Prendick, szólt Montgomery. Maga közönséges szamár. Jöjjön ki a
partra, vegye föl a revolvereket s azután majd beszélünk. Többet most
csakugyan nem tehetünk.

Bizonyos, hogy Moreauban mindvégig bizalmatlankodtam és féltem tőle. De
Montgomery olyan ember volt, a kit megértettem.

– Menjenek fel a partra, szóltam rövid gondolkozás után s aztán hozzá
tettem: – Tartsák fel a kezüket.

– Ostoba czeremonia, – mormogta Montgomery.

Megfordultak mind a ketten, szembe azzal a hat-hét groteszk alakkal, a
ki ott állt a napfényben szeliden, mozdulatlanúl, árnyékot vetve s mégis
hihetetlenül látomásszerüen. Montgomery feléjök pattantott ostorával,
mire valamennyien megfordultak s hanyatt-homlok a fák közé rohantak.
Mikor elég messze volt már Moreau és Montgomery, partra gázoltam s
felkaptam és megvizsgáltam a revolvereket. Hogy biztosítsam magam
teljesen minden fondorlat ellen, rálőttem egy darab kerek lávára s
elégedetten láttam, hogy a kő porrá vált s a part visszhangzott a
csattanástól.

Majd határozatlanul álltam egy pillanatig.

– Koczkáztatom a dolgot – szóltam végre – s mindkét kezemben egy-egy
revolverrel, megindultam utánok felfelé a parton.

– Hála Istennek – szólt Moreau megkönnyebbülve. Napom javarészét ugy is
tönkre tette már megzavarodott képzelődésével.

S megvető pillantást vetve rám, a mely mélyen megalázott, Montgomeryvel
együtt némán folytatta útját előttem.

Az állatemberek csodálkozva álldogáltak még folyton a fák között.
Elhaladtam mellettük oly nyugodtan, a mint csak tellett tőlem. Az egyik
utánam indult; de Montgomery csattantott ostorával, mire hamarosan
visszahőkölt. A többi némán figyelve állt. Lehet, hogy csakugyan állatok
voltak valamikor. De soha életemben nem láttam még olyan állatot, amely
megpróbál gondolkozni.



XIV.  Dr. Moreau magyarázata.

Most pedig, Prendick, hallgassa meg magyarázatomat, – szólt dr. Moreau –
miután jól ettünk és ittunk. Ki kell jelentenem, hogy ily diktátori
hajlamú vendégem, mint ön, még sohasem volt. De figyelmeztetem, hogy
most utoljára engedelmeskedtem önnek. Ha legközelebb ujra
öngyilkossággal fenyegetőzik, nem fogok törődni önnel.

Karos székemben ült, fehér, ügyes formájú újjai közt félig elszítt
szivart tartva. A függő lámpa fénye épen ősz hajára esett. Kibámult a
kis ablakon a csillagokra. Oly távol ültem tőle, a mennyire csak
lehetett. Közöttünk volt az asztal s a revolverek kezem ügyében voltak.
Montgomery nem volt a szobában. Nem is szerettem volna együtt lenni
egyszerre mind a kettőjükkel a kis szobában.

– Azt már belátja, hogy az az elevenen vagdalt emberi lény a puma volt?
– szólt Moreau. Megengedte ugyanis, hogy magam meggyőződjem erről a
belső szobában.

– A puma volt – szóltam, – él még most is, de úgy össze van vagdalva,
hogy nem szeretném még egyszer látni. Minden hitvány…

– Hagyja csak – szólt Moreau. Kérem, legalább ezektől a gyerekes
borzongásoktól kiméljen meg. Montgomery épen ilyen szokott lenni.
Belátja tehát, hogy a puma volt. Most pedig, hallgasson meg nyugodtan,
míg be nem fejeztem physiologiai előadásomat.

S rögtön el is kezdte fejtegetéseit eleinte hideg, fölényes hangon, de
nemsokára kissé belemelegedve a magyarázgatásba. Egyszerüen és
meggyőzően beszélt. Hébekorba megcsillant egy kis sarcasmus is a
hangjában. Nemsokára pirultam előtte szégyenletemben.

Azok a lények, a melyeket láttam, nem voltak sohasem emberek. Állatok
voltak, emberiesített állatok, diadalai a vivisectionak.

– Elfelejti, mi mindent nem tehet egy ügyes vivisector élő lényekkel –
szólt Moreau. A mi engem illet, nem értem, mért nem tették meg már régen
előttem mindazt, a mit én tettem itt e szigeten. Apróbb eredményeket
felmutattak természetesen régebben is – amputáltak, felmetszették a
nyelvet, kivágtak a testből beteg részeket. Bandsalitást előidéztek és
megszüntettek sebészeti úton. De mindez csekélység. A sebészet nagyobb
dolgokra termett. Ép úgy tud épiteni, mint rombolni és változtatni.
Hallott bizonyára arról a közönséges sebészeti műtétről, amelyet az
elpusztult orr esetében szoktak alkalmazni. Lemetszenek a homlokról egy
bőrlappantyút, ráfordítják az orra s a bőr új helyzetében tovább él. Új
helyzetbe illesztik a test egy részét magán a testen. Lehetséges
azonban, hogy valamely test frissen szerzett részét más állati testre
illesztik rá. Gondoljon például a fogra. A bőr és csont átillesztése
könnyíti a gyógyulást. A sebész a seb közepére más állatról lemetszett
bőrdarabokat vagy más frissen leölt áldozatból kivett csontrészeket
illeszt.

– Azok a lények, a melyeket látott, új alakokká átdolgozott állatok. Az
élő formák alakíthatóságának tanulmányozására szenteltem egész életemet.
Évekig tanulmányoztam s tudásom egyre bővült. Látom, hogy borzadozik,
pedig semmi újat nem mondok önnek. A gyakorlati anatomiában megvolt
mindez évek előtt; csak ember nem akadt, a ki merészen keresztül is
vitte volna. Az állatnak nemcsak a külső formáját tudom megváltoztatni.
Az élő lény physiologiája, vegyi folyamatai is alávethetők tartós
módosulásoknak. Ismert példa erre a mindenfajta beoltás élő vagy holt
anyaggal. Hasonló műtét a vérátömlesztés is és főleg ezen kezdtem
működésemet. Csupa ismert dolog. Ugyanezt tették már, nem ily nagy
mértékben, de talán mélyrehatóbban, azok a középkori kuruzslók, a kik
törpéket, nyomorék koldusokat és mutogatásra való szörnyeket állitottak
elő; ennek a nyoma maradt meg manapság is a piaczi szemfényvesztőkben és
az erőművészekben. Hugo Viktor kifejti ezt a _L’homme qui rit_-ben… De
talán most már kezd megérteni. Belátja, hogy lehetséges átilleszteni az
állat egyik részét egy más részére vagy valamely állat részét egy más
állatra, meg lehet változtatni a vegyi folyamatokat, a fejlődési
rendszert, módosítani lehet végtagjai tagozatát, egyszóval meg lehet
változtatni legbelsőbb structuráját.

– S mégis a tudománynak ezt a rendkivüliségét sohasem tűzték ki czélnak,
sohasem művelték rendszeresen a modern tudósok, a míg én meg nem tettem!
A sebészet legutóbb rájött már efféle dolgokra; sok hasonló dolgot
bebizonyítottak már véletlenül zsarnokok, criminalisták, ló- és
állattenyésztők, csupa kontár, nehézkezű ember, a ki saját közvetlen
czélja felé tört csak. Én voltam az első, a ki antiszeptikus módszerrel
felfegyverkezve nyúltam hozzá ehhez a kérdéshez, a ki tudományos
ismeretével birtam a fejlődés törvényeinek.

– Valószinű, hogy titokban foglalkoztak már régebben is a dologgal. A
sziámi ikrek így támadhattak… S az inquisitio boltos helyiségeiben…
Bizonyos, hogy közvetlen czéluk a mesterkélt kínzás volt, de akadt
bizonyára az inquisitorok között olyan is, a ki tudományos érdeklődést
tanusított…

– Csakhogy – vágtam közbe – _ezek_ a lények, _ezek_ az állatok
_beszélnek_!

Ráhagyta, hogy igaz s aztán folytatta annak a bizonyítását, hogy a
vivisectio nemcsak physicai metamorphosis előidézésére képes. Az
elmebeli structura sokkal határozatlanabb a testinél. Egyre növekvő
hypnotikus tudásunkban megvan a biztosítéka annak, hogy régi átöröklött
ösztönöket új suggestiók segélyével pótolni lehet. Hiszen tulajdonképen
az, a mit erkölcsi nevelésnek mondunk, nem egyéb, mint az ösztönök
mesterkélt módositása és kiforgatása. A harcziasságból bátor önbizalom
lesz, az elnyomott érzékiségből vallásos túlbuzgóság. A főkülönbség az
ember és a majom között a gégefőben rejlik, a melynél fogva a majom nem
képes azokra a különböző hangjelvényekre, a melyekkel a gondolatot
szavakba tudjuk átfordítani. Ebben nem értettem egyet vele; de dr.
Moreau rideg udvariatlansággal viszonozta ellenvetésemet, ismételte,
hogy a dolog így van s azután folytatta fejtegetéseit.

Majd azt kérdeztem, mért választotta mintául az emberi formát.
Bevallotta, hogy puszta véletlenségből. Ép oly könnyen alakíthattam
volna juhokból lámákat és lámákból juhokat. De van valami az emberi
formában, a mi minden állati formánál jobban ingerli az elmét. De nem is
szorítkoztam csupán az emberalkotásra. Egyszer-kétszer… Vagy egy perczig
elhallgatott. Hogy múlnak az esztendők! S egy egész napot arra
pazaroltam, hogy megmentsem az ön életét s most arra pazarolok egy órát,
hogy önnek magyarázgassak.

– De – szóltam én – egyet még mindig nem értek. Mivel igazolja azt a sok
gyötrelmet, a mit okoz? Mert az egyetlen dolog, a mi mentheti a
vivisectiot, valami gyakorlati czél lehet csak…

– Úgy van – szólt Moreau. De a mint látja, én más anyagból vagyok
gyúrva. Világfelfogásunk teljesen különböző. Ön materialista…

– Az nem vagyok – vágtam közbe hevesen.

– Csak az én szememben az. Mivel épen a kín kérdése választ el egymástól
bennünket. A mig valami látható vagy hallható kín beteggé teszi, a mig
saját kínjai zavarják, a míg a bűnről alkotott fogalmába belejátszik a
kín, addig, azt mondom, állat, a mely kissé tisztábban érez a többi
állatnál. Ez a kín…

Ez a sophistica fellázított s türelmetlen mozdulatot tettem.

– Óh! ez az egész csekélység csak. Az az elme, a mely valóban fogékony a
tudomány tanításaira, kénytelen belátni, hogy ez csak csekélység. Lehet,
hogy e kis bolygón kivül, e kosmikus ködfolton kivül, a mely
láthatatlanná válik a legközelebbi csillagról, – lehet, mondom, hogy
rajta kivül sehol máshol nincs meg az, a mit kínnak neveznek. De hát
miért van meg éppen itt, az élőlények között, s mi az a kín
tulajdonképen?

Mialatt beszélt, elővett egy kis tollkést a zsebéből, kinyitotta kisebb
pengéjét s úgy fordította székét, hogy láthattam egész czombját. Azután
gondosan kiválasztva egy pontot rajta, beleszúrta a pengét lábába s
rögtön kihúzta belőle.

– Bizonyára régebben is látta már ezt. Annyit sem érezni belőle, mint a
tűszúrásból. De hát mit bizonyít ez? Azt, hogy a kín érzetre való
hajlandóság nem az izmokban van. A bőrben van ugyanis egy kis
hajlandóság, de az egész lábnak csak egyik-másik pontja képes a
kínérzetre. A kín egyszerű belső tanácsadónk, amely óv és ösztönöz. Az
egész élő hús nem érzi a kínt, minden ideg sem érzi, sőt valamennyi érző
ideg sem fogékony rá. A látóidegben például nincs meg a fogékonyság
reális kínérzete. Ha megsebzi látóidegét, egyszerüen merő fényfoltokat
fog látni úgy, amint a hallóideg baja puszta fülzúgásban nyilvánul csak.
A növények nem éreznek kínt; az alsóbb állatok, lehet hogy például már a
csillaghalak is, szintén nem éreznek kínt. Már most minél értelmesebbek
az emberek, annál értelmesebb módon törekszenek saját boldogulásukra, s
annál kevésbbé van szükségük arra, hogy czélul tűzzék maguk elé a
veszedelmekből való szabadulást. Oly czéltalanná vált dologról nem
tudok, a melyet a fejlődés előbb-utóbb teljesen ki nem irtott volna.
Igazam van? S a kínérzet szükségtelenné válik.

– Aztán vallásos ember vagyok, Prendick, mint minden józan gondolkodású
ember. Azt hiszem, jobban beleláttam a világ alkotójának utaiba, mint
ön, mert én a mióta élek, a magam módja szerint mindig az ő törvényeit
fürkésztem, ön pedig, ha jól értettem, ezalatt pillangókat gyüjtött.
Annyit mondhatok, hogy a gyönyörnek és a kínnak semmi dolga sincs az
éggel és a pokollal. Gyönyör és kín – fabatkát sem ér. Mi az ön vallásos
őrjöngése? Más-e, mint Mahomet túlvilági húrijai? A gyönyör és a kín nem
egyéb az emberben, Prendick, mint az állat jele, azé az állaté, a
melyből eredt. Kín! Kín és gyönyör addig van csak ránk nézve, a míg a
porban fetrengünk…

– Látja, én egyenesen előretörtem utamon, a melyet kutatás közben
választottam. Más módjáról sohasem hallottam a kutatásnak. Fölvetettem
egy kérdést, azután képzeltem valami módját a feleletnek, s ha ez
megvolt, új kérdés következett. Lehetséges-e ez vagy az, vagy sem? El
sem tudja képzelni, micsoda szellemi szenvedély rabja a kutató.
Testetlen vágyainak különös színtelen gyönyöréről fogalma sincs. Az a
lény, a mely előtte van, nem állat, nem teremtmény-társa, hanem
problema. A rokonszenvből eredő kínról annyit tudok csak, hogy régen,
sok esztendő előtt meggyötört néha. Az volt a vágyam, egyetlen vágyam,
hogy megtaláljam az élő szervezet alakíthatóságának végső határát.

– De, szóltam közbe, ez borzalmas…

– Mindmáig sohasem törődtem az anyag ethikájával. A természetbe való
elmélyedés végül oly lelkiismeretlenné teszi az embert, a minő maga a
természet. Előretörtem utamon, nem törődve mással, csak a magam elé
tűzött kérdéssel, s az anyag… végre is azzá lett kezem között, a mit ott
a kunyhóban látott… Tizenegy éve már, hogy Montgomeryval ide jöttem. Ugy
emlékszem a sziget zöldellő csendjére s a puszta óczeánra, mintha tegnap
történt volna. Mintha engem várt volna csak ez a hely, s azután
megkezdődött a munka.

Elhallgatott. Szótlanul ültem, arczára tekintve.

– Beszámítva az Angliában töltött kilencz esztendőt, körülbelül húsz
esztendőt töltöttem munkában s még mindig van minden munkámban valami, a
mi lesujt, ki nem elégit, további erőfeszítésre sarkal. Néha túllövök a
czélomon, néha innen maradok rajta; de a miről álmodom, azt nem
valósítom meg soha. Az emberi formát most már könnyen megadom úgy, hogy
hajlékony és kecses, vagy tömzsi és erős, de a kezekkel és a karmokkal
gyakran nagy bajom van: fájdalmas részek, a melyeket nem igen merek
szabadon alakítani. De legnagyobb bajom az agy finom illesztgetésével és
alakításával van. Az értelem gyakran rendkivül alacsony, s váratlan,
előre nem látható hézagok vannak benne. S aztán van valami, a mihez nem
tudok hozzáférni sehogysem; hogy úgy mondjam, a lelki izgalmak székhelye
ez. A vágyak, az ösztönök, a sóvárgások, a melyeken megtörik az emberi
való, valami furcsa rejtett reservoir, a mely olykor-olykor megreped s
elárasztja hirtelen az egész lényt haraggal, gyülölettel vagy
félelemmel. Ezek az én teremtéseim furcsák, esetlenek az ön szemében, ha
megfigyeli őket; de nekem, a mint megalkottam őket, kétségtelenül emberi
lényeknek tetszettek. Később aztán elenyészik ez a meggyőződésem. Kiüt
rajtok először az egyik, utána a másik állati vonás, s rám mered… De még
nem adom fel a küzdelmet. Valahányszor belemerítek egy élő teremtményt
az izzó kínok árjába, azt hiszem, most kiirtom belőle az egész állatot s
eszes lényt teremtek belőle. Végre is micsoda tíz esztendő? Az ember
százezret töltött már el az alkotásban.

Sötéten elgondolkozott: – De hitem szilárd. Ez a puma…

Ujra elhallgatott. Majd igy folytatta: – Mindig visszafejlődnek. A mint
kezemet leveszem róluk, visszatér ujra az állat, s nem hagyja magát…

Ujra hosszú szünetet tartott.

– Aztán alkotásait azokba a barlangokba dugja? kérdeztem.

– Oda mennek. Kibocsátom őket, a mint megérzem bennök az állatot, s
csakhamar odakerülnek. Valamennyien félnek tőlem és ettől a háztól. Van
bennök valami torzképe az embernek. Montgomery tud róla, mert ő
közvetíti dolgaikat. Nehányat begyakorolt saját szolgálatára. Szégyenli
ugyan, de azt hiszem, félig bolondja egynémelyik fenevadnak. De ez az ő
dolga, nem avatkozom bele. Undorít tökéletlenségök. Nem érdekelnek. Azt
hiszem, valami csufondáros észszerű életet folytatnak a nyomorultak! Van
valami, a mit a törvénynek mondanak. Hymnusokat zengedeznek róla.
Megépítik barlangjaikat, növényeket szednek, gyümölcsöt gyüjtenek, s még
meg is házasodnak. De én keresztül látok rajtuk, belelátok veséjökbe, s
látom bennök az állati lelket, a veszendő állatot, a mely tele van
élvvágygyal és önző… De azért különös dolog. Életük bonyolult, mint
minden élet. Van bennök valami magasabbra törekvés, lehet, hogy hiúság,
lehet, hogy határozatlan nemi izgalom, lehet, hogy puszta kiváncsiság.
Csak ez érdekel… A pumától sokat várok; kemény munkát végeztem fején és
agyvelején…

– S most, szólt hosszas hallgatás után, mialatt mindegyikünk saját
gondolataival tépelődött, mi a véleménye? Fél még mindig tőlem?

Ránéztem, s nem láttam benne mást, mint egy sápadt arczú, nyugodt
tekintetű őszhajú férfit. Derűs nyugalma, megállapodottságából eredő
szépsége, hatalmas termete mintája volt a kényelemben élő öreg-úrnak.
Majd összerázkódtam. Válaszul kérdésére mind a két kezemmel egy-egy
revolvert nyujtottam feléje.

– Tartsa meg őket, szólt. Azután felállt, rám nézett egy pillanatig s
elmosolyodott. – Viszontagságos két napot élt át, szólt. Azt tanácslom,
hogy aludja ki magát. Örülök, hogy megértettük egymást. Jó éjszakát.

Gondolkozott egy kissé s azután kiment a belső ajtón. Azonnal
ráfordítottam a kulcsot a külső ajtóra.

Ujra leültem; elültem székemben egy ideig, s testem, lelkem és kedélyem
annyira ki volt merűlve, hogy gondolataim nem tudtak elszabadulni attól,
a mit utoljára mondott. A fekete ablak úgy bámult rám, mint valami
hatalmas szem. Végre erőt véve magamon eloltottam a lámpát s
belefeküdtem a függő ágyba. Csakhamar mély álomba merültem.



XV.  Az állatemberek.

Korán fölébredtem. Tisztán, világosan emlékeztem Moreau magyarázatára.
Kiugrottam a függőágyból s az ajtóhoz léptem, hogy meggyőződjem, rá
van-e fordítva a kulcs. Azután megráztam az ablakrácsot: szilárdan a
falba volt erősítve. Kopogtak az ajtón, s hallottam Montgomery fekete
arczú kisérőjének a hangját. Kezembe vettem az egyik revolvert s
kinyitottam az ajtót.

– Jó reggelt, uram, szólt reggelimet hozva, a rendes főzeléken kivül
rosszúl elkészitett tengerinyulat is. Montgomery mögötte jött.
Körüljártatta szemét, s észrevéve a revolvert, gúnyosan elmosolyodott.

A puma pihent, hogy gyógyuljon, ezen a napon; de Moreau, akinek nagyon
zárkózott szokásai voltak, nem csatlakozott hozzánk; arról beszélgettem
Montgomeryval, hogyan élnek az állatemberek. Főleg arra voltam kiváncsi,
mikép tartják vissza őket attól, hogy Moreaut és Montgomeryt meg ne
rohanják s egymást szét ne tépjék.

Megmagyarázta, hogy Moreau és a saját biztonsága a szörnyetegek szellemi
korlátoltságának köszönhető. Bár értelmök erősbödött, s megvan bennök a
hajlandóság arra, hogy állati ösztöneik fel-felébredjenek, van
elméjökben néhány fixa idea, a melyet Moreau ültetett beléjök, s a mely
teljesen korlátok közé szorítja képzelő erejüket. Valósággal
hypnotisálva vannak, némely dolgot lehetetlennek, másokat kerülendőknek
tartanak, s e tilalmak úgy beleszövődtek elméjök szervezetébe, hogy az
engedetlenség vagy az ellenkezés lehetősége is ki van zárva. De bizonyos
dolgokban a régi ösztön mégis folytonosan hadi lábon áll Moreau
ügyességével. Egy csomó mondás, a melyet törvénynek neveznek, elméjökben
folyton harczol állati természetük legmélyében gyökerező, lázadozó
vágyaikkal. Ezt a törvényt nem győzik ismételni, de azért szüntelenül
megszegik. Nagyon ügyelnek arra mindaketten, hogy a szörnyetegek vért ne
izleljenek. A vérszag suggestiv erejétől folyton tartani kell.

Montgomery elmondta, hogy a törvény ereje főleg a macskafajta
állatemberekben éjente nagyon meggyöngül. A mint beáll a szürkület,
kalandvágy szállja meg őket. Oly dolgokat mernek elkövetni, a mikről
nappal mintha nem is álmodnának. Ez volt az oka annak is, hogy a
leopárdember megérkezésem éjjelén utánam lopózott. De ottlétem első
napjaiban a törvényt csak lopva és csak éjjel szegték meg; nappal nagy
tiszteletben tartották a törvény valamennyi tilalmát.

Ideje, hogy elmondjak egyetmást a szigetről és az állatemberekről. A
szabálytalan körvonalú sziget, a mely alig emelkedett ki a végtelen
levegőből, hét-nyolcz angol négyszögmértföld nagyságú lehetett.
Vulkánikus eredetű volt, s most három oldalról korálzátonyok vették
körül. Az északi részén gomolygó füst és egy meleg forrás volt most már
minden nyoma annak az erőnek, a melynek a sziget valamikor eredetét
köszönhette. Hébe-korba érezhető volt rajta gyönge kis földrengés is, és
a felszálló füst olykor sűrűbben gomolygott, mint rendesen. De más jele
nem maradt vulkánikus eredetének.

Lakossága, mint Montgomerytől hallottam, hatvan-hatvanöt Moreau által
alkotott különös teremtés volt, nem számítva azokat a bozótban élő apró
szörnyetegeket, a melyeknek nem volt emberi alakjuk. Moreau összevissza
százhúsz teremtést alkotott; de csaknem fele részük elpusztult. Elmondta
Montgomery, hogy szaporodtak is; de sarjadékaik rendszerint meghaltak.
Nyoma sem volt rajtuk a szerzett emberi sajátságok átöröklésének. A mig
éltek, Moreau ezekre is rányomta az emberi bélyeget. Nő kevesebb volt,
mint férfi; s bár a törvény kimondta a szigorú monogámiát, a nők sok
titkos üldözésnek voltak kitéve.

Ahhoz nem értek, hogy leírjam részletesen az állatembereket.
Legszembeötlőbb volt egész megjelenésükben az aránytalanság rövid lábuk
és hosszú testük között. De a bájról alkotott fogalmunk oly
viszonylagos, hogy szemem megszokta lassan alakjukat, s végre szinte
meggyőződtem arról, hogy saját hosszú lábszáraim esetlenek. Szembeötlött
az is, hogy fejüket előrehajtva tartották, s hátgerinczük domborúan
görbült. Még a majomember hátának sem volt meg az a hosszú görbülete, a
mi az emberi alakot oly bájossá teszi. Legtöbbjének esetlen púpos háta
volt.

Csaknem valamennyinek hátrahajló lapos homloka, eltorzított füle, nagy,
duzzadt orra, nagyon sűrű vagy nagyon tüskés haja és furcsa szinű vagy
furcsán elhelyezett szeme volt. Egyikük sem tudott nevetni, csak a
majomember hallatott néha vihogásszerű röhejt. Eltekintve az általános
vonásoktól, egyéb közössége nem igen volt fejüknek. Valamennyi megőrizte
fajbeli sajátságát; az emberi jegy eltorzította, de nem rejtette el a
leopárdot, az ökröt vagy a sertést vagy egyéb állat vagy állatok
vonásait, a mikből az egyes állatember alakult. Hangjaik is nagyon
eltértek egymástól. A kezük mindig torz volt; s bár némelyiknek emberi
formája szinte meglepett, ujjaik száma csaknem mindig hiányos volt; a
körmök körül esetlen volt az újj s teljesen érzéketlen.

A két legborzasztóbb állatember a leopárdember és egy hiénából és
sertésből alkotott lény volt. Nagyobb volt ezeknél az a három, bikából
alkotott lény, a kiket a csónakban láttam. Aztán következett az
ezüstszőrű férfi, a ki a törvénymondó volt, aztán Montgomery szolgája és
egy majomból és kecskéből összeolvasztott szatirszerű lény. Volt három
sertésférfi és egy sertésnő, aztán egy kanczából és rinoczeroszból
alkotott teremtés s több más női teremtés, de ezeknek eredetét nem
tudtam megállapítani. Volt több farkasember is, egy medve-bika keverék
és egy szent-bernáthegyi kutya-ember. A majom-embert már leírtam. Volt
aztán egy rendkivül undok, kellemetlen szagú öreg nő, róka és medve
keverék, a kit kezdettől fogva gyűlöltem. Ugy mondták, hogy vakbuzgó
követője a törvénynek. Volt aztán egy sereg apróbb tarka lény s kis
lajhár teremtésem. De elég a felsorolásból!

Eleinte borzongtam e lényektől, mert nagyon is éreztem bennök az
állatot; de később megszoktam létezésüket. Különösen hatott rám
Montgomery viselkedése velök szemben. Oly régóta élt köztük, hogy rendes
emberi lényeknek tekintette őket. Évente egyszer elment Aricába, hogy
Moreau állatszállítójával alkudozzék. De ebben a spanyol keverékű
tengeri városkában alig volt alkalma szép emberekkel találkozni. A hajón
lévő emberek eleinte, a mint beszélte, ép oly furcsa benyomást tettek
rá, mint rám az állatemberek. Természetellenes hosszú lábuk volt,
belapult arczuk, előrenyúló homlokuk s gyanakvók, veszedelmesek és önzők
voltak. Nem is szerette már az embereket. Engem, a mint ki is
jelentette, csak azért kedvelt, mert megmentette életemet.

Montgomery fekete arczú kisérője, a kivel először találkoztam az
állatemberek közül s akinek neve is volt: _M’ling_, nem élt együtt a
többiekkel, hanem szűk istállóban lakott hátul az elkerített udvarban.
Alig volt oly értelmes, mint a majomember, de sokkal tanulékonyabb volt
s legemberibb formája volt valamennyi állatember között. Montgomery
megtanította főzni s elvégezni minden szolgai munkát a ház körül.
Bonyolult diadaljele volt Moreau rettentő ügyességének; kutyával és
ökörrel beoltott medve s körülbelül a legtöbb gonddal kidolgozott
állatember. Különös gyöngédséggel és odaadással viseltetett Montgomery
iránt, a ki néha megveregette, félig gúnyos, félig tréfás neveket
osztogatott neki s tánczoltatta nagy gyönyörüségére; máskor meg,
különösen ha sok whiskyt ivott, rosszul bánt vele, csipdeste, ütötte,
verte, kővel dobálta. De _M’ling_ nem sokat bánta s legnagyobb örömmel
mindig csak Montgomery közelében tartózkodott.

Említettem már, hogy hozzászoktam az állatemberekhez s ezer dolgot, a mi
eleinte természetellenesnek látszott s visszataszított, csakhamar
természetesnek és rendesnek tartottam. De azért hébe-korba
visszariasztva, megvillant előttem az állatemberekben az igazi állat.
Érdekes és nem is tudom magamnak megmagyarázni teljesen, hogy az undok
nőteremtések ottlétem első idejében ösztönszerüleg megérezték, hogy
undorító benyomást gyakorolnak rám s ennek következtében egyre több
gondot fordítottak az illendőségre s külső ruházatuk diszére.



XVI.  A vérszag.

Látszik, hogy gyakorlatlan író vagyok. Ez az oka, hogy annyira
elcsapongtam történetemtől. Miután Montgomeryval megreggeliztem, elvitt
magával sétálni a szigeten, hogy megmutassa a meleg forrást, a melynek
forró vizébe előtte való nap belezuhantam. Ostorral és töltött
revolverrel indultunk el mind a ketten. Mialatt útközben lombos sűrűn
haladtunk keresztül, tengeri nyúl nyöszörgését hallottuk. Megálltunk és
hallgatóztunk, de nem hallottunk többé semmit s csakhamar folytattuk
utunkat, megfeledkezve az inczidensről. Montgomery apró, piros állatokra
figyelmeztetett, amelyek hosszú hátsó lábaikon ide-oda szökdeltek a
bokrok között. Az állatemberek sarjaiból készítette őket Moreau.
Találkoztam már néhány ilyen apró lénynyel, mikor a leopárdember elől
menekültem az első holdas éjszakán s másnap, mikor Moreau üldözött. Az
egyik véletlenül, a mint ugrott egyet, hogy kikerüljön bennünket,
beleesett egy gödörbe, a mely egy viharban kidőlt fa tövében támadt. Míg
a gyökerek közt kapálózott, meg akartuk fogni. Karmolt, mint valami
macska s hátsó lábaival rugdalódzott. Harapott is, de gyönge foga alig
okozott nagyobb fájdalmat, mint a tűszúrás. Csinos kis teremtmény volt s
mint Montgomery mondta, sohasem ásott bele a pázsitba s egyáltalában
szerette a tisztaságot. Az jutott eszembe, hogy úri parkokban pompásan
pótolhatná a közönséges tengeri nyulakat.

Tovább menve, hántott kérgű fához értünk. Montgomery figyelmeztetett rá.
„Ne merj fakérget hántani, ez a törvény,“ szólt. Sokan közülük szeretik
a kéreghántást.

Azt hiszem, ezután találkoztunk a szatirral és a majomemberrel. A
szatir, mintha Moreau classicus emlékeinek felcsillanása lett volna.
Birka arczú, durva héber typusra emlékeztetett, hangja nyers mekegés
volt s alsó végtagjai a sátán lábát juttatták eszembe. Valami hüvelyes
gyümölcs belét rágta.

– Üdv – szólt mind a kettő egyszerre – a két ostorosnak!

– Most már három ostoros van – szólt Montgomery. Ehhez tartsátok
magatokat.

– Hát ő nem csinálmány? – szólt a majomember. Azt mondta…

A szatir kiváncsian rám tekintett.

– A harmadik ostorosnak, a ki jajveszékelve a tengerbe ment, vékony
fehér arcza van.

– Vékony, hosszú ostora van – szólt Montgomery.

– Tegnap vérzett és jajgatott – szólt a szatir. Te sosem vérzel, sosem
sírsz. A mester sem vérzik és nem sír soha.

– Ollendorfszerű mondások! – szólt Montgomery.

– Öt újja van; öt újjú, mint én, – szólt a majomember.

– Menjünk, Prendick; – szólt Montgomery karon fogva s folytattuk
utunkat.

A szatir és a majomember utánunk bámult beszélgetve.

– Nem szól semmit – szólt a szatir. Pedig az emberek beszélnek.

– Tegnap enni kért tőlem – szólt a majomember. Majd tovább beszélgettek;
de már nem vettem ki, mit. Hallottam, hogy a szatir nevet.

Egyszerre csak rábukkantunk az élettelen tengerinyúlra. Kis vörös teste
darabokra volt szakgatva, bordái le voltak nyúzva s hátgerinczén
meglátszottak a fogak nyomai.

Montgomery megállt. Nagy Isten! – szólt s fölemelte az összerágott
gerinczet, hogy megvizsgálja. Nagy Isten! ismételte, mi ez?

– Valami húsevő szörnyetegük visszatért régi szokásaihoz, szóltam rövid
szünet múlva.

– Nem szeretem a dolgot – szólt halkan.

– Láttam effélét már megérkezésem napján is – szóltam.

– Mi az ördögöt! Mit látott?

– Egy szétharapott fejű tengeri nyúlat.

– Az nap, mikor megérkezett?

– Igen. A bozótban a bekerített telep mögött, mikor este kimentem. A fej
teljesen keresztül volt harapva.

Halk, hosszú füttyentést hallatott.

– Sőt mi több, azt is sejtem, melyik szörnyeteg tette. Mielőtt a nyúlhoz
értem, láttam, hogy egyik fenevad ivott a patakból.

– Szürcsölte a vizet?

– Szürcsölte.

– Ne merd szürcsölni a vizet, ez a törvény.

– Az a fenevad volt, a melyik üldözött.

– Természetesen – szólt Montgomery. Rávall minden a húsevőre. Ölés után
isznak. Ez a vérszag.

– Milyen volt a fenevad? – kérdezte. Ráismerne? Szétvetve lábát a
tengeri nyúl élettelen teste fölött, körültekintett. Szeme végig futott
a zöld sürű árnyékos helyein, az erdő minden búvóhelyén és leshelyén. A
vérszag – mondta végül ujra.

Elővette revolverét, megvizsgálta a benne levő töltéseket s újra
eltette.

– Azt hiszem, rá kell ismernem a fenevadra. Alapos zúzódásnak kell a
homlokán lenni.

– De be is kell bizonyítanunk, hogy ő ölte meg a tengeri nyulat – szólt
Montgomery. Bár sose hoztam volna ide a tengeri nyulakat.

Tovább akartam menni, de Montgomery megállt a darabokra tépett nyúl
fölött, zavarodottan eltünődve. E közben annyira előre mentem, hogy a
tengeri nyúl maradványa nem látszott többé.

– Jöjjön! szóltam.

Erre felriadt tünődéséből s felém jött. Lám – szólt csaknem susogva, –
azt hittük, hogy meg van valamennyiben az a fixa idea, hogy nem szabad
enni semmiből, a mi szalad a földön. Ha valamelyik fenevad véletlenűl
vért szagolt…

Szótlanúl haladtunk egy darabig. Nem tudom, mi történhetett, – szólt
mintegy önmagával beszélve. Majd kis szünet múlva így folytatta: – Nagy
bolondot tettem tegnap. A szolgám… Megmutattam neki, hogy kell lenyúzni
és megfőzni a tengeri nyulat. Különös dolog… Láttam, hogy megnyalta a
kezét… Sose történt eddig.

Majd később: – Véget kell vetni a dolognak. Beszélnem kell Moreauval.

Hazafelé egész úton ez járt az eszében.

Moreau még komolyabban fogta fel a dolgot, mint Montgomery s alig kell
külön említenem, hogy különös meghökkenésük rám is átragadt.

– Példát kell mutatnunk – szólt Moreau. Bizonyos vagyok benne, hogy a
leopárd-ember a bűnös. De hogy bizonyítjuk rá? Jobb lett volna,
Montgomery, ha elfojtotta volna vágyát a hús után s nem hozta volna a
szigetre ezt az izgató ujdonságot. Sok bajunk lehet még miatta.

– Ostoba szamár voltam – szólt Montgomery. De most már megtörtént. S
tudja, hogy ön is beleegyezett.

– Hamarosan végére kell járnunk a dolognak – szólt Moreau. Azt hiszem,
bármi történik is, _M’ling_-re számithatunk.

– Nem felelhetek teljesen róla sem – szólt Montgomery. Ismernem kellene.

Délután Moreau, Montgomery, én és _M’ling_ neki indultunk a szigetnek a
hegyi útban levő kunyhók felé. Mi hárman fel voltunk fegyverkezve.
M’ling kis fejszéjét hozta, a melylyel fát szokott aprítani. Moreaunak
rengeteg pásztortülök lógott a vállán.

– Meg fogja látni az állatemberek gyülekezetét – szólt Montgomery. Szép
látvány.

Moreau egy szót sem szólt útközben. Sápadt arcza nagyon komor volt.

Átmentünk azon a mély úton, a melyben a forró viz gőze hömpölygött s a
nádason keresztül kanyarodó gyalogösvényen eljutottunk végre egy tágas
térre, a melyet vastag sárga porréteg födött. Azt hiszem, kénpor volt. A
bokros dombtetőről látszott a csillogó tenger. A természet által
alkotott szűk amphitheatrum volt, a hol mind a négyen megálltunk. Itt
Moreau belefújt a tülökbe s fölverte a tropicus délután álmatag
csendjét. Erős tüdeje lehetett. A rikoltó hang egyre erősödött s a
viszhanggal együtt fülsiketítő lármában végződött.

– Ah! – szólt Moreau leeresztve ujra oldalára a görbült tülköt.

Rögtön rá ropogás hallatszott a sárga nádasban s a mocsarat környező
sűrűből hangok egyvelege tört elő. Majd a kénes mező szélének egyszerre
három-négy pontján is felbukkantak a groteszk állatemberek, felénk
tartva. Akaratlanul megborzadtam, a mint láttam, hogy egymás után
előbaktatnak a fák közül vagy a nádasból s előbbre botorkálnak a meleg
porrétegben.

Moreau és Montgomery azonban elég nyugodtan álltak egy helyben s igy
szükségszerüleg én sem mozdultam mellőlük. Először érkezett a szatir;
bár árnyékot vetett és patájával hányta a port, mégis látomásnak
tetszett. Utána lóból és rhinocerosból összeállított bamba szörny bújt
ki a nádasból, közeledés közben füvet rágva. Majd felbukkant a
sertés-asszony és a két farkas-nő; aztán a vörös szemű, beesett vörös
képü róka-medve boszorkány s nyomukban mások – valamennyien kiváncsian
sietve. A mint közeledtek, hajlongni kezdtek Moreau felé s a nélkül,
hogy egymásra tekintettek volna, töredékeket énekeltek a litániába
szedett törvény második részéből: – _Övé_ a kéz, mely sebet ejt, _Övé_ a
kéz, mely gyógyít, – és így tovább.

Körülbelül harmincz yardnyira tőlünk megálltak, s térdre ereszkedve
elkezdték fejükre szórni a fehér port. Képzeljétek el, ha lehet, a
jelenetet. Mi hárman, kék vászon ruhában, alaktalan fekete képű
kisérőnkkel, sárga porral borított napsütötte tágas tisztáson álltunk a
ragyogó kék égboltozat alatt, s körülöttünk a körben kuporgó,
gesztikuláló szörnyetegek, melyek közöl a legtöbb legvadabb álmaink
alakzataira emlékeztetett. Túl rajtok egyik irányban a nádas, más
irányban sűrű pálmacsoportozat választotta el a jelenetet a kunyhós
hegyi úttól, észak felé pedig a Csendes Óczeán ködös láthatára
terjeszkedett.

– Hatvankettő, hatvanhárom, számolt Moreau. Még négy nincs itt.

– Nem látom a leopárdembert, szóltam én.

Moreau rákezdte csakhamar ujra a tülkölést, s erre a hangra forogni,
henteregni kezdtek a fenevadak a porban. Majd kisurranva a nádasból,
földhöz lapulva előbukkant a leopárdember, s a Moreau háta mögött
hengergő körbe iparkodott beleveszni. Láttam, hogy homlokán ott volt a
zúzódás. Legutoljára érkezett a kis majom-ember. A többiek, a kik
belemelegedtek és kifáradtak már a hengergésbe, bünös pillantásokat
vetettek rá.

– Elég! kiáltott Moreau erős, határozott hangja, mire a fenevadak
hátulsó czombjukra emelkedtek és elcsendesedtek.

– Hol a törvénymondó? szólt Moreau, s a szőrös szürke szörny porba dugta
előtte a fejét.

– Mondd a szavakat, szólt Moreau, s nyomban rákezdett az egész térdelő
gyülekezet furcsa litániájára, ide-oda himbálódzva, s egymásután hol
jobb, hol bal kezükkel dobálva fölfelé a kénes porrétegből felmarkolt
csomókat.

Mikor ehhez a sorhoz értek: – Ne merj húst vagy halat enni; ez a
törvény, – Moreau magasba emelve sovány fehér kezét igy kiáltott:
Megálljatok! mire néma csönd következett.

Azt hiszem, tudták valamennyien, mi következik, s előre borzadoztak.
Végig néztem a csodálatos csoporton, s látva fetrengésüket s a ragyogó
szemeikben felcsillanó félelmet, csodálkoztam rajta, hogy valamikor
embereknek tarthattam őket.

– Ezt a törvényt megszegték, szólt Moreau.

– Senkisem menekül, szólt az arcznélküli ezüstös szőrü szörnyeteg.

– Senkisem menekül, ismételte az egész térdelő gyülekezet.

– Ki szegte meg? kiáltott Moreau, s csattantva ostorával körülnézett a
fenevadakon. Mintha a hiéna-sertés és a leopárdember komoran
félretekintett volna. Moreau, a mint ez utóbbira esett tekintete,
megállt. A leopárdember hajlongva feléje csúszott, s arczán végtelen
gyötrelem félelmes emlékezetét láttam.

– Ki szegte meg? kérdezte Moreau még egyszer mennydörgő hangon.

– Gonosztévő az, a ki megszegi a törvényt, énekelte a törvénymondó.

Moreau ránézett merően a leopárdemberre, mintha belelátott volna lelke
legmélyére.

– A ki törvényszegő… szólt Moreau levéve szemét áldozatáról s felénk
fordulva.

– Az visszamegy a kínok hajlékába, zúgták valamennyien. Visszamegy a
kínok hajlékába, ó mester!

– Hallod? szólt Moreau visszafordulva a bűnös felé; de a leopárd-ember,
a mint Moreau szemének varázsától szabadult, felegyenesedett, s most
lángoló szemekkel s hatalmas macskafogait kivillantva remegő ajka közül,
kínzója felé ugrott. Meg vagyok győződve róla, hogy az elviselhetetlen
félelem gondolata eszét vette s csak így történhetett ez a támadás. A
szörnyetegek egész serege háborogni kezdett. Elővettem revolveremet. A
két alak egymáshoz ütődött. Láttam, a mint Moreau visszatántorodott a
leopárdember csapásától. Őrült ordítás és üvöltés támadt körülöttünk.
Gyors össze-visszaságban mozgott mindenki. Egy pillanatig azt hittem,
hogy általános lázadás tört ki.

A leopárdember dühödt arcza elsuhant mellettem. Nyomában, legközelebb
hozzá M’ling szaladt. Láttam, hogy a hiénasertés sárga szeme ragyog az
izgalomtól, s mintha féligmeddig elszánta volna magát arra, hogy nekem
ugorjék. A szatir is rám meredt a hiénasertés púpos válla fölött. Majd
Moreau pisztolya durrant s a vörös lobbanás keresztülvillant a
zürzavaron. Egyszerre az egész tömeg a lövés irányába fordult s erre
fordított engem is a hirtelen mozdulat mágneses ereje. A következő
pillanatban hömpölygő, kiáltozó tömeg közepette jutottam előre én is,
üldözve a menekülő leopárdembert.

Ennyi az, a mire tisztán emlékezem. Láttam, hogy a leopárd nekiugrott
Moreaunak, s aztán gomolyodás támadt körülöttem, s végül hanyatt homlok
rohantam előre a többiekkel.

M’ling vezetett, sarkon követve a menekülőt. Mögötte futottak nagyokat
szökdelve, kilógó nyelvvel a farkas-asszonyok. Aztán a sertésfajták
izgatott röfögéssel, és két fehér rongyba burkolt bikaember. Ezek után
szaladt Moreau egész tömeg fenevad között. Széles szalmakalapját
elvesztette, revolverét kezében tartotta, s hosszú ősz haja utána úszott
a levegőben. A hiénasertés mellettem futott, lépést tartva folyton
velem; macskaszemével lopva folyton rám-rám tekintgetett. A többiek
kiabálva mögöttünk futottak.

A leopárdember utat tört magának a magas nád között, a mely a mint
továbbhaladt, összecsapódott mögötte, s nekivágódott M’ling arczának.
Mi, a kik a tartalékban futottunk, a nádashoz érve, letaposott ösvényt
találtunk magunk előtt. Vagy egy negyed angol mértföldet juthattunk a
nádasban előre, azután bozótos sürűségbe tévedt a hajsza, s itt csak
lassan mozoghattunk, bár egy csapatban haladtunk előre, mert a lombok
belecsapódtak arczunkba, a szivós folyondár belekapott nyakunkba vagy
hurokba fogta bokánkat, a tüskés növények megszakgatták ruhánkat s a
ruhával együtt kitéptek belőlünk egész húsdarabokat is.

– Itt négykézláb futott keresztül, – szólt Moreau, a ki épen előttem
szaladt lihegve.

– Senki sem menekül, szólt a farkas-medve arczomba nevetve. A vadászat
izgalma áthatotta egész lényét.

Utunk szikladarabok közé vezetett. Láttuk, hogy az üldözött vad négy
lábon előttünk rohan, s vissza-vissza mordul ránk. Erre a látványra
felüvöltöttek gyönyörükben a farkasemberek. A leopárdemberen ruha volt
még mindég, s a távolból volt arczán még mindig valami emberi; de négy
lábának tartása macskára vallott, s belapult háta elárulta tisztán az
üldözött vadat. Átugrott néhány tüskés sárgás bokron, s azután eltünt.
M’ling középen volt közte és közöttem.

Csaknem valamennyien alább hagytunk a hajsza kezdő sebességével, s
hosszú gyors léptekkel mentünk előre. Láttam, a mint a tisztáson
haladtunk, hogy az üldözők sora oszlopból vonallá fejlődött. A
hiénasertés folyton mellettem szaladt, futás közben egyre rám ügyelve, s
olykor-olykor röffentve egyet összeránczolt ormányával.

Lihegve, bukdácsolva, tüskéktől marczangolva, harasztba, nádba
keveredve, igy üldöztem én is a leopárdembert, a ki megszegte a
törvényt, s a hiénasertés vad röfögéssel szüntelenül mellettem futott.
Fejem szédült, szivem iszonyúan vert, halálra voltam fáradva, s nem
mertem mégsem elmaradni a többiektől, hogy egyedül ne maradjak borzalmas
társammal. Előre támolyogtam, bár alig álltam a lábamon, a tropikus
délután fullasztó melegében.

Végre bágyadozott a vadászat dühe. Beszorítottuk a nyomorultat a sziget
egy sarkába. Moreau kezében ostorral görbe vonal mentén állított föl
valamennyiünket, s aztán kiabálva, lassan megindultunk, egyre szűkebbre
szorítva az áldozat körül a hurkot. Ott leselkedett nesztelenül,
láthatatlanul a bokrok között.

– Bátran! bátran! kiáltott Moreau, a mint a hurok két vége körülfogta a
bozótos sűrűt, a melybe beleszorult a vad.

– Vigyázzatok, meg ne szökjék! kiáltott Montgomery a sűrűség tulsó
feléről.

Lassan előbbre nyomultunk az ágak és lombok kuszált tömkelegében. Az
üldözött vad meg se mocczant.

– Vissza a kínok hajlékába, a kínok hajlékába, a kínok hajlékába,
üvöltött a majom-ember jobbra tőlem vagy húsz yardnyira.

Mikor ezt hallottam, megbocsátottam mind azt a félelmet, melyet a
szegény nyomorult okozott volt nekem.

Hallottam, hogy jobbfelől recsegnek a gallyak s félrecsapódnak a lombok
a lórinoczeros súlyos léptei alatt. S ekkor egyszerre sűrű bokor
félhomályában megláttam az üldözött teremtményt. Megálltam. Ott
kuporgott összehúzódva, s ragyogó zöld szemét rám függesztette.

Furcsa dolog, de úgy esett, hogy a mint láttam ott azt a lényt tökéletes
állati helyzetében, ragyogó szemekkel, s rémülettől eltorzított
tökéletlen emberi arczával, éreztem egyszerre megint emberi valóját. Egy
percz mulva meglátják a többiek is, legyűrik, elfogják, s áldozata lesz
ujra a bekerített hely borzalmas kínzásainak. Hirtelen előrántottam
revolveremet, ijedt szemei közé czéloztam s elsütöttem a fegyvert.

Ép ekkor ért oda a hiénasertés, s mohó kiáltással rávetette magát s
belemélyítette nyakába vérszomjas fogait. Recsegés, ropogás hangzott
körülöttem s a fenevadak kezdtek egymás után feltünedezni.

– Ne ölje meg, Prendick! kiáltott Moreau. Ne ölje meg! S láttam, a mint
lehajolva közeledik a bokrok között.

A következő perczben elverte a leopárdról ostora nyelével a hiénasertést
s Montgomeryval együtt iparkodott visszatartani az izgatott, húsevő
állatembereket, s főleg M’linget a még remegő testtől. A szőrős szürke
szörny hónom alatt előrenyúlva szimatolta a holttetemet. A többiek
fölhevülésükben lökdöstek, hogy jobban láthassanak.

– Mit csinált, Prendick! szólt Moreau. Szükségem lett volna rá.

– Sajnálom, szóltam, bárha nem sajnáltam. A pillanat hevében történt.
Rosszul voltam a kimerüléstől és az izgalomtól. Megfordulva
keresztültörtem magam az állatembereken, s a lejtőn fölfelé haladva
egymagamban felmentem a fensík magasabb részére. Hallottam, hogy a három
bikaember Moreau parancsára elkezdte vonszolni az áldozatot a tenger
felé.

Könnyen egyedül maradhattam. Az állatemberek teljesen emberi
kiváncsiságot árultak el, sűrű tömegben követték az élettelen testet,
szaglászva, morogva rá, a mint a három bikaember lefelé vonszolta a
parton. Még feljebb mentem, s a mint az alkonyatban feketéllő
bikaemberek vitték a súlyos holttestet ki a tengerbe, egyszerre csak
tisztán látta elmém teljes czéltalanságát mindannak, a mi a szigeten
történik. A parton alattam a sziklák között ott állt a majomember, a
hiénasertés és több más állatember Montgomery és Moreau körül.
Mindnyájan túlságosan fel voltak még izgatva s lármásan erősítgették
törvénytiszteletüket. Pedig szent meggyőződésem volt, hogy a
hiénasertésnek is volt része a tengerinyúl megölésében. Eltekintve a
durva körvonalaktól, a groteszk formáktól, magam előtt láttam kicsiben
az egész emberi életet, az ösztön, az ész és a végzet egész bonyodalmát.
A leopárdembernek véletlenül el kellett pusztulnia. Ez volt az egész
különbség.

Szegény fenevadak! Kezdtem belátni Moreau kegyetlenségének hitványságát.
Eleddig sejtelmem sem volt arról a kínról, a mely e nyomorult
áldozatokra a Moreau keze közül való kiszabadulásuk után várakozott.
Megborzadtam már attól a pár napi gyötrelemtől is, melyet a bekerített
helyen kellett kiállaniok. Pedig most láttam, hogy ez a dolog könnyebb
része volt. A míg egyszerű fenevadak voltak, s ösztöneik alkalmazkodtak
környezetükhöz, boldogan éltek. Most az emberi lét békóiba szorítva
támolyogtak, soha nem szünő félelemben teltek napjaik; meg nem értett
törvények marczangolták belsejüket; torzlétük haldoklással kezdődött,
hosszú benső küzdelem volt, állandó rettegés Moreautól – s mindez miért?
Felháborított az a czéltalan könnyelműség, mely mindenből rám
vigyorgott.

Bármi jelentéktelen érthető czélja lett volna Moreaunak, tudtam volna
valahogyan rokonszenvezni vele. Az efféle kínnal meg tudok barátkozni.
Még akkor is meg tudtam volna valahogyan bocsátani neki, ha gyűlölet
irányitja tetteit. De oly végtelen nembánomságot láttam benne, a mely
kitért minden felelősség elől. Kiváncsisága, czéltalan, őrült kutatási
szenvedélye hajtotta utján egyre tovább, s a nyomorult vadakat kivetette
barlangjaikból, hogy vagy egy évig éljenek tovább, küzdjenek,
tévelyegjenek, szenvedjenek, s végre gyötrelmek közt elpusztuljanak.
Végtelen nyomorúság volt a részük; a feneketlen állati gyűlölködés
folyton arra ösztökélte őket, hogy egymásnak rohanjanak, s a törvény
visszatartotta őket attól a rövid heves küzdelemtől, a mely egyszerre
véget vetett volna a természetükben gyökerező ellenséges indulatnak.

Az állatemberektől való félelmem lassan megszünt úgy, mint eleinte véget
ért Moreautól való rettegésem. Mély, tartós, beteges állapot fogott el,
a mely idegen volt teljesen a félelemtől. Elvesztettem teljesen hitemet
a világ józanságában, mikor láttam, hogy megtűri e kis sziget kínokkal
telt zürzavarát. Mintha vak végzet igazgatta volna a lét mechanizmusát,
a melynek szüntelenül forgó bonyolult kerekei irgalmatlanul őröltek,
marczangoltak volna valamennyiünket, engem, Moreaut, a ki bele volt
bolondulva kutatásába, Montgomeryt, a ki az ivásnak volt rabja, s ezeket
az ösztönökkel felruházott s elméjökben korlátolt, nyomorult
állatembereket… De ez a gondolat csak lassan érlelődött meg bennem. S
most egy kissé nagyot ugrottam előre elbeszélésemben.



XVII.  Katasztrófa.

Hat hét mulva nem volt bennem már más érzés, csak undor és borzalom,
melyet Moreau istentelen kisérletei szítottak bennem. Azon voltam
szüntelenül, hogy teremtőm képének eme borzalmas torzképei közül
visszakerüljek mielőbb az emberek édes, egészséges társaságába.
Embertársaim, a kiktől így elszakadtam, lassan idylli szépség és
erényesség mintaképeivé váltak emlékezetemben. Montgomerytól egyre
jobban elhidegedtem. Régi különválása az emberiségtől, titkos
iszákossága, s nyilvánvaló rokonszenve az állatemberekkel szemben,
beszennyezte őt előttem. Legtöbbször egyedül kereste fel a fenevadakat.
Én kerültem tőlem telhetőleg a velök való érintkezést. Időmnek egyre
nagyobb részét a tengerparton töltöttem el, fürkészve, nem tűnik-e fel a
láthatáron szabadulást hozó vitorla, míg végre egy nap oly iszonyú
szerencsétlenség ért bennünket, a mely gyökerestül felforgatta furcsa
környezetemet.

Hét-nyolcz hetet töltöttem már a szigeten, mikor a katasztrófa
bekövetkezett. Kora reggel hat óra tájban lehetett. Korán keltem, s
mindjárt meg is reggeliztem, mert három, az udvarba fáthordó állatember
lármája felébresztett.

Reggeli után kiálltam az udvar kitárt kapujába, czigarettázva s élvezve
a kora reggel frisseségét. Nemsokára megjelent Moreau is az udvaron s jó
reggelt kivánt. Elhaladt mellettem, s hallottam, a mint hátam mögött
ajtót nyitott s bement laboratoriumába. Ez időtájt már annyira
érzéketlenné tett a borzalmas hely, hogy nem is izgatott, mikor a puma
gyötrelmeinek új napja megkezdődött. Ráüvöltött kínzójára, mint valami
dühödt amazon.

Azután különös dolog történt. Máig sem tudom pontosan, micsoda. Éles
kiáltás hallatszott hátam mögött, a melyet zuhanás követett. A mint
megfordultam, ijesztő arcz rohant egyenesen nekem, nem emberi, nem is
állati, hanem valami ördögi arcz, a mely tele volt vörös sebhelyekkel, a
melyről csurgott a vér, s a melyből pillátlan szemek lobogtak rám.
Fölemeltem karomat, hogy védekezzem a csapás ellen, a mely földre
terített, kettétörve fölemelt karomat. A vérfoltos vászonkötelékekbe
csavargatott hatalmas szörny keresztül ugrott testemen s tovább rohant.
Én lefelé görögtem a parton a zuhanás következtében, s mikor
megpróbáltam felülni, eltörött karomra roskadtam. Azután megjelent
Moreau. Sápadt arczát még rettentőbbé tette a homlokából patakzó vér.
Egyik kezében revolvert tartott. Alig pillantott rám, hanem
széttekintve, nyomban az elszabadult puma üldözésének eredt.

Ép karomra támaszkodva felültem. A rongyokba burkolt szörny nagy
ugrásokkal haladt a part mentén, s Moreau mindenütt nyomában. A szörny
hátratekintett üldözőjére s aztán hirtelen a bokrok felé fordult. Minden
ugrás után nagyobb és nagyobb távolságra jutott Moreautól. Majd eltünt a
bokrok között. Moreau elébe akart vágni, s amint eltünt, utána lőtt, de
nem találta el. Aztán ő is beleveszett a zöld sürűségbe.

Utánuk bámultam: majd belenyilallott karomba a kín s nagyot nyögve
feltápászkodtam. Montgomery revolverrel kezében, felöltözve kilépett a
kapun.

– Nagy Isten, Prendick! szólt, nem véve észre, hogy bajom esett. Az a
fenevad elszabadult. Kitépte bilincsét a falból. Látta őket? Majd látva,
hogy karomhoz kapok, hozzátette: Mi baja van?

– Épen a kapuban álltam, szóltam.

Közelebb lépett hozzám s fölemelte karomat. – Véres a kabátjaujja, szólt
s felcsavarta karomról a vásznat. Fegyverét zsebredugta, aztán jól
körültapogatta karomat s bevezetett szobámba. – A karja eltört, szólt; s
aztán igy folytatta: Mondja el részletesen, hogy történt, mi történt.

Elmondtam, a mit láttam, töredezett, rövid mondatokban, közbe-közbe
elhallgatva nagy kínomban. Ő pedig ezalatt gyorsan és ügyesen bekötözte
karomat. Nyakamba akasztotta, aztán hátrálva kissé végig nézett, s így
szólt: – Rendben lesz. Az után elgondolkozott; majd kiment s bezárta a
kerítés kapuját. Egy ideig künn maradt.

Minden gondom karomra irányult. Az incidenst magát alig tartottam
egyébnek, mint egy újabb borzalmas epizódnak. Leültem, s nincs mit
tagadnom, alaposan elátkoztam a szigetet. A karomban sajgó fájdalom
égető kínná változott, mire Montgomery visszatért. Arcza sápadtabb volt
a rendesnél s alsó ajka lejebb lógott, mint közönségesen. – Sem nem
látom, sem nem hallom Moreaut, szólt. Pedig azt hiszem, szüksége volna
segitségemre. Rám meresztette kifejezéstelen szemét. – Erős fenevad
volt. Egyszerre kirántotta a falból bilincsét.

Az ablakhoz ment, onnan az ajtóhoz, s aztán ujra hozzám fordult.

– Kimegyek utána, szólt. Itt van még egy revolver, a mit önnél
hagyhatok. Őszintén szólva aggasztó sejtelmeim vannak.

Kezem ügyébe tette a fegyvert az asztalra, aztán eltávozott, ragadós
nyugtalanságot hagyva maga után a levegőben. Nem is ültem sokáig a
székben. Kezembe vettem a revolvert s a kapuhoz mentem.

A reggel oly nyugodt volt, mint a halál. Szellő sem rezdült, a tenger
sima volt, mint a tükör, az égbolt felhőtlen, a part elhagyatott. Félig
izgatott, félig lázas állapotomban ez a nyugalom nyomasztó hatással volt
rám.

Fütyülni próbáltam, de a fütty elhangzott nyomtalanul. Káromkodtam ujra,
másodszor azon a reggelen. Aztán a kerítés sarkára mentem, s a zöld
bozótra bámultam, a mely elnyelte Moreaut és Montgomeryt. Mikor térnek
vissza? És hogyan?

A távolban kis szürke állatember bukkant föl a parton, leszaladt a víz
szélére s elkezdett lubiczkolni. Visszamentem a kapuhoz, majd ujra a
sarokhoz, s így jártam fel s alá, mint valami kötelességtudó őrszem.
Egyszerre hallottam, hogy Montgomery jó távol Moreau nevét kiáltja.
Megálltam. Karom nem fájt már annyira, de nagyon tüzes lett. Lázam volt
és szomjúság gyötört. Árnyékom egyre kurtább lett. Elnéztem a távoli
fenevadat, a mig ujra el nem tünt szemem elől. Vajjon sohasem tér már
vissza Moreau és Montgomery? Három tengeri madár kezdett viaskodni
valami zátonyra jutott zsákmány fölött.

Majd jó messze a telep mögött pisztolylövést hallottam. Hosszú szünet
mulva ujra durranás hallatszott. Majd közelebbről kiáltás hangzott,
aztán ujra komor csend következett. Szerencsétlen képzelődésem gyötrő
képekkel kezdett kínozni. Majd hirtelen közvetlen közelemben durrant a
revolver.

Megriadva a sarokra siettem, s megláttam Montgomeryt. Kuszált hajjal,
kivörösödve jött; nadrágja térde kirongyolódott. Arczán mély megdöbbenés
tükröződött. Mögötte botorkált M’ling, a kinek szája körül rosszat
sejtető barna foltokat láttam.

– Itthon van? kérdezte Montgomery.

– Moreau? kérdeztem. Nincs itthon.

– Nagy Isten! lihegett, csaknem fuldokolva kapkodott a levegő után. –
Menjen be, szólt megragadva karomat. Megvesztek. Eszeveszetten rohannak
ide-oda. Mi történhetett? Nem tudom. Majd beszélek, ha kipihentem magam.
Egy kis pálinkát kell innom.

Betántorgott előttem a szobába s leült a karosszékbe. M’ling levetette
magát a földre a kapu előtt, s úgy lihegett, mint a meghajszolt eb.
Adtam Montgomerynek pálinkát és vizet. Ott ült velem szemben belebámulva
a levegőbe, s lassan kezdte összeszedni magát. Néhány percz mulva kezdte
elmesélni, mi történt.

Egy darabig követte Moreau nyomát. De később elvesztette a nyomot a
köves talajon, túl a folyón, a hol inni láttam az állatembert, s
czéltalanul bolyongott nyugat felé, Moreau nevét kiáltozva. Majd
találkozott M’ling-gel, aki kis könnyü fejszét hozott magával. M’ling
nem látott semmit abból, a mi a pumával történt. Fát vágott s a
kiáltásokra elősietett. Együtt folytatták a keresést kiáltozva.
Találkoztak a sűrűségben két állatemberrel, a kik oly furcsán
viselkedtek, hogy Montgomeryt dühbe hozták. Üdvözölte őket, s azok, mint
a tetten ért tolvajok, futásnak eredtek. Montgomery megállt s utánok
kiáltott, de eredménytelenül. Össze-vissza bolyongva még egy darabig,
végre elhatározta, hogy felkeresi a kunyhókat.

A hegyi út néptelen volt.

Egyre jobban meghökkenve, visszafelé indult. Ekkor találkozott a két
sertésemberrel. Szájuk körül gyanús vérfoltok voltak, s látszott rajtuk,
hogy nagyon izgatottak. Montgomery láttára dühösen megálltak. Montgomery
pattantott ostorával, hogy megrémitse őket; de ezek erre neki rohantak.
Soha eddig ilyesmi nem történt még. Az egyiknek keresztül lőtte a fejét,
a másikra pedig rávetette magát M’ling. Leteperte a fenevadat s
belevágta fogait nyakába. Montgomery ekkor ezt is agyonlőtte, a mint
M’ling mancsai között vergődött. Nagy ügygyel-bajjal tudta csak rávenni
M’linget arra, hogy tovább menjen vele.

Innen gyorsan hazafelé siettek. Utközben M’ling egyszerre csak a bokrok
közé vetette magát, s felhajtott egy apró amerikai párducz-macska
embert, a mely szintén tele volt vérfolttal. Egyik lábára, a mely meg
volt sebesitve, megbénult. Ez a fenevad futott egy darabot előre, aztán
vadul az öböl felé fordult, s Montgomery ezt is lelőtte.

– Mit jelenthet mindez? kérdeztem.

Fejét rázta s felhajtott még egy pohár pálinkát.



XVIII.  Hogy találtuk meg Moreaut?

Mikor Montgomery még egy pohár pálinkát felhajtott, elhatároztam, hogy
közbevetem magam. Félig ittas volt már. Kifejtettem, hogy bizonyára
komoly baja esett Moreaunak, mert különben már visszatért volna, s hogy
úgy illik, hogy megbizonyosodjunk a szerencsétlenségről. Montgomery
nehány gyönge ellenvetés után belátta, hogy igazam van. Ettünk valamit,
s aztán mind a hárman útnak indultunk.

Elől ment M’ling púpos hátával, furcsa fekete fejét jobbra-balra
forgatva gyors kapkodással, a mint útközben kifürkészni iparkodott két
oldalt a sűrűséget. Fegyvertelen volt. Fejszéjét leejtette, mikor
rávetette magát a sertésemberre. Ha küzdésre került volna a dolog,
fogával harczolt volna. Montgomery kezét zsebre dugva, lesütött fejjel
utána támolygott. Meglehetősen el volt kábulva a pálinkától. Balkezem,
(szerencsére balkarom tört el), nyakamba kötve lógott; s jobbomban
revolveremet szorongattam.

Keresztül a vad sűrűségen szűk gyalogösvényen északnyugat felé
törekedtünk Egyszerre csak M’ling megállt, s a mint feszülten figyelt,
szinte megmerevedett. Montgomery csaknem beletámolygott, aztán ő is
megállt. Feszülten figyelve, felénk közeledő hangokat és lépteket
hallottunk a fák közül.

– Meghalt, szólt egy mély remegő hang.

– Nem halt meg, nem halt meg, felelt rá egy másik.

– Láttuk, láttuk, szóltak egyszerre többen.

– Hej! kiáltott hirtelen Montgomery. Hej! Mi az ott?

– Hallgasson! szóltam oda neki, s megmarkoltam pisztolyomat.

Csend volt, majd recsegés hallatszott a sűrűségből, s egymásután
előbukkant hat szörnyeteg. M’ling morgó torokhangot hallatott.
Ráismertem a majomemberre s két barna képű, fehér rongyba burkolt
csónakosra. Velök volt a két tarka bőrű fenevad, s a törvénymondó
szörny, ez az arcznélküli szürkeszőrű hústömeg, furcsa vörös szemével
kiváncsi tekinteteket vetve ránk a zöld lombok közül.

Egy darabig csend volt. Majd megszólalt zokogva Montgomery: – Ki mondta,
hogy meghalt?

A majomember alattomos pillantást vetett a szőrös, szürke lényre.

– Meghalt, szólt a szörnyeteg. Látták.

– Hol van? szólt Montgomery.

– Ott túlnan, szólt kinyujtva kezét a szürke teremtés.

– Van még törvény? kérdezte a majomember.

– Meghalt csakugyan? Van még törvény? ismételte az egyik fehérruhás
lény.

– Van még törvény, te másik ostoros? Meghalt, szólt a szürke szörnyeteg.
S valamennyien ránk figyeltek.

– Prendick, szólt Montgomery, felém fordítva bamba tekintetét. Bizonyos,
hogy meghalt.

Mialatt beszélt, mögötte álltam. Kezdtem tisztába jutni a helyzettel.
Hirtelen eléje ugrottam s emelt hangon így szóltam: – Törvény gyermekei,
a mester nem halt meg.

M’ling rámvetette szúró tekintetét. – Megváltoztatta alakját, testet
cserélt. Egy ideig nem fogjátok látni. Ott van, szóltam a magasba
mutatva, a honnan lát benneteket. Ti azonban nem láthatjátok.
Tiszteljétek a törvényt.

Lopva rájuk tekintettem. Hátráltak. – Ő nagy, Ő jó! szólt a majomember
ijedten nézve felfelé a sűrű lombok közé.

– S a másik? kérdeztem.

– A másik, az a ki jajgatva, véresen szaladt, az is halott, szólt a
szürke szörny, állhatatosan rám tekintve.

– Helyes, dörmögött Montgomery.

– A másik ostoros… kezdte a szürke szörny.

– Nos? kérdeztem.

– Azt mondta, hogy meghalt.

De Montgomeryben volt még annyi józanság, hogy felfogta, mért tagadom el
Moreau halálát. – Nem halott, – szólt lassan. Éppenséggel nem halott. Ép
ugy nem halott, mint én.

– Nehányan, – szóltam – megszegték közületek a törvényt. Meg fognak
halni. Nehányan már meg is haltak. Mutassátok meg, hol fekszik régi
teste. Az a test, a melyet elhajított, mert többé nincsen rá szüksége.

– Erre felé fekszik, – szólt a szürke szörny.

S a hat fenevad vezetésével megindultunk tüskén-bokron keresztül
északnyugatnak. Egyszerre kiáltás, recsegés hallatszott az ágak között s
kis piros homunculus surrant el előttünk sikoltozva. Rögtön utána vad,
vérrel szennyezett szörnyeteg futott egyenesen felénk, bele kis
csoportunkba. A szürke szörny félre ugrott: M’ling morogva neki ugrott,
de a fenevad félrelökte; Montgomery rálőtt, de nem találta s azután
megfordult, hogy félreszaladjon előle. Lőttem én is, de szintén hiába. A
szörny egyenesen nekem szaladt. Közvetlen közelből belelőttem még
egyszer ocsmány képébe. Vonásai eltorzultak s ábrázatát elborította a
vér. De azért elfutott mellettem, megkapta Montgomeryt s lerántotta
magával a földre haláltusájában.

Egyedül maradtam M’linggel, az élettelen fenevaddal s a lezuhant
Montgomeryval, a ki lassan feltápászkodott. A dolog csaknem teljesen
kijózanította. Csakhamar visszatért a fák közül a szürke szörny,
óvatosan közeledve.

– Ime, – szóltam az élettelen fenevadakra mutatva, a törvény él még. Ez
a törvényszegés büntetése.

Ránézett a holttetemre. – Öldöklő tüzet küld, – szólt vastag hangján, –
ismételve a szertartás egyik részletét.

Visszatértek a többiek is s egy darabig bámészkodva álltak körülöttünk.
Majd folytattuk utunkat a sziget nyugati sarka felé. Rábukkantunk a puma
összeharapdált, megcsonkított testére; kulcscsontját összezúzta egy
lövés. Vagy húsz yardnyira tőle megtaláltuk végre azt, a kit kerestünk.
Arczra bukva feküdt. Körüle le volt taposva a nádas. Egyik keze ökölbe
szorítva merevedett meg, s ezüstös haja összetapadozott a vértől. Feje
be volt törve. A puma bilincse zúzta be. A nádas tele volt alatta
vérrel. Revolverét sehol sem találtuk meg. Montgomery hátára fordította.

* * *

Időnként pihenőt tartva, az állatemberek segítségével visszaczipeltük
nehéz testét a telepre. Beállófélben volt az éjszaka. Kétszer
láthatatlan lényeket hallottunk kis csapatunk mögött üvölteni és
sikítani s egyszer fölbukkant előttünk a kis piros lajhár, ránk
bámészkodott s azután újra eltünt. De többé nem támadt ránk senki. A
kerítés kapujában az állatemberek magunkra hagytak. Velök ment M’ling
is. Bezárkóztunk, azután kivittük Moreau testét az udvarra s ráfektettük
egy farakásra.

Azután bementünk a laboratoriumba s elpusztítottunk mindent, a miben
volt még élet.



XIX.  Montgomery ünnepnapja.

Mindent elintézve, megmosakodtunk, vacsoráztunk s azután kis szobámban
komolyan meghánytuk-vetettük helyzetünket. Éjfél felé járt már az idő.
Montgomery csaknem józan volt már, de elméje nagyon megzavarodott.
Furcsa módon Moreau személyiségének hatása alatt állott. Azt hiszem,
sosem gondolt arra, hogy Moreau meg is halhat. Ez a szerencsétlenség
egyszerre szétrobbantotta rajta azt a második természetet, amelyet a
szigeten töltött tíz-tizenegy egyhangú esztendő alatt magára öltött.
Össze-vissza beszélt, értelmetlenül felelgetett kérdéseimre s általános
kérdések fejtegetésébe tévedezett.

– Micsoda bolond világ – szólt. Micsoda háborodottság. Nem is éltem
soha. Mikor is kezdődött az egész? Tizenhat évig dajkák és
iskolamesterek faragtak, aztán öt kemény esztendő Londonban telt el,
koplalva, nyomorogva s aztán következett ez az átkozott sziget. Tiz éve
már. Mire való mindez, Prendick?

– Az ilyen őrűltséggel nemsokra mehetünk. Most legelőször arra kell
gondolnunk – szóltam, – hogy szabadulhatunk erről a szigetről.

– Mi czélja volna a távozásnak? Én ki vagyok vetve a társadalomból. Hol
üssek tanyát? Mindez csak _önnek_ jó, Prendick. Szegény öreg Moreau! Nem
hagyhatjuk itt, hogy összerágják csontjait. S aztán… mi lesz a
fenevadakkal?

– Holnap meglesz minden – szóltam. Ugy gondoltam, hogy máglyát rakunk s
elégetjük testét – a többivel együtt… De mi lesz a fenevadakkal?

– _Én_ nem tudom. Azt hiszem, hogy a húsevők előbb-utóbb megint csak
ostoba barmokká lesznek. Nem mészárolhatjuk le valamennyit. Vagy igen?
Azt hiszem, ez ellen fellázadna humanizmusa… Meg fognak változni.
Bizonyos, hogy visszafejlődnek.

Össze-vissza beszélt, míg végre el nem hagyott a béketűrésem.

– Ördögbe is! – kiáltott, mikor kezdtem türelmetlenkedni. Nem látja,
hogy az én sorsom rosszabb, mint az öné? Azután felkelt s pálinkát
hozott. Igyék, – szólt visszatérve. Krétaképű ateista szent, igyék!

– Nem én, – szóltam – s dühösen néztem, a mint fecsegő szajkóvá itta le
magát. Emlékszem, hogy végtelenűl megundorodtam tőle. Elkezdte védeni a
fenevadakat. Azt mondta, hogy M’ling az egyedüli lény, a ki a világon
teljes életében törődött vele. Majd hirtelen eszébe jutott valami.

– Ördög vigyen! – szólt feltápászkodva s bedugva a pálinkás üveget.
Azonnal megvillant agyamban, mi a szándéka. Nem fog inni adni annak a
fenevadnak! – szóltam felállva s szemközt nézve.

– Fenevadnak! – szólt. Ön a fenevad! Az megiszsza, mint jó keresztényhez
illik, a mivel megkinálják. Jöjjön velem, Prendick!

– Az istenért, megálljon! – kiáltottam.

– Félre az utamból! – ordított s hirtelen kirántotta revolverét.

– Jól van, – szóltam s félre álltam útjából. Már-már rávetettem magam,
mikor a kilincsre tette a kezét, de visszatartott használhatatlan karom.

– Fenevadat csinált saját magából. Most már bátran közéjük mehet.

Felrántotta az ajtót s félig megfordúlva visszakiáltott: – Ostoba szamár
vagy, Prendick! Mindig félsz és mindig képzelődöl. Elérkeztünk a véghez.
Köteleztem magam, hogy holnap elmetszem a torkomat. De ma éjjel ünnepet
akarok tartani.

Megfordult s kiment a holdas éjszakába. – M’ling! – kiáltott. Hol vagy
öreg barátom?

Három elmosódó lény tünt fel a halvány part szélén a hold ezüstös
fényében. Bámészkodva megálltak. Majd láttam, a mint M’ling púpos háta
felbukkant a kerités sarka mellett.

– Igyál, – kiáltott Montgomery. Igyatok, barmok! Igyatok s váljatok
emberekké! Ördögbe is, én vagyok a legügyesebb! Moreau erről
megfeledkezett. Ez az utolsó simítás rajtatok. Igyatok ha mondom! S
aztán, feltartott kezében lobogtatva a palaczkot, gyors léptekkel nyugat
felé iramodott. A négy állatember nyomában.

A kapuhoz mentem. A holdfény ködös távolán keresztül láttam, a mint
adott a pálinkából M’lingnek s aztán fekete folttá olvadt össze mind az
öt alak.

– Énekeljetek! – ordított Montgomery. Énekeljétek velem: Hallgass, vén
Prendick! Hallgass, vén Prendick!

A fekete csoport ujra öt külön alakká vált s lassan eltünt előlem a
holdvilágos parton. Mindenikük a maga módján ordítozott, távozás közben.
Majd hallottam, a mint Montgomery kiáltott: Jobbra kanyarodj! s aztán
ordítozva belevesztek a fák fekete sürűségébe. Végre lassan-lassan
elnyelte az ordítozást az éjszaka csöndessége.

A tele hold lefelé hanyatlott már nyugaton, ragyogó fényt öntve szét a
néma tájon. A fal vagy egy yardos fekete árnyat vetett lábam előtt. Az
árnyék és az alaktalan szürke tenger között, mintha csupa gyémántból
lett volna, villogott, ragyogott a holdfényben a part fehér lávás,
kristályos fövenye. Hátam mögött vöröses, meleg lánggal égett a parafin
lámpa.

Majd betettem az ajtót, bezártam s odamentem, a hol Moreau és utolsó
áldozatai, a vérebek, a láma s még nehány megnyomorított állat,
feküdtek. Moreau arcza még rettentő halála után is nyugodt, határozott
maradt. Üveges nyitott szeme belemeredt a feje fölött ragyogó ezüstös
holdba. Leültem a csatorna szélére s elkezdtem meghányni-vetni
terveimet.

Reggel bele akartam rakni egy kis élelmiszert a csónakba s meggyújtván a
holttestek alatt a máglyát, rá akartam bízni magamat ujra a tenger
pusztaságára. Éreztem, hogy Montgomeryra nem számíthatok. Valósággal
közelebb állt az állatokhoz, mint az emberekhez. Vagy egy óráig
töprenghettem. Egyszerre csak félbeszakította tünődésemet Montgomery
visszaérkezése. Őrült ordítozást hallottam, a mely a kerités előtt a
part elé vonult. Aztán nehéz csapásokat hallottam, mintha fát vágtak
volna, s utána őrjöngő éneket. Nemsokára derengeni kezdett a virradat.

Az ének szünőfélben volt; helyette meg-megújuló lárma hallatszott, a
mely hirtelen őrült zajongásba csapott át. Kiáltásokat hallottam: – Még!
még! aztán káromkodás, majd egyszerre vad sikoltás hallatszott s utána,
mintha késsel elvágták volna a zürzavart, pisztolydurranás hangzott.

Kirohantam szobámon keresztül a kapuba. Hallottam, hogy e közben feldőlt
valami a szobában s valami lezuhant üveg csörömpölt a padlón. De ezzel
most nem törődtem. Kinyitottam a kaput s kitekintettem.

A parton örömtűz lobogott, szikrákat hányva fel a szürkülő virradatban.
A tűz körül fekete alakok gomolyogtak. Hallottam, hogy Montgomery
nevemet kiáltja. Kezemben a revolverrel, a tűz felé futottam. Láttam,
hogy Montgomery még egyszer kisütötte fegyverét bele a földbe. A láng
oly közel csapott ki a földhöz a pisztoly csövéből, hogy
megállapithattam belőle, hogy Montgomery a földön hever. Elkiáltottam
magam torkom szakadtából s belelőttem a levegőbe.

Hallottam, hogy valaki igy kiáltott: – A mester! Az összegabalyodott
tömeg szétszórt alakokra szakadozott s a tűz lobogó lángja kezdett
pislogóvá válni. Az állatemberek rémült futamodással menekültek előlem.
Izgatottságomban utánok lőttem, a mint eltünedeztek a bokrok között.
Aztán odafordultam a földön heverő fekete csomóhoz.

Montgomery hátán feküdt, s rajta vonaglott a szőrös, szürke szörnyeteg.
Halott volt már; de görbe karmai belemélyedtek még Montgomery nyakába.
Mellettök hevert a földön M’ling, arczra bukva, mozdulatlanul. Nyaka
szét volt harapva, s kezében szorongatta a szétzúzott pálinkásüveg felső
részét. Két más alak a tűz közelében hevert, az egyik mozdulatlanul, a
másik keservesen nyöszörögve. Fel-felemelte lassan fejét; de az mindig
visszahanyatlott.

Megfogtam a szürke szörnyeteget s lerántottam Montgomery testéről.
Montgomery alig lélekzett. Meglocsoltam arczát tengervizzel, s
ráfektettem fejét összegöngyölt kabátomra. M’ling halott volt. A
megsebzett vad a tűz mellett szakállas, szürke képű farkasember volt.
Testének felső része a még egyre izzó farakáson feküdt. A nyomorultat
oly rettenetesen helyben hagyták, hogy irgalomból megadtam neki a
kegyelemdöfést, s szétzúztam végkép koponyáját. A másik fenevad a tűz
mellett az egyik fehér rongyokba burkolt bikaember volt. Ebben sem volt
már élet.

A többi fenevad eltünt a partról. Ujra Montgomeryhoz léptem s
letérdeltem melléje, átkozva járatlanságomat az orvosi tudományokban.

A tűz mellettem hamvadozott; szürke hamu s egy kis parázs maradt meg
csak belőle. Nem tudtam, honnan keritette Montgomery a fát az
örömtűzhöz. Eközben kezdett ránk virradni. Az égboltozat derengett; a
hanyatló hold elsápadt a nappal világló kékségben, s a láthatár kezdett
keleten pirosodni.

Egyszerre csak zubogás, sziszegés hangzott mögöttem. Körültekintettem s
ijedt sikoltással talpra ugrottam. Az elkeritett telepből nagy fekete
füstcsomók gomolyogtak fölfelé s komor sötétségüket fel-felcsapó
vérpiros lángnyelvek tarkitották. Majd tüzet fogott a szalmafödél, s a
láng végigszaladt a ferde tetőn. Mintha a tűz-forrás szobámban székelt
volna, szobám ablakán egyre újabb lángsugarak löveltek ki.

Egyszerre megértettem, mi történt. Eszembe jutott a ropogás hátam
mögött. Mikor Montgomery segitségére szaladtam, felforditottam a lámpát.

Arról, hogy valamit megmentsek a telepről, szó sem lehetett. Eszembe
jutott menekülési tervem, s gyorsan megfordultam, hogy lássam, ott van-e
a parton a két csónak. Eltünt mind a kettő! A homokban két fejsze hevert
mellettem, a part tele volt forgácscsal és fadarabkákkal, s az örömtűz
hamuja feketén füstölgött a virradatban. Montgomery elégette a
csónakokat, hogy bosszút álljon rajtam, s megakadályozza visszatérésemet
az emberek közé.

Hirtelen dühroham ejtett hatalmába. Csaknem széttapostam ostoba fejét, a
mint ott hevert lábam előtt gyámoltalanul. Egyszerre csak megmozditotta
a kezét, oly gyöngén, oly szánalmat keltőn, hogy dühöm nyomban
elpárolgott. Nyögött és felnyitotta a szemét egy pillanatra.

Melléje térdeltem s felemeltem a fejét. Felnyilt ujra a szeme,
belemeredt a virradatba, s aztán tekintetünk találkozott. Pillái
lezárultak. Iszonyú, szólt hirtelen erőfeszitéssel. Azt hiszem, inni
kivánt. Az utolsó, mormolta, az utolsó ezen az ostoba világon. Micsoda
vásár…

Feje féloldalt hanyatlott erőtlenül. Azt gondoltam, hogy egy kis ital
felüditené; de nem volt sem vizem, sem edényem, a melyben vizet
hozhattam volna. Egyszerre ugy éreztem, hogy nehezebb lett. Meghült
bennem a vér.

Ráhajoltam arczára s kezemmel benyúltam kabátja hasitékán. Meg volt
halva; s épen a mikor meghalt, túl az öblön, keleten, megjelent a
láthatáron a nap, elöntve sugarait az égboltozaton s káprázatos mozgó
fényárrá változtatva a sötét tengert. Halálra vált arczára úgy hullt rá
a fény, mint valami glória.

Lefektettem fejét gyöngéden a rögtönzött vánkosra és felálltam. Előttem
volt a tenger csillogó sivataga, a melyben annyit szenvedtem már;
mögöttem a sziget, néma, láthatatlan fenevadjaival. A telep a benne volt
élelmiszerrel és municzióval együtt recsegve, ropogva lánggal égett. A
nehéz füst fölfelé gomolygott a parton, rákönyökölve a távoli fakoronák
fölött a hegyi úton levő kunyhókra. Mellettem nem volt egyéb, mint a két
csónak szénné vált maradványa, s az öt élettelen tetem.

Majd három felhúzott vállú, lapos, hátraszegett homlokú állatember
bukkant ki a bozótból. Alaktalan kezüket esetlenül tartották, s
kiváncsi, barátságtalan szemet vetve rám, határozatlan léptekkel felém
közeledtek.



XX.  Egyedül az állatemberekkel.

Szembe fordultam velök, végzetemet szemlélve bennök. Zsebemben volt egy
revolver két üres csővel. A parton elszórt forgács közt feküdt az a két
fejsze, a melylyel felapritották a csónakokat. Mögöttem visszavonulóban
volt a dagály.

Itt csak a bátorság segithetett. Egyenesen a közelgő szörnyek arczába
tekintettem. Kerülték tekintetemet s remegő orrlyukaikról láttam, hogy a
parton fekvő holttetemeket vizsgálgatják. Egy pár lépést téve, felkaptam
a farkasember teste alatt heverő vérfoltos ostort s csattantottam vele.

Megálltak s rám bámultak. – Köszönjetek! kiáltottam. Hajoljatok meg!

Haboztak. Az egyik meghajlította térdét. Ismételtem parancsomat, alig
tudván elrejteni izgatottságomat, s feléjök indultam. Először az egyik,
azután a másik kettő is letérdelt.

Megfordultam s a holttestek felé lépkedtem, arczomat folyton a térdelő
fenevadak felé forditva, úgy mint a szinész megy a szinpadon arczczal a
közönség felé.

– Megszegték a törvényt, szóltam, lábamat a törvénymondóra téve.
Meghaltak. Még a törvénymondó is. Még a második ostoros is. Hatalmas a
törvény. Jöjjetek és lássátok.

– Senki sem menekül? szólt az egyik közeledve és széttekintve.

– Senki sem menekül, szóltam. Hallgassatok hát rám és teljesitsétek
parancsomat. Felálltak s kérdő pillantásokat vetettek egymásra.

– Álljatok meg ott! szóltam.

Felvettem a fejszéket s beleakasztottam a nyakamban lógó hurokba. Arczra
fordítottam Montgomeryt, felvettem revolverét, a melyben volt még két
töltés, aztán lehajoltam, hogy kikutassam zsebeit, s hat töltést
találtam még nála.

– Vegyétek föl, szóltam felállva s ostorommal testére mutatva; vegyétek
fel, vigyétek ki a tengerbe s dobjátok bele.

Közeledtek, szemmel láthatólag folyton félve még Montgomerytól, de még
jobban véres ostorom csattogásatól, s néhány kiáltás és ostorpattantás
után óvatosan fölemelték a testet, levitték a parton s lubiczkolva
bementek vele a ragyogó tengerbe.

– Tovább! kiáltottam, tovább! – vigyétek távolabbra.

Begázoltak hónaljig a tengerbe, aztán megálltak, visszanézve rám.

– Ereszszétek el, kiáltottam, s Montgomery teste nagy locscsanással
eltünt a vizben. Mintha valami összeszorította volna keblemet. – Jól
van! kiáltottam remegő hangon, mire megfordultak s ijedten visszasiettek
a viz szélére. Itt megálltak s megfordulva belebámultak a tengerbe,
mintha attól féltek volna, hogy Montgomery csakhamar kiemelkedik a
vizből s bosszút áll rajtok.

– Most ezeket! szóltam a többi tetemre mutatva.

Vigyáztak, hogy közelébe se jussanak többé annak a helynek, a hol a
tengerbe dobták Montgomeryt. Vagy száz yardnyira a parton vitték előbb a
négy fenevad testét s csak azután gázoltak a vizbe, s dobták őket a
habok közé.

Mikor M’ling testét czipelték, könnyü léptek zaját hallottam hátam
mögött, s gyorsan megfordulva, láttam, hogy a hiénasertés alig van tőlem
tizenkét yardnyira. Fejét lehajtotta, ragyogó szemét rám szögezte, s
lelógó kurta kezét oldalához szoritotta. Mikor megfordultam, lekushadva
megállt, s szemét lekapta rólam.

Egy pillanatig szemben álltunk egymással. Eldobtam az ostort, s a
zsebemben levő pisztoly után kaptam.

Föltettem magamban, hogy megölöm ezt a fenevadat, a legfélelmetesebbet a
még életben maradottak közül, az első ellenkezésre. Jobban féltem tőle,
mint bármely más két állatembertől. Élete folytonos veszedelem volt rám
nézve.

Néhány másodperczig beletartott, mig összeszedtem magam, s azután igy
kiáltottam: – Köszönni! Térdre!

Rám vicsoritotta fogát: – Ki vagy te, hogy…

Talán kissé tulságos izgatottan kihúztam revolveremet, czéloztam, s
gyorsan lőttem. Hallottam, hogy felordított, s aztán oldalt fordulva
futásnak eredt. Láttam, hogy elhibáztam; hüvelykujjammal visszarántottam
a ravaszt, új lövésre készülve. De hanyatt-homlok futott, jobbra-balra
ugrándozva, s nem mertem még egy sikertelen lövést megkoczkáztatni.
Olykor-olykor féloldalt visszatekintett rám. Kanyarodva futott a part
mentén s nemsokára eltünt az égő telepből felfelé gomolygó sűrű
füstcsomókban. Egy darabig utána bámultam. Majd visszafordultam három
engedelmes fenevadamhoz, s rájok parancsoltam, hogy dobják a vizbe
M’ling testét. Aztán visszamentem oda, a hol a tűz körül a holttestek
feküdtek volt, s lábammal addig egyengettem a homokot, mig a barna
vérfoltok a fövenyben el nem keveredtek.

Egy kézmozdulattal elbocsátottam három szolgámat, s felmentem a parton a
sűrűségbe. Pisztolyomat kezemben tartottam, az ostort és a két fejszét
pedig beleakasztottam a nyakamban lógó hurokba. Alig vártam, hogy
egyedül maradjak, s gondolkozzam új helyzetemen.

Legelőször az a borzasztó dolog jutott eszembe, hogy most nincsen oly
hely sehol az egész szigeten, a hol biztonságban egyedül lehetek s
nyugodtan alhatom. Mióta a szigetre kerültem, csodálatosan összeszedtem
ugyan magamat, de azért még nagy hajlamom volt az idegességre, s nagyobb
erőfeszítést nem igen viselhettem el. Éreztem, hogy az állatemberek
között kell megtelepednem, s igy biztosítanom életemet. De bátorságom
cserben hagyott. Visszamentem a partra, s leültem háttal a tengernek,
hogy minden meglepetés szembe érjen. S itt ültem, fejemet térdemre
hajtva a forró napban, azon elmélkedve, hogyan fogok élni, míg
szabadulásom órája meg nem érkezik, ha ugyan valaha meg fog érkezni.
Eszembe jutott Montgomery kétségbeesésének oka. Meg fognak változni,
mondta. Bizonyosan megváltoznak. S Moreau – mit is mondott Moreau? „A
makacs fenevad mindennap egyre nagyobb erővel keresztül tör rajtuk
ujra…“ Majd eszembe jutott a hiénasertés. Meg voltam győződve, hogy ha
meg nem ölöm a fenevadat, előbb-utóbb ő öl meg engem… A törvénymondó
szerencsére már halott volt… Most már tudják, hogy bennünket ostorosokat
ép úgy meg lehet ölni, mint őket…

Elindultam a part mentén, azt tervezve, hogy átkerülök a sziget keleti
sarkába s így közelítem meg a kunyhós utat, elkerülve a bozótos
sűrűséget. Egy fél angol mértföldnyit haladhattam a part mentén, mikor
egyszerre észrevettem, hogy a bokrok közül felém közeledik egyik a három
engedelmes fenevad közül. Oly ideges voltam, hogy azonnal kirántottam
revolveremet. Nem volt képes megnyugtatni a közelgő állatember
nyilvánvaló alázatossága sem.

Határozatlanul megállt. – Távozzál, kiáltottam rá. Volt egész
viselkedésében valami, a mi kutyára emlékeztetett. Hátrált egy darabig,
mint a hazakergetett kutya, aztán megállt, esdeklő tekintetet vetve
felém. – Eredj, kiáltottam. Ne közelíts hozzám!

– Nem maradhatok melletted? kérdezte.

– Nem! kiáltottam, eredj! s pattantottam egyet az ostorral. Aztán fogam
közé szorítva az ostor nyelét, fölvettem egy kődarabot, s ezzel a
fenyegetéssel elűztem a szegény teremtést.

Aztán megkerültem egymagamban az állatemberek tanyáját, s a bokrok közt
rejtőzködve, vártam, mig haza nem érkeznek. Meg akartam figyelni őket,
hogy megtudjam, milyen hatással van rájok Moreau és Montgomery halála, s
a kínok hajlékának elpusztulása. Kezdtem érezni, mekkora ostobaság volt
gyávaságom. Ha megőriztem volna mindvégig bátorságomat, uralkodó
lehettem volna a szigeten, a minő Moreau volt. Igy pedig,
elszalasztottam az alkalmas pillanatot, s lesülyedtem saját társaim
egyszerű vezetőjévé.

Kilencz óra felé hazajött egynéhány állatember, s lefeküdt, hogy a forró
homokban sütkérezzen. Az éhség és szomjúság parancsszava erőt vett
félelmemen. Kibujtam a bokrok közül, s kezemben a revolverrel a heverő
alakok felé mentem. Valamennyien rám bámészkodtak; de egyik sem kelt
föl, hogy üdvözöljön. Gyönge és kimerült voltam, s nem is mertem arra
gondolni, hogy ennyi fenevaddal szembeszálljak. Ujra elszalasztottam a
kedvező pillanatot.

– Éhes vagyok, szóltam csaknem mentegetőzve, s közelebb vonultam.

– A kunyhókban van ennivaló, szólt egy ökörbe oltott vadkanember lustán,
kerülve tekintetemet.

Elmentem mellettök. Az egyik üres kunyhóban jóllaktam gyümölcscsel,
aztán faágakkal elzártam a kunyhó bejáratát. Arczczal a bejárat felé,
kezemben szorongatva a revolvert, leheveredtem, s harmincz órai fárasztó
virrasztás után könnyű álomba merültem, azt remélve, hogy a gyönge
barikád széthányása fog okozni annyi zajt, hogy bármily meglepetésre
felriadjak.



XXI.  Az állatemberek visszafejlődése.

Ilyformán állatemberré lettem én is dr. Moreau szigetén. Mikor
fölébredtem, sötétség volt körülöttem. Karom sajgott a kötelékben.
Felültem, az első pillanatban nem is tudva, hol vagyok. Kivül rekedt
beszélgetést hallottam. Majd láttam, hogy barikádomat elhordták, s a
kunyhó bejárata tiszta volt. A revolver még mindig a kezemben volt.

Hallottam, hogy közvetlenül mellettem lélekzik valami a földön.
Visszafojtva lélekzetemet, igyekeztem kivenni, mi az. Lassan megmozdult,
s egyszerre valami lágy, meleg nedves dolog érintette kezemet.

Minden izmom összerándult. Elkaptam a kezem. Kivül lárma támadt, s
egyszerre tisztában voltam vele, mi történt.

– Ki az? szóltam rekedten susogva.

– Én, mester.

– Kicsoda?

– Azok kint azt mondják, hogy most már nincs mester. De én tudom, hogy
van. Én a tengerbe dobáltam azoknak a testét, a kiket megöltél. Én
szolgád vagyok, mester.

– Az vagy, a kivel a parton találkoztam?

– Az vagyok, mester.

– Jól van, szóltam, s oda nyujtottam kezem, hogy még egyszer
megcsókolja. Láttam, hogy hűséges szolgám volt, mert különben nekem
esett volna, mialatt aludtam. Tudtam, hogy számithatok rá, s bátorságom
kezdett visszatérni. – Hol vannak a többiek? kérdeztem.

– Megvadultak. Megbolondultak, szólt a kutyaember. Most odakint
beszélgetnek. Azt mondják: „A mester meghalt; a második ostoros meghalt.
Az pedig, a ki a tengerben járt, – olyan, mint mink. Nincs többé mester,
nincsenek ostorok, nincs meg a kinok hajléka. Vége mindennek. A törvényt
tiszteljük és meg fogjuk tartani; de nincs mester, ostorok nincsenek
többé.“ Igy beszéltek. De én tudom, mester, én tudom.

Megveregettem a sötétben a kutyaember fejét. – Jól van, szóltam ujra.

– Nemsokára megölöd valamennyiüket, szólt a kutyaember.

– Nemsokára megölöm valamennyit, szóltam, néhány nap mulva, a mint
bizonyos dolgok bekövetkeznek. Valamennyit, kivéve azokat, a kiket meg
akarsz kimélni.

– A kit a mester meg akar ölni, azt megöli a mester, szólt
megelégedetten.

– Hadd szaporodjanak bűneik, szóltam; hadd éljenek eszeveszettségükben,
a mig utolsó perczük nem üt. Ne mondd meg nekik, hogy én vagyok a
mester.

– A mester akarata parancs, szólt a kutyaember.

– De az egyiknek betelt a végzete. Azt megölöm, a mint utamba kerül. Ha
azt mondom neked: _ez az_, akkor vesd rá magad. – S most kimegyek az
egybegyűltek közé.

A kunyhó nyilása elsötétedett egy pillanatra, amikor a kutyaember
kilépett. Utána mentem és felálltam csaknem azon a helyen, a hol akkor
voltam, mikor Moreau és vérebe megjelent, hogy üldözzön. De most éjszaka
volt, a dögleletes út tele volt sötétséggel, s távolabb a zöld
napsütötte lejtő helyett, tűzrakást láttam, s körülötte felhúzott vállu
fenevadak sürgölődtek. A hold épen a mély út szélén emelkedett fölfelé.

– Gyere mellettem, szóltam megemberelve magam, s végig mentünk a szűk
úton, nem törődve a kunyhóból ránk bámuló, elmosódó lényekkel.

A tűz mellett egyik sem üdvözölt. Legtöbbje tüntető megvetéssel
nézegetett. Körülpillantottam, de a hiénasertés nem volt köztük. Vagy
húsz fenevad heverészett ott a tűzbe meresztve szemeit, s beszélgetve.

– Meghalt, meghalt, meghalt a mester, szólt jobbra tőlem a majomember. A
kínok hajléka eltűnt, nincs többé.

– Nem halt meg, szóltam emelt hangon. Most is bennünket figyel.

Ez felrázta őket közönyös nyugalmukból. Húsz szempár szegeződött rám
egyszerre.

– A kínok hajléka eltünt, szóltam, de vissza fog érkezni. A mestert nem
láthatjátok; de ő most is fölöttünk hallgatózik.

– Igaz, igaz! szólt a kutyaember.

Biztonságom meghökkentette őket.

– A felkötött karú ember furcsa dolgot mond, szólt az egyik fenevad.

– Mondom, hogy így van, szóltam ujra. A mester és a kínok hajléka vissza
fog jönni ujra, s jaj annak, a ki megszegi a törvényt!

Kiváncsian egymásra tekintettek. Közönyösséget színlelve elkezdtem
tunyán vagdalni a földet magam előtt fejszémmel. Észrevettem, hogy mind
odabámulnak a mély vágásokra a gyepes talajon.

Majd a szatir kételkedni kezdett szavaimban. Feleltem neki, s aztán az
egyik tarkabőrű fenevad tett ellenvetést, s így lassan eleven társalgás
fejlődött ki a tűz körül. Mindenesetre jobban meggyőződtem róla, hogy
személyes biztonságomat nincs mitől félteni, s egyre nyugodtabb hangon
beszélgettem. Egy óra mulva egy részüket meggyőztem állításaim
valóságáról, a többiek pedig nem tudták elhatározni magukat, mit
higyjenek. A mint a hold lefelé kezdett haladni, az egyik fenevad nagyot
ásított s csakhamar valamennyien visszahúzódtak a mély útba kunyhóik
felé. Együtt mentem velök, mert tudtam, hogy nagyobb biztonságban
vagyok, ha többen vannak körülöttem, mintha egyetlen egygyel találkozom
a sötétségben.

Igy kezdődött tartózkodásom második, hosszabb fele dr. Moreau szigetén.
Ettől az éjszakától kezdve az utolsóig csak egy dolog történt, a mit el
kell mondanom, mert azt a számtalan apró kellemetlenséget, s azt a
szüntelenül gyötrő nyughatatlanságot, a mely a további tíz hónap
története, leírni nem érdemes. Voltak veszekedéseim természetesen
folyton a fenevadakkal, de csakhamar kivívta tiszteletüket kődobálási
ügyességem és fejszém éle.

A hiénasertés állhatatosan került, úgy hogy folyton résen kellett állnom
miatta.

Elválhatatlan kutyaemberem szive mélyéből gyűlölte őt. Csakhamar
nyilvánvaló lett, hogy vért szagolt, s a leopárdember példáját követte.
Valahol búvóhelyet talált az erdőben s elvadult. Egyszer megpróbáltam
hajszát rendezni ellene a fenevadakkal; de annyi tekintélyem nem volt,
hogy közös működésre birjam őket. Megpróbáltam egy magam felverni a
barlangját; de hasztalanul. Bármerre jártam, folytonos veszedelemmel
fenyegetett, úgy hogy a kutyaember alig mert magamra hagyni.

Az első hónapokban elég emberiesek voltak a fenevadak, s kutyámon kivül
nehány mással is barátságos lábon éltem. A kis piros lajhár különösen
vonzódott hozzám, s folyton körülöttem tanyázott. Május táján azonban
nagy változást vettem észre a fenevadakon. Beszédük, viselkedésük
átalakult. A mit mondtam, azt még megértették ugyan, de maguk alig
tudtak már beszélni. Egyre nehezebben tudtak csak két lábon járni. Bár
szégyenkeztek egymás előtt, mindig gyakrabban történt, hogy négy lábon
szaladgáltak. Szürcsölve ittak, rágcsálva táplálkoztak, s egyre jobban
eldurvultak. Egyre rohamosabban kezdtek visszafejlődni. A törvény egyre
vesztett hagyományos erejéből. Kutyaemberem alig észrevehetően ujra
kutyává változott; néma lett, négy lábon járt s megszőrösödött. A
rendetlenség napról-napra növekedett, s a mély út nemsokára oly piszkos
és undorító lett, hogy jobbnak láttam visszatérni Moreau telepének
romjai közé s ott ágakból kunyhót késziteni magamnak. A kínok homályos
emlékezete mégis csak ezt a helyet tette a szigeten legbiztosabbá.

Bajos részletezni ezt az átalakulást; leírni, hogy vesztették el
napról-napra jobban emberi hasonlatosságukat; hogy hagyogattak el
magukról minden rongydarabot; hogy szőrösödtek meg egyre jobban stb.
stb.

A változás lassú volt; de elkerülhetetlen. Minden nagyobb rázkódás
nélkül történt. Még mindig biztonságban jártam-keltem köztük; de
nemsokára félni kezdtem, valami váratlanul bekövetkező rázkódástól.
Kutyám követett a helyre, s éberségében bizva időnként békességben
aludhattam. A kis piros lajhár is elvadult tőlem, s fent kezdett élni a
falombok sűrűjében.

Magam is furcsa változáson mentem keresztül. Ruhám lerongyosodott rólam,
s a hasadékokon kilátszott barna bőröm. Hajam hosszúra megnőtt s
rendetlenűl lógott nyakamra. Szememnek még ma is megmaradt gyors, éber
mozdulata, éles pillantása.

Eleinte az egész nappalt a tengerparton töltöttem, hajóra várakozva. Azt
reméltem, hogy visszatér az _Ipecacuanha_; de hasztalanul. Ötször láttam
vitorlát, és háromszor füstöt feltünni; de hajó sohasem közeledett a
szigethez. Volt kéznél mindig farakásom, a melyet azonnal meggyujtottam;
de a hajókat megtévesztette a sziget vulkánikus természete.

Szeptember vagy október lehetett már, mikor arra gondoltam, hogy tutajt
készítek. Karom akkorra meggyógyult s két kézzel dolgozhattam. Eleinte
iszonyúan éreztem gyámoltalanságomat. Soha életemben ácsmunkával nem
foglalkoztam s napokat töltöttem el a favágással. Nem volt kötelem sem s
minden tudásommal sem tudtam kieszelni, hogy fonjak erős hajlékony
kötelet a folyondárokból. Vagy két hétig turkáltam a romok között és a
parton, a hol elégették a csónakokat, hogy szögeket vagy érczdarabokat
találjak. Majd viharos, esős napok következtek, s ez is késleltette
munkámat. De végre elkészült a tutaj.

Gyönyörűség volt ránézni. De csakhamar kitünt, hogy semmi gyakorlati
érzékem sincsen. A tutajt egy mértföldnyi távolságban állítottam össze a
tengertől, s mikor oda akartam vonszolni a tengerhez, szétesett. De
talán jobb is, hogy így történt. Csakhogy nyomorúságom ekkor már oly
iszonyú volt, hogy napokon át kábultan hevertem a parton, belebámulva a
tengerbe s a halál gondolatával foglalkozva.

De meghalni mégsem akartam. S ekkor történt valami, a mi figyelmeztetett
rá, mily ostobaság így pazarolni az időt, s figyelmeztetett az egyre
növekvő veszedelemre. A romfal árnyékában feküdtem, belebámulva a
tengerbe, mikor hirtelen felriasztott valami hideg test, a mely
sarkamhoz ért. Megfordultam, s láttam, hogy a kis piros lajhár áll velem
szemben. A beszédet régen elfelejtette s természetes tunyaságával
mozgott. Mikor észrevette, hogy magára vonta figyelmemet, nyöszörögve a
bokrok felé indult s aztán visszatekintett rám.

Megértettem, hogy azt akarja, hogy kövessem, s végre el is indultam
utána. A fák közé érve, felmászott közéjük, mert a folyondárok közt
könnyebben tudott mozogni.

Egyszerre csak egy letaposott térségen kisérteties csoportozathoz
értünk. Kutyám élettelenül hevert a földön s mellette kuporgott a
hiénasertés, belemélyitve karmait a még remegő húsba s nagyokat
horkantva gyönyörűségében. A mint meglátott, rám emelte ragyogó szemét,
rám vicsorította véres fogait s fenyegető morgást hallatott. Léptem
egyet feléje, aztán megálltam, s kirántva revolveremet, szemtől szemben
kerültem vele. Nem szándékozott visszavonulni. Fülét hátra szegte, szőre
felborzadt s ugrásra kuporodott. Szemeközé czéloztam s megnyomtam a
ravaszt. Ugyane perczben nekem ugrott s földre döntött. Megnyomorított
kezével utánam kapott; de szerencsére jól találtam, s ugrás közben
meghalt. Feltápászkodtam remegő teste alól. Ezt a veszélyt végre
szerencsésen kiálltam; de tudtam, hogy ennek nyomában most már egész sor
új veszélynek kell rám következnie.

Farakásra tettem a két tetemet s elégettem. Tisztán láttam, hogy hacsak
el nem hagyom a szigetet, halálom csupán idő kérdése. A fenevadak
egy-kettő kivételével elhagyták már a mély utat, s a sűrűségben
mindegyik magának való búvóhelyet választott ki. A legtöbbje nappal
aludt, s nappal szinte lakatlannak tetszett a sziget. De éjjel megtelt a
lég félelmes orditozással. Ha lett volna elég töltésem, megpróbáltam
volna kipusztitani valamennyit. Husznál több húsevő nem igen volt már
köztük; s a legbátrabbak ezek közül is elpusztultak már. Hű ebem
kipusztulása után magam is kezdtem megszokni a nappali alvást, hogy
éjjel résen állhassak. S aztán ujra neki láttam, valóságos
szenvedélylyel a tutajépítésnek.

Végre ezer nehézség között elkészült a tutaj; de nem volt miben vizet
vinni magamnak, s agyag sem volt az egész szigeten. Kábultan jártam
keltem a szigeten, tünődve, hogy küzdjem le ezt az utolsó akadályt. De
nem tudtam semmit sem kieszelni.

Végre bekövetkezett egy nap, egy csodálatos nap, a melyet félőrülten
töltöttem el. Délnyugaton vitorla tűnt fel, keskeny kis vitorla, s
azonnal tűzet raktam, s ott álltam figyelve a tűz mellett a déli nap
forróságában. Nem ettem, nem ittam, úgy hogy szédült már a fejem, s
egész nap a vitorlát néztem kimeresztett szemmel. A csónak jó távol volt
még, mikor rám esteledett, s a sötétség elnyelte előlem a vitorlát.
Egész éjjel tüzemet élesztettem, s a sűrűségből rám-rám villantak a
fenevadak csodálkozó szemei. A mint virradt, a kis csónak közelebb
jutott a szigethez. Szemem kimerűlt a hosszú nézésbe, úgy, hogy alig
akartam hinni azt, a mit láttam. Két ember ült a csónakban
mozdulatlanul. De a csónak furcsán haladt. Feje nem volt szélirányban s
ide-oda ingott a habok közt.

A mint kivilágosodott, elkezdtem lobogtatni kabátom utolsó
rongydarabját. De a két ember nem akart semmit észrevenni, s szüntelenül
egymásra nézett mozdulatlanul. Lementem a sziget szélére, s kiabáltam és
integettem. Nem feleltek, s a csónak tovább haladt lassú, czéltalan
útján az öböl felé. Hirtelen nagy fehér madár röppent fel a csónakból, s
láttam, hogy a két ember erre is mozdulatlan marad.

Erre abbahagytam a kiabálást, leültem a parton s kezemre támasztva,
fejemet, a tengerre bámultam. A csónak lassacskán nyugatra fordult. Ki
akartam úszni hozzá, de valami dermesztő félelem visszatartott. Délután
zátonyra került körülbelül száz yardnyira nyugat felé a telep romjaitól.

A két férfi meg volt halva a csónakban. Oly régóta halottak voltak, hogy
mikor belekapaszkodtam a csónakba s kivonszoltam őket a partra,
darabokra estek szét. Az egyiknek kuszált vörös haja volt, mint az
_Ipecacuanha_ kapitányának, s a csónak fenekén hevert egy piszkos, fehér
sapka. A mint a csónak mellett álltam, három fenevad bújt ki a bokrok
közül, szaglászva a levegőben. Iszonyú undor fogott el. Lelöktem a
csónakot a partról, s beleugrottam. A három fenevad erre leszaladt a
partra. Iszonyú borzadály fogott el láttukra. Hátat fordítottam nekik,
felvontam a vitorlát, s kieveztem a tengerre. Semmiért sem tekintettem
volna vissza rájuk.

Az éjszakát a sziget közelében töltöttem. Másnap reggel beeveztem a
folyóba s megtöltöttem vízzel a csónakban talált üres hordót. Aztán
ideges kapkodással összeszedtem egy csomó gyümölcsöt, s utolsó három
töltésemmel lőttem két tengeri nyulat.



XXII.  Egyedül.

Este utra keltem, s gyönge délnyugati szél segitségével kieveztem lassan
a nyílt tengerre. A sziget egyre kisebb lett mögöttem s a gomolygó
gőzcsomó egyre vékonyabb fonallá enyészett a forróságban. Az óczeán
végre elfödte előlem utolsó nyomát is a sötét alacsony földfoltnak. A
napvilág, a nap ragyogó fénykoronája, utolsót özönlött az égboltozatról,
s aztán letünt, mint valami félrehúzott világló függöny, s végre rám
borult a mérhetetlenség kék árja, a melyet elföd az ember elől a nap
fénye, s kezdtek feltünedezni fölöttem a csillagok. A tenger néma volt,
az égbolt néma volt; egyedül maradtam az éjjel és a némasággal.

Igy haladtam három napig az árban, közbe-közbe ettem, ittam, s tünődtem
azon, a mit keresztüléltem, nem is igen vágyódva arra, hogy ujra
embereket lássak. Egyetlen piszkos rongydarab volt rajtam, s hajam
kuszált rendetlenségben lógott nyakamba. Bizonyos, hogy a kik rám
akadtak, őrültnek tartottak. Furcsa dolog, de úgy volt, hogy nem
kívánkoztam vissza az emberek közé. Örültem, hogy kiszabadultam az undok
fenevadak közül. A harmadik napon végre rám bukkant egy Apiából San
Franciskóba haladó brig. A hajón lévők közül senkisem akarta hinni
történetemet, s azt hitték, hogy a magány és a veszedelem megőrjített.
Attól tartva, hogy ez lehet mások véleménye is, nem is beszéltem el
többé senkinek történetemet, s azt mondtam, hogy nem emlékszem vissza
semmire a Lady Vain pusztulása és megmentésem között eltelt időből.

A legnagyobb körültekintéssel kellett eljárnom, hogy meneküljek az
őrültség gyanujától. Borzalmas emlékeim szüntelenül üldöztek. S bármily
természetellenes dolognak lássék, mikor visszatértem az emberek közé, a
remélt bizalom és rokonszenv helyett egyre növekedett bennem az a
bizonytalanság és az a félelem, a melyet a szigetben való tartózkodásom
alatt éreztem. Nem tudom, elhiszi-e valaki, de bizonyos, hogy csaknem
úgy álltam szemben az emberekkel, mint egykor szemben a sziget
fenevadjaival.

Azt mondják, hogy a félelem betegség; de bárhogy van, arra esküszöm,
hogy éveken keresztül oly nyughatatlan félelem tartotta fogva
kedélyemet, a minőt egy félig megszelidített oroszlánkölyök érezhet.
Zavarodottságom különös formában nyilatkozott meg. Folyton azt
gondoltam, hogy azok a férfiak és nők, a kikkel találkoztam,
állatemberek, ember képére alakított fenevadak, a kik nemsokára
elkezdenek visszafejlődni, s elárulják állati lényegüket. Különös
állapotomba csak egyetlen egy embert avattam be, a ki ismerte volt
Moreaut személyesen, s a ki félig-meddig elhitte történetemet.
Elmegyógyász volt, s mondhatom, sokat köszönhetek neki.

Bár azt nem is remélem, hogy a rémes sziget emlékétől valamikor teljesen
megszabadulok, ez az emlék legtöbbször ugy van meg csak bennem, mint
távoli, elmosódó ködkép; de olykor-olykor hirtelen szétterjed a ködkép
felhője s elborítja az egész égboltozatot. Ilyenkor szétnézek
embertársaim között s remegve járok utamon. Hideg, ragyogó ábrázatokat
látok magam körül, vagy veszedelmes, komor arczokat; s nincs meg
egyikben sem az eszes lélek nyugodt fensőbbsége. Mintha látnám, hogy
felülkerekedik bennök az állat; s megismétlődik előttem ujra a
szigetlakók borzalmas visszafejlődése. Tudom, hogy ez csak képzelődés,
hogy a férfiak és nők körülöttem valóságos férfiak és nők, igazi
emberek, tökéletes eszes lények, s azok is maradnak mindörökké, tele
emberi szenvedélyekkel, felszabadulva az ösztönök ereje alól, a kik nem
rabszolgái semmiféle phantastikus törvénynek, és lényegükben mások, mint
az állatemberek. De borzadok tőlük mégis, kiváncsi tekintetük,
kutatásaik, jóakaratuk megborzogat, s az után epedek, hogy egyedül
legyek, távol az emberektől.

Ezért közel is lakom a széles, szabad síksághoz, s ha ráborul a lelkemre
ez az árnyék, odamenekülök. A mig Londonban laktam, borzadásom csaknem
elviselhetetlen volt. Nem szabadulhattam az emberektől; a zárt ajtók nem
óvtak meg tőlük. Ha erőt véve magamon, kimentem az utczákra, zsákmányra
éhes asszonyokat láttam magam körül, irigyen rám tekintő
tolvajpillantású férfiakat, sápadt, köhögő munkásokat, a kik úgy vonták
maguk után lábukat, mint a sebzett szarvas, s meggörbült bamba öregeket,
a kik mormogva botorkáltak odább a csúfolódó utczagyerekek között. Ha
ilyenkor bementem valami könyvtárba, zsákmányra éhes türelmes arczokat
láttam a könyvekre hajolva. Különösen undorított azoknak az üres,
kifejezés nélkül való arcza, a kik vasúton vagy kocsin utaztak. Mintha
csupa halottat láttam volna, úgy hogy nem is mertem csak teljesen
egyedül utazni. S mintha magam sem lettem volna eszes lény, hanem furcsa
agybántalmakban gyötrődő esztelen állat, a melynek az a sorsa, hogy
egyedül bolyongjon, mint a csordából kivert bika.

De most már, hála Istennek, nagyon ritkán száll meg az ily hangulat.
Kiszakítottam magam a városok zürzavarából s bölcs könyvek között töltöm
életemet, a melyeken mint a kiváló szellemek fényével megvilágított
ablakokon szemlélem a földi életet. Idegeneket alig látok, háztartásom
nagyon kicsiny. Kémiával foglalkozom csaknem mindig, s a legtöbb derült
éjszakát csillagászati tanulmányokkal töltöm el. Ott a ragyogó égi
seregekben végtelen békére és vigasztalásra lel vergődő lelkem. Nem
tudom, mért vagy hogyan? de azt hiszem, ott rejlik a csillagokban az
anyagvilágot kormányzó hatalmas, örök törvény, s nem az emberek
hétköznapi gondjaiban, bűneiben és zavaraiban; s a mi több az emberben
az állatnál, az ott találhatja meg csak reményét és vigasztalását. A
remény tartja csak bennem az életet. S így, reménynyel telve,
elhagyatottan végzem történetemet.

_Prendick Ede._



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ezek nem emberek, hanem állatok, a kiket elevenen
bonczoltunk.]



TARTALOMJEGYZÉK.

  Bevezetés  3
  A „Lady Vain“ csónakában  5
  A ki nem mondja meg, hova utazik  9
  A különös arcz  12
  A hajó korlátja mellett  18
  A kinek nincs hova mennie  21
  A sötéttekintetü csónakosok  25
  A bezárt ajtó  31
  Az ordító puma  35
  Az erdő réme  38
  Az ordító ember  49
  Embervadászat  53
  A törvénymondók  59
  Tárgyalás  68
  Dr. Moreau magyarázata  73
  Az állatemberek  83
  A vérszag  87
  Katasztrófa  101
  Hogy találtuk meg Moreaut?  106
  Montgomery ünnepnapja  110
  Egyedül az állatemberekkel  117
  Az állatemberek visszafejlődése  122
  Egyedül  131


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

14 |kománylapát |kormánylapát

24 |szigetbeliek et |szigetbelieket

32 |azért, hagy |azért, hogy

44 |visszatakintett |visszatekintett

58 |mitért |mit ért

61 |sötéti el |sötétíti el

78 |kin kérdése |kín kérdése

80 |kármokkal |karmokkal

86 |roka és medve |róka és medve

88 |figyelmeztett rá |figyelmeztetett rá

90 |Mit átott? |Mit látott?

92 |dombtetőröl |dombtetőről

93 |előbbukant |előbukkant

100 |Minha vak |Mintha vak

103 |sem nem allom |sem nem hallom

105 |puskával történt |pumával történt

110 |elöttünk |előttünk

115 |láthatárt kezdett |láthatár kezdett

124 |kunyho |kunyhó]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Dr. Moreau szigete - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.