Title: Emlékbeszédek (1. kötet)
Author: Gyulai, Pál
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Emlékbeszédek (1. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖTET) ***


EMLÉKBESZÉDEK

EMLÉKBESZÉDEK

IRTA

GYULAI PÁL

I. KÖTET

HARMADIK BŐVITETT KIADÁS

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1914

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA



ELŐSZÓ.

Összegyüjtve veszi itt az olvasó emlékbeszédeimet, a melyeket – egyet
kivéve – mind az Akadémia és Kisfaludy-Társaság megbizásából tartottam,
nagy részt ünnepélyes üléseken. Az ily beszédek, ha jól szolgálták az
ünnepélyes alkalmat, a melynek létöket köszönik; ha híven tolmácsolták a
közhangulatot, a mely rendesen hatásuk egyik főoka szokott lenni:
elérték czéljokat, többé nem igen van közük az irodalommal s
összegyüjtésöket legfeljebb csak rendkívüli szónoki becsök igazolhatná.
Emlékbeszédeim nem levén ilyenek, érzem, hogy összegyüjtésöket igazolni
tartozom.

Irodalmunk nem gazdag írói élet- és jellemrajzokban, irodalmi és
irodalomtörténeti tanulmányaink sem igen számosak. E hiányt némileg
pótolhatják az irodalmi emlékbeszédek is, ha nem puszta dicsőitések s az
író jellemrajzának legalább körvonalait feltüntetni igyekeznek. Ime az
ok, a miért körülményeink között nem tartottam fölöslegesnek
emlékbeszédeim összegyüjtését. Ha olvasóim lelkében ujra
föleleveníthetem néhány jelesünk emlékét; ha egy pár jellemző vonást
nyujthatok szellemi arczképökhöz; ha egy-két eszmét ébreszthetek
munkásságuk méltánylására: bizonyára nem haszontalan dolgot műveltem, s
gyüjteményem nemcsak könyveink számát fogja szaporítani.

Az emlékbeszédekhez mintegy függelékül néhány kisebb dolgozatomat
csatoltam, melyek a _Figyelő, Koszorú, Budapesti Szemle és Vasárnapi
Ujság_ hasábjain jelentek meg. Ezek nem emlékbeszédek ugyan, de minthogy
kitünő férfiak halálakor vagy emlékére irattak, jól sorakoznak az
emlékbeszédek mellé.

Leányfalva, 1879 julius 15-én.


Az első kiadásnak itt újra lenyomatott előszava egy kis toldásra szorul,
hogy a második kiadás előszaváúl is szolgálhasson. E második kiadás
kétakkora terjedelmű, mint az első volt, mert magába foglalja 1879 óta
tartott emlékbeszédeimet is, egy pár oly dolgozattal együtt, melyek
kiváló férfiak emlékére irattak. Ide csatoltam még azokat az irodalmi
beszédeket és rövidebb necrologokat is, melyeket mint a
Kisfaludy-Társaság elnöke mondottam. Ez utóbbiakat leginkább az
elhunytak iránti kegyeletből vettem föl e gyüjteménybe.

Budapest, 1901 november 10-én.

_Gyulai Pál._



KAZINCZY FERENCZ.

SZÜL. 1759 OKT. 27-ÉN, MEGH. 1831 AUG. 22-ÉN.

FÖLOLVASTATOTT A KOLOZSVÁROTT 1859 OKTÓBER 27-ÉN TARTOTT
KAZINCZY-ÜNNEPÉLYEN.

Habozva, sőt félve szólalok meg, tisztelt gyülekezet, s némi méla
szomorúság fog el, a melyet nem vagyok képes elnyomni. Miért épen most,
midőn egy nagy férfiú születésének százados évfordulóján a magyar
irodalom és nemzeti önérzet újjászületésének emlékét ünnepeljük? Úgy
látszik, mintha nem volna reá se ok, se alkalom. Mégis, a ki mélyebb
figyelemmel vizsgálja Kazinczy pályáját, műveit, törekvése szent
hagyományát, lehetetlen e hangulattól menekülnie. Mert az ő dicsősége
őseink gyalázatával van kapcsolatban, az ő martyr kínjai nemzeti
aljasodásunkat juttatják eszünkbe, a melytől csak egy lépés volt az
öngyilkosságig. S vajon most, egy jobb korban, a nemzeti önérzet és
hazafi munkásság napjaiban, levetkeztünk-e mindent, a mit a múltban
szégyenlenünk kell? Lelkesűlünk-e úgy, mint jövőnk kívánja? Vajon
megtalálta-e már nemzetiségünk egyik biztos alapját irodalmunkban? Vajon
dolgozunk-e a nemzeti műveltség nagy munkáján annyi komolysággal,
erőfeszítéssel, kitartással, áldozattal, a mennyi csaknem
életföltételünk?

Mindezekre nem mernék igennel felelni. Viszonyainkban még most sem kevés
az, mi elbúsíthatja a mélyebben érzőt és vizsgálót. A nemzetiség eszméje
hitté erősödött ugyan bennünk, s a miért Kazinczy csak néhányad magával
lelkesűlt, most már mindnyájunk érzése, de ez a lelkesűlés, bár mily
nagy erőt fejtett is ki a politikai és társadalmi téren, még nem
emelkedett a nemzeti irodalom cultusáig. Mi még most sem értjük és
érezzük eléggé irodalmunk fontosságát, e zajtalan hatalomét, a mely azt
is végrehajtja, a mire az erőszak képtelen s az erőszaknak erőszak
nélkül képes ellenállani. Íróink, az igaz, nem egymásnak írnak többé,
mint Kazinczy korában, az olvasó közönség naponként növekszik, de a
közönségnek az a része, a mely egyedűl hat belterjileg az irodalomra,
melynek koszorújáért kell küzdeni minden jobb írónak, még mindig nagyon
csekély. Íróink száma tíz-húszannyi, mint volt ezelőtt félszázaddal, de
könyveink száma sem belértékökkel, sem szükségeinkkel nincs illő
arányban. Irodalmunk egy pár ága kellően díszlik, de a legtöbb csaknem
parlagon hever. Némely folyóiratunk nagyobb elterjedésnek örvend, mint
valaha, de a legfontosabbak épen úgy tengenek vagy hamar elenyésznek,
mint Kazinczy _Museuma_ és _Orpheusa_. Akadémiánk iránt a részvét újra
ébredni kezd, de eljön-e egyhamar az idő, midőn e nemzeti nagy
intézetünk anyagi körűlményei lehetővé tesznek némi derekasabb
munkásságot, nagyobb körű hatást? S hogy tovább ne menjek, a kit épen
ünneplünk, a kit ezer ajak dicsőít, kinek márványszobrát a nemzet tapsai
közt ma koszorúzza meg Akadémiánk – oh szégyen! – ime Kazinczynak összes
munkái még ma sincsenek összegyűjtve egy hozzá méltó kiadásban.

Keserű érzelmeket tolmácslok és keltek föl, tisztelt gyülekezet, de nem
ok nélkül, nem helyen kívűl. Nemzeti ünnepeink különben is ritkán
lehetnek el a búskomolyság egy-egy árnya, a fájdalom egy-egy hangja
nélkűl. Még lakomáinknál is, midőn az öröm telt pohara cseng kezünkben s
megzendűlnek sírva vigadó dallamaink, egy-egy titkos könny szökken
szemünkbe s egy-egy önkénytelen sóhaj lebben el ajkunkról. Miért nyomnók
el e könnyet, e sóhajt épen csak most? Hiszen e hangulat a szégyen és
büszkeség, a dicsőség és balsors, az emlékezet és remény, a csüggedés és
önbizalom küzdelme, ősi hagyományos lelkesülésünk, melyben az öröm
mindig nyomasztó, a fájdalom mindig emel s mind kettő tettekre buzdít.
Kiket illetne meg e hangulat inkább, mint a hű hazafiak e gyülekezetét,
mely nemzeti ünnepet űl, mint engemet, ki Kazinczy pályája emlékét
akarom föleleveníteni?

Azonban épen azért, mert Kazinczy pályája nemzeti mély lelkesedést kelt
bennem, ne várjatok tőlem dicsőítő beszédet Kazinczyról, a költőről, a
kritikusról, a műfordítóról, a nyelvészről, a stilistáról. Ő bizonyára
jeles költő, dalaiban sok a szellem és csín, epigrammái majdnem a
classikai példányokkal vetekednek, költői és kivált prózai levelei maig
sincsenek felülmulva irodalmunkban, de Zrínyin kezdve Aranyig nem egy
költőnk van, a ki nemcsak hasonló tiszteletet érdemel, hanem sokkal
méltóbb dicsőítést is. Kazinczy mint költő és kritikus új iskolát
alapított, a német irodalom arany kora ízlését igyekezett átültetni
költészetünkbe, vagy a mint ő maga mondá, semmit sem óhajtott inkább,
mint hogy lyrai zengedezéseket kapjunk nyugot ízlésében. Ez irány sokkép
hatott jótékonyan, irodalomtörténeti nevezetes mozzanat, de költészetünk
mai fejlődésében, midőn a művészivé emelt nemzeti formák mellett küzdünk
s legalább a lyrában némi magyar ízlésről beszélhetünk, nem lehetünk
föltétlen magasztalói. Ő mint műfordító, nyelvész és stilista az ízlés
és nyelvújítás nagy mozgalmát idézte elő, de ha e mozgalmat csak
nyelvészeti és stilistikai szempontból tekintjük, a leghódolóbb
méltánylat mellett sem nyomhatunk el minden gáncsot. Kazinczy sokkal
több szabadságot követelt és gyakorolt, mint a mennyi a leglángeszűbb
nyelvészt és stilistát is megilletheti, sokkal inkább át volt hatva a
nyugoti nyelvek szellemétől, az idegen irodalmak bájaitól, mintsem a
magyar prózát egész szépségében megalkothatta volna. A tisztán széptani
és nyelvészeti szempontok se az ő nagyságát, se a mi nemzeti
lelkesülésünket nem képesek eléggé igazolni. Egy magasabb, úgy szólva
történeti szempontra kell emelkednünk, a mely múltunkat a jelennel és
jövővel köti össze. Akkor Kazinczy pályája szokatlan fényben ragyog, a
lángész és hazafiúság kettős fényében; akkor elnémul minden gáncs,
kibékűl minden ellenmondás s ő nemcsak nagy írónkká válik, hanem
egyszersmind egy nagy eszmének, egy nagy tettnek bajnokává, nemzeti
hőssé, ki mint Árpád Attila birodalmát, visszahódította nemzeti
szellemünket, ki mint Hunyadi az izlám jármát, széttörte az idegen
műveltség bilincseit s megalapítója lőn nemcsak irodalmi, hanem
társadalmi és politikai újjászületésünknek is.

Évkönyveink a nemzeti nagy szerencsétlenségek egész sorát jegyezték föl.
Nem a vesztett csatákat, a pártviszály dúlásait s egy-egy átkos
egyéniség veszélyes benyomását értem. Ez minden nemzettel közös, a
legszerencsésebb nemzet is nagy küzdelmek között fejlődik, nagy
veszteségek, nagy áldozatok árán vívja ki szabadságát, dicsőségét,
jóllétét s tesz szolgálatot az emberiségnek. A mi szerencsétlenségeink
létünket fenyegették s mintegy ki akartak törűlni a nemzetek sorából.
Másfél századig küzdöttünk a megsemmisülés ellen, úgy szólva tűzhelyeink
előtt. A magyar birodalom darabokra szakadt, Magyarország néhány
megyéből állott, Budán a szultán parancsolt, s Erdély félig függetlenűl,
félig megalázva, nemzeti létünk utolsó védbástyája lőn. Minő sötét kép!
A gonoszság és kegyetlenség, a könnyelműség és árulás, a tévedés és bűn
minő jeleneteivel találkozunk. Mégis e korszakban sok a vigasztaló, sőt
lelkesítő is. A bomladozás küzdelmében mennyi erő nyilatkozik és a bősz
szenvedélyek között a hazafiság és hősiesség minő alakjai emelkednek ki!
Egy Báthori István s a Zrínyiek, egy Bethlen Gábor és a Rákócziak, és
annyi más dicsősége koronként futó fényt vet pusztuló falvainkra, bevett
várainkra, megalázott nemzetünkre, s mintha ez nem a hanyatló nap
végsugara volna, hanem az emelkedőé, mely fellegekkel küzd, mintha a
veszély és pusztulás közepett rendkívüli tehetségeket, nagy eszméket és
kiváló erényeket küldene közénk a gondviselés. A romokon új élet
tenyész, a csatazajba a múzsák hangja vegyűl, s műveltségünk új
lendületet vesz. A sajtó és szószék eszmék küzdőterévé válnak s nemzeti
irodalmunk fejlésnek indul. A reformatio bajnokait a szintén ékesszóló
Pázmán váltja fel; a történetírás és philosophia nemzeti nyelven szólal
meg. Tinódinak, az utolsó magyar hegedősnek lantja élénk visszhangra
talál kunyhóban és palotában, a haza romlását sirató Balassa, az istenes
Rimai dalait érti, érzi, énekli a nép és Zrínyinek, a hősnek és költőnek
fönséges megrázó szózatja minden hazafi szívet feldobogtat Zerinvártól a
székely havasokig. A nemzet megrontva, de meg nem romolva, erejében
fogyva, de ki nem merülve, képes minden jóra, nagyra, szépre és
világtörténeti hívatása, ősi dicsősége s megőrzött méltósága érzetében
még folyvást tettekre kész.

Mi más látványt mutat a XVIII. század, kivált harmadik tizedén kezdve
egész vége feléig Még nem ismerjük eléggé e kort, mert nem akadt
Tacitusa, de a mit ismerünk is, elég arra, hogy mély szégyent és
fájdalmat érezzünk. A Berzsenyi rettentő ódája utolsó betűig illik e
korra. A csapások legnagyobbika súlyosodott reánk, szellemünk
haldoklott, önérzetünket vesztettük el, méltóságunkról feledkeztünk meg,
elaljasodtunk. E kimerűlt és tehetetlen korban a kedély elvesztette
emelkedettségét, a lélek tetterejét, a jellem rugalmasságát, a hazafiság
kötelességének nemcsak érzetét, hanem még fogalmát is. A közélet egy
nagy temetővé vált, hol minden nap egy-egy jogot, egy-egy reményt s egy
egész jövendőt zártunk sírba. A nemzeti erő, a közszellem, az alkotó
eszmék mind megbénúlva vagy épen kiveszve. S a mikor a fölbomlás az
alkotmány és társadalom körében kifejtette erejét, megtámadta a
nemzetiséget is. Nyelvünk a fensőbb körökből lassanként kiszorult. A
történeti nagy családok, majdnem az egész aristocratia, megtagadták
múltjokat és kezdték megvesztegetni a többi osztályokat is. Az irodalom
– oh az irodalom: – mintha meg lett volna halva. Az a nyelv, mely másfél
századig nagy eszméket tolmácsolva, erőben és szépségben folyvást
emelkedett, a hízelgés és korlátoltság nyelvévé törpűlt s mintha
szégyelné magát e nemzedék ajkain, kivetkőzött bájaiból.

A nemzeti irodalom hanyatlásának oly kora ez, melyből egyetlen jeles író
sem emelkedik ki, mert Mikes, Cserei, Amadé, Faludi, Orczy, kik e korban
éltek, leginkább maguknak dolgoztak, s műveik csak az ébredés korában
jutottak a közönség elé. Néhány imádságos könyv, egy pár alkalmi vers és
naptár volt e kornak majd minden hozománya. A mi jobb volt, csak írásban
forgott, vagy ha részben kinyomatott is, nem hathatott el az összes
nemzetig. Mintha nemzetünk, mely addig az európai polgárosodás nagy
eszméit lelkesűléssel fogadta és dolgozta föl, elvesztette volna minden
fogékonyságát s a nemzeti műveltségnek még csak vágyáról is lemondott
volna. Pedig a műveltség nagyobb körben kezdett terjedezni, mint
azelőtt. Az ország koronként hosszas békét élvezett, városai és falvai
épűltek és népesedtek, jólléte emelkedett; Mária Terézia rendezte a
közoktatást és teljes egyetemmel ajándékozta meg hű magyarjait; a nagy
urak jószágain épűlt új kastélyok az európai élet finomságait
árasztották. Mi haszna! E műveltség egészen idegen volt. S minő veszély,
midőn a szellem egész gazdagsága a szolgaság büszkeségévé válik s minden
szép és nemes érzet mintegy az aljasodásért kénytelen lelkesűlni.
Társadalmunk két részre oszlott: a műveltek osztályára, mely nyelvben és
érzésben megszűnt magyar lenni s a kevésbbé műveltekére, mely elvesztve
segédforrásait, elvadúltságba esett vissza, s egy enyészni kezdő
nemzetiség régiségemlékévé készűlt válni. S e sűlyedés nem egészen
ugyanazon forrásból eredt, mint az a nemzetiség iránti közöny, mely a
XVIII. században Európa néhány államát jellemzi. Németország e század
közepéig szintén idegen műveltség jármában nyögött, udvarai és
aristocratiája elfrancziásodtak, de erős és vagyonos polgársága nagy
részt még mind hű német volt. A mi néptelen városainkba idegenek
telepedtek s mind inkább olvasztani kezdék erőtlen polgárrendünket.
Németország, bár csonkítva és szétdarabolva, nem volt megalázva,
kosmopolita ábrándjai mellett sem vesztette el önérzetét s védte
önállóságát. Mi kétszázados sikertelen küzdelem után kimerűlve,
kétségbeesve, aljasodva, csak névben éltünk s nem voltunk többé nemzet.
Nagy Fridrik francziáúl beszélt és írt, de megverte a francziákat s a
rossbachi csata a német nemzeti érzésnek épen oly lelkesítő forrása lőn,
mint később a Goethe és Schiller irodalma. Mi szintén vitézül
harczoltunk, a magyar vér soha sem tagadta meg magát, de diadalainkban
ekkor már több volt a gladiator dicsősége, mint a hősé. A
leggyalázatosabb halál várakozott reánk, mely nemzetet érhet, a
végelkorcsosulás, az öngyilkosság halála.

Ime, tisztelt gyülekezet, a kor, a melyben Kazinczy született, a
körűlmények, a melyek között a tizenhat éves ifjú írónak lépett föl, az
akadályok, a melyeket le kellett győznie, az örvény, a melyből kiragadta
nemzetét.

Nem tagadhatni, hogy az ébredés és átalakulás jelenségei már Kazinczy
föllépte előtt is mutatkoztak. Előzmény nélkűl soha sem állhat elő se
nagy ember, se nagy esemény, sőt a legnagyobb ember is nagysága egy
részét a viszonyoknak és kortársainak köszöni. Már jóval ezelőtt
feldobogott egy-egy hű szív, elkeseredéssel érezve hanyatlásunkat.
Megkezdődött a visszahatás, előbb a magán- és családélet szűk körében,
majd a nyilvánosság országos terén. Különösen a közép-nemesség és alsó
papság rejté magában ujjászületésünk elemeit. Mária Terézia maga köré
gyűjtvén és átalakítván az aristocratiát, a közép-nemességre is hatni
kívánt, nemcsak politikai, hanem társadalmi úton is. Megalapította a
magyar testőrség intézményét, melyet az ország hálával fogadott. A
közép-nemesség legtehetségesebb fiai tódúltak ide, de Bécsnek csak
műveltségét szívták be s nem egyszersmind idegen szellemét. Húsz éves
korukban hagyván oda hazájokat, magyarabb szelleműek voltak, mintsem
idegenekké válhassanak, de nevelésök sokkal elhanyagoltabb volt, mintsem
ne vágyjanak kipótolni a mulasztást. Megragadta őket az elmaradottság és
szégyen érzete, s a min magok átestek, azt éreztetni akarták nemzetökkel
is. Sejteni kezdették, hogy a nemzeti irodalom fölelevenítése újjá
szülheti nemzetiségünket, s mint önérzetünk és szellemünk fölrázója
alakítóan hathat viszonyainkra. Bessenyei és Báróczi nagy mozgalmat
indítottak meg, egy egész irodalmi iskolát alapítottak Bécsben, a
franczia irodalmat vévén példányúl, melynek hatása alatt állott nemcsak
Bécs, hanem az egész európai szárazföld. Fölléptök visszhangra talált az
országban, sőt itt nemsokára egy újabb mozgalom is keletkezett, kivált
az alsó papság körében. Az alsó papság sokáig leginkább csak egyházi és
történelmi tanúlmányoknak élt, latin nyelven írta munkáit s így nem
tehetett nagyobb hatást a nemzetre, de megvetette kritikai
történetírásunk alapját s a míveltebb körökben fentartotta a történeti
Magyarország emlékét. Azonban néhány szerzetest classikai szellem
lelkesít, classikai versformákban magyarúl kezdenek zengedezni,
megalapítják prosodiánkat s tudományosan igyekeznek foglalkozni a
nyelvészettel. Baróti, Szabó, Rájnis és Révai új kincsekkel gazdagítják
a nemzeti szellemet, sőt Révai történeti alapon a magyar nyelvtan
megírásához fog, hogy szabályozza az irodalmi nyelv használatát. A
fiatal Kazinczyt már ott látjuk e mozgalom bajnokai közt, lassanként
mintegy magába összpontosítva a magyar szellem összes törekvéseit. A mi
társainál többé-kevésbbé homályos sejtelem volt, Kazinczynál tiszta
öntudattá emelkedett, küldetési hitté szilárdúlt, a mihez azok csak
tartózkodva, tapogatódzva, töredékesen kezdettek, ő egészszé olvasztva
hajtotta végre; a míg többen kifáradva visszavonúltak, ő egy félszázadig
küzdött, vissza nem ijedve semmitől, csüggedetlenűl utolsó perczéig s
hetvenegy éves korában is oly égő lelkesedés közt húnyt el, mintha még
egy félszázadig kellene küzdenie. A nagy czél tisztán lebegett szemei
előtt. Ő egy új Magyarországról, egy új magyar nemzetről álmodozott,
melynek jövőjét nem a történeti jogok biztosítják, hanem a szellem
ereje. A nyelvben és a nyelv által fejteni ki a nemzetiséget, az
irodalomban és irodalom által szilárdítani meg mind kettőt, az ízlés és
tudomány európai színvonalára emelve – íme a nagy czél, melyért egész
életén át küzdött és nagy sikerrel.

Valóban hozzá hasonló izgatót és úttörő vezért alig mutat föl a
világirodalom. Nagy tehetségekkel volt felruházva, a legellenkezőbb
tulajdonok egyesűltek benne, egymást mérsékelve és kiegészítve. Mindaz,
a mi kora legkitünőbb embereit megkülönböztette, mintegy központosúlt
jellemében. Révai nemzetiségi mély hite és szilaj hazafisága dobogtatta
szívét, de egyszersmind világfi volt, mint Bessenyei s a közélet
tapasztalt és alkuvó embere, mint Teleki; szabadon gondolkozott,
lelkesűlve fogadta a franczia forradalom tanait, mint Bacsányi és
Hajnóczy, de mindazért, a mi a magyar alkotmányban és nemességben szép
volt, épen úgy hevűlt, mint Kisfaludy Sándor, s épen oly áhitatosan
vallotta a keresztyénség nagy elveit, mint Kiss János. Mozgékony, élénk,
elmés hírlapíró volt, mint Szacsvay s egy könyvbe mélyedt tudós
szorgalmában és kitartásban csak egy Bél, egy Katona vetekedhetett vele.
Szerette az ízlés fényűzését, a női köröket, a nagyvilági életet, mint
Kármán s tudott elvonúlni, nélkülözni, éhezni, mint Virág. Szenvedélyes
polemikus volt, mint Rájnis és Verseghy, alapos kritikus, mint Kölcsey,
de önmérséklő és békűlékeny, mint senki. Tőle tanúlt ízlést Dayka,
Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Szemere; mint szaktudós felűlmúlt sokat,
általános műveltségben mindenkit. Buzdító, termékenyítő szellemét
távolról sem lehet senkihez hasonlítani. Lelkesűlve keresett fel
mindenkit, kiben tehetséget vagy csak jóakaratot látott s az udvaroncz
szellemes hízelgéseit a barát őszinte ragaszkodásával párosította.
Gyermekkedélye, örök ifjú lelkesedése csak arra szolgáltak, hogy
éleszszék a férfiú tevékenységét s valósítsák az agg próféta álmait.
Érdekkel viseltetett minden iránt, érkezett mindenre, egyszerre volt
költő, szónok, nyelvész, kritikus, műfordító, journalista, történetíró,
epistolograph, hittudós, philosoph, régiségbúvár, szerkesztő, kiadó,
pártfogó s mindenek fölött író szenvedélyből a rajongásig, a szép
cultusából a legnemesebb dicsvágyig, szükségből a föláldozásig,
hazafiságból a martyrságig, – egymaga volt egy egész irodalom, egész
akkori irodalmunk. S épen ez, a mi más körűlmények között kapkodás,
erőpazarlás lett volna, az ő egyik legfőbb érdeme. Csak ily sokoldalúság
volt képes felkölteni az irodalom szunyadó erőit, csak ily minden
irányban áldozó lelkesűlés győzhette le az akadályokat, csak ily nagy
fogékonyság hathatott mindennemű osztályra, életkorra, jellemre, mert az
ő feladata és kora szüksége mindenek előtt az volt, hogy fölébreszsze a
nemzeti önérzetet, eszmévé emelje a nemzetiségi ösztönt, irodalommá a
könyvírást s kitűzze törekvéseink távoli czélját vagy a mint ő maga
mondá pályája végén: «Nekem elég érdemem volt kitisztítani a műveletlen
telket, hogy az istenfiak szabadon futhassanak rajta».

E hősies szellem egy perczig sem nyugodott, folyvást küzdött s mindig
előbbre tört. Minden eszközt megragadott, mely nagy czéljával közel vagy
távol összeköttetésben állott. Az irodalomban, az időszaki sajtó
mellett, az egyesületi törekvéseknél, a nemzeti színészet körűl,
mindenütt ott találjuk mint vezért, mint izgatót, mint közmunkást. A
nemzetiség zászlóját lobogtatta s az európai szellemnek emelt oltárt;
gátot vetett az idegen műveltségnek, mert nemzetivé tudta azt
varázslani. Eredeti művei, műfordítmányai versben és prózában a nyelv
széptani reformját eszközlötték, folyóiratai a _Museum_ és _Orpheus_ a
kritikai eszméletet s a szép cultusát alapították meg. Hatása a köz- és
magánéletben mind nagyobb gyűrűzetben kezdett hullámzani. Most
nyelvünknek országos és tannyelvvé emelése mellett izgat, majd
visszahozott koronánk őrszobájában _Hamlet_et fordítva, a magyar
szinészet megalapítását indítványozza. Színműtárt indít meg s hathatósan
befoly a szinügy szervezésére. S midőn elfogják, idegen földre
hurczolják, a börtön sötétében, az elhagyottság és szenvedés kőpárnáján
csak elhanyatlott és tespedő hazájára gondol, még mélyebb gyökeret ver
lelkében hite, még inkább megérleli nagy czélját s még több erőt merít a
hosszú küzdelemre. Valóban, kiszabadúlva börtönéből, kettőzött hévvel
lép föl az irodalmi és társadalmi téren egyaránt. A mit Bessenyei hiába
indítványozott, Révai nem tudott kivinni, a mit ő maga mindig sürgetett,
egy nyelvmívelő társaságot, egy akadémiát csaknem pótolni képes.
Levelezésbe bocsátkozik a haza majd minden írójával s azon súrlódás és
közrehatás alapját veti meg, mely mindeddig hiányzott irodalmunkban. A
széphalmi szegényes udvarház a magyar irodalom Weimárává emelkedik s az
egyszerű birtokos egy egész nemzeten kezd uralkodni. E nagy mester és
pártfogó magához vonz mindenkit, egyiknek könyvét nyomatja saját
költségén, a másiknak kéziratát javítja, a harmadiknak előszót ír
művéhez, a negyediket buzdítja, az ötödiket akaratlanul is íróvá teszi.
Nevével minden irodalmi kérdés össze van nőve, nincs egyetlen vállalat,
mely keze vagy szelleme nyomát ne hordja magán s alig van egyetlen író
egész Vörösmartyig, a ki nincs befolyása alatt. S az akkor tájt annyira
elsánczolt Erdély írói is, Arankán kezdve Farkas Sándorig, az ő lelke
sugaránál kapnak lángot. Mily jól esett neki, midőn 1816-ban Erdélyben
útazva minden dermedtség mellett is legalább nem látta kiszorítva a
nemzeti nyelvet szalonainkból. «Szebb három hónapot, ha ide nem
számlálom, a mit a szerelem ada, soha sem éltem», kiált fel és szomoruan
gondol Magyarországra, hol nyelvünk még nem lelt útat a felsőbb
társaságba. Azonban nem csüggedt, ide is átültette hatását.
Szeretetreméltósága, fínom műveltsége, élénk társalgása keresetté tették
a nagyúri körökben. A hatalom és élvezet fényes termeiben is csak
eszméjének élt; minden csekély eredmény örömre gerjeszté és folyvást
elégületlenűl tört nagyobbakra. Közönséget és írókat teremtve,
félszázadnál tovább tartá vállain az irodalmat; lelkesűlt és küzdött,
dolgozott és szenvedett, buzdított, követelt, rimánkodott, fenyegetett,
hízelgett, kért, koldult, – oh nem magáért, bár vagyona pusztult, nejére
és gyermekeire koldusbot várt, hanem érted, te megvetett nyelv,
kigúnyolt irodalom és te hálátlan, de hála Istennek, ébredni kezdő
nemzet!

Újjászületésünket sokan József császár 1784-ki rendeleteinek s a rájok
következett visszahatásnak tulajdonítják. Valóban a látszat ez állítás
mellett szól. E rendeletek, melyek nyílt harczot izentek nemzeti
önállásunknak, egész forrongásba hozták a csendes és kihalt
Magyarországot. A sok hízelgő ajk panaszolni tanúlt, a sok üres szív
megtelt legalább haraggal s hamvadó büszkeségünk végmaradványa még
egyszer egész erejében föllobogott. Mindez nagy esemény volt s igen
elősegíté azt a czélt, hová irodalmunk törekedett, de nem hordta magában
újjászületésünk csiráját. Előidézte a beteg válságát, de nem gyógyította
meg, fölébresztette egy pár órára álmából, de reá ismét szender
következett, halálossá válható. És e válság, ébredésünk előidézésében is
nem kevés része van Bessenyei fölléptének és Kazinczy izgatásainak. Az
irodalom már azelőtt évekkel hirdette a nemzetiség eszméit, melyek
mellett a megyék csak 1784–90-ben buzogtak: a visszahatás csak
zászlójára írta, politikai jelentőségre emelte, a mi addig néhány
kigúnyolt író álmodozása volt. E mellett, ha mélyebben vizsgáljuk e
mozgalom természetét, fejleményeit, döbbenve veszszük észre, hogy a nagy
zajban aránylag mily csekély az erkölcsi erő, s nem egy fönséges látvány
csak szinpadi díszítmény. Az országgyűlés visszaállította az alkotmányt,
de inkább az előjogok, mint a szabadság biztosítékai érdekében, s épen
oly részvétlen volt a nemzeti műveltség, mint ellenszenves a reformok
iránt. Alig telt el tíz rövid év, és ismét csaknem ott valánk, a hol
azelőtt. Alkotmányunk állott, de közéletünk elárvult, nemzetiségünket
nyiltan nem bántotta többé senki, de már magunk sem gondoltunk vele,
büszkeségünk ki volt elégítve s közönyösen néztünk a jövő elé. Miért?
mert a pusztán politikai visszahatás nem teremthet társadalmi
újjászületést, mert az irodalom nem készítette elő teljesen a kedélyeket
s nem hathatott elég alakítóan az életre. S épen e korban, 1808–1830-ig
fejté ki Kazinczy legmélyebben ható munkásságát, tűzte ki a nyelvújítás
zászlóját s vívta e nagy eszme győzelmes csatáit.

Úgy van, tisztelt gyülekezet! a nyelvújítás nagy eszme volt, nagyobb
társadalmi és politikai következményeiben, mint tisztán irodalmi
szempontból. Nem akarok félreértetni. Oly kevéssé tartozom a nyelvújítás
régi ellenségeihez, mint új barátaihoz s ezelőtt ötven évvel épen oly
lelkesűlve fogadtam volna e mozgalmat, mint a mily lelkesűlve óhajtok
most visszahatást azon tévedések ellen, a melyeket elkövetett. Már
Horatius megjegyezte s az összes világirodalom igazolja, hogy új szókra
új eszmék kifejezése végett minden nyelvnek szüksége van s régi szók
épen úgy elhalnak néha, mint fölelevenednek később. A mi nyelvujításunk
kétszeres szükségesség volt oly hosszú hanyatlás után, midőn nyelvünk
kiszorult az irodalomból, a míveltebb körökből s úgy szólva csak a nép
ajkain élt még. Kazinczyt ösztönszerűleg ragadták e térre mind
rendkívüli körűlményeink, a melyek rendkívüli eszközöket sürgettek, mind
saját hajlamai, melyek őt a classikai és újabb irodalmaknak folyvást e
szempontból való tanulmányozására ösztönözték. Nyelvünket meg kell
tisztítani az idegen keveréktől s kifejezni azon eszméket, melyeket
fejlődő műveltségünkkel nyertünk. Kazinczy régi szókat elevenített föl,
tájszókat általánosított, új szókat alkotott részint a régiek
analogiájára, részint gyökelvonás, összetétel és összehúzás útján.
Költői nyelvünk és prózánk durva köznapiságba, szín és jellem nélkűli
laposságba sülyedt, irodalmunkból kiveszett a stilérzék. Kazinczy az
idegen példányokra mutatva, ízlést sürgetett, eredeti és fordított
munkáiban példát adott a költői és prózai stil különböző, saját nemeire
s új vagy szokatlan szókötési formákat hozott divatba. E két irány
gazdag eredménye ma már nemzeti kincsünkké vált; nyelvünk megtisztúlt,
megnemesedett s a költészet, szónoklat, társalgás és tudományos előadás
legfínomabb árnyalatait is kifejezni képes; költői és prózai stilünk,
saját nemei szerint, erőt, fenséget, színt, fordulatosságot,
könnyedséget, kellemet nyert s a művészet európai színvonalára
emelkedett. Azonban e két iránynak nagy tévedései és túlságai is voltak:
a sok jó és szükséges szó mellett sok rosszat és szükségtelent is
nyertünk, s a csín és fordulatosság örve alatt idegenszerűségek is
csúsztak be szókötésünkbe s a művészi és magyaros nem mindig tudtak
összeolvadni. E tévedések és túlságok ugyanazok, a melyek minden nagy
mozgalommal együtt járnak s a melyeket épen úgy ki lehet magyarázni,
mint menteni. De kimagyarázni és menteni valamit nem annyi, mint
helyeselni és követni. Honnan tanultuk mi azt, hogy nagy embereinknek
árnyoldalait is bálványoznunk kell s egy nagy mozgalom minden
nyilatkozata isteni kijelentés? Vajon örvendhetünk-e, midőn Kazinczy
tévedéseiből elmélet, rendszer alakúl egész az elhirhedt _szócsíntanig_
s minden idegenszerűséget az ő nevének varázsa fedez? És miért ne merjük
kimondani, hogy bár egy bizonyos pontig irodalmunk folyvást Kazinczy
befolyása alatt fog állani és nincs erő, mely szelleme nyomát többé
kitörülje nyelvünkből, de egy s más, sőt sok, a mi az ő idejében
szükségesség volt, most már nem az, s azon az úton, a melyen ő járt, a
magyar költői nyelvet és prózát teljes szépségében ki nem fejthetni.
Hiszen még Kazinczy életében, a nyelvujítás diadalakor, megindúlt
bizonyos visszahatás. Az orthológia le volt győzve mind a költői, mind a
prózai nyelv terén, de egy pár nagytehetségű író magok a nyelvujítók
között már mérsékelni kezdte a mozgalom túlságait és belátni tévedéseit.
Vörösmarty a nyelvujítók táborához tartozott, de költői nyelve többé nem
volt a Kazinczyé. A régi és új nyelv különös bájban olvadt össze nála s
a művészi és magyaros kibékűlt. Petőfi és Arany még tovább mentek s a
népköltészet forrásaiból merítve, a régi, új és népnyelv összes bájait
igyekeztek költői nyelvünkbe varázslani. Prózánkban is mutatkoztak ily
jelenségek, de a siker nem ily fenső fokán, azonban mindinkább kezd
közmeggyőződéssé válni, hogy prózánknak művésziebbé kell válnia
idegenszerűség és magyarosabbá ízléstelenség nélkül.

De hová ragadt hevem? Bocsássatok meg, ha nem kevésbbé lelkesűlök
irodalmunk és nyelvünk jövőjéért, mint tisztelem és dicsőítem Kazinczyt.
Még egyszer ismétlem, hogy a nyelvujítás nagy eszme volt, nagyobb
társadalmi és politikai következményeiben, mint tisztán irodalmi
szempontból. Bukása nagy csapás lett volna összes fejlődésünkre nézve.
Arról volt szó: akarunk, tudunk-e még nemzet lenni, ébredésünk az élet
jele-e vagy a haldokló végvonaglása? Arról volt szó: le tudjuk-e vetni
az ó embert és felvenni az újat, van-e erőnk az európai színvonalig
emelni nyelvünket, irodalmunkat, hogy később társadalmunkat és
államéletünket is odáig emeljük? Az a vágy, mely megúnta a múlt
dicsőségén andalogni s a még alaktalan jövő sejtelmein ábrándozott, mely
nem hitt a holt formákban, az írott betükben s öntudatlan érezte, hogy
az európai új eszmék feldolgozása életkérdésünk, a mely nem elégedett
meg az alkotmány és nemzetiség védelmével, hanem egyszersmind
kifejtésökre is törekedett, mely rontani akart a múlton, hogy építsen a
jövőnek, legelőször az irodalomban nyilatkozott, s Kazinczyt választá
bajnokáúl. Kazinczy küzdött lelke egész erejéből s a legrendkívülibb
forrongást idézte elő.

A reformatio korszakát kivéve, soha sem volt irodalmunkban annyi
élénkség, zaj, pezsgő élet. Az írók két nagy táborra szakadtak:
neológokra és orthológokra. Ezek épen úgy tagadták az új szók alkotási
jogát, mint hibáztatták a régi szók fölelevenítését s a tájszók
általánosítását; megelégedtek azzal a szókincscsel, melyet az ország
minden része használt, megvetették a költői nyelv és műpróza ó és új
classikai példányait s a hagyományos, színtelen és nyers magyarságot
kedvelték. E táborban volt ó Magyarország előitéleteivel és
tehetetlenségével, üres hiúságával és tespedő hajlamaival. Csak védte az
ősi nyelvet, mint az ősi alkotmányt, de nem fejlesztette. Kazinczy
zászlója alatt az ifjú Magyarország küzdött erőtől duzzadozva,
reménynyel, hittel tele, s büszke önbizalommal törve előre egy álmodott
nagy jövő felé. Az egykedvű nemzet figyelme egészen idefordúlt s
apraja-nagyja besodortatott a szenvedélyes küzdelembe. Midőn új ízlés
támad, új eszmék terjednek s az emberek más stilben társalognak és
írnak, mint azelőtt, az mindig nagy társadalmi és állami változásoknak
előjele. Kazinczy ízlés- és nyelvújítása egy nagy előcsatája volt
társadalmi és politikai átalakulásunknak. Minden új szó egy-egy eszme,
érzelem és tény tiltakozása volt a múlt ellen s a jövő megannyi győzelmi
zálogáúl tűnt fel. Midőn Kazinczy kivívta a harczot s a megifjúlt
irodalom élén hirdette, hogy a magyar nyelv és irodalom nem volt, hanem
lesz, nem soká kellett várakoznia, hogy megjelenjen Széchenyi és
visszhangozza: Magyarország nem volt, hanem lesz. Ime a két korszak
érintkező pontjai, ime hogyan készítette elő az irodalom társadalmi és
politikai átalakulásunkat, ime újjászületésünk két hőse, a kik egymás
föltételei voltak, egymást egészítették ki. Kazinczy nyugodtan halhatott
meg 1831-ben, küldetése be volt végezve: Mózes megmutatta az igéret
földjét, Jósué megjelent.

Oh tisztelt gyülekezet! Kazinczynak nemzeti nagy hálával tartozunk. A
mire irodalmunkban, társadalmi és politikai életünkben ötven év óta
büszkék lehetünk, abban mind része van neki; hogy nem haltunk meg a
gyalázat halálával s ha el kell vesznünk, nem nyomorúltan veszünk el,
sokkép neki köszönhetjük. Elveszni – oh Istenem! – hogyan vesznénk el?
Hisz szelleme lelkesít, példája buzdít, emlékét ünnepeljük. Az a
lelkesűlés, mely e pillanatban minden magyar szivet feldobogtat, egy
újabb nagy eskü, hogy utolsó csepp vérünkig védni fogjuk nemzetiségünket
s mindent áldozunk a hazáért. Oh dicsőült szellem, nézz le reánk a
magasból, áldj meg bennünket! Ime élünk, bár megfogyva, de nagy
veszteségünk után is híven megőrizve azt a legdrágább kincset, melyet te
visszaszereztél nekünk, a hű ragaszkodást nemzetiségünkhöz, az erős
hitet önmagunkban. Mi bízunk a jövőben, mint te bíztál, készek vagyunk
küzdeni, áldozni, szenvedni, mint te küzdöttél, áldoztál, szenvedtél. De
ha valaha csak gondolatban is fajúlni kezdenénk, ha csak egy perczig is
ingadoznánk, ha csak lankadni is mernénk, jelenj meg közöttünk
éjfélenként, mint az ős apa veszélyben forgó unokáinak, ints, vádolj,
kérj, követelj, buzdíts és vezess s mi újra lelkesűlni fogunk, mint te
ezelőtt félszázaddal.



PÁKH ALBERT.

SZÜL. 1823 MÁRCZ. 11-ÉN, MEGH. 1867 FEBR. 10-ÉN.

FÖLOLVASTATOTT A M. T. AKADÉMIA 1870 NOVEMBER 7-ÉN TARTOTT ÖSSZES
ÜLÉSÉBEN.

Néhány perczet, egy rövid félórát akarok szentelni derék társunk, Pákh
Albert emlékének, a ki már majdnem négy év óta a sírban nyugszik. Későre
teljesítem e kötelességet, de nem ok nélkűl. Szoros barátság fűzött az
elhúnythoz, s tizenhét év óta részvevő, majdnem mindennapos tanuja
voltam szenvedéseinek, s halála után is nem annyira az író pályája
foglalkoztatta lelkemet, mint a hű barát és szerencsétlen ember emléke
borúlt szívemre. Pedig e szószéket, Tekintetes Akadémia! nem a baráti
érzelmek, nem az egyéni szenvedések, hanem az írói küzdelmek és dicsőség
rajza illeti meg. Ime oka késedelmemnek. Azonban az idő nem könnyen
enyhíti az erős emlékeket, s most négy év után sem tudok szabadúlni amaz
érzés felindulásaitól. Hijában akarom csak az írót rajzolni Pákhban: az
ifjú és nagyreményű humorista pályája csakhamar megszakad, s egy beteg
ember szenvedéseibe vész, a szerkesztő szakadatlan munkássága pedig úgy
tűnik föl nekem, mint egy fejlődésében megakadályozott író küzdelme az
elhagyottság és tétlenség ellen.

Valóban Pákh írói pályája nincs arányban kitűnő tehetségével; az
ellenmondást a magánember szerencsétlensége fejti meg. Egy szenvedésben
gazdag élet tárúl föl előttünk. Húsz évig hordozni egy rosszúl
gyógyított betegség bal következményeit, s mégis teljesíteni, a mennyire
lehetséges, minden kötelességet, melyet a hazafiság, fiúi, testvéri
szeretet és barátság előnkbe szab; remények és siker közt lépni az írói
pályára, s egy pár év múlva eltemetve minden magasb becsvágyat, a
betegágy szenvedései, s a szerkesztői asztal gépies foglalkozásai között
tölteni el az ifjú- és férfikor legszebb éveit; lemondani az élet
örömeiről, de nyugodtan hordani súlyát, s a közélet munkása, a szülői
ház vígasza, a baráti körök dísze, felderítője lenni: íme Pákh Albert
élete, a szenvedés és türelem, a lemondás és áldozatkészség pályája,
melyre egy érző, de törhetetlen lélek humoros derűje árasztá fényét. Nem
szemlélhetni e pályát megindúlás, a fájdalom és tisztelet megindulása
nélkül, s midőn emlékét megújítom, úgy hiszem, nemcsak a kegyelet, hanem
egyszersmind az igazság sugalatát követem, ha az író munkássága mellé
oda rajzolom az ember küzdelmét is, a ki egy eljátszott élet romjain még
fölemelkedni képes, s ha nem lehet azzá, a mire hivatva volt,
véglehelletéig nem szűnik meg híven és sikerrel szolgálni a nemzeti
műveltség ügyét.

Pákh korán lépett az írói pályára. Az alig huszonkét éves humorista és
hírlapíró szokatlan figyelmet keltett, bár a közönség nevét sem ismerte,
mert humoros vázlatait, melyek koronként a Frankenburg _Életképei_ben
jelentek meg, Kaján Ábel álnév alatt bocsátotta közre, s mint Csengery
_Pesti Hirlap_jának dolgozótársa, folyvást névtelenűl irt. De annál
ismertebb volt egyénisége az irodalmi körökben, s az a fiatal írói
csoport, mely élén Petőfivel egy egész irodalmi forradalmat készűlt
megindítani, szövetségesének tekintve, a jövő humoristáját üdvözölte
benne. Mily hamar elhervasztá a sors keze e reményt! Az ifjú humorista
csak pályáját kezdhette meg, s három évi kisérlet után örökre
elhallgatott. Azonban a várakozás, a melyet felköltött, nem volt
alaptalan. A humornak nem egy eleme rejlett benne, sőt természete- és
jellemének alapjáúl szolgált. Senki sem volt társai között oly kevéssé
lyrai vagy szónoki természetű. Épen nem volt lelkes fiatal ember a szó
közönséges értelmében. Mint ember és író a nagyban vagy nagynak
tetszőben ösztönszerűleg kereste az árnyoldalt vagy nevetségest, s a
kicsinyben, vagy kicsinynek látszóban könnyen tudott valami érdekest
fölfedezni. Mélyen érző szívében erős szenvedélyek szunyadtak, de nem
tudott se tisztán érzelmes, se tisztán pathetikus lenni. Egy úgynevezett
lelkes czikk, megható szónoklat vagy komoly elmélkedés nagy
megerőltetésébe kerűlt, s mégis, vagy talán épen azért, a legtöbbször
szárazon ütött ki. De ha, mint rendesen, a tréfa, enyelgés vagy gúny
hangján fejezte ki örömét és fájdalmát, vagy szeszélyes fordulatok
kanyargásain fejtegette eszméit, szellemének egész gazdagsága,
kedélyének egész bensősége nyilatkozott. Élénk érzéke volt az emberi
gyöngeségek, úgy a magáéi, mint a másokéi iránt. Egyetlen éles
pillantással észrevette az egyén vagy helyzet nevetséges, de
egyszersmind jellemző oldalát. Jól tudta utánozni mások gondolkodás-,
beszéd- és írásmódját, s egy-egy találó vonással, vagy csak puszta
elnevezéssel, egész torzképet rajzolt. De a gúny ez erős ösztönét
szint’oly erős emberszeretet mérsékelte. A kettő összeolvadt benne, mint
álnevében a Kaján és Ábel név, mint arczán a kék szemek szelíd fénye s
az ajkak gúnymosolya.

E humoros ért táplálták a körülmények is, melyek közt fölnevekedett, s
mintegy kedvezni látszottak kifejlésének. Volt benne valami polgárias és
ösztönszerű idegenkedés a táblabíróiastól. Szívében erős nemzeti érzés
dobogott, de nemzeti hiúság és előitéletek nélkül. Rozsnyón született
1823-ban, atyja evangelikus lelkész volt, szellemi tekintetben a
wakefieldi lelkész másolata. A Szepességen növekedett, hol a német
műveltség és magyar hazafiság oly sajátságos vegyűletet alkot. Sopronban
folytatta tanúlmányait, s az ottani magyar irodalmi társaságban ébredt
föl benne a magyar irodalom szeretete. Majd Debreczenbe ment, mint
joghallgató, s e nagy magyar városban mintegy magába szívta a magyar faj
minden nemesebb hajlamát, de egyszersmind fejletlensége élénk és
fájdalmas érzetét is. Korán megismerkedett az idegen irodalmakkal, s a
magyar közélet és irodalom benyomásai közé némi európai szellemet
vegyített. Az nem volt puszta véletlenség, hogy midőn 1844 őszén mint
juratus Pestre jött, a következő évben már a _Pesti Hirlap_nak lett
dolgozótársa, s így az ellenzéknek ahhoz a töredékéhez csatlakozott,
mely nem sokat remélt az ősi alkotmány intézményeinek fejlődő erejétől s
az újkori parlamentarismus jelszavait írta zászlójára. Ez eszmék
feleltek meg leginkább hajlamainak és műveltségének. Hasonló ok vezette
irodalmi pártállásában is. A Petőfi-körhöz csatlakozott, nem
barátságból, bár Petőfinek ő volt társai közt legrégibb s áldozatra
legkészebb barátja, hanem ízlése irányánál fogva. Nem volt ugyan erős
érzéke a magyar népies iránt, nem osztozott Petőfi politikai
álmodozásaiban, nem örvendett, ha erőteljessége nyerseséggé fajúlt, vagy
naivsága eget ostromló meghasonlásba tévedt; de a humoros kedély, a
természetes egyszerűség, a szeretetreméltó őszinteség, mely tulajdonok
Petőfi lyráját oly kiválóan jellemzik, teljes rokonszenvével
találkoztak. Az angol humoristák voltak kedvencz olvasmányai, s épen oly
kevéssé kedvelte a német érzelmességet, mint a magyar szónokiasságot.
Örömest áradt gúnya szónokaink és költőink szenvelgése és dagálya ellen.
Politikai iránya és irodalmi ízlése egymással szoros kapcsolatban
voltak. Míg a politikai téren azok sorában küzdött, a kik a régi
megyerendszert a haladás akadályának s a szabadság gyönge biztosítékának
tekintették: addig az irodalomban a fejlődés táblabírói nyűgeinek
tartotta a sujtásos szónoklat uralmát, a felületes nemzeti irány
szűkkörűségét, s az élet benyomásaitól el-elforduló ál-idealismust.

Ily szellem lelkesítette az ifjú humorista és hírlapíró munkásságát.
Humoros vázlatai majd mindenikében gúnyos czélzásokat vehetni észre
elbeszélő modorunk ünnepies, czifrálkodó, szenvelgő sajátságaira. Sőt a
_Fiatal óriás_ czímű műve nem egyéb, mint satirája az akkor divatos
magyar regények- és beszélyeknek. A _Honszerelmesek_ben egy ifjút és nőt
rajzol, kik szépirodalmi lapjaink phraseologiájával táplálkoznak. Oly
párbeszédeket hallunk itt, melyeket hűség és jellemzés tekintetében
majdnem Molière _Précieuses ridicules_-je mellé tehetni. Pákh nem
képzelt egyéneket rajzol, hanem élő egyéneket alakít át. Legkevésbbé
sikerűlt vázlatain is érzik a benyomás közvetlensége. A legmindennapibb
élet felé fordúl. Hősei a legközönségesebb emberek: egy jámbor és minden
szolgálatra kész instructor, egy városi érzelgő írnok, egy fontoskodó
juratus és szónokiasan szenvelgő udvarló. Mintha satirát akarna írni
beszélyíró társaira, a kik nagyszerű hősökkel, óriás szenvedélyekkel
birkóznak – és akaratlan humoristává lágyúl. Oly benső szeretettel csüng
személyein, a látszólag érdektelenben emberileg annyi érdekest láttat,
kedélye derűltségével annyira megaranyoz mindent, hogy e fölfordúlt
világ elbájol, e jó bolondok iránt valódi részvétet érzünk, mintha
bolondságukból bennünk is szunnyadna egy jó adagocska. Mintegy tíz
humoros vázlatot írt, melyeket soha sem szándékozott összegyűjteni.
Kisérleteknek nézte, melyeket nagy művekkel kellene elfeledtetni, ha
különben is el nem feledtetnének. Valóban kísérletek is, de egy kitűnő
tehetség kísérletei. Nem annyira magokban becsesek, mint azon
körűlménynél fogva, hogy előhirnökei egy humorban gazdag lélek
fejlődésének. Azonban így is van köztök egy pár, melyet a szigorú
kritika is méltányolhat. _Egy este a debreczeni szinházban_, _Egy nap
egy instructor életéből, Utazás Debreczenben, Egy városi írnok szerelme,
A honszerelmesek_ oly sikerűlt művek, hogy irodalmunkban ma is e műfaj
legjobbjai közé tartoznak.

Mint hírlapírót is humoros oldala tűntette ki. A _Pesti Hirlap_ fővárosi
ujdonságait írta, mely rovat akkor politikai lapjainknak mintegy
tárczája volt. Rövid rajzok a főváros politikai és társadalmi életéből,
irodalmi és művészeti kisebb bírálatok, könnyed elmélkedések és polemiák
váltakoznak itt a satira és humor hangulatai közt. E rovat soha sem volt
olvasottabb, mint Pákh kezében. Míg társai vezérczikkekben ostromolták a
kormányt s a régi megyerendszert, addig Pákh élczes ötleteivel szolgálta
pártját, s néha kitűnő sikerrel. Történt a többek közt, hogy egy megyei
gyűlésen néhány sorával megbuktatta a kormánypárt egyik vezérszónokát,
mert a _Pesti Hirlap_ a gyűlés folyama alatt érkezett meg, kézről-kézre
járt, s a hallgatóság oly nevetésben tört ki, hogy a kigúnyolt szónok
nem folytathatta tovább beszédét, és megzavarodva ült le. A _Pesti
Hirlap_ dolgozótársai reformálni igyekeztek a magyar hírlapi stílt,
kivetkőztették a megyei szónoklat sallangjaiból s európaiabb formába
öntötték. E törekvés Pákhban is támogatóra talált, a mennyiben az
ujdonsági rovatba, hol eddig nehézkes szárazság vagy elméskedő erőlködés
uralkodott, szellemet, könnyedséget s humort lehelt. A párt iránya
mellett híven szolgálta a nemzetiség, irodalom és ízlés érdekeit. Rövid
bírálataiban elmés társalgóként inkább elbeszélt, rajzolt, jellemzett,
mint fejtegetett, de mindig eszméket fejezett ki. A gúny nyilait
legörömestebb azok ellen szórta, a kik irodalomban és társaséletben
túlbuzgóságukkal veszélyeztették a nemzetiség ügyét, vagy a nemzeti
irány és sajátság leplével fedeztek minden hóbortot és ízléstelenséget.
Csak némely pesti német író civilisatori dölyfe volt ennél is
kedvenczebb tárgya; ki nem fogyott a gúnyból, ha ostromolhatta e
pöffeszkedést, mely oly lenézőn tekint a magyarra, s a német műveltség
képviseletével kérkedik, a melyhez egyetlen fövényszemet sem hordott.

Három évet töltött Pákh a hírlapírói izgalmas körben. Mint a fővárosi
élet krónikaírója, jól ismerte Pestet, mint kellemes társalgó szívesen
látott vendége volt a társasköröknek, s fogékony kedélye az élet tarka
benyomásaitól pezsgett. Életkedve, humora, mely a legkülönbözőbb
viszonyok között is fel tudta találni magát, szerencsét, boldogságot
látszottak igérni; fejlődő tehetsége, mely az első kisérletek után
nyomósabb munkásság, magasabb czél felé vonzotta, mintegy biztosítá
számára a humorista koszorúját. Azonban minden máskép történt. Egy
rosszúl gyógyított betegség hervasztani kezdé életkedvét és földúlta
pályáját. 1847 nyarán egy ausztriai vízgyógyintézetbe volt kénytelen
utazni, s ott töltötte az 1848- és 1849-iki éveket. Betegen, elhagyatva,
családja- és hazájáért aggódva, töltötte napjait. A haza ügye elbukott,
s atyja sok évi börtönre itéltetett. Hazája és családja romjain állott
meg, midőn 1850 nyarán hazájába visszatért, maga is a múlt idők romja.
Egészsége még most sem állott helyre, és többé soha. Eljátszottnak
tekintette életét, de úgy hitte, nem élhet tétlen és még tehet valami
hasznost. Nem a humorista koszorújáért álmodozott; egy-két humoros
vázlat, néhány színbirálat és Kerényi Frigyes életrajza volt minden, a
mit visszatérte után két év alatt írt. _Hunyadi János_ czímű vázlatában
a változott viszonyokat rajzolta, Pestet, visszatérte után. Ez volt az
első hang, mely Bach germanizáló rendszerével szemben nem a fájdalom,
hanem a gúny hangját hallatá. Pákh mosolygott Bécs nemzetirtó
törekvésén, s 1850-ben inkább remélt, mint 1847-ben, mert azt hitte,
hogy az 1848–49-ben kifejtett erő előbb-utóbb megtermi gyümölcseit.
Vázlatának _Hunyadi János_ czímet adott, s úgy kezdette és végezte,
mintha egy dagályos történeti beszélyt írna, gondolva, hogy így
kijátszhatja a censort, a ki alkalmasint csak elejét és végét olvassa el
ily régi tárgyú műnek. Mindamellett nem tartotta magát többé írónak; se
elég kedvet, se elég erőt nem érzett nagyobb művek írására, de tudta,
hogy beteges állapottal is alkalmas szerkesztő lehet, és e szomorú
korszakban kötelessége szolgálni a nemzetiség és irodalom érdekeit.

Még ez évben az _Ujabbkori ismeretek tára_ szerkesztését vállalta el,
melyet 1855-ben végzett be. Majd 1853-ban a _Szépirodalmi Lapok_ czímű
hetilapot indította meg. Sokszor napokig ágyában szerkesztett, egy kis
zsámolyon dolgozgatva. Humora most sem hagyta el, de csak társalgásában
nyilatkozott; a mit írt, azok legtöbbnyire átdolgozások, fordítmányok
voltak, s a beküldött kéziratok javítása vagy átalakítása. Mindkét
vállalatával gazdagította irodalmunkat. Az _Ujabbkori ismeretek tára_
hézagot töltött be, s kivált első kötetei becsesek, míg a közönség
részvétlensége miatt, a kiadó sürgetésére összébb nem kellett szorítani
a vállalat eredeti tervét. A _Szépirodalmi Lapok_ kitünő erőktől
támogatott folyóirat volt, s épen oly határozottan küzdött költészetünk
népnemzeti iránya mellett, mint a mily erélylyel támadta meg kinövéseit.
Csak egy félévig állhatott fönn, a részvétlenség miatt kellett
megszüntetni. Pákh a magyar olvasó közönségben oly jelenségeket vett
észre, melyek a míg egyrészről szomorítók voltak, addig másfelől némi
reményt keltettek, s Heckenast kiadó ajánlatára egy új vállalat
megindításán gondolkozott, a mely inkább megfelelhet a változott
viszonyok szükségeinek.

Valóban a forradalom után irodalmi viszonyaink sajátságosak voltak. Az
alkotmány eltörlése, a nemzetiség nyilt megtámadása, s a mesterségesen
németesítő törekvések korszakában, a társadalom minden osztályának
fokozott erővel kellett volna támogatni az irodalmat. De az nem történt,
s csak később látunk e tekintetben erélyesebb mozgalmat, midőn politikai
reményeink éledni kezdének. Majdnem 1859-ig az irodalom meglehetős
elhagyottságban tengett; a műveltebb közönség száma mintegy apadóban
volt. A politikai pártok némi kisérlet után, a censura vaskeze miatt,
oda hagyták a politikai lapok támogatását, mintha ily korban a politikai
lapok csak pártprogrammokért léteznének, s nem a nemzetiség és irodalom
érdekeiért, a nemzeti szellem föntartásáért. A régi conservativ és
ellenzéki párt egyesűlve, csak egyetlen irodalmi vállalatot indított
meg, a _Nemzeti könyvtár_t, a régibb költők és történetírók
gyűjteményét, de ezt is elhalni engedte. A bécsi német lapok olvasása
jött divatba, mert azok szabadabban írhattak. A közös veszteségben
egyesűlt két politikai nagy pártban nem volt annyi lélek, hogy
részvények útján egy politikai nagy lapot alapítson, s az irodalom
magasabb törekvéseit minden lehető úton-módon támogassa. A táblabiró, a
ki most is csak politikai szempontból becsüli az irodalmat,
hazafi-fájdalomba merűlve, nem ért reá ily csekélységekre. A műveltebb
közönség számára írt folyóiratok és könyvek találkoztak a legcsekélyebb
részvéttel. Úgy látszott, hogy e közönség napról-napra fogy, de
növekedőben van egy új, a társadalom alsóbb rétegéből. Minden, a mit e
közönségnek írtak, részvétnek örvendett; azonban a népies irodalom
körében nyegleség és fölületesség uralkodtak, s oly hajhászata a népies-
és népszerűnek, mely sértette a jó ízlést.

Pákh és Heckenast úgy hitték, hogy szükség van oly vállalatra, mely e
két közönséget közvetítse, melyben mindkettő találjon valamit, mely
újdonszerűségével és olcsóságával nagy elterjedésre számíthasson. Így
keletkezett a _Vasárnapi Ujság_ melléklapjával a _Politikai
Ujdonságok_kal. E két lap nem jelölt ugyan új irányt se az irodalomban,
se a politikában, de fontos mozzanat volt műveltségtörténetünkben,
kivált ama szomorú korszakban. Oly nagy közönséget teremtett és növelt
föl a magyar irodalomnak, minőt azelőtt encyclopædiai lap soha.
Előfizetői száma mindjárt az első években az 5–7000-et fölülmúlta, s e
szám később is inkább növekedett, mint apadt. S ezt leginkább Pákh
szellemének és tapintatának köszönhetni. Megvetette az eddigi néplapok
szenvelgő népies hangját, s a világosságban, egyszerűség- és kellemben
kereste a hatást. Az ismeretek terjesztését, a nemzeti érzés ápolását
tűzte feladatáúl, lépcsőnként emelve közönségét tartalom- és formában.
Maga keveset dolgozott lapjába, s mindig névtelenűl, s leginkább olyat,
a mire más nem vállalkozott, de bizonyos tekintetben ő írta lapja nagy
részét. Számos író és nem író czikkét dolgozta át a lap szükségeihez
alkalmazva, s nem egy írónak adott tárgyat és munkát, s mennyi mindent
javított egész a legcsekélyebb ujdonságig! Mindenütt meglátszott keze
nyoma, éltető szelleme. S míg a _Vasárnapi Ujság_ az irodalom érdekeit
ily jelesen szolgálta, addig politikai lapja a legjótékonyabban hatott a
nép politikai szelleme fejlesztésére. A ki egykor gúnyolta a phrasisok
uralmát, s ostorozója volt a szájas hazafiságnak, soha sem sülyedhetett
oda, hogy a nép ámítója legyen, bár e szerepet nálunk még jeles írók sem
szokták megvetni. Az elnyomatás szomorú korszakában leginkább a
politikai tények tárgyilagos csoportosítása és magyarázatára
szorítkozott, igyekezett ébren tartani a nemzeti szellemet, s
áldozatkészségre lelkesíteni a hazafiság oltárán. Később a pártok
küzdelmei között is megtartott bizonyos tárgyilagosságot, józan
mérsékletet, s lapja a néplapok között mindvégig az egyetlen maradt,
mely többre becsülte a népet, mintsem puszta politikai eszköznek
tekintse és hízelegjen gyöngeségeinek.

Tizenkét évig szerkesztette e két testvérlapot, sőt 1863-ban a _Magyar
Sajtó_ szerkesztését is elvállalta. A legfáradhatatlanabb szerkesztő egy
beteg ember volt, s a ki a közszellemet ébreszteni, a csüggedőkbe
reményt önteni igyekezett, maga felől már rég nem táplált semmi reményt.
Folyvást és mind végig betegséggel küzdött. Munkából és szenvedésből,
szerkesztésből s a maga orvoslatából állott egész élete. De a humor
géniusza nem hagyta el kedvencz gyermekét. Ott lebegett fölötte és
szárnyaival födözte. Törhetetlenné edzette lelkét, s vidám mosolyba
olvasztotta könnyeit. Nem engedte elzordúlni kedélyét, kiapadni az annyi
nemes érzés forrását. Ott ült betegágyánál, elkisérte a
szerkesztő-asztal gondjaihoz, társaságba vezette, föl-fölmutatta neki az
élet hiú küzdelmeit, el-elringatta fájdalmát, s a lemondás erejét, a
megnyugvás vigaszát lehelte szívébe. Az író humorista rég meghalt
Pákhban, de a beszélő humorista folyvást élt, kivel író humoristáink nem
mindig állották volna ki a versenyt. A magyar társadalom, politika,
irodalom mozgalmairól, s a napi eseményekről senki sem beszélt több
humorral, mint ő, ha a társalgásba bele melegedett. A vendéglőben vagy
kávéházban az asztalt, a hol ő ült, mindig hallgatók vették körül, s a
társaság, melyben megjelent, kénytelen volt fölvidúlni. Humoros
megjegyzései, élczei szájról-szájra jártak a városban, s nem egyszer
használta föl egyik vagy másik hirlap. Még halála előtt egy pár héttel
is vidáman vett részt az Akadémia és Kisfaludy-társaság üléseiben, midőn
leverte is a betegség, régi humorával fogadta betegágya körül barátait.
De halála előtt néhány nappal elkomorodott, s így szólott egyik
barátjához: «Oh, ez már nem tréfa; érzem, hogy meghalok. Nem baj, úgy
sem sokat ért egész életem!» Ez volt az első és utolsó keserűbb panasz,
mely ellebbent ajkairól.

Oh derék férfiú, te valóban sokat szenvedtél, de életed sokat, igen
sokat ért nekünk, a kik elvesztettünk. Hősiesen harczoltad végig
pályádat, a szenvedés és türelem, a lemondás és áldozatkészség pályáját.
A sír, mely szenvedéseidnek véget vetett, a legnemesebb szívű embert és
írót fogadta ölébe. Emlékedet híven megőrzi a magyar nép, melynek
szellemi érdekeiért oly híven s oly sikerrel küzdöttél, s az elismerés
koszorúja, melylyel íme sírkövedet övezem, nem az enyém, barátodé, hanem
a magyar tudományos Akadémiáé, melynek nevében szólottam.



B. EÖTVÖS JÓZSEF.

SZÜL. 1813 SZEPT. 3-ÁN, MEGHALT 1871 FEBR. 2-ÁN.

FÖLOLVASTATOTT A KISFALUDY-TÁRSASÁG 1872 FEBRUÁR 11-ÉN TARTOTT
KÖZÜLÉSÉBEN.

Egy éve múlt, hogy b. Eötvös József meghalt és ravatalát a gyászba
borúlt nemzet vette körűl. A közfájdalomban, a nemzeti gyászban élénk
részt vett a Kisfaludy-társaság is, melynek az elhúnyt egyik dísze és
sokáig elnöke volt. S most, egy év múlva, midőn társaságunk nagy
halottja emlékét megújítja, újra fájdalomba merűlve, azt sirassuk-e, a
mit halálával vesztettünk, vagy az enyhűlet nyugalmával emlékezve, arról
elmélkedjünk, a mit nyert ez oly gazdag élettel a nemzet.

A kit tiszteltünk, szerettünk, nem halhat meg reánk nézve egészen. A
halál soha sem győzedelmeskedhetik a szellemen. Kedveseink sírja csak
földi maradványunkat zárja magában, égi részök áldása velünk marad s
lényünkbe olvadva átkísér az élet útain. A kik család és barátok helyett
egy nemzetnek áldozták éltöket, a hősök, államférfiak, írók és művészek
hatása a nemzeti fejlődés részévé válik, mint új eszmék és tettek eleme.
A halottak szellemei az élők fölött lebegve velök és érettök küzdenek az
öröklét végtelenében. Emléköket nem a hideg márvány vagy érczszobor
őrzi, hanem a szív és élet melege. Bármily nagy a veszteség egyesre vagy
nemzetre nézve, bár gyakran megsajduljon a hegedni kezdő seb, az
emlékezet nemcsak a bánat forrása, hanem a lelkesedésé is. Kedveseink
sírjánál nemcsak azt érezzük, hogy elvesztettük őket, hanem azt is, hogy
bírtuk, nemcsak azt, hogy gyászolunk, hanem azt is, hogy boldogok
valánk. A méla öröm és hála, mely ekkor eltölti szívünket, épen úgy
enyhít, mint fölemel. S ha elhúnyt nagyjaink emlékének áldozunk, a
veszteség érzete észrevétlen azon eszmék cultusába olvad, melyeknek az
elhúnyt bajnoka volt s a bánat felhőit mintegy megaranyozza a nemzeti
dicsőség fénye. A hála és lelkesedés órája ez is, mely szintén enyhít és
fölemel s e szószékre lépve, érzem, hatása alatt állok. Épen azért
engedjék önök, hogy elfordúlva Eötvös sírjától, nyugodtan tekinthessek
pályájára, a veszteség nagysága helyett eszméi diadaláról szóljak s
bánatunkat, hogy meghalt, szerencsénkkel enyhítsem, hogy élt, érettünk
és dicsőségünkre élt. Vajha erőm gyöngeségét pótolhatná lelkesedésem és
szónoki járatlanságomat feledtetné szívem őszinte kegyelete.

Eötvös az átalakuló Magyarországnak egyik legkiválóbb képviselője mint
ember, államférfiú és költő egyaránt. Húsz éves korától haláláig
szolgálta hazáját, küzdött eszméiért épen oly önzetlenül, mint
lelkesülten s nem kevesebb sikerrel, mint kitartással. Az újabb magyar
irodalmi és politikai fejlődés legfőbb mozzanatait eszméi jelölik s mint
magánember a modern magyar társadalomnak mintegy eszményi kifejezője.
Érdemei és erényei nem szorúltak túlzásra, hogy feltűnjenek. Bizonyára
inkább a gondolat embere, mint a tetté. Átalakúlásunk legnagyobb tényeit
nem ő hajtotta végre, de eszméjöknek ő volt főkezdeményezője,
philosophja és költője. E tekintetben senki sem mérkőzhetik vele. A
közelebbi harmincz év alatt a magyar politikai eszmék fejlődésére ő
hatott legtöbbet. Aggódott, elmélkedett, bonczolt, remélt, lelkesült és
lelkesített. Nem pártokat vezérelt, hanem eszméket kezdeményezett, nem
annyira intézményeket teremtett, mint útjokat egyengette. Politikai
művei, szónoklatai inkább a jövőre hatottak, mint a jelenre. Sokkal
magasabb szempontból fogta fel és rendszeresebben tárgyalta a kor
kérdéseit, mintsem elég gyakorlati és népszerű lehetett volna. A tett
emberei olykor mosolyogtak rajta. De észrevétlen is hatása alatt
állottak. Hazája sorsa épen úgy szívén feküdt, mint az európai
emberiségé, melytől azt nem tudta elválasztani. Mint keleten a nyugoti
polgárosodás bajnokáért lelkesűlt nemzetéért s e polgárosodás
szenvedései, aggodalmai, reményei, eszméi senkiben sem találtak nálunk
mélyebb és elragadóbb tolmácsra, mint benne. Magasra törekvő és aggodó
hazafisága mintegy világpolgárrá avatta, tehetsége és tanúlmányai pedig
Európa kitűnőbb politikai írói közé emelték, mint a magyar politikai
irodalomnak majdnem egyetlen képviselőjét külföldön.

S a költőben hasonló jellemvonásokra találunk. Itt is inkább a gondolat
embere, mint a formáé. Bizonyára nem Eötvös az, ki az alkotó phantasia
legművészibb formáival ajándékozta meg nemzetét, de az is kétségtelen,
hogy senki sem öntött a magyar költészetbe több gondolatot, nagy és
nemes érzést, mint ő. Újabbkori költészetünk fejlődésének két fordúló
pontján, a látszó ellentétek mellett is, ott küzd szelleme s erőt ád a
mozgalomnak. Két költői nemzedék közé esve, szorosan véve egyikhez sem
tartozik, mégis mindenik magáénak vallja; egyiktől sem kölcsönöz, de
mindkettőnek irányára hatással van. Oly tért művel, mely legparlagabb;
oly áramlatot indít meg, mely leginkább hiányzott költészetünkben.
Kevésbbé nemzeti, mint más, de európaiabb mindeniknél, philosoph és
mégis keresztyén, reflexiókba sülyedő és mégis érzésben árad. A reflexio
és érzés csodálatos módon egyesűl benne, mintha fejével érzené és
szívével gondolkoznék. A bánat és vigasz költője, a szerencsétlenek és
elnyomott néposztályok szószólója. Lyrikus és epikus prózában, ki a
magyar regényt közelebb hozza az élethez s a társadalom rajzává és
bírálatává emeli. A magyar és európai társadalom sebeit kérlelhetetlen
kézzel leplezi föl, kételybe és fájdalomba merít, de a keresztyénség és
democratia nagy elvei- és érzéseiben, a hitben és igazságban keres
gyógyító írt. Művei némely részletében a művészen gyakran erőt vesz a
philosoph, de az egész véghatása mindig költői. Kevésbbé mulattat, mint
mások, de mindig fölemel és nemesít. Alakjai nem mindig jellemzők és
elevenek, de a kor jellemző eszméit és szenvedélyeit, akár a múltból,
akár a jelenből vegye tárgyát, egy magyar költő sem fogja fel
biztosabban. Phantasiája néha kimerűl, kedélye soha, a fájdalom és
vígasz, az emberszeretet és hit e gazdag forrása kimeríthetetlen.
Mindjárt első nagyobb műve meghódította a magyar közönséget, mely többé
nem szabadúlhatott varázsa alól. Valóban semmi sem bizonyítja annyira
nagy költői tehetségét, mint az, hogy művei a fogyatkozások és hibák
mellett is oly rendkívüli hatást gyakoroltak irodalomra és közönségre
egyaránt. A hibátlanság és szabatosság még senkit sem tett költővé, de a
geniusz ereje mindig magával ragad, bármily alakban nyilatkozzék.

Eötvösben az ember a költővel és államférfiúval a legszorosabb egységben
olvad össze.

A költészet és politika reá nézve nem volt színpad, hogy, mint a
színész, levetve a jelmezt, más emberré váljék. Költői műveit nagyrészt
politikai küzdelme sugalmazta s a magánéletben költői és politikai
eszményeit igyekezett megvalósítani. Sorsa és hajlamai a democratia
bajnokává szentelték föl. Egy csapás következtében semmit sem örökölt
atyjától, csak előjogait, melyek ellen egész életén át küzdött.
Szegényen lépett a világba s a munkában keresett új birtok- és
jogczímet. Itt dolgozott velünk, a nép gyermekeivel, csak tehetségével
és szorgalmával emelkedve ki közülünk. A fínom modoron kívül semmi sem
mutatta benne az aristocratát. Polgár volt élvezeteiben, szokásai- és
életmódjában. Egyszerű, munkás és szeretetreméltó. Becsületét,
önzetlenségét rágalmazói sem vonták kétségbe. Kételyre hajló természete
meg-megbénította erélyét, lobbanó kedélye könnyen lelkesűlésre ragadta,
de soha sem vezette félre a jótól. Politikai hibái nincsenek
kapcsolatban erkölcsi tévedésekkel s diadalaiban nem önző szenvedélyek
arattak sikert. Se hivatala, se tolla nem gazdagította meg. Oly kevéssé
hizelgett a hatalmasok, mint a nép szenvedélyeinek és eszményein
csüngve, fölemelt fővel feddhetetlenűl ment végig a közpályán, de nem
sebek nélkül. Érzékeny szíve nehezen tűrte az irodalmi és politikai
pártok támadásait, de családja és barátai körében enyhűletet talált. A
szerelem és szeretet költője boldog és gyöngéd férj, szeretett és gondos
atya, hű és föláldozó barát volt. E mellett a szerencsétlenek vigasza és
gyámola. Többet fáradott a mások, mint a maga ügyében s a jóságot
szeretetreméltósággal, az emberszeretetet gyöngédséggel párosította. S
írótársai iránt is hasonló érzülettel viseltetett. Hogyan örvendett
egy-egy új tehetség föltűnésének s mily részvéttel fordúlt hozzá.
Petőfin kezdve, kit megtámadói ellen az irodalmi téren is védett, hány
ifjú költő és tudós nyert tőle buzdítást és gyámolt. Oh valóban
tehetségénél csak szíve volt nagyobb s az írót csak az ember múlta fölül
benne.

Mind e tulajdonok korán fejlődtek Eötvösben, mint gyermek ifjú volt,
mint ifjú férfiú. A legellenkezőbb befolyások jókor megérlelték. E
század második évtizedében született, midőn a magyar közélet ismét
dermedésbe sülyedt, s az aristocratia az 1790-diki fölbuzdulás után
második ízben kezdett idegenné válni hazájában. Anyja nagyműveltségű és
vallásos német nő volt, kinek szülőinél a gyermek és ifjoncz sokszor
hónapokat töltött. Az európai műveltségű körben korán fejlődtek
rokonszenvei az európai eszmék és irodalom iránt. Azonban a másik
nagyatyai ház, hol szintén sokat időzött s hol még a hagyományos magyar
erkölcsök divatoztak, nem engedte, hogy kivetkőzzék nemzetiségéből. E
kettős hatás egész életén meglátszik. Buzgó magyarságába az európai
eszmék cultusa vegyül s mint írónak kevésbbé tősgyökeres nyelvét tág
körű eszméi pótolják. Nagyatyja a pohárnok, atyja a tárnokmester az
aristocratia és kormány híres és tevékeny bajnokai voltak. A gyermek
aristocratikus és alkotmányellenes légkörben növekedett, de az irány e
túlságát egy szintén nem kevésbbé túlságos irány hatása orvosolta.
Nevelője egy erős szenvedélyű democrata volt, a kivégzett Martinovics
halálra itélt társa, kit a kufsteini börtönben kiállott szenvedés nem
tört meg, csak elkeserített. E férfiú minden nap megzavarta növendékének
aristocratikus álmait, s oly fogékonyságot ébresztett benne a democratia
eszméi iránt, melyet semmi ki nem irthatott. Ez ellentétekből fejlődött
Eötvös democratiai hajlama, melyet aristocratikus formák mérsékeltek s
vallásosság szentelt meg, s irigység és gyűlölet helyett emberszeretet
és igazságérzet élesztettek. Atyja fényes pályára szánta, nagy úrnak a
főúri bureaucratia rangfokozatán, azonban az ifjú szegényebb barátjai
társaságában a fölzsendűlt magyar politikai és irodalmi élet mozgalmai
között élt, a hazafi és író koszorúiról álmodozott, verset és drámát irt
s a juliusi forradalom győzelmét ünnepelte. Kényszerből mégis engedett
atyja kivánságának, rövid ideig szolgált a megyénél, udvari
cancelláriánál, az eperjesi kerületi táblánál, de örömestebb töltötte
idejét külföldi utazással. A magyar alkotmány e korhadó intézményei nem
tudták lelkesíteni: az új kor eszméi zsibongtak lelkében és szíve egy
alaktalan jövőért dobogott. Nem kereste a világ örömeit, íróbarátjai
társaságában művelte lelkét, s midőn a fényes szülői ház viszonyai
megrendűltek, szakítva múltjával, mintegy a nép közé szállott, hogy
kizáróan mint író és publicista szolgálja hazáját. Eszményei után
indúlt, s élete nem is egyéb, mint az ifjúság álmai megvalósítva az
érett korban.

Első költői kisérletei kora ifjúságára esnek, melyeket nem soká
politikai föllépése követ, hogy költői és politikai munkássága mintegy
párhuzamban versenyezzenek egymással. Az ifjú lyrikus figyelmet ébreszt,
s _Búcsú_ja ma is a legjobb magyar ódák közé tartozik; az ifjú reformer
tiszteletben részesül, mint a ki _Vélemény a fogházjavítás ügyében_
czímű munkájával egy egész kis irodalmat idéz elő. Eötvös az ellenzékhez
csatlakozott, de már első fölléptekor nem a sérelmi téren küzd, hanem a
reformokén. Széchenyi reformáramlata magával ragadott minden mélyebb
kedélyt és magasabb szellemet. S jellemző, hogy Eötvöst első
reformindítványaiban inkább az általános emberi érdek vezeti, mint a
tisztán nemzeti, s a társadalmi bajok élénkebben érdeklik, mint a
politikai bonyodalmak. Börtöneink barbarismusa föllázítja érzelmeit, s
mint a hallgató rendszer bajnoka lép föl javításuk érdekében; a martyr
zsidó nép szenvedései mélyen meghatják lelkét, s a _Zsidók
emancipatiója_ czímű ragyogó essayjében oly eszméket hirdet a magyar
közönségnek, melynek igazságáról sokan meggyőződnek, de valósíthatásukat
ábrándnak tartják. És ime az ábránd huszonnyolcz év múlva teljesül, az
indítványozó mint minister maga hajtja végre. S ha külföldi ügyekhez
fordúl, itt is hasonló szellem lelkesíti. _Szegénység Irlandban_ czímű
értekezése szintén a szenvedők és elnyomottak kérdésével foglalkozik.
Tudománya és ékesszólása rövid idő alatt megkülönböztetett állást vívnak
ki számára, s midőn az 1840-diki országgyűlés a börtönjavítást egyik
főkérdésűl tűzi ki, az országos bizottság tagjai, a haza elsőrendű
tekintélyei között ott találjuk a fiatal Eötvöst is. Mindamellett első
koszorúját nem a politikai pályán, hanem a költőin nyerte. Az 1838–40
között megjelent _Karthausi_ ünnepeltté tette nevét, s a legkitünőbb
magyar költők sorába emelte.

E könyvnek rendkívüli hatása volt, melylyel addig csak a Vörösmarty
_Zalán futásá_é versenyezhetett. Tulajdonkép a _Karthausi_ kiegészítette
és mérsékelte azt az irodalmi nagy változást, melyet a Vörösmarty
föllépte jelöl. Vörösmarty háttérbe tolta a német-görög classicismust,
melynek Kazinczy volt képviselője; fölszabadította költészetünket a
német költészet járma alól, s megnyitotta az európai összes irodalom
behatásainak; a képzelem szabadságát hirdette tárgyban és formában;
egyfelől régi és népköltészetünkre, másfelől az európai romanticismus
rokon elemeire támaszkodva, oly költői iránynak adott lendületet, mely
nemzetibb és tágabb körű volt minden addiginál. Azonban e költészet csak
a múlt, a nemzeti nagyság és erő képét tüntette föl, s ha a jelenhez
fordúlt, leginkább a küzdő hazafiság aggodalmait és reményeit zengette.
Maga a regény is ez úton indúlt; költőink a történelmi regényt művelték
előszeretettel, s legföljebb csak a komikum kedvéért szállottak alá a
jelenhez. Az emberiségi érdekek és eszmék, a társadalmi szenvedések, az
ujkori egyén tragikai küzdelmei nem találtak szószólóra a nemzeti
lelkesűlés, a hazafi eszmék és érzelmek e forrongásában. E mellett
költészetünk ösztönszerűleg őrizkedett a philosophiai szemlélődéstől,
kerűlte a kedély érzelmes áramlatát, örömestebb tévedt szónoki
pathoszba, sőt a képzelem ragyogó, de hideg játékába is. A _Karthausi_
egyszerre az emberiségi érdekek és eszmék, a társadalmi küzdelmek és
szenvedések közé ragadta a magyar olvasót, s egy sebzett szív
fájdalmaival, egy szemlélődő lélek kételyeivel töltötte el. A
világfájdalomnak adott hangot, de vigasz és megnyugvás kiséretében. E
tisztán emberies irány mérséklőn és nemesítőn olvadt a megujúlt magyar
költészet fejlődési folyamába; e philosophiai szemlélődés és vallásos
fölemelkedés a modern műveltség alapján, áthatva a meleg kedély
érzelmeitől, megtermékenyítette az elméket és közelebb hozta az európai
irodalomhoz.

A _Karthausi_ jellemrajzi és formahibáit a gyakorlott szem könnyen
észreveheti, de ki az, a kit meg nem ragadott e mű szelleme, melyben
magasság és mélység, fájdalom és vigasz, kétely és hit, ég és föld oly
fenségesen olvadnak össze? Nem találjuk meg benne az elbeszélő stil
könnyed és élénk folyamatosságát, de méltán kérdhetni: mutathat-e föl
költőibb nyelvet a magyar próza? Minden lapján az ódai hevűlet és
elegiai meghatottság kimeríthetlen forrása árad el, s nem ok nélkül
mondják, hogy a ki a bánat- és vigasznak e könyvét versbe szedné,
elrontaná, prózaivá tenné, mert oly kevéssé próza az. Eötvös követte
geniuszát, kiöntötte ifjú lelke élményeit, csalódásait, szemlélete és
tapasztalatai gazdag tárházát, s megenyhűlt a vigaszban, melyet maga és
embertársai számára keresett. Nem töprengett, regényt ír-e vagy lyrai
költeményt, elmélkedést vagy emlékiratot, érezte, hogy költői művet
alkot és lelke legbensőjét tárja föl olvasóinak. A melancholia árnya, a
kétely szürkülete ködlik rajzain, de a hegyek csúcsán napsugár ég, s a
góth egyház keresztjére veti fényét; az örömök és remények temetőjén
mindenütt enyészettel találkozol, de egyszersmind a halhatatlanság
fuvallatát érzed; a hiú és önző szenvedélyek harcza tárúl föl előtted,
mely bűnbe és boldogtalanságba sodor, – de fölsugárzik a keresztyén
önmegtagadás föláldozó szeretete, mely kiemel, megment vagy legalább
enyhít, vigasztal. Az európai társadalom tükre e könyv, mint a napé egy
harmatcsöpp; hátteréűl az aristocratia és democratia küzdelme szolgál a
mindennapi élet bonyodalmai között. Amaz romjaiban, előitéletei és
emlékeiben él, ez reményeiben és ábrándjaiban, még nem képes
megszilárdúlni, s mindkettőben hiányzik a hit ereje és szeretet
föláldozása. Az öreg gróffal, a régi aristocratia képviselőjével, Dufey
áll szemben, a komornyik fia, ki a democratia vállain jutott hatalomra,
s épen oly önző, kapzsi és szívtelen, mint a kiknek helyét elfoglalta.
Ármánd a nép feltörekvő gyermeke, ki az egyenlőség századában semmire
nem tud menni; Arthur nagyravágyó művész, ki föllengő idealismusában a
dicsőségért küzd, és csalódva érzéki gyönyörökbe sűlyed; Gusztáv, a mű
hőse, egészen kora kifejezője, a régi és új eszmék, a hit és kétely
vegyülete, nemes szívű, de gyönge, lelkesűlő, de erélytelen, ki magára
és másokra egyaránt szerencsétlenséget áraszt. S a két nőt, Juliát és
Bettyt, az aristocratikus báj és polgári egyszerűség e virágait,
ugyanegy sors dere hervasztja el. Amazt egy a népből kiemelkedett
csábító taszítja a csalódás és gyalázat örvényébe, emezt egy őscsalád
végsarjadéka. Azonban e kétségbeesésig sötét rajzot mennyi fény enyhíti!
Ármány a munkában és családi életben keres vigaszt; Julia az anyai
érzésben talál menedéket, Bettyt a szerelem álma ringatja halálba, s a
haldokló Gusztáv a zárda magányában megtisztúlt szívvel hirdeti:
«Életemnek emléke őrizze meg az önzéstől lelketeket, bús napjaitok el
fognak múlni, a világ fájdalmát kedveseitek ölelései, kedveseiteknek
sértéseit a világ fogják kipótolni, csak az önzőnek nincs vigasztalása a
földön».

Ez a mű alapeszméje, tanulsága; ez épen oly keresztyén, mint philosoph
megnyugvással vált meg Eötvös forrongó ifjúsága emlékeitől és szállott
ki mint férfiú a politikai küzdőhomokra egy eszméért, melynek egész
életét áldozta. Politikai pályáját a megyei, főrendi, majd a
képviselőházi szónok, a journalista és író számos küzdelmei és diadalai
jelölik; a közelebbi harmincz év alatt alig merűl föl kérdés, melynek
fejtegetésében részt nem vesz; alig támad mozgalom, melynek harczosai
vagy épen megindítói között ott nem találjuk; de mindamellett egy nagy
eszme az, melyben összes munkássága, legszentebb aggodalmai, reményei
mintegy központban egyesülnek, és ez eszme: a magyar parlamenti kormány
eszméje a népképviselet alapján és egyszersmind összhangzásba hozatala,
kibékítése az ausztriai kapcsolat viszonyaival. Amaz 1848 előtti években
volt törekvéseinek főczélja, emez 1849 utániakban. Mindkettő ténynyé
vált; az elsőt Kossuth hajtotta végre, a másodikat Deák, de az eszme
kezdeményezésének érdeme és szenvedései sok részben Eötvöst illetik.

Magyarország közélete a negyvenes években élénk mozgalmasságnak indúlt,
de inkább a lázas izgalom, mint a pezsgő egészség jelenségei között, s
minden arra mutatott, hogy válság felé közeledünk. A nemzeti életerő
küzdött a viszonyok és eszmék kóranyagával. Az ellenzék a dicső múlt
emlékein s a derengő jövő reményein lelkesűlve, egyszerre vívta csatáit
a sérelmek és reformok mezején. Visszaszerezni Magyarország törvényes
önállását, reformálni az ősi alkotmányt, kifejteni a haza szunnyadó
szellemi és anyagi erejét, volt jelszava, melyet a nemzet is magáévá
tőn. A kormányt, melynek eddig a létező állapot föntartása volt minden
gondja, szintén magával sodorta a mozgalom. Némi engedményeket tett,
némi fogékonyságot mutatott mindkét irányban, de részint a viszonyok
kényszerűsége miatt, részint hajlamainál fogva, határozatlan, tétovázó
volt, s egy, nem épen tiszta eszközökkel, összetoborzott többségben
kereste és remélte támaszát. Azonban a legfőbb pontra nézve magában az
ellenzékben is az eszmék anarchiája uralkodott. Ragaszkodás a középkori
intézményekhez és újkori eszmék cultusa, aristocrata hajlamok és
democrata irányok, a hűbéri és modern alkotmány biztosítékai és
szükségei, nemzeti előítéletek és szabadelvű ábrándok sajátságos
vegyülete olvadt össze e nemzeti nagy mozgalomban. A kormány az idegen
befolyás és absolutismus képviselőjének tekintvén, mindenki gyöngítésére
törekedett, az országgyűlés a szükségesekhez és vágyakhoz képest kevés
eredményt mutathatván föl, a megye felé fordult a rokonszenv, és jogköre
kiterjesztésében kerestetett az alkotmány biztosítéka és a reformok
gyorsítása. A megye mint államrendszer ünnepeltetett, s _vis
inertiae_jével nem csak a törvénytelenséget, hanem a jó közigazgatást is
akadályozta, a szabályalkotási jogait az országgyűlés jogai bitorlásáig
fejlesztette, a követi utasításoknál fogva függésben tartotta a
törvényhozást, s lehetetlenné tette a parlamenti élet fejlődhetését. Ide
járultak még a korteskedés visszaélései, melyek a vesztegetést és
erőszakot győzelmes pártfegyverré emelték, s egy egész insurrectionalis
tábort alakítottak, nem annyira a nemzeti, mint a nemesi jogok
védelmére.

Mindjárt ez évtized elején egy kis töredék, néhány fiatal férfiú szakadt
ki az ellenzékből, kik szintén az ország önállásáért és reformokért
lelkesűltek, de egyszersmind tisztázni kivánták az eszméket, s
vezérelvet kerestek, melynek igényeihez idomúljanak az átalakúlás
kérdései. A parlamenti központosítást és felelősséget írták zászlójukra.
Közlönyük a _Pesti Hirlap_ volt, melyet előbb Szalay, majd Csengery
szerkesztett. Sokáig népszerűtlenek voltak, de jellemök, tehetségök és
tudományok ereje mind mélyebb hatást tett a gondolkozó és műveltebb
elmékre. E párt élén küzdött Eötvös, az ellenzék gyanúsítása, sőt
terrorismusa között. Négy évi hirlapi munkásságát egy könyvben, a
_Reform_ban összesítette, mely legvilágosabban és legrendszeresebben
fejtette ki e párt törekvését, s melyben, mint a hajnal szürkületében,
már föltetszettek az 1848-diki törvények körvonalai.

Eötvös nem remélte az ország sérelmei orvoslását, sőt az egész sérelmi
politikát terméketlennek tartotta. Nem az egyes sérelmek orvoslatát
tűzte ki föladatúl, hanem az ok megszüntetését, melyből sérelmeink
származnak: a kormány felelősségének kivívását sürgette, mely mind az
alkotmányosság természeténél, mind régi törvényeinknél fogva megilleti a
nemzetet. A nemzeti fájdalom ékesszólásával fejtegette, hogy
Magyarországon a politikai jogok élvezete kizáróan egy osztályt illet, s
e kiváltság nem műveltségen vagy birtokviszonyokon, hanem egyedül a
nemesi czimen alapszik; hogy közigazgatásunkban hiányzik minden egység,
központosítás, s a kormánynak nincs elég hatalma a törvények
végrehajtására; hogy a törvényhozás a kormányt feleletre nem vonhatja, s
alkotmányunk egész biztosítéka a megyéknek _vis inertiae_jében, s az
országgyűlés ama jogában áll, mely szerint a sérelmek orvoslatát
követelheti: vagy más szóval, Magyarországon nincs nemzet, nincs kormány
s nincs oly parlament, mely egy alkotmányos törvényhozó testület jogai
birtokában volna. Ez az oka, hogy minden tekintetben annyira hátra
vagyunk, s még alig értünk el az ujabbkori műveltség küszöbéhez.
Hátramaradásunk e fő okai pedig a legszorosb kapcsolatban vannak
egymással. Épen ezért bonczkés alá vette a megyei rendszert: feltüntette
árnyoldalait, kimutatta, hogy a haladás e rendszer mellett lehetetlen;
hogy az biztosítéka ugyan alkotmányunknak, de olynemű, melynél
gyöngébbet és kifejlődésünkre károsabbat alig képzelhetni. Nem a megye,
hanem az országgyűlés erősbülésében kereste a szabadság és haladás
biztosítékát, összpontosítani óhajtotta az országos ügyeket a felelős
kormány és országgyűlés kezébe s megszorítani a megyék jogkörét részint
a felelős kormány, részint a községi önkormányzat intézményével, mely
utóbbi a megyei merev összpontosítás miatt ki nem fejlődhetett. Azonban
e gyökeres reformot csak a törvényhozás útján akarta eszközölni, mely
megszabadulva az utasítások nyűgétől, s a képviselet fejlesztésével
naponként erősbűlni fog. S az új rendszert fokonként kivánta a
közigazgatás egyes ágaira alkalmazni, s csak oly arányban és módon
korlátolni a helyhatósági jogokat, a minőben a felelősség ez új
biztosítéka életbe lép, s a mennyit ez okvetlen megkiván. Figyelmeztette
az ellenzéket, hogy nem abban rejlik a veszély, ha a kormányt hatalommal
ruházzuk föl, mert a ki a kormány szükségét belátja, gyöngeségét nem
számítja szükséges tulajdonai közé, hanem abban, ha a hatalom nem a
többség kifolyása és nem korlátolják a felelősség intézményei. Intette a
kormányt, hogy a közbizalomban keresse támaszát, s a törvényhozástól
bizonyára teljes hatalmat nyer, ha annak egyszersmind felelős lesz. Meg
volt győződve, hogy a dolgok ereje nem engedi a hosszas halasztást és
puszta előítélet vagy megszokás nem fogják visszatartóztatni a nemzetet
oly elvek elfogadásától, melyek nélkűl kifejlődése lehetetlen.

Azonban Eötvös nemcsak a politikai téren küzdött az újkori
alkotmányosság és democratia elveiért, hanem a költőin is. Két nagy
regényét, a _Falu jegyzője_ s a _Magyarország 1514-ben_ czíműt ez eszmék
sugalmazták. Maga bevallja, hogy a költészet kedves játékká sűlyed, ha
különválik a kor nagy érdekeitől. S valóban a _Falu jegyzője_ nemcsak
egy szép könyv, hanem egy jó tett is volt: a democratia jajkiáltása,
mely szenvedéseit panaszolja és jogait követeli; a fájdalom és gúny
megolvadt könnye, mely milliók kínjait fejezi ki; egy villámfény, mely
megvilágítja a láthatárt s a közelgő vihart jelenti. Eötvös meleg szíve
egész részvéttel fordúlt az elnyomott szenvedőkhöz, hogy elégtételt s
vigaszt nyujtson nekik, melyeket az alkotmány megtagadott. Hibásan
fogják föl e regényt, kik nem látnak egyebet benne, mint a megyei
rendszer árnyoldalainak rajzát. Több annál, az 1848 előtti magyar
társadalom rajza az, mely csak két osztályt ismert: a kiváltságosokét,
kiké minden jog teher nélkül s a kiváltságtalanokét, kiké minden teher
jog nélkül. Ez állapot komikai és tragikai oldalait rajzolja Eötvös, az
intézmények hatását a jellemek és viszonyok alakúlására, s a megye
annyiban játszik benne főbb szerepet, a mennyiben az uralkodó osztály, a
nemesség jogainak legkifejezőbb képviselője. Tengelyi nemeslevele elvész
és elveszti minden jogát; Viola, a jobbágy, érzi emberi méltóságát, s e
miatt bűnbe s boldogtalanságba sodródik: ime a sarkpontok, melyeken a
regény cselekvénye megfordúl. Hibáztatták és hibáztatják még ma is
Eötvöst, hogy miért tárta föl oly kiméletlenűl társadalmunk
árnyoldalait; hűtelennek tartják rajzát, mert rövid időközben és egy
helyre összesíti mindazt, mi évek alatt több helyt is alig történhetett.
De vajon megszűnnek-e nemzeti hibáink és fogyatkozásaink, politikai és
társadalmi tévedéseink, ha takarjuk vagy épen eltagadjuk? csak
idegenektől halljunk-e igazat, s a költőt udvaronczczá aljasítsuk-e,
hogy csak hizelegjen nemzeti hiúságunknak? Vajon van-e valódi költői mű,
mely nem emeli az arányokat s nem összpontosítja a lényegest, akár
jellemet rajzoljon, akár cselekvényt alkosson? A költő a dolgok
természetéből, a viszonyok eszméjéből indúljon-e ki, vagy a statisztika
száraz adataiból? Eötvösnek volt bátorsága igénybe venni a költő jogait,
a társadalom rajzává és bírálatává emelte regényét, s e tekintetben a
_Falu jegyzője_ ma is versenytárs nélkül áll irodalmunkban.

De tisztán irodalomtörténeti és széptani szempontból is kitűnő helyet
foglal el e regény. Egy oly mozgalom törekvéseit bátorította, mely
költészetünket nemzetibb és mégis európaibb színvonalra vágyott emelni.
A Vörösmarty által tört ösvényen Petőfi és Arany jelentek meg, kik
mélyebben merítve a népköltészet forrásából, a lyrát és eposzt nemzetibb
formában zendítették meg, s az egyszerű- és jellemzetesre törekedtek. A
széptani és politikai irányok egymásba vegyültek, s a democratia fuvalma
kezdette áthatni költészetünket. A _Falu jegyzője_ tárgy-, irány- és
hangban gyámolította e törekvést. Eötvös lyrai hevűlete, elmélkedő
szárnyalata, mely a _Karthausi_ban oly megragadó erővel nyilatkozott,
itt humorrá változott át, mely mosolyba olvasztja könnyeit; múzsája
elhagyta a polgárosodás központját, Párist, az alföld délibábján
ringatózott, mint a Petőfi és Aranyé, eszményi fényt vetett a kunyhók
szalmafödelére, s egy jobbágy életében több tragikumot fedezett föl,
mint a mennyit Gusztávban a _Karthausi_ hősében találhatni. Valóban a
Viola sorsának bonyadalmai képezik a regény fénypontját. Szabad lelke
nem férhet meg a jobbágyi viszonyok között, s midőn a földesúri és
szolgabírói önkény legszentebb érzéseit lábbal tapodja, áttöri a korhadt
társadalom korlátait, de egyszersmind megsérti az örök emberi törvényt.
Ártatlan vért ont, s többé nincs nyugalma, s magával sodorja
környezetét. Hiába menekűl üldözői elől s vonul idegen vidékre. Megtört
nemes szíve, s múltjának bonyodalmai ismét kiragadják magányából, még
egyszer férfiasan küzd és sorsa áldozatául esik. S mily eleven
jellemzetes magyar alakok emelkednek ki e regényben, a rajz élességét
mennyire enyhíti a finom humor, s az izgató irányt, mely egy egész
osztályt támad meg és von feleletre, mily nemesen mérsékli a tiszta és
gyűlölség nélküli kedély emelkedettsége.

Eötvös másik nagyobb költői műve: _Magyarország 1514-ben_ történelmi
regény. Lelkiismeretes tanulmányok után lépett e térre. Tisztelte a
történelmi igazságot, s úgy hitte, hogy a hír, melyet a történelmi
személyek kivívnak magoknak, a tulajdon legszentebb neme, melyet a költő
művészeti czélok érdekében sem másíthat meg. Tisztán erkölcsi
szempontból indúlva ki, oda jutott, hova a széptani is vezet, mely a
történelmi hűséget az illusio lehetősége, e minden költői mű
életföltétele, végett követeli. Műve történelmi fölfogás tekintetében
fölülmúl minden addigi magyar regényt, melyek csak hátterűl használták a
történelmet, vagy ha nem, történelmi személyeik inkább az általános
emberi szenvedélyek képviselői voltak, s nem egyszersmind a koréi.
Eötvös a kor uralkodó eszméit, küzdő szenvedélyeit igyekezett
megtestesíteni. Magyarország hanyatló korszakát rajzolja, melyet a
mohácsi vész követ: tárgya a pórlázadás, melyet Dózsa vezérel, ki
egyszersmind a regény hőse. Az udvart, aristocratiát, népet a kor eleven
színben tünteti föl egy történelmi nagy képben, s kivált a csoportozatok
rajzában több művészetet fejt ki, mint bármelyik regényében. Dózsát nem
festi a szabadelvüség hősének, az újkori democratia képviselőjének,
bukását a korviszonyokból és jelleméből fejti ki, s kerül minden egyenes
czélzatot a jelenre. Pedig az indok, mely őt a múlt e tárgyához vezette,
a jelen vágyai- és aggodalmaiban rejlett. A jobbágyok fölszabadítása a
reform egyik legfőbb kérdésének tekintetett, s megoldása szükségét és
nehézségeit senki sem érezte élénkebben Eötvösnél. Balsejtelmek
nyugtalanították, a múlt tanúlságával akar hatni a jelenre, s a
költészet erejével mutatni föl az elvakúlt nemesség és fölizgatott nép
szenvedélyeit, melyek nemzeti katastróphához vezetnek.

Sejtelmei nem teljesültek. Egy nagy napon a nép fölszabadúlt, a nemzet
kivívta önállását, az alkotmány reformáltatott ugyanazon eszmék szerint,
melyeket ő hirdetett, s mint cultusminister maga is helyet foglalt az új
kormányban. Azonban az új intézmények összeütközései, a reactio
támadása, az eszmék és szenvedélyek hullámai forradalomba sodorták a
nemzetet. Eötvös, mint a kinek a forradalom és ellenforradalom harczai
közt szerepe lejárt, félrevonúlt és külföldön élte át a végzetes éveket.
Midőn a forradalom lezúgott s magába temette az ezredéves magyar
alkotmányt, szívét kimondhatatlan fájdalom töltötte el. Régi barátja,
pálya- és elvtársa, Szalay, hasonló búskomolyságban szenvedett. Ott
találkoztak a zürichi tó partján, s megtörve, elvénülve borúltak egymás
karjába, mert nem az idő vénít, hanem élményeink. Vigasztalták egymást.
Szalay a magyar történelem tanúlmányozásához fogott, hogy lássa, lehet-e
még remélnünk, mert egy nemzetnek sajátságait egy esemény nem
változtathatja meg, s azért egész múltja az, miben jövőjének kulcsát
találhatni: tudni akarta, hogy mi vár reánk, hogy meggyőződve nemzetünk
hivatásáról, új erővel fogjunk munkához, s jóvá tegyük elkövetett
hibáinkat, vagy azzal a meggyőződéssel haljunk meg, hogy a magyarnak úgy
sincs mit keresni a világon. Eötvös, ki nemzete sorsát mindig az
emberiség nagy érdekeivel szerette összekapcsolni, szintén tanulmányhoz
fogott, azon elmélkedett: vajon polgárosodásunk sülyedésnek indúlt-e,
egy új cæsarismus rothasztó karjaiba hanyatlunk-e vagy a látszó romlás
csak átmenti korszak, s az eszmék, melyekben e század oly mélyen hitt s
oly mélyen csalódott, megtisztúlva fognak-e egy jobb jövőt megalapítani?

Íme A _XIX-ik század eszméinek befolyása az államra_ czímű munkájának
eredete. E könyvben tetőponton nyilatkozik Eötvös történelmi és
politikai nagy műveltsége, s éles eszének, gazdag szellemének egész
termékenyítő ereje. Inductiv módszert követve, bonczkés alá veszi e
század uralkodó eszméit: a szabadságot, egyenlőséget és nemzetiséget, s
kimutatja, hogy ez eszmék, a mint azokat értelmezik, s az államban
valósításukra törekszenek, ellenkezésben vannak egymással, s valósításuk
semmivé tenné a keresztyén polgárosodást. Kifejti, hogy az emberek
többsége ez eszmékhez más értelmet köt, mint a melyben valósításuk
megkísértetett, hogy az egyéni szabadság lelkesíti az európai
emberiséget, e tisztán keresztyén eszme, mely a leglényegesb különbséget
alkotja korunk s az ó-kor műveltsége között, s a mely szerint az
egyenlőség csak eszköz, hogy mindenki a szabadság élvezetéhez juthasson,
a nemzetiség pedig az egyéni szabadság elvének alkalmazása egész
nemzetekre. Kutatja azokat az elveket, melyek az ó-korból maradván ránk,
maiglan fenntartották uralmukat az állam körében és szembe állítja velök
a keresztyén polgárosodás elveit, melyek még valósításra várnak.
Összhangzásba hozni az állam rendezését a keresztyén polgárosodás
elveivel: íme a munka alapelve. Mélyen hisz a keresztyén polgárosodás
jövőjében, meg van győződve, hogy némely szomorú jelenségek ellenére is,
nem a romlás, hanem a keresztyén elvek győzelme felé sietünk, s a
csalódások, melyeken átestünk, a forradalmak, melyek által hányattunk,
mintegy szükségesek voltak arra, hogy tévedésünket belássuk. Tisztán
tudományos szempontból indúl ki, s a pártok fölött állva, vizsgálja az
egyéni és közszabadság biztosítékait; nyomozza a haladás törvényeit, s
befolyásukat az állam szerkezetére. Alig van nevezetesb állami és
társadalmi kérdés, melyet vizsgálata tárgyává ne tett volna. S ha a régi
illusiók romjain itt-ott talán új illusiókat hirdet is, fejtegetéseit az
ismeretek nagy gazdagsága kiséri. Jól ismeri a népek és korszakok
jellemét, az okok és eredmények kapcsolatát, a különböző polgárosodások
eltérő és találkozó pontjait, s a tényezőket, melyek befolynak az
emberiség műveltségére. Néhol történetphilosoph, másutt történetnyomozó,
s nemcsak a politikai, hanem a történelmi tudományt is új szempontokkal
gazdagítja. Nem ok nélkül irodalmunk büszkesége e mű, s külföldön méltán
említik egy sorban Stuart Mill hason tartalmú munkájával.

E tanulmány enyhítette és megnyugtatta; a munka második kötetét már
hazájában végezte be és élénk részt vett a magyar társadalmi és irodalmi
élet mozgalmaiban, melyet a németesítő absolutismus annyira korlátolni
igyekezett. Még egyszer hozzá fordult a költészethez is, egy _Nővérek_
czímű regényt írt s néhány kisebb elbeszélést a magyar népéletből. Jeles
művek, de nem tanusítják a költő szelleme újabb fejlődését. A _Nővérek_
alapgondolata a _Karthausi_ borongó hangulatára emlékeztet s bár a forma
művészibb, a rajzok derűltebbek, de az eszmei tartalom nem versenyezhet
korábbi regényeivel. A népies elbeszélések a _Falu jegyzője_
genre-képeire emlékeztetnek, de a humor nem oly önkénytelen, s az alakok
kevésbbé elevenek. Alkonyodó költészetének mintegy búcsúsugárai ezek,
még egyszer fölkeresik az ismert tájakat s megaranyozzák a kedves
emlékeket. Borús lelke megvált a költészet enyhe álmaitól, s a zord
való, a nemzeti lét aggodalmai és reményei közé mélyedt. Először is a
társadalmi téren fejtett ki nagy munkásságot, tudományos, irodalmi s
jótékony intézeteink fölélesztése vagy megalapítása körűl. Mint az
Akadémiának al-, majd főelnöke a tudományos munkásságnak nagyobb
lendűletet igyekezett adni; sokat fáradozott az írói segélyegylet
megalapításán; a Kisfaludy-társaságot feltámasztotta halottaiból s
kétszáz arany alapítványnyal lépett alapítói közé. Ő társaságunk második
megalapitója s szellemi és anyagi áldozatai legdrágább emlékeink közé
tartoznak. Amaz elnöki székről hányszor hangzott hozzánk buzdító szava s
az Akadémia e szószékéről hányszor lelkesítette nemzetét! Volt idő,
midőn nemzeti intézményeink romjai közt csak az Akadémia szószéke állott
épen s csak innen lehetett szólni egy-egy ünnepélyes pillanatban az
egész nemzethez. Eötvös, mint nagy halottaink emlékszónoka, a romok
között e szószékre állva, balzsamot csepegtetett a nemzet sebeire s a
jövőbe vetett hitet táplálta. S midőn jobb napok látszottak közeledni,
aggódó hazafisága egész nyugtalanságával áldozta napjait egy oly kérdés
megoldására, melytől Magyarország jövője függött.

A hatvanas évek elején minden nehézségével, egész nagyságával előtérbe
lépett Magyarország és az osztrák tartományok kapcsolati viszonyainak
kiegyenlítése. E kérdéssel 1848 előtt keveset foglalkoztak, a pártok
mellőzték, a hirlapok hallgattak róla. Leginkább csak Széchenyi sasszeme
látta e kérdés rendkívüli fontosságát s vette tekintetbe minden
lépésénél. Az ellenzék csak a törvény holt betűit tartotta szem előtt,
nem nézett az élő érdekek összegére, mintha az egész csak egy idegen
ország s nem egyszersmind a haza jobblétének kérdése volna. Maga az a
töredék, mely a magyar alkotmányt a parlamenti felelősség formáiban
akarta reformálni, szintén homályban hagyta e kérdést s csak a vámügy
rendezését illető indítványában vette tekintetbe. Eötvös _Reform_jában
érinti ugyan némely oldalát, de taglalatába nem bocsátkozik. Sajátságos
tünemény, hogy egy oly alaptörvényt, a minő a _pragmatica sanctio_,
melyből egyik fél az osztrák egységes birodalmat igyekezett
kimagyarázni, a másik pedig Magyarország teljes önállását, de a mely
bizonyos kapcsolatot minden kétségen felűl megállapít, oly kevéssé
vizsgáltak publicistáink nemcsak tisztán a jog, hanem a politikai
szükségesség szempontjából is s a belőle folyó következményeket nem
törekedtek összhangzásba hozni közjogi reformjaink irányával. Mintha nem
kivántunk volna e kérdésre gondolni, mert zavarta illusiónkat, mintha
féltünk volna tőle, jobb időkre akartuk halasztani, s midőn az egyszerre
csak szőnyegre kerűlt, épen oly kevéssé volt elkészűlve reá a
közvélemény, mint magok államférfiaink. Innen az 1848-diki törvények
hiánya is, melyek közös ügyeket említnek, de elintézésöket nem
szabályozzák. S most egy véres forradalom és gyászos reactio után újra
felmerűl e kérdés a békés megoldás minden reménye nélkül.

De Eötvös hitt és remélt. Természetében feküdt megérezni az eszmék
jövőjét és akkor lépni fel mellettök, midőn még népszerűtlenek és
kevesen hisznek bennök. Fődolognak tartotta az alkotmányos mozgalmak
megindítását mind Lajthán innen, mind Lajthán túl s erre egy röpiratával
jelentékenyen be is folyt. De a midőn Magyarország közjoga egy központi
parlament javára elkoboztatott, egy második röpiratában Magyarország
különállása mellett lépett síkra. Nem jogi, hanem politikai szempontból
indúlt ki, különben is ő csak akkor hitte erősnek a jogot, ha igazság és
élő érdekek támogatják. A helyzetet válságosnak rajzolta, mind a bel-,
mind a külügyek szempontjából s nagy súlyt helyezett a még meg nem
oldott német kérdésre. Meg volt győződve, hogy a német egység, bárminő
alakban, de létesűlni fog, Ausztria ki nem vonhatja magát belőle s
Magyarország különállása Németország egységének föltétele. Vagy ha
Ausztria kivonná magát az egységi kapcsolatból, akkor sem az octroyálás
az a mód, melylyel Magyarországon czélt érhetni. A nemzet nem fog
lelépni a jogfolytonosság ösvényéről, de a törvényhozás útján kivihetők
oly rendszabályok, melyek a közös ügyek érdekében elkerülhetetlenek.
Kétségtelen volt előtte, hogy a közös ügyekre nézve bizonyos intézmények
szükségesek, nevökkel nem gondolt, de megszilárdulásukra óhajtandónak
tartotta az alkotmányos szabadság minél nagyobb mértékét.

Eszméi mind Bécsben, mind hazájában hidegen fogadtattak s épen oly
népszerűtlenné tették, mint a midőn azelőtt tizenöt évvel a parlamenti
felelősséget indítványozta. De azért nem csüggedett. Benyomásokra
fogékony természete mozgékonyságával, hol magyar, hol német lapokban,
folyvást érlelni törekedett a kiegyenlítés eszméit, sőt e czélra egy
magyar lapot is alapított, melynek vezérczikkeit nagy részt maga irta.
Drágának tartott minden pillanatot, s a múlt tévedései, melyekre maga is
befolyt, intő példa gyanánt emelkedtek föl lelkében. Mindamellett
részint a pártok állása, részint a körülmények ingatagsága miatt csak a
vezérelveket fejtegette, s nem állott elő formulázott tervvel. De a
midőn Deák egy alkalmas pillanatban felmutatta tervét s formulázta az új
intézményeket, – mely tette őt nagyobb államférfivá emelte, mint minden
más, a miért inkább ünnepeltetett, – Eötvös némi kétségek ellenére is
egészen hozzá csatlakozott s kiváló részt vett mind a parlamenti
küzdelmekben, melyek a kiegyenlítési törvényjavaslatokat győzelemre
segítették, mind a királyi tanácsban, mely a végmegoldás s a magyar
ministerium alakítása végett hivatott össze. Még egyszer ismét teljes
erejében hallottuk őt, mint szónokot, védve azokat az elveket és
intézményeket, melyekért egész életén át küzdött; még egyszer láttuk őt
a ministeri széken, hogy megindítsa közoktatási és műveltségi ügyeinket,
melyekért senki szíve nem dobogott hőbben, mint az övé. S ím alig telt
el négy év s a sors kiragadta körünkből!

De bármily gyászos volt reánk nézve halála, van benne valami vigasztaló
és fölemelő. Egy szép, egy egész életet látunk befejezve: az ifjúság
merész álmát, melyet az érett kor megvalósított. A küzdő hős fáradalmai
után nyugodtan szállhatott sírjába. Az isteni gondviselés pártúl fogta s
megjutalmazta a költőt, ki a szív legnemesebb érzéseire hatott, a
philosophot, ki az emberiség legszentebb érdekeit nyomozta, a hazafit,
ki oly ernyedetlenűl fáradott nemzete fölemelésén. Oly áldással
koszorúzta, melyben ritka halandó részesűl. Pályája szenvedéseit fenkölt
lelkű hitvese enyhítette, gyermekeiben örömöt ért s a közéletben
valósúlni látta mindazt, a miben élete czélját helyezte. Az ősi
alkotmány átalakúlt, a nemzet önállása és szabadsága biztosíttatott,
hiába tiporták össze két nagyhatalom seregei, sírjából újra
kiemelkedett. Az osztrák tartományokkal való viszonyaink
kiegyenlíttettek s az ország anyagi és szellemi fejlődésnek indúlt.
Beteljesűlt, mit egyik költeményében óhajtott:

  «Ha fenmarad nevem,
  Eszméim győzedelme
  Legyen emlékjelem».

Ez emlék él alkotmányunkban, a közszellemben és szívünkben: emelkedjék
lelkesedéssé, hadd érezzük oly hőn és igazán, mint ő, hogy keleten a
nyugoti polgárosodás bajnokai vagyunk s jövőnk az annak teendő
szolgálatoktól függ; hogy a nemzetiséget leginkább a közműveltség
biztosítja; hogy régi jogainkhoz új jogokat kell szereznünk a szellemi
és anyagi munka erejével. Ez érzés lángja ez ünnepélyes órában
legméltóbb áldozat szellemének!



TOLDY FERENCZ.

SZÜL. 1805 AUG. 10-ÉN, MEGH. 1875 DECZ. 10-ÉN.

FÖLOLVASTATOTT A M. T. AKADÉMIA 1876 JUNIUS 11-ÉN TARTOTT KÖZÜLÉSÉBEN.

Az a férfiú, a kinek ma emlékét ünnepeljük, egy félszázadot meghaladó
írói pályát futott meg s utolsó bajnoka azon hős csapatnak, melynek
irodalmunk ujjászületését köszönhetjük. Valóban Toldyval egy egész
korszak szállott sírba. E korszak fénye egyszersmind az ő dicsősége,
mert ha társai között voltak is nagyobb tehetségüek, de senki sem volt,
a ki nála több lelkesedéssel, hűséggel és kitartással szolgálta volna az
irodalom és tudomány érdekeit, senki, a ki több szeretettel csüggött
volna irodalmunk múltján, örült volna jelenének, s hitt volna jövőjében.
Élete a múlt és jelen között oszlott meg a jövő érdekében. A míg
egyfelől a hazafi lelkesedésével s a búvár szorgalmával kutatta és hozta
napfényre irodalmunk betemetett kincseit, addig másfelől az izgató
erélyével vegyűlt a jelen küzdelmeibe, több irányban és téren, egész
haláláig. Fogékonysága és buzgalma bámulatos volt, mintha örök
ifjúsággal áldotta volna meg az ég, testben és lélekben egyaránt
Fejlődésünk különböző áramlatai között, négy-öt írói nemzedéket élt át,
velök vagy ellenök küzdve, de előbb-utóbb elismerve minden életre való
irányt, minden valódi érdemet. Számos irodalmi és tudományos vállalatot
indított meg és szerkesztett, újabb meg újabb tehetséget vezetve be,
növelve, buzdítva. Munkát munkára írt, nem csak egy szakban; félszázadon
át csaknem egyedűl volt régibb és újabb íróink kiadója, s úgy szólva,
egy egészen új hazai tudományt igyekezett megállapítani: nemzeti
irodalmunk történelmét.

E mellett ott találjuk őt majd minden irodalmi és tudományos társulat
keletkezésénél, mint kezdeményezőt vagy alapítót, mint a nemzeti
műveltség legbuzgóbb bajnokát. Akadémiánknak már alakúlásakor tagja,
huszonöt éven át titkára, s folyvást egyik szellemi vezére. Élete és
munkássága annyira összeforrott az Akadémiával, hogy egyiket a másik
nélkül alig képzelhettük. S mintha most sem hihetnők halálát, hisz csak
az imént vett részt ifjú hévvel munkásságunkban, csak a minap beszélt
nekünk bevégzendő és megkezdendő munkáiról. Mintha lehetetlennek
tartanók, hogy az, a ki negyvenöt év óta Akadémiánk minden ünnepélyes
közülésén megjelent, a main hiányozhatnék. Mind hiába! A sír nem adja
vissza halottját, s e helyen, a honnan ő annyiszor szólott hozzánk, most
nekem kell az ő emlékét megújítanom. De vajon meg kell-e újítanunk
emlékét, midőn halálát is oly nehezen tudjuk elhinni? S vajon, ha birná
is erőm, elég-e egy rövid óra arra, hogy széles körű munkásságát híven
rajzolhassam? Önök, uraim, mindnyájan közelről ismerték őt, barátjai
vagy tisztelői voltak, önök közől többeket ő ösztönzött és vezetett az
írói pályára, s alig van köztünk valaki, kit szíves részvétével ne
buzdított volna. Önöknek bizonyára elég néhány vázlatos vonás, hogy ez
ünnepélyes perczekben egész elevenséggel éledjen föl lelkökben az
elhúnyt szellemi alakja, elég egy-két tiszta hang, egy pár accord, hogy
visszhangozzék szívökben veszteségünk egész szomorú dallama.

Toldyban az irodalom és tudomány szeretete valóságos szenvedély volt, s
egyszersmind a nemzetiség hő cultusa. E szenvedély olthatatlan lánggal
lobogott lelkében, egészen betöltötte azt, s nemcsak fokozta tehetségét,
hanem mintegy alkotta is. A jelen század elején születve, épen akkor
élte gyermekéveit, midőn a nemzetiség eszméje kezdé átalakítani a magyar
irodalmat, hogy általa társadalmi és politikai életünket is átalakítsa.
Valóban az a nemzeti visszahatás, a mely a múlt században nálunk az
irodalmi és politikai téren megindúlt, bár nevezetes mozzanat volt, nem
rejté magában a nemzeti újjászületés csiráját. A magyar testőrök
kezdeményezésére újra felzsendűlt ugyan irodalmunk, szemben Mária
Terézia leplezett és II. József nyilt németesítő törekvéseivel, de
minden nagyobb átalakító eszme nélkül. Az 1790-ki országgyűlés
visszaállította ugyan az alkotmányt s újabb törvényekkel erősítette meg,
de nem fejlesztette. A nemesség inkább csak előjogait védte az
alkotmányban, a reformtörekvések külső és belső okok miatt csakhamar
elpárologtak s politikai életünk egész 1822-ig a régi tespedésbe
látszott sülyedni. A nemzetiség eszméje még nem hatotta át a kedélyeket,
a nemzeti fejlődés iránya még nem vált öntudatossá a nemzetben. A
mozgalom nem is a politikai téren indúlt meg, hanem az irodalmin. Három
férfiú vezette azt: Révai Miklós, Kazinczy Ferencz és Kisfaludy Károly,
a kiknek örök hálával tartozunk. Midőn Révai 1802-ben egyetemünkön a
magyar nyelv tanszékét elfoglalva, hirdetni kezdte, hogy nem tudunk
magyarúl, s korszakos nyelvtanában a philosophiai, történeti és
összehasonlító nyelvészet segélyével földerítette nyelvünk rendszerét,
nemcsak nyelvtudományunknak vetette meg alapját, nemcsak helyesirásunkat
szabályozta, nemcsak prózánk és költői nyelvünk fejlődésére hatott,
hanem egyszersmind erős támaszt nyujtott a nemzetiség eszméjének is, a
mely a nyelvvel a legszorosabb kapcsolatban áll. Kazinczy tovább ment,
nemcsak arra törekedett, hogy helyesen, hanem hogy szépen is írjunk, a
próza és költészet saját nemei szerint, szem előtt tartva a classikai és
új irodalmak remekeit, megújította a nyelvet, hogy új eszméket és ízlést
fejezhessünk ki általa, hogy irodalomban, társalgásban, közéletben az
újkori műveltség színvonaláig emelkedhessünk. Nyelvujítása, minden
tévedései mellett is, a nemzeti életre kiható nagy és jótékony tény
volt, a mely nemcsak nyelvészeti szempontból itélendő meg. Kazinczy a
reform kovászát vetette a nemzetbe, hogy az megújulva testben és
lélekben, mint a XVI. században, újra magába vehesse az új eszmék
elemeit és szélesb, szilárdabb alapra rakhassa a nemzeti műveltség
épületét. Kisfaludy Károly és Auróra-köre, különösen Vörösmarty,
összeolvasztva az eddigi költői iskolák vívmányait, nemzetiesbbé s
egyszersmind európaiabbá tették költészetünket, a nemzeti vágyak és új
eszmék bátrabb szószólójává. Ez irodalmi mozgalmat mihamar követte a
társadalmi és politikai. A nemzeti műveltség nyelvész és költő bajnokai
nyomába a nemzeti politika államférfiai léptek. Révait Nagy Pál váltotta
föl, a nemzetiség tüzes bajnoka; a nyelvújító Kazinczyt Széchenyi, a
politikai reformer s Kisfaludyt és Vörösmartyt Deák, Kossuth és Eötvös,
alkotmányunk és társadalmunk átalakítói.

Toldy már mint gyermekifjú ez irodalmi mozgalmak hatása alatt állott.
Mozgékony heve korán, tizenhét éves korában ragadta az írói pályára.
Mint egyetemi tanuló járatos volt Virág Benedekhez és Horvát Istvánhoz,
levelezett Kazinczyval, megismerkedett Kisfaludy Károlylyal,
Vitkovicscsal és Döbrenteivel. Bajzával, a ki tanulótársa volt,
lelkesedve olvasta Révai nyelvészeti munkáit és Horvát Istvánnak Révai
mellett Verseghy ellen írt könyvét és összetűzött egyetemi tanárával, a
ki Révait ócsárolta. Általában Révai munkái nagy benyomást tettek reá.
Alig volt a fiatal írók között lelkesebb híve a nagy nyelvésznek. Hévvel
buzgott mellette minden téren. Később leginkább neki és Vörösmartynak
lehet köszönni, hogy a megalakult Akadémia hosszas küzdelem után a Révai
tanai után indúlt, a szerint szabályozta helyesirását, melyet aztán az
egész irodalom, a hivatalos és iskolai körök is elfogadtak. Révai
példája, ki először gyüjtötte és magyarázta nyelvemlékeinket, őt is
hasonlóra buzdította. Már 1828-ban _Költői régiségek_ czíme alatt néhány
régi költeményt ad ki kéziratból, később átveszi Döbrenteitől az
Akadémia _Nyelvemlékei_ szerkesztését, s részint e gyüjteményben,
részint önállóan számos nyelvemléket ad ki és magyaráz. Mily hosszú sora
a munkáknak! Huszonöt éven át nyelvemlékeinknek csaknem egyedűl Toldy a
kiadója és magyarázója. A nagy gonddal összegyűjtött és kiadott _Corpus
grammaticorum_ gyűjteményét a tizenkét kötetes _Corpus poëtarum_ követte
volna, a melyet nagy fáradsággal egész életén át gyűjtött, s a melynek
első kötete már-már megjelenendő vala. E tanulmányok alapján igyekezett
kifejteni a régi nyelv hang-, alaktani és szókötési változásait, sőt egy
egész rendszeres történelmi nyelvtant is szándékozott írni, a melynek
vázlatát halála után megtaláltuk iratai közt. E munkával akart áldozni
Révai szellemének, de a mint ebben, úgy abban is megakadályozta a halál,
hogy a nagy nyelvész emlékét megújítsa irodalmunkban, a mely róla
már-már megfeledkezni látszik. Toldy ifjú korában egy rövid értekezést
írt Révai életéről és munkáiról, s midőn nem rég az Akadémia ugyanezt
pályakérdésűl tűzte ki, életében először pályázni akart s egy hozzá s
Révaihoz méltóbb munkával kicserélni ifjúkori kisérletét. E munka közben
iróasztalánál érte a halál. Hajlott kora utolsó órájában azon férfiú
pályája- és munkáival foglalkozott, a ki először öntötte lelkébe a
nemzetiség nagy eszméjét és hő érzését, a régi nyelv és irodalom
szenvedélyes szeretetét.

Élete utolsó éveiben hasonló hévvel újult meg lelkében Kazinczy emléke
is, a ki szintén oly nagy, sőt nagyobb befolyással volt rá, mint Révai.
Toldy gyermekifjúsága egész tüzével, mondhatni könnyelműségével
üdvözölte a nyelvújítás mindinkább erősbülő mozgalmát és polemiáit.
Eleinte a tulzó nyelvújítók közé tartozott, lassanként mérsékelte hevét,
de annál erősebb szenvedélylyel csüngött Kazinczy nagy hagyományán, a
nemzeti műveltség eszméjén, a mely fölötte áll minden nyelvészeti
vitának. Nem lévén költő, sem szorosb értelemben vett művészi prózaíró,
nem annyira saját példájával segítette elő a nyelvújítás diadalát, mint
buzgóságával, polemiáival, folyóirataival és befolyásával az Akadémiára.
Ő szerkesztette Vörösmartyval az Akadémia német-magyar és magyar-német
szótárát, a mely a megújított magyar nyelvnek egyszersmind első szótára
volt, majd Bugáttal az orvosi szótárt, s később a tudományos műszótárt.
Míg költő barátjai tovább fejlesztették Kazinczy törekvéseit s
eldöntötték a nyelvújítás győzelmét, ő egy pár tudományos társával,
különösen Bugáttal, a magyar műnyelv megalapításán fáradozott. E mező
még meglehetős parlagon állott, s Dugonics, Pethe, Diószegi és Földi
kezdeményeit folytatni kellett. E mozgalom nagy tévedéseit ismerjük, de
vajon maga a föladat: a tudományok műszóinak és műneveinek teljes
megmagyarosítása, nem volt-e olyan, a melyet nagy merészség és nagy
önkény nélkül lehetetlen megoldani, hiszen maga a görög római műnyelv
sem állja ki a szigorúbb bírálatot? Ma már nem akarjuk valósítani
mindazt, a mit akkor czélba vettünk, megelégszünk a műszók
magyarosításával, s a műnevekéről lemondottunk. De vajon magoknak a
műszóknak magyarosításában is tudnánk-e annyi eredményt fölmutatni Toldy
és Bugát bátor föllépte nélkül? Nem nyertünk-e jó műszókat is? S vajon a
műszók alkotása nem jár-e több nehézséggel, nem fenyeget-e mélyebb
örvénynyel, mint az oly szóké, a melyek csak a műveltebb társalgás, a
közélet s a fensőbb költészet körébe tartoznak? Mégis lemondhatunk-e ma
is műszótárunk gazdagításáról, körűlirásokhoz folyamodjunk-e vagy
egészen föladjuk a tudományos műnyelv purismusát? Néhány évtized óta a
nyelvújítás túlságai s a mindinkább terjedő szókötési idegenszerűség
gondosabb íróinkat és az Akadémiát bizonyos visszahatásra, némi józan
conservatismusra ébresztették. Toldy szívesen csatlakozott ez
áramlathoz. Az Akadémiában ő maga szólalt föl Bugát újabb túlzásai
ellen, sőt ő indítványozta azt az akadémiai pályakérdést is, a mely a
nyelvújítás óta divatba jött idegen és hibás szólások bírálatát kivánta,
tekintettel az újítás helyes módjaira. Azonban a midőn egy pár év óta az
Akadémiában egy egész orthológ párt alakúlt, a mely a nyelvújítást mint
elvet is kétségbe látszik vonni, s nemcsak egyes tévedéseket, hanem az
újabb költészet és műpróza összes és valódi vívmányait is mintegy
elítéli, Toldy még egyszer síkra szállott a neológia védelmére, oly
szenvedélyes fölindulással, mint ezelőtt ötven évvel. Napjainkban a
neológia és orthológia harczainak ily megújulása bizonyára nem
kivánatos, sőt bizonyos tekintetben anachronismus is. Most a magyar
nyelvésznek és írónak e tekintetben alig lehet más elve, mint a melyet
Kazinczy mondott, bár magára nézve nem híven és jellemzőn, tudniillik,
hogy ő épen oly tüzes orthológ, mint neológ. A régibb neológiától azt
kellene legkevésbbé megtanúlnunk, a mit leginkább tudott: a merészséget,
s azt elsajátítanunk, a mi leginkább hiányzott benne: az óvatosságot. A
régi neológiának megvan a maga mentsége: alig vethetett egy pillantást
régi nyelvemlékeinkbe, nem használhatta az újabb nyelvtudomány
vívmányait, inkább csak az élő nyelvre támaszkodhatott, de a szükségtől
kényszerítve, merészen tört elő ott is, a hol csak az ösztön vezette,
vagy még az sem. De az új orthológiának nem lesz ily mentsége, ha a
merészségben a régi neológia példáját követi. Néhány évtized óta számos
nyelvemlék birtokába jutottunk, a népnyelv kincsei is kezdenek
fölhalmozódni, de se ezek, se azok nincsenek még kellően átvizsgálva; a
hasonlító nyelvészet nem egy nagy igazságot derített föl, de elárasztott
bennünket kétes becsű ötletekkel is. Szóképzőink lényege még nincs
minden oldalról annyira kiderítve, hogy minden egyes esetben oly
dictatori hangon léphessünk föl, s nem annyira a nyelvtudomány, mint
inkább merész elméletek nevében megfoszszuk az irodalmat és közéletet
oly szóktól is, a melyeknek nyelvészeti életjoga talán homályos vagy
épen kétes, de a melyeket elfogadott a nyelvérzék és szokás, s a
melyeket másokkal pótolni nem oly könnyű, sőt majdnem lehetetlen. Toldy
talán igen hevesen s minden pontban nem is elég alaposan támadta meg e
mozgalmat, de lényegében többé-kevésbbé az irodalom közérzületét fejezte
ki. Tiltakozása a sír széléről, még egyszer mestere zászlóját
lobogtatva, intsen bennünket óvatosságra. Egy haldokló hagyománya az és
oly ügyben, mely nem csak neki volt drága, hanem mindnyájunknak.

Kisfaludy Károly szintén elhatározó befolyással volt Toldyra; körében,
az úgynevezett Auróra-körben, élte le ifjúsága legszebb napjait. Itt
nyerte æsthetikai irányát és műveltségét is, itt szövődött közte,
Vörösmarty és Bajza között az a szoros barátság, a mely az irodalomra
nézve is oly nevezetessé vált. Eleinte maga is költészettel
foglalkozott, de csakhamar fölhagyott vele, s a helyett ösztönzője,
kritikusa lett költőbarátjainak, s az új irány æsthetikusa. A külföld
irodalmi és tudományos mozgalmait több figyelemmel kisérvén, mint
barátjai, ezek általa nyertek tudomást némely nevezetesb új munkáról.
Feldolgozandó tárgyakat is szolgáltatott nekik, s kritikai
megjegyzéseivel nem egyszer adott alkalmat mindnyájokra nézve jótékony
eszmecserére. Magyar és német folyóiratokban folyvást ismertette
műveiket, különösen a Kisfaludy- és Vörösmartyét, sőt az utóbbi _Zalán
futásá_ról egy egész nagy tanúlmányt írt. Hogy a külfölddel is
megismertesse őket, műveik közűl néhány jobbat németre fordíttatott
_Handbuch_ja számára, a melyben először kisérlette meg a magyar
költészet történetét is vázolni a legrégibb időktől fogva koráig. Költő
barátjainak iránya és művei bámulattal töltötték el. Ime költészetünk
kezd nemzetibbé válni és mégis európaibb, újkori eszmék hirdetője, és
mégis magyarosb az eddiginél; e mellett Zrínyi óta csak a lyra nyújtott
becsesebbet, most az eposz és dráma, sőt a regény és beszély terén is
kitűnő műveket tudunk felmutatni. Különösen Vörösmarty költészete
lelkesítette, kinél a nyelv szokatlan erőben, fényben és hangzatosságban
jelent meg. Barátjai dicsősége, ifjúkori emlékei oly erős benyomást
tettek reá, személyes és æsthetikai rokonszenvei annyira elragadták,
hogy Kisfaludy és Vörösmarty után csak hanyatlást látott
költészetünkben, sőt Petőfit és Aranyt is csak epigónoknak nevezte. Nem
vette észre, hogy ez újabb költészet a nemzeti irány erősebb lüktetése,
hogy Petőfi lyrájában, Arany balladái- és eposzaiban a nemzeti és
művészi az eddiginél még fensőbb fokon egyesűl. Azonban utolsó éveiben,
midőn költészeti kézikönyvét új és bővített kiadásban rendezte sajtó
alá, még egyszer átolvasta az újabb költőket. Régi lelkesűlése új
lelkesűlésbe olvadt, s könyve előszavában bevallja, hogy Petőfi és Arany
új lendületet adtak a nemzeti költészetnek, s általában költészetünk «az
élet reál s a művészet eszményi követeléseinek mind szerencsésebb
kiegyeztetésével, a világirodalom remekeinek mind nagyobb számban jeles
átültetésével, s a nemzetnek táguló világnézetével eddigi korlátait
mindinkább küljebb tolja, s tartalomban és formában, lassan de biztosan,
a kor, világ és művészet színvonala felé emelkedik; ez jelen korunknak
még mindig _levésben_ levő költészete». Ime végnapjaiban emlékei közé
remények vegyűlnek, s aggodalmait eloszlatja a jövőbe vetett erős hit.

Kisfaludy és Kazinczy halálával Vörösmarty, Bajza és Toldy vették át a
magyar irodalom vezérletét. E férfiak tehetség, jellem, sőt műveltség
tekintetében is különböztek egymástól, de épen azért egymást
kiegészítve, mintegy fokozták egymás hatását. Vörösmarty költői álmaiba
merűlve, magába vonuló és méla volt, sőt az irodalmi ügyeknél olykor
inkább érdekelték a politikai mozgalmak, a melyeknek eszméit,
szenvedélyeit oly erős rokonszenvvel olvasztotta költészetébe. Azonban
költői dicsősége fényt vetett e körre, s az újabb költők mind körűle
csoportosúltak. Bajza nemcsak költő volt, hanem a kritika félelmes
képviselője is, bár nem széleskörű; merev, lassú, de erélyesebb
mindkettőnél, ha a küzdelem magával ragadta. Toldynak szélesb látköre,
többoldalú műveltsége és fogékonysága volt társainál; mozgékonysága nem
hagyta nyugodni, s újabb meg újabb irodalmi vállalatokba sodorta őt, míg
szeretetreméltó simulékonysága kiegyenlítette az ellentéteket. Toldy
bámulta és szerette Bajzát és Vörösmartyt, de valami ellenállhatatlan
varázs vonzotta Kazinczyhoz még akkor is, midőn némi viszályban élt
vele, s halála után e férfiú maradt legszentebb emléke s lelkesedésének
kiapadhatatlan forrása. Sehol sem melegebb, mint a mikor Kazinczyról ír,
és semmi sem fájt neki inkább, mintha valaki Kazinczy gyöngeségeit
feszegette. Természete és vérmérsékének rokonsága vonzotta őt
Kazinczyhoz, s félig öntudatosan, félig öntudatlanúl az ő pályája
lebegett előtte eszményűl, a változott irodalmi viszonyok között.

Mindkettőben ugyanazon lelkesedés és fogékonyság, ugyanazon kegyelet és
udvariasság, az irodalom és tudomány szeretetének ugyanazon szenvedélye,
ugyanazon hosszú életkor és fiatal kedély, ugyanazon rokon- és
ellenszenvek, a becsvágy és hiúság ugyanazon nyilatkozásai, sőt
ugyanazon könnyelműség az élet anyagi oldala iránt. Kazinczy kedélyében
a boldogságnak kimeríthetetlen forrása buzogott, senki sem tudta úgy
élvezni az élet áldását: a természet, irodalom és művészet bájait, a
családi kör és barátság örömeit. A sors csapásai, a szegénység, sőt a
nyomor sem hagytak nyomot kedélyén; úgy szerencsétlen, mint szerencsés
napjaiban ugyanazon derűltséggel olvasta és ültette át nyelvünkre az ó-
és újkor remekeit, és simítgatta költeményeit, ugyanazon lelkesüléssel
írta leveleit kis és nagy dolgokról, s oly irodalmi gonddal, mintha a
közönségnek írna, ugyanazon elragadtatással örűlt a megújult irodalom
minden, bármely csekély jelenségének is. Toldyban is megvolt e sajátság.
Őt sem tudta semmi megzavarni szellemi élvezetében és munkásságában, az
irodalom gondja neki is öröm volt, a mely mindent feledtetett, s hogy a
Kazinczy és az ő kifejezésével éljek, nem egyszer sikoltott föl
örömében, ha egy régi codexet vagy nyomtatványt födözhetett föl, vagy
pedig valamely kitünő új magyar munka ragadta meg figyelmét. Mindkettő
örömest levelezett barátjai- és nembarátjaival irodalmi ügyekben, s
örömest üdvözölte és buzdította az új tehetségeket, csakhogy Kazinczy
inkább a költőket és stilisztákat, Toldy pedig, kivált később, inkább a
tudománynyal foglalkozókat. Mindkettő könnyen lelkesűlt s hajlandó volt
túlbecsülni írót és munkát, ha hézagot látszott betölteni. Mindkettő,
bár termékenyítőn, szétszórta erejét, sokba kezdett, nem mindent
végzett, de folyvást lázas tevékenységben töltötte napjait. Mindketten
kiváló tisztelettel viseltettek az aristokratia és főpapság iránt, hogy
megnyerhessék őket a magyar irodalom és tudomány ügyeinek. Egyik sem
volt határozott politikai jellem. Kazinczy mint fiatal ember hivatalt
vállalt II. József alatt, de ugyanakkor munkáival és később
nyelvújításával leginkább akadályozta a nyilt és leplezett németesítő
törekvéseket; Toldy kerűlt minden nyilt összeütközést bárminő
kormánynyal, de irodalmi buzgalmával, a múlton és jövőn csüngő
lelkesedésével, hathatósabban gyöngítette az újabb németesítő rendszert
sok zajos hazafinál. Mindketten nem politikai eszmék, hanem a nemzetiség
és nemzeti műveltség bajnokai voltak, s azt hitték, hogy ez amazt inkább
biztosítja a politikai intézményeknél is. Kazinczy egy félszázadnál
tovább izgatott a magyar irodalom ügyében; nyelvújításával alakító
fejlődésbe indította a nemzetiségi eszmét, ízlésújításával pedig új
lendűletet adott a költészetnek és műprózának. Toldy szintén egy
félszázadig szolgálta ez ügyet Kazinczy nyomán, de Kazinczy
törekvéseihez még egy új törekvést is csatolt: a magyar tudományosság
melletti izgatást.

Valóban ez Toldy legfőbb érdeme, és jeles munkáinál is nagyobb
dicsősége. Kazinczy és Kisfaludy Károly után, Vörösmarty fölléptével
nyelv és irodalom derekas fejlésnek indúlt, kevésbbé a tudomány, sőt a
megalakúlt akadémia is inkább a költészet és nyelv akadémiája, mint a
tudományoké. Ily körűlmények között nagy szükség volt egy lelkes és
fáradhatatlan izgatóra, a ki ismeri az európai tudomány állását s majd
minden szak iránt érdeklődik. E helyet töltötte be Toldy részint mint
magánember és író, részint pedig mint az Akadémia titkára; felköltötte
és élesztette a szunyadó erőket, s ápolta a tudományos törekvéseket
minden lehetséges úton és módon. Főtörekvése volt, hogy magyar nyelven a
tudományszakok minden ága művelés alá vétessék, s mindenikben bírhassunk
eredeti, átdolgozott vagy fordított munkát. Élénk részt vett ugyan Bajza
és Vörösmarty irodalmi vállalataiban, az _Auróra_ és _Kritikai
Lapok_ban, de egyszersmind már 1828-ban Bugáttal megindította az _Orvosi
Tár_t, 1834-ben indítványozta s az Akadémia megbízásából szerkesztette a
_Tudománytár_t, 1837-ben pedig megalapította Bajzával és Vörösmartyval
az _Athenaeum_ot és _Figyelmező_t, s ez utóbbit maga szerkesztette. Míg
amaz részben a megszűnt _Aurórát_ folytatta, részint pedig a közönségnek
a tudomány iránt fölébredt hajlamát élesztette, s a tudományos írókat
gondosabb nyelvre és formaérzékre szoktatta, addig emez tért nyitott a
hazai és külföldi tudományos könyvek bírálatának és ismertetésének. De
különösen az Akadémiában fejtett ki Toldy nagy buzgóságot és
tevékenységet a tudomány érdekében. Sürgette az Akadémia reformját, hogy
az inkább megfelelhessen hivatásának; magán- és hivatalos levelezései-,
esengései- és követeléseivel, példája- és buzgóságával majdnem úgy
vezette az Akadémia titkári szobájából a tudományos mozgalmakat, mint
hajdan Kazinczy széphalmi lakából a szépirodalmiakat.

Az Akadémia alapszabályai akkor a tudományok meghonosítását és
terjesztését állíták előtérbe a művelés és továbbfejlesztés helyett, az
osztályokat az összes Akadémiában olvasztották föl, s így szakkérdések
fölött nem az illető osztály döntött, az értekezések nem olvastattak,
csak beadattak, ha épen valaki írni talált, s az élő szóval előadás és
tudományos eszmecsere jogát ügyleti értekezlet bitorolta. Toldy
1836–1848-ig nem egy reformnak törte meg útját. Ügyrendi módosítások
alakjában az osztályülések rendeztettek, a szakkérdések az illető
osztályhoz utasíttattak, a tudományos fölolvasás, eszmecsere divatba
jött, a nyomozó irány fölébredt, erősödött s az akadémiai eszme előtérbe
lépett. Toldy évtizedeken át fáradozott ez irány erősítésén.
Figyelmeztette társait némely elhanyagolt térre vagy kérdésre, olykor
maga adott nemcsak tárgyat, hanem eszmét is, s indítványaival nem egy
oly vállalatnak vetette meg alapját, a melyek az Akadémia munkássága- és
hatásának legszebb emlékei közé tartoznak. Hogy csak egy pár
nevezetesebbet említsek, 1847-ben az ő indítványára indultak meg az
archæologiai mozgalmak, az ebbeli közlemények első kötetét szerkesztette
is; 1854-ben ő sürgette s kezdette szerkeszteni a _Magyar történelmi
tár_t, s legújabban ő indítványozta az akadémia könyvkiadó-vállalatát,
mely eredeti, átdolgozott és fordított munkákkal pótolni igyekszik
tudományos irodalmunk hézagait. Az akadémián kívül az egyesületi téren
is nem kevesebb buzgóságot és tevékenységet fejtett ki; 1836-ban a
Kisfaludy-társaságot alapította, szerkesztette évkönyveit; a társaság
megbízásából Erdélyivel æsthetikai folyóiratot indított meg, s
indítványozta az ó- és újkor remekírói fordítását. Ott találjuk őt az
orvosi, természettudományi és történelmi társulatok alapítói között is.
A forradalom alatt egyedűl vezette az Akadémia ügyeit, s eszélyességével
veszélyes compromissiótól óvta meg, majd a forradalom után a katonai
önkény dühöngései közepett egy üldözött vallás apostolaként titokban
gyűjtötte össze szállásán az Akadémia tagjait, hogy folytassák a
megszakadt munkásságot, s mint Kazinczy hasonló körülmények között,
megindította az _Új magyar muzeum_ot, e sokat kifejező jelmondattal:
«Peragit tranquilla potestas, quæ violenta nequit». Míg az Akadémia ügye
függőben volt, bár szakülései eltűrettek, mindent elkövetett, hogy a
mostoha körülmények között is föléledjenek a magyar tudományos
törekvések; majd a midőn az Akadémia szabályai újra megerősíttettek, a
Kazinczy születésének évszázados ünnepét indítványozta, a melyet nemcsak
az Akadémia üllött meg nagy lelkesedéssel, hanem minden magyar város,
minden magyar család, s a mely mint a nemzeti érzés és akarat első
szabadabb nyilatkozata, mintegy visszakövetelte az eltiport nemzetiséget
és alkotmányt, s alapjában megingatta Bach németesítő rendszerét.

E nagy buzgóságot folyvást nagy munkásság kísérte. Munkássága különösen
bámulatos a régibb és újabb magyar írók kiadása terén. Nemcsak számos
nyelvemléket, történeti kútfőt adott ki fölvilágosító jegyzetekkel és
terjedelmes életrajzzal, hanem negyvenöt év óta majdnem egyedűl az ő
kezéből vettünk minden jelesb elhúnyt magyar költőt és prózaírót. Erre
alig van példa az irodalom történetében. Toldy e tekintetben egymaga
teljesítette egy egész korszak föladatát. A kegyelet erős érzése,
mondhatni irodalmi vallásosság dobogott szívében. Minden jelesb írót
testvérnek, rokonnak nézett s kötelességének tartotta, hogy emlékkővel
jelölje meg sírját, és koszorút tűzzön reá. Kegyelettel szedett össze
minden hagyományt, nagy gonddal állapította meg a hibás szöveget, s
fáradhatatlan buzgósággal járt utána minden adatnak, hogy minden írót
hozzá méltó életrajzzal és méltánylattal vezethessen a közönség elébe.
Számos chrestomathiát szerkesztett, melyekben irodalmunkat hol egészben,
hol egyes korok vagy szakok szerint mind szélesb körben igyekezett
megismertetni, s nyelvi, széptani, történeti bevezetésével, jegyzeteivel
minél alaposabban megértetni. E mellett hány nem ismert vagy feledett
írót, adatot hozott napfényre, s értekezéseivel irodalmunk történelmének
hány homályos lapját derítette fel! A kegyelet kötelességének e
teljesítése egyszersmind tanúlmány volt egy nagy munkához: a magyar
irodalom történelméhez, a legrégibb időktől napjainkig, a melyre egész
életén át készűlt, s melyet csak részben írhatott meg, egészben legalább
nem úgy, mint tervezte.

Toldy már korán, huszonkét éves korában, midőn a magyar költészet
történetének vázlatát írta, e czélt tűzte élete egyik fő feladatául. De
az akadályok majdnem legyőzhetetlenek voltak. A codexek irodalma csak
lassanként, a harminczas s negyvenes években kezdett napfényre jönni, a
régi irodalom nyomtatványai pedig részint lappangottak, részint pedig a
könyvtárak legtöbbjében majdnem hozzáférhetetlenek voltak. A forradalom
előtt a nemzeti muzeum könyvtára is alig volt használható. Maga az
irodalom sem nyújtott támaszt. A kik a XVIII. század folyamán s a XIX.
elején az irodalomtörténet terén mozogtak, csak száraz, töredékes
adatokat hagytak hátra, írók és könyvczímek lajstromát, s ha az újabb
írókról volt is egy pár életrajzi monographia vagy irodalmi tanúlmány, a
régiebbekkel, még egy Zrínyivel is, alig foglalkozott valaki behatóbban.
E mellett a forradalom előtt a történelmi tanulmányok, a melyek oly
szoros kapcsolatban vannak az irodalomtörténetiekkel, többé-kevésbbé
elhanyagoltattak. A nemzet a jelennel küzdött, a jövőben élt s kevés
gondja volt a múltra. Az irodalom ugyanazon jelszavakat hangoztatta, a
melyeket a politika: «Magyarország nem volt, hanem lesz». Ily
körűlmények között Toldy nem merte megírni munkáját. Az még hagyján,
hogy a közönségnek csekély részvétére számíthatott, de még nem gyűlt
össze elég, annál kevésbbé kritikával feldolgozott anyag, s még ő maga
sem tett minden irányban elég beható tanúlmányt, hogy biztosan
alakíthasson. Különben is az irodalomtörténet e században egészen új
tudománynyá vált, épen oly oknyomozóvá, bölcselmivé és művésziessé, mint
maga a történelem. Elvégre is a kor változott hangulata és a szükség
kényszeríték Toldyt, hogy valósítsa ifjúkori álmait s férfikora oly
forrón ápolt gondját. A forradalom bukásával a vágyak és remények korát
legalább egy időre az emlékeké váltotta fel. A történelmi jogokat lábbal
tapodó politikai rendszabályok erős történelmi érzéket költöttek fel a
nemzetben, a mely a jelen és jövő sivársága elől örömest menekűlt a
múltba. Újabb és régibb történetíróink a múlt alaposabb tanúlmányához
fogtak, hogy vigaszt, reményt és hitet merítsenek belőle. Toldyt magával
ragadta e hangulat. Meg akarta mutatni a németesítés bajnokainak, hogy
nemzeti műveltségünk nem a múlt század végén kezdődik, már századok
előtt voltak jeles költőink és prózaíróink, másfelől ki akarta tárni
nemzetének régibb irodalmi kincseit, a melyekről már-már megfeledkezni
látszott, emelni önérzetét, erősíteni önbizalmát és hitét és szivére
kötni a nemzeti irodalom fontosságát, a mely hű tükre vallásos és
politikai küzdelmeinek, megőrzője jellemének és sugalmazója eszméi- és
reményeinek. E mellett mintegy a szükség is kényszeríté, hogy hozzá
fogjon nem ok nélkül halogatott munkája megírásához, mert a magyar
irodalom története fölvétetett az iskolai tantárgyak közé, s nem volt
valamire való könyv, a melyet a tanárok és tanulók kezébe lehetett volna
adni. Így írta meg irodalmunk történelmét a mohácsi vészig két kötetben,
majd szintén két kötetben költészetünk történelmét egész Kisfaludy
Sándorig. De irodalomtörténetét nem folytatta tovább, részint szétszórt
munkássága, részint a még mind gyülő, de föl nem dolgozott anyag miatt.
Azonban, hogy mégis valami bevégzettet nyújtson, mintegy kivonatban,
vázlatosan kidolgozta egész korunkig, mely, mint maga mondá nekem, csak
programmja egy nagyobb műnek, ha a sors is úgy akarja.

A sors máskép akarta. Nem írhatta meg nagy munkáját, de ha ideje maradt
volna is rá, bajosan végezhette volna be, vagy ha bevégezte volna is,
aligha teljes sikerrel. Már maga a terv nagy akadály volt. Toldy
irodalomtörténetében többet akart felölelni, mint oly irodalmakban is
szokás, hol a monographiák nagy gazdagsága áll az író rendelkezésére és
a segédtudományok rendszeresen és terjedelmesen ki vannak dolgozva. Ő
nagy munkájában nem csak a magyar irodalom történelmét akarta megírni,
hanem egyszersmind a magyar nyelv, műveltség, művészet és tudomány
történelmét is, teljes könyvészet kiséretében. A szorosb értelemben vett
irodalomtörténet mindebből sokat olvaszt ugyan magába, de az ily
terjedelemben és tüzetesen felölelt anyag mind eszmei, mind formai
tekintetben bajosan alakítható, s inkább a tények, adatok és eszmék
sorozatává fog válni, mint élő szervezetté és művészi alkotássá. Toldyt
részint hazafi buzgósága, részint a segédtudományok elhanyagolt állapota
ösztönözte erre. A mi az irodalomtörténettel rokon elem elszórva, de még
nem rendszerezve csak megtalálható volt irodalmunkban, némi rendszerbe
akarta összesíteni, az elhanyagolt részek művelését pedig mintegy
megindítani. Azonban bárminő véleménynyel legyünk tervéről, azzal is, a
mit nyújtott, megalapította e tudományt. Ő a magyar irodalomtörténet
atyja, s vállain fog emelkedni mindenki, a ki e térre lép. Rendszere
módosúlhat, de adatai csak gazdagodhatnak; az európai irodalomtörténetek
példájára fölvett osztályozásai eleshetnek, de az európai irodalmak
hatása a mienkre még inkább kiderűl; felfogását némely íróról más
válthatja fel, de az általa kijelölt mozzanatok mindig jelentékenyek
maradnak; sőt bővebb kifejtést várnak. Semmivel sem fejezhette volna be
méltóbban pályáját, mint irodalomtörténeti munkásságával; a ki a nemzeti
műveltség érdekeinek a jelenben oly lelkes bajnoka volt, az legtöbb
érzékkel és rokonszenvvel írhatta meg a múlt ebbeli törekvéseit is.

De Toldy nemcsak mint búvár és irodalomtörténetíró feledhetetlen
előttünk, hanem mint a magyar tudós példányképe is, a ki a tudományt
erős nemzeti érzéssel párosította. Ezt eléggé meg nem tanúlhatjuk tőle,
pedig erre mindig nagy szükségünk lesz, a szerencsés napokban még
inkább, mint a szerencsétlenekben. Ha külső erőszak tiporja
nemzetiségünket, a társadalom minden osztálya éberen őrködik fölötte, de
jobb időben kevesebbet gondolunk vele, s mintha a tudomány képviselőit
is olykor némi világpolgári hangulat lepné meg. Bizonyára a tudomány
főczélja maga a tudomány s az nemcsak egy nemzeté, hanem az egész
emberiségé, de minden tudós első sorban hazájának szolgál s nemzete
nyelvén, a melyet jól kell tudnia. A nyelv nem különzi el a magyar
tudóst Európától, a mi becses vagy épen nagyszerű, azt a nagy nemzetek a
kisebb nemzetektől is átveszik, bárminő nyelven iratott. A magyar
költészet és a szorosb értelemben vett irodalom hetven év alatt
megtette, a mit tehetett; teljesítette kötelességét és átalakítóan
hatott a nemzetre. Felköltötte a szunnyadó hazafiságot, öntudatra emelte
a nemzetiség eszméjét, kiművelte a nyelvet, s hathatósan elősegítette a
társadalmi és politikai fejlődést. Ezután is be kell töltenie hivatását,
de oly nagy, mondhatni, kizáró befolyást többé nem gyakorolhat. Most
leginkább a tudományon, hogy úgy szóljak: a magyar tudományon a sor,
hogy egész erejéből hasson a magyar állam consolidálására. A történelmi,
politikai és természeti tudományoknak egy új, erősb nemzedéket kell
növelni, a mely képes legyen megoldani Magyarország nehéz és nagy
feladatát. Ez óhajtást kifejezni, ez eszméért lelkesűlni alig lehet
alkalmasabb pillanat, mint a midőn Toldy emlékét ünnepeljük, a ki
mintegy átmeneti férfiú a már fejlett irodalom és a még csak fejlésnek
indúlt tudomány között, s a ki mélyen, egész vallásossággal hitt a
nemzeti műveltség államalkotó erejében. Vajha betelnének álmai, vajha
valósúlhatna óhajtásunk és küzdelmeinket siker koronázná!



KRIZA JÁNOS.

SZÜL. 1812 JUL. 28-ÁN, MEGH. 1875 MÁRCZ. 26-ÁN.

FÖLOLVASTATOTT A KISFALUDY-TÁRSASÁG 1878 FEBRUÁR 10-ÉN TARTOTT
KÖZÜLÉSÉBEN.

Ezelőtt mintegy negyven évvel irodalmunkban a fejlődés egy újabb
stadiumának jelenségei mutatkoztak. Kisfaludy Károlynak és körének
nemzeti iránya diadalt űlt; Vörösmarty a képzelem szabadságát hirdette,
s lerázva a német költészet jármát, nemcsak nemzetiebbé tette
költészetünket, hanem egyszersmind megnyitotta azt az összes európai
irodalmak behatásainak. Az európai és nemzeti irány egymásba olvadva
fejlődtek összes nemzeti életünkben. Reform és nemzetiség volt a kor
jelszava, s míg az ősi alkotmány sánczait a democratia eszméi és vágyai
kezdették ostromolni, a költészet mindinkább hajolt a népköltészethez,
hogy újabb erőt merítsen belőle, s a távol körrajzában feltűnt Petőfi
alakja.

E mozgalom zajába Erdélyből két lyrai költő hangja vegyűlt: a Szentiváni
Mihályé és Kriza Jánosé. Mindkettő székely, s egy az üldözések miatt
számban megfogyatkozott, de buzgóságban annál erősebb felekezet, az
unitáriusok hitfelekezetének híve. Mindketten ugyanegy főiskola, a
kolozsvári unitarium collegium, növendékei, s egyaránt szülöttei a
kornak, a melynek irodalmi és politikai eszméin lelkesüléssel csüngenek.
De születésök és sorsuk különböző. Kriza egy szegény székely pap fia,
magába vonúlt, félénk, álmodozó természet, a ki inkább csak a természet
ölén, könyvei között és a templomban találja magát otthon, s az egyházi
pályára készűl; Szentiváni egy régi nemesház gyermeke, erélyesebb
szellem, a kit körülményei és szenvedélyei a politikai pályára ragadnak,
jeles ellenzéki szónok és hírlapíró, s kétségbeesve a külön vált Erdély
jövőjén, a két haza egyesűlésének egyik legbuzgóbb bajnoka.

A két ifjú költő egyszerre s ugyanegy szépirodalmi vállalatban lépett
fel s együtt üdvözölte őket az _Athenaeum_ triumviratusa. Mindenik
dalain a népköltészet fuvallata, a székely bérczek levegője érzett, s
leginkább ezzel vonták magokra a figyelmet. Néhány év múlva költői
pályájok is egyszerre szakadt meg. Szentiváni már 1842-ben meghalt,
Krizát is ugyanez időtájt kezdették elvonni a költészettől a terhesedő
tanári, papi teendők és családi gondok. Azonban húsz év múlva, 1863-ban
újra megjelent az irodalom küzdő homokján, de nem saját költeményeivel,
hanem a _Vadrózsák_ czímű székely népköltési gyűjteménynyel. Első
fölléptekor költeményeiért az Akadémia választotta tagjának, a
_Vadrózsák_ megjelenésekor a Kisfaludy-Társaság sietett felvenni
kebelébe. Költői munkássága e két fő mozzanatát az évek hosszú sora
választja el egymástól, de mindkettő ugyanazon egy szellem lelkesült
nyilatkozata. Mint költő azon iránynak volt egyik előhírnöke, a mely a
népköltészet alapján még nemzetibbé akarta varászolni költészetünket;
mint a székely népdalok és balladák gyűjtője szintén ez iránynak tett
szolgálatot. Ime Kriza költői munkásságának irodalomtörténeti érdeke és
fontossága.

Már az iskola falai közt kezdett költeni. A harminczas évek elején a
kolozsvári unitarium collegium ifjúsága is magyar olvasótársaságot
alapított a magyar irodalom tanúlmányozása végett, a melyet az iskolai
rendszer elhanyagolt. Kriza volt az olvasótársaság könyvtárnoka és írott
lapjának egyik legbuzgóbb dolgozótársa. Midőn 1835-ben a berlini
egyetemre ment, sem szakította meg az összeköttetést társaival, sőt mint
kolozsvári pap is, midőn az olvasótársaság 1839-ben egy _Remény_ czímű
zsebkönyvet adott ki, régibb dolgozatai mellett újakkal is gazdagítá e
vállalatot. A _Remény_ 1840 és 1841-ben is megjelent, de már Szentiváni
Mihály szerkesztése alatt, a ki körébe vonta az erdélyi szépirodalom
valamennyi jobb erejét, sőt magyarországiakat is, mint Kuthyt és
Tárkányit. E zsebkönyvben, az _Athenaeum_ban s egy pár erdélyi lapban
jelentek meg Kriza költeményei; még maig sincsenek összegyűjtve, bár nem
egy dala él a nép ajkán.

Kriza költészete kettős jellemű. Mint szonett- és epigrammaíró a régibb
költészet hatása alatt áll, mint műfordítón, óda- és dalköltőn az újabb
szellem lengedezése érzik. Kazinczytól tanúlt szonettet írni, sőt
epigrammát is, bár Vörösmarty lyrai epigrammái szintén hatással voltak
reá. Epigrammaköltészete gazdag ötlet- és érzelemben; gúnyával találóan
ostorozza a jelen ferdeségeit s lelkesűlve borong a múlt nagy emlékein,
de nem közelíti meg se Kazinczy szellemességét és csínját, se Vörösmarty
mély felindulását és formatökélyét. Mint műfordító épen nem taposott
nyomokon jár, sőt mintegy tiltakozni látszik Kazinczy műfordítói
elmélete és gyakorlata ellen. Nem azoknak fordít, a kik inkább csak
összehasonlítás végett olvassák a fordítást, hogy vajon visszatükrözi-e
az eredeti mindennemű sajátságait; hanem azoknak, kik az eredetivel nem
gondolva, élvezni akarják a művet. Nem igyekszik idegen szólásmódokat,
fordulatokat ültetni át nyelvünkbe, megelégszik azzal, ha egészen
magyarúl, sőt magyarosan tolmácsolhatja az eredetit. A mit Hugo Viktor,
Lamartine, Heine, Rückert műveiből fordított, mind igen jeles; de
legszebben fordította Wordsworth és Burns egy pár dalát. Az _Arató
leány_ egyik legkitünőbb lyrai fordításunk; mintha a skót és székely
költő szellemi rokonságban volnának egymással, mintha e két hegyi nép
élete és költészete csak egymást másolná. Valóban senki sem volt inkább
arra hivatva, hogy Wordsworth és Burns összes költeményeit nyelvünkre
fordítsa, mint Kriza. De mint annyi mást, ezt is abbanhagyta. Élete
alkonyán Milton _Elveszett paradicsom_át kezdte fordítani. Egy unitarius
püspökhöz épen illett a puritán költő e remeke; de csak töredékeket
hagyott hátra belőle, azokat is inkább hevenyészve, mint kidolgozva.

Ódát mindössze is keveset írt, de egy pár igen jelest. Az újabb óda felé
látszott törni, mely egyéni élményeket vegyít általános eszmék és
érzések közé s a föltétlen rúton kívűl mindenhez hozzá mer nyúlni, mert
azt tartja, hogy nem a tárgyban rejlik a költészet, hanem a költő
szívében. Inkább a meghatottságban kereste a fönségest, mint a
fenszárnyalásban, s a képek gazdagságát bensőséggel igyekezett pótolni.
A _Székelykő alatt_ czíműben egy hegyi falut énekel meg; a természet
szépségét dicsőíti, a nép jó erkölcsén és vallásosságán lelkesűl. A _Vén
körtefá_ban a gyermekkor örömeinek emléke rezdűl meg a férfi bánatával
vegyűlve; üdvözli a szülői ház öreg fáját, melynek ágai között egykor
mint evet szökdelt, melynek kérgére nevét véste; megemlékezik a
madárkáról, mely lombjai közt szerelemről dalolt és fészkét rakta, a
méhecskéről, mely ágairól virágos lábakkal repűlt odább, s így sohajt
föl:

  Szerettem én is, vívtam a szerencsét,
  Amott a szív, erőm itt megtörött;
  Szilagba húllt reményem szép hajója,
  Csüggedten állok romjaim között.

  Bölcsőm körűled ringott, jó öreg fa!
  Hajh nem lehet hűs árnyad síromúl!
  Édes hazámban tilt a végzet halnom,
  S halál az élet szép hazámon túl.

De legsikerűltebbek dalai: a népélet- és költészetből merített ihletet s
a specificus magyar dal lebegett előtte, mint eszmény. Szülőföldje,
Háromszék, a székely határőrség egyik része, mély benyomást tett reá. A
székely határőr sokban különbözött a magyarországitól. Kettős hatóság
alatt élt, a polgári és katonai alatt. Ma földjét szántotta, holnap hadi
szolgálatra indúlt, egyik héten katonai előjárói parancsát vette, a
másikon választott tisztviselőinek engedelmeskedett. Minden szabad
székely a magyar nemes jogait örökölvén, sérelmesnek tartotta ez
intézményt, s gyászosan emlékezett Mádéfalvára, a hol 1764-ben egy véres
összeütközés után a fegyvert föl kellett vennie. Kriza gyermekkorában a
franczia háború emlékei még élénken éltek a határőrök között. A költői
mozzanatokban gazdag határőrségi élet néhány szép dalra lelkesítette
Krizát, s valóban e dalok a határőrség egyetlen emlékei költészetünkben.
Egyik dalban a székely határőrök búcsúját rajzolja, midőn Ferencz
császár a francziák ellen indítja őket. Mély felindulás ömlik el e
dalon, a nélkűl, hogy a jellemző vonások elmosódnának. Egy másik dalában
földjét szántva énekli a határőr:

  Nyílj mélyebben te barázda
  Patakként foly könyem árja.
  Apámat háború,
  Anyámat sok gond, bú,
  Szegényt elragadta.

  Holnap indúl a legénység
  Komondóba, nincsen mentség!
  Zöld erdő zúgását,
  Vadgalamb szólását
  Majd meghallom esmég.

Egy harmadik dal, a mely talán legkitűnőbb, egy vagdalt székely katona
álmadozása, a mint idegen földön, egy fa árnyában hazájára gondol:

  Hajh, keserű kenyér
  A katonakenyér,
  Véres a karéja,
  Mert festi drága vér.

  A bele nem puha,
  De kemény, mint a kő;
  Nem patyolat fehér,
  De barnán sötétlő.

  Nem puha, mert földét
  Kemény kard szántotta,
  Barna, mert tésztáját
  Égő könny áztatta.

Szerelmi dalai már sokkal számosabbak, s a míg a katonadalok forrása
bizonyos búsongó melancholia, emezeké bizonyos könnyed érzelmesség.
Rhythmusuk nem változatos, de az tárgyuk és hangulatjok. A székely
népélet s az egyszerű szívregények főbb mozzanatait tárgyazzák;
kötődést, a mely gyöngédségből foly, bánatot, a mely nem emelkedik a
kétségbeesésig, hiúságot, a melyet a szerelem megnemesít, gúnyt, a
melyet fájó szív sugall, de önérzet mérsékel. Naiv érzelmesség és szelíd
humor bájosan váltakoznak e dalokban, hanem a heves szenvedély sehol sem
hallatja hangját. Mintha a költő kerűlné, vagy nem volna ereje hozzá.
Azonban e helyett, mintegy kárpótlásúl, a kecses érzelmességnek néha
meglepő szépségeit veszszük, mint példáúl:

  A kis leány kertjibe’
  Rózsát szed a keblibe:
  Nem tudja a kis szedő,
  Maga legszebb rózsatő.

  Terem ott még sok virág,
  De nincs közte lenvirág,
  Erzsi szeme lenvirág,
  Szelíd, égő, kék virág.

  Istenadta kék szeme,
  Annak vagyok betege,
  De a kis eperke-száj
  Meggyógyít, ha szívem fáj.

Ily sokat igérőn kezdte Kriza költői pályáját, de már 1843-ban
elhallgatott. Az élet gondjai elvonták a költészettől. A szerény
jövedelmű egyház papjának tanárkodni is kelle és segédkedni a kolozsvári
lapok szerkesztői mellett, hogy fentarthassa népesedő családját. Ő maga
írta élete alkonyán egyik barátjához: «Annyira el volt foglalva egész
életpályám papi, tanári s újságírói foglalkozással, hogy egészen oda
hagytam volt a költészet tündérországát s most csak mint régi édes álom
képeire emlékezem azon bűbájos világban töltött óráimra.» De azért
mindvégig költő maradt, mert nemcsak az a költő, a ki költeményeket ír,
hanem minden ember, a ki nemesen fogja fel és éli át az életet. A
költészet az emberiség közkincse, s a költő csak teremtő tehetségben
különbözik mástól, de nem egyszersmind érzésben és gondolatban. A költő
csak azt fejezi ki művében, a mit az emberek éreznek, gondolnak és
cselekesznek; s nem tudom, melyik több értékű: egy sikerűlt költői mű-e
vagy egy nemesen átélt élet? A költészet örök forrásai a vallás,
hazaszeretet, szerelem és családi élet: e források soha sem száradtak ki
Kriza szívében. Szerette hazáját, átélte örömét, búját és korlátozott
hatáskörében híven ápolta érdekeit. Szerette nejét, gyermekeit, boldog
családéletet élt s a sors csapásai alatt a vallásban keresett vigaszt.
Mint egyházának papja, később püspöke, mindig szívén viselte az egyházi
és iskolai ügyeket. Összeköttetésbe hozta felekezetét az angol és
amerikai hitrokonokkal s kivívta szellemi és anyagi támogatásukat.
Megalapította a _Keresztyén magvető_ czímű első unitarius egyházi és
tudományos folyóiratot. És szűk anyagi körülményei között jótékonyságot
is gyakorolt: házához vette koronkint a szegény papok és tanítók
leányait nevelés végett s elhelyezte vagy férjhez adta őket. A
keresztyén szellem és nemes családiasság költészete övezte egyszerű
lakát: ime a hallgató költő költeményei.

Így olvadtak az életbe Kriza költői álmai, s midőn 1863-ban kiadta
népköltési gyűjteményét, szintén csak ifjúkori vágyát valósítá. Ő elébb
hirdette népköltészetünk maradványai összegyűjtésének fontosságát, mint
a Kisfaludy-Társaság, s már kész gyűjteménye volt, midőn Erdélyi János
Társaságunk megbízásából gyűjteni kezdett. Még 1843 elején előfizetési
felhívást bocsátott ki a _Vadrózsák_ra, de hijába. A részvétlenség miatt
a vállalat abbamaradt s a buzgó gyűjtőt más ügyek másfelé vonták.
Azonban a midőn 1859-ben az erdélyi muzeumegylet első ülésén néhány
napfényre kerűlt ó-székely ballada olvastatott föl, s az értekező a még
ki nem aknázott kincsbányára mutatott, Kriza lelke új lángra gyúlt.
Megemlékezett régi gyűjteményéről s egyszersmind új gyűjtéshez fogott.
Gróf Mikó Imre fölajánlotta a kiadás költségeinek fedezését. Kriza régi
gyűjteményét új adalékokkal gazdagította, gyűjtésre ösztönözte
székelyföldi barátait és paptársait, utasítást dolgozott ki számukra, a
tanulókkal szintén gyűjtetett, sőt nyaranta maga is berándúlt a
székelyföldre a székely tájszólás fínomabb árnyalatai tanúlmányozása
végett. Így jelent meg egy pár év múlva a _Vadrózsák_ első kötete.

E gyűjtemény mind tartalom, mind szerkesztés tekintetében haladást
tanúsított. Erdélyi inkább csak dalokat, balladákat és népmeséket
gyűjtött, Kriza a néphagyományok némely mellőzött fajait is felölelte,
mint a táncz-szókat, gyermekdalokat, találós meséket, szólásmódokat s
más népsajátságokat; Erdélyi a népmeséket csak tartalomra közölte híven
s nem egyszersmind alakra nézve is, Kriza híven igyekezett visszaadni a
népi elbeszélő mód sajátságait is; Erdélyi mellőzte a tájszólást, Kriza
visszatükrözte azt a legfínomabb részletekig, sőt a székely tájszólásról
egy egész értekezést és tájszótárt csatolt gyűjteményéhez. Egyaránt ki
akarta elégíteni a költészet és nyelvészet barátait; nyelvészeink
csakugyan nagy méltánylattal fogadták s örömmel használták fel biztos
adatait s alapos fejtegetéseit. De bármily becses a gyűjtemény
nyelvészeti tekintetben, költői becse még nagyobb. Az ó-székely
balladák, a melyeket Kriza részint gyűjteményében, részint a különböző
folyóiratokban közzé tett, őt egész magyar Percyvé emelik. Valóban az
angol püspök balladagyűjteménye nem becsesebb az angoloknak, mint nekünk
a magyar unitárius püspöké. Oly oldalról mutatta be népköltészetünket
erősnek, a melyet leggyöngébbnek hittünk.

Hogy szép népdalaink vannak, azt régebben is tudtuk, s Erdélyi
gyűjteménye megjelenése után még inkább meggyőződtünk róla, de
népballadai szegénységünket nem tagadhattuk. Ismertünk ugyan Kriza előtt
is néhány szép népballadát, de azok inkább csak az alföldi szegény
legények tragikumát tárgyazták; az ó-székely balladák részint a mesék
világába, részint a lovagkorba ragadtak bennünket, megérintve történelmi
emlékeinket is. A törökkel vívott háromszázados küzdelmünk semmi nyomot
nem látszott hagyni népköltészetünkben, s ime, egy pár ó-székely
balladában e küzdelem olynemű költői mozzanatait veszszük, a melyek a
spanyol románczokat, a mór küzdelmeket juttatják eszünkbe. Addig ismert
balladáinkban hiányzott a fájdalom, a lelkiismeret-furdalás, a
kétségbeesés démonismusa, a subjectiv csodás, a balladaköltészet ez
eleme, a mely oly rejtélyes költői színt kölcsönöz e műfajnak: az
ó-székely balladák tragikai katastrophája nem egyszer jelen meg ily
alakban, sőt a vallásos mysticismus is megrezdűl olykor bennök. E
mellett legtöbbször nem oly lyrai levegő veszi körül őket, mint gyakran
alföldi balladáinkat, a melyekben a körvonalak mintegy elmosódnak; a
cselekmény gyors menete, élénk izgatottsága, a szenvedély erőszaka
hangzik ki belőlük s a fenség bája ömlik el rajtok, a midőn pedig
hosszabbra nyúlnak, epikai alakot kezdenek ölteni, mintha egy elveszett
nagyobb epikai mű epizódjai volnának.

S a költői becsen kívül irodalomtörténeti becsök is van. Még inkább
megerősítik azt a nézetet, hogy költészetünk eredetileg csak a rhythmus
báját ismerte s minden olyas, mint rím és mérték, csak esetlegesek
voltak. A rím és versszak nélkűli nyolcz és tizenkét szótagú sorok, a
melyekkel oly gyakran találkozunk az ó-székely balladákban, legrégibb
epikai költeményeink versalakjai lehettek. Ilyenekben énekelhették
hegedüseink elveszett eposzainkat, a melyekről történeíróink emlékeznek,
s hogy azok sokkal költőiebbek lehettek, mint a hogy egy-egy epizódot
belőlök rímes krónikáink fentartottak, mutatja a _Szilágyi_ és _Hajmási_
czimű ó-székely ballada, a mely mind æsthetikai, mind nyelvi tekintetben
fölülmúlja a Szendrői Névtelen közlését, pedig ez a jelesebbek egyike.
Az ó-székely balladák fölfedezése irodalmunkban egész mozgalmat idézett
elő: nemcsak a székely gyűjtőket sarkalta nagyobb tevékenységre, hanem a
magyarországiakat is. S íme, az elhagyatottabb vidékeken, itt is
fedeztek föl néhány, az ó-székely balladákhoz hasonló költeményt. Egy
pár év múlva a Kisfaludy-Társaság újabb gyűjteményében egy egész csoport
ó-székely és ó-magyar balladát vehetett olvasó közönségünk.

Valóban Kriza semmivel sem folytathatta és fejezhette volna be méltóbban
költői pályáját, mint népköltési gyűjteménye kiadásával. Mint költő és
gyűjtő ugyanazon szellemnek áldozott: a magyar újabb költészet
szellemének. De vajon e szellem, ez irány megérdemli-e azt a
lelkesűlést, a melyet reá pazarlunk? Vajon az a törekvés, a mely a
népköltészet alapján nemzetibb- és eredetibbé, természetesebb- és
elevenebbé óhajtotta varázsolni költészetünket, nem volt-e inkább káros,
mint hasznos? Negyven év óta foly a küzdelem a költők és kritikusok
között; most talán nyugodtabban itélhetünk s az árnyoldalak mellett
inkább láthatjuk a fényoldalakat is. Sokszor fölhozatott, hogy e
törekvés elszakít bennünket az európai irányoktól s mintegy
nemzetiségünkbe fulaszt. De vajon nem európai irány-e ez is? Vajon Burns
a múlt század végén nem a skót népköltészet karjain lépett-e föl, és
Scott Walter, Moore, sőt bizonyos tekintetben Byron is nem az ő vállain
emelkednek-e? Vajon Herder nem hirdette-e, hogy csak a népköltészet az
eredeti költészet? Nem mondá-e: figyeljetek az összes európai nemzetek
népdalaira, ezek a ti mestereitek! Goethe nem a német népköltészet
alapján teremtette-e meg a német dalt és balladát? A franczia
romantikusok nem hajoltak-e szintén a népköltészethez, és Béranger nem
az egyszerű chansont emelte-e ódává és elegiává? És nálunk Kölcsey nem
hirdette-e ezelőtt ötven évvel, hogy «a nemzeti poezis eredeti szikráját
a köznépi dalokban kell nyomozni»? Bajza nem örűlt-e ugyanez időtájt,
hogy költőink figyelme a népdalok felé fordúl?

Elmúlt száz esztendeje, hogy költészetünk újra föléledt, s újabb
fejlődésnek indúlt. Átéltük a franczia, a classikai és a német iskola
küzdelmeit s a nemzeti irány felé kezdettünk hajolni. Ez iskolák sok új
eszmét, műfajt ültettek át költészetünkbe, kifejtették prosodiánkat,
meghonosították a classikai és nyugat-európai versalakokat,
hajlékonyabbá tették nyelvünket és kiművelték æsthetikai érzésünket.

De ha méltánylatunk kiséri e vívmányokat, bizonyára azoktól a költőktől
még kevésbbé tagadhatjuk meg ezt, a kik nemzeti versidomunkat elméletben
és gyakorlatban megalapították és művészivé emelték. Ha bámuljuk
Berzsenyit, a ki a classikai ódát oly magas fokra emelte, még inkább
kell bámulnunk Petőfit, a ki a magyar dalt megteremté. Ha örűltünk,
midőn Kölcsey a német költészetből átültette hozzánk a balladát,
üdvözlenünk kell Aranyt, a ki a népköltészet alapján a magyar ballada
megalkotója. Ha a nemzeti szellem fejlődését láttuk abban, hogy
Vörösmarty a régi és megújított nyelvet összeolvasztva a nemzetit a
művészivel összhangba hozta s eposzunkat visszavezette a nemzeti
hagyományokhoz, vajon nézhetjük-e hanyatlásnak Arany költészetét, a ki
alak- és tartalomban még nemzetibbé tette a magyar eposzt s a régi és
népnyelvből újabb bájakat fejtett ki? Költészetünk fejlődni fog s újabb
törekvések szorítják majd háttérbe a régieket, de a nemzeti szellem mély
nyomait többé semmi ki nem törölheti belőle, s ha költőinket kifárasztja
a philosophiai szemlélődés, megvénheszti a világpolgárias szellem,
üdülés és ifjulás végett mindig vissza fognak térni a népköltészet
forrásához.

Kriza egyik előharczosa s hű fegyverhordozója volt költészetünk
nép-nemzeti irányának, egész a diadalig. Nem vívott koszorúért, de
engedjék önök, hogy épen azért letehessem sírjára a hű és buzgó harczos
koszorúját. E koszorúnak nem az ád becset, hogy én fontam, de a hely,
honnan nyújtom, és az, hogy önök nevében nyújtom, a kik a magyar
költészet és műbírálat legkiválóbb képviselői.



SZIGLIGETI EDE.

SZÜL. 1814 MÁRCZ. 18-ÁN, MEGH. 1878 JAN. 19-ÉN.

FÖLOLVASTATOTT A KISFALUDY-TÁRSASÁG 1879 FEBRUÁR 10-ÉN TARTOTT
KÖZÜLÉSÉBEN.

Midőn a társaság megbizásából e szószékre lépek, hogy Kisfaludy Károly
születése évfordulóján Szigligeti haláláról és halhatatlan érdemeiről
emlékezzem, az emlékek egész raja támad föl lelkemben. Kisfaludy Károly
1788-ban született, Szigligetit 1878-ban temettük el. Majdnem egy század
választja el Kisfaludy Károly bölcsőjét Szigligeti koporsójától. Mily
küzdelem és mennyi veszteség, mily lelkesedés és mennyi fájdalom s
elvégre is mily óriás siker! Akkor nemzetiségünket és alkotmányunkat
lábbal tapodták, s magunk sem viseltettünk elég részvéttel irántok; s ím
egy félszázad alatt újjá születtünk, nemzetiségünk folyvást erösbödve
fejlik és alkotmányunk, bár mit mondjon is a pártszenvedély,
sértetlenebb, mint bármikor háromszáz év óta. Akkor aristocratiánk
idegen volt nyelvben és érzelemben, középosztályunk fejletlen, népünk
jobbágyi igában sínylett, az országnak tulajdonkép fővárosa sem volt,
szellemi mozgalmainkat Bécsből vezette egy pár testőr és
hirlapszerkesztő: most a magyar társadalom minden rétegét a nemzetiség
és hazafiság heves érzése hatja át. Budapest irodalmi és tudományos
mozgalmaink központja, s bajnokait im e fényes palota fogadja be. Midőn
Pesten 1819-ben Kisfaludy Károly első színművei adattak, a vándor magyar
színtársulat csak kegyelemből léphetett föl az akkori virágzó német
színházban: 1878-ban a nemzeti színház díszes csarnokából temettük el
Szigligetit, megállottunk egy második magyar színház, a népszínház előtt
is, hogy ettől is elbúcsúztassuk a népszínmű atyját, s a távolban egy
harmadik magyar színház emelkedő falai tűntek föl előttünk. Midőn
1822-ben Kisfaludy megalapítá az _Aurórá_t, e zsebkönyv és a _Tudományos
Gyűjtemény_ magokban foglalták az akkori magyar szépirodalmi és
tudományos munkák legjavát: ma szépirodalmi és szakfolyóirataink
évenként egész könyvtárrá növekednek. Midőn Kisfaludy Károly
_Aurórá_jában kitűzte a magyar költészet nemzetibb és művészibb
irányának zászlóját, csak néhány ifjú költő üdvözölte azt: s ím néhány
évtized alatt fejlődött és diadalt ült ez irány s a megifjodott magyar
költészet képviselőinek egész serege foglalt helyet a
Kisfaludy-Társaságban, a mely az Auróra-kör emlékére és folytatásául
alakúlt.

De bármily nagy tehetségek voltak is koronként díszei társaságunknak,
senki sem foglalt itt méltóbban helyet, mint Szigligeti, mert Kisfaludy
Károly törekvéseinek egyik főirányát, a magyar dráma megalapítását,
senki sem szolgálta hívebben és több sikerrel, mint ő. Kisfaludy Károly
és Szigligeti neveit mindig együtt fogja emlegetni a hálás utókor. A mit
Kisfaludy kezdett, azt Szigligeti folytatta, fejlesztve és emelve,
tartalomban és formában egyaránt. Nagy leleményessége, rendkívüli
termékenysége új életet öntött hanyatló drámai költészetünkbe; négy
évtizeden át nagyrészt műveiből telt ki színházaink eredeti műsora;
mívelte a tragédiát és komédiát s nemzeti szellemben egy új drámai
válfajt alapított meg: a népszinművet; mint rendező, dramaturg és
igazgató, névvel és név nélkül, majdnem kezdettől fogva éltető lelke
volt a nemzeti színháznak. Száznál több színművet írt, s nemcsak a
drámai költészet, hanem a nemzeti szellem fejlődésére is hatott.
Színművei elavulhatnak, s a jövendő kitünő, s adja Isten, remekművei
végkép leszoríthatják őket a szinpadról, de összes munkásságának nyoma
élni fog fejlődésünkben, s halhatatlan emlék marad irodalomtörténetünk
évlapjain.

A magyar drámai művészet megalapítása nehéz föladat volt, talán
nehezebb, mint bármely más műágé. Távol sem voltunk oly helyzetben, mint
a román és germán népek. Amazoknál a pogány drámai művészet emlékei soha
sem vesztek ki egészen, s az egyház könnyen átalakíthatta
keresztyénekké; emezeknél ősvallásuk szokásaiban sok volt az alakoskodás
és látványosság, a melyeket az egyház szintén felhasználhatott
czéljaira. Egy szóval a mysteriumok és moralitások itt termékeny földre
találtak, s midőn az egyháztól elszakadva, elvilágiasodtak, könnyen
váltak a nagy városok mulatságaivá, majd pedig, midőn a renaissance
érintésétől modern drámai művészetté alakúltak át, pártfogásuk alá
vehették a főurak és királyok is. A mi ősvallásunk, úgy látszik, nem
igen kedvezett a drámai szellemnek, s népünkben sem voltak kiválóan
szinészi hajlamok. Keresztyénné válásunk után megvoltak ugyan nálunk is
a mysteriumok és moralitások, mint a cultus részei vagy függelékei, de a
fejlődés első fokain maradtak, s nem fejlődtek ki népdrámává, mert nem
voltak nagy városaink, erős polgárságunk, s a mi volt is, az részben nem
volt magyar. A XVI. századból mutathatunk föl ugyan dramatizált
satirákat, melyek iskolai szűk körben talán elő is adattak, de a valóban
magyar népdrámának és szinészetnek semmi nyoma. A XVI. és XVII.
században a magyar lyrának és eposznak vannak kitűnő képviselői is, de a
drámai költészetnek nincs oly hagyománya, a melyből fejlődés indúlhatna.
Nálunk itt-ott inkább csak az iskolai dráma virágzott, főleg a jezsuiták
buzgalmából. Irodalmunk fölélesztését a múlt század közepén drámákkal
kezdi ugyan meg Bessenyei, mint a hanyatló franczia classicismus
visszhangja, de ezek csak könyvdrámák voltak, nem a színpadnak szánva,
mert magyar színpad tulajdonképen nem volt. A magyar dráma és szinészet
iskolai drámánkból indúlt fejlődésnek. Midőn II. József hivatalos
németesítése karöltve járt a fejlődő német irodalom és művészet nem
hivatalos, de annál veszélyesebb németesítésével, s az ország némely
városaiban német színpadok emelkedtek, a politikai visszahatást az
irodalom is élesztve, az iskolai latin drámai előadások közé sűrűn
vegyűltek a magyar nyelvűek is. Nagyrészt a főiskolák játszó ifjaiból
alakúltak az első magyar szintársulatok, s első drámaíróink tanárok,
papok és szerzetesek voltak. De e színtársulatok egy városban sem vertek
gyökeret, legkevésbbé a fővárosban. A nép nem lelkesűlt értök, a főurak
nem vették pártfogásuk alá, s mi legfőbb, nem voltak költők, a kik
nemzeti szellemet, életet leheljenek a magyar drámába, s magokkal
ragadják a közönséget. A műsor rosszúl fordított idegen színművekből
telt ki, a melyeket a német színpadon jobban élvezhetett mindenki,
ügyetlen átdolgozásokból, a melyek ellen annyira kikelt Kölcsey, s a mi
eredetit adhattak, az alig volt több, mint történelmünk dicsőséges
mozzanatainak párbeszédes rajza, mert a magyar drámai művészet a nyelv
művelését és terjesztését, a hazafiság fölélesztését tűzte ki főczélul,
a dicső múltat akarta fölmutatni szemben a sűlyedő jelennel, s a
szenvedélyek tragikai és komikai kifejezésével gondolt legkevesebbet.

A jelen század elején két ifjú költő lépett föl, hogy a megindúlt drámai
mozgalomba életet leheljen. Egyik a nép gyermeke, egy kecskeméti szegény
takács fia volt, Katona József, a ki Pesten hol jurátoskodott, hol
szinészkedett s néhány drámai kísérleti után alig huszonnégy éves
korában egy nagy művel akarta megvetni a magyar dráma alapját. _Bánk
bán_ csakugyan dicső kezdeménye volt a magyar tragédiának, ma is a
legjobb tragédiánk, de éles ellentétben állott az uralkodó ízléssel,
megelőzte korát s nem hathatott a fejlődésre. Elő sem adhatták, mert a
censura csak kinyomtatását engedte meg s nem egyszersmind előadatását.
Az elkedvetlenített költő visszavonúlt s magányba temette geniuszát. A
másik ifjú költő egy előkelő nemes ház gyermeke volt, egy már ünnepelt
költő testvére: Kisfaludy Károly, a ki viharos ifjúságot élt, az iskolát
korán elhagyta, néhány évig katonáskodott, részt vett a franczia
háborúkban, majd kilépvén a katonaságból, haza jött, atyjával viszályba
keveredett, újra külföldre vándorolt, s mint képíró tengette életét.
Hazájába térve, Pesten telepedett le, hol szintén ecsetje után élt.
Azonban egy kéziratban heverő drámáját nagy hatással adta elő
Székes-Fehérvárott egy vándor szintársulat, s midőn e társulat 1819-ben
Pestre jőve, azt a fényes szinházban is ismételte, a fővárosi közönség
rendkívüli lelkesedéssel üdvözölte a költőt és szinészeket egyaránt. A
váratlan siker önbizalomra ébreszté Kisfaludyt; még azon évben három uj
művet írt, a melyek még nagyobb hatással adattak. A következő évben hat
új művel ragadta el a közönséget, s egész haláláig híve maradt a
színpadnak.

Végre a magyar színművészet megtalálta költőjét. Azóta van önálló
drámánk, akkor kezdett gyökeret verni a fővárosban színészetünk.
Kisfaludy Károly szerencsésebb volt, mint Katona. Nem állott oly éles
ellentétben korával, csak tisztította, emelte az akkori ízlést, nem
annyira megdöntötte, mint átalakította az uralkodó drámai irányt, s
termékenységével meglepett, legyőzött minden ellenhatást. A magyar
történelem dicsőséges mozzanatait öntötte drámai alakba ő is, de több
történelmi érzékkel, elevenebb jellemzéssel, drámaibb élettel és
költőibb nyelven, mint elődei és kortársai. Összhangba hozta drámánkat
összes költészetünk fejlődésével, hogy egymásra hatva, egymást
táplálják. Komoly műveiben nem igen emelkedett a tragédiáig, de
_Iréné_ben már azt is érintette. Kisérleteit a vígjáték terén még
nagyobb siker koszorúzta. A magyar társadalmat rajzolta s egy csoport
typust hozott a szinpadra, a melyeket különböző változatban a későbbi
költők is ismételtek. Ő rajzolta legelőször társadalmunk két
legellentétesebb és legeredetibb typusát: az elfajult és külföldieskedő
mágnást s az igenis magyar és nyers, de jószívű vidéki gavallért: báró
Szélházyt és Mokányt. Az éltes és ifjú huszártisztek, földesurak,
táblabirák, ügyvédek majdnem állandó alakjai vígjátékainak. A népélet
rajzát sem vetette meg, egy csoport falusi genre-képet varázsolt
színpadunkra a _Pártütők_ben, a mely már magában hordozta a későbbi
magyar népszínmű csiráját. A közönség valami olyat láthatott a magyar
színpadon, a mit hiában keresett a német színházban, a szinészek oly
jellemeket ábrázoltak, a melyeket ismertek és átérezhettek. Kisfaludy
Károly a múlt és jelen tükrévé igyekezett emelni a magyar drámát, a
történelem és társadalom magyarázójává, s ezzel drámai költészetünknek
alapját vetette meg.

Azonban halálával némi szünet és hanyatlás állott be. Vörösmarty lépett
nyomába, a kor legnagyobb költője, de a lyrai hangulatok bája, a ragyogó
nyelv hatástalanúl hangzottak el a szinpadon, s inkább olvasva voltak
szépek. Újra a könyvdrámák jöttek divatba, sőt élete vége felé Kisfaludy
Károly is némely tévtanok felé hajolt. _Csák Máté_ töredékén, a melytől
oly sokat vártak barátai, meglátszik a német romantikusok befolyása, a
kik szerint a történelmi dráma ikertestvére az epopoeának. Költőink ép
akkor kezdettek kevesebb tekintettel lenni a szoros drámai formára, a
színpad követelményeire, a midőn Budán a magyar színészek már
megtelepedtek s Pestre voltak jövendők, hogy a negyven évi vándorlás
után végre állandó szinházat és pártfogást találjanak. Egy új költőre
volt szükség, a ki drámai költészetünknek új lendűletet adjon,
szinészeinknek új műsort, mint egykor Kisfaludy Károly. A költő késett,
de nem sokáig.

Biharmegyéből 1834-ben egy húsz éves ifjú jött Pestre, hogy itt mérnöki
tanulmányait végezze. Szathmáry Józsefnek hívták. Szerény, de lelkes
ifjú volt, kissé magába vonúlt, de vidám kedélyű. Nem kedvelte a mérnöki
pályát, s irodalmi kisérletekkel foglalkozott; buzgón látogatta a budai
magyar szinészek előadásait, s a szinész és drámaíró kettős koszorújára
vágyott. Egy darabig küzdött magával, de mégis elhatározta, hogy szinész
lesz. Döbrentei, mint pestmegyei szinházigazgató, szerződtette is
szinésznek, kardalnok- és tánczosnak, s ráadásul még ügyelőnek is, előbb
tizenkét, majd tizennégy forint havi fizetéssel. Az ifjú megköszönte a
jóakaratot, de egy újabb kéréssel is járúlt igazgatójához, a ki
egyszersmind híres író és az Akadémia titkára volt. Arra kérte, hogy
adjon neki egy új szép nevet, mert mint szinész családi neve viselésével
nem akarja ingerelni atyját. Döbrentei kivett könyvtárából egy könyvet,
Kisfaludy Sándor _Regéit_, fölnyitotta egy helyt, s olvasta:

  Szigligetben fogunk élni,
  Szerelmünkben boldogok…

«Jó lesz magának a Szigligeti név, ez valóban szép név» – mondá
Döbrentei. Az ifjú elfogadta az új nevet, s a Józsefet is Edvárddal
cserélte ki. Kisfaludy Sándorból vette nevét és Kisfaludy Károly nyomába
lépett, egy új nemes családot alapított, s ragyogóbb nevet hagyott
gyermekeinek, mint a minőt ő nyert őseitől. Egész lelkesedéssel kezdett
drámát írni és szinészkedni. Két múzsát lehet ugyan szeretni, de
mindkettőnél viszonzást találni bajos. A múzsa is csak asszony, s csak
azt fogadja kegyébe, a ki teljes szívét, egész életét neki áldozza.
Szigligeti a szinészeti pályán kevés sikert vívott ki, s 1841-ben, midőn
a nemzeti szinház titkárává lett, vissza is vonúlt e térről s csak
ritkán és nagy szükségből játszott, de annál nagyobb tevékenységet
fejtett ki, s annál több sikert aratott a drámaírói téren. Már első
színművei figyelmet gerjesztettek; 1836-ban _Dienes_ét épen nagy
tetszéssel fogadta a közönség, s Vörösmarty elég szigorú kritikájában
dicsérve emeli ki a folyvást haladó s meglepő fordulatokban gazdag
cselekvényt, s nem haboz kimondani, hogy Szigligeti urává lett a dráma
külső tökélyének. Majd minden évben három-négy új drámával lépett a
közönség elébe, az Akadémia és szinpad küzdőhomokján egyaránt koszorúkat
nyert; bukásait sikereivel feledtette, a Pesten megnyílt állandó
szinháznak műsort és közönséget teremtett, épen azt hozva, a mire
drámánknak legnagyobb szüksége volt: leleményt és szinpadi tanúlmányt,
cselekvényt és technikai készséget.

Valóban Szigligetit a leleményes cselekvény s a drámai forma erős érzéke
különbözteti meg elődeitől és kortársaitól. Ebben van ereje és
gyöngesége is egyszersmind, a mint az erkölcsi világban gyakran
erényeinkből folynak hibáink, vagy legalább hiányaink. Szigligeti
múzsája nem egy fönséges arczú hölgy, a ki borongva, de éles szemmel
tekint a szenvedélyek tömkelegébe, meghatva nézi az ember hiú küzdelmét
önmagával s a viszonyokkal, mindenütt meglátja a kérlelhetetlen nemesist
nemcsak bűneinkben, hanem nemes hajlamaink tévedéseiben is, lelkesűl az
erő nagy vonásain, az óriás küzdelem bonyodalmán, megsiratja az elesett
hőst, s megnyugszik az élet és társadalom kényszerűségén. Vagy ha
megunva a gyászt, az élet derűltebb oldalaihoz fordúl, méla mosolylyal
nézi az emberi gyöngeségek víg tréfáját, melyek szintoly hiú küzdelemben
végződnek, mint a szomorú, de könnyező vagy mosolygó arczát egyaránt az
égi fény gloriája övezi. Szigligeti múzsáján több az érdekes kellem,
mint a fönség; élénken hatnak reá az élet benyomásai, de inkább az
események fordúlatai érdeklik, mint a szenvedélyek fejlődései, érzékeny,
de nem szenvedélyes, nemcsak mosolyogni szeret, hanem nevetni is, sok
érdekes titkot tud és szivesen elbeszéli; vonz, de bájai nem elragadók,
örömmel elmulatunk vele mint barátnőnkkel, de nem tekintünk reá mint
istennőre, a félelmes bámulat cultusával. A költő és múzsája szerették
egymást, Szigligeti egész a sírig hallgatott sugalmára, épen azért
drámai rendszerében a cselekvény foglalt főhelyet, s a jellem és
szenvedély rajza némikép háttérbe szorúlt.

Régi vita tárgya az a kérdés, hogy mi a fő a drámában: a jellemrajz-e
vagy a cselekvény. Bizonyára mindkettő egyaránt fő, mert a cselekvény és
jellemrajz egymásrahatása alkotja a valódi drámát, a jellemrajz e hatás
alatt válik drámaivá, a cselekvénynek e hatás adja meg benső
szervezetét, és ez összhang alsóbb vagy felsőbb fokától függ valamely
drámai mű nagyobb vagy csekélyebb értéke. De azt sem tagadhatni, hogy az
erős összeütközések között gyorsan fejlődő egységes, kerek cselekvény
jellemzőbb tulajdona a drámának, míg a jellem- és szenvedélyrajz közös
az eposzszal, s az elbeszélő költészet minden fajával. Szigligetit
leleményes tehetsége és egyéni körülményei önkénytelen vonzották a
cselekvény felé. A színpadon nőtt fel íróvá. Mindennap tapasztalta, hogy
a legszebb magán- és párbeszédek, a jellemrajz legfinomabb árnyalatai is
elvesznek, ha nem támogatja világos, gyorsan fejlődő cselekvény; hogy a
szinészek a legjobb drámát is tönkretehetik, ha a szerepek nem
tehetségök- és természetökhöz valók, ellenben a gyöngének is sikert
vívnak ki, s a mely szerepet megkedvelnek, azt javítni is tudják, s
általában sok jó gyakorlati tanácscsal szolgálnak. Elleste a hatás nyilt
fogásait, rejtett titkait, tanúlmányozta a szinészek tehetségét, a
közönség hajlamait. Arra fordított legnagyobb gondot, a mit a korabeli
drámaírók leginkább elhanyagoltak, s épen azért nem csodálhatni, hogy az
élet helyett néha a szinpadot tükrözte vissza a szinpadnak, és
jellemrajz helyett csak szerepeket írt.

E mellett gyorsan dolgozott. A műgond és elhamarkodás között a középútat
ritka író találja meg. A gondban gyakran elvész a gondolat és szellemi
tétlenségbe sülyedünk; a lázas tevékenység sok gondolathoz megtalálja
ugyan az útat, de ritkán bír megérlelni valamit. Szigligetit a szinházi
műsor szegénysége gyors munkássághoz szoktatta, az anyagi szükség is
sarkalta, mert élni kellett színműveiből, bár néha alig tudott magának
annyi időt és nyugalmat szakítani, hogy múzsájának áldozhasson. Mint a
nemzeti színház rendezőjének és dramaturgjának folyvást küzdeni kellett
az intendansok szeszélyeivel, a szinészek és szinésznők ármányaival, a
drámaírók féltékenységével, a hírlapok támadásaival, mert abban az
időben, midőn még magyar miniszterelnök nem volt és sok mindenről nem
lehetett írni, ő volt az ország legrágalmazottabb embere. Ily zaklatások
és izgalmak között kellett írnia. Valóban néha el is bágyadt, s mintegy
kimerűlni látszott. De leleményes tehetségének gazdag forrása soha sem
apadt ki, sőt koronkint újúlt erővel buzgott föl. Nincsenek ugyan oly
főművei, a melyek mint egy-egy nagy szenvedély rajzának, egy-egy nagy
gondolat megtestesülésének emlékei messze kimagaslanának, de jelesebb
művei, melyek a kifejlés tetőpontján mutatják tehetségét, és összes
munkássága korszakot alkotnak drámai költészetünkben. Nemcsak közönséget
teremtett a fővárosi és vidéki szinházaknak, hanem egy egész drámai
iskolát is; kivívta a nálunk annyira elhanyagolt cselekvény jogait, s
fensőbb fokra emelte a magyar dráma technikáját.

Azonban nemcsak cselekvény és technika tekintetében vitte előbbre drámai
költészetünket: jellem- és korrajzának is megvan a maga érdeme. Mindjárt
első kisérleteiben követte a magyar dráma hagyományait és történelmi
tragédiákkal lépett föl. Kisfaludy Károlytól és Vörösmartytól vett
hazafiúi lelkesedést, tőlök tanúlt jambust is írni, de másban nem
követte őket. Kisfaludy Károly a magyar történelem dicsőséges
mozzanatait dolgozta föl legörömestebb s a magyar hazafiság és
önfeláldozás képeit rajzolta legszívesebben, a melyek nem sok drámai s
még kevesebb tragikai elemet rejtenek magokban. Vörösmarty és később
Kisfaludy is inkább történelmi költeményt írtak, mint történelmi drámát.
Szigligeti a magyar történelem drámai és tragikai oldala felé hajlott, s
egységes, kerek cselekvényre törekedett, mintegy fönnen hirdetve, hogy a
történelmi dráma nincs kivéve a szoros drámai forma szabályai alól.
Negyven évig mívelte e tért. Szent István korán kezdve a
Rákóczi-forradalomig a magyar történelem majd minden drámaibb mozzanatát
földolgozta. Föltárta előttünk az Árpádok, a vegyes házak királyai s az
erdélyi fejedelmek korát. Mennyi drámai érdek, tragikai emlék és
regényes epizod! Mint Jósika a regényben, úgy tartotta fenn a szinpadon
őseink emlékét, folyvást táplálva a nemzeti érzést, a mely leginkább a
múltból szokott erőt merítni. Hogy tragédiáiban a kort mozgató eszmék
nem tudnak eléggé összeolvadni az egyéni szenvedélyekkel, hogy a
cselekvény leleményességével ritkán van összhangban a tragikai hősök
fönsége, az nemcsak tehetségén múlt, hanem történelmi irodalmunkon is,
mely többet foglalkozik a tényekkel, mint a tények philosophiájával, s
inkább az adatok tisztázását nyújtja, mint az egyének plasztikai rajzát.
Első tragédiáin a franczia romantikus iskola hatása érzik, s
előszeretettel fordúl a sötét szenvedélyek és nagy bűnök felé. Később az
európai nagy tragédiaírók tanúlmánya tisztítja ízlését, sikerültebb
művekkel lép föl, s már hajlani kezdő korában egy pár oly tragédiát ír,
melyek fölülmúlják a régiebbeket, s a kor legjobb magyar tragédiái. Elég
legyen csak a _Trónkereső_t említenem. E művében kiválóan az egymásra
ható szenvedélyek szövik és lélektani indokok tartják össze a
bonyodalmat. A személyekben sok a részvétre gerjesztő; nemes szívek
tévedését látjuk, a melyek egymást rontják meg. A főhős a viszonyok és
szenvedély démoni hatásának martaléka, de folyvást sülyedve is, a nemes
lélek fényét viseli homlokán. De van Szigligeti történelmi tragédiáinak
egy oly oldala, a melyet nem lehet eléggé kiemelni. Tisztelettel
viseltetik a történelem iránt, s azt meg nem hamisítja. Egy pár ebbeli
vétsége, a melyeket inkább külső kényszerűségből követett el, szóba sem
jöhet, tekintve azt a könnyelműséget, a melylyel némely régibb és újabb
drámaíró lábbal tapod minden hagyományt és történelmet. Hazafiúi
kegyelete és æsthetikai érzéke visszatartották ez örvénytől. Érezte,
mivel tartozik a múlt emlékének; tudta, hogy a költői hatásnak egy része
a történelmi hűség. E kegyelettel karöltve járt erkölcsi érzülete is. Ha
nem küzdött meg nagy feladatokkal, az állángeszűség hóbortjába sem
esett; ha nem csüngött magas eszményeken, mindig megőrzött bizonyos
erkölcsi érzéket, jó tapintatot, józan itéletet, a melyek megóvták az
élet sivár vagy épen léha fölfogásától.

Ugyanezt találjuk vígjátékaikban. Először történelmi vígjátékokat írt.
Itt is Kisfaludy Károly nyomába lépett, de a míg Kisfaludy csak
történelmi adomákat dolgozott föl egyfölvonásos vígjátékokká, Szigligeti
nagy művekkel tett kisérletet. _Rózsa_ derék kezdemény volt e nemben,
melyben később sem multák fölűl kortársai Szigligetit. A dicsekvő és
gyáva külföldi lovag, Bábel, a szögletes és nyers, de vitéz Toldi, a
tanúlt és finom levente Országh, élénk typusai a régi magyar társadalmi
életnek. Itt is megőrizte a hagyomány iránti kegyeletét s dicső
emlékeinket, nagy királyainkat nem vonta le a bohózat tréfái közé, mint
nem egy kortársa. A jelen élet rajzában szintén Kisfaludy Károly nyomán
indúl, s a magyar társadalmat rajzolva, új typusokkal gazdagítja
színpadunkat. De míg Kisfaludy inkább a magyar vidéki élet köreiben
mozog, Szigligeti örömest választja színterűl a már magyarosodó fővárost
is. Kevésbbé ismerve a fensőbb köröket, leginkább a középosztályt veszi
tárgyául, s örömest festi a kapaszkodó polgárcsaládot, a nyelves
teensasszonyt, az ifjú és éltes földesúrt, a honoratiorok nagy tömegét
egész a járdataposó gavallérig. Leginkább a családéletből szövi
komikumát, kedvencz tárgyai az összezördülő és kibékülő házaspár, az
uralkodni vágyó anyós, a papucskormány ellen küzdő férj, a jó parti
fejében fényűzésben merűlő anya és leány. _A házassági három parancs,
Fenn az ernyő nincsen kas, Mama, Nőuralom_ mind oly sikerűlt művek,
melyekben Szigligeti nemcsak elődeit múlja fölűl, hanem kortársait is.
Egyaránt írt prózában és versben, sőt a magyar vígjátékot először ő
szólaltatta meg rímes jambusokban. Vígjátékaiban a cselekvény és
jellemrajz összhangzóbban olvad össze, mint tragédiáiban, s a lelemény
elmés fordulatait igen emeli az alakok elevensége. S ha az alsóbb
vigjátékhoz fordúl, valami önkénytelen jókedv vesz rajta erőt.
_Liliomfi_ a legjobb magyar bohózat. A lelemény gazdagsága s a jókedv
szeszélyes frissesége mintegy áthatják egymást e műben. S mily jó
komikai genre-alakokat látunk benne! Általában Szigligeti különös
előszeretettel és szerencsével rajzolta a komikai genre-alakokat, kivált
népszinműveiben. Itt igazi elemében volt, s oly gazdag magyar világot
tárt föl előttünk, a minőről elődei nem is álmodoztak. A mágnástól a
csikósig, a táblabírótól a czigányig, a gyárostól a munkásig a magyar
társadalom minden osztálya szerepel itt. Megnyilnak fővárosunk, kis
városaink, falvaink titkai, melyeket ismerni véltünk s még nem ismertünk
eléggé. Most az alföld pusztáira, majd bérczeink közé ragad bennünket a
költő, idyllekkel vegyíti a drámai küzdelmet, a bohó tréfával mérsékli
az ellágyulást, folyvást vidoran dévaj vagy mélabús népdallamainkkal
emelve hangulatunkat.

A népszinmű Szigligetinek legeredetibb alkotása, s leginkább összhangzik
költői tehetsége sajátságaival. Lelke inkább érzékeny volt, mint
pathetikus, s inkább volt eleme az alsóbb, mint felsőbb komikum.
Szelleme e sajátságainak leginkább megfelel a népszinmű. Ezzel hatott
leginkább korára, sőt irodalmi és társadalmi átalakulásunkra is. A
harminczas években egész a negyvenes évek elejéig, a bécsi külvárosi
bohózatok uralkodtak nemcsak a vidéki, hanem a fővárosi szinpadon is.
Egy a mienktől elütő élet rajzain, léha elménczek nem mindig
tisztességes tréfáin gyönyörködött a magyar közönség, s idegen
dallamokon pezsdűlt jó kedvre. A magyar költők némelyike ugyan
megkisérlette a magyar bohózatot, de német minták után indúlt, s a
magyar népdalt alig merte megszólaltatni. Szigligeti népszinműveivel
egészen háttérbe szorította a bécsi bohózatot, szinpadra hozta a magyar
népdalt, s visszavívta a művelt közönség ajkaira. Fővárosunk utczáin,
szalonainkban azóta hangzanak magyar népdalok, és zeneszerzőink is azóta
fordúlnak feléje nagyobb figyelemmel. Szigligeti e törekvését nagyban
elősegítette a magyar lyra és eposz fejlődése is, mely a népköltészetben
keresett megifjodást s szülte Petőfit és Aranyt. Ugyanez időtájt Eötvös
egy nagy regénynyel lépett föl, mely társadalmunkat bírálta s
népéletünket rajzolta. A lyrát, eposzt, regényt és drámát ugyanegy
szellem fuvalma kezdette áthatni. Az átalakuló irodalom és társadalom
egyik szülötte volt a népszinmű s politika színezete sem hiányzott.
Előszeretettel rajzolta politikai és társadalmi intézményeink
árnyoldalait, s a nép szószólója kivánt lenni. Politikai vezérczikkeink
fejtegetéseit a jobbágyság eltörlésétől a börtönrendszer javításáig
örömest fogadta alapeszméül, s a hol nem vett is föl tárgyúl valamely
külön kérdést, részvétet igyekezett kelteni a társadalom alsóbb osztálya
iránt. Szigligeti népszinműveivel élénk részt vett azon diadalmas
harczokban, a melyek társadalmi és politikai intézményeinket
átalakították, s őt nemcsak a drámaíró, hanem a hazafi koszorúja is
megilleti.

A népszinmű a régi tragikomédia, mely a dalműből is olvasztott magába
valamit: drámai középfaj, mely vegyíti a tragikait és komikait, s hol
ezt, hol amazt emeli uralomra. Szigligeti újjá és magyarrá szülte e
válfajt, és sikerültebb műveiben nem egyszer eltalálta a vegyítés helyes
módját. De néha tapasztalta, hogy tragikai összeütközések erősebbek,
mintsem kiegyenlíthetők volnának, a tragikai és komikai elemek nem
tudnak összeolvadni s egymást rontják. Azt is észrevette, hogy az
énekrész az énekesek és énekesnők kedvéért igen nagy tért foglal el, nem
engedi a cselekvény gyors és biztos fejlődését, s nem tud a mű szerves
részévé válni. A körülmények szerint segítni igyekezett e bajokon. Ha a
tárgy komolyabb volt, mérsékelte komikai erét, elhagyta a dalt és
egyszerűen csak népdrámát írt, mint a minő a _Lelencz_. Ha a komikai
elemnek adott nagyobb tért, megtartva a dalt, egész vígjátékot vagy
bohózatot kerekített ki, mint _Liliomfi_ban. Ha az énekrésznek akart
túlsúlyt adni, az operettet kisérlette meg, mint a _Debreczeni bíró_ban.
A mit maga kezdett, maga fejlesztette is. Voltak ugyan kívüle is
népszinműírók, a kik nyomán indúlva új tárgygyal és leleménynyel
gazdagították a szinpadot, de mindenik ugyanazon körben és formában
mozgott, a mint azt Szigligeti megalapította. A népszinmű
továbbfejlesztését senki sem kisérlette meg, csak ő. Ha tovább él és
talál zeneszerzőt, talán megalapítja a mit kezdett: a magyar operettet
is. Oh, ha úgy háttérbe szoríthatta volna a franczia operettet, mint
egykor a német bohózatot, s egy új fejlést indíthat vala meg!

De a kéz, mely annyit írt, mozdulatlan, a szem, mely annyit meglátott,
hunyva, a szív, mely annyit érzett, többé nem dobog. Szigligeti
levetette halandósága köntösét, mint le fogjuk vetni mindnyájan. Soraink
ritkúlnak, s a húszas évek írói nemzedéke már sírjába szállott, most
követi a harminczas és negyvenes éveké. Valahányszor ünnepélyes ülésre
gyűlünk, mindig hiányzik közülünk valaki, s mintha a légben mind
élesebben csendűlne:

  Successere novi, veteres migrate coloni!

És nemcsak testünk porlik el, műveink is feledésbe merűlnek. Kevés mű
éli túl íróját, s még kevesebb száll nemzedékről nemzedékre, hogy a késő
századoknak is öröme, vigasztalója, vezércsillaga legyen. De ha
hathattunk a korra, ha tényezői lehettünk a nemzeti fejlődésnek,
elégedjünk meg vele, hisz szellemünk hatása az összes szelleméletnek
épen oly részévé válik, mint testünk atomjai a nagy mindenségnek.
Kisfaludy és Szigligeti, megvetvén a magyar dráma alapját, nagy
fejlődést indítottak meg. Minden újabb drámaíró vállaikon fog emelkedni
s részök lesz a késő nemzedékek műveiben is. Vajha szellemök legdrágább
hagyományát híven megőriznék drámaíróink!

Mindkettő nemzeti költő volt; a magyar élet múltja és jelene elébe
tartott tükröt. Egyik sem vágyott ki e hazából, sőt az idegentől vett
benyomást is nemzetivé dolgozta föl. Most mintha bizonyos kosmopolita
szellem kezdené megszállni drámaíróinkat. El-elfordúlnak nemzetök
történelmétől, s a magyar társadalom helyett, a melyet jól ismernek,
idegent rajzolgatnak, a melyet nem ismerhetnek eléggé. Bekalandozzák
egész Európát, mintha itthon nem volna elég tárgy. Pedig minden nagy
drámaíró nemzeti költő volt, tárgyban és fölfogásban. A franczia
classikusok classikai hagyományokat vettek ugyan tárgyúl, de francziák
maradtak. A classikai kor leple alatt saját koruk eszméit hirdették,
saját nemzetök egyéniségét fejezték ki. Molière a franczia társadalmat
rajzolta, s mégis az örök emberi szenvedélyek typusait varázsolta elénk.
Calderon spanyol volt, Schiller és Goethe németek, Shakspere hazája
történelmét és mondáit dolgozta föl, s ha a közkincscsé vált római
történelemhez, vagy európai mondákhoz fordúlt, mindig angol szellemet
öntött el rajtok, de azt egyik sem tette, hogy itthon költött mesének
idegen országot keressen s külföld hulladékain táplálkozzék. Kisfaludy
és Szigligeti árnyai óvják meg drámaírónkat e kisértéstől. Külföld nem
szorúlt a mi költői lelkesedésünkre; nem szükséges tengerbe vizet
hordanunk. Történelmünkben, társadalmunkban annyi a földolgozandó kincs,
a melyeket senki sem fog méltón földolgozni, ha mi magunk nem. Egész
világ nem a mi birtokunk s Antaeusként csak akkor vagyunk erősek, ha a
földet, a haza földjét, érintettük.

Nem ok nélkül szólalt föl nem rég Arany János egyik költeményében a
kosmopolita költészet ellen. Úgy jelent ő meg köztünk, mint _Toldi
estéjé_ben agguló hőse, Miklós, a ki megfeddi ifjú bajtársait, hogy az
ország czimerét könnyelműen ne merjék koczkáztatni. Hadd ismételjem
szavait ez ünnepélyes perczben, midőn Szigligeti emlékét újítjuk meg,
kinek egész pályája, összes munkássága azt hirdeti, a mit Arany mond:

  Költő az legyen, mi népe,
  Mert kivágyni kész halál…

  Nincs erőnkhöz méltó verseny?
  Dalra itthon tárgy elég?
  Nem férünk a continensen?
  Albion is kéne még?

  Légy, ha bírsz, te világköltő!
  Rázd fel a rest nyugatot:
  Nékem áldott az a bölcső,
  Mely magyarrá ringatott!



KEMÉNY ZSIGMOND.

SZÜL. 1815 DECZ. 27-ÉN, MEGH. 1875 DECZ. 26-ÁN.

FÖLOLVASTATOTT A M. T. AKADÉMIA 1879 MÁJUS 25-ÉN TARTOTT KÖZÜLÉSÉBEN.

Meghalni az élet reggelén, delén vagy alkonyán közsorsa mindnyájunknak.
A halál bölcsőnktől sírunkig folyvást ragadozza tőlünk szeretteinket s
bár az emberi természet sokhoz hozzá tud szokni, ezt az egyet soha sem
szokhatja meg. Új-új fájdalom nyilalja át szívünket, új-új könny fakad
szemünkben, mígnem az idő lassanként felszárítja a könnyet s a fájdalom
szent emlékké alakúl. De halva, mégis élve tudni azt, kit szerettünk
vagy tiszteltünk, mindennap látni arczát a lélek visszfénye nélkül,
hallani hangját a szellem ércze nélkül, oly fájdalom, melynek könnyét
nem száríthatja föl az idő, mert mindennap megújúl, mely nem alakulhat
át emlékké, mert folyvást tartó veszteség.

Utolsó éveiben ily élő halott volt Kemény s ily fájdalommal tekintettek
rá barátai és tisztelői. Majdnem hét évig élt közöttünk, mint
testi-lelki rom s midőn 1875 végén jobb életre szenderűlt, inkább
megnyugvást éreztünk, mint fájdalmat. Oh mily kínos látvány is volt az,
ha ez években az utczán találkoztunk vele vagy meglátogattuk budai
nyaralójában. A ki oly élesen szokta megfigyelni az emberi
szenvedélyeket és társadalmi viszonyokat, és oly mélyen merűlt saját
szíve vizsgálatába, most bámészan tekintett körűl, mintha minden új
volna előtte, vagy egykedvűen nézett maga elébe, mintha semmi sem
érdekelné többé; a ki oly örömest s oly behatóan fejtegette a politika,
irodalom és tudomány nagy kérdéseit, most összefüggés nélkül beszélt,
vagy mint gyermek csapongott egyik tárgyról a másikra, a mohó öröm vagy
hirtelen harag fölindulásai között. Kertje lombjai alatt virágot tépve,
mily elégülten mondá, hogy ő immár boldog, nincs többé semmi dolga, s ha
Deák neve csendűlt fülébe, mily szánakozva kiáltott föl: «Szegény Deák,
rég nem láttam, azóta megvénülhetett, annyi baja lehet: a magyar
politika nehéz, legnehezebb a világon, én, hála Istennek, többé nem
aggódom». Ha néha olvastatott magának s épen saját munkáit, mily különös
arczczal hallgatta a fölolvasást; mintha ismerős s mégis idegen
dolgokról hallana, s egész elkomorodva sóhajtott föl: «Én is akartam
erről írni, de nem volt rá időm». Később, midőn mind hallgatagabb lett s
csak egy-egy indulatos fellobbanásban vagy méla sohajban adott életjelt,
az emberi mulandóság- és nyomornak mily szívrendítő képét tárta elénk:
íme a leggondolkozóbb fők egyike gondolat nélkül, íme egy szenvedélyes
szív érzéktelenűl, íme egy élő meghalva.

De hova tévedtem? Midőn az Akadémia megbízásából ez ünnepélyes ülésen
elhunyt társunk emlékét újítom meg, nem élete utolsó éveiről kellene
szólanom, hanem munkássága napjairól, melyek annyi fényt árasztottak reá
és Akadémiánkra. Bocsássák meg önök felindulásomat. Kemény barátom volt
és buzdítóm az írói pályán; szerettem őt, mint embert és írót, s most
nem tudok menekülni azon jelenet fájdalmas benyomásaitól, midőn őt
utolszor láttam. De különben is Kemény végső éveinek tragikai ellentéte
csak szörnyű tetőpontja azon ellentéteknek, melyek többé-kevésbbé egész
életén, sőt írói pályáján is átvonúlnak.

Valóban Kemény nem volt se szerencsés, se boldog ember s mint író
rendkívüli fényoldalakat szokatlan árnyoldalakkal egyesített. Fejedelmi
nemzetségből származott, egyik őse Erdély trónján űlt, de az az ág,
melyhez tartozott, folyvást vesztette birtokait; ő meglehetős szegényen
lépett az életbe, s nagyrészt írói munkásságából élt. Heves,
szenvedélyes véralkata volt, de egyszersmind átható, bonczoló esze;
eszével folyvást zsarnokoskodott szívén, de ez neki inkább csak mint a
közpálya emberének sikerűlt, mint magánembernek kevésbbé. Senki sem
tudta jobban mérlegelni a viszonyokat, megjósolni a hajlamok és
szenvedélyek fejleményeit s másoknak jó tanácsot osztogatni, de a maga
ügyében határozatlan, tétovázó volt, s szenvedőlegesen engedte át magát
a dolgok folyamának. Gyakran játszotta a közönyöst, midőn szíve vérzett
s néha egy szóra, egy semmiségre kitört belőle a rejtett fájdalom s
komor hangulatba sülyeszté. Különösségei, szaggatott élete
többé-kevésbbé a szív és ész, az idealismus és realismus küzdelméből
folytak, a melyek sohasem tudtak nála összhangba olvadni. Már
gyermekkorában föltűnt szórakozottsága, mely az évek folytán mindinkább
növekedett. Magányra, csendre volt szükség, hogy összpontosíthassa
figyelmét, ezért leginkább éjtszaka dolgozott. Alkonyatkor feküdt le s
éjfélkor kelt föl, s hogy ébren tartsa magát, erős kávét és theát ivott.
A lázas tevékenység, a túlfeszített munkásság napjait rendesen a
kimerültség, munkátlanság és szórakozás napjai váltották föl. Így élt
évtizedeken át, a mi lassanként aláásta egészségét.

Az íróban is ily ellentéteket találunk. Képzelme erős és gazdag volt,
szelleme emelkedett, szíve és emléke tele az élet és történelem
tapasztalataival. Regényeinek cselekménye és jellemrajza átgondolva,
átérezve, élénken állottak szemei előtt, de az előadás és elbeszélés
különösebb báját megtagadta tőle a természet. A belforma ereje soha sem
volt arányban nála a külforma szabatosságával. Nehézkességet,
egyenetlenségeket találni munkáiban, s midőn stilje rendkívüli
szépségeket áraszt is, oly gondatlanságot követ el, a melyeket
középszerű író is el szokott kerűlni. Mint politikus, éles elmét tág
látkörrel, erős itéletet tudományos műveltséggel párosított, de teljes
híjával volt a szónoki tehetségnek. Épen azért csak mint író folyt be a
közügyekbe, s bár két ízben választatott országos képviselővé: 1848-ban
Kővár vidéke, 1865-ben Pest-Lipótváros részéről, soha sem vett részt az
országgyűlési vitákban. Eleinte politikai czikkei tudományosabbak,
mélyebbek és nehézkesebbek voltak, mintsem népszerűek lehettek volna.
Sokáig küzdött, a míg győzelmet vehetett a forma nehézségein, de soha
sem vált könnyed, elmés hírlapíróvá, a ki inkább mulattatja, mint
fölvilágosítja közönségét, sem heves izgatóvá, ki a tömeget jó és rossz
szenvedélyeinél fogva elragadja. Erős meggyőződései mellett is a skepsis
és pessimismus bizonyos árnya vonúlt át iratain és többször támadta,
mint védte a népszerű eszméket. A magyar politikai élet főbb eszméinek
és egyéneinek senki sem volt élesb elmű és tárgyilagosabb birálója, s
néha egész biztossággal megjelölte az irányt, mely a dolgok
kényszerűségénél fogva később csakugyan mind követelőbben lépett
előtérbe. Fejtegetései Széchenyit és Deákot is meglepték s nem egy
itéletét fogja átvenni az újabb kor történetírója. Hazafi becsvágyába
kevés hiúság vegyűlt; kerűlte a föltűnést, nem vadászta a tapsot, s oly
kevéssé ámúlt, mint ámított. Nem vágyott pártvezérségre, de folyvást hű
maradt pártjához, mert azt tartotta, hogy politikában csak két módon
fejthetni ki erőt: vagy ha pártot tudunk alakítani, vagy ha ragaszkodva
valamely párthoz, arra tehetségünk- és jellemünkkel hatni birunk. Másban
sem kedvelte a pártonkívül-állást, de néha hallgatva, komoran követte
pártját és soha sem áldozta föl tolla méltóságát hiú pártczélokért.
Mindig fölfogta ellenfelei álláspontját, akaratlan sem értette őket
félre; a kik ellen küzdött, épen úgy becsűlték lovagias modorát,
engesztelékeny szellemét, mint pártfelei eszét és szilárdságát. Tudott
tűrni, várni, hallgatni, s elnyomva a hiúság és szenvedély ingereit, meg
tudta választani, hogy mikor és mily hangon kell írnia. Óvatos és
lelkiismeretes volt s a politikai ábrándok kérlelhetetlen bonczolója. E
sajátságok épen alkalmassá tevék őt arra, hogy az ötvenes években, a
hírlapirodalom terén, a szenvedőleges ellenállás politikájának
képviselőjévé emelkedjék, s később, midőn a cselekvés órája ütött, épen
oly sikerrel védje itt az 1848-iki törvényeket s egyengesse a
kiegyenlítés útját, mint Deák az országgyűlésen.

A költői és politikai hajlamok korán ébredtek Keményben. 1815-ben
született s 1823 óta tizenegy évet töltött a nagy-enyedi föiskolában.
Nagy-Enyed akkor némi politikai és tudományos központ volt. Nem messze
lakott ide rokona, b. Kemény Dénes, az erdélyi ellenzék egyik vezére, az
alsó-fehérmegyei közgyűlések hőse, itt volt jogtanár Szász Károly, az
épen oly kiváló tudós, mint politikus. Az akkortájt alakuló ellenzék
erős benyomást tett reá s úgy szólva vezérférfiai között növekedett föl.
De Szász Károly nemcsak a jogi és politikai tudományok, hanem az
irodalom iránt is fölgerjesztette érdeklődését. Mint gyermeket
megkülönböztette, mint tizenhét éves ifjat barátjáúl fogadta. Kemény
maga megvallja Szász Károly felett tartott emlékbeszédében, hogy tőle
nyert buzdítást az irodalomra s az egész világon neki köszönhet
legtöbbet. A vidék is, hol gyermekségét és első ifjúságát töltötte,
fejlesztően hatott költői kedélyére. A Marosmente bájos völgyei, a
Hunyadiak emlékei vették körül s egy pár órányira Gyula-Fehérvár
emelkedett, az erdélyi fejedelmek székvárosa elhanyatlott dicsőségével;
mind megannyi színhelyei később regényeinek. Jogi és történelmi
tanúlmányai felköltötték lelkében kettészakadt hazája tragikai emlékeit.
A mivel mint huszonnégy éves ifjú az irodalmi pályára lépett, egy
értekezés volt a _Mohácsi veszedelem_ _okairól; Martinuzzi_ czímű, első
regénye, a melyből mutatványok is jelentek meg az _Athenaeum_ban,
szintén e kort rajzolja, s utolsó regényében, a _Zord idő_ben, még
egyszer ide tér vissza, mintha nemzeti gyászunkban több tanúlságot,
meghatóbb költészetet találna, mint dicsőségünk napjaiban. _Martinuzzi_t
sohasem végezte be s a már kész kötetek kézirata is elveszett. Második,
_Élet és Ábránd_ czímű regénye, melynek hőse Camoens, a szerencsétlen
portugal költő, s melyben ifjú szíve egész alanyiságát kiöntötte,
szintén sohasem látott napvilágot. A teljesen befejezett regény kézirata
elégett Buda ostromakor. Általában Kemény keveset gondolt kézirataival,
sőt kinyomott munkái is nagyrészt hiányzottak könyvtárában. _Gyulai Pál_
czímű öt kötetes regényével lépett először a közönség elé 1847-ben, a
melyet az ötvenes években a _Férj és nő_ és egy háromkötetes
beszélygyüjtemény, továbbá az _Özvegy és leánya_, a _Rajongók_ és végre
1862-ben a _Zord idő_ követtek.

Kemény fölléptekor Jósika és Eötvös voltak a magyar regényirodalom
kiválóbb képviselői. Csakhamar Kemény nevét is az övékkel együtt
kezdette emlegetni a közönség, azonban kevés szellemi rokonság volt
köztök. Jósika történelmi regényeket írt, de inkább csak külsőségekben
fogta föl a történelmet s majd minden regényében egy-egy erkölcsi eszmét
igyekezett megtestesíteni. Igy _Abafi_ban az erős akarat döntő
befolyását önmívelődésünk- és nemesedésünkre, _Zólyomi_ban a féktelenség
következéseit, _Utolsó Báthori_ban az indulatok félelmes hatalmát, ha
hiányzik önuralmunk. Eötvös azt tartotta, hogy a költészet kedves
játékká sülyed, ha elválik a kor nagy érdekeitől. _Karthausi_jában a
saját szive és az európai társadalom jajkiáltását hallatja, a hit
nélküli társadalom s az önző szenvedélyek harczai közt a kereszténység
nagy eszméi- és érzéseiben keresve vigaszt; a _Falu jegyzőjé_ben a
magyar társadalom sebeit tárja fel, a nemesi előjogok s a megyei
intézmény ellen izgat, sőt történelmi nagy regényében is _(Magyarország
1514-ben)_ a múlt képeivel a jelenre akar hatni, a jobbágyság érdekében.
Kemény nem vegyít regényeibe se tisztán erkölcsi, se tisztán politikai
irányt; ő csak az embert rajzolja egyéni változataiban, a szenvedélyeket
megolvadt vegyületökben, mindenütt élesen feltárva az eszmék és tettek
nemesisét. Nemcsak legalaposabban értekezett irodalmunkban a
tragikumról, hanem regényei egyszersmind a legtragikaibb magyar
regények, tragikaiabbak mint tragédiáink. Azonban Kemény nem annyira a
bűnök tragikumát rajzolja, mint inkább a nemes szenvedélyek, mondhatni,
az erény tévedéseit. Mintegy hirdetni látszik, hogy a bűntől könnyebb
megóvni magunkat, mint nemes érzéseink eszélytelen elragadtatásaitól;
nem elég az erkölcs törvényeit meg nem szegni, még sok más jogos érdek
van, melyek megsértve, megboszulják magokat s az emberi viszonyokon, a
hatás és ellenhatás természeténél fogva, vas kényszerűség uralkodik. Ez
Kemény költészetének legjellemzőbb sajátsága, innen árad lelkesülése,
búskomolysága, megnyugvása. Muzsája a Nemesis: félelemmel eltelve
hallgatja, hirdeti sugalmait s döbbenve tárja fel a tragikum
mysticismusát, a mely szerint bünhődésünk soha sincs arányban
tévedéseinkkel s nemcsak magunkat sodornak örvénybe, hanem mindazokat, a
kiket szerettünk, a kik ragaszkodtak hozzánk, sőt néha magát a hazát is,
a melyet épen meg akartunk menteni, mert hogy saját szavait idézzem: «a
bűnt az Isten megbocsáthatja a gyónónak és a bánkodónak, de a
félreismert politikai érdekek kegyetlenek s természetökben fekszik a
kérlelhetetlen boszúállás». Hősei majd mind az erény útján indúlnak s jó
szándékuk, nemes érzésök veszti el őket. A töprenkedő és lelkiismeretes
Gyulait a Báthori-ház iránti hála s a hazája miatti aggodalom ösztönzik
oly tettre, mely teljesen megsemmisíti őt a nélkül, hogy akár
fejedelmének, akár hazájának használhatna. Jenő gróf boldogokká akarja
tenni jobbágyait és családját, és mindnyájokat boldogtalanokká teszi; a
Mikes-fiúk mindent Sára boldogságáért áldoznak, s őt kétségbeejtve, mind
magokat, mind családjokat megrontják: Péchynek vallásos buzgalma, későn
és rosszúl alkalmazott mérséklete egyaránt veszélybe döntik családját és
felekezetét; Verbőczy, a nagy hazafi és szónok, a ki oly hőn lelkesűl
Magyarország szabadsága- és függetlenségeért, mindkettőt koczkáztatja,
elveszti s magával ragadja egész környezetét. Sőt kevésbbé erényes hősei
is, mint Kolostory és Sarolta, inkább csak a hiúság áldozatai, engednek
egy szeszélyes felindúlásnak, s a viszonyok hatalma, a szenvedélyek
fejleményei ellenállhatatlanúl taszítják őket a mélység felé.

Kemény a regény formájában tragédiákat írt s olykor drámaiságban is
vetekedett a tragédiaírókkal. Azonban nem minden tragikai alapeszmének
kedvez a regény. A mi a dráma rövidebb és szorosabb formájában élénk
hatású, a regényben szélesen és részletesen elbeszélve fárasztó lehet.
Kemény nem szőtte át regényeit idylli képekkel, derűlt jelenetekkel; nem
annyira kellemes változatosságra, mint zord fenségre törekedett, sőt
mintha teljes ellentéte akart volna lenni az oly regényíróknak, a kik
léhán fogják fel az életet, egész előszeretettel fordúlt az élet
sötétebb oldalai felé, meg-megáradt pessimismusa, bár ritkán, érinté az
iszonyatos határait is, s majdnem a groteszkbe tévedt. Ez volt az egyik
oka annak, hogy regényei nem váltak oly kedves és népszerű
olvasmányokká, mint sokkal csekélyebb becsű művek. Ide járult még, hogy
első regényeiben kedvelte a hosszas kitéréseket s örömest bocsátkozott
lélektani fejtegetésekbe. Kivált _Gyulai Pál_ban szelleme és
ismereteinek egész gazdagságát elénk tárta. E regényben oly kitűnő
részletek vannak, melyeknél jobbakat később is alig írt, de mint egész,
legkevésbbé sikerűlt regénye. Még nem volt eléggé ura a regény
formájának, hol aránytalanságba, hol túlterheltségbe esett, nemcsak
költő, hanem philosoph is akart lenni, nemcsak rajzolta, hanem
egyszersmind bonczolta is a szenvedélyeket. Később mindinkább eltért e
módtól, művei arányosan emelkedve alakultak egy kerek egészszé,
elbeszélő módja is nyert könnyedségben és folyamatosságban, bár
fogyatkozása e tekintetben folyvást szembetűnő maradt. De mily
kárpótlást nyújtott mindezért kor- és jellemrajza! Valóban ebben Kemény
minden magyar regényírót fölülmúl s vetekedik a külföld legjobb
regényíróival.

Szalay a harminczas években Jósika egyik történeti regényét birálván,
megjegyezte, hogy szeretett volna Erdély akkori gazdag vallásos életéből
és zivataraiból néhány vonást látni benne, a mű csak nyert volna
általok. A minek Jósikában kevés nyoma van, mindazt Keményben gazdagon
feltalálhatni. A XVI. és XVII. századbeli köz- és magánélet előttünk
áll. Izabella királyné, Báthory Zsigmond, I. Rákóczy György udvara és
államférfiai, a bomladozó Magyarország kettészakadása, a catholicismus
és protestantismus küzdelme, a bécsi és stambuli cselszövények, az
elnyomott felekezetek rajongása, a hit és tudás rontó és építő
vegyületben, az aristocratia és papság, a polgárság és nép, az idegen
kalandorok és renegátok mily élénken és hű vonásokkal emelkednek ki!
Kemény keveset ad a külsőségre, melyre a történeti regényírók rendesen
oly nagy súlyt fektetnek, de annál többet a belsőre, a lényegre. Nem
írja le körülményesen az épületet, butort és ruházatot, annál nagyobb
gonddal eleveníti meg a kort mozgató eszméket és szenvedélyeket. Beleéli
magát a múltba s együtt érez személyeivel. Összeolvasztja a művészeti
czélt és a történeti igazságot, az egyénekben rajzolva a kor eszméit,
szenvedéseit. E módban rejlik a valódi történeti regény titka, mert az
egyének iránt fejlődő költői érdek közelebb hozza a kort is szívünk- és
értelmünkhöz egyaránt. Ebben Kemény mester s gyakran a legélesb világot
veti egy egész korszak szellemére, vallásos és politikai irányára.

A jellemrajzban nem kevésbbé kitünő. Látszik, hogy mélyen vizsgálta
saját és mások szivét. Ismeri az embert, feltárja a szív és agy
legtitkosabb redőit, nyomról-nyomra követi a szenvedélyt egész a
monomaniáig, mondhatni az őrűltségig. Hősei szenvedélyökben hordozzák
végzetöket s katastróphjok oly természetes, mint valamely syllogismus
zártétele. Nem téved abstractióba, kerüli a typust, talán inkább,
mintsem kellene és egyénekre törekszik. Nagyrészt összetett
szenvedélyeket fest. Több szenvedélyt, több indokot olvaszt össze,
melyek egymásra hatva, egymást élesztve vagy mérsékelve idézik elő a
bonyodalmat és katastróphot. Kolostory a bigott vallásosság s hiú
könnyelműség, az aristocratiai idealismus és heves érzékiség vegyűlete,
Tarnóczyné a puritanismus és képmutatásé, kinek egy képzelt sérelemből
folyó gyűlölsége kapzsi irígységgé válik és szent czélja magánbosszúvá;
Verbőczyben a tudomány és optimismus, a hazafiság és öncsalás, a jóság
és hiúság; Péchyben a vallásos álmodozás és nagyúri gőg, koczkáztató
gondatlanság és szelid mérséklet olvadnak össze. S a női hiúságot és
kaczérságot hány vegyületben és változatban rajzolja a legbűnösebbtől a
legártatlanabbikig: Idunától egész Péchy Deboráhig. Az összetett
szenvedélyek e tömkelegében néha eltévedni látszik, finom részletezése
nem mindig emeli a költői hatást, meg-megvillan pessimismusa is, mintha
az emberen minden csak máz volna, mely gyöngeségeit takarja, mintha
bűneink nagy része túlhajtott erény volna s erényeink nagy része ki nem
nőtt bűn, mintha játékszerei volnánk rokon- és ellenszenveinknek, melyek
megvakítanak és közönyünknek, mely kioltja érzésünk lángját, hogy a
sötétben szellemünk elaludjék és szívtelenségünk elbutítson. De ha
gyöngűl is olykor lelkében az erkölcsi eszmény, soha ki nem alszik. A
nemes nő- és férfialakoknak egész sora vonúl el regényein. Eliz, Sára,
Klára, Dóra, a három Mikes fiú, a két Elemér, Róbert: mind mély érzésű,
önmérséklő, lemondó jellemek, a kiknek minden bűnök csak az, hogy teljes
szívvel ragaszkodtak valakihez, a ki őket akarva vagy akaratlanúl
boldogtalanokká tette. Kemény ifjú álmait, szeretteit, szép emlékeit
rajzolta bennök igazán, oly őszinte meghatóan. De szíve és képzelme
démoni elemeit ép oly erővel tudta kifejezni. Gergely és Barnabás diákok
ez elemek legélesb képviselői: amaz az erkölcsiségtől teljesen megvált
rendkívüli észé, emez a szerencsétlenségből folyó embergyűlöleté.
Azonban Kemény jobb kigondoló, mint kidolgozó, jellemrajzainak
körvonalai biztosak, de árnyalatai nem mindig elég élénkek s nincsenek
teljes hatalmában a nyelv művészetének oly titkai, a melyek az
elbeszélést vonzóvá, a párbeszédet elevenné teszik. A magánbeszédben, a
benső lelki küzdelem fölleplezésében már sokkal szerencsésebb. Néha itt
oly eleven, oly találó, hogy a legkitűnőbb költőkkel versenyez. A
természet, hely és környezet hatásának rajza a kedélyre kiválóan sikerűl
neki. Az a lélekállapot, midőn az ész dialektikája elaltatja a szívet,
vagy a szívé az észt, a midőn a képzelődés nagyítja vagy kicsinyíti a
tárgyakat, a szenvedélyt tüzeli vagy hűti, a mámor- és kiábrándulásnak,
a tettre ragadtatás és a tett visszahatásának hangulata, a kósza
álmodozás, a sejtelmes borongás a legköltőibb tolmácsra találnak
Keményben. Regényeinek e helyei a magyar költészet legszebb lapjai közé
fognak tartozni mindenha.

Kemény mintegy húsz kötet regényt és beszélyt írt, leginkább a politikai
szünetek napjaiban, mert 1841 óta egész 1867-ig folyvást foglalkozott a
politikával s néha kizáróan csak annak élt. Bár regényei nem politikai
és társadalmi irányúak, a költőt és politikust mégis összeköti az eszme
és hangulat bizonyos rokonsága. Valamint regényeiben a nemes
szenvedélyek, az erény tévedéseit rajzolta, úgy politikai műveiben
legörömestebb fejtegette a hazafiság túlzásait, a nemes törekvések
tévtanait, a népszerű eszmék árnyoldalait, sőt veszélyeit. Nem egyszer
emlegette Hieró királyt, a kinek egy híres mechanikus oly hajót
készített, mely legszebb és legkényelmesebb volt az egész világon, de a
történetből csak a syrakusai kikötőbe nem fért be, a melynek számára
készűlt s e csekély hiba miatt hasznát sem lehetett venni. Fölhozta azt
a keleti mondát, a melyben a beteg persa király számára rendelt
orvosságot tanácsosainak kell bevenni, s így az egészségesek
megbetegedtek, a beteg pedig nem gyógyúlt meg. Azt hitte, hogy a magyar
politikai életnek sok ily mechanikusa van s orvosai gyakran nem a
beteget gyógyítják, hanem az egészségest betegítik. Tapasztalta, hogy az
ellenzék rendesen többet szokott igérni, mint a mennyit megtartani
képes, de az 1848 előtti magyar ellenzék, nagy többsége mellett sem
juthatván kormányra, még kevesebb felelősséget érez s e tekintetben
fölűlmúlja a világ minden ellenzékét. Születésénél fogva aristocrata
volt, helyzete és foglalkozása democratává tették, de sohasem volt a
merev rendszerek és elvek embere. Azok soraiban küzdött, a kik védték az
alkotmányt az absolutismus ellen, a magánjogban a feudalismust, a
közjogban a rendiséget akarták megdönteni, de érezte, hogy viszonyaink
közt a democratiai eszmék bizonyos ponton túl nem szolgálnak a szabadság
biztosítására, nemzetiségünkre nézve pedig épen veszélyesek. Családi
hagyományai, történelmi tanulmányai Magyarország önnállásáért
lelkesítették, de tudta, hogy minden törekvés e czél felé mily szoros
kapcsolatban van a külügyek állásával s az örökös tartományok
helyzetével. Nem a szolgaiságtól, nem a politikai tétlenség- és
lelketlenségtől féltette nemzetét, hanem az igen is merész
tevékenységtől, az igen is lázas lelkesűléstől, s azt tartotta, hogy
hazánk szabadsága- és önállóságának ellenségei kevésbbé veszélyesek,
mint nagyon is hő barátai. Semmit sem kedvelt annyira, mint az eszmék
természetének, a tények okainak s az események értelmének nyomozását –
mint politikai író ebben legerősb – épen azért elégületlen volt az
ellenzék nem egy tanával s nem igen hitt a rázkódás nélkül való
átalakulás lehetőségében.

Erdélyben kezdte politikai pályáját, résztvett a kolozsmegyei
közgyűlésekben s vezérczikkeket írt az _Erdélyi Hiradó_ba. Az erdélyi
ellenzék csaknem kizáróan a sérelmi politikát űzte. Kemény politikája
termékenyebb mezőn szeretett járni, sorozati kérdések miatt nem akart a
megnyerhető előnyökről lemondani, s a mit kiszakasztva életbe léptetni
remélt, nem temette az úgynevezett rendszeres munkálatok közé. Ez irány
Kolozsmegyében többséget vívott ki s hatással volt az erdélyi
országgyűlésre is. Azonban Kemény nem annyira ezzel, mint 1843- és
44-ben két füzetben kiadott _A korteskedés és ellenszerei_ czímű
röpiratával vonta magára a közfigyelmet. Ekkor választotta az akadémia
levelező tagjának, hogy később tiszteleti és igazgató taggá emelje,
ekkor jött közelebbi ismeretségbe egy pár magyarországi kitünő
államférfiúval és publicistával. E röpirat forma tekintetében messze áll
Kemény későbbi politikai munkáitól, de rendkívül éles észt és
műveltséget árúlt el. Kemény egész tárgyilagossággal vizsgálta a
korteskedés kórjelenségeit, melyek akkortájt nemcsak a megvesztegetés,
hanem az erőszak alakjában is mutatkoztak s épen úgy veszélyeztették a
szólás szabadságát, mint bomlasztóan hatottak a megyei közigazgatásra és
igazságszolgáltatásra. Birálat alá vette az ajánlott gyógyszereket,
különösen a Wesselényi indítványát, a ki országos törvény helyett megyei
rendőri és büntető szabályokkal akarta fékezni a visszaéléseket. Kemény
országos törvényt sürgetett s a rendőri szabályok helyett a censusban
kereste a gyógyszert, a mely szerint a megyei választó jog csak a
birtokos nemeseket, némely vagyonosabb nemnemest s a honoratiorokat
illette volna meg. De nem e javaslat keltett figyelmet, hanem beható
fejtegetései reformjainak vezéreszméiről, megyei rendszerünkről, a
censusról és az általános szavazatról. Élesen kiemelte, hogy a magyarnak
kötelessége előmozdítani a szabadelvűség érdekeit, de el nem hanyagolni
nemzetiségét, noha e kettős kötelesség érdekei olykor meghasonlanak,
útjai keresztűl vágják egymást, irányai külön szakadnak. Fejtegette,
hogy reformjainknak összhangzásban kell lenni a főczéllal, a mely a
képviseleti rendszerre való átmenetel. Megtámadta azt a törekvést, a
mely a megye-rendszert a foederalismus felé vonja, az országgyülést a
megyék szolgájává törpíti, s nemcsak a visszaélések, hanem a jó
közigazgatás elé is akadályt gördít. A census és az általános szavazat
kérdésével legtöbbet foglalkozott könyvében, különösen az általános
szavazat veszélyeit fejtegette, a mely szerinte épen oly ellensége a
szabadságnak, mint a jó rendnek.

Széchenyinek annyira megtetszett e röpirat, hogy egy általa alapítandó
új lap szerkesztésével kinálta meg Keményt. Eötvös szintén üdvözölte őt
és Csengery a _Pesti Hirlap_ dolgozótársának hívta meg, mely már kitűzte
a parlamenti központosítás és felelős kormány zászlóját. Kemény nem
érezvén magában elég erőt, hogy Széchenyi vezérlete alatt új pártot
alakíthasson, nem lépett ki pártjából s az Eötvös-töredékhez
csatlakozott, melyhez legtöbb rokonszenvvel viseltetett. 1846 végén
Pestre költözött és a _Pesti Hirlap_ rendes dolgozótársa lett, később
pedig Csengery szerkesztőtársa. Itt eleinte leginkább oly kérdésekről
írt, melyek a képviseleti rendszerre való átmenetelt illették, minők a
választó törvények, országgyűlési utasítások, évenkénti országgyűlés,
gyülési nyilvánosság s egyszersmind Erdély iránt igyekezett érdeket
gerjeszteni, melynek jövőjét a Magyarországgal való egyesülésben látta.
Azonban kiütött a párisi forradalom, Bécs és Pest mozogni kezdettek és
egy pár hét alatt átalakúlt a magyar alkotmány. Keményre mély benyomást
tett e nagy változás. Nem hitte, hogy az általános szavazatból
Francziaország szabadsága keljen ki, aggodalommal tekintette az új
magyar alkotmányt, nem mintha szívéből ne üdvözölte volna Magyarország
önállását, a jobbágyság eltörlését, a népképviselet és felelős kormány
valósulását, hiszen egész életén át ezekért küzdött: hanem mert a
törvénybe igtatott közös ügyek homályban maradtak s az örökös
tartományokkal való kapcsolatot nem szabályozták intézmények. Meg volt
győződve, hogy az 1848-diki törvények, úgy a mint hozattak, meg nem
állhatnak, mert vagy Magyarország teljes függetlenségére, az
elszakadásra vezetnek, vagy pedig a kapcsolatra nézve módosulást kell
szenvedniök s a helyzet csak egy közbenső állomás. De megnyugtatni
igyekezett magát, remélte, hogy az összeütközés nem következik be oly
hamar s a kiegyenlítésre lesz idő. Épen azért, mint képviselő és
hírlapíró egész lélekkel támogatta az új kormányt s épen oly hévvel
küzdött a bécsi, mint a pesti szélső irányok ellen. Azonban többé nem
szó, hanem fegyver döntött Magyarország sorsa fölött. Kemény követte a
kormányt Debreczenbe, részt vett némi codificáló munkálatokban, követte
Aradra is, egész föloszlásáig és sokáig bujdosott Ugocsa és Szatmár
megyékben.

Visszatérve Pestre és kegyelmet nyerve, újra fölvette eldobott költői
tollát, s regényeket akart írni, de képtelen volt reá. A múlt emlékei, a
jelen keserűsége, a jövő aggodalmai, egészen kedélyére nehezültek. A
haza és barátai sorsa, Széchenyi őrültsége, Wesselényi és Bethlen János
halála, bánattal töltötték el. E három férfiúról jellemrajzi
tanulmányokat írt, melyeknek hátterét a magyar és erdélyi közélet
körvonalai alkotják, 1791–1848. Kitűnő művek ezek, melyekből nem egy
vonás, nem egy eszme fog átmenni újabb történelmünk lapjaira. Mintha a
múlt emlékeivel való foglalkozás megenyhítette volna, újra a jelenhez és
jövőhez fordúlt. 1850-ben és 1851 végén két röpiratot bocsátott közre:
_A forradalom után_ és _Még egy szó a forradalom után_ czíműeket, melyek
politikai munkái között a legjobbak, mind tartalom, mind forma
tekintetében. Alig van reá példa, hogy valaki egy lezajlott véres
forradalom után, az elvakult reactio dühöngései közepett, annyi
nyugalommal és tárgyilagossággal írjon. Pártszenvedély nélkül ítéli meg
a multat, keserűségét elnyomva a jelent, s a mély belátás biztosságával
jelöli ki a dynastiának és nemzetnek a jövő irányát. A lefolyt huszonöt
év történetének birálatából indúlt ki, kimutatta a kormány és pártok
tévedéseit, saját párttöredékét sem kimélve, bonczolja az eszmék
fejleményeit, a tények értelmét, szoros kapcsolatban az európai
helyzettel. Figyelmezteti a dynastiát, hogy ha nem német tartományaival
is belép a német szövetségbe, történeti küldetését koczkáztatja,
közelebb hozza, fölidézi a germanismus és slavismus közötti harczot, a
melynek eddig késleltetője és e két elemnek közvetítője volt. Kifejti,
hogy a magyar nemzetiség eltiprását nem kivánja se dynastiai, se német
érdek. A német tartományok útján nyugotra támaszkodni, a tisztultabb
magyar államiság által keletre hatni, az imponáló egység szükséges
tulajdonaival kültekintélyét föntartva, benn az alkatrészek szabad és
összhangzó fejlődését hűn megőrizni: ime a hivatás, a melyet Ausztriának
be kell tölteni. Épen azért Magyarország politikai nemzetiségét, mely
századok szorgalma által gyüjtött kincs, nem elpazarolnia, de eszélyesen
gyarapítnia kell, és ez csak a birodalom érdekeivel összhangzásba hozott
önnálló nemzeti belkormányzás útján történhetik. Egyesülésre szólítja
föl a pártokat egy nagy nemzeti hazai párttá. Hirdeti, hogy a mint a
nemzet közvéleménye eldobta az ápril 14-diki végzést, a dynastiának is
félre kell tenni a márczius 4-diki alkotmányt, s mindkettőnek
visszatérni a pragmatica sanctio alapjaira. «Csak nem kell – így végzi
munkáját – hiú elméletekhez, a melyeket a könyvein túl nem látó,
korlátolt tudomány önteltségében férczelt össze s az élet argumentumai
ellen makacsan véd; csak nem kell a szabadság ábrándhőseinek ragyogó, de
testetlen igéreteihez kötni a haza szent érdekeit, mert ily kapcsolatban
veszélyeztetnek; de ha e két faját az ál-státusférfiaknak, kik mint a
garabonczás diák, mindig zivatart hoznak, nem fogjátok követni: ha
magára hagyjátok a pedant elméletgyártót és a gerjedelmek kalandorát,
akkor nem lesz nehéz meglelni kulcsát a monarchiával való viszonyaink
rendezésének.»

Ime e két röpirat lényege. Mi ez egyéb, mint az az irány, melyet
tizenhat év múlva a nemzet és dynastia egyaránt elfogadott? De akkor
senki sem hallgatott Keményre. A forradalmak után rendesen csak két
szenvedély uralkodik, egyfelől a teljes reactio, másfelől az új
forradalom szenvedélye: amaz a beteg visszaemlékezésért nem ismeri el a
tényeket, emez a lázas reményekért, s mindkettő bosszút áhítva, inkább
keresi, mint kerüli a bonyodalmat. Keményt lenézték fönn, alant pedig
gyanús szemmel tekintettek reá, de volt jutalma is. E röpiratok
szorosabbra fűzték Deákkal való barátságát, a ki azelőtt is nagyra
becsűlte jellemét és tehetségét. Kemény az _Angol királynő_be költözött,
a hol Deák is lakott, újra regényeket írt, majd 1855-ben átvette a
_Pesti Napló_ szerkesztését, a melyre azelőtt is többé-kevésbbé
befolyással volt. A szenvedőleges ellenállás és várás politikájának
senki sem volt oly kifejező képviselője, mint Deák, az államférfiú és
Kemény, a hírlapíró. Deák távol tartotta magát mindentől, s épen oly
kevéssé igyekezett befolyást szerezni fönn az udvari körökre, a
kormányra, mint lenn pártot alakítani; tudta, hogy mindez haszontalan, s
még semminek sem jött el az ideje. Kemény sikertelen kisérletei után
szintén nem foglalkozott többé a belügyi politikával, s csak külügyi,
társadalmi és irodalmi kérdésekről írt. Nem nyilatkozott se jól, se
rosszúl a kormány intézkedéseiről, csak tudomásúl vette és följegyezte;
de ügyelt, hogy semmi se jöjjön lapjába, a mi a régi pártokat vagy
vallásfelekezeteket sértené, a nemzetiségeket ingerelné. Erősíteni
törekedett a nemzeti összetartás szellemét, hőn ápolta az irodalom,
tudomány és közintézetek érdekeit és buzdította a nemzetiséghez való
hűséget. Közönyös türelme, nyugodt méltósága nem egyszer ingerelte föl a
rendőrséget. Magyarországra nézve a legfontosabb rendeletek adattak ki:
Kemény Francziaország belügyeit fejtegette; a kormány a birodalom népei
áldozatkészségére hivatkozott; Kemény valamely irodalmi kérdésről
kezdett értekezni; a bureaucratia ünnepélyeket rendezett, hogy
megmutassa az uralkodónak a nép elégültségét: Deák elutazott Pestről,
Kemény _Pesti Napló_ja pedig hallgatott. Az ő hallgatása gyakran
ékesszólás volt, a nemzet megértette, a kormány pedig érezte, hogy
engedelmességet ugyan követelhet tőle, de szólásra nem kényszerítheti,
legföljebb boszanthatja, üldözheti, a mit meg is tett. Egy ízben három
hónapra függesztette föl lapját, de Kemény türelmén semmi ki nem fogott.

Azonban végre szólnia, nyilatkoznia kellett; 1860-ban kiadatott az
októberi diploma. Kemény küzdött magával; tudta, hogy az októberi
diploma el nem fogadható, mert tagadása a jogfolytonosságnak s a magyar
alkotmánynak csak töredékeit nyujtja: de azt is tudta, hogy az 1848-diki
törvényeknek módosíttatniok kell s azokat a módosítás kezessége nélkül
még a legjobb esetben sem fogja elismerni a dynastia, s egy új, talán
véres küzdelem küszöbén állunk. Lapja néhány napig hallgatott, végre
megszólalt, s kitűzte az 1848-diki törvények zászlóját, de óvatosan, ki
nem zárva a kiegyenlítés lehetőségét. Ő mondotta ki legelőször a nagy
szót, a melytől visszhangzott az ország. A küzdelem megindúlt, először
is hírlapokban, s Kemény vívta első csatáit. Az országgyülés
megnyiltával még szorosabban csatlakozott Deákhoz, s a régi hévvel
küzdött a bécsi jobb és a pesti baloldal ellen, mert, bár más alakban,
ismét megújultak 1848 eszméi és szenvedélyei.

Keményt mint szerkesztőt és hírlapírót gyakran gáncsolták némely
pártfelei is, a kik különben tisztelői voltak. Nem tartották elég
gondosnak és élénknek szerkesztését, s örömest gúnyolták apró botlásait.
Bizonyára Kemény egy harmadrendű szerkesztőtől is sokat tanulhatott
volna, hogyan kell újabb meg újabb hírekkel s érdekesnél érdekesebb
hozzávetésekkel szolgálni a közönségnek, habár azok félig sem alapszanak
valóságon; hogyan kell mindennap oly vezérczikkeket írni, melyek nagyon
hatásosak ugyan, de nincsenek összhangban azzal az iránynyal, melynek a
lap képviselője akar lenni; hogyan kell változni, átalakulni a képzelt
vagy balúl fölfogott közvélemény áramlatai között, folyvást hangoztatva
a következetességet. Mindez hiányzott Keményben, de voltak oly
tulajdonai, melyek a legritkábbak közé tartoznak. Lapjának határozott
színezete volt, nem szeszélyből, hiúságból, boszúból vagy érdekből,
hanem meggyőződésből, s mindig tudta, hogy mit, hogyan és mikor kell
írni. Nem magának akart képviselője lenni, hanem egy pártnak, s a
közönség érezte, hogy szava több, mint egy hírlapíró nyilatkozata. Nem
volt magyar lap, a mely oly hű tükre lett volna egy nagy párt
törekvéseinek s oly nemes kifejezése érzületének és méltóságának, mint
Kemény _Pesti Napló_ja. Kemény egyet-mást elhanyagolt, de a válságos
pillanatokban mindig résen állott, s a legfontosabb kérdéseket behatóan
tárgyalta. Taktikája és fejtegetései a közeledés, a kiegyezés
fejleményeit folyvást érlelték egész a siker végstádiumáig, midőn még
egyszer Kossuth híres levele ellen szállott síkra, hogy aztán nemsokára
örökre elnémuljon.

Az ország visszanyerte alkotmányát, s a győzelem örömében, dicsőségében
csak az nem részesűlt, a ki mindig az elsők sorában küzdött. Kemény
megtörve bolyongott Pest utczáin; szánták, s csakhamar elfeledték. De ez
őt még akkor sem bántja vala, ha nem veszti el öntudatát, mert nem
hiúság ragadta az írói és politikai pályára, szenvedélyből lett költő,
hazafiságból politikus, s magas eszményei lévén, soha sem volt elégűlt
magával. Azonban mégis érezte, hogy nem hiába élt. Munkái egyikében
mélázva gondol az utókorra. «Ha az – úgymond – a ki Afrika homokrónáin,
vagy alig ismert tartományok jéghavasain bolyongva, épen az elhagyatás
közt érzi a hiúság ama kényszerét, hogy nevét kőbe, fába vagy bármi
szilárdnak látszó tárgyba vésse, s emlegettetni vágyjék, noha hihetőleg
ebben csalódni fog; ha a tenger közepén sülyedő hajónak matrózai
nevöket, kedveseikét s a megsemmisűlendő hajóét palaczkba zárva engedik
át a haboknak, azon reménytől ámítva, hogy találkozni fog, bár kevés, ki
a tenger titkai közűl legalább ez egyet fölfedezi: vajon miért ne higyem
én is, hogy miután szemem bezárúl, tetemem szétmállik, fejfámat ledönti
az idő, még találkozni fog, bár kevés, vagy talán egyetlen egy, a ki
irodalmi fáradozásaim iránt érdekkel viseltetvén, érdeket kíván irántok
gerjeszteni.»

Oh találkozni fognak s nem kevesen! A hű magyar nem fogja feledni a
puszta-kamarási sírt, hol agg diófák árnyában egyik legkitünőbb költője
és publicistája aluszsza örök álmát. Költői műveinek igazságot
szolgáltat az idő; azok inkább fognak olvastatni később, mint jelenleg s
Magyarország újabb történelmének írója kegyelettel fog megemlékezni a
bajnokról, a kinek a kor dicsőségéből kevés jutott, de a ki egészen
átérezte reményeit, aggodalmait, viselte gyászát, megharczolta
küzdelmeit, s elesett a győzelem zászlója alatt.



CSENGERY ANTAL.

SZÜL. 1822 JUN. 2-ÁN, MEGH. 1880 JUL. 13-ÁN.

FÖLOLVASTATOTT A M. T. AKADÉMIA 1881 MÁJUS 22-ÉN TARTOTT KÖZÜLÉSÉBEN.

Valahányszor e szószékre lépek, az Akadémiának egy új nagy veszteségét,
szívemnek egy új nagy fájdalmát kell tolmácsolnom. Az Akadémia
egymásután veszti legkitünőbb tagjait, a kik évtizedeken át díszei és
támaszai voltak, s én egymás után vesztem bennök legjobb barátaimat, a
kikhez a szeretet és ragaszkodás erős kötelékei fűztek. És mégis mily
különbség! Az Akadémia testület, melynek élete századokra terjed,
veszteségeit új tehetségek pótolják, hogy még nagyobb díszére váljanak,
még erősebb támaszai legyenek. De az egyén, a barát hol talál
kárpótlást, kivált oly korban, melyben a szív már nem igen fogékony új
benyomásokra, nem szőhet új viszonyokat, s mindinkább elhagyatva érzi
magát? Nem az a legfájdalmasabb, hogy meg kell válni az élettől,
szeretteinktől, hanem az, a midőn szeretteink hagynak el bennünket, s az
élet mintegy megválni látszik tőlünk, mert veszteni kezdi becsét. De az
emberi szív nem maradhat vigasz nélkül. Ha a jelen kevés örömet nyújt,
ha a jövőben nem csillámlik remény, a múltba menekülünk, s az
emlékezetben éljük vissza jobb napjainkat. Oh hányszor gondolok én is
elhúnyt barátaimra, hányszor virrad fel lelkemben a múlt homálya,
vesztett ifjúságom, midőn példájokon lelkesülve, velök, mellettök
küzdeni tanultam. Oh hányszor látom Csengery halvány, komoly arczát,
hányszor tünik fel előttem pályája, az ész és szív legnemesebb
küzdelmeinek pályája, melyet inkább kötelességérzet és meggyőződés
irányzott, mint becsvágy és szenvedély, melynek nincsenek ragyogón
kímagasló pontjai, regényes részletei, de mint egész, épen komoly
egyszerűségében szép s nem szembeszökő, de többnemű eredményeiben annál
áldásosabb. S most, midőn e pálya emlékeit e helyen is föleleveníteni
szándékszom, úgy hiszem, csak rokonhúrt pendítek meg önök szívében, s
még sajgó fájdalmam enyhületét keresve, egyszersmind önök kegyeletét
fejezem ki.

Csengery a megújhodott magyar társadalomnak egyik kiváló typusa volt, de
sokat különbözött társaitól, a kikkel egy pályát futott meg. Szalay és
Eötvös társaságában lépett a politikai térre, majd Keménynek volt hű
társa s végre Deáknak legmeghittebb embere. E férfiak mindenikére
jelentékeny befolyással volt, de nem mint versenytárs. Nem volt
pártvezér, mint Deák, nem szónok, mint Eötvös, nem szaktudós, mint
Szalay, s nem élt oly kizáróan az irodalomnak, mint Kemény. Hiányzottak
benne azok a tulajdonok, a melyek pártvezérré vagy szónokká avathatják
az embert. Nagyobb közönség előtt ritkán volt ment bizonyos merevségtől
vagy elfogultságtól, csak kisebb körben nyílt meg esze- és szívének
egész gazdagsága. Ösztönszerűleg visszariadt a tömegtől, hangja gyöngébb
volt, mintsem uralkodhatott volna a gyűlések zaján és szenvedélyein, s a
szónoki hevület- és leleménytől mintegy idegenkedett természete. De
baráti körben, értekezleten vagy bizottságban senki sem vonhatta ki
magát befolyása alól. Nagy műveltsége, eszmegazdagsága, beható elméje
nem egyszer adtak irányt a tanácskozásnak, hol a főkérdésre, hol a
részletekre nézve, s e néma képviselő hatásának több nyomát őrzi
törvénykönyvünk, mint sok ékesszólóénak. E mellett volt jellemében
valami, a mi a legjótékonyabban hatott barátaira, s épen alkalmassá
tette őt arra, hogy közvetítő legyen személyek és pártok között.
Eötvösnek elmélő s benyomásokra hajló természetére határozottsága- és
gyakorlatiságával hatott, Kemény skepsisét és pessimismusát erős hitével
mérsékelte, a néha csüggeteg Szalay munkásságát az őszinte méltánylat
zaklatásaival élesztette, a fölgerjedt Deákot tapintatával majd mindig
ki tudta engesztelni, s nem egyszer tájékozta oly kérdésekben, melyeket
ez kevésbbé ismert. Nem sértve a mások becsvágyát, senki sem kétkedve
önzetlen becsületességében, mindenki bízva tehetségében és jóakaratában,
a személyek és pártok szívesen fogadták közvetítéseit. S valóban senki
sem értette jobban a szétágazó véleményeknek egy központon való
egyesítését, a töredékes eszméknek egy szerves vázlatba olvasztását és
szabatos formulázását, mint ő. Ezért volt 1865 óta az országgyűlési
bizottságok lelke és Deák jobb keze.

Mint író több szakkal foglalkozott, mint társai, s összhangzóbb
műveltségre törekedett. Nemcsak az erkölcsi tudományokban búvárkodott, a
természettudományokat is kedvelte, a művészetek iránt is érdeklődött,
kivált a költészeten csüggött nagy szeretettel. Politikusaink közt alig
volt valakinek több érzéke az irodalmi szép forma s a nyelv csínja
iránt, mint neki. A mint a politikában sürgette az élet és tudomány, az
elmélet és gyakorlat szorosb kapcsolatát: úgy hirdette az irodalomban a
tudomány és ízlés párosításának elvét. Zaklatott élete, gyönge
egészsége, szétszórt munkássága nem engedték meg, hogy egy pár nagy
munkára összpontosítsa erejét azon szakban, melyet leginkább kedvelt és
szigorúbb birálója volt magának és másoknak, mintsem félsikerrel
megelégedett volna. Ezért inkább csak mint szerkesztő, műfordító,
hirlap- és essayíró hagyott mélyebb nyomot irodalmunkban. De a magánélet
szerencsétlenségei s a közélet izgalmai közt sem feledkezett meg soha a
tudomány és irodalom nagy érdekeiről. A valódi tehetséget nála senki
inkább nem becsülte, bár rideg és visszautasító volt a jogosúlatlan
becsvágy, a túlbecsűlt vagy épen bitorolt tekintély irányában.
Összeköttetései által, személyes befolyásával több kitűnő tudós- és
írónak szerzett állást vagy munkát; mint szerkesztő nem egynek adott
ösztönt vagy irányt, s a kormánynál egész végperczeig minden lehetőt
megtőn a tudományos és irodalmi érdekek gyámolítására. A mi különösebb
kedvezményben részesűlnek az állam részéről tudományos és irodalmi
intézeteink, társulataink, abban neki sok része van. Jól tudta, hogy az
újabb kor, a democratia kora, többé nem igen várhat aristocrata
Mæcenásokat, s minden nemzet, mint állam és társadalom, a tudományos és
irodalmi intézetekben, társulatokban szüli meg új Mæcenásait. Ez
intézetek és társulatok jó szervezete, rendezett pénzügye egyik
főfeltétele a nemzeti műveltség emelkedésének. Épen azért egész
buzgósággal áldozta munkásságát a közintézetek ügyének. Sokoldalú
műveltsége, jogi és pénzügyi jártassága, lelkiismeretes szigora mintegy
kijelölték őt e szerepre. Eszméi, indítványai, intézkedései nem egy
intézetnél idézték elő az emelkedés forduló pontját. Az Akadémia e
részben különösen sokat köszön neki, s azért nem csak egyik díszének,
hanem egyik jóltevőjének is tekintette.

Csengery nevén kevésbbé ragyog az a dicsőség, mely társait annyi
fénynyel övezi. Deák nevéhez egy nagy eszme, egy nagy tett emléke van
kötve; Eötvös, Szalay és Kemény pályáját a politikai, történelmi és
költői művek egész sora jelöli. Csengery élénk részt vett ugyan társai
politikai és irodalmi küzdelmeiben, sőt műveikre is hatott, de
dicsőségének legfőbb éke nem az államférfiúé és íróé, bár mint ilyen is
jeles. Az ő dicsősége, melyben társai kevésbbé osztozhatnak, az egyszerű
polgár dicsősége, a ki a magyar közélet minden mozzanata iránt
érdeklődik, s alkalom szerint minden időben, minden téren nagy sikerrel
teljesíti kötelességét. Társainak a születés, vagyon, sőt tehetségök
sajátsága egyszerre széles hatáskört nyitnak: Csengery lassanként és
kevésbbé kedvező körülmények között emelkedik. Társai egy térre
összpontosíthatják egész erejöket: Csengeryt a buzgóság és
kötelességérzet, a hajlam és kényszerűség sok térre ragadják. Társai a
tudomány- és politikának úgyszólva csak szellemibb oldalai iránt
érdeklődnek: Csengeryt az anyagiak is érdeklik. Épen úgy foglalkozik
köz- és magánjogi, bel- és külügyi kérdésekkel, mint
nemzetgazdaságiakkal és pénzügyiekkel; épen oly alaposan szól a
vasúthálózat kérdéséhez, mint a közoktatáshoz, épen úgy helyén van az
Akadémia elnöki, mint a földhitelintézet igazgatói székén, épen oly
szakértően szervezi a szinház drámabirálóbizottságát, mint a magyar
iparegyesületet, a fővárosi ügyekben épen oly buzgó részt vesz, mint az
országosakban, s épen oly szívesen szolgál tanácscsal, tervvel
egyeseknek, mint községeknek. Társai mint egy nagy eszme szónokai vagy
egy nagy mű írói jelennek meg a közélet szinpadán a nemzet tapsai közt:
Csengery inkább a szinfalak közt működik, s csak az avatottak
méltánylatában részesül. Inkább tanácsadó volt, mint cselekvő, inkább
érlelő, mint izgató, inkább codificáló, mint kezdeményező. Jól ismerte a
külföldi és magyar viszonyokat, s az európai eszmék és magyar szellem
vegyületének összhangzóbb képviselője volt társainál. Senki sem értette,
érezte jobban nála a megújult magyar állam múlhatatlan szükségeit és
kényes bonyodalmait, s mint egyszerű polgár, senki sem szolgálta szóval,
tettel és oly sok oldalról, mint ő. Valóban, Csengery a modern magyar
polgárnak mintegy eszményekép tünik föl, s ez pályájának legfőbb
dicsősége.

A férfiú pályája a gyermekifjúban már fejledezett. Atyja Nagyvárad egyik
jelesbb jogtudósa és keresettebb ügyvéde volt, kit Kölcsey is gyakran
látogatott, s kinek háza mintegy központja volt a biharmegyei szabadelvű
fiatalságnak. Csengery, már mint iskolás fiú, az atyai ház irodalmi és
politikai benyomásai közt nőtt fel, melyeket nem soká a megye- és
országgyűléséi váltottak fel. Mint gyermekben az ifjú, mint ifjúban a
férfiú komolysága volt meg. Tanulótársai körében nem verseket olvasott
fel, hanem a magyar közélet legfőbb kérdéseiről értekezett. Mint húsz
éves ifjú, 1842-ben Beőthy Ödön, Biharmegye híres alispánja és követe
mellett gyakornokoskodott, s írta a fontosabb kérdésekben azokat a híres
körleveleket, melyek az ellenzéki megyékben oly nagy hatást tettek. Az
1843-ik országgyűlésre Pozsonyba is követte őt, s egyszersmind
országgyűlési tudósítója volt előbb a Kossuth, majd Szalay _Pesti
Hirlap_jának. Sokat olvasott és tanúlt, de még többet gondolkozott.
Pestre telepedve, letette az ügyvédi vizsgálatot, de se a magyar
jogtudomány, se a magyar közélet ki nem elégítették. Kossuth mint
hírlapíró ekkor állott hatása délpontján, s mint szónok már az ellenzék
vezérférfiai közé emelkedett. Csengery bámulta a beszélő és író nagy
szónokot, de nem állott varázsa alatt. «Kossuth leghatásosabb
szónoklatában is hasztalan keresünk sok eszmét, tartalmat, – írja egy
pár évvel később egyik kézirati vázlatában – többnyire csak hegyét
lengette végig az elveknek és tényalapoknak, mikép szellő a
kalásztengert végig lengeti. Kerülte az elméleti vitákat, mint maga
bevallá Dessewffy Aurél ellenében. Annál több volt beszédében az ékesen
hangzó mondat és ragyogó kép. Ott találjuk az új kor általános eszméit,
jelszavait, zászlóföliratait, mely után indul a sokaság. Szónoklata
emelt, vagy porba rántott, de nem fejtette ki a tárgyat, csak
megvilágította, mint a villám. S mégis sokakat megcsalt a fény. Mint a
nap, mint a hold képe felületén ragyogott, de mélyen látszott.
Kossuthban mély meggyőződés mutatkozott, mint hosszas tanulmány és
alapos ismeret eredménye, de valóban nem volt egyéb bizonyos ihletnél,
mely inkább az érzés, mint az értelem kifolyása. Erős képzelődés
lángérzelemmel, lázas szenvedély és ingerült kedély, mely a hazafiúi
fájdalom kitöréseinek oly dús forrása.» Csengery úgy hitte, hogy a
lelkesítő és izgató beszédek és czikkek mellett szüksége volna a
magyarnak fejtegetők- és részletezőkre is; az eszmék anarchiájában hiába
kereste az irányt, melynek igényeihez idomuljanak a reformkérdések
részletei, hiába a rendszert, mely Magyarország átalakulását vezérelje.
A mi rendszert talált, az nem volt egyéb, mint a megyei rendszer,
politikai rendszerré, egész tanná emelve, mint alkotmányunk és
haladásunk legfőbb biztosítéka. Csengery a megyén nőtt fel, az ellenzéki
Biharban, de nem osztozott Kossuth nézeteiben, a ki bálványozta a megyei
rendszert, «melyben – mint 1841-ben irja egyik vezérczikkében – a
magyarok istenének gondviselése e nemzetnél megtestesűlt, mely annyira
összeforrott a nemzet életével, hogy ahhoz való intuitiv ragaszkodás,
valamint az istenség iránti hit, gyámokokra nem szorúl». – Csengery a
megyei rendszert nem tartotta se az alkotmány, se a haladás erős
biztosítékának, s bár szerencsétlen közjogi viszonyaink közt ideig-óráig
fentartandónak hitte, de új, erősebb biztosítékokat keresett, s épen
azért az ellenzéknek ahhoz a párttöredékéhez csatlakozott, mely szemben
a megyei, majdnem fœderativ rendszerrel, a parlamenti összpontosítás
zászlaját tűzte ki, – s ez irányban a magyar alkotmány gyökeres
reformját sürgette.

E párttöredéknek Szalay volt doctrinairja, Eötvös szónoka és Csengery
hirlapírója. Szalay csak egy évig szerkesztette az új _Pesti Hirlap_ot,
s 1845 nyarán Csengerynek adta át. A fiatal, alig huszonhárom éves
szerkesztő kitünően szolgálta pártját. Folyvást dolgozott a lap minden
rovatába, mindamellett, hogy a szerkesztés gondjai annál több idejét
vették igénybe, mennél inkább törekedett a lapnak nemcsak elvben szoros
következetességet, hanem stil tekintetében is bizonyos egyöntetűséget,
csínt és szabatosságot kölcsönözni. Akkortájt a rhetori pathos
árasztotta el egész irodalmunkat. A regényíró, értekező, történetíró
egyaránt szónokolt. A hírlapírók a nagyobb és kisebb szónokok modorát
utánozták, s még a divatlapok báltudósítói is pathosszal írtak. Csengery
kiküszöbölte lapjából e szónoki dagályt, egyszerűbb s a tárgy és helyzet
különbségeihez mért stilt igyekezett meghonosítani. Általán abban, hogy
hirlapi stilünk lassanként európaibb szint öltött, nem csekély része
volt az ő lapja példájának. Máskülönben a haladás ügye egyik
napszámosának tekintve magát, nem igen kereste az írói dicsőséget; a
szerkesztő, ha feladatának teljesen meg akar felelni, kénytelen
felolvadni lapjában, s Csengery többnyire apróságokra is kiterjeszté
figyelmét. Írt ujdonságot, irodalmi értesítőt, szini kritikát,
külföldet, olykor megyei tudósítást Pestmegyéből. Azt hitte, hogy a
hírlap hatása nemcsak egyes nagy czikkeitől függ, hanem apró
részleteitől, sőt egyes jegyzeteitől is, szóval egész szellemétől.
Azonban írt nagyobb czikkeket is, de majd mindig névtelenül s legkivált
oly tárgyakról, melyekkel társai kevésbbé foglalkoztak, mint a városok
és községek rendezése, vám- és kereskedelmi ügyek. S nemcsak írói
munkásságával támogatta társait, hanem jelleme erélyével is. Azzal a
külső nyugalommal, de benső hévvel, azzal a lelkiismeretes
fontolgatással, de határozottsággal, mely egész életét jellemzi, mintegy
összetartotta lapjában az el-elkedvetlenedő és bomladozó párttöredéket s
új híveket toborzott kebelébe.

A magyar közéletben alig volt valami sajátságosabb, mint e párttöredék
helyzete és sorsa. Néhány elmélkedő ember szövetségének nézték, de a
midőn a tett órája ütött, a tett emberei irányukat követték; ábrándozó,
gyakorlatiatlan politikusoknak gúnyolták őket, s ábrándjokat a
gyakorlati politikusok hamarább megvalósították, mint magok is hitték. A
kormány és ellenzék gúnya és gyanusítása között futották meg alig négy
éves pályájokat. A kormány szivesen hallgatta őket, ha az erős kormány
szükségéről s a megyék törekvéseinek oly irányáról beszéltek, mely a
kormány és törvényhozás jogkörét csorbítja, de boszankodtak rájok, hogy
gyakorlatilag folyvást azzal az ellenzékkel szavaztak, melynek nem egy
eszméjét hibáztatták. Az ellenzék örömest látta őket oldaluk mellett
küzdeni, de szintén rossz néven vette tőlök, hogy elméletben folyvást a
megyei rendszer árnyoldalait fejtegetik, holott az legfőbb biztosítéka
úgy alkotmányunk-, mint haladásunknak. Csengery és társai nem hagyták
szó nélkűl e vádakat s kifejtették, hogy mindaddig, a mig a
parlamentáris összpontosítás és felelős kormány biztosítéka ki nem
vívatik, ők nem vélik feladhatónak azt a biztosítékot, melyet a megye
intézményében birunk, de szükségesnek látják mind a kormány, mind az
ellenzék rendszerének hiányait földeríteni, s míg egyfelől körülírták a
megyék jogköre határait a törvényhozás és kormány irányában, addig
másfelől kitűzték a végrehajtó hatalom korlátait is – egy szóval megadni
javasolták a kormánynak mindazon jogokat, melyek azt, hogy feladatának
megfelelhessen, minden államban szükségkép megilletik, e jogok
gyakorlásáért azonban a megyék ellenállása helyett, fensőbb körben a
képviselet ellenőrzésében, a parlamenti felelősségben követeltek
biztosítékot. S mindebben igazuk volt, de egy harmadik s legfontosabb
ellenvetést senki sem tőn, magok is kevéssé gondoltak rá, tudniillik,
hogy mikép gondolják a parlamenti kormány intézményét a monarchia
viszonyai közé beilleszthetni, s a közös védelem és érdekek kapcsa mily
alakot ölt az alkotmánytalan vagy alkotmányos örökös tartományok
irányában.

E kérdés homályban maradt, s Csengery is csak egy pontban vette
figyelembe, a vám- és kereskedelmi ügyben ugyanazt az alapot vitatva,
melyet húsz év múlva az 1867. XVI-ik törvényczikk is elfogadott. Azonban
mentségökre szolgál, hogy sokkal távolabb hitték eszméik valósúlását,
mintsem e kényes kérdést megvitathatták volna. S midőn a márcziusi
napokra virradtak, semmi részt nem vehettek az új törvények
formulázásában. De húsz év múlva ők voltak azok, a kik e kérdést először
hozták szőnyegre, s mindent elkövettek, hogy az 1867. törvényben
megoldást nyerjen.

Csengery az 1848-iki mozgalmak közepett is szerkesztő maradt, lapját
napi lappá változtatta át, s egyszersmind a kormánypárt, a
Batthyány-kormány közlönyévé avatta. Épen oly erélylyel küzdött a bécsi,
mint a pesti szélső irányok ellen; ekkor is névtelenűl írt, de azon kis
czikkekben, melyekben napról napra kisérte a mozgalom fejleményeit,
könnyen rá lehetett ismerni szabatos, tömör, komoly szépségű stiljére. S
midőn forradalomba sodortattunk, akkor is helyén maradt, de eszméi oly
kevéssé változtak, mint stilje. Mondják, hogy a forradalom a
philosophnak eszme, a népnek boszú. Csengerynek csak eszme volt, s nem
osztozott szenvedélyeiben, s midőn 1848 végével Debreczenbe kisérte a
kormányt, visszavonúlt a hírlapírói pályától, s később mint ministeri
tanácsos leginkább codificatióval foglalkozott. Világos után egy darabig
bujdosott, s midőn 1849 vége felé csalódás- és fájdalomban gazdagon, de
annál szegényebben, visszatért Pestre, minden pályát zárva látott maga
előtt. Azonban a balsors nem győzedelmeskedett se jellemén, se
szellemén. Azt a tíz évi súlyos korszakot, melyben alkotmányunk és
nemzetiségünk lábbal tiportatott, mely a hazafit tétlenségre vagy
megalázásra kárhoztatta, oly méltósággal és munkássággal élte át, mint
kevesen. Hogy fentarthassa magát, egy magán nevelőintézetben leczkéket
adott; hogy feledje a sivár jelent, a múltba, történelmi tanúlmányokba
merűlt; mert az erkölcsi tudományok elvei Európaszerte ingadozni
látszottak, szenvedélylyel adta magát a természettudományok egyik s
másik ágára; mert nemzetiségünk ápolására csak egyetlen, az irodalmi tér
maradt fenn, újra felvette tollát és írt, de többé nem politikai
vezérczikkeket.

Midőn 1849 őszén irodalmunk újra megszólalt, a közönség előtt oly
gyorsan vonúltak el az épen elviharzott nagy események, hogy emlékezete
egészen mintegy azokhoz volt tapadva, s a férfiak neveit, kik csak az
imént szerepeltek, már is ajkára vette a történetírás. Kisebb-nagyobb
munkák jelentek meg a közelmúlt napok eseményeiről, jellemrajzok azon
férfiakról, a kik e mozgalmas korszakban cselekvő részt vettek.
Többnyire felületes, elhamarkodott itéletek; elvekről s
történetbölcselmi szempontokról szó sem vala. A politikai jellemrajzok e
korában Csengery is elhatározá egy oly gyűjtemény kiadását, mely hűbb
tükre legyen a közelmúltnak, s minden irányú képviselőiben jellemezze e
korszakot, mely épen akkor nyert befejezést. Így adta ki 1851-ben a
_Magyar szónokok és államférfiak_ _könyvé_t, melyben tőle Nagy Pál,
Beőthy Ödön, Szentkirályi Móricz, Dessewffy Aurél, Eötvös József és
Szalay László jellemrajzai jelentek meg. A Kossuth jellemrajza a meg nem
jelent második kötetre maradt, s maig is kiadatlan. Később még Deákról
írt jellemrajzot, melyet mint emlékbeszédet e helyen olvasott fel, de az
több mint emlékbeszéd, valóságos essay, legsikerültebb essay-je.
Csengery az essay-irodalom egyik kitűnő képviselője nálunk, sőt forma és
nyelv tekintetében talán legkitűnőbb. Kiválóan kedvelte e műfajt, mely a
könyv és hirlapi czikk, az értekezés és bírálat közt foglal helyet, a
tudománytól kölcsönzi eszméit, az irodalomtól formáit s épen úgy szem
előtt tartja a szakértőt, mint a művelt nagy közönséget. Csengery egész
írói pályáján folyvást arra törekedett, hogy meghonosítsa nálunk e
műfajt, melyet az angol és franczia talált föl s a német kevés sikerrel
utánoz. Az előadás művészete egyik főfeltétele e műfajnak, s Csengery
ezt jól értette. A szerkezet összhangzó arányokban emelkedik nála, akár
politikai, akár tudományos essayt ír, s épen oly kevéssé hosszadalmas,
mint túlterhelt. Kemény és Eötvös essayi gazdagabbak eszmék- és
érzésben, de szerkezetök lazább s ragyogó stiljök nem oly szabatos.
Csengery az átlátszóságot hangzatossággal egyesítette s a rövidséget
folyékonysággal. Kerüli a körmondatokat, de rövid mondatai arányosan
csoportosulnak egy főeszme körül. Inkább itél és tájékoz, mint bonczol,
inkább elbeszél és rajzol, mint fejteget, inkább csak a főeszméket és
pontokat emeli ki, de oly módon, hogy a mellékeszmék csoportját, a kép
egész körrajzát felkelthesse olvasóiban.

A politikai jellemrajzok e gyűjteményét, melyben Kemény _Széchenyi_je és
_Wesselényi_je is helyet foglaltak, nem nagy tetszéssel fogadta a
közönség, alkalmasint történeti tárgyilagossága miatt. A szenvedélyek
még nem csillapodtak le annyira, hogy meghallgatták volna a reflexiót.
Máskép Francziaországban, ott épen azon időtájban vetette föl azt a
kérdést Guizot: miért sikerült az angol forradalom? Csengery úgy hitte,
hogy e kérdést leginkább megfejté Macaulay nem rég megjelent munkája:
_Anglia története II-ik Jakab trónralépte óta_. Napi érdekűnek hitte ez
okból az örök becsű művet átültetni irodalmunkba. Nagyra becsűlte
Macaulayt, őt tartotta az új kor legnagyobb történetírójanak, s különös
előszeretettel viseltetett hőse, Oraniai Vilmos iránt. E könyv nagy
vigasz volt neki s azt hitte, nemzetének is az lesz. Mint egykor
Angolországban, nálunk is egy elvakult kormány dühöngött, mint a
forradalom visszahatása, de ott kikeltette a szabadság csiráját, s a
pártok engesztelékeny hazafisága, a vezér bölcsesége bevégezte a
forradalmat, visszaállította az alkotmányt. Csengery hitte, hogy
elébb-utóbb nálunk is fordulat áll be, de vajon pártjainkban lesz-e
annyi engesztelékeny hazafiság, lesz-e olyan bölcs vezérünk, mint az
angoloknak? Épen akkortájt telepedett Pestre Deák, a kivel Csengery mind
szorosabb barátságot kötött. Vajon ki sejtette akkor, hogy épen Deák
lesz hivatva e nagy szerepre és Csengery lesz leghűbb fegyverhordozója?
Deák olvasta a könyvet, neki is vigasz volt az, Szemere Pál, az agg
kritikus, pedig lelkesülve kiáltott fel: hogy’ örvendene, ha élne,
Kazinczy e prózának, mily szabatosság, finomság és erély a
kifejezésekben! Valóban e fordítás a kor legjobb prózai műfordítmánya, s
a magyar történeti stil fejlődésére is némi befolyást gyakorolt.

Az ötvenes években Csengery még három irodalmi vállalatban szerepelt,
mint szerkesztőtárs vagy alapító. 1854-ben a _Magyar nép könyvét_
indította meg Keménynyel, 1855-ben a _Pesti Napló_ tárczája
szerkesztését vette át, 1858-ban a _Budapesti Szemlé_t alapította. A
forradalom után a nép számára egész külön irodalom alakult nálunk.
Csengery és társai ez ellenében kötelességöknek érezték föllépni és
kimondani, hogy az egyszerűség nem az együgyűségben áll s a népies nem a
póriasban; más mívelt népek azt értik a népies alatt, a mi a nagy
közönségnek van írva. Legjobb modor, a melyet mindenki megért, föltéve,
hogy a ki olvasni szokott, már vannak némi ismeretei. S a szépirodalmi
művekre szabályul állították föl, hogy a népies nem zárja ki a
művészetet. A mű csak nyer becsében, ha egyetemivé teszszük, de azzá
akarva tenni, nem változtathatjuk föltételeit. Az ily szellemben
szerkesztett vállalatot számos jeles író támogatta, s nem csekély
hatással volt arra, hogy népies lapjaink helyesebb úton kezdettek
haladni. Önmaga Johnston _Vegytani képei_t dolgozta át a vállalat
számára, melyek később külön kiadásban is megjelentek. Mint a _Pesti
Napló_ tárczájának szerkesztője és a _Budapesti Szemle_ alapítója, még
sokkal nagyobb hézagot akart pótolni, még érezhetőbb szükséget
kielégíteni. A magyar tudomány és irodalom meglehetős szűk mederben
mozgott. Inkább csak az úgynevezett hazai tudományokat műveltük s kevés
tudomást vettünk a külföld mozgalmairól, vagy ha vettünk is, az holt
tőke maradt a nagy közönségre nézve. Csengery múlhatatlan szükségesnek
tartotta, hogy valamely lap tárczája, vagy ha lehetséges, egy egész
külön folyóirat, mintegy közvetítő legyen egyfelől a tudomány és művelt
közönség, másfelől a hazai és külföldi irodalom között, s igyekezzék
tájékozni a magyar olvasót mindazon eszmékről, melyek a szellemeket
világszerte foglalkoztatják. E mellett a kritikai szellemet is
ébreszteni kell, úgy a tudományban, mint az irodalomban. A _Pesti Napló_
tárczája s később a _Budapesti Szemle_ így lett ez irány képviselője.
Csengery nemcsak az ösztönzésben, hanem a munkásságban is részt vett. A
nálunk annyira elhanyagolt világtörténet felé vonta a közönség
figyelmét. Néhány essayt írt az emberi művelődés történetéből, Khina-,
India- és Egyiptomról. Számos külföldi munkát ismertetett vagy rólok írt
essayket dolgozott át. Hazai történetírásunkat vizsgálva, két dolog tünt
fel különösen előtte, a mit károsnak tartott. Őstörténetünk nyomozói,
Otrokocsy és utóbb Horvát István nyomán, egészen álutakra tévedtek, s
midőn módszeröket megtámadta, egyszersmind a helyes módszerre is
rámutatni igyekezett, mely nem egyes rokonhangzású szókból von merész
következtetéseket, hanem szervezetet szervezettel hasonlít össze, nem
egyes vonások találkozásából itél a népek rokonságára, mellőzve olykor a
lényeges eltéréseket, hanem úgyszólva physiognomiát physiognomiával vet
egybe. Azt hitte továbbá, hogy az anyaggyűjtésnek egy nyomon kell
haladni a földolgozással s itt az ideje, hogy az ókor remek példányait s
az újabb nemzetek nagy történetíróit tűzvén ki mintáúl, íróink is
művészettel párosítsák a tudományt, mert ez csak művészi alakban válik
valóban nemzeti közkincscsé. Ezért tanulmányokat kezdett írni a
történetírás művészi oldaláról. A mint ő maga mondja, töredékes czikkek
ezek a történetirás formájáról, concret alakban: egy pár hazai
történetírónk mellett nagynevű külföldi történetírók jellemrajzai, a
külföld kiválóbb műbirái nézeteinek ismertetésével. E töredékes czikkek
azonban kiegészítik egymást. Feltüntetik különösen a szépirodalom
jótékony és káros hatását a történetírásra, és Polyb után kijelölik azt
a határt, mely a szépirodalmi művet elválasztja a történelmitől.

A _Budapesti Szemle_ megalapításával Csengerynek egyik régi hő vágya
teljesűlt. A negyvenes évek elején Szalay és Eötvös indítottak egy
hasonló tartalmú és czímű folyóiratot, de csak két kötetig vihették.
Csengerynek sikerűlt tizenkét évig szerkeszteni a magáét. A régi
_Szemle_ dolgozótársai csoportosultak körüle: Eötvös, Szalay, Trefort,
Lukács Móricz azok a férfiak, a kik irodalmunkban először igyekeztek a
politikát és tudományt, az életet és irodalmat szorosabb kapcsolatba
hozni. E folyóirat mintegy központja volt a régibb tudományos és
irodalmi erőknek s az ifjabb tehetségek iskolája. Csengeryt sokoldalú
műveltsége és kiváló izlése épen alkalmassá tették egy ily folyóirat
szerkesztésére. Megalapítani igyekezett a magyar essay-irodalmat s ha
eredetiekből nem telt, külföldieket fordíttatott vagy dolgoztatott át.
Nem egy hallgató írót szólaltatott meg, nem egy tudóst vett reá, hogy a
nagy közönségnek írjon. Magát Deákot is rábeszélte, hogy megbírálja a
_Szemlé_ben Lustkandl hirhedt munkáját, felajánlva egyszersmind
segédkezését. Folyvást figyelemmel kisérve az európai tudomány és
irodalom fejlődését, ismerve a miénk hézagait, irányt és tárgyat adott
dolgozótársainak, s felosztotta köztök a munkát. Több írót terelt oly
szakra, a melyen leginkább helyén volt, s némely folyóiratban megjelent
essayből később egész könyv vált irodalmunk díszére. Az ötvenes és
hatvanas években egyszerű szállása a magyar irodalom egyik
főtáborhelyéűl szolgált. Nem egyszer jöttek össze nála a kor legkitünőbb
politikusai és írói. Egyetlen fényűzése volt, hogy néha egy kis estélyen
fogadja mindazokat, a kiket különösen tisztelt vagy szeretett. A
családélet ölén és barátai társaságában kereste és találta örömét,
vigaszát. Zárkozottsága ilyenkor megnyilt, komolysága felderűlt.
Hallgatag és hideg modora a rokon- és ellenszenv erős érzéseit takarta.
A részvét és ragaszkodás is inkább tettben nyilatkozott nála, mint
szóban. Nem könnyen ragadta el eszme, tárgy és személy, de annál inkább
ragaszkodott hozzá, ha megkedvelte. Meggondoló volt, de erélyes, óvatos,
de kitartó és következetes. Ismerték komolyságát, áldozatkészségét,
sokat tartottak tehetségéről, s örömest fordultak hozzá bármely
közügyben.

Valóban 1850–1880-ig alig volt Magyarországon nevezetesb közművelődési
vagy anyagi emelkedést czélzó intézet vagy társulat, melynek
megindításában, tervezésében vagy reformálásában Csengery lényeges részt
ne vett volna. Akadémiánk, a gazdasági egyesület, a magyar
földhitelintézet voltak különösen buzgóságának tárgyai. Az ötvenes évek
végén, midőn Akadémiánk szabadabban mozoghatott, Csengery is élénkebb
részt vett ügyeiben. Befolyt az ügyrend újra dolgozásába, az ügyvitelt
szabályozta, több állandó bizottság szervezését indítványozta, s hirlapi
czikkeivel folyvást élesztette az Akadémia munkássága iránti részvétet a
közönségben. Azelőtt a hirlapok keveset törődtek az Akadémiával,
Csengery kezdte állandóan és rendszeresen ismertetni az osztályok
munkásságát; azóta állandó rovat az Akadémia hirlapjainkban. Később
1867-ben alapszabályaink reformja, pénzügyeink rendezése az ő
indítványai szerint történt. Előbb igazgatótagnak, majd 1874-ben
másodelnöknek választatott; a könyvkiadó vállalatnak eleitől fogva
elnöke volt s később a történeti bizottságnak is. Egyaránt szívén
viselte Akadémiánk szellemi és anyagi ügyeit, s teljesen át volt hatva
annak kettős czéljától, mely szerint egyaránt és együtt kell szolgálnunk
a tudomány és nemzetiség érdekeit. A gazdasági egyesületben két oly
nevezetes ügyben vett tevékeny részt, melyek nagy befolyással voltak
Magyarország anyagi emelkedésére. 1862-ben az egyesület megbizásából
írta azt a több nyelven megjelent emlékiratot, mely először állapította
meg a magyar vasúthálózatot, s a melynek kettős czélja volt: egyfelől
tájékozni a külföldi tőkepénzeseket a másutt nem nyilatkozható magyar
közvéleményről, másfelől irányt adni a leendő magyar kormánynak. Jóval
előbb, 1858-ban, Lónyay Menyhérttel együtt szerkesztette szintén a
gazdasági egyesület emlékiratát a kormányhoz a magyar földbirtoki hitel
állásáról. Midőn 1862-ben a földbirtokosok, az emlékirat szerint, a
magyar földhitelintézet alapítására mentek át, Csengery dolgozta ki a
hitelintézet alapszabályait s ügyrendi és kezelési utasításait. Ugyanő
írta az igazgatóság megbizásából az országgyűléshez intézett
emlékiratot. Az intézet létrejöttével titkárrá s később egyik igazgatóvá
választatott, s mindkét minőségben befolyt az ügyvitel tökélyesítésére s
az egész intézet felvirágoztatására. Számos pénzügyi intézet élt
tanácsával vagy kért tervet tőle. Készített magyar népbank-tervet, mely
az ország több részében életbe lépett. Eötvös felhívására, ő dolgozta ki
a pesti iparegyesület helyett egy országos iparegyesület tervét,
kapcsolatban az iparmúzeummal s országos czímmel biztosítá magyar
jellemét.

Azonban az 1860-ban megindult politikai mozgalmak leginkább igénybe
vették Csengery munkásságát. Előbb mint hirlapíró vett részt a
küzdelemben, nagy erélylyel védve az 1848-diki törvényeket, szemben az
októberi diplomával. Majd 1861-ben képviselővé választatván, szorosan
Deákhoz csatlakozott. Azóta egész haláláig tagja volt a képviselőháznak
s különösen 1866 óta nagy munkásságot fejtett ki az országos
bizottságokban. Jelentékenyen befolyt Deák kiegyező terveinek
megérlelésébe és formulázásába. Az országgyűlés egy hatvanöt tagból álló
bizottságot választott a kiegyezés formulázására. E bizottság Csengeryt
kérte fel előadójává, s egy bizottságot küldött ki, melynek szintén
Csengery volt előadója. Az albizottság a részletek formulázásával Deákot
és Csengeryt bízta meg. A vázlat elkészült, azonban az országgyűlés 1866
jún. 26-án hirtelen elnapoltatván, csak egy éj jutott a szerkezet
összeállítására. Az 1867-ben kinevezett ministerium javaslatára e
szerkezet igtattatott azután a magyar törvénykönyvbe, mint XII.
törvényczikk. Csengery mély örömet érzett, hogy mindaz, a miért majdnem
három évtizeden át küzdött, végre megvalósult, de csakhamar új gondok és
aggodalmak szállották meg, s némi sajátságos állást foglalt el Deák és a
kormány, saját pártja és a balközép között. Ez állása olykor
félreértésre adott alkalmat, s valóban nem is volt természetes, de a
viszonyok sem voltak azok. Csengery nem személyes becsvágy, nem
cselszövő önérdek sugallataira hallgatott, hanem a kényszerűség s
hazafiság tanácsaira. Deák volt ugyan azon nagy többségben levő párt
vezére, mely erélyével és mérsékletével visszaállította az alkotmányt,
de nem maga lépett a kormányra, bár támogatása nélkül bajosan állhatott
volna meg bármely kormány. Csengery érezte e helyzet visszásságát, de
érezte azt is, hogy Deák csak úgy tarthatja meg befolyását, csak úgy
fegyverezheti le az ellenzéket, ha a kiegyezés még függőben levő
részletei a kiegyezés szellemében oldatnak meg, s a kormány általában ez
irányban foganatosítja az új intézményeket. Ezért folyvást
figyelmeztette Deákot e tekintetben minden mulasztásra, ballépésre, de
egyszersmind leleményességével és jóakaratával igyekezett kiegyenlíteni
minden összeütközést Deák és a ministerium között. Ily közvetítő volt
pártja és a balközép között is. Senkisem ragaszkodott jobban a
kiegyezéshez, senki sem itélte el inkább a balközép közjogi ostromát,
mint ő, de azt hitte, hogy a parlamentarizmus nem fog gyökeret verni
nálunk, ha csak egy párt jogosult a kormányra, s épen ezért keresni kell
a balközéppel érintkező pontokat, válság esetére előkészíteni a fusiót
vagy legalább nem taszítani őket a szélsőbal karjai közé, s mindenesetre
alkudozni, kiegyezni velök mindabban, a mi közhasznú és semmit sem
veszélyeztet.

Ily szellemben lépett föl Csengery mindjárt azon országos bizottságban,
mely az 1867. XII. törvényczikk értelmében a közösnek ismert államügyek
terhére nézve az arányt megállapította Magyarország és Ausztria között.
Az ő indítványa szerint szabályoztatott az egyező felek között az
érintkezés módja nemzetközi alapon; ő hozta javaslatba és szerkesztette
az izeneteket a magyarországi bizottság részéről. Midőn a két
ministerium között egyezmény jött létre az államadósságokra nézve,
Csengery azt megtámadta s az ő módosításai alapján egy új köttetett,
mely, ha egészben nem felelt is meg czélzatának, legalább kimondotta az
államadósságokra nézve azon jogalap fentartását, melyet a XII.
törvényczikk kijelöl, s kimondotta különösen a solidaritás
megszüntetését. A kezelésre ugyan fenmaradt az egyezményben is az
együttesség, de elvégre is belátta mindkét fél, hogy az fenn nem
tartható s valóban csakhamar meg is szünt, midőn a következő évben,
1868-ban, az első delegatióban a Csengery indokolása alapján az
államadóssági ügy a delegatio hatásköréből tettleg kizáratott. Ez első
delegatio ülésein még kiválóbb állást foglalt el Csengery. Feladatáúl
tekintette szigorúan a kiegyezés szellemében járni el, s mindent
megtenni arra nézve, hogy a delegatio a törvény korlátai közt mozogjon.
Ezért minden oda nem tartozót s a közösöknek nem ismert ügyeket
visszautasított. Kieszközölte, hogy a delegatio, mint két nemzet
képviselete, a nemzetközi forma megtartásával érintkezzék, s úgy
tekintsék, mint két külön testület, a melyek csak a határozatok
egyformasága végett szavazhatnak együttes ülésben, de minden vita
nélkül. Szóval a delegatio ügyrendje lényegesb pontjait ő formulázta, s
kivívta azt is, hogy a két delegatio, mint két külön testület, külön
leirattal oszlattassék el. Állása e részben annál nehezebb volt, mert
nemcsak a két ministerium és a delegatio nézeteit kellett közvetíteni,
hanem azt a sok surlódást is kiegyenlíteni, mely a delegatióban még
akkor megjelent balközép és Deákpárt közt kifejlett. Horvát- és
Magyarország kiegyezése szintén az ő javaslata alapján készült, a mely
Deák, a ministerium és a horvátok nézetkülönbségeit egy közvetítő ponton
egyesíteni igyekezett. Tanácsadólag folyt be továbbá az Ausztriával
kötött kereskedelmi és vámszövetségre; az 1867. XVI. törvényczikkre. Az
országgyűlés pénzügyi bizottságának kezdettől fogva tagja, sokáig elnöke
volt. Ő formulázta a budgettörvényeket, s állapította meg a mintát,
melyet a törvényeknél használtak. Részt vett az adótörvények
javításában, a költségvetések tárgyalásánál is sok reformot
indítványozott. Többek közt indítványozta, formulázta és keresztül vitte
az állami legfőbb számszék felállítását. Kidolgozta a függő adósságok
ellenőrzéséről szóló törvényt, átalakította a közös nyugdíjakat s a
kisajátítást illető törvényeket s az új községi törvényhez legtöbb
módosítással járult.

De különösen szivén feküdt a közoktatás ügye. Azt hitte, hogy
democratiai intézményeinknek csak a közműveltség adhat mélyebb tartalmat
s nemzetiségünknek erősb alapot. Már a hatvanas évek elején egész
czikksorozatot dolgoztatott _Szemlé_je számára a közoktatásügy európai
állásáról s midőn 1868-ban a ministerium részéről benyujtott népiskolai
törvényjavaslat minden párt és felekezet ellenszenvével találkozott,
Csengery azt módosításai által úgy átalakította, hogy majdnem
közakarattal fogadtatott el. Tüzetesen foglalkozott a közép és fenső
oktatás kérdéseivel és ezt illető czikkei, értekezései, melyek
összegyűjtve is megjelentek, becses adalékot nyujtanak a magyar
közoktatási politika programmjához. Mint pestvárosi képviselőnek, nagy
része volt abban, a mi Pesten a közoktatás emelése körül történt. A
népiskolai törvénybe igtatott szakaszai dönték el a vitát: községiek
vagy felekezetiek legyenek-e a főváros népiskolái. Elnöke volt a városi
pénzügyi és polgári iskolai bizottságnak. A polgári iskolák eszméjét ő
vitte be az iskolai törvénybe, s eszközölte főleg Pesten az ily iskolák
megnyitását. Buda és Pest egyesítésén törekedve, főtényezője volt, hogy
ez a főváros rendezéséről szóló törvényjavaslatba fölvétessék. Ő
formulázta már előbb a közoktatási törvényben, a két városra nézve, a
közös iskolatanácsot, ő volt indítványozója a közös közmunkatanácsnak
is, és legelőnyösebb föltételek mellett nyilvános aláirás útján ő hozta
létre az első fővárosi nagyobb kölcsönt, felszólítására elvettetvén az
egyes pénzintézetek ajánlatai.

Ennyi küzdelem és munka terhe alatt ki-kimerült gyönge testalkata, bár
1875-ben még élénk részt vett a két nagy párt fusiójában s majdnem
1879-ig az országgyűlési tárgyalásokban is, mindamellett lankadni és
hanyatlani látszott. Nem egyszer mondotta: mennyire óhajtana
visszavonulni a politikától, s újra az irodalomnak élni s megírni
Magyarország történetét 1790–1848, melyre sok előtanulmánya volt. Nem
tehette, elfoglaltsága és gyöngélkedése folyvást akadályozták. De ha nem
írhatta is meg könyvét, 1866 óta hiven följegyezte a magyar politikai
élet minden nevezetesb és titkosabb fejleményeit, a melyekben maga részt
vett vagy melyeket Deák közléséből tudott. E korszak történetének egyik
forrásául fognak szolgálni e följegyzések, ha megjelennek s nem egy
kérdés történetére, sőt Deák jellemére is új fényt fognak vetni. Utolsó
éveiben még egyszer átnézte, s a nevezetesebb részleteket mintegy
emlékirattá szerkesztette. Az utolsó hónapokban már keveset
dolgozhatott, de még mindig részt vett a közügyekben tanácscsal,
izenettel. Karszékében, felöltözve halt meg, mint a katona őrhelyén.

Mint utolsó perczeiben, úgy egész életében hazafiság ösztönözte, a
kötelességérzet vezette, a becsület emelte, a munkásság éltette, s az
öntudat jutalmazta. Egyszerű, komoly és erélyes természet. Semmi pathos
és szinpadiasság, de annál mélyebb érzés és valódiság. Semmi gőg,
elbizottság, de annál több méltóság és jellemerő. Valódi férfiú, a ki
betölti helyét, s akaratlanul sem téved oda, hol nincs helyén; hazafi, a
ki erős nemzeti érzést európai műveltséggel, múltunk hagyományait az új
kor eszméivel olvasztja össze, néma lelkesedést kitartó munkával
párosít, folyvást hirdetve, hogy minden időben, minden téren
szolgálhatni a hazát, és semmi sem csekély, mi javára szolgál. Hazánkban
soha sem hiányzottak nagy tehetségek, a kiket becsvágy vagy szenvedély a
közpályára ragadott, s ott nagy tevékenységet fejtettek ki, sőt a
legutolsó magyarban is fölébred koronként az a lelkesedés, hogy válságos
időben, egy-egy nagy pillanatban a közjóért feláldozza magát. De
becsvágy, hiúság nélkül szeretni a hazát, homályban és zajtalanul
küzdeni érdekeiért, kitartóan és folyvást teljesíteni a hazafi
kötelességét az élet minden viszonya s talán kisszerű körülmények között
is: ezek mind oly tulajdonok, melyek nálunk a ritkábbak közé tartoznak.
Az az űr, melyet Csengery köztünk hagyott, az a sír, mely áldott hamvait
takarja, az a pályakép, melyet élete rajzol elénk, emlékeztessenek
bennünket e tulajdonok összességére, e polgári, úgy szólva polgárias
erényekre, melyekre oly nagy szükségünk van. Ha Magyarország meg akarja
tartani visszafoglalt helyét, sőt azt magasabbra emelni, minél több ily
szellemtől lelkesült polgárokra van szüksége. A közszellem, a kitartó
munka egyik életföltételünk. E nélkül se a szerencse kedvezése, se a
lángész ereje meg nem ment a hanyatlástól. Ezt mindinkább el kell
sajátítanunk, mindinkább megtanulnunk:

  Mert neked élni kell ó hon,
  S örökre mint tavasz virúlni.
  Ah mert omladékidon
  Reszketve fognánk szétomolni,
  Hazánk, hazánk!



ARANY JÁNOS.

SZÜL. 1817 MÁRCZ. 1-ÉN, MEGH. 1882 OKT. 22-ÉN.

FÖLOLVASTATOTT A KISFALUDY-TÁRSASÁG 1883 OKT. 28-ÁN TARTOTT KÖZÜLÉSÉN.

Ezelőtt egy évvel, október 22-én, épen ez órában haldoklott Arany János
egyik szobájában e palotának, melynek dísztermében íme emléke
ünneplésére gyűltünk össze. Hatvanöt év időköze választja el a szalontai
kunyhó bölcsőjét az akadémiai palota koporsójától. Egy egész élet tárul
elénk, látszóan csendes, nyugalmas, mégis tele ellentéttel, küzdelemmel
és szenvedéssel. Ki gondolta volna, hogy a düledező kunyhó méla, sápadt
gyermekében lángész szunnyadjon? Ki képzelte volna, hogy a bátortalan,
hallgatag diák egy új világot nyisson költészetünkben s nyelvünk alig
ismert bájait tolmácsolja? Ki jósolta volna meg, hogy a vándor
szinészújoncz, a ki a szinpadon semmi sikert nem tudott kivívni, egykor
Shakspere és Aristophanes remek fordításával ajándékozza meg nemzetét?
Ki hitte volna, hogy az iskolát sem végzett ifjú magányában többet
tanúljon, mint a mennyit tanárai tudnak? Ki remélte volna, hogy az
egyszerű vidéki jegyző egyszerre országos hírre emelkedjék s néhány év
múlva Magyarország legkitünőbb emberei között foglaljon helyet?

De a sors ez ellentétes változásai semmit sem változtattak rajta:
ugyanaz maradt erkölcseiben, életmódjában. Mindvégig ő volt Magyarország
legegyszerűbb embere, de bizonyos tekintetben egyszersmind
legérzékenyebb, legbüszkébb lelke is. A tömeg mellőzése és tapsai, a
hatalmasok lenézése és kegye keveset hatottak reá, de folyvást saját
lelkiismerete fölindulásai között élt. Puritán szigorral teljesítette
mindennemű kötelességeit s aggodalmasan őrizte erkölcsi és irói
méltóságát. Szerény volt, mert megvetette az önhittség és nyegleség
fenhéjázásait, de azért soha sem alázta le magát; többet volt szomorú,
mint vidám, mert gyöngéd lelke minden érintésre összerezzent, mélyen,
sokáig érzett minden erősebb benyomást, de erőt vett magán s önmegadó
türelemmel haladt végig az élet útjain; hallgatag, magánykedvelő volt,
mert inkább álmodozásra született, mint cselekvésre, s otthonosabb volt
a képzeleti, mint a való világban, de átható józan eszén nem vett erőt
se ábránd, se szenvedély, sőt aggódó természetének töprengése előzte meg
és kísérte minden elhatározását. Családjának és barátainak áldozta szíve
és nemzetének elméje kincseit, magának csak aggodalmait s
önelégedetlenségét tartva. Semmi sem volt benne a költők hiúságából,
képzelgéséből és hóbortjaiból. Ifjúkori csalódása, ballépése, hogy
elhagyva az iskolát, nem gondolva agg szüleivel, szinészi dicsőségről
álmodozva, világgá ment s nehány hét múlva önvádgyötörten, nyomorba
sülyedve tért vissza az apai tűzhelyhez, mély nyomot hagyott lelkén,
megtörte erélyét, önbizalmatlanná tette s midőn ébredező géniusza s a
körülmények a költői pályára ragadták, már családos, komoly férfiú volt,
a ki számot vetett az élet csalálmaival.

Valóban Aranyt már fölléptekor nem hiú érdek, hanem a hazafiság és
művészet becsvágya lelkesítette. Részt akart venni abban a küzdelemben,
mely újjá szülte a magyar irodalmi és politikai életet, s midőn minden
veszni látszott, vigasztalni, éleszteni óhajtotta megtiport nemzetét,
föltárva dicső múltját, megzendítve üldözött nyelve bájait, s a művészet
nagyobbszerű alkotásaiban mintegy megtestesítve még meg nem tört
szellemét. Ez volt élete czélja, éjei álma, napjai küzdelme. Az ó- és
új-kor remekíróin művelt lelke magas eszményeket tűzött maga elébe s
épen azért nem egyszer csüggedezett. Maga a nemzeti katastropha is
ólomsúlyként nehezedett kedélyére s gyakran a helyett, hogy nagyobb
epikai munkáin dolgozzék, egyes lyrai sóhajokban tördelte szét fájó
lelkét. Ide járultak az élet gondjai s a betegeskedés szenvedései. Egész
életén át oly hivatalokat kellett viselni, melyek nem igen hangzottak
össze természetével s akadályozták költői munkásságát. A kora reg vagy a
késő éj óráit kellett meglopni, hogy múzsájának élhessen. S egy kis
családi baj vagy hivatalos boszúság napokra elvette kedvét a munkától,
kivált a midőn elkezdett betegeskedni is. Voltak hónapok, sőt évek,
melyekben nem volt elég lelki vagy testi ereje, hogy megkezdett műveit
folytathassa. Ilyenkor fordításban keresett szórakozást vagy enyhet a
tétlenség unalma ellen.

Így élt Arany Szalontán, Nagy-Kőrösön, Pesten, küzdve önmagával,
balkörűlményeivel, de folyvást álmodozva s költői tervein szövögetve.
Remélt, hitte, hogy a mit az élet reggele, dele megtagadott tőle,
megadja azt alkonya, a mint ő maga mondá:

  Egy kis független nyugalmat,
  Melyben a dal megfoganhat;
  Csendes fészket zöld lomb árnyán,
  Hova múzsám el-elvárnám;
  Munkás, vidám öregséget,
  Hol, mit kezdtem, abban véget.

E remény egészen lelkéhez nőtt. Ezen kívűl alig érdekelte olyas, a mi
személyét illette. Mindennemű kitüntetés hidegen hagyta, de ehhez hévvel
ragaszkodott, gyönyörködött csillámain s midőn koronként elhomályosúlni
látta, búskomolyságba merűlt. Mintha egész életén át készült volna a
független nyugalomra, a munkás, vidám öregségre. Mintha hitte volna,
hogy költészetének legszebb gyümölcsei csak élete őszén érhetnek meg,
csak ekkor írhatja meg az ő könyvét, mely még nincs megírva. Előre látó,
gondos, takarékos volt. Nem hajhászta a pénzt, de megbecsülte, mint
reményei eszközét. Soha semmit sem írt a szerkesztők és kiadók
megrendelésére, soha semmit sem adott ki csak azért, hogy pénzt
szerezzen; de tiszteletdíjait, jutalmait, fizetése fölöslegét úgy nézte,
mint hitbizományt, melyet nem szabad elkölteni, hanem kamatoztatnia
kell. Tőkét gyűjtött, hogy biztosíthassa maga és családja jövőjét s
legalább élete alkonyán egészen a költészetnek élhessen. Az akadémiai
palota büszke falai közt szülőföldje valamely szerény házára gondolt,
melynek fás kertje van és kertre nyiló szobája; Pest fényes útczáin
Szalonta egyszerű házsorai tüntek föl lelkében; a Városligetben
bolyongva, szállani vágyott a szellővel, a felleggel, kelet felé. Mint
kalitkába zárt madár zöld erdőről álmodozott, hol szabad fészkén
vídámabban énekelhet. Férjhez ment leánya körében, szerető neje gondjai
alatt, ifjúkori emlékei közt akarta eltölteni élete hátralevő napjait s
ott bevégezni _Toldi_ és a hún-magyar monda trilogiáját. De a sors
mindvégig siket maradt esengéseire; leánya meghalt s őt magát sokáig
lelki és testi fájdalmak emésztették. Midőn üdülni kezdett s egyik
szabadabb, nyugalmasabb évében, a Margit-sziget tölgyei alatt még
egyszer visszamosolygott reá a múzsa, újra némi reménynyel nézett a
jövőbe. Elvégre kivívta független nyugalmát, munkás öregségről
álmodozhatott, de mindez már csak a haldokló hattyúéneke és álmodozása
volt.

Oh elhunyt, sokat szenvedett barátom, mintha most is előttem állanál,
mintha most is látnám komoly, szomorú arczodat. Lelkedben egy egész
költői világ ragyogása és szemed mindinkább veszti világát s kezd minden
elsötétülni körűled; egy egész mennyei harmónia él benned és hallásod
gyöngűl, alig hallod már szeretteid hangját is; teremtő képzelmedben
ősmondáink hősei kelnek új életre s erőtlen kezed nem nyúlhat lanthoz.
Tehetséged ereje küzd szerveid gyöngeségével s tested omló romja
eltemeti lelked szülötteit. Mintha most is látnálak ravatalodon,
hallanám koporsód záródását, a megzendülő gyászéneket, a dübörgő
hantokat s újra visszahangoznának lelkemben tört sohajaink, midőn a
fájdalom elfojtja a szót s csak könnyeink omlanak.

De miért föltépnem a hegedő sebet? Némuljon a gyász hangja s az
emlékezetnek ne fájdalmát, hanem balzsamát keressük. Az ember halandó
alakja helyett tekintsünk a halhatatlan költőre, élete helyett munkáira,
szenvedései helyett dicsőségére. Ím a költő nem hamvad sírban,
örök-ifjún emelkedik előttünk, lantján nemzeti hagyományaink zengenek,
mintha elveszett eposzainkat, balladáinkat varázsolta volna vissza;
munkáiból folyvást vígaszt, gyönyört, lelkesedést meríthetünk, mert a
természet képeit s az emberi szív természetét tárják elénk, s a
legnemesebb érzelmeket tolmácsolják örökszép formában; dicsősége nem
csak az övé, hanem mindnyájunké, mert költészete nemzeti typusunkat
fejezi ki, minden jegy rajta egyszersmind fajáé, hű tükre
Magyarországnak.

Valóban Arany utolsó nagy képviselője azon nemzeti iránynak, mely
költészetünkben egy félszázad alatt teljes kifejlésre jutott. Kisfaludy
Károly, Vörösmarty, Petőfi, Arany széles értelemben mind ugyanegy
korszak szülöttei s csak a fejlődés különböző stadiumait jelölik. Midőn
ezelőtt száz évvel újra zsendülni kezdett elhanyatlott költészetünk,
mintegy erőszakosan szakítottunk a múlttal. Egész addig többé-kevésbbé
megéreztünk ugyan majd minden európai mozgalmat, de hatásait saját
egyéniségünkbe olvasztva, saját módunk szerint dolgoztuk föl. A
középkorban a keresztyénség szelleme és hazafiságunk eszméi épen oly
csodálatosan olvadtak össze költészetünkben, mint az egyházi énekek
dallamai népdalaink rhythmusával, hogy megteremtsék azt a nemzeti
versidomot, melyet a XVI. és XVII. század költői még inkább kiműveltek.
Zrinyi és Balassa a renaissance hatása alatt állanak, de épen úgy
kifejezik saját egyéniségöket, mint nemzetök legbensőbb szellemét.
Azonban a XVIII. században nemzeti értelemben vett állami hanyatlásunk a
társadalom- és irodalomban egyaránt kifejté bomlasztó hatását. Alig volt
irodalmunk s a mi volt, az messze maradt műveltségünktől. Elnémult
költészetünk, ha néha megszólalt, a múlt hagyományain csak kérődzött,
mindinkább sülyedve, tartalomban épen úgy, mint formában. A természetes
fejlődés megszünt és mintegy reánk szakadt az idegen műveltség. Ez
idegen műveltséget magyarrá tenni, volt az ébredő hazafiság jelszava. S
valóban ötven év alatt az egészen magyarrá kezdett válni, de kevésbbé
nemzetivé. Nemcsak ízlésünk újúlt meg, hanem nyelvünk, stilünk és
rhythmusunk is. Utánoztuk a franczia, a classikai és a német
költészetet; eldobtuk nemzeti versidomunkat, s a classikai és
nyugot-európai rhythmust zendítettük meg. Az ó- és új-kor remekíróitól
nemcsak írói művészetet tanúltunk, hanem idegenszerűséget is.

Ez iránynak volt ugyan ellenzéke is, de kevés tehetsége s még kevesebb
ízlése miatt, azt még csak mérsékelni sem igen tudta. S talán jól
történt így. Költészetünknek végig kellett küzdeni ez iskolákat, hogy
nemesedjék, eszmét, szellemet, ízlést vegyen magába, ha mindjárt a
nemzetiesség árán is. Nyelvünknek ki kellett emelkedni szegénységéből,
merevségéből, laposságából, ha mindjárt erőszakosan is. A visszahatásnak
magából a mozgalomból kellett születnie és saját tulságai miatt, hogy
valódi vívmányait megtartva, magába olvaszthassa a nemzeties fejlődés
régibb és újabb elemeit. S csakugyan legtehetségesebb költőinkben
már-már képződik a visszahatás s a száz év másik fele, az újabb ötven év
egész napjainkig, nem egyéb, mint a visszahatás teljes diadala.
Költészetünk újra érintkezik mind azzal, a mitől elszakadt, de művészi
vívmányok kíséretében. Nemzeti versidomunk újra visszavívja jogait, a
költői nyelv idegenszerűségét a magyarosság régi és új bájainak
vegyülete váltja föl. Költőink részint a régi, részint a népköltészet
forrásaiból merítve, mintegy megifjodnak, nemzetiebbekké, de
egyszersmind európaiabbakká is válnak. Az irodalmi, társadalmi és
politikai fejlődés egymásra hatva, egy magasabb nemzeti irányba olvad és
újjá szüli Magyarországot. Ez irány először is Kisfaludy Károlynál
mutatkozott feltünőbben. Magyar történelmi és társadalmi rajzai közelebb
hozták költészetünket az élethez és lyráján megzendültek olykor
népdalaink viszhangjai is. Vörösmarty mint nemzeti törekvéseink
szószólója lépett föl, a külföldi iskolák egyikéhez sem szegődött, a
képzelem szabadságát, a nemzeti elem alakító erejét hirdette s a régi és
megújított nyelvet összeolvasztva, megállapította újabb költői
nyelvünket. Hatása alatt, társadalmi és politikai forrongásaink közepett
nem soká Petőfi jelent meg, e legeredetibb lyrai költőnk, a specifikus
magyar lyra megteremtője, kihez egy pár év múlva Arany csatlakozott,
hogy ugyanazt tegye az eposzszal és balladával, a mit Petőfi tett a
dallal.

Arany gyermek-ifjúkori viszonyai bármily kedvezőtlenek voltak, mégis
nagyban befolytak arra, hogy mint költő és æsthetikus a nép-nemzeti
irányt teljes diadalra juttassa költészetünkben. Szülőinek utolsó és
késő gyermeke volt. Legidősebb leánytestvére már rég férjhez ment volt,
midőn ő született; többi számos testvérei még előtte elhaltak. Ő volt
öreg szüleinek egyetlen reménye, vígasza; mindig körükben tartották s
rendkívül vallásosak levén, e hajlam reá is elragadt. Az ének és a
szentírás vonzóbb helyei lettek első táplálékai gyönge lelkének s a kis
bogárhátú kunyhó szentegyház vala, a hol füle soha egy trágár szót sem
hallott, nem levén cseléd vagy más lakó, csak öreg szülei és ő. A
gyermek kora komolylyá és mélyen erkölcsi érzésűvé vált, az maradt az
ifjú, a férfiú is s az erkölcs e cultusa épen úgy megérzik költészetén,
mint stíljén a szentírás és zsoltárok ódon nyelve. Szülővárosa,
Szalonta, egykor szabad hajdú község volt, mely híven követte az erdélyi
fejedelmek zászlóit, valahányszor azok fegyvert ragadtak a magyar
alkotmány és vallásszabadság védelmére. A XVIII. században elvesztette
ugyan régi szabadalmait, de még sem vált valóságos jobbágyközséggé. A
jobbágyi szolgálatokért bizonyos összeget fizetett földesurának s
megőrizte önkormányzatát. A szalontaiak némi középállást foglaltak el a
nemes és jobbágy között, de voltak köztök valódi nemesek is, bár
némelyikök megfosztatott jogától, így az Arany-nemzetség is. A csonka
torony, mely a város egyik kiváló pontján még maig is fönnáll, a
viharos, de dicső múltra emlékeztette őket, a városi határ Őrhalma,
Szigettó, Testhalom nevű részei a török csaták és őseik vitézsége
nyomait tartották fönn és távolabb Toldi puszta, s a szintén elpusztúlt
Nagyfalu a Toldi-monda bölcsőjét rengették. A komoly gyermek, a kit
atyja korán megtanított olvasni, s a ki a XVI. század némely ponyvára
kerűlt krónikáit is olvasta, örömest hallgatta e mondákat s örömest
bolygott a nagy határ erdein és mezein, a természet bájaiba merűlve.
Szalonta mintegy végpontja azon nagy rónaságnak, mely a Tisza partjától
egész Belényesig húzódik. Kék ligetek és kék hegyek alján, változatosabb
róna ez, mint alföld pusztái és népében is több a hagyományos szokás és
régies színezet. Arany fejlődő lelke magába olvasztott minden természeti
bájt, történelmi emléket, hagyományos szokást. A pusztán fél szemmel
fölkelő nap, az ösztövér kútágas, a csonka torony féllábú gólyája, a
zöld lomb közein áttetsző égbolt, a szántóvető síró füttye, a napsugár
és felhő fény- és árnyfoltjai a mezőn, a boglya tetejéről az aratók
vidám seregére letekintő suta gém, a város szélső ablakán vakítón égő és
hirtelen kialvó alkonysugár, a feketén bólintó eperfa lombja, az éj
bakacsinja ezüst holdkoszorujával: mind oly élénken maradtak emlékében,
mint a mesék és mondák hősei, a régi énekek és népdalok dallamai, a
népélet tarka jelenetei s mindazon typikai vonások, melyek a magyar fajt
jellemzik. E képek, benyomások és hangok folyvást éltek lelkén,
megelevenedtek műveiben, kivált a nagyfalusi és szalontai Toldi Miklós
alakja egész sírjáig kísérte a szalontai hajdú unokáját.

De a gyermekifjú nem csak szemlélődő és álmodozó, hanem rendkívül
tanulékony is volt. Sokat tanúlt az iskolában, még többet olvasott az
iskolán kívül és már jó korán verselgetni is kezdett. Minden latin és
magyar könyvet elolvasott, a mit az iskolai könyvtárban vagy a
szomszédok mestergerendái alatt talált. Ismerte a régibb magyar
irodalmat egész Csokonaiig, a kit nagyon szeretett, egy szóval azt az
irodalmat, mely azelőtt egy félszázaddal volt divatos, mert Szalontán
jobbára mind csak azt olvasták s az újabb költők ott ismeretlenek
voltak. Az újabb irodalommal csak mint debreczeni diák és kisújszállási
tanító ismerkedett meg, a mikor a görög és német irodalmat is
tanúlmányozni kezdette. Újabb költőink, élükön Kazinczyval, inkább
elidegenítő, mint vonzó hatást tettek reá. A régi magyar irodalom keblén
növekedett föl, s érezte, hogy az újabban ha több is a művészet, de
kevesebb a magyarosság. Legkedvesebb emlékei a régi költészethez
vonzották, melynek módja szerint maga is tudott költeni, az új mód
szerint hiába kísértette meg a költést, sehogy sem sikerült s belátta,
hogy azt még tanúlnia kell. Bizonyos meghasonlás vett erőt rajta, de
arról még sejtelme sem volt, hogy ő is hivatva van, talán inkább mint
bárki más, a régibb és újabb költészet összébb forrasztására s a nemzeti
iránynak a népi elem fejlesztése által szilárdabb megerősítésére. E
meghasonlás talán arra is befolyt, hogy midőn forrongó lelke az iskolai
egyhangúságot megúnva, valami szokatlan pályáról álmadozott, nem költő
akart lenni, hanem előbb festő, majd szobrász és végre is szinész lett.
Azonban vándorlásaiból csalódottan tért vissza, ismét nem tollhoz
fogott, hanem egy kis hivatal után látott, hogy teher helyett gyámola
legyen öreg atyjának. Szabad óráiban művelte ugyan magát, gyakran
forgatta Homért, megtanúlt francziáúl, írt és fordított is valamit, de
nem készült az írói pályára. Majd sorsa jobbra fordultával
megházasodott, s végkép szakítva álmaival, elhatározta, hogy ő is
közönséges ember lesz, mint más. A véletlennek kellett közbe jönni, hogy
kiemelje költői tétlenségéből s egy rokon szellemnek, Petőfinek
költészetével érintkeznie, hogy félénk géniusza szárnyra kelhessen. A
negyvenes évek elején Szilágyi István, egykori tanulótársa, tehetséges
ifjú író, ki a Kisfaludy-Társaságnál s az Akadémián is pályadíjt nyert,
jött Szalontára iskolai igazgatónak, s váltig ösztönözte barátját az
írói pályára. De ez ösztönzésének csak annyi hatása volt, hogy Arany
megtanúlt angolúl, fordított valamit Sophoklesből s néhány
alkalomsugalta költeményt írt, inkább időtöltésűl, mint komoly czélból.
Így keletkezett 1845-ben egy satyrai költeménye hexameterekben
_Elveszett alkotmány_ czíme alatt, minden terv nélkül kezdve. Ki akarta
önteni boszúságát, melyet a megyei élet kicsapongási költöttek föl
benne, de nem gondolt arra, hogy vele a közönség elébe lépjen. Azonban a
Kisfaludy-társaság épen akkor hirdetett pályázatot víg eposzra. Aranyt
meglepte e véletlen összetalálkozás s ekkor is inkább szeszélyből, mint
komoly becsvágyból bevégezte művét s felküldötte a pályázatra. A
megnyert pályadíjat úgy nézte, mintha sorsjátékon nyert volna; a bírálók
közűl egy elismerően, egy majdnem magasztalón szólott művéről, de az ő
fülében csak a harmadik, Vörösmarty, ítélete hangzott; «nyelv, verselés
olyan, mintha irodalmunk vaskorát élnők». Úgy vélte, hogy most már nem
lehet megállapodnia, ki kell öntenie mindazt, a mi lelkében forr és a
maga módja szerint. Petőfi sikere felbátorította s meg volt győződve,
hogy Petőfi _János vitéze_ után ő is merhet írni egy naiv költői
beszélyt, mely a népköltészettől sugalmazva, hangban és jellemzésben
egyaránt magyar legyen. A következő évben megírta _Toldi_ját s nemcsak a
pályadíjat nyerte meg, hanem a bírálók bámulatát is. Egyszerre ünnepelt
költő lett s Petőfi volt az első, a ki üdvözlésére sietett.

A barátság, a mely a két költőt összefűzte, épen olyan nemes volt, mint
őszinte. Mily különbség köztök s egy eszme és érzés rokonszenvénél fogva
mégis mily hévvel forrnak össze szíveik! Petőfi heves, szilaj ifjú,
erélyes szellem, a kinek a daczban, küzdelemben mintegy kedve telik.
Arany nyugodt férfiú, megtört erélyű, a ki kerüli a zajt s inkább
magában évődik, mintsem küzdjön. Petőfi vakon hisz eszméiben, bízik
önmagában, erőszakos, kiméletlen, s ezt mintegy kötelességének, elvei
szolgálatának hiszi, mit sem gondolva a világgal. Arany lelkén a kétely
árnya borong, önbizalmatlan, kíméletes, engedékeny s épen úgy lehangolja
a világ, mint saját aggodalma. Petőfi a harag és a merengő szelídség, a
düh és a méla ellágyulás közt hánykódik, örűl vagy búsul, szeret vagy
gyűlöl, boldog vagy boldogtalan, de soha sincs nyugalma. Arany szintén
mély fölindulások között él, de erőt vesz magán, csöndes búskomolyságba
merűl s úgy bánatját, mint örömét humora mérsékli. Petőfinél egy a
gondolat, érzés és tett; Arany a gondolatnál és érzésnél marad s csak a
külső körűlmények nyomása alatt ér a tetthez. Petőfi az ifjúság tüzével,
szenvedélyeivel vonzza magához az embereket; Arany a férfiúi erények
tisztes méltóságával. S költészetökben is hasonló ellentéteket találunk.
Petőfi lyrikus, egészen alanyi, a ki elbeszélő költeményeiben is alanyi
érzéseit önti ki s mindig önmagát rajzolja. Arany epikus, tárgyilagos, a
ki lyrai költeményeiben is majdnem annyit merít a tárgyból, mint saját
kedélyéből. Petőfi korának nemcsak költője akar lenni, hanem harczosa is
egyszersmind, a ki lanttal és karddal ostromolja a társadalmi és
politikai intézményeket. Arany inkább a multban él, mint a jelenben s
inkább követni, rajzolni akarja a világ folyását, mint vezérelni. Petőfi
élénk, fogékony kedélye minden érintésre föllobban, minden benyomást
dallá alakít, még a legröpkébb hangulatot is. Aranynak egészen meg kell
telnie, hogy megáradjon költészete s akkor sem mindig árad meg. Petőfi
az önkéntesség ösztönével teremt s gyakran inkább csak homályos sejtelem
vezeti, mint világos öntudat. Arany öntudatos művész, de mintha
aggodalmassága néha megbénítaná önkéntességét. Petőfi hevesb,
változatosb, festőibb: Arany csöndesebb, mélyebb, plasztikaibb. Petőfi
ízlése és szívnemessége nem mindig egyerejű képzelme szárnyalásával;
Arany képzelme, ha talán lankad is, ízlése, érzelmi nemessége ugyanaz
marad. Petőfi költészete az ifjúságé, Arany költészete az érett koré;
amabban megtaláljuk az ifjúság soknemű bús és derült felindulásait, eget
ostromló vágyát, édes csalálmait, gyönyörét, büszkeségét, sőt hóbortjait
is, emebben az élet egész komoly hangulatát, férfias küzdelmét,
csalódásait, vigaszát, humorát és megnyugvását az erkölcsi rend
vaskényszerűségében.

De ez ellentétek mellett is a naiv lélek és őszinte szív ugyanegy lángja
lobogott bennök s a magyar népköltészet ugyan egy sugalmain lelkesűltek.
Ez mindent kiegyenlített, sőt jellemök és költészetök ellentéteinek
némely oldala mintegy vonzotta őket egymáshoz. Arany gyönyörködött új
barátja gazdag ifjúságában, mintha vissza akarná élni benne a magáét,
mely rideg és hallgatag volt. Petőfi a tisztelet és szeretet vegyes
érzésével tekintett a komoly férfiúra, mert soha sem ismert tisztább
szívet és nemesebb egyszerűséget az övénél. Arany érezte, hogy Petőfi
némely különczségei, ballépései bizonyos nagy eszme vagy érzés túlságai
és kíméletesen ítélt róla. Petőfi büszke lelke meghajolt e szerény és
gyöngéd szív előtt, mely semmit sem követelt tőle, de a szeretet egész
melegét árasztotta reá. Keveset hatottak egymás jellemére és
költészetére, de mindkettő szerette egymásban azt, a mi benne
többé-kevésbbé hiányzott: Arany Petőfiben az erélyt, a szilaj hevet,
édes kellemet, friss színezetet, könnyed bájt, Petőfi Aranyban a nemes
nyugalmat, mély érzést, biztos és eleven rajzot, egyszerű fönséget. Soha
semmi sem zavarta meg barátságukat. Petőfi, aki oly sok barátjával
összezördült s néha csekély ok miatt, Aranyhoz mindvégig a legmelegebben
ragaszkodott. Arany mindig úgy emlékezett arra az egy pár évre, melyeket
a Petőfivel való barátságban élt át, mint egy szép álomra. Költeményei
között négy-öt vonatkozik a csatatéren minden nyom nélkül eltünt
barátjára. Kora büszkeségének nevezi, üstökösnek, melyet az élők
nemzedéke csak egyszer lát s többé soha. Sírját nem tudni, hol van.
Bizonyára ott minden vércseppből új virág kel és több madár zeng ott a
ligeten. Gyakran megjelen álmaiban, de esténként ébren is hallja könnyű
lépteit és fülébe cseng hangja. E bús emlék egy hosszú életen át
folyvást kíséri. Harmincz év múlva is látja őt s úgy elmélkedik róla,
mint a kit a hellén kor rég mythoszi alakká emelt volna, de így is
varázs övezi emlékét; míg kortársait az idő aggítja, ő mindinkább ifjúl,
szelleméből semmi sem vesz el, firól fira száll, mint egy közös eszme.
Általában Arany élete utolsó heteiben sokat emlegette Petőfit, meg akart
jelenni szobra leleplezésének ünnepélyén, bár mindentől visszavonulva
élt s régóta nem vett részt se nyilvános, se magángyülekezetben. És épen
azon nap reggelén lett rosszabbúl s egy hét múlva épen azon déli órában
halt meg, melyben barátja érczszobra fölemelkedett a Duna partján. De
bár a sors oly korán választotta őket egymástól, a magyar nemzet
emlékezete örökre összefűzi költői alakjokat, mint egy kor
ikerszülötteit, egymás kiegészítőit. Arany mint férfiú lépett a költői
pályára, Petőfi költői munkássága a férfiúi kor küszöbén szakadt meg.
Arany ifjúságát a Petőfié pótolja, a Petőfi férfikorát az Aranyé. A
magyar ifjú ajkán mindig hangzani fognak Petőfi szerelmi és
szabadságdalai; a férfiú Aranyból fogja meríteni az élet küzdelmeinek
eszméit, érzéseit, fájdalmát és vigaszát. Petőfi költészetéből
századokra kihangzik a kardok csattogása, a trombita hangja, az
ágyúdörej, a diadal mámora. Arany költészetében a késő unokák is érezni
fogják a hazafi könnyét, gyászát, bilincsét, a legyőzött Magyarország
sohaját és szenvedése erényeit. És mindkettő rajzaiban örökre
fönmaradnak fajunk szellemi törekvései, nemzeti vágyai, jellemző
sajátságai, hogy az újabb nemzedéket mintegy megóvják az elfajulástól.

Bár mindkettőt a népköltészet dajkálta, de nem egy úton indultak, úgy
szólva különböző rendszert követtek. S ez először is nyelvökben
nyilatkozik. Fölléptökkor Vörösmarty már megállapította az újabb magyar
költői nyelvet, egyaránt merítve a régi, népi és új nyelvből.
Kiegészítette, megjavította, sőt a nemzeti szellem melegén újjá szülte
Kazinczy művészi törekvéseit. Semmiben sem nyilatkozik annyira
Vörösmarty lángesze, mint nyelvében. Emléke nemcsak gazdag bányája a
szóknak és kifejezéseknek, melyeknek jellemző árnyalatokat kölcsönöz, de
egyszersmind sok új kifejezést alkot, különösen átvitel útján. Erős
nyelvérzékkel, művészi ízléssel, csodálatos hangzatossággal, mondhatni
alkotó erővel olvasztja össze a régi és megújított nyelvet. Mintegy
megteremti a magyar hexametert, jambust, nyugati schemákat s
visszahajlik a magyar versidomhoz is és több sikerrel, mint elődei.
Petőfi mint a nemzeti rhythmus bajnoka lép föl s mint a magyar dal
nagymestere a népköltészet nyelvének friss eredetiségét, könnyed bájait,
heves szökeléseit szövi a magáéba s ebben minden magyar költőt felűlmúl,
de a régi nyelvet kevésbbé ismeri s általában, mint tisztán nyelvművész
nem éri el se Vörösmartyt, se Aranyt. Arany is, mint Vörösmarty, a
költői nyelv mind a három forrásából merített, s költészete
sajátságainál fogva némelyikből többet és mélyebben. Gyermek- és
ifjúkori benyomásai, olvasmányai a népi és régi költészet nyelvéhez
vezették, majd tüzetes tanúlmány tárgyává tette mindkettőt s fölszedett
belőlök minden virágot, minden ritkább, ünnepibb és hatályosb
kifejezést, szófordulatot. Mintha a régi nyelvet csak folytatná, de újjá
szülve, mintha a népnyelvből csak azt venné át, a mi művészi, bár
részben maga alkotja. S e nyelv a tárgy szerint régies, népies vagy
újabb színezetű és mindig van benne valami tárgyának színéből,
alakjából, hangjából, egy szóval természetéből. Bámulatosan bírja a
nyelv plasztikáját, lágyságát és erélyét. Senki sem ismeri és alkalmazza
jobban a régi és élő nyelv különösebb és fínom árnyalatú szókötési
fordulatait s ezek nyomán maga is újakat merészel. Ebben oly gazdag,
mint Vörösmarty az átvitt értelmű új kifejezésekben. Hirdeti a költői
szabadságot, követeli az æsthesis nyelvi jogait, mint Kazinczy, de más
módon és más eszközökkel. Rövidít, összevon, olvaszt, de úgy, a mint az
élő nyelv szokott; oly viszonyba helyezi a szókat, mely a nyelvtan
szoros és száraz logikája szerint talán gáncsolandónak tetszik, de nem a
nyelv szelleme szerint s épen azért hathatósabban fejezi ki a képzelem
mozgását, a fölindulás hevét, a szenvedély erőszakát. Egy szóval, Arany
költői nyelvében a nyelv és költészet geniusza egymást sugalmazzák,
táplálják s úgy szólva egymást szülik.

S ez erőt és bájt nemcsak eredeti műveiben találjuk meg, hanem
műfordításaiban is. Gyakorlatban mintegy eldöntötte műfordításunk
elméleti harczait. Nem ragaszkodott se a szoros, se a szabad fordítás
elveihez, mert amaz majdnem szolgai hűséget kíván s akaratlanúl is
ragadja a fordítót idegen nyelvi szépségek átültetésére, emez eltöröl
majd minden egyéni és nemzeti jellemzetest s inkább csak a tartalmat
nyújtja, mint idomait; amaz igen érezteti az idegen ízt, emez igen is
magyarossá alakítja át a művet. Arany mindkét örvényt kikerűlni
igyekezett s minden idegen nyelvi fordulatot, átvitelt, árnyalatot oly
módon igyekezett kifejezni, mely a magyarban ugyanazt a hatást teszi
vagy legalább ahhoz hasonlót, de mindig tekintetbe véve az író és műfaj
sajátságait. Hiába bírjuk a régi, megújított és népi nyelv összes
kincseit, ha nem oly helyen és nem úgy alkalmazzuk, a mint azt a
gondolat árnyalatai, a műfaj és hangulat sajátságai kívánják s e
tekintetben író és fordító nem sokat különböznek egymástól. A régi és
népi nyelv soha sem czél, csak eszköz, hogy minél gazdagabbá és
magyarosabbá tegyük az irodalmi, különösen a költői nyelvet s általok is
minél elevenebben kiemeljük a mű vagy műfaj jellemző vonásait. Arany
mindig tudta, érezte, hogy meddig mehet, mit és mi módon merészelhet. Az
ízlés és ihlet vezette, mert a nyelv művészete nem pusztán nyelvészeti
készség és tetszetős szólamok összefűzése. A gondolatnak föl kell
olvadnia a képzelem és érzés kohában, hogy megtalálja épen azt az alakot
és színezetet, melyet a tárgy és a hangulat megkíván. Sokkép lehet
kifejezni valamit, de a kifejezések a tárgy és hangulat szerint nem
egyenlő értékűek. Az író egyénisége, a gondolat és érzés sajátságai, a
műnemek és fajok különbségei alkotják a stílt végtelen változatban s azt
visszatükröztetni a műfordítónak szintén föladata. Alig van magyar
költő, a ki a műnemek és fajok stílkülönbségeit, a költő egyéni
természetét oly élénken érezte s műfordításaiban annyira vissza tudta
volna tükröztetni, mint Arany. Mindaz, a mit Goethéből, Burnsből,
Shakspereből és Aristophanesből fordított, mint eredeti magyar mű hat
reánk és mégis nemhogy letörölné, sőt épen kifejezni igyekezik az idegen
költők egyéniségét. Ez a műfordítás titka s Arany legkitünőbb
műfordításai épen oly remekek, mint legkitünőbb eredeti művei, épen
annyi élvet nyujtanak s épen oly méltók a tanulmányozásra.

Nem kevesebb hatással volt Arany verselésünk technikájára is, ugyanazon
forrásokból merítve, melyekből költői nyelvünket gazdagította. Nálunk is
meghonosodván a classikai és nyugoti versidomok, melyekben szabályos
mérték emelte a rhythmus hangzatosságát, költőink, még a legjelesebbek
is, aránylag kevés gondot fordítottak a rímre. A régi költőkből, kivéve
Gyöngyösit, e tekintetben keveset lehetett tanulni, a népköltészetből
többet, de ez iránt még nem ébredt föl eléggé a figyelem. Ide járúlt még
az élénk visszahatás a debreczeni iskola ízetlen mesterkedései ellen,
mely gyönyörködött a csupa ugyanazon, de különböző értelmű szókból nagy
kínnal összegyalúlt rímekben, melyeket Szemere és Kölcsey oly találóan
gúnyoltak ki. Arany, a ki Gyöngyösi és Csokonai olvasása között nőtt
föl, megvetette ugyan a debreczeni iskola ízetlenségeit, de nem minden
hagyományát, épen azért jobb rímelésre törekedett, mint elődei és
kortársai. Nála találjuk legszabályosabban alkalmazva a magyar
assonánczot is, melylyel népköltészetünk ragos nyelvünknek rímbeli
szegénységét pótolni szokta. Az a kis értekezés, melyet e tárgyról írt,
mutatja, mennyire ismerte népköltészetünket s mennyire tudta, hogy mit
használhat föl belőle műköltészetünk. De ennél fontosabb az, hogy
nemzeti rhythmusunkat, mint költő a tökély magas fokára emelte, mint
æsthetikus elméletileg is mintegy megállapította.

A mint a múlt század végén terjedezni kezdett költészetünkben a
classikai és nyugoti versidomok használata, azon arányban szorúlt mind
szűkebb térre nemzeti versidomunk, régi és népi költészetünk rhythmusa.
Az új versidomok költői nyelvünket tömörebbé, fordulatos- és
hangzatosabbá varázsolták s mintegy kiemelték laposságából. Épen azért
az újabb költők egész lelkesedéssel fordúltak feléjök. Azonban bármily
alkalmas volt nyelvünk a görög és római mérték kifejezésére, a magyar
lélekben nem kelthetett zenei visszhangot s inkább csak a classikai
műveltségűek kedveltek. A nyugoti rhythmus érzéke már inkább gyökeret
vert, nemcsak nyugoti műveltségünk kapcsánál fogva, hanem azért is, mert
mint rímes vers közelebb állott nemzeti rhythmusunkhoz, melyet a
népköltészet folyvást föntartott, s mely a műveltebbek ajkán is gyakran
megcsendült. Némi visszahatás kezdett fejledezni. Kisfaludy Károly és
Vörösmarty mintegy visszahajoltak a nemzeti rhythmushoz, még pedig az új
költői nyelv vívmányai kíséretében. Különösen Vörösmarty tanusított
iránta előszeretetet, ebben zendítette meg nem egy lyrai költeményét,
sőt megkísérlette az epikai költészetben is: a _Tündérvölgy_ben újra
fölelevenítette a régi sándorverset s művésziebben, mint Gyöngyösi óta
bárki. De az ő nyelvének ereje, zengzetessége a classikai és nyugoti
versidomokban érte el tetőpontját, legkitünőbb művei ezekben vannak
írva, s a magyar versidomot csak mellékesen művelte. Petőfi
költészetének súlypontja épen ide esett s dalaiban népdalainknak nemcsak
benső, hanem külső idomai is megzendültek. A magyar rhythmus
megtisztulva és megnemesedve kezdte visszafoglalni régi helyét a nemzet
tapsai közt. Ekkor lépett föl Arany s megkettőztette a mozgalom erejét.
Petőfi csak a népköltészetre támaszkodott. Arany a régi költőkre is
egész a középkori maradványokig; Petőfi inkább csak emléke, hallása után
indult, Arany jártas volt a zenészetben is, sok régi és népi dallamot
tudott, sőt néha a maga mulatságára újakat is szerkesztett; Petőfi
termékeny hevében néha elhanyagolta a verselést, Arany nem tudott műgond
nélkül írni. Egy szóval Arany Petőfi kezdeményét nagy sikerrel folytatta
s a magyar rhythmust mind teljesebb győzelemre vezette. Egyetlen magyar
költőben sem találjuk meg rhythmusunkat oly szabatosan, annyi
változatossággal, mint Aranyban. Alig ismert szerkezeteket is
elevenített föl, s a régieket sokkép módosította a műfajok szerint. A
sándorversnek megadta a hangzatosságát s oly művészivé emelte, mint
Vörösmarty a hexametert és jambust. Szó és dallam mindig teljes
összhangban volt nála, mintha oly kor költője volna, melyben a
szóköltészet még nem vált meg a zenétől. S a magyar rhythmusnak e
legkitünőbb gyakorlati mestere elméletileg is legszabatosabb magyarázója
volt. Kritikusaink jól ismerték a classikai és nyugati versidomokat, de
a nemzetivel nem foglalkoztak behatóbban. Bajza szabatos trochæusokat
kívánt a magyar rhythmusban írt versektől. Fogarassy és Erdélyi tették
meg az első lépést a kérdés tisztázására, zenénkből igyekezvén kifejteni
nemzeti versidomunk elveit, de hiányosan fejtették ki s önkényes
szabályokat is állítottak föl. Arany döntötte el a kérdést. _A magyar
nemzeti versidomról_ írt értekezésében élesen föltüntette mindazon
különbségeket, melyek a magyar versidomot elválasztják a classikai- és
nyugotitól és szintén a magyar népzene alapján teljes szabatossággal
állapította meg a sormetszet, versláb- és versszak-szerkezet szabályait.

Azonban Aranynak nemcsak nyelve és verselése nyugszik régi és népi
költészetünk alapján, egy magasabb nemzeti irányba olvadva, hanem egész
költészete is. Talán kevésbbé kifejezője korának, mint Vörösmarty és
Petőfi, de inkább megtestesül benne mindaz, a mi fajunk szellemét és
természetét állandóan jellemzi. Leginkább arra törekszik, hogy nemzeti
egyéniségünket minél hűbben kiemelje, fölmutassa. Maga is nemzeti typus,
de ez nem elég. Mindent összeszed a hagyományból és népéletből, a miben
nemzeti jellemvonás nyilatkozik és alkalmas a költői földolgozásra. Nem
a tárgyban keresi az újat, hanem a földolgozásban, de ott is a
népszellem sugalmain azon közvetlenségre, erőteljre, izomdússágra
törekedve, mi a népköltészet sajátja. Azt hiszi s nem ok nélkül, hogy a
nép legnagyobb inventor s Homéron kezdve Goethéig a legkitünőbb művek
népi hagyományok alapján keletkeztek. Ő is a hagyományból indúl ki, vagy
a mint maga mondja, epikai hitelt keres. Kedves előtte minden mese, dal,
ballada, históriás ének, adoma, közmondás, melyekhez a nép érzése
kiválóan ragaszkodik, melyeken leginkább jártatja képzeletét. Ezekből
szövi ki műveit, ezeket szüli újra s majdnem úgy tekinti, magát, mint a
hajdani rhapsod, a ki a régi maradványokat javítgatja, darabosságukat
egyengeti, hézagaikat kitölti s töredékeiből egészet alkot. A hún-magyar
és Toldi-monda leginkább ragadta meg képzelmét, mert legtöbb nyoma volt
bennök a népszellem alkotó erejének. Egész életén át nagy szeretettel
csüngött rajtok s belőlök írta fő műveit. Széchy Mária és Wesselényi
történetét előtte már többen földolgozták s ő _Murány ostromá_ban újra
hozzáfogott: vajon nem tudná-e jobban, mint elődei, fölhasználva
műveikből mindazt, a mi fölhasználható. A _Nagyidai czigányok_ komikai
eposát egy történeti adomából szőtte; _Katalin_ alapja szintén népmonda,
s még legmodernebb művében, _Bolond Istók_ban is legalább egy
közmondásból indúlt ki. S ha ide veszszük kisebb és nagyobb költői
beszélyeit, balladáit, mindenütt reá találunk egy-egy népmonda, mese
vagy adoma szálaira. Krónikáink száraz lapjain egy szempillantással
fölfedez minden oly tényt vagy vonást, mely népköltészeti maradvány,
vagy ha nem is az, költői magvat rejt magában; a néphagyományokból
kiérzi, a mi alakítható, kiképzi a bennök levő eszmét, vagy új eszmét
lehel beléjök, az elmosódott részeket, az elhalványúlt vonásokat
visszaképzeli, a romokat fölépíti, a lelketlen anyagba életet önt. Ha
összehasonlítjuk műveit az anyaggal, melyből alkotott, épen úgy
bámulnunk kell nagy költői tehetségét, mint művészi erejét. Még a
Toldi-monda is mily szervetlen tényhalmaz s mily kevés nyoma rajta az
alakító képzelemnek. S mégis mily remek trilogiát alkotott belőle Arany.
A szétszórt, idomtalan töredékeket mily művészi egészszé varázsolta, a
puszta eseményeket mily költői cselekvénynyé, egy-egy durva, sőt aljas
tényt mily gyöngéd lélektani indokká, s a hol megszakadt a monda szála,
mily leleményesen szőtte az új szálakat, részint a történelemből,
részint saját képzelméből, melyet megtermékenyített a régiség
tanulmánya. Aranyban gazdagon buzgott föl az alkotó erő, de csak akkor,
ha lába alatt a hazai hagyománynak legalább egy talpalattnyi földjét
érezte. Hiába szárnyalt volna a levegőben, de nem is szárnyalt. Csak a
haza anyai földje adott neki erőt, mint Anteusnak.

A mint művei mese-vázát, cselekvényét a hagyományból merítette, épen úgy
jellemrajzban sem indúlt pusztán képzelete után. Fölkeresett a jelenben
mindent, a mi a múlttal kapcsolatba hozható. Azt hitte, hogy a régi
magyar jellemvonásait legépebb- s legelevenebben a népben találhatni
föl, mely legtovább megőrzi sajátságait, szokásait, sőt faji véralkatát
is. A mit itt és egy-egy ódonabb udvarházban vagy kastélyban látott,
hallott, tapasztalt, azt vitte át a multba, emelve, alakítva, a századok
árjába merítve. Ki más az ő Eteléje, mint pusztáink fia, vezérré,
királylyá fejlődve, emelve? S vajon Etellak nem hasonlít-e némely
alföldi városhoz, melynek házai megkövült sátrak és utczái sátorközök?
Etele lakomája, minden királyi fénye mellett is, nem juttatja-e eszünkbe
a magyar nép lakodalmi ebédjeit és Czerkó tréfái nem hasonlítanak e
vőfélyeink szokásaihoz? A mátrai vadászat, az ajándékba küldött ménes, a
fölizgatott hún nép mozgalmai nem elhalványúlt emlékeinket elevenítik-e
föl? Nagyobbszerű minden s lényegében mégis ugyanaz, a mit magunk is
láttunk és tapasztaltunk. Ki más Toldi, mint udvarházaink valamelyikének
elparlagiasodott szülötte, egy egész pórsuhancz, a ki nagyobb hivatást
érez kebelében, elzüllik falujából s becsűlettel tér haza? Összeveszése
bátyjával bujdosása, búcsúja anyjától s az öreg cselédtől, mulatozása a
csapszékben, nem újulnak-e meg sokszor falvainkban? Nem ismer-e
Magyarország minden vidéke egy-egy Toldinét, egy-egy régi szabású nemes
asszonyt, kinek szerető szíve folyvást remegve kíséri fia sorsát, a ki
anyai hiúsággal öleli, csókolja, midőn sorsa jobbra fordúl, s a ki egész
szigorúsággal lép föl, őt korhely pajtásai között találva? Hát az öreg
és ifjú Benczét nem találjuk-e föl sok faluban? Nem ültetek-e soha az
öreg Rozgonyi asztalánál, nem szolgált-e föl nektek is a gyönyörű
Piroska, e mély érzelmű, de nem érzelgő, e szenvedő, de lemondásában is
erős leány, a ki épen úgy typusa a magyar leánynak, mint Goethe
Gretchene a németnek? Nem láttatok-e örökéből kiforgatott özvegyet? Az
nem szólhat máskép, mint Both bajnok özvegye. Az öreg Bárczy
fájdalomszülte dühét bizonyára sokszor hallottátok az életben, csakhogy
Arany hathatósabban fejezte ki. A honvéd hősiessége nem elevenedett-e
föl Szondi halálában, a ki még harczol, bár ágyúgolyótól megtört ina,
térde? Nem a háromszázados magyar politikát fejezi-e ki Török Bálint, a
mikor így szól:

  «Két ellenség a Duna-két-parton:
  Kevés annak az én egy jó kardom,
  Egyiket a másikkal – hijába
  A hogy lehet» – gondolja magába’.

A hagyomány ez élénk érzéke, a múltnak és jelennek ez eleven
összeolvadása önkéntelen bizonyos realismus felé ragadta Aranyt, szemben
régibb epikai költészetünk idealismusával. De ennek semmi köze azzal a
realismussal, melyet a franczia irodalomban ünnepelni kezdenek, s
melynek már nálunk is akadnak hívei. Az idealismus és realismus harcza a
költészetben épen nem új dolog; a vénhedő, kimerűlt idealismus mindig
realismust idéz föl s a realismus kicsapongásai mindig újabb idealismust
keltenek életre. Egyik a másikat örök időktől fogva mérsékelte,
összhangzó egymásba olvadásuk alkotta nem egyszer a legkitünőbb műveket
s a visszahatások túlságai szülték mindig azokat a végleteket, melyek ez
irodalmi küzdelmek természetéből kimagyarázhatók ugyan, de széptani
szempontból soha sem igazolhatók. Arany nem követett merev rendszert, de
egy éltető elv folyvást szeme előtt lebegett. Költeni és mégis igaz
maradni, ez volt jelszava, ez a föladat, melynek megoldásától függ a
költői siker. Igaz lelkesülés, az emberi szív és a külvilág igaz rajza
nélkül nem teremthetni látszatot. S a művészeti igaz nem egyéb, mint a
való földolgozása a kifejezendő eszme szerint. Ez igazra, ez igaznak
minél hathatósabb kifejezésére törekedett Arany, ennyiben volt ő
realista, de tulajdonkép nem tett egyebet, mint az ideált és reált
szorosabb kapcsolatba igyekezett hozni, mint bármely magyar költő. S ha
néha talán erősebb vonásokat használt, ez csak visszahatás volt
költészetünk üres idealismusa ellen. Ide járult még, hogy szemében a
költészet a nemzeti szellem terméke volt s nem egyes műveltebbek
kiváltságos sajátja. A népnemzeti elem fejlesztése már magában rejtett
némi realismust, nemcsak a tárgy és jellemrajz, hanem a műalkat
tekintetében is. Aranyt nem a mű-, hanem a naiv eposz vonzotta; érezte,
hogy abban, a mit a nép századokon át alkot, több realismus és igazabb
idealismus van, mint abban, a mit a költőnek pusztán egyéni képzelme
teremt. Tanúlmányozta a világirodalom nagy eposzait s ösztönét világos
öntudatra emelte.

Egészen epikusnak született s maga sem akart más lenni. Az ifjuság
húrja, a leghangzatosabb lyrai húr, hiányzott lantján, s épen nem kivánt
versenyezni Petőfi koszorújáért. Hajlamai, iránya, munkaösztöne ellenére
ragadtatott a lyrai pályára is. Egy pár évvel lépett föl a forradalom
előtt; a forradalom nem kedvezett az epikai nyugodt munkásságnak, a
nemzeti katastropha még kevésbbé. Maga is mint földönfutó bolygott a
romok között. A nemzet és saját fájdalma áradozott keblén s ki kellett
ömölnie. Dala a «babyloni vizek» elegiája volt, mely mint titkos
fájdalom sajgott keresztül az ország egyik végétől a másikig. Ki nem
emlékszik az _Őszszel, Letészem a lantot, Fiamnak, Silvester-éjén,
Ráchel, Dalnok búja_ czímű költeményeire? A hazafi érzés költészete soha
sem hatott nálunk kevesebb zajjal, annyira saját nemesebb eszközeivel,
mint e szomorú években Arany lantján. A lepel, melybe a költő a censorok
vizsga szeme elől elburkolta czélzatát, még szebben emelte ki
gondolatait s a kénytelen távolság, a melyből a dal hangzott, még több
varázst kölcsönzött elhaló hangjainak. Arany a forradalomban is
lelkesítette küzdő nemzetét, de messze maradt Petőfi forradalmi
dithyrambjaitól, épen úgy, mint Petőfi elegiái messze maradtak volna az
Aranyéi mellett, ha neki is oly körülmények között kell vala írnia, mint
Aranynak. Ossián lantja nem Tyrtæus kezeibe való, sem a Tyrtæusé az
Ossiánéba. Azonban Aranyt elegiai hangulatából néha kiragadta a
kétségbeesés humora. Már _Bolond Istók_jában nemcsak alanyi érzelmeit és
élményeit akarta kifejezni, hanem a közhangulat humorát is. De a mű
nagynak volt kezdve s érezte, mennél közelebb jönne az 1848-iki
mozgalmakhoz, annál inkább mérsékelnie kellene humorát. Épen azért az
első ének után félbe hagyta. Pedig a forradalomból sok keserűség maradt
lelkén. Jobban szerette hazáját, mint gyűlölte ellenségeit, a nagy
küzdelem vezéreinek nemcsak fény-, hanem árnyoldalait is látta s
nemzetének épen úgy bámulta hősiességét, mint fájlalta gyarlóságait.
Csalálmokból ébredve, kegyetlen fájdalmat érzett. Enyhíteni akart
sebzett lelkén. A szent romokra állva, mintegy vádat emelt a sors,
nemzete és önmaga ellen. A távol múltba menekűlt s egy komikai eposba
öntötte ki keserű humorát, szabadon, semmitől sem korlátolva. Valóban, a
_Nagyidai czigányok_ nem egyéb, mint kétségbeesett kaczaj a
forradalomra, a legalanyibb érzés tárgyias alakban, igazság torzképben,
sírás nevetésben, szeretet gúnyban.

E convulsiók csillapodtával nagyobb epikai munkákba kezdett, de folyvást
írt lyrai költeményeket is. Arany lyrájának alaphangja mindig az elegia
maradt, mely néha ódává emelkedik vagy humorba csap. S a fájdalom és
vigasz e költészete mily igaz és gazdag! A fájdalom mindig megtisztul
nála s a vígasz soha sem keresett, nem pusztán a reflexio szüleménye, az
is épen úgy a szívből jő, mint maga a fájdalom. Méla lelke bűvös
világításban sugározza vissza a múlt emlékeit, mint a tó tükre az
alkonyfényt, s ha elsötétül is, csillagfényt ringat kebelén. Mint a
görög tragédia chorusa kíséri az élet küzdelmeit, aggódik, mereng, néha
remél is, de mindig vigasztal s ha nem változtathat a sors végzetén,
könnyes szemmel nyugszik meg benne. Ha magányában megszállja a kétely és
búskomolyság, családja körében keres menedéket, melyhez annyira
ragaszkodik, vagy a természet ölére siet, melynek szépségeit épen úgy
lelkéből tudja élvezni, mint mesterien rajzolni. Arany lyrája benső
lényegében nem egyéb, mint küzdelem az emberi élet nyomorúságai, a
pessimismus, a kétségbeesés ellen. Összhangra törekvő lelke visszariad a
meghasonlástól, melynek árjai közepett találja magát. A vallás, a
philosophia s a szeretet nagy érzése költészetével küzd ellenök, hogy
nyugpontot találhasson. Nem annyira küzdelmeit rajzolja, mint magát a
megnyugvást, a hová emelkedett, de a letörült könnyek nyomai
meglátszanak s az oszló kétely árnya még ott borong. Hirdeti, hogy nem
az egyes a teremtés központja, hanem az emberiség; Isten egészben
munkál, az egészre fordít gondot; a jó embernél hány jobb szenved; az
erény önmagának jutalma; az ember tiszte, hogy békében, harczban legyen
ember s itt is, ott is a jobbik részt válaszsza magának; a fájdalom a
boldogság egyik alkatrésze; az ember kevéssel beéri, ha mérsékli
vágyait; a szeretet és szerelem örök vígasza marad az emberi szívnek; az
élet viharai között az a hit, hogy a ki mindnyájunk édes atyja, el nem
hagyja övéit, többet ér minden bölcseségnél. Kiemelkedve
meghasonlásából, vigasztalja nemzetét is, melynek jövőjén majdnem
kétségbeesett. Amaz elegiából kiemelkedő ódában, melyet Széchenyi
emlékére írt, egész lelkéből hisz és bízik nemzete jogában, jövőjében. S
a midőn a nemzet szabadabban kezd lélekzeni, egyaránt óvja a
vakmerészségtől és kishitűségtől, és hűségre inti, rendületlen hűségre
önmagához.

Ez elegiák és ódák nyelv és benső idom tekintetében is hatással voltak
költészetünkre, hol Petőfi után leginkább a dal volt divatban, s a dal
sajátságai úgy szólva átvitettek a lyra egyéb fajaira is. Arany példát
adott e dalözönből való kiemelkedésre, meg-megvillantva a magát
érzéseibe mintegy beleélő elegia méla bájait, az óda fenségét, tömör
alkatát, komoly bölcselmét s a költői nyelv azt az összpontosított
olvadékonyságát és erélyét, melyek e műfajok sajátságai. De bármily
szépek e költemények, Arany lyrai költeményeinek legfőbb ereje nem
ezekben nyilatkozik, hanem balladáiban, e fél lyrai, fél elbeszélő
műfajban, mely a drámából is olvaszt magába valamit. Ebben Arany épen
oly erős, mint Petőfi a dalban. Újabb lyrai költészetünkben leginkább
csak kettőre lehetünk valóban büszkék: Petőfi dalaira és Arany
balladáira. Mindkettő nemzeti szellemünk szülötte s mindkettőt bátran
szembeállíthatjuk a külföld nagy költőinek hasonló termékeivel.

A balladát nem ismerte vagy legalább nem művelte a classikai kor, mely
nem kedvelte a vegyes műfajokat. Egészen modern műfaj ez, melyet a
műköltészet mindenütt a néptől vett át. Nálunk is megvoltak a népnek a
maga balladái, de költőink nem innen merítettek, hanem a német
műköltészetből. Arany volt az első, a ki lehajlott a magyar
népballadához, eltanúlta hangját, szerkezete titkait és újjá, művészibbé
szülte. A néphagyományok varázsa épen úgy ösztönözte erre, mint saját
kedélyállapota. Nem dolgozhatva folyvást nagy epikai munkáin s nem
akarva egészen átadni magát a lyrai ömledezéseknek, önkéntelen is
vonzódott e műfajhoz, mely epikai töredékeket lyrai hangba olvaszt. Mily
jól illett mélabús hangulata e búskomor tárgyú balladákhoz. A magyar
népdallam mily változatossága emeli ki a tárgyak és hangulat
változatosságát. Egyszerűség, közvetlenség, plastikaiság jellemzik
balladáit, épen mint a Goetheéit. Valóban nemzeti hiúság nélkül
állíthatjuk Aranyt a nagy német ballada-költő mellé. Bizonyára Goethe
fölülmúlja őt kellemben, rejtélyes bájban, a bölcselmi eszmék
érzékítésében, a szerelem fínom árnyalatú rajzaiban, de tragikai erőre
nézve mögötte marad. Ha szabad volna merész kifejezést használni, Aranyt
a ballada Shaksperejének nevezhetnők. Néhány balladája erős tragikai
hatású. Kevés versszakban egész tragédiát tár elénk, s nagy erővel
rajzolja a szenvedély dæmonismusát, monomaniáját, a lelkiismeret
furdalásai között szenvedő lélek látomásait. E nők és férfiak lelke, a
kiket szenvedélyök bűnbe sodort, tele skorpióval; mardosásuk őrjöngővé
teszi őket. Ágnes asszony folyvást látja a vérfoltot lepedőjén, mint
akkor éjjel, a mikor kedvese meggyilkolta férjét; hiába mossa a
patakban, a gyolcs tiszta, de ő még mindig látja s egy örökkévalóság sem
törölheti ki azt lelkéből. Egy másik ifjú nő, mint Hamlet anyja, férje
halála után vígan mulatoz kedvesével, szegény árva gyermekét kizárva a
szobából. Az éhes, elkényszeredett gyermek hiába rimánkodik; a sötétben
félni kezd, eszébe jut meghalt atyja és látja, a mint sírjából
kiemelkedve, feléje közeledik. A holtra ijedt gyermek kiáltására kijő a
nő is, hogy megverje, de a gyermek látomása reá is átszáll, ő is látja
férje vádló arczát, fenyegető szavait és őrjöngeni kezd. A férfiak
hallucinatiója, őrjöngése még sötétebb, erőszakosabb. Bende vitéz
párbajban orvul ejti el vetélytársát s így jut menyasszonyához. A
nászéjen megjelen az elesett vitéz, új párbajra hívja, mert csalárdul
győzte le, a míg igazán le nem győzi, addig nem pihenhet menyasszonya
mellett. Bende vitéz három éjjel vív az árnynyal, lelkiismerete
phantomával, a míg az őrjöngőt megkötözik és menyasszonya kolostorba
vonul. Edvárd királynak erősebb szíve van, mint Bende vitéznek, de mégis
megrendűl. Meglátogatja a legyőzött welszi tartományt s nagy lakomát
tart Montgomeryban. Fénynyel fogadják, dúsan vendéglik, de nem szívbeli
hódolattal és senki sem éljenzi. A király haragja indulatos
szemrehányásban tör ki, követeli, hogy a bárdok dicsőségét énekeljék. A
bárdok előlépnek, de a király dicsősége helyett a haza fájdalmát éneklik
s megátkozzák a zsarnokot. A király máglyára küldi őket s londoni
palotájába tér. Az éj csöndes, de nem alhatik, folyvást hallja a bárdok
énekét, zenét parancsol, de a zenét, dobot és kürtöt átharsogja a
vértanúk éneke. Kund Abigélnek nincs bűne, csak szeszélye, de a tragikum
mysticismusának épen az a sajátsága, hogy tévedéseink gyakran több
gyászt árasztanak reánk, mint bűneink. Bárczy fiát halva találták az
erdőn, szívében tőrrel. Elbúsult atyja a palotába hozatja, a hogy
vérében feküdt. A gyilkos kinyomozása végett teteméhez idéz mindenkit, a
kire csak gyanúja lehet. Megjelennek ellenségei, barátai, anyja, huga,
az egész falu, de a halott sebe nem vérzik, hogy gyilkosára valljon.
Végre Kund Abigél, szeretője, titkos arája lép be, s a sebből pirosan
buzog a vér. A leány szoborrá dermed, majd elrebegi, hogy nem ő ölte meg
az ifjút, bár a tőrt ő adta neki. Szerették egymást, az ifjú láthatta,
tudhatta szerelmét, mégis unszolta, hogy szóval mondjon igent, mert ha
nem, kivégzi magát; ő enyelgve nyújtá neki a tőrt: nosza hát lássuk.
Ezzel kiragadja a tőrt a sebből, kaczag és sír és visongva rohan el.
Lefut a nyilt utcza során s tánczolva énekli: «Egyszer volt egy leány,
ki csak úgy játszott a legénynyel, mint macska szokott az egérrel».

De nem csak a múlt, a hagyomány félhomályából rajzol elénk Arany ily
képeket, hanem igen világos napjainkból is. A főváros bűnügyi
statisztikája tragikai képpé alakúl át képzelmében. Ott emelkedik az
éjben a Margithíd, még zászló leng rajta, aznap avatták föl
ünnepélyesen. Rajta egy ifjú áll, a ki a kártyán mindent vesztett,
pénzt, becsületét. Hajtja kétségbeesése, vonja a folyam. Árnyak
emelkednek ki a habokból, ősz, gyermek, ifjú, hajadon, mind öngyilkosok,
a főváros bűneinek képviselői, a híd fölavatására gyűltek össze,
élettörténetöket suttogják! Az ifjú ott áll, elméje bódult, szeme vak,
sodorja a víz és az árnyak hullámzása; éjfél után már üres a híd és
csend mindenütt.

E tragikai képek nem a képzelem játékai. Arany együtt szenved
személyeivel, érzése egészen áthatja képzelmét s egy-egy ilynemű
balladája majdnem oly nemű látomás szüleménye, mint a minő személyeit
izgatja. Innen a rhythmus szenvedélyes mozgékonysága, az átmenetek
merész szökellései, az indulat tördelt nyelve, a háttér búskomor sötéte,
mely annál élesebben emeli ki a lélek küzdelmeit. Maga a költő is
szenvedve ily balladák költésekor, nem egyszer fordul más tárgy és
hangulat felé. _Zách Klára, V. László, Bor vitéz_ elég tragikai tárgyúak
ugyan, de bennök a küzdő szenvedélyeknek inkább csak visszhangját
halljuk. A hangulat nyugodtabb, bár mélyen elegiai, a rajz kevésbbé éles
s a borongó háttér inkább sejteti azt, mint kiemeli. Arany fáradt lelke
mintegy pihenést keres s olykor a derült hangba is átcsap. _A méh
románczán_ a naiv érzelmesség hangja ömlik el; _Mátyás anyja_ az anyai
szeretet megható rajza; _Rozgonyiné_ derűs kép, nem egy hősködő asszonyt
látunk, hanem egy szerető hitvest, a ki férjét a harczba is elkiséri,
hogy lehessen élve-halva közelében s az udvarló Zsigmond királyt épen
úgy megszégyeníti vidám elfogúlatlanságával, mint akaratlan hőstettével.
A komikum sem hiányzik a képsorozatban. Ott van _Pázmán lovag_, e tiszta
komikai mű egyetlen torzvonás nélkűl; második szakasza, melyben a
féltékeny férj, a királyt helyettesítő udvari bolond félbeszakításai
miatt mind jobban bele zavarodik panasza előadásába, fölér egy egész
vígjátékkal. E nagy változatosságot emelik a hősiesség balladái is, a
melyek szintén tragikai hangulatból fakadnak. Közülök leginkább
kimagaslik _Szondi két apródja_, mely valóban remekmű. A hűség és
hősiesség balladája ez, két jelenet egymáshoz fűzve, egymást emelve, két
lélekállapot egymást teremtve és magyarázva. Drégel vára rom, Szondi
elesett, s két énekes apródja sírjára borúlva siratja és dicsőíti hősi
halálát. A győzelmes Ali hallgatja s egyszersmind magához hivatja őket.
De ezek folytatják éneköket s néhány mesteri vonásra előttünk áll a
hiteért és hazájáért küzdő hős, a ki visszautasítja a kegyelemre
megadást s utolsó csepp véreig küzd. Magát az ellenséget is elragadja a
hősiesség varázsa, egy pillanatra ez is dicsőiti a hőst, de
megharagszik, hogy az ifjak nem hagyják félbe éneköket, nem jönnek
Alihoz s fenyegetni kezdi őket. Ekkor az ifjak még nagyobb lelkesedéssel
dicsőítik a hős végperczeit s átokkal felelnek a győző fenyegetéseire. A
dicsőített hős, a sírva lelkesedő apródok, a boszús győző mily elevenen
emelkednek ki s a versengő hangok harmóniáját mily erővel végzi be az
átok üvöltözése. Szondi hűsége hitéhez, hazájához hasonlóra gerjeszti
szeretett urok iránt apródjait is, halála az élet megvetésére és daczra
lelkesíti őket szemben a győzővel. E lélektani föladat oly
jellemzetesen, természetesen van megoldva, mintha csak oda volna
lehelve. S a hősies kép mily szépen olvad össze a természet képeivel. Az
alkonyra hajló nap, mely visszasüt még egyszer a felhőbe hanyatlott
drégeli romra, a leszálló est homályában föltetsző hold, mely az énekes
apródokra, s a völgyben zsibongó hadra világít, nem diszítmények, hanem
a kép levegőjéhez tartoznak. Arany balladáiban is épen oly finom
érzékkel festi a tájat, természetet, mint eposzaiban. E képek itt is,
mint ott, összhangzanak a személyek és cselekvény hangulatával, sőt
bejátszanak magába a cselekvénybe is. Csakhogy míg ott az epikus
nyugalmával kerekíti képeit, itt a ballada idegességével vázol, de a
természetben is mindenütt az emberi szivet fejezi ki.

Balladái sikere nem vonta el epikai munkásságától. A Toldi-trilogia
középső részén folyvást dolgozott, azonban ha egyes részeket
sikerűlteknek talált is, az egész menetével elégületlen volt, s új
terven gondolkozott. Majd a hún-magyar monda trilogiájához fogott, nem
az első részhez, hanem a Csaba-mondához. De azt is abban hagyta, míg
végre a hatvanas évek elején az első részt: _Buda halálá_t kezdette
irogatni, melyet be is végzett. E habozás, szakadozottság részint testi
és lelki bajaiból folyt, részint tárgyai nehézségéből. Legkevésbbé
hangolta le az az elmélet, melyet a külföldi és magyar kritikusok annyit
hangoztattak, hogy az eposz kora lejárt, helyét a regény foglalta el, ez
az új divatú eposz s napjaink epikusainak mesterkedése nem számíthat
többé valódi részvétre. Ez állításban van igaz is, de nem fejezi ki az
igazságot. Bizonyára a valódi eposzt a nép alkotja, s úgy szólva
századok szülik. Oly eposzokat, minők a _Maha-Bharata, Sah-Náme, Iliász,
Nibelungen-_ és _Roland-ének_, melyek folyvást fejlődve s bizonyos
korban megalakulva, valamely nemzetnek egész szellemét, hitét,
hagyományait, műveltségét teljesen kifejezik, újkori költő már nem
írhat, s az újabb társadalom sem igen alkalmas reá, már azon műveltségi
különbségeknél fogva sem, a melyek a különböző osztályokat egymástól
elválasztják. Az is igaz, hogy az epopoeia, a mint azt Virgil hagyta
reánk gépeivel, csodáival, isteneivel, nem korszerű többé. De nincsenek,
nem lehetnek-e az eposznak más formái is? Vajon a regény adhatja-e azt
és úgy, a mire s a hogy’ az eposz képes? Vajon az új korban, a mikor a
nép többé nem alkot eposzt, nem írtak-e oly eposzokat, melyek épen úgy
kifejezték korukat, mint elragadták? A XV., XVI. és XVII. századnak nem
voltak-e eposzai? Ariosto a régi kalandokat új világnézlettel, a
lelkesedést gúnyorral egyesíti. Maga Tasso is, a ki Virgilt vette
mintaképül, nem jár egészen a régi úton, a szűk nemzeti körből kiragadja
az eposzt s a keresztyén emberiség eposzává emeli. Camoens megmaradt
ugyan a nemzetiség körében, de hanyatló nemzete dicsőségét, végső
erőfeszítését s egész szellemét mintegy megörökítve képes az utókorra
hagyni. Milton egy vallásos és politikai forradalom után a
protestantismus eposzát írja meg, épen mint Dante, a ki a pápaság és
császárság villongása közepett a katholicismus eposzával ajándékozza meg
a világot. És bármily lenézéssel tekintsünk a XVIII. század epikájára,
bármily kevésre becsüljük Voltaire _Henriade_ját, annyi bizonyos, hogy
kifejezte kora szellemét és hatott reá. És századunkban is egy angol és
egy franczia költő nem fordul-e régi, elavúlt mondákhoz, hogy az új kor
eszméit fejezze ki bennök? Tennyson _Király-idyll_jeit és Hugo Victor
_Századok legendái_t nem fogadja-e a közönség épen oly részvéttel, mint
bármely sikerűlt regényt?

Arany mind hitte ezt, sőt ennél többet. Hitte, hogy korunk vezéreszméje,
a nemzetiség, sokkal termékenyítőbb hatású az eposzra, mint bármely más
műfajra. Hitte, hogy a magyar nemzet, mely nemzetisége- és léteért küzd
s a múltból merít erőt a jelen és jövő küzdelmeire, fogékonyabb az
eposzra, mint Európa bármely más nemzete. De arról is meg volt győződve,
hogy a magyar eposznak más úton kell haladnia, mint a melyen elődei a
jelen század elején megkisérlették. Először is el kell vetni a classikai
eposz külső czafrangjait. A nemzeti tartalom öltsön fel nemzeti
versidomot, melyet nemcsak egy osztály, hanem az egész nemzet élvezhet.
Egy kissé el kell fordúlnunk Virgil és Tasso műeposzaitól, és sokkal
többet tanulnunk, mint eddig, az _Iliász_ból és _Nibelungen ének_ből.
Ugyanazt a naiv hangot és fölfogást, a műalkat ugyanazon módját kell
keresnünk népköltészeti hagyományainkban és mondatöredékeinkben. Így
elevenebben és költőibben fejezhetjük ki a nemzetiség eszméjét és
érzését, mely társadalmi és politikai életünket annyira áthatja, s
melynek kifejezésére az eposz képesebb minden más műfajnál. Nem
szónoklat és lyrai ömledezés eszközlik ezt, hanem a cselekvény és
jellemrajz olynemű összehatása, hogy a nemzet önmagára ismerjen benne,
szelleme visszasugárzását, szíve lüktetését érezze. A magyar eposz, csak
mint nemzeti egyéniségünk megtestesítése, éleszthető föl. A monda
szürkülete nagyíthat, de csak való vonásokat, a képzelem szabadon
alakíthat, de csak a hagyomány nyomán, melyet az élet benyomásainak kell
megelevenítenie. A csodálatos csekély mértékben s csak annyiban
használandó, a mennyiben kapcsolatba hozható az élő hagyománynyal vagy
az illető személy lelki állapotával. A cselekvény menetére nézve
kölcsönözni kell valamit a dráma mozgalmasságából az újkori regény
példájára. A bonyodalom érdekességével meg kell hódítani a tömeget, a
cselekvényben rejlő eszmével, a jellemrajz lélektani erejével, a
mélyebben gondolkozókat, az egész szellemével az egész nemzetet. Ily
módon törekedett Arany a magyar eposz megújítására, s erre semmit sem
talált alkalmasabbnak, mint a hún-magyar mondát. Nemcsak azért, mert
leggazdagabb és legköltőibb mondáink között, hanem a jelennel érintkező
pontjaiért is. A hún-magyar mondában mintegy jelképezve látta Arany
nemzete viszontagságait, tragikumát, vigaszát és reményét. A hún
birodalom dicsősége, hatalma romlásnak indul, elhanyatlik, de a bujdosó
Csaba unokája, Árpád, később visszaállítja, a kire századokon át várnak
az erdélyi hegyek közé menekűlt húnok maradványai. Vajon a magyar
birodalom is nem indult-e hanyatlásnak háromszáz év előtt, s háromszáz
év óta nem küzdünk, nem lelkesülünk-e abban a reményben, hogy
visszafoglalhatjuk helyünket az európai nemzetek nagy családjában? Arany
lelkében megalkotva élt mondai őseink tragédiájának nagy trilogiája, de,
fájdalom, csak az előjátékot, az első részt: _Buda Halálát_ írhatta meg.

Azonban az első részben is sokat megvalósított abból, a minek a megújult
magyar eposzt álmodta. A nyugalmas epikai hang, mely kerüli a lyrai
hevületet és eldob minden szónoki ékítményt, az egyszerű, de erős
cselekvény, az éles és eleven jellemrajz, a naiv eposzokra
emlékeztetnek, de a fordulatok erősbűlő drámaisága s a szenvedélyek
fejlődésének beható, szabatos rajza az újkori művészt tanusítják. A
költő mindenütt a monda nyomain halad, keveset vesz a történetből, de
bele olvaszt a magyar hagyományból, népéletből, jellemből mindent, a mi
csak beolvasztható. A Duna és Tisza partján ott emelkednek Buda-szállás,
Etellak és a pusztákon lovas tábor száguld, a huszárok ősei. Kürt veri
föl a Mátra csendjét, medvék és bölények riadoznak a nyílvesszők és
kopják ütésein. Etele lakomáján a magyar lakomák hangja éled föl, nagy
kedvű zajával, víg tréfáival. A dús legelőkön csordák bolyonganak s a
pásztorgyerek kedves ünőjének lába vérzeni kezd, a földből kiálló
vashegy sértette meg és íme a kardhegy, az Isten kardja nőni kezd, láng
csap ki belőle, mint a hogy’ azt népmeséinkben hallottuk. A kardot Isten
Etelének szánta, a világbirodalom jelképe az, de Etele először is
testvére vérével szennyezi be s a kiontott vér átokként száll vissza
fiaira, az egész hún nemzetre, s romlásba sülyeszti őket. A nemzet
megmozdúl, mint a tenger forradalmas árja s az épülő Buda falai alatt
testvérháború dúl, hogy a századok folyamán még többször ismétlődjék.
Buda, Etele és környezetök mind a magyar typusok, valamint a két
királyné is. A háttérben Detre leselkedik, a legyőzött népek
képviselője, tettetve, cselt szőve, várva a győzők romlását, mely a
legyőzöttek egyetlen reménye. Az emberi és nemzeti vonásokat az egész
eposzban összeolvasztva veszszük, de Etelében az arányok mindenütt
emelvék. Etele a magyar nyílt, egyszerű hősiesség és büszke
szenvedélyesség vegyülete, s e vonásokat még inkább kiemeli az ellentét:
a vénülő Budának bölcselkedő tétlensége, gyanakvó hiúsága, s hánykodó
ingatagsága. A hatalom megosztásának veszélyes intézményét mindkét
félnek csak nagy mérséklete tarthatná fönn és mindkét fél taszítja
egymást az örvény felé. Mesterien van festve az összeütközés fejleménye,
a mint az mindinkább erősbül. A családi körülmények, Detre bizalmas
suttogásai, a két királyné versengése, a politikai viszonyok, a görög
követség, a nép hangulata mind arra szolgálnak, hogy egymás ellen
ingereljék a két hőst s ha egyik erőt vesz magán, a másikat épen akkor
ragadja el indulata. Budát alázza Etele növekvő népszerűsége s őszinte
férfiassága. Etelét sérti Buda gyanakodása és tettvágya senyved a
türelem fékén. Etele erőt vesz magán, ellene áll Ármány
incselkedéseinek, s mintegy jutalmúl az Isten kardja birtokába jut, de a
szerencse épen úgy megittasítja, mint dühe a méltatlanságok miatt,
melyeket Budától és nejétől kell szenvednie. A körülmények és
szenvedélye egyaránt ragadják a testvérgyilkosságra, melylyel a végzetet
nemzete jövője ellen hívja ki. Arany nagy epopoeiája epiko-tragédia lett
volna, s nem hasonlított volna a szokott műeposzokhoz, melyben a
végzetes hős fölemeli nemzetét. Etele is végzetes hős, nemzete
fölemelésére van híva, föl is emeli, de csak pillanatra, bűne fiaiban
ismétlődik s megrontja a nemzetet. A tragédiában csak a hős bukik, itt
az egész nemzet, vezére bűne miatt, a kit vakon követett, s a végzet
kiengesztelésére csak távol reménye marad. Íme a tragédia az eposzba
oltva, egy nemzet sorsa egy egyénhez kötve, ki teljes képviselőjévé
vált, nagy erények és bűnök, nagy dicsőség és szenvedés egy fönséges
képben.

Mily nagy veszteség, hogy Arany e trilogiát be nem végezhette. Lesz-e
még valaha magyar költő, a ki e mondákba életet képes önteni annyi
alakító erővel, a hagyomány oly igaz cultusával s a magyar szellem és
nyelv annyi gazdagságával, mint ő? Csak az vigasztalhat bennünket, hogy
legalább másik főművét, a Toldi-trilogiát, egészen befejezve hagyta
reánk. E mű ugyan nem epopoeia, de több mint költői beszély vagy verses
regény, a hogy maga a költő is nevezi. De nevezzük bárminek,
költészetünknek örök dísze. Az első rész hősi-idylli képek sorozata,
főmotivumai a testvéri versengés, anyai és fiúi szeretet, cselédhűség, a
duzzadó ifjú erő nyugtalansága, mely lerázza a viszonyok jármát, fölfelé
tör s a diadal első mámorát élvezi. Az ifjúság derűje, napfénye ömlik el
rajta, mely áttöri a felhőket s távol vidékek csábító körrajzára
világít. A második rész a férfi küzdelme, hősiessége, tévedése,
vezeklése a szerelem convulsiói, az élet bonyodalmai s a társadalmi
viszonyok összeütközései között. Verőfény és vihar az égen, a mezők
virágai hervadóban s a közelgő ősz lehellete a fák zöldjén. A harmadik
rész az aggastyán tespedése, unalmas nyugalma, évődő elégületlensége,
testi és lelki erejének utolsó föllobbanása a sír szélén. Az őszi ködön
nehezen tör át egy-egy napsugár, a harmat dérré vált és süvöltő szél
szórja szét a fák elsárgult leveleit. Mind a három rész hű és eleven
korrajz, melyben a monda és történelem csodásan játszanak egymásba. Az
egész magyar középkor megelevenedik előttünk. Ott a király hűbéres
táborával, küzdve a német birodalom igényei ellen, hadakozva
Olaszországban, mint bosszúálló és hódító, tanácsot űlve a világi és
egyházi főurakkal, mulatva a harczjátékon lovagjai között, leszállva a
nép közé, hogy meghallgassa és orvosolja a szegény ember panaszát. Ott a
hatalmas egyház, a kegyelem malasztjával és az átok villámával,
kolostorai vezeklő csendjével, búcsújárói fanatismusával és
kicsapongásaival. Ott a lovagok és hegedősök kalandjai, párbajai,
várostromai, lakomái, a megtört szívű nők bánatja, a kik a kolostorban
keresnek menedéket, a nyugtalan lelkű leányok erélye, a kiket sorsuk
férfiruhában a nagy világba, a harczok közé ragad. Ott Toldi, a
középkori magyar lovag typusa erős karjával és szívével, a ki védi
királyát s kegyét elvesztve, száműzve bolyong három országban; a ki
kolostorban vezekli bűneit, mint alacsony szolga, de az egyház átka
onnan is kizaklatja; a ki erős szíve egész szenvedélyességével szeret,
de egy pillanatnyi tévedése a gyászos bonyodalmak egész tömkelegébe
sodorja, dühöng és vigalomba akarná fojtani fájdalmát, harczol és
imádkozik, küzd a világgal és önmagával, az üldözés és önvád kínjai közt
fetreng, mindamellett lelke ép marad s a szenvedések megnemesítik. Az
egész műben semmi sincs a romantikusok érzelgéséből, a kik a jelen bajai
közt a középkor igen kétes boldogságát óhajtják vissza, sem azon
egyoldalú philosophiai fölfogásból, a mely egészen a jelen szempontjából
ítéli meg a középkort. Arany költői képzelme erős történeti érzékkel
párosúl, teljesen ura tárgyának és sehol sem esik egyoldalúságba. Idyll
és harcz, a szenvedély vihara és a szenvedély sóhaja, az élet derűs és
borús oldala, kellem és fönség, pathos és humor váltakoznak mindenütt. S
az alakok mily gazdagsága tárul föl előttünk: Rozgonyi, a gazdag és
vendégszerető falusi nemes, leánya, a mély érzésű és erős lelkű Piroska,
Toldiné, a szerető szívű és szigorú erkölcsű anya, Toldi György, a
szívtelen testvér és léha udvaroncz, a félkegyelmű Tar Lőrincz, a hosszú
türelmű és meleg kedélyű Zách, a vidor játszi és mégis erélyes Anikó, a
kegyetlen és érzéki Jodovna, az öreg és ifjú Bencze, az apa és fiú mint
egymás másolatai, de mégis más kiadásban. Lajos királyban mily jellemzőn
van egyesítve az olasz és magyar természet, amaz mint eredet, emez mint
megszokás. Anyja, a vakbuzgó és kevély Erzsébet királyné, az élénk és
nyughatatlan és titkos szerelemben égő boszniai bánleány, Örzse, a
kaczér és heves Mária, az olasz herczegek, a magyar egyházi és világi
főurak, olasz és cseh bajnokok mily sikerűlt alakok mindnyájan. Mily
élesen rajzolt és élénken színezett képekre találunk a trilogia mindenik
részében, legyen az nemesi udvarház vagy királyi palota, harczjáték vagy
szerelmi jelenet, a természet csendes bája vagy a szív szenvedélyes
küzdelme, a duzzadó kedv kitörése vagy a haldoklás végsóhaja. A
mondaszerűen szertelen prágai kaland mily természetessé válik a művész
kezei alatt, a száraz heraldika mily költői lendületet vesz, sőt még az
olasz hadjárat, az egész trilogia e kevésbbé erős része is, mily
változatos és leleményes.

Arany a második részben ritka tapintattal oldott meg egy erős tragikai
összeütközést, a nélkül, hogy a megoldás szokott módjához folyamodott
volna. Toldi rossz kedvében, mert házasítani akarják egy oly leánynyal,
a kit nem is ismer, Tar Lőrincz ruhájában és czímerével vív a
harczjátékon, kivívja számára a leányt, és meglátva, megszereti, de már
késő minden. Megsérti a lovagi törvényt, boldogtalanná teszi, a kit
szeret, egyik ballépése a másikat vonja maga után s a kétségbeesés
szélén áll. S a kifejlés még sem halál vagy Toldi teljes erkölcsi
megsemmisülése. Piroska férje halála után a kolostorba menekülve hervad
el, Toldi szenvedve, vezekelve, küzdve balsorsával, hős tettekben
keresve vígaszt, megtisztul, visszavívja előbbi helyzetét, nyugalomra
vergődik, de boldogság nélkül. Piroska hervadása, és Toldi megtisztúlása
és sírig tartó csendes bánata, oly igazzá és engesztelővé teszik a
kifejlést. Ez is tragikum, csak hogy nem zajos drámai, épen illik az
elbeszélés elegiai hangulatához s mintegy természetes átmenet a hanyatló
Toldi végnapjaihoz. De van még e trilogiának egy oly bája, melylyel
ritka mű vetekedhetik. A költő egy egész élet igaz, állandó, mély
benyomásait fejezte ki benne. Mindenki szívéhez szól, legyen ifjú,
férfiú vagy öreg. Ki nem érezte ifjúságában azt a nyughatatlan érzést,
azt a szívzajlást, a mely a családi körből a nagy világba ragadja, hogy
felküzdje magát valamire? Kinek nem volt anyja, a ki aggódott érette s
kit nem töltött el örömmel az első siker pillanata? Az bizonyára a
trilogia első részében sok olyat fog találni, a mi felkölti gyermek- és
ifjúkori emlékeit. Ki az, a ki a férfikor küszöbén, rossz kedvében,
szeszélyből nem sodródott kisebb vagy nagyobb tévedésbe, a ki nem
okozott másnak nagy fájdalmat, habár akaratlan s még a boldogság karján
is vissza ne sajogna szívében egy-egy seb, habár mind enyhébben? Az
bizonyára a második részt nem olvashatja el megindulás nélkül. S ha
elöregedtünk, ha reményeink emlékekké váltak, vágyaink lángja hamvvá
porlott, ha elhaltak mellőlünk szeretteink, ha mintegy kikopunk az
életből, ha elfeled a világ vagy épen gúnynyal tekint reánk az újabb
nemzedék, nem az elvénült Toldihoz hasonlítunk-e s nem szól-e lelkünkhöz
a búskomoly és humoros hangulat, mely a trilogia harmadik részén
elömlik? E varázs az emberi szív állandó hangulatainak varázsa, a melyet
el nem avíthatnak az ízlés változásai.

Arany egész életén át írta e művet, egész lelkét lehelte belé. S valóban
kedvencz hősében sok van belőle. A nagyra törő s önmagát emésztő lélek,
a meleg és mélyen érző szív az övé, az anyját szerető gyermek, az ereje
öntudatára ébredt ifjú, az élettel s fájdalmaival, de folyvást nemzete
dicsőségeért küzdő férfiú, a búskomoly és tétlenségbe sülyedt agg,
szintén ő. Még külső körülményeikben is van hasonlatosság. Toldi
Biharmegye Nagyfalujából jő Budára s egyszerre hőssé vívja föl magát,
Arany szintén a szomszéd Szalontából szakadt Pestre s első műveivel is
koszorút nyer. Toldi egy hősi pályát fut meg újabb meg újabb diadallal,
Arany költői pályáját hasonló diadalokkal jelöli. Egy darabig keveset
hall róluk a világ s íme a vénülő hős ismét föllép, hogy megmentse a
veszélyben forgó országczímert, a vénülő költő is hallgat, de szintén
megszólal még egyszer, hogy megmentse a magyar költészet becsületét. Ez
mindkettőnek utolsó föllobbanása, csakhamar mindkettő meghal s mindkettő
koporsóját az őszi napfény méla alkonya s a nép ezreinek hódoló gyásza
kíséri a sírhoz, melyet a természet, «bánatja jelével, behinte lehulló,
sárga falevéllel». De Toldi egy hanyatló korszak, a középkor hőse volt,
Arany egy új, egy fejlődő korszak költője, a kiben mintegy tetőzik
költészetünk félszázados küzdelme, legfőbb vívmánya: a nemzeti és
művészeti irány teljes összeolvadása. A szobor, a melyet a nemzet emel
emlékének, nem lehet oly örök, mint művei, melyekben nemzete szellemét
fejezte ki. E szellem nevében övezzék koszorúink sírját s áldják ajkaink
emlékét.



KÖLCSEY FERENCZ.

SZÜL. 1790 AUG. 8-ÁN, MEGH. 1838 AUG. 27-ÉN.

FÖLOLVASTATOTT KÖLCSEY SZÜLETÉSÉNEK SZÁZADOS ÉVFORDULÓJÁN 1890 AUG. 8-ÁN
A SZATHMÁR-NÉMETIBEN TARTOTT EMLÉKÜNNEPÉLYEN.

A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy-társaság képviseletében
jelentem meg itt társammal, emlékünnepén azon férfiúnak, a ki az
Akadémiának már alakulásakor tagjai közé tartozott, a
Kisfaludy-társaságnak első halottja volt s irodalmunknak dicső
halhatatlana. Fogadja Szathmármegye és Szathmár-Németi közönsége e
testületek s az egész irodalom hálás köszönetét, hogy ily kegyeletesen
ünnepli Kölcsey születésének százados évfordulóját s bennünket is
részesített az ünnep lélekemelő örömeiben, mert

  Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal:
  Van élni abban hit, jog és erő.

De vajon átadhatjuk-e magunkat egészen az öröm érzésének? Az emlékbe
mindig vegyül némi bánat, mint a reménybe némi aggodalom. A mi ünnepünk
fényére is a multak vetik árnyaikat; oh mert azon korban, melyben
Kölcsey élt és küzdött, a magyar nemzetnek alig volt hite önmagában s
még kevesebb ereje megvédeni jogait. Szomorú korszak volt az, mind
nemzetiségünkre, mind irodalmunkra, mind alkotmányunkra nézve. Hányszor
jajdult fel Kölcsey nyelvünk ügyében, hányszor esett kétségbe irodalmunk
jövőjén, hányszor siratta elfajult nemzetét, a mely immár csak névben
él.

Valóban e század első évtizedeiben társadalmi és politikai életünkben
nem volt egyetlen érzés, eszme, törekvés és mozgalom, mely a nemzeti
fejlődés csiráját rejtette volna magában. Csak néhány író volt a leendő
Magyarország képviselője, a kik a Bessenyei-verte ösvényen Kazinczy
vezérlete alatt lankadatlanúl törtek előre. E férfiak czélja és hatása
több volt, mint a nyelv művelése, az ízlés és ismeretek terjesztése. Az
irodalomban és irodalom által öntudatra ébreszteni és fejleszteni a
nemzetiség eszméjét, a nyelv és ízlés reformjával elvetni a társadalmi
és politikai reformok magvait, föleleveníteni az elhanyatlott magyar
állam emlékét s megújulásában hinni és remélni: volt a mindennél nagyobb
czél, a melyre törekedtek és nem siker nélkül. A nemzetiség eszméje
csakhamar fejlődni kezd; a nyelvi és irodalmi reformokat nyomban
felváltják a társadalmiak és politikaiak; s a megújuló magyar állam
nevében heves küzdelem foly a tanácskozótermekben és végre a csatatéren.
Az irodalmi és politikai eszmék és törekvések e szoros kapcsolatát
számos tény jelöli, de semmi sem világosabban, mint Kölcsey pályája.
Kazinczy, az irodalmi reformer, üdvözli Széchenyit, a politikai
reformert, érzi pályájok kapcsolatát, de mindvégig csak író és
nyelvművész marad; Kisfaludy Sándort egészen áthatja elfajulásunk
fájdalma, de nem vegyül a politikai élet mozgalmaiba; Berzsenyi
megénekli Nagy Pált, a nemzetiség tüzes bajnokát, de hallgatag
Somogymegye gyűléstermében; Szemere Pál gúnyolja az ósdi írókat, de nem
lép föl Pestmegyében a politikai új eszmék bajnokául. Kölcsey e
tekintetben nem követte társait; abban az időpontban, midőn az irodalmi
és politikai mozgalmak mintegy összefolytak, ő is kezdé fölemelni szavát
Szathmármegye tanácskozótermében s mint a megye egyik képviselője,
megjelent az országgyűlésen is. A költő, a ki ódákat írt a szabadsághoz
és igazsághoz, a ki oly hű tolmácsolója volt a hazafi fájdalomnak, az
ország termében is a szabadság és igazság eszméiért küzd s a haza jogait
védi; az irodalmi reform bajnoka a politikai reform bajnoka is
egyszersmind; a bátor kritikus, a kit az irodalomban se a tekintély
súlya, se a tömeg zaja nem tudott megfélemlíteni, képviselője a
politikai jellemszilárdságnak is; s az író, a ki már azelőtt egy
évtizeddel prózánknak szónoki lendületet adott, megalapítja itt a magyar
újabb politikai szónoklat iskoláját. Kölcsey pályájának e kettős jelleme
egészen kifejezi kora két nagy mozgalmát, a mint egymást teremtve
egymásba folynak; az ő alakja egy érczszobor nemzeti újabb fejlődésünk
kezdetén, mely az író és hazafi kettős küzdelmeit és dicsőségét hirdeti.

Kölcseyben már mint gyermekben fölébredt az írói hajlam s költő volt,
mielőtt verseket írt volna. Kora árvasága, himlőjárványban balszemének
elvesztése megszerettették vele a magányt, mely elmélkedéshez és
álmodozáshoz szoktatta. A tizenhét éves tanuló Kazinczyval kezd
levelezni s midőn végezve iskoláit, Pestre megy juratusnak,
megbarátkozik ott Kazinczy triasával, nem annyira jogi, mint irodalmi
tanulmányoknak él s ezt folytatja falusi otthonában is, hová egy év
mulva visszatér. Semmi sem vonzotta, a mi az akkori nemes ifjak
kedvtelése vagy becsvágya volt, de mély hatást tett reá Kazinczy és
társainak törekvése. Leginkább az irodalomban és írótársaiban lelte
örömét. «Ifjuságunk romlott seregében nem találhattam barátokat
egyebütt, mint literátoraink közt» – írja 1813-ban Döbrenteinek, s bár
nem sok reménye van irodalmunk jövőjében, legelszántabb társai közt s
egy másik levelében így kiált föl: «Nem vigasztalhatjuk-e, nem
hevíthetjük-e a köztünk hanyatlót azzal, a mit Apollón a trójai hősöknek
mondott: nem tudnátok-e oly férfiak lenni, hogy a sors ellenére
győzedelmet vegyetek!» E jelmondat híven kisérte végig egész irodalmi és
politikai pályáján. Kazinczy volt első mestere és Szemere Pál legjobb
barátja. Nyelvújító s a német-görög classicismus híve volt, mint ezek,
de mégis sokban különbözött tőlök. Homér és Goethe voltak legkedvesebb
költői, de az ő derült egök nem volt az ő ege. Borongó érzések, egy
önmagába sülyedt lélek küzdelme, jókor támadt s hamar eltűnt remények,
lángoló, de tárgyat nem lelt indulatok voltak költészetének forrásai. A
szerelem nem ragadta el a szenvedélyig, de mint ábránd és csalódás
folyvást meg-megzendült dalaiban. Magánya sokáig elzárta az élet
küzdelmes benyomásaitól, de az eszmék és eszmények annál tisztultabban
és nemesebben érlelődtek elmélkedő lelkében és érzékeny szivében.
Kortársai közt felülmulta őt Berzsenyi erő, Csokonai eredetiség,
Kisfaludy Sándor hév, Kazinczy csin és kellem tekintetében, de a
szemlélődés és érzés mélységére nézve senki sem versenyezhetett vele.

Költeményei között különösen kiválnak hazafias ódái. A hazafiság érzése
szenvedély volt benne s egészen betöltötte lelkét ifjuságától fogva
véglehelletéig. A görög régiségből és elhanyatlott hazája sorsából
merítette lelkesülését. Plutarchos hősei lebegték körül, s hazája sebei
vérzettek kebelén. Hazafi fájdalmában volt valami szentség, a tragikum
szentsége s dala a görög tragédiák chorusaként hangzott, mely remél,
aggódik, féli a boszuló istenséget, eseng, feljajdúl és megsiratja a
sorssal küzdő s önbűne miatt elhanyatló hőst. A _Rákos nymphájához_ írt
ódájában mily magasan szárnyal a honszeretet; fenségesen, de búsan tűnik
föl a költő előtt hazája képe, mint Róma Cæsar álmain, bánatját remény
enyhíti, de omladékain reszketve fogna szétomolni. A _Fejedelmünk hajh!_
kezdetűben Várna, Mohács térein s a pontusparti bujdosók sírjánál borong
képzelete s a gyász közepett a jövendő szép álmai ringatják.
_Hymnusz_ában a vallásos ihlet olvad össze a honszeretettel: áldást kér
nemzetére, mely megbünhődte multját, az ősi dicsőség és gyász emlékei,
Isten boszuló haragja és kiengesztelődése, a töredelmes bánat és remény
esengése váltakoznak e fenséges énekben, mely méltán szállt a nép
ajkaira s a Vörösmarty _Szózat_ával együtt zendül meg nemzeti
ünnepélyeink alkalmakor. _Zrinyi két éneke_ a legkétségbeesettebb hang
az egész magyar lyrában, kifejezi a kor legnemesebb sziveinek egész
búskomolyságát s egyszersmind megnemesíti felindulásait. Kölcseynek e
szent fájdalma nemcsak költeményein ömlik el, hanem prózai művein,
levelein, naplóján és beszédein is. Lelkéhez van nőve s mintegy
geniusza. A magyar lyra, mely mindig gazdag volt hazafi-érzésben,
Kölcsey után új hangon új vágyakat, új törekvéseket zengett. Vörösmarty
kiemelte lyránkat búskomolyságából, erélyt és tettvágyat öntött bele,
Petőfi a hazafiság szilaj dithyrambjait harsogtatta s a csatatéren
lelkesítette nemzetét, Arany és Tompa a legyőzött és megigázott
Magyarország keservét fejezték ki, de Kölcsey szent fájdalma maig sem
vesztette el varázsát. Visszhangra talál az most is a szivekben, jobb
időkben, mint egy korszak emléke, mely nemzeti újabb fejlődésünket
indította meg s borús napjainkban, mint öröklött bánat és vigasz.

Azonban a Kölcsey költészetének megvan a maga irodalomtörténeti
fontossága is. Míg Berzsenyi a classikai óda, Kazinczy a classikai
epistola kitünő képviselőivé emelkedtek, ő addig mindinkább kezdett
kibontakozni a classicismus kötelékeiből. A német költészetből átültette
hozzánk a balladát, a melyet nem ismert a classicismus. A forma idegen
volt, de a tartalom nemzeti s Kölcsey kezdeménye után indultak Kisfaludy
Károly, Vörösmarty és Garay, míg végre Arany népköltészetünk alapján
belső és külső forma tekintetében is megállapította a magyar balladát.
Kölcsey a tiszta dalra is inkább törekedett társainál, sőt előtte a
specifikus magyar műdal lebegett. Szemeréhez írt egyik levelében említi,
hogy 1822 körül néha reggeltől másnap hajnalig szobájában járkált s a
dal hangja eltalálása végett egy-egy magyar népdalt utánzott, egyelőre
mindennapi, keresetlen, népies kifejezéseket használva, aztán úgy
nemesítette meg egyik sort a másik után, hogy műdallá emelje. Igy
születtek _Hervadsz, hervadsz szerelem rózsája, Ültem csónakomban_
kezdetű s még némely más dalai, a melyek jeles dalok ugyan, s hatottak e
műfaj fejlődésére, de a specifikus magyar műdalt csak azután két
évtizeddel Petőfi geniusa teremtette meg szintén népdalaink alapján.
Emellett még két olyan oldala van Kölcsey költészetének, mely akkor
egészen új volt: a humor és satira. Mindkét műfajban sokkal kevesebbet
írt, mintsem a magyar humor és satira képviselőjévé emelkedjék, de a
_Vanitatum vanitas_ maig felül nem mult humoros mű költészetünkben s a
_Felelet a Mondolatra_ páratlanul áll irodalmi satiráink között. A
_Vanitatum vanitas_t philosophiai ódának tekintették megjelenésekor s
erkölcstelennek itélték, mert lenézi az emberi magasabb törekvéseket s
hiábavalónak tartja az életet. De e költemény sem philosophia, sem
erkölcsi tanítás, hanem egy szenvedő és szenvedései fölébe emelkedő
lélek keserű humora, mely, az eszményhez mérve, mindent törpének talál,
szeszélyesen játszik az emberi dolgokkal, a fenségesben is meglátja az
emberi hiuságot és gőgöt, s könnyét nevetésbe fojtva, megnyugszik a
világ sorsán. Az ily humor csak eszményi lelkek sajátja s túlérzékeny,
föláldozó sziveké. A _Felelet a Mondolatra_ már nem humor, hanem éles
satira. Nem a Kazinczy sértését megboszuló mű ez, hanem az ízlés- és
nyelvújítás védelme szemben az ósdiakkal, új Magyarország küzdelme régi
Magyarországgal. Kölcsey annyi szellemmel oly jellemzetesen gúnyolta ki
az ósdiak költői és prózai stíljét, hogy igen természetes volt az a
féktelen düh, a melylyel a huszonöt éves ifjú satiráját fogadta az
ellenfél.

Alig telt el két év s a gyűlölt satirikus kritikusként lépett föl a
_Tudományos Gyűjtemény_ben, hogy még gyűlöltebbé váljék. Mi sem volt
különösebb, mint a hallgatag, magába vonult, szelid és érzelmes ifjú a
kritika küzdő homokján, s mégis az egész országban senkit sem illetett
meg méltóbban e szerep, mint őt. Behatóan tanulmányozta a classikai és
modern irodalmakat, erősb itéletű és tisztább, hajthatatlanabb jellemű
bárkinél. Szigora és hajthatatlansága még Kazinczyt is megdöbbentette.
Kölcsey úgy hitte, hogy nem a kicsiny, hanem a nagy írókat kell birálni.
Egy könyv, mely ezreket lelkesít és gyönyörködtet, nem maradhat
ellenőrzés, vizsgálat nélkül: vajon az eszmék mind igazak-e s a
gyönyörnek, melyet belőle merítünk, nincs-e zavaros forrása is? A valódi
kritika az irodalom philosophiája és lelkiismerete egyszersmind. Nem
egyéb, mint pillantást vetni az író lelkébe, kitalálni jellemét, követni
őt azon kifejlésekben, melyek jelleméből, körülményeiből és
tanulmányaiból természetesen erednek, viszonyba hozni a művet
szerzőjével: majd a szépnek, jónak és valónak elveihez fölemelkedni,
mértéket venni a tökély legfenső lépcsőjéről s azt a műre alkalmazva
határozni meg a távolságot és közelséget, a mely a mű és mérték között
találkozik s így kimutatni ugyan a botlást, de ugyanakkor példányul
állítni fel, a mit a géniusz lelke hatalmában teremtett. E szempontokból
kiindulva birálta meg Kölcsey a nemzet két nagy költőjét: Csokonait és
Berzsenyit a visszatetszés zaja közt. Azóta hetven év tölt el s e
birálatokból nem egy eszmét, jellemvonást vett át irodalomtörténetünk, a
mi azt mutatja, hogy a szigorú biráló nem sokban tévedett. Annyi
kétségtelen, hogy Kölcsey sokkal igazságosabban birálta meg Csokonait,
mint hasonló körülmények között Schiller Bürgert. A mi Berzsenyit
illeti, elismerte rendkívüli lyrai erejét s ha a versidomokra nézve
köztük kifejlett vitában mindenik félnek csak félig volt igaza, annak
okait abban találhatni, hogy saját nemzeti versidomunk törvényeit még
akkor senki sem vizsgálta. Egyes tévedések semmit sem bizonyítanak a
kritika ellen; az igazság keresése ér annyit, mint maga az igazság,
melyet néha épen a tévedések derítenek ki.

Kölcseyt bírálatai oly népszerűtlenné tették, hogy a szerkesztők többé
nem mertek tőle kiadni birálatot. Kénytelen volt visszavonulni, de
folytatta tanulmányait s midőn Szemere Pál 1826-ban megindította _Élet
és literaturá_ját, újra föllépett mint kritikus. Hirdette, hogy a
kritika nem az egyéni izlés szeszélye vagy önkényesen felállított
szabályok alkalmazása, hanem az emberi lélek természetéből folyó
általános törvényeké, a melyek az idő változásai között is lényegökben
ugyanazok maradnak. Hirdette, hogy tanulmány nélkül a lángész is gyakran
megbotlik, mert nagyság és dagály, erő és zabolátlanság, naivság és
gyermekeskedés s több ilyenek, nagyon közel állanak egymáshoz. Hirdette,
hogy valameddig magunkat tömjénezzük s parányi tehetségeinket nagyító
üvegen szemlélvén, hibáinkra szemeinket bezárjuk; valameddig a biráló
kritikust kifogás nélkül garázdának, műveinket jobbítás alá nem
eshetőknek, irói dicsőségünket csorbíthatatlannak hiszszük: mindaddig
gyermekek maradunk a mély tudományok pályáján s a szépművészség mezején
egyaránt erő és izlés nélkül fogunk bolyongni. Így védve a kritika
jogait s az æsthetikai elmélet fontosságát, kisebb birálatok mellett
néhány nagyobb tanulmányt írt, melyekkel úgy szólva æsthetikai
irodalmunkat kezdeményezte. Különösen kiválnak a _Komikum_ és _Körner
Zrinyijéről_ írt tanulmányai, melyekkel dramaturgiánk alapját vetette
meg s a _Nemzeti hagyományok_ czímű, melyben már feltűnnek költészetünk
nemzetibb fejlődésének körvonalai. E tanulmány koronája Kölcsey
æsthetikai dolgozatainak s költészetünk jövőjének tör ösvényt. Ő a
német-görög classicismusnak volt híve s általában a német költészet
aranykorának hatása alatt állott, mint Kazinczy s a legtöbb magyar
költő. De mennél inkább fejlődött, mennél mélyebben tanulmányozta
eredetiben a görög költészetet, annál inkább meggyőződött, hogy nem
magát a görög költészetet kell utánoznunk, hanem azt a módot, a melylyel
a görögök költészetöket nemzetivé fejlesztették. Sokat tanulhatunk a
görög és német költészetből, de ez a főtanulmány. Azért vissza kell
térnünk a nemzeti hagyományokhoz. «A hol ősi hagyomány épen nincsen,
vagy keskeny határokban áll – úgy mond – ott nemzeti poesis sem
származhatik; az ott születendő énekes vagy saját, tisztulást és
folyamot nem található, lángjában sülyed el, vagy külföldi poesis
világánál fog fáklyát gyujtani; s hangjai örökké idegenek lesznek
hazájában. Mert a nemzeti poesis a nemzeti történet körében kezdi
pályáját s a lyrának később feltámadó s individuális érzelmeket tárgyazó
zengése is csak ott lehet hazaivá, hol az a nemzeti történet régibb
múzsájától kölcsönöz sajátságot és személyes érzeményeit a nemzeti
hagyomány és nemzeti megnemesített életkör nimbusán keresztül
sugároztatja.» S egyszersmind nem haboz kimondani, hogy a nemzeti
költészet eredeti szikráit a népdalokban kell keresni. Vajon nem
Kisfaludy Károly és Vörösmarty, majd Petőfi és Arany pályáját jelölik-e
ez eszmék? S vajon két évtized mulva nem kezdett-e egészen nemzetivé
válni költészetünk?

Kölcsey birálatai és æsthetikai tanulmányai nemcsak a gazdag ismeret és
a philosophiai szellem erejével hatottak, hanem a forma szépségével is.
A tudományt ízléssel párosította, az eszmét szépérzéssel; a görög
prózairók tanulmányából merítette az egyszerűséget, rövidséget,
világosságot s hozzáadta lelkéből a mély érzést: a pathos és gúny, a
borongás és fölemelkedés elemeit. Szónok volt, mielőtt a megyei,
akadémiai s országgyűlési szószékre lépett volna. Az a néhány mű, a
melyeket a huszas években irt, mint _Mohács, Caelesta, Vilma,
Parainesis_ már teljes fényben mutatják szónoki erejét. Nem a közönség
előtt elmondott beszédek ezek, hanem magánbeszédek, zajtalan magányban
irva. A megtelt kebelnek ki kell ömölnie, hogy megünnepelje Mohács
gyásznapját, melyet már elfeledett nemzete; hogy megsirassa barátnőit s
vigaszt keressen az emlékezetben; hogy tanácsokat adjon testvére
árvájának, a kit ő neveltet, s a ki csak akkor fogja olvasni és
megérteni iratát, midőn őt már a sír fedi. E mellett ir egy pár oly
beszédet is, melyeknek tárgya a megyei közgyűléseket s a törvényszéki
termeket foglalkoztatja, mint a _Játékszin, Védelem P. J. számára,
Gyermekgyilkos_ czíműek. Mily vonzó és elragadó vegyülete tárul fel
előttünk mind e művekben a szívnek és észnek, a tárgy szerint mily
változatossága a hangulatoknak, a kellemtől a fenségig, az ellágyulástól
a gúnyig, az esengéstől a harag nemes felindulásáig. S mily erő a
nyelvben és hangzatosság a mondatokban! Semmi pipere, czafrang, semmi
tulterheltség vagy fitogtatása az ismereteknek vagy negédlése nem érzett
szenvedélynek, de áthatottság a humanismus és hazafiság, a jog és reform
eszméitől és érzéseitől. Ha igaza van Cicerónak, hogy csak a jó ember
lehet jó szónok, még igazabban állítja Longinus, hogy a szónoki fenség a
nagy lélek visszhangja. Kölcseyben a költőt és kritikust fölülmulja a
szónok.

Nagy tehetségének itt nyilatkozik legnagyobb ereje. Ő adja meg a
megújuló magyar prózának a szónoki lendületet, mely eddig abban
hiányzott. A classicismus sehol sem hatott irodalmunkra termékenyítőbben
és nemzetibb alapon, mint Kölcsey Ferencz szónoki műveiben.

Ritka tünemény, hogy valaki magányban s ne a közpályán fejlődjék
szónokká. Kölcseynél ez volt az eset. Maga irja Szemeréhez intézett
egyik levelében, hogy egész 1829-ig csak egyszer jelent meg
Szathmármegye közgyűlésén s kétszer Pestmegye közgyűlése karzatán.
Magánykedvelő volt, szótalan, kerülte a társaság zaját s csak
meghittjeinek nyilt meg. Ez volt egyik oka visszavonultságának, de a
másik ok az volt, hogy az ő ifjuságában nem lüktetett megyegyűléseinkben
a politikai élet elevensége. Csak midőn az uj szellem ébresztő fuvalma
lengedezett s a rendszeres reformmunkálatok kerültek szőnyegre, jelent
meg a forumon s kezdett mint al-, majd főjegyző, de leginkább mint kész
szónok jelentékenyen befolyni a közügyekre. Szathmármegye tolla és ajka
volt s nem csoda, hogy egy pár év mulva az 1832. év végén megnyilt
országgyűlésre képviselőnek választatott. A megyei szónok országossá
emelkedett, s a mint az irodalomban prózánknak szónoki lendületet adott,
úgy lett itt megalapítója a magyar ujabb politikai szónoklatnak. E
század három első tizedeiben a magyar politikai szónoklat, kivált magyar
irodalmi szempontból, nem igen állott magas fokon. A főrendek nagy részt
latinul szónokoltak, a rendek nagy részt magyarúl, de nem a megújult
magyar irodalmi nyelven s még kevésbbé művészi törekvéssel. Iskolai
dagály vagy a száraz ügyvédieskedés stilje volt itt divatos s ha egy-egy
nagyobb tehetség beszédében a szellem szikrái villantak meg, a
szóáradatot nem szabályozta önmérséklet, vagy az irodalmi forma
tisztelete. Midőn Kölcsey az izeneteket szabatos magyar nyelven kezdte
fogalmazni, midőn hallatta szavát, s beszédeinek gazdag tartalmát még
inkább kiemelte a nyelv ereje, s az irodalmi forma szép arányossága, az
ifjabb nemzedék egész példányul vette őt. Valóban az ujabb szónokok:
Deák, Eötvös, Kossuth, Szemere Bertalan forma tekintetében mind az ő
iskolájából kerültek ki. A megujult magyar irodalom szelleme győzött a
törvényhozásban is, s ezt leginkább Kölcseynek köszönhetjük.

Kölcsey épen oly eszményi lelkesüléssel fogta fel politikai pályáját,
mint az íróit. Nem lehet megindulás nélkül olvasni ezt a néhány sort,
melyeket _Napló_jába jegyez, midőn 1832. deczemberében Pozsonyba
érkezik. «Ime ez a haza – úgymond, – mely gyermekségem álmaiba, mely
ifjú és férfikorom érzelmeibe lángvonásokkal szövé szent képét; ez a
haza, melynek dicsőségéért meghalni oly régi s oly szép gondolata vala
lelkemnek, s melynek háromszáz évű sebeit szívem alatt ezerszer érzem
megujulni… S te mit fogsz érette tenni, mit fogsz tenni most, midőn
álmok helyett való pálya nyilik előtted? Lesz-e erőd létrehozni az
ideákat, mik húsz év óta boronganak kebeledben? Lesz-e bátorságod
szembeszállani minden akadálylyal, mik az új ismeretlen pályázó utját
ezer felől elzárják? Fogsz-e tűrni rettentést, ki barátság és szeretet
karjából léptél ki? Fogsz-e tűrni jéghidegséget, kit forró kebel ápolt
mindeddig? Fogsz-e tűrni hálátlanságot és félre-értést, kiért a
szenvedés óráiban meleg könnyek hullottak s kinek szeszélyeit is kedvező
pillantások fogadták? De fogsz-e ostromot is állani a kisértések közt?
Fogsz-e híven maradni, ha tántorodásra bér tétetik? Fogsz-e szél és hab
ellen küzdeni, ha minden elhagy; ha bűnnek mondatik, a mit angyalod
kebled mélyén sugall, ha minden való és jó, ha minden szép és nagy
legyőzetve sülyedez? Oh jól érzem én, mit és mennyit kellene tennem; te
pedig ott fenn, vagy itt benn, ki mindeddig tisztán megőrzéd e kebelt,
adj segédet mind végiglen.»

Ez imádsághoz híven küzdött és hatott a pozsonyi országgyűlésen.
Tudományával növelte az ellenzék erejét, feddhetetlen jellemével súlyát
és szónoklatával fényt és meleget árasztott. Széchenyi és Deák, a kik
szintén megjelentek ez országgyűlésen, bizonyára felűlmúlták őt a
politikai eszmék gazdagsága, mélysége és parlamenti taktika
tekintetében, de ott, a hol nagy eszméket nagy érzelmekkel kellett
védeni és szivet, lelket megindítani, ott Kölcseyé volt az elsőség.
Egyaránt felszólalt ő a sérelmek és reformok ügyében, de mégis a nemzeti
egység eszméje volt az, a mi leginkább áthatotta a lelkét. Teljesen
diplomatiai polczra emelni nyelvünket s ez úton is erősíteni a nemzeti
egységet; visszacsatolni Erdélyt, vagy legalább a Részeket, mi
előbb-utóbb maga után vonja a teljes egyesülést; az örök váltsággal
megkezdeni a nép felszabadítását s előkészíteni az alkotmány oly
reformját, hogy a nemesség a néppel egy testté olvadjon: e törekvésekben
tetőzött Kölcsey politikai iránya. Mennyire kifejezik utóbbi törekvését
e következő szavai: «A kormány urbarium által urbariumot akar; nekünk
urbarium által nemzetet kell akarnunk: azaz feladatunk úgy intézni az
urbarium tárgyát, hogy a nép valahára tulajdoni és polgári jogokat
nyerjen s ez által a nemzeti alkotmány hétszázezer, puhaság és
szegénység ölében elaljasodott lélek helyett tíz millió fölemelkedhetőt
nyerjen». Az örök váltság Kölcsey szivéhez volt nőve, nevéhez kötve,
épen azért mélyen sebzette őt, midőn megyéje épen ez ügyben változtatta
meg nézetét s neki az eddigivel ellenkező utasítást küldött. Oda hagyta
Pozsonyt, lement megyéjébe, hogy küldőit az új utasítás visszavételére
birja. Nem sikerült s ő egy perczig sem habozott lemondásával. Már csak
búcsút venni ment vissza Pozsonyba. Az országgyűlés úgy meg volt hatva,
hogy felfüggesztette ülését, aznap nem tanácskozott.

Kölcsey ezentúl újra megyéjében élt s bár barátai segélyével ott
visszaállította a régi szellemet, mind sötétebb színben látta nemzete
jövőjét. Megkezdődtek a politikai üldözések s ő utolsó éveit üldözött
barátja, Wesselényi pörének védelmében töltötte. Utolsó költeménye,
melyet nem sokkal halála előtt írt, _Zrinyi második éneke_, a
kétségbeesett hazafiság sohaja. Mintha nem biznék már eléggé nemzete
erejében, nem hinné jövőjét, mintha a haza őrcsillagzatja leszállott
volna szülöttei bűnei miatt s a magyar eljátszotta volna szerepét a négy
folyam partján. Balsejtelmei nem teljesültek; halála után tíz év mulva
mindaz valósúlt, a miért ő küzdött, sőt több, mint a mennyiről
álmodozott. A nép felszabadúlt, Erdély egyesült az anyaországgal,
alkotmányunk megújult, a nemzet visszanyerte önállóságát, s midőn egy
véres forradalom után minden megsemmisülni látszott, hűségünk,
kitartásunk, a kedvező viszonyok, s az ő barátjának, Deák Ferencznek
bölcsesége visszaszerezték mindazt, a mi immár veszendő volt.

Régi igazság, hogy a nemzetek ugyanazon eszközökkel tartják fenn
szabadságukat, alkotmányukat, intézményeiket, a melyekkel szerezték.
Szükséges azért gyakran visszatekintenünk a multba s megőrizni
lelkünkben emlékeit. Történelmünk most lefolyt százada is több
tanulságot és vigaszt nyujt nekünk, mint talán hiszszük. Ha látjuk, hogy
hova sülyedtünk e század előtt s hova emelkedtünk e század alatt:
erősödik önbizalmunk, hitünk s nem fogjuk kicsinyleni vívmányainkat. Ha
vizsgáljuk újjászületésünk eszközeit, küzdelmeink bonyodalmait,
viszonyaink örvényeit: a heves lelkű mérsékletet tanúl, a csüggedező
kitartást, az elégületlen türelmet, a kiábrándult lelkesedést, az
ábrándozó józanságot. Érezni fogjuk, hogy nekünk több lelkesedésre,
munkásságra, kitartásra, erélyre, feláldozásra, de egyszersmind több
tapintatra, eszélyre és bölcseségre van szükségünk, mint más nagy
nemzeteknek, kik inkább tévedhetnek, mert nem koczkáztatják lételöket.
Ha azon nagy férfiak pályáján merengünk, a kik újabb fejlődésünk vezérei
voltak, ha minél tisztább világításban látjuk alakjokat, melyeket a
pártszenvedély rágalma vagy a hizelgés tömjénfüstje eltorzított; ha
felfogjuk és megértjük munkásságuk igaz becsét: szellemök egy-egy
szikrája, erényeik egy-egy töredéke, szivök egy-egy szent érzelme olvad
át lényünkbe. Így gyűl össze a nemzeti kincs, melyet növelnünk és
őriznünk kell s utódainkra szállítanunk.

Szathmármegye nemcsak kegyeletet tanusít, midőn Kölcsey emlékét ünnepli,
hanem önmaga iránt is kötelességet teljesít. Visszafordul a multhoz,
hogy erőt meríthessen a jelen és jövőhöz. Önök, uraim, Kölcseyben
megyéjök politikai vezérét, nagy nevű képviselőjöket koszorúzzák meg:
engedjék, hogy én a M. T. Akadémia megbizásából és nevében az író
szobrára tűzzek koszorút. E kettős koszorú, a hazafi és író koszorúja a
kortársak közül senkit sem illet meg méltóbban, mint Kölcseyt.



VÖRÖSMARTY MIHÁLY.

SZÜL. 1800 DECZ. 1-ÉN, MEGH. 1855 NOV. 19-ÉN.

FÖLOLVASTATOTT A M. T. AKADÉMIA 1900 DECZ. 3-ÁN TARTOTT RENDKIVÜLI
ÖSSZES ÜLÉSÉN.

Ha van testület, mely Vörösmarty születésének százados évfordulóján
mintegy hivatva van a kegyeletes hódolat kifejezésére, bizonyára a
Magyar Tudományos Akadémia az. Vörösmarty élete és dicsősége szoros
kapcsolatban van az Akadémiával, mely mindjárt alakulásakor rendes
tagjának választotta, többször kitüntette jutalmával, támaszul szolgált
munkásságának s egy szomorú korszakban utolsó menedéke volt. Az a
rokonszenv, melylyel az Akadémia pályája elején üdvözölte, az a
fájdalom, melyet halálakor érzett, méltán megillette őt, mert egy nagy
költőt vesztett benne, a ki e század első felében költészetünknek
nemzetibb irányt adott.

Vörösmarty előtt különböző költői iskolák uralkodtak a magyar
költészetben: a népies, a franczia, a classikai és a német. Mindenik nem
annyira az egész nemzethez, mint inkább bizonyos osztályhoz fordult. A
franczia iskola franczia eszmékkel táplálkozott s az úribb középosztályt
tartotta szem előtt; a classikai leginkább tanárokból és szerzetesekből
állott s a latin műveltségűeknek írt; a német a terjedő német
műveltséget szólaltatta meg magyarul. A népies iskola a hagyományos
magyar költészetet folytatta, de nem a népköltészetből táplálkozott s
erőtlenebb volt, mintsem fejlődhessék. Az a két költő, a kik
eredetiebbek voltak társaiknál s nem tartoztak egyik iskolához sem, csak
érintkeztek velök: Kisfaludy Sándor és Csokonai, kedvenczei voltak ugyan
a közönségnek, de tehetségökkel nem volt arányban ízlésök s a nemzeti és
művészi elem összeolvadását nem eszközölhették oly magas fokon, hogy
mélyebbre ható mozgalmat indíthattak volna. Azonban föllép Kisfaludy
Károly s megalapítja az _Aurorá_t, mely a nemzetibb művészi irányt tűzi
ki czélul. Megalakul az Aurora-kör, melynek legtehetségesebb tagja s az
új irány legkiválóbb képviselője Vörösmarty volt.

Vörösmarty egy nagy művel lépett föl s egyes osztályok helyett az egész
nemzethez fordult s pályája folyamán mindinkább összeolvasztani
igyekezett az eddigi iskolák vívmányait. Eddigi költőink vagy idegen
költők egyoldalú befolyása alatt állottak, vagy pedig a nemzeti elemnek
nem elég ízléssel s inkább csak az alantabb körben voltak képviselői.
Vörösmartyn nem igen érzett meg se a classikai, se az európai újabb
költészet hatása, pedig többé-kevésbbé az eredeti nyelven vagy
fordításban mindkettőt ismerte, sőt keleti költőket is olvasott. A
hatást, melyet tőlök vőn, eredetiben dolgozta föl, mint elődei és
kortársai. Eredetiségét táplálta a nemzeti szellem, mely e korban
erősebben kezdett nyilatkozni. Pályája első felében a classikai iskola
nyomait megtalálhatni költészetében. A hexameter megigézte, nem tudott
szabadulni varázsa alól. Senki sem írt szebb hexametert nemcsak
magyarul, hanem más nyelven sem. Oly szép, oly zengzetes az, hogy
kiállja a versenyt a göröggel és latinnal. És mégis Vörösmarty a
classikai iskolát saját versformája pánczélában győzte le. A görög
hexameterben a legnemzetibb tartalom szólal meg, a mely semmit sem tud
Olymp isteneiről. Hadúrról zeng, s a melyben a magyar őskor jellemzetes
vagy phantastikus alakjai élednek föl: nyugot-európai lovagiság keleti
ragyogásban.

A nemzeti szellemet Vörösmarty különösen két forrásból merítette:
részint a mondai és történelmi, részint pedig a népi elemből. Epikai
műveiben a nemzeti dicsőség emlékeit eleveníti föl. Ott van a
honalapítás nagy ténye, a cserhalmi győzelem. Eger védelme. Drámái közül
mindjárt fölléptekor _Salamon_ és a _Bujdosók_ történelmünk egyik
legháborgóbb korszakából emelkednek ki. Kisebb költői beszélyeiben és
balladáiban hol a történelemből, hol pedig a régi magyar költészet
hagyományaiból szedi tárgyait. Hozzá nyúl a Toldi-mondához, földolgozza
a Szilágyi és Hajmásiról ránk maradt hagyományt; Hunyadi János és Mátyás
király emléke is megzendül lantján. Lyrai epigrammjai nemcsak nemzeti
tartalmúak, hanem történelmünk nevezetesebb eseményeire és hőseire írt
emléksorok. Más fajta lyrai költeményeiben is a besülyedt múlt emlékét
támasztja föl s örömest fordul Zrinyi, a költő s Mikes Kelemen, a
rodostói számüzött alakja felé. E mellett a népies elem már úgy kezd
megjelenni nála, mint a nemzeti költészet ifjító forrása. A classikai és
német iskola lenézte és megvetette, s ha hébe-hóba hozzá fordult, csak
curiosumkép tárgyalta s legfeljebb gúnyra használta föl az ósdiak és
ízléstelenek ellen írt satiráiban. Magánál Csokonainál is leginkább az
alsó és naiv komikumban nyilatkozik erőteljesebben. Vitkovics és
Kisfaludy Károly inkább csak népdalokat írtak; Vörösmarty is írt
népdalokat, de a népi elemet egyszersmind fejleszteni törekedett.
Balladáit nem innen fejlesztette ugyan, de innen humoros genreképeit, s
néhány lyrai költeményét, melyek többek egyszerű népdaloknál s a
specifikus magyar és művészi lyra felé törnek utat. Epikai költeményeire
sem volt hatás nélkül ez elem. Már a monda és hagyomány iránti
előszeretetében nyilatkozik némi népies szellem s csakhamar a monda édes
testvérét, a népmesét is felölelte. Nemcsak _Csongor és Tünde_ alapszik
népmesén, hanem népmesei szálakból van szőve a _Tündérvölgy_ is, melyben
a népi- és régies mintegy összeolvad. Mióta az idegen iskolák
válaszfalat emeltek a régibb és újabb magyar költészet közé, Vörösmarty
volt az első, kit a régibb költészet, kivált Zrínyi, lelkesítni bírt;
mióta a classikai eszményiség uralomra vergődött, szintén ő oltotta be
először költészetünkbe a népi elemet, nemcsak mint földolgozandó
anyagot, hanem mint fejlesztő eszmét. A magyar költészet újra érintkezik
mindazzal, a mitől elszakadott, de művészi vívmányok kiséretében,
nemzetivé válva, lerázza a classikai és német költészet jármát, de
megnyilik az európai összes költészet behatásainak. Önállóságra jutva,
szabadságot hirdet, a költői gondolat szabadságát, s inkább megérti az
európai nagy szellemeket, a kik ily úton lettek nagygyá.

Petőfi és Arany költészete sokban különbözik a Vörösmartyétól, de
mindenik az erősbödő nemzeti szellemben gyökerezik s a fejlődésnek
mintegy stadiumait jelöli. Ugyanegy korszak ez, melyet nagy elhajlásai
mellett is épen oly bajos elválasztani egymástól a költészet, mint a
nemzeti élet történelmében. A magyar költészet 1823–1848-ig a
legszorosabb kapcsolatban van a kor politikai küzdelmeivel, melyek
közvetve és közvetlenül oly mélyen befolytak a nemzeti szellem
fejlődésére. Kazinczy fejlődésbe indította a nemzetiségi eszmét s
nyelvújításával felköltötte a reform vágyait. A politikai téren ugyanaz
a harcz ismétlődött, mely az irodalomban még alig végződött be. A
politikai átalakulás küszöbén állottunk, mely egy nyomon haladt a
költészetével. Mindkettő megújhodott, átalakult. Egymásból táplálkoztak
s az irodalmi küzdelmek politikaiakká váltak, és viszont. Az idegen
befolyás elleni küzdelem, az alkotmány reformja együtt indult meg és
fejlődött Vörösmarty költészetével, mely szintén idegen befolyás ellen
küzdött s a classicismus romjain egy új világ felé nyitott utat. Mihelyt
a politikai és társadalmi téren nagyobb arányokban kezdett fejlődni a
nemzeti szellem s a democratia felé hajlott, megzendült Petőfi és Arany
lantja. Ez irodalmi és politikai átalakulásnak megvoltak magokban is
tényezői, de lényegileg egymást idézték elő s forrongó fejlődésökben
mindazt magokba szívták az európai életből és irodalomból, a mi
irányukkal rokon volt. Alig harmincz évi küzdelem s a nemzeti szellem
teljes győzedelmét ülte az irodalmi, politikai és társadalmi életben
egyaránt. Vörösmarty döntőleg folyt be ez irodalmi átalakulásra, mely
tulajdonképen vele kezdődik; Kisfaludy Károly már előhírnöke volt ugyan,
de Vörösmarty emelte nagyobbszerű mozgalommá. Költészetének diadala a
nemzeti szellem és költői szabadság diadala volt. Ez lángelméjének
legdicsőbb emléke, melyet se az izlés változásai, se a jövendő
remekművek nem sülyeszthetnek homályba.

De Vörösmarty nemzeti szelleme sehol sem nyilatkozik erőteljesebben,
mint nyelvében. Kazinczyt tartják a magyar újabb költői nyelv
megalapítójának s ez igaz is, ha általános szempontból itélünk, de
tisztán nemzetiből Vörösmartyt illeti a dicsőség. Nem tagadhatni, hogy
Kazinczy nélkűl bajosan állhatott volna elő Vörösmarty, de még
bizonyosabb, hogy Kazinczy iránya a mily jótékonyan hatott egy ideig,
épen oly kártékonyan hatott volna később, ha Vörösmarty a jól-rosszul
művészivé emelt költői nyelvet át nem változtatja egyszersmind magyarrá
is, azaz nemzetileg művészivé. Kazinczy zagyva, ellapult prózánkat,
köznapi és emelkedés nélküli költői nyelvünket igyekezett kiemelni
sűlyedtségéből. A nyelv æsthetikai oldalát művelte, annyira, hogy
nyelvújítása is innen indult ki s a nyelvtani szempontot minden habozás
nélkül föláldozta az æsthetikainak. Tudta, hogy a költői nyelv nem a
köznapi beszédnek rímbe vagy mértékbe szedése, hogy minden költői
nemnek, fajnak megvan a maga stilje s a báj nagy része a szók és
kifejezések árnyalati gazdagságától s a szókötés egy csoport fordulata-
és alakzatától függ, a melyek épen úgy befolynak a költői gondolat
kiemelésére, mint a rhythmus hangzatosságára. Ide járult még, hogy
költészetünkben a classikai s nyugateurópai modern versformák kezdettek
műveltetni. E versformák, kivált a trochæus- és jambus-sorok, nem igen
tűrték meg hosszú szavainkat, melyek nemzeti rhythmusunk chorjambusi
lejtésével kevésbbé állottak ellentétben, a művészi rímelést pedig
nagyon nehezítették nyelvünk ragos természete, kiveszett gyökeink s
megnyulósodott származékaink. Kazinczy egész erejét költői nyelvünk kül-
és belformájának átalakítására szentelte, elvvé, rendszerré emelve
mindazt, a mi eddig e tekintetben homályos ösztönből vagy tartózkodó
kisérletkép történt. Gyökig vagdalta hosszú szavainkat, részint a mérték
és rím kedveért, új szókat alkotott, régieket elevenített föl, tájszókat
általánosított hasonló okból vagy azért, hogy költőibbel váltsa föl a
kevésbbé költőit vagy idegent. Ismert szóknak új árnyalatokat
kölcsönzött s a szókötés költői fordulatait és alakzatait törekedett
megállapítani. Költői nyelvünk művészi lőn, de egy s más részben
idegenné vált; csín, fordulatosság szállott bele, de az eredetiség és
magyarosság sokat szenvedett s annál inkább, mennél bátrabban haladt
Kazinczy a maga választott útján, s mennél több tanítványa akadt, kik
irányát a legnagyobb túlságig fejlesztették.

S ez nem lehetett máskép. Kazinczy nem annyira a magyar nyelv
természetéből igyekezett kifejteni költői nyelvünket, mint inkább idegen
nyelvek kifejlett költői szépségét ültette át magyarba. Úgy óhajtott
szólni magyarul, mint a régi és újabb classikusok s ez helyes volt, de
abban tévedt, midőn azt hitte, hogy ezt latinismus és germanismus útján
is eszközölhetni. Valóban nála az idegen nyelvek költői fordulatai,
alakzatai nagyban szerepelnek, s a hol a magyar nyelvből indul is ki,
olykor nagyobb a merészsége, mint sikere. Archaismusait és solæcismusait
ritkán tudja költőivé varázslani, sőt kevésbbé merész szólásmódjait sem
mindig. Keresettséget vagy erőltetést érzünk, vagy legalább a szenvelgés
némi árnyalatát. E mellett a válogatás és finomítás fáradalmai
meg-megbénítják önkéntességét. A művészi törekvést folyvást látjuk, de
az a baj, hogy néha igen is látjuk. Kazinczy ízlést és formai érzéket
költött föl költőinkben, de mesterkedést is; elválasztotta a költői
nyelvet a köznapitól, de nem egy tekintetben a művészit is a
magyarostól. Költői nyelvének e jellemző vonásait többé-kevésbbé
megtaláljuk majd mindenik költőben, kire nagyobb hatása volt. A
magyarosság és idegenszerűség, a természetes és művészi küzdésben vannak
egymással és nem tudnak kibékülni. A kik nyelv tekintetében magyarosabb
költők, sok tekintetben nem elég művésziek, a kik művésziebbek, érzik
rajtok némi idegenszerűség vagy erőltetés vagy legalább is küzdés a
nyelvvel, ha föntebb hangon akarnak szólani.

E küzdelmet, ellentétet Vörösmarty békítette ki. Magáévá tette Kazinczy
czélját, de más eszközöket használt. Megtartotta mindazt küzdelme
eredményeiből, a mi életre való volt, de egyszersmind hozzá tett
valamit, a magyar nyelv és saját költői geniusát. Nyelvújító volt ő is,
Kazinczy tanítványa, de legconservativebb a tanítványok között. Épen úgy
gyűlölte az ósdiakat, mint megvetette az újítók túlságait. Épen oly
előszeretettel fordult a megújított nyelv nyereményeihez, mint a régi,
köznapi és népnyelv kincseihez. Kazinczytól eltanúlta a merészséget, de
nem rendszerét. Ő is új vagy átvitt értelmet adott sok szónak, de nem
lőn homályos vagy erőltetett. Ő is használta a szókötés költői
fordulatait, merész alakzatait, egész ornata syntaxist állapított meg,
de a régi vagy népnyelv alapján, s ha önmagából merített, akkor is azt
látszott tenni. Elválasztotta a köznapi nyelvet a költőitől, de ezt csak
annak virágává fejlesztette s nem oltott belé idegen ágat. Merészsége
finom nyelvérzékkel párosult, ízlése alkotó erővel. Mindaz, a mi
nyelvében szokatlan vagy új, mintegy behizelgi magát az olvasó lelkébe,
sőt néha a szokatlan úgy jelen meg, mint szokott s a szokott, mint
szokatlan. Mindazt, a mivel a gondolat és érzés fínom árnyalatait, a
rajz plastikaiságát, a festőiség színvegyületét kifejezhetni, nem
kereste, nem küzdött érte, mint nagyrészt elődei, hanem megtalálta, sőt
oly gazdagon ontotta, hogy néha visszaélt vele, túlterhelt lőn. Mily
mindennapi szók vagy kifejezések válnak az elhelyezés, kapcsolat,
kihagyás, bővítés, fordulat vagy átvitt értelem útján az erő, méltóság
szenvedély, naivság azelőtt soha nem hallott hangjaivá. Mily
kifogyhatatlan a jellemző és új árnyalatú epithetonokban, mennyire nem
szorul meg soha, oly gazdagnak látszik tolla alatt a nyelv, mintha ő
teremtené. A mondat értelme, az érzés hangulatja mily határozottan
kiemelik az elavult, közdivatú új vagy tájszavak árnyalatait. Nincs
szükségünk szótárra, nyelvérzékünk vagy æsthetikai fogékonyságunk
önkéntelen megfejt mindent. Sőt nyelvének ereje néha még gondolatjai
fogyatkozását, képei hibáit is födözni bírja, legalább hangulatba
ringatja lelkünket s valami rejtélyes bájjal hat képzeletünkre. S
nyelvének szépségeit mennyire emeli a hangzatosság! A nyelv zenéjét
senki sem érti jobban nála. A gondolat nemcsak méltó kifejezését találja
meg, hanem hangját, dallamát is s ezt nemcsak a rhythmus tényezői
eszközlik. Valami bűbáj van nyelvében, melyet lehetetlen bonczolni.

Egy szóval Vörösmarty megalapította a valóban magyar költői nyelvet s a
tökély magas fokára emelte. Kiegészítette, megjavította, sőt a nemzeti
szellem melegén ujjá szülte Kazinczy törekvéseit. Összeolvasztotta a
régi és új nyelvet, kibékítette a művészit és magyarost. Eldöntötte a
költészetben a nyelvújítási harczot s megadta a jövő irányát.
Meghódította mindazokat, a kik féltették a magyar nyelv eredetiségét,
valamint azokat is, a kik az ízléstelenségből minden áron ki akarták
emelni. Ezóta a nemzeti elem kerekedett fölül költői nyelvünkben s
Petőfi és Arany, kik utána jöttek, ez irányt fejlesztették tovább vagy
más oldalról, költészetök tartalmához képest újabb forrásokat nyitva,
újabb szépségeket emelve ki.

Az erős hazafiság szintén egyik főforrása volt Vörösmarty elődeinél
nemzetibb költészetének. A közügyek első ifjúságától fogva érdekelték s
1825–1848-ig folyvást a politikai áramlatok ihlették lantját. Midőn
részint 1821-ben, részint 1822-ben kiadattak az ujonczozó és
adó-fölemelő rendeletek, melyek a nemzet legsarkalatosabb jogait
támadták meg, a megyék heves ellenállást fejtettek ki, országgyűlést
követelve az ügy eldöntésére nézve. Megkezdődött a küzdelem mindkét
részről nagy erélylyel. Végeredménye nem lehetett más, mint az alkotmány
visszaállítása vagy az alkotmányos élet enyészete s vele együtt a
nemzeti fejlődhetés, békés átalakulás reményének megsemmisülése
beláthatatlan bonyodalmak kiséretében. Vörösmartyt a megyén találták a
küzdelem legviharosabb napjai, még pedig egyik megyei főtisztviselő
oldalánál. Módja volt mindennel a legapróbb részletekig megismerkedni,
egész figyelme ide fordult s nagy érdekkel kisérte az eseményeket. Ekkor
írt hazafiúi költeményei heves izgalmat árúlnak el. De magának _Zalán
futásá_nak keletkezésére is befolytak ez események. Fejében egy nagy
eposz terve forrott, mely a multban játszik, de a jelenhez szól, mely a
mult dicsőségét énekli, de a jelen sülyedésére emlékezteti nemzetét.
Miért gátolnák egy oly könyv megjelenését, mely a poros krónikák
lapjairól szedi tárgyát, személyeit, s látszóan semmi köze a jelennel?
De vajon ki nem fogja érteni a költő czélzatát, a kiben még a hazafiság
utolsó szikrája ki nem aludt? Az eposz a mult nagyság képeit tünteti
föl, hogy önérzetet költsön, ébreszsze a sülyedőket, bátorítsa a
küzdőket. A honalapítás nagy tettét rajzolja, az unokáknak némán is
kiáltva: hát ti el fogjátok veszteni a dicsőn szerzett hont? már
elvesztettétek, újra meg kell alapítanotok, nem karddal, hanem hazafiúi
erénynyel és kitartással, lelkesüljetek őseitek nagy példáján, pirulva,
szenvedve és soha ki nem fáradva; e napok épen oly elhatározók, ha nem
is oly dicsők, mint Árpád csatái.

Mindamellett az egész eposzon bizonyos elegiai fölindulás ömlik el:
dicsőíti a multat és siratja a jelent. E század első évtizedeiben erős
nemzeti fájdalom vett erőt költőinken. Majd mindenik a romlásnak indult
magyart siratja, a ki már csak névben él. Mindenik szembeállítja dicső
multját nyomorult jelenével s egyik sem hisz a jövőjében. Különösen
Berzsenyi és Kölcsey hazafi fájdalma teljes kétségbeesés. Hogy a
magyarnak jövője van, nem költői mű hirdette először, hanem egy
politikai röpirat: Széchenyi _Hitele_ (1830). Széchenyi mind első, mind
utolsó röpiratában éppen úgy államférfiú, mint költő, _vates_, mint a
régiek nevezték a költőt. Mély belátása, lángoló lelkesedése egész a
jóslatig emelik. A mit a magyar nagy jövőjéről jósolt, hitelre talált,
lelkesedést keltett, sőt egy egész korszak jelszavává lőn.
_Programmtöredéke_ (1847) elhangzott, senki sem hitte jóslatát, hogy a
nemzet örvény szélén áll, a forradalom árjába fog veszni minden, a mit
eddig kivívott, bár a következmények igazolták. Egy nemzet, melyet
kétségbeeséséből kiemel az önmagába vetett hit, nem könnyen mond le
arról s épen annak a szavára, a ki azt először lehelte belé. Széchenyi
_Hitel_ében az európai új eszméket hirdetve s alakító erejöktől az
alkotmány, nemzetiség és társadalom újjászületését várva, nem habozott
kimondani, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, s ezzel fölindított
minden magyar szívet. Volt lelkesülésében valami szent és szentségtelen:
az elragadtatás és gúny bizonyos vegyülete, mely különbözőkép, de
mindenkire hatott egész a velők oszlásáig. Széchenyi meggyalázta a
multat, a magyar egyetlen büszkeségét s oly jövendőt igért neki, melyről
még álmodni sem mert, kigúnyolta a nemzeti fájdalmat, a magyar egyetlen
hű érzését s vakmerő reményt és hitet követelt tőle egy ország romjain,
melynek omlását megszokta minden szem, egy nagy elhatározás díjában,
melytől elszokott minden szív. A lelkesülés és gyűlölet rajongása
üdvözlé a látnokot, a reformatort, az izgatót s a nemzet az átalakulás
pályájára lépett. A siker elnémította a gyűlöletet, az akadály
lehangolta a rajongást, de a hit többé nem aludt ki. A költők oly
megdöbbenve tekintettek Széchenyire, mint maga a nemzet. Lyrájok nem
volt oly vakmerész és siralomhoz szokott húrjain remegve zendült meg az
öröm. Ők voltak az elsők, kik befogadták a reményt és hitet, de csak a
kétségbeesésből emelkedtek ki, a nemzeti fájdalomról oly kevéssé
mondhattak le, mint szíve mélyén maga a nemzet. Összeolvasztották a
kettőt, a reményt és emléket, a bánatot és örömöt, a hitet és
aggodalmat. A mult dicsősége előttök oly szent volt, mint a jövendőé;
egyik kézzel a multra, másikkal a jövendőre mutatva lelkesítették a
jelen küzdelmét. Ez volt a nemzet hangulata is, melyet a Vörösmarty
_Szózat_a fejezett ki legerőteljesebben s emelt tisztább lelkesüléssé.

A _Szózat_ mindenre hivatkozik, a mi újjászületési küzdelmében csak
lelkesítheti a magyart s a remény és emlék, a hit és balsejtelem húrjain
játszva, mindenbe az önbizalom és nagyság érzetét vegyíti. Semmi
csüggedés többé, bátran nézhetünk szembe a jövővel. Nagy válság felé
közeledünk, egy jobb kornak kell jönni, vagy ha nem, ha el kell
vesznünk, többé nem veszhetünk nyomorultan. Az bizonyos, hogy így többé
nem élhetünk s ez már magában lélekemelő. Vörösmarty egészen kiemeli a
magyar lyrát eddigi kétségbeeséséből: még nem zengi a jövő dicsőségét,
de elhatározónak érzi a jelent, nem korholja az elfásult nemzetet, az
életre ébredt, de tettre és hazafi hűségre lelkesíti. Emlékezteti a mult
dicsőségére, előszámlálja epikai és tragikai nagy emlékeit, a
keresztyénségnek és szabadságnak tett szolgálatokat, fölhozza az őrködő
isteni gondviselést, mely annyi viszontagság között sem engedte meg
életereje megtörését; említi a jelen küzdelmeit, az ész, erő, szent
akarat harczát. S nemcsak nemzetéhez fordul, hanem Európához is, melynek
eszméiért küzd nemzete, méltó helyet követel tőle a többi nemzetek
között; a mult szolgálatai, a jelen törekvései díjában kéri a jövendőt,
részvétet küzdelmei iránt, könyet sirjára, ha vesznie kell, de nem fog
gyáván veszni: a temetkezés fölött egy ország vérben áll. Mily önérzet s
mennyi fájdalomba merülve, mennyi hit a balsejtelmek közepett s mennyire
uralkodik mindkettőn az elszántság. Mióta lyránk többé nem olvasztotta
össze a hazafisággal a catholicismus és protestantismus eszméit, megvált
az európai solidaritás érzelmétől. Vörösmarty újra összeköti a két
elemet, midőn Európára, a népek hazájára hivatkozik, a specifikus magyar
hazafiság az emberiség érdekeivel egyesül.

A _Szózat_on kívül Vörösmarty még számos hazafiúi költeményt írt. Nagy
változatosság tárul ki előttünk műfajban, eszmében, hangban, de
mindenikben van valami a _Szózat_ szelleméből: emlék és remény,
önbizalom és aggály, de elszántság mindvégig. Hazaszeretetről énekel, a
mely a jelent ölelve tartja s a multtól lelkesítve jövőt teremt. A
rendületlen hazafi hűséget zengi, s hol esengve, hol haraggal fordul a
nemzetiségökhez hűtelen úri hölgyekhez, de bízik a jobb jövőben, hiszi,
hogy a megifjuló magyar nem bízza többé hazáját a sors szeszélyére és
szíve vérével váltja meg, éljen vagy veszszen. A jövendő jobb kor vagy a
nagyszerű halál eszméje átvillan nem egy költeményén. De vannak sötét
pillanatai is. A leigázott lengyel nemzet árnya meg-meglepi
képzelődését, többel viseltetik iránta, mint részvéttel, mintha a magyar
jövőjét a föltámadt és legyőzött lengyelben sejtené, mintha a nagyszerű
halálról álmodoznék. Bordalában sem feledkezik meg hazájáról. A haza
reményei és aggodalmai élednek föl a jó kedv szeszélyeiben. Hány magyar
ember érzett és gondolkodott úgy a bor mellett, mint ő _Fóti dal_ában.
«A legelső magyar ember a király» sora szárnyas igévé vált. «Éjszak
rémes árnyai», melyeket egyik versszakában emleget, mihamar átnyultak a
Kárpátokon. Néha türelme elhagyja és heves ódákban könnyít lelkén,
ilyenek különösen az 1847-ben írt költeményei. Egy szóval Vörösmarty
1825–1848-ig átéli, magába olvasztja nemzete vágyait, törekvéseit s
leghathatósabban fejezi ki. Az ősi alkotmány védelme szülte _Zalán
futásá_t, a Széchenyi által megindított reformmozgalom a _Szózat_ot, a
_Honszeretet_et mintha Deák sugalmazta volna, az _Országházá_n Kossuth
heves szelleme érzik.

Az 1848-iki átalakulás napjaiban keveset írt. A márcziusi napokban
üdvözölte a szabad sajtót, s midőn az idők nehezedni kezdtek, egy harczi
dalt írt: _A síkra magyarok, fegyvert ragadjatok!_ De azután elnémúlt; a
politikában a forradalom hullámai emelkedtek, a költészetben Petőfi
szilaj muzsája uralkodott. Mint képviselő 1848 végnapjaiban habozás
nélkül követte az országgyűlést Debreczenbe. A vesztett és nyert csaták
zajában élte napjait és _Szózat_ának reményei és balsejtelmei
visszhangzottak lelkén. A huszonötéves ifju az elhanyatlott ősi
dicsőségről álmodozott s a puhaság fertőjébe sülyedt nemzetét siratta;
hazafi erényről zengett, melynek csak emléke élt már s íme a
negyvennyolcz éves férfiú betelni látta álmait. A régi magyar vitézség
és hazafi föláldozás nagy tettei mintegy újjá születtek a forradalom
viharában. Vörösmarty örömmel szemlélte mindezt, de folyvást aggodalmak
kisérték. Nem tudott se a költészetnek, se a közügynek élni s
tétlenségbe sülyedt. Midőn 1849 augusztusában az utolsó magyar sereg is
letette a fegyvert, Bajzával együtt Szathmármegyében bujdosott. A két
költő négy hónapig rejtőzött a távol eső megyében. Mindenütt
vendégszerető menhelyre találtak; egyik birtokos a másikhoz küldte őket,
míg végre az üldözők nyomukat vesztették. Háltak a szabad ég alatt, egy
párszor erdészkunyhókba kellett rejtőzniök s talán még most is láthatni
valamelyiknek ajtaján Vergilius e szavait: _Nos_ _patriam fugimus_,
melyeket Vörösmarty írónnal karczolt emlékül reá. Ekkor tájt írta
_Emlékkönyvbe_ czímű költeményét is, melyben kétségbeesését fejezi ki.
«Mi a világ nekem, ha nincs hazám. A miért éltem, az már dúlva van». Az
1850-ik év elején a fővárosba jött, jelentkezett a katonai
törvényszéknél, majd kegyelmet nyerve, falura költözött. Ritkán jött be
Pestre, s ha bejött, mind komorabban tért haza. Barátai nagy része
bujdosott vagy börtönben szenvedett, Bajzát megőrülve találta, az
Akadémia csak eltűrve, mintegy elbujva tartotta üléseit, az irodalom
kegyetlen önkény alatt nyögött, a nemzeti nyelv kiszoríttatott mind a
közigazgatásból, mind az iskolákból s a fővárost az idegen hivatalnokok
egész özöne borította el. Falun legalább nem láthatott ilyesmit s Nyéken
gyermeksége kedves emlékei vették körül. Dolgozni, írni akart, de nem
volt képes reá. Csak a nemzet siralmát, Magyarország jajkiáltását tudta
volna zengeni, a mit nem lehetett s egyebet semmit. Senki sem érezte
mélyebben hazája szenvedését. Kedélye föl volt dúlva, mint a haza
földje, mint az alkotmány, mint a nemzetiség: rom volt, mint
Magyarország. Együtt nőtt fel egy jobb kor reményeivel, bajnoka, költője
volt annak a nagy küzdelemnek, mely fejlődésbe indította az alkotmányt,
nemzetiséget és újjá szülte a magyart: s íme mindez összedúlva,
letiporva. A Bach-kormány minden rendszabálya, mely a nemzeti lét
gyökerét támadta meg: megannyi tőrszúrás volt szívének, bár hazafi
kétségbeesése első rohamaiból kiocsúdva, nem tekintette örökre
elveszettnek hazáját, bízott jövőjében, de a maga életét eljátszottnak
hitte s a szomorú idők egész gyásza kedélyére nehezült. Nagynehezen
mégis irogatni kezdett: Shakspere _Lear király_át fordította, s néhány
költeményt írt. A _Vén czigány_ volt utolsó költeménye; ezt az
orosz-török háború kiütésekor írta, mely európaivá gyuladott, s melyről
azt hitte, hogy befolyással lesz Magyarország sorsára. Nem sokkal ezután
meghalt, 1855 november 19-én, éppen abban a házban, a hol azelőtt
huszonöt évvel Kisfaludy Károly lakott és meghalt.

Pest emberi emlékezet óta nem látott oly népes temetést, mint a minő a
Vörösmartyé volt. Húszezer embernél több követte a koporsót s a fogatok
megszámlálhatatlan sora lepte el az utczákat. Az életét nemzetének
áldozó férfiú halála is a nemzeti érzelem nyilvánulására adott alkalmat.
A főváros népe öt sanyarú év után e temetésen lélekzett föl szabadabban,
s a nemzetiség és hazafiság nagy költőjének fényes végtiszteletet adva,
egyszersmind ki akarta mutatni érzelmeit, hogy «megfogyva bár, de törve
nem, él nemzet e hazán». És élt folyvást s alig telt el néhány év, a
Vörösmarty _Szózata_ zendült meg milliók ajkán, visszakövetelve az
alkotmányt, az 1848-iki alkotmányt. Vörösmarty nem csalódott, midőn erős
hittel nemzete jövőjében szállott sírjába. Semmi sem veszélyesebb
egyesekre és nemzetekre egyaránt, mint az elcsüggedés vagy
elbizakodottság. Vörösmarty egész élete, egész költészete az elcsüggedés
ellen irányul, de irányul egyszersmind a szájas hazafiság és
elbizakodottság ellen is. Egyik költeményében igy kiált föl:

  Szeresd hazádat és ne mondd:
  A néma szeretet
  Szűz mint a lélek, melynek a
  Nyelv még nem véthetett.
  Tégy érte mindent, éltedet,
  Ha kell, csekélybe vedd,
  De a hazát könnyelműen
  Koczkára ki ne tedd.

Rendületlen hűség a hazához, csüggedés és elbizakodottság nélkül – ezt
hirdeti Vörösmarty élete és költészete. Ez eszme, ez érzés lángja hassa
át szívünket, ezzel legméltóbban áldozunk a kegyelet oltárán, születése
százados évfordulójának ünnepén.



GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN  UTOLSÓ ÉVEI.

(1866.)

A forradalom után két főbetegségben szenvedett irodalmunk: a
Petőfieskedés- és Széchenyieskedésben. A fiatal lyrai költők Petőfit
utánozták, az ifjú és vén hirlapírók pedig Széchenyit. Amazok csak
szenvelgésökkel botránkoztatták meg az embert, emezek politikai
cselszövényökkel és köpenyforgatásukkal is. Hála Isten! mindkét
betegségből gyógyúlgatunk. Hírlapjainkban apad a Széchenyieskedés és
kezdünk komolyabban foglalkozni Magyarország újabb korszakának
legnagyobb emberével. Igaz, Kemény Zsigmond oly kitünő essayjén kívül,
tizenöt év alatt a Kecskeméthy könyve[1] az egyetlen, mely mint
Széchenyi-irodalom szóba jöhet, de kezdetnek ennyi is elég. Hogyan
kivánhatnók Széchenyi terjedelmes és beható életrajzát, midőn nemcsak
naplói hozzáférhetetlenek, hanem még munkái sincsenek összegyűjtve s
holmi ízetlen anthologiákkal kell megelégednünk. Kecskeméthy munkája
mintegy kiegészíti a Keményét, a mennyiben épen ott fogja föl az
eseményeket, a hol Keménynek félbe kellett szakítani, tudniillik a
forradalom után. Nem akarjuk e két munkát összehasonlítani. Kemény
essayje, némely formai fogyatkozások mellett is, a legkitünőbb magyar
essay, s bármely irodalomban díszes helyet foglalhatna. Kecskeméthy nem
ilyesmit akart írni; könyve valami közép az emlékirat és tárczaczikk
között, töredékes és könnyed modorban mintegy sietősen papirra vetve.
Minden esetre érdekes könyv; a szerző Széchenyi utolsó éveit leplezi
föl, részint mint szemtanú, részint mint olyan, a ki megbizható
forrásból meríthet.

Kecskeméthy 1857 őszén ismerkedett meg Széchenyivel Döblingben, a kihez
aztán Bécsből majd minden héten átrándúlt. Azonban rajzát nem ez éven
kezdi, hanem 1848-on, midőn Széchenyit orvosa, Balogh Pál, a döblingi
tébolyházba kisérte. Az egész könyvet két részre oszthatni: az egyikben
a tébolyodott, majd üdülő Széchenyi rajzát veszszük 1848–1857, a
másikban a hazája sorsa iránt újra érdeklődő és döblingi rejtekében is
tevékeny Széchenyiét 1857–1860 haláláig. Természetesen, mindkét részszel
szoros kapcsolatban van egy csoport kérdés: őrültség volt-e Széchenyi
betegsége vagy csak idegesség és kétségbeesés; vajon a kétségbeesett
hazafi menhelyűl választotta-e a döblingi tébolyházat, vagy mint őrűlt
vitetett oda s később fölüdűlve sem akarta azt többé elhagyni; őrűltsége
testi bajból származott-e vagy tisztán szellemiből, volt-e az valami
kapcsolatban öngyilkosságával vagy nem, rögeszméi ébredtek-e föl újra
vagy azok körén kívül eső dolgok ragadták halálba?

Minderre nem ád Kecskeméthy kielégítő választ, sőt néha ellenmondásokba
is bonyolódik. Épen azért adatai nyomán megkisértjük, a mennyiben
lehetséges, tisztába hozni e kérdéseket.

Kecskeméthy könyve elején épen nem kétkedik Széchenyi őrűltségében, úgy
rajzolta őt, mint őrűltet, ki 1848 szeptember elején már Pesten a falba
vágja fejét, ki akar ugrani az ablakon, útközben kétszer kísérli meg az
öngyilkosságot s oly dühös rohamokban szenved, hogy meg kell kötözni.
Döblingben első napjai és hetei borzasztók voltak. Többször ágyára
kellett kötözni, mert szokása volt fejét a falhoz vágni vagy a falnak
futni öngyilkos szándékkal. Őrjöngésig fokozódott idegesség és
képzelődés, önvád és kétségbeesés kínozták. Néhány hét múlva e dühös
rohamokat tompa fásúltság követte és teljes közöny a világ iránt. Senkit
sem bocsájtott magához, még nejét sem. Teljesen elhanyagolta magát. Nem
vette észre, hogy fehér ruhát kell váltania; a mosdásra rábeszélést
várt; haját és körmét csak kényszerítve engedte levágatni; asztalnál, ha
nem figyelmeztették, a kezével evett. Napközben bús oroszlánként járt
föl s alá szobájában, selyem kendőit tépve s rongyokká szakítva. Majd
beszédes és fecsegő lőn. Az orvosokkal, ápolókkal, őrökkel folyvást
beszélt, senkit szóhoz jutni nem engedve. A mi lelkét nyomta, azt
végetlen ismétlésben újra meg újra kitárta, nem törődve azzal, értik-e
fájdalmát. Ez állapot mintegy két évig tartott, míg a kór önmagát
kimeríté. Széchenyi lassanként javúlt, únta magát, szórakozást keresett.
Elkezdett a betegápolókkal malmozni, farkast és kecskét játszani,
ostáblázni s annyira bele hevűlt a játékba, hogy alunni menni is
elfeledett. E játékok fölébresztették benne a sakk iránt való régi
szenvedélyét. Egy művelt ifjút fogadtak melléje, ki az esti órákban
Bécsből kijárt hozzá sakkozni. Végre a sakk nem elégítette ki. Mintha
csak a sakkkal ébredtek volna lelki erői, szellemi érdekeltsége s az
emberek utáni vágya. E fordulópont 1852–53-ban állott be. Az első vagy
elsők egyike, kit látni óhajtott, Lonovics érsek volt; 1853-ban neje és
gyermekei látogatásán kívül másokat is szívesen látott. Láthatóan üdűlt,
a külvilág iránti érdeke nőttön-nőtt; társalgása mind nyugodtabb,
elmésebb és vonzóbb lett. Szellemi tevékenysége is fejlődött, olvasni és
írni kezdett.

Ime néhány főbb vonás az őrűlt és üdülő Széchenyi életéből 1853-ig. A
tébolyház igazgatója, Görgen szerint, Széchenyi beszédei _mania
desperatoriá_ra mutattak, mely vallásos kínzással és politikai önváddal
volt kapcsolatban, mert szakadatlan vádolta magát, hogy az épen kitörni
készülő forradalmat ő idézte elő a democratiai párttal való
kaczérkodásával. «Így Széchenyi őrűltségében nem beszélt – jegyzi meg
Kecskeméthy – az őrűltnek énje megzavarodik, de azért önmagának
reflexusa. Miféle democratiai párttal kaczérkodott Széchenyi? Ez nyilván
csak Görgen homályos felfogása arról, mit Széchenyitől hallhatott, de
nem értett, s minek csupán alapja igaz, tudniillik az, hogy Széchenyi
kétségbe esett a haza sorsán s hogy annak veszte miatt önmagát, saját
munkásságát, melylyel a nemzetet szunyadtából haladásra ébresztette,
okolta; s hogy ő, a ki mindig vallásos volt, az Istennel való kibékülést
lehetetlennek tartá, oly borzasztóknak hivén bűneit.» Úgy hiszszük, hogy
itt a szerző könnyedén ítélt. Nem védjük Görgennek se tehetségét, se
jellemét, de azt nyomós okok támogatják, hogy itt Görgen igazat mondott,
legföljebb kifejezése nem volt elég szabatos. S e pont annyival
fontosabb, mivel Széchenyi őrűltsége s halála indokaira is világot vet.

Kecskeméthy csak annyit ismer el Széchenyi kétségbeesése, őrűltsége
indokaiból, hogy elveszettnek hitte hazáját, hogy veszte miatt önmagát,
saját munkásságát okolta, melylyel a nemzetet szunyadtából haladásra
ébresztette. De így csak magában oly általánosság, a melyből bajos
Széchenyi rögeszméjét s általában őrűltsége lélektani fejlődését
kimagyarázni. Úgy látszik, hogy Széchenyi a reformatorok és izgatók
tragikumát teljes szörnyűségében érezte s megtört ez érzés alatt. Mint
reformátor és izgató lépett föl s alig telt el tíz év, egy másik izgató
túlszárnyalta; hiába küzdött ellene, elvesztette minden népszerűségét, s
ime nyolcz év múlva a reform forradalommá vált, az izgalom
élethalál-harczczá, a melyben a nemzet elvérzett. Széchenyi nem annyira
azt bánta, hogy a magyart halottaiból fölébresztette, hanem azt, hogy az
általa fölkeltett mozgalom oly irányt vőn, mely forradalomra vezetett, s
ez irány magvait első fölléptekor ő maga vetette el. Őt nemcsak a haza
veszte ejtette kétségbe, hanem tévedéseinek öntudata is. Önvád
marczangolta szívét, mert azt hitte, s nem minden alap nélkül, hogy
túlszárnyaltatása, a forradalom, a legbensőbb kapcsolatban van azzal a
móddal, melylyel pályája első felében az izgatást megkezdette. Mindjárt
első fölléptekor megtámadta, kigúnyolta a magyar múltját és jelenét s
nagy jövőt igért neki, hitet lehelt bele, s mély meggyőződést, erős
lelkesülést keltett föl benne az új eszmék iránt, de az átalakulás
nehézségeit és módját kevésbbé leplezte föl előtte. Már Kemény
megjegyezte Széchenyi pályája első felének e jellemvonását. «Széchenyi –
úgymond Kemény – előbb akarta a pangó nemzetben a meggyőződést egy vagy
más reform szükségéről fölébreszteni, csak azután tartá czélszerűnek a
létesítés módszerét, vagy a mint ő szerette mondani, a _mikéntet_,
fejtegetni. E különválasztás, e fölosztása a munkának, elméletileg sokat
mutat, de létező körűlményeink közt kétségkívűl befolyt ama fölszínes
iránynak terjesztésére, mely egy tárgy fényoldala mellett, a kivitel
nehézségeit elég figyelemmel keresni, elég hideg vérrel meglelni s elég
óvatossággal elhárítani restellette. Mert a ki a meggyőződést és
megoldást, az eszmét és a foganatosítás részleteit egyszerre nem oltja
be a néptudalomba, az gyorsította ugyan az izgatás sikerét, de
veszélyességét is emelte, kivált oly országban, hol az alsóbb rétegekben
döntetnek el a kérdések, mint nálunk a követ-utasítási jog által
történt. Széchenyi e hibát leginkább a _Stadium_ban éreztette, melyben
rendkívül mély és rendkívül fölszínes volt egyszersmind, mert e könyvben
rendszeresíttetett az a modor, mely a reform eszméit a foganatosítás
részleteitől egészen különválasztja.»

Az izgatás e módját mintegy örökölték Széchenyitől a megye és sajtó
szónokai, a nemzet folyvást meggyőződött és lelkesűlt s nem igen
hallgatott Széchenyire, ki a megoldás nehézségeiről, a taktika és modor
fontosságáról oly mélyreható és kétségbeesett röpiratokat írt. Mi volt
egyéb a Kossuth _Pesti Hirlap_ja, mint egy hetenkint háromszor megjelenő
_Stadium_? Nem mondá-e mindenki, hogy Kossuth csak ugyanazt teszi és
hirdeti, a mit Széchenyi s ez csak sebzett hiuságból üldözi amazt? S gr.
Dessewffy Aurél a _Kelet népe_ megjelenésekor nem festette-e élénk
színekkel az izgatók sorsát, a kik egymást szülik és emésztik föl? Ime a
benső kapcsolat Széchenyi föllépte és a forradalom között. Lehet, hogy a
forradalom e nélkül is bekövetkezett volna, mert számos más tényezője is
volt; lehet, hogy Széchenyi e kapcsolatot a valónál erősb, döntőbb- és
végzetszerűbbnek hitte: elég, hogy a fájdalom és kétségbeesés perczeiben
könnyen rögeszméjévé válhatott az, hogy egyedűl ő az oka Magyarország
szerencsétlenségének, mert kaczérkodott mindazzal, mi később a
forradalmat előidézte. Egy szóval Görgen csak a kifejezésben hibázhatott
s nem egyszersmind a dolog lényegében s ha ide veszszük Széchenyi mélyen
érző szívét, melyen eszével zsarnokoskodott, ideges önkínzó természetét,
erős szenvedélyességét, melyet korlátolni és elnyomni igyekezett; ha
meggondoljuk, hogy a forradalom kitörésekor veszni hitt mindent, a miért
élt: nem természetes-e, hogy szelleme elveszítvén súlypontját, a
fegyelem alól kiszabadúlt érzések martaléka lőn s amaz iszonyú
belválsághoz jutott, melynek legrémítőbb eredménye a megőrülés? E
mellett Széchenyi vallásos volt s már ifjú korában is hajlott olykor a
rajongáshoz. Önvádja nem költhette-e föl vallásos önkínzását s ő, a ki
annyiszor mondotta elleneinek, hogy a pokol jó szándékkal van tele, nem
érezhette-e keblét pokolnak, Istennel való kibékülését lehetetlennek? S
vajon, midőn lassanként meggyógyúlt, rögeszméjének némi maradványát nem
találhatni-e meg benne? Maga Kecskeméthy említi, hogy «lelkében mindig
volt egy sötét pont, hiedelem vagy fogadalom, vagy ha úgy tetszik
rögeszme, mely nála különféle módon nyilatkozott, de
félreismerhetetlenűl élt benne, s mely szerint ő a tébolyházból többé
élve ki nem jő, ki nem jöhet, ki nem fog menni.» Vajon csak azért nem
akarta-e elhagyni a tébolyházat, mert azt hitte, hogy többé nincs
szerepe Magyarországon, mert nem kívánt szerencsétlen hazájában élni s
nem egyszersmind azért-e, hogy magát mintegy büntetésűl vezeklésre
kárhoztassa, börtönbe temesse? E fogadalom nem lehetett-e kapcsolatban
rögeszméjével s ezt vajon nem valószinűen magyarázza-e ki Görgen
vallomása, a mely fölött Kecskeméthy oly könnyedén pálczát tör?

A könyv végén egy egész szakasz tárgyalja Széchenyi őrűltségét.
Kecskeméthy sok becses adatot szolgáltat, éleselmű észrevételeket tesz,
a melyeket lehetetlen lesz mellőzni Széchenyi életíróinak. Azonban a
szakasznak két nagy hibája van: először némikép ellenkezik a könyv
elejével; másodszor épen Görgen vallomása könnyed elvetése miatt nem
képes elég világosan és biztosan kimagyarázni Széchenyi lélekállapotát.
A szakasz czíme ez: _Vajon őrűlt volt-e Széchenyi?_ E kérdés egy kissé
különösen hangzik akkor, midőn Kecskeméthy könyve elején elfogadta mind
Kemény, mind orvos Balogh Pál adatait, a kik a forradalom kitörésekor
őrűltnek rajzolják Széchenyit, sőt maga is más, szintén hiteles adatok
nyomán 1848–1853-ig, mint őrűltet írja le. Úgy látszik, hogy Kecskeméthy
csak az 1853–1860-ig terjedő időszakra nézve veti föl e kérdést, azonban
csak látszik, mert egy helye így szól: «Nem volt-e azon határozatban: a
döblingi tébolyházba menni már elejétől fogva a _menekülésnek némi
utógondolata_, mely később is az intézethez lánczolá? E határozatban nem
erősítette-e meg és ijedelmeit nem növelte-e az a látvány, hogy nála
annyi kisebb és jelentékenyebb hazafit is súlyosan sújtott le a
boszúállás hóhérkeze? Ezt kérdék már sokan és a kérdések _nem egészen
jogosítatlanok_, se nem értelmezhetők úgy, hogy Széchenyi soha beteg nem
lett volna.» Tehát az a föltevés nem egészen jogosítatlan, hogy
Széchenyi menekülés, rejtőzés végett ment Döblingbe, bár beteg volt, ha
nem is épen őrűlt. Tehát ment és nem vitték. Ekkor Széchenyi őrűltsége
tettetéssé sűlyed le, melyet legföljebb a Brutus-féle szerep nemesít
meg. Ha Kecskeméthynek megvolt e kétsége, kár volt azt a döblingi három
első év rajzában is nem éreztetnie. Így az olvasót a helyett, hogy
fölvilágosítaná, csak nagyobb zavarba ejti. Úgy látszik, mintha
Széchenyi őrűltségét és gyógyúlását nem tudná megegyeztetni, pedig a
mint gyógyúlt állapotjában rajzolja, folyvást érezhetni e nagy lelken az
iszonyú válság nyomait, sőt félhetni megújulásától is. Kecskeméthy csak
a már gyógyúlt Széchenyit ismervén, el-elfeledi az egykor őrűltet, a kit
mások után rajzolt s ha nem meri is egyenesen tagadni, titkon kétkedik
benne, a mit olykor el is árúl. Ez utolsó szakasz az 1857–1860-ki évek
lélektani vizsgálata inkább, mint, szerves kapcsolatban, az 1848–1860-ki
éveké. S mi a végeredmény? Semmi biztos. Minden esetre a szerzőt saját
adatai is többre jogosíthatták volna fel.

A tébolyházi orvosok vallomásait terjedelmes kivonatban veszszük, de
Görgent kivéve, az orvosok mindenike csak gyógyúlt állapotjában ismerte
Széchenyit, Görgent pedig, a ki kezdettől fogva észlelhette, csekély
figyelemre méltatja Kecskeméthy. A törvényszéki orvosok, a kik
Széchényit fölbonczolták, következően nyilatkoznak: A megvizsgált szervi
változások részint olyanok, melyek a vizsgáltnak már előhaladott kora
által föltételezvék, részint olyanok, melyek az élet minden korszakában
beteges állapotra mutatnak. Ilyenek a gyomordaganat, a rostos daganatok,
a vese felületének duzzadásos volta, végre kettős ágyéksérve. E
symptomák egyikéből sem következtethetni elmebeli háborodottságot, annál
kevésbbé, minthogy a velőt szerte lobbantván a lövés, vizsgálat alá
venni nem lehetett.» Kecskeméthy maga bevallja, hogy csak szellemi és
erkölcsi jelek és tények összevetése tájékozhatja a vizsgálót Széchenyi
lelki állapotja felől. Ez alapon kezdi hát meg vizsgálatát s a
hazaszeretet érzésének, Magyarország regeneratiója és megmentése
eszméjének túlzásából magyarázza ki Széchenyi beteg kedélyét, melynek
folyvást táplálékot nyújtott szigorú önbirálatra hajló természete és
feldúlt idegrendszere. «A mennyiben – úgymond – sokan a tébolyodottság
leggyakoribb formájának ismerik vagy általában fölismerhető jelének
tartják a beteg minden gondolatának egyetlen gondolat túlzásában való
összpontosúlását, annyiban nem lehet lényeges különbséget találni az
1848 előtti és utáni Széchenyi között.» De vajon mit tesz ez, ha nem
azt, hogy Széchenyi 1848 előtt is csak oly tébolyodott volt, mint 1848
után; vagyis tulajdonkép soha sem volt tébolyodott, de többé-kevésbbé
beteg kedélyű mindig s e tekintetben nincs különbség az 1848 előtti és
utáni Széchenyi között? Kecskeméthy ki akarván mutatni, hogy Széchenyi
lelkében az őrűltség elemei épen nem hiányoztak, sokkal többet bizonyít,
mint a mennyit talán szándékozott. Különben igen érdekes párvonalba
állítja a pesti és döblingi Széchenyit, s éleselműen fejtegeti szelleme
ugyanazon nyilatkozatait, melyek között csak az 1848-ki események
æquatori éghajlata alatt kifejlett idegessége tesz különbséget. Bármily
becsesnek tartjuk e párvonalt, mindig fönn marad az a kérdés, hogy egy
nagy érzés, nagy gondolat túlzása magában megfejti-e Széchenyi
őrűltségét s gyógyúlása után sem szűnő beteges kedélyét, mely elvégre is
öngyilkosságra vezette? Mióta a világ áll, nem voltak-e emberek, kiket
szintén egy nagy gondolat, nagy érzés vezérlett az életén át s bármely
tragikai körűlmények között is, megőrűltek-e mindnyájan? Nem szükséges-e
egy nagy gondolat, egy nagy érzés túlzásának bizonyos egyéniséggel,
bizonyos viszonyokkal találkozni, hogy ily rémítő válság álljon elő s
vajon azon okok, melyeket fennebb Széchenyi jelleme, pályája, s Görgen
vallomása alapján fejtegettünk, nem ily specialitásokat foglalnak-e
magokban?

Kecskeméthy Goldberg orvos nyomán említi Széchenyi szigorú önbírálatra
hajló természetét s helyesli Kant ama nevezetes mondását, hogy folytonos
önszemlélet rajongáshoz és őrüléshez vezet. Ez önkínzással kapcsolatban
állónak rajzolja életunottságát, melyet már 1841-ben írott
pótvégrendeletében kifejezett e szavakkal: «Fejem vágassék el nyakamról,
nehogy valamikép még egyszer, habár pillanatra is, ez életre ébredjek,
mert gyűlölöm létemet.» Azonban arra nézve, hogy a szigorú önbírálatra
hajló természetből életúntság, betegség, sőt őrűltség fejlődik ki, nem
kell-e specialis okoknak is közreműködni s ilyeneket nem nyújt-e
Széchenyi egyénisége és politikai pályája? Vajon az a körűlmény, hogy
1841-ben, midőn a _Kelet népét_ írta, s megjósolta a forradalom
közelgését, már önvád és búskomorság kínozzák, nincsenek-e kapcsolatban
1848-ki rögeszméjével, hogy ő az oka a forradalomnak s Magyarország
bukásának? Ime a holt adatok hogyan nyernek életet és kapcsolatot!
Széchenyi felelősnek érzi magát mindazért, a mit Kossuth tesz s
elátkozza, gyűlöli saját lételét, Kossuth az ő nyomán halad,
tévedéseiben csak saját tévedéseit látja óriás alakban; Kossuth szintén
egy dicső Magyarországot igért, dicsőbbet mint ő, s illusiókkal tölti el
a nemzetet; föllép Kossuth ellen nemcsak haszaszeretetből, hanem
felelősségből is; szívében kétségbeesés és önvád, ajkán keserűség és
fájdalom, gúny és profétai ihlet, mind hiába, a forradalom kitör s
mindent magába temet, a miért élt, lelkesűlt és küzdött. Széchenyi
nemcsak a haza regeneratiója és megmentése nagy gondolatát, nemcsak a
hazaszeretet és hazafifájdalom nagy érzését túlozta, hanem saját
felelőssége s önvádja gondolatát és érzését is. E kettő együtt fejti meg
őrűltségét, egyik sem külön, mert egyik a másikból foly, sőt
összeolvadva egymást táplálja.

Kecskeméthy hajlandó Széchenyi elmebeli állapotját az ötvenes években
teljesen egészségesnek tenni föl, de azt megvallja, hogy mindig volt
lelkében két sötét pont, tudniillik, hogy a tébolyházból többé élve ki
nem jő; továbbá, hogy soha sem tudott megválni az öngyilkosság
gondolatától, mint azt pisztolyainak aránylag derűlt napjaiban való
beszerzése bizonyítja. «Rögeszmék – úgymond, – fatalismus, hit a
csillagokban, s a mysticismus ezer tücskei őrültek és nagy emberek közös
sajátja. I. és III. Napoleon, Wallenstein, Széchenyi vagy egy tébolyház
obscurus lakói találkoznak ebben. Ismeretlenektől való félelem, remegés
a sejtelmektől, magyarázhatatlan lelki érintkezésekben való hit – ha
művelt emberekben veszszük észre, azt mondjuk idegesség, ha parasztnál,
azt mondjuk babona, ha feltünő betegnél, azt mondjuk, tébolyodottság.»
De vajon ez által meg lesz-e fejtve Széchenyi lélekállapota, rögeszméje?
Vajon I. és III. Napoleon fatalismusát, Wallenstein mysticismusát nem
magyarázhatni-e ki az idegesség ily kizárólagos szerepeltetése nélkül
is? A naiv korban minden oly embert, a ki nagy dolgot vitt véghez,
Istentől küldött hősnek hittek; így lőn az eposz egyik főeleme a csodás,
így lettek az eposz hősei végzetszerűekké. E hit, bár más alakban, most
is él a népekben. Az oly embereket, a kik egy nagy mozgalom élén állanak
és századokra kiható változásokat idéznek elő, a Gondviselés
küldötteinek tekinti a nép. Nem természetes-e, hogy a lángész önbizalma,
a siker varázsa egy Napoleonban még jobban megerősíti a küldetés hitét s
bizonyos fatalismust kelt föl? Wallenstein mysticismusát nem
magyarázzák-e ki egyénisége, tanúlmányai és kora? Így Széchenyi
kedélyének e rejtélyes pontja is alig lehet egyéb, mint az önvád és
vezeklés, képzelt vagy valódi politikai tévedéseiért, Magyarország
bukása miatt. Minden esetre e magyarázatot lélektani okok támogatják, s
kivált Széchenyi vallásossága. Öngyilkosságra való hajlama és habozása
is önvádló életuntsága- és vallásosságából folyhatott, de egyszersmind
kapcsolatban volt 1848-iki őrűltségével, midőn szintén meg akarta magát
gyilkolni s nem egyszer. Gyógyúltával enyhűl az önvád, de ama
fogadalomban még mindig élni látszik; háttérbe vonúl az öngyilkosság
gondolata, de soha sem enyészik el. A közügyek iránti érdekeltség,
hazafi munkásság és remény újra föléledtek a beteg kedélyében, de a
válság megújúlt, bár az eseményekhez képest más árnyalattal; mert
Széchenyit 1860-ban valószínűen az ölte meg, a mi 1848-ban őrűltté
tette. Kecskeméthy könyvének legnagyobb hibája épen az, hogy
Széchenyinek mind őrűltségét, mind öngyilkosságát igen egyoldalúan, sőt
mondhatni fölűletesen magyarázza.

A könyv legterjedelmesb és legérdekesb része Széchenyi utolsó éveinek és
halálának rajza. Kecskeméthyn meglátszik a közvetlenség; élénk érzéke
van a jellemző iránt s némely jelentéktelennek látszó apróságot jól
vegyít a nagy dolgok közé. A töredékesség, aránytalanság s a sietős
dolgozás jelei nem váratnak az olvasóval művészibb compositiót, de
néhány szépen írt részletet bajos volna elvitatni a műtől. Kár, hogy
Kecskeméthy egy pár ízléstelen kifejezést használ, példáúl: «Széchenyi
büszke volt fiára, e _sikerűlt ifjúra_»; s valódi virtuozitást tüntet ki
az igekötők magyartalan elhelyezésében, például: «a szivarvéget _átdöfni
szokta_» e helyett: át szokta döfni; «az ágyra _lekötözni kelle_» e
helyett: az ágyra le kellett kötözni; «e lekötelező modorban írt
levélben azon óhajtást is _fejezi ki_» e helyett: _kifejezi_. Azonban
legtöbbet árt a könyv æsthetikai hatásának részint az, hogy Kecskeméthy
okiratait, minők Széchenyi levelei, az orvosok és szolgák vallomásai,
nem dolgozza föl, se a függelékbe nem teszi, hanem egész terjedelmökben
a szövegbe nyomatja; részint pedig az, hogy saját egyéniségét némely
helytt igen is bele vegyíti. Jól tudjuk, hogy az emlékirattal némikép
rokon munkát nem lehet egyéniségünk belevegyítése nélkül írni, de
mindennek megvan a maga módja és határa. Kecskeméthy mindjárt elől
elmondja, hogy az 1848-ki nagy katastropha koraérett politikai
józanságát rideg practicismussá fagyasztá, hogyan lett a bécsi cs. k.
központi könyvvizsgáló bizottság elnöki helyettese, hogyan fojtotta el
hazafi fájdalmát epicuri és kosmopolita életmódba. Nem rójuk meg ez
őszinteséget, de kérdjük: nem groteszk ellentét-e, hogy Széchenyit, kit
az 1848-ki nagy katastropha önkínzóvá és őrűltté tőn, az rajzolja
nekünk, kit ugyanazon csapás épicureussá és kosmopolitává alakított? Nem
zavarja-e az olvasó hangulatát, nem árt-e a könyv æsthetikai hatásának?
Kecskeméthy Széchenyivel való viszonya miatt hivatalbeli visszaélés
gyanújába esik, bár a gyanú alaptalan volt, hivatalát elveszti, s néhány
óráig vizsgálati fogságot kell kiállania. Mindezt Kecskeméthy
meglehetősen körűlményesen és hosszan írja le. Vajon volt-e reá szükség?
Azt, a mi Széchenyire tartozott, e perből egy féllapon is el lehetett
volna mondani. Helyes volt-e, hogy Kecskeméthy Széchenyi tragikai halála
elbeszélésével fölindított kedélyünket saját szenvedésével
foglalkoztassa, melyet másutt talán érdekkel olvasnánk, de itt a
Széchenyié után, minden jóakarat mellett, legalább is unalmasnak kell
találnunk? De elég; szakítsuk félbe megrovásunkat, különben mi is
Kecskeméthy hibáját követnők el. Térjünk vissza Széchenyihez.

Kecskeméthy eleven képét rajzolja Széchenyi döblingi életmódjának.
Mindenben a régi, de a már hanyatló s beteg kedélyű Széchenyire ismerünk
benne. A mi régebben öltözetében, modorában különcz vagy felötlő volt,
most majdnem groteszkké változik s a háttérben mint sötét árny,
meg-megjelen rögeszméje. Öltözete Döblingben bizarr volt mindig, de nem
ízléstelen s némi vegyületét mutatta az angol, török és magyar
öltözetnek. Rendesen vörös nadrágot, könnyű, hegyesorrú sárga csizmát s
egyszerűen zsinórozott zekeforma otthonkát viselt. Hosszú szakált és
bajuszt eresztett. Szemeinek sötét fényét gyakori bágyadtság váltotta
föl. Erős hangja még megvolt, de kiejtésén érezni lehetett fogai
hiányát. Fehérlő rövid haja csak gyéren árnyékolta be széles homlokát.
Kopaszodó fejét be kívánva takarni, de a meleget nem tűrhetve,
papirföveget hordott, mely kék, vörös, fehér és sárga szeletekből volt
készítve, s melyet maga is bolond-fövegnek nevezett el. Néha elővette
csákányát, s ha valami jó hírt hallott, egy derűlt csárdást fújt el
rajta s csoszogva tánczczal kísérte. Öt szobája volt, kényelmesen
bútorozva, tele csecsebecsével, bizarr figurával, torzképpel,
tintatartóval, órával, melyek különbözőn jártak, hogy különböző időben
üssenek. Ablakai a tébolyház kertjébe nyíltak, melyben eleinte gyakran
sétált, de egyedűl, kerűlve az embereket. Itt látta meg őt egy ízben s
kiáltott reá a szintén ez intézetben levő Szálbek György s így
köszöntötte: «Üdvözlöm a nagy grófot». «Nem nagy gróf, hanem nagy
bolond», viszonzá Széchenyi boszúsan s többé nem mutatta magát a
kertben. Korán reggel kelt föl, hideg vízben fürdött télen-nyáron, s
minden oldalon kertre nyíló ablakait fölnyittatván, föl s alá sétált
szobáiban, míg számítása vagy erejének állapota szerint negyed, fél vagy
egész mérföldnyit nem járt. Kiszámította, hogy itt létének ideje alatt
hány mérföldet járt; annyit, hogy az európai szárazföldet kétszer
megkerülhette volna. Azután írt és olvasott. Reggelizett és ismét írt és
olvasott, egész nap, sokszor fél éjjel. Ebéd előtt és után néhány
látogatót fogadott el, kiknek száma 1858 után mind inkább növekedett;
esténként sakkot játszott, melyben a bérelt játszótárson kívül sokszor
több műkedvelőt kifárasztott, többnyire saját fiait. Egy szóval, a
meggyógyúlt s mégis beteg Széchenyi folyvást kereste a szórakozást, s
bár szellemi erejét teljesen visszanyerni látszott, volt benne valami
baljóslatú. Nem akart kimenni a tébolydából, sőt még a kertbe sem,
sétálni. Ha szó volt róla, miért nem megy ki a szabadba, így kiáltott
föl: «A teremtés sokkal szebb, hogysem én hozzá illeném». Mintha Hamlet
szólalna meg, mintha e mondástól csak egy lépés volna Lear
fölkiáltásához: «Adjatok pézsmát, hogy édesítsem meg képzelődésemet». A
család, látva gyógyúlását, remélte, hogy elébb-utóbb elhagyja a
tébolyházat; apró cselekhez folyamodott, kicsalta előbb a kertbe, hogy a
levegőhöz, a szabadhoz szokjék s fölébredjen benne a vágy a szabadba,
talán haza, talán Czenkre menni. Vagy kétszer ki is ment a kertbe, de
rosszúl érezte magát, félénken tekintett ide s tova, mintha megbánta
volna, a mit tett s hamar visszatért. «A természet beteges nyilvánulása
volt-e a színváltozás szokatlan benyomása alatt jegyzi meg Goszmann
orvos, kitől Kecskeméthy ez adatot vette – vagy szemrehányó intés egy
titkos fogadalomra, vagy mind a kettő együtt.» Az öngyilkosság gondolata
is meg-megvillan elméjében. Aránylag derült napjaiban szerzi be
fegyvereit s Görgennéhez írt leveleiben a többek között a következő hely
is előfordúl: «Ha olyan számos családom nem volna, régen véget vetettem
volna gyűlölt, vígasztalan életemnek, ezt az élet minden helyzetében meg
lehet tenni erős akarattal».

Ime a szellemi erejét visszanyert Széchenyiben az őrültség némi
maradványai: a fogadalom, mely önvádjából foly, mint vezeklés; az
öngyilkosság, melyet életuntsága táplál s melytől vallásossága
visszatartóztatja. S e közt mégis föléled benne a államférfiú, mintha
Magyarország ügyeinek vezetését újra meg akarná ragadni. Midőn 1857
őszén Kecskeméthy megismerkedik vele, már nagy szellemi tevékenységet
fejt ki. Döblingi magányában tudja mind azon apró és nagy dolgokat,
melyek a hazában vagy Bécsben, a magas és a legmagasabb körökben
történnek. A hazai és külföldi, különösen a komolyabb irodalom terén
minden újabb jelenségről tudomást vesz. Minden magyar nyomtatványt
kivétel nélkül megvett, minden magyar lapot járatott s legalább futóan
átnézett. A nevezetesb külföldi lapokat szintén olvasta; politikai
röpirat soha sem kerülte el figyelmét. Szóval: kormányzati, társadalmi
és irodalmi téren nem volt oly nagy és kicsiny jelenség, mely ne
érdekelte volna. Folyvást és sokat írt; rendesen vezetett naplójába
följegyzé nemcsak pillanatnyi eszméit, hanem a legapróbb napi
eseményeket is. Levelezése is igen széles körű volt. Továbbá igen sokat
írt külföldi, kivált angol lapokba, névszerint a _Times_ba. Azonban
csaknem egy egész évi tevékenysége az oly híressé vált _Ein Blick_ czímű
munkájában összpontosúlt, mely 1859-ben jelent meg Londonban. Általában
1859-ben láthatóan üdűlt és heves tevékenység ragadta meg. Az olasz
hadjárat kézzel foghatóvá tette a tíz évig követett kormányrendszer
absurdumait. Széchenyit mind gyakrabban látogatták meg a tekintélyes
férfiak. Politikai színű ebédek váltották föl egymást. Midőn Bach és
Kempen elbocsátása, báró Hübner belépte a ministeriumba, valami józan
fordulatot sejtetett s hajlam látszott ott kezdeni a megoldást, hol a
helyzet bonyodalmainak súlypontja volt: Magyarországban, és midőn Hübner
a magyar aristocratia tagjaival némi érintkezésbe lépett: Széchenyi
czélszerűnek látta az iránt, hogy mi a teendő, a kormány
fölvilágosításához járúlni s azt az actio sürgető szükségéről meggyőzni.
E végre eszméi és utasításai szerint két emlékiratot készíttetett,
melyek az ő közvetítése által Hübner és Rechberg kezébe jutottak. E
mellett az actio megkezdésének módját tervezte és sokat foglalkozott
azzal az eszmével, hogy czélszerű volna a kormány hallgatólagos
engedélyével oly gyülekezetet hozni létre Bécsben, mely szó szerint
_Assemblée det notables_ vagyis az ország legkiválóbb férfiainak
gyülekezete volna és szabad discussio útján alapítaná meg és pontozná az
ország kívánalmait.

Egy szóval, Széchenyi újra régi elemében volt, s bár szobájából nem
lépett ki, egészen besodródott a politikai küzdelmekbe. De hogyan
egyeztethetni ezt meg lelki állapotjával, hogyan akarja újra szolgálni
hazája ügyét, melynek jövőjén kétségbe esett, hogyan lép újra a
politikai pályára, midőn nemzete szerencsétlenségének egyik főokát saját
tévedésében hitte föltalálni s e miatt önvádja fogadalom alakjában
folyvást él kebelében? Nem ellenmondás-e ez? Vajon nem gyöngíti-e az
imént kifejtett nézetünket, melylyel Kecskeméthy egyoldalúságát
ostromoltuk? Nem. Az ellenmondás csak látszólagos. Széchenyi 1848-ban
kétségbeesett hazája jövőjén s a hazafi bánat és önvád kínjai között
megőrült. A mint lassanként gyógyúlt s a szórakozás és foglalatosság
fölébresztették szellemi munkásságát, ismét hazája ügyeihez fordúlt,
mert némi remény csillámlott föl előtte. A kormány tévedései és a nemzet
életereje ki-kiemelték csüggetegségéből. «A magyar életrevalóságát,
tavaszi korát halálos kínjai után, jelen veszedelmei között is, még ma
is ezer jel bizonyítja», – úgy mond 1858-ban az akadémia igazgató
tanácsához írt levelében. Azonban e remény, e hit nem az, a mi egykor
volt, midőn fölébresztve szunyadó nemzetét, lelkesülten kiáltá:
«Magyarország nem volt, hanem lesz». Nem kételkedett, hogy a
Bach-rendszer meg fog bukni, de a mint Kecskeméthy megjegyzi, az
folyvást és mélyen aggasztotta, hogy mi fog kifejlődni a végtelen
zavarból, nemzetünk állása, a régi Magyarország, meg lesz-e menthető és
legjobb esetben nem fog-e a nemzetiségi szövetségesek rendszerében mint
olyan elenyészni? Ez új remény és aggodalom, mert elfoglalták, úgy
látszik, eleinte enyhítették régi kétségbeesését. Mintegy megkönnyűlt,
hogy _Blick_jében kiönthette, mint maga mondja, kétségbeeséssel határos
fájdalmát. Hazafi mély érzése most nemcsak emésztette, hanem éltette is.
Tevékenysége kevésbbé engedte önmagába sülyedni, mint azelőtt. Hazájának
él újra, de nem akar kimenni a tébolyházból, s minden tette, egész
eljárása mutatja, hogy nem kíván nemzetének vezére lenni. Úgy látszik,
mintha az a rögeszméje, hogy vészt hozott nemzetére, hogy átok van
rajta, folyvást uralkodnék kedélyén. Az egykori izgató csak a dynastia,
a kormánykörök és külföld fölvilágosítója akar lenni, őrizkedik
nemzetével bármi módon érintkezni; gróf Zichy Ferenczhez s az akadémia
igazgató tanácsához írt levelei közkézen forogtak ugyan, de nem
foglaltak magokban semmi fontosabbat. Államférfiúi nagy elméje csak a
veszélyeket érzi, látja, de nincs egyetlen egy mentő gondolata a jövőre.
Reménye csak egy álom varázsa, aggodalma élő kín, mely fölébreszti régi
kétségbeesését, tervei, eszméi csak a megtört lélek, a kiapadhatatlan
hazafi érzés végföllobbanásai. Szerző nagy dicsérettel emlékszik
Széchenyi terveiről s a befolyása alatt írt röpiratokról, de nekünk úgy
tetszik, hogy azok nem méltók az ő alkotó szelleméhez s ilyesmikre sok
más ember is képes lett volna Magyarországon. Lángesze csak _Blick_jében
nyilatkozik, a humor és satira e rettentő vegyületében, mely egészen
illett lelki állapotjához. Ily munkát csak egy mélyen szerető és gyűlölő
szív, egy geniális lélek fájdalma teremthet. Itt minden, a mi Széchenyi
lelkében beteg elem volt, táplálhatta, fokozhatta teremtő erejét.
Kecskeméthy mentegeti e munkát s minden elismerése mellett, úgy látszik,
nem tartja méltónak egy államférfiúhoz, egy bölcshöz. Pedig csak ily
munka illett egy kétségbeesett államférfiúhoz, egy önkínzó hazafihoz,
egy megzavarodott bölcshöz, a minő Széchenyi volt. A humornak mindig
joga volt összeolvasztani a fenségest és trivialist, a tragikait és
komikait s a valódi satira soha sem viselt glacé-keztyűt. Juvenalis és
Swift maró gúnya egyesűl itt Shakspeare hamleti és leari humorával s bár
Széchenyi töredékes modora nem nyújthat művészi egészet, néhány lapja
vetekedik a legnagyobb humoristákéival. Széchenyi e munkájában
megboszúlta azon iszonyú sebeket, melyeket egy ádáz kormányrendszer és
képmutató képviselője ütött az ő és nemzete szívén, s oly bélyeget
nyomott reá, mely örökké élni fog a történelemben.

Ily benső kapcsolatban vizsgálván Széchenyi őrűltségét, gyógyúlását,
hazafi tevékenységét s mind azt, a miben beteg szelleme nyilatkozott,
öngyilkossága is érthetőbb lesz előttünk. Kecskeméthy sok becses adatot
szolgáltat ugyan halála körűlményeihez, de azt egyedűl a
rendőr-ministerium üldözésének tulajdonítja, mi minden esetre egyoldalú
magyarázat. Lássuk röviden a tényeket. Hübner lelépte után Thierry lőn a
rendőr-minister. A bureaucratiai absolutismus érdekében megkezdődött a
reactio a sajtó ellen s az egész kormányzatban. A nagy zajt ütött és sok
epét fölkevert _Blick_ anonym szerzője figyelem tárgya lőn s mindazok, a
kik hozzá látogatni jártak, rendszeres kémlés alá vétettek. 1860 márcz.
3-án Széchenyinél házmotozás tartatott. A döblingi tébolyházat egy sereg
bizalmas (Vertrauter) és rendőr-katona vette körűl. Széchenyi szobájába
egész váratlan a híres rendőr-tanácsos, Felsenthal, lépett be, két
biztos kiséretében. Íratai lefoglaltattak, naplója elvétetett. Széchenyi
levelet írt Thierrynek, melyben visszakívánta tisztán családi érdekű
irományait, s kérte, hogy szerencséltesse látogatásával. Thierry kérése
első részét teljesítette, a másodikat nem. Válaszolt levelére s
elutasította a Széchenyivel való érintkezésnek még gondolatát is, és
szárazon oda vetette, hogy készűljön el még rosszabbra is, mert a
döblingi tébolyház megszűnt számára menhely lenni. Ide járúlt még az a
kósza hír, hogy husvét hetében különféle magas állású magyarok, köztük
Széchenyi is, elfogatnak s egy messze elágazó összeesküvésben való
részvét miatt kereset alá fognak vétetni. A _Times_ban, mely lapnak
Széchenyi rendes előfizetője volt, egy hivatalos forrásból eredt s
alkalmasint becsempészett párisi levél állott, mely szerint a grófnál
nagyszerű összeesküvést eláruló iratok foglaltattak le. Kecskeméthy
szerint Széchenyi fölhevűlt képzelődése önmaga ellen fegyvereket
kovácsolt. Meggyőződött, hogy a rendőr-ministerium a márcz. 3-ki
demonstrativ házmotozást egy lehető nagy összeesküvés fölfedezésével
vagy legalább felségsértési váddal igyekszik majd igazolni. Hitte, hogy
Thierry nem fog visszaijedni az ő befogatásától. Törvényszék elébe
állíttatni, kérdőre vonatni, talán nem is szabad lábon, hanem vizsgálati
fogságban, neki már magában is elég volt és ennél tovább, példáúl
elítéltetése vagy fölmentése eshetőségére, már nem is volt képes
gondolni. A legszelídebb eshetőség is borzasztó volt előtte, tudniillik,
hogy számítás alá nem eső, de minden esetre veszélyes elmebetegnek
fogják nyilvánítani s erőszakkal egy más tébolyházba áthelyezni. Neki, a
kinek legrejtélyesebb rögeszméje, hogy élve nem hagyja el a házat, ez
mind több volt, mint a mennyit idegessége elbírhatott volna. Kecskeméthy
szerint ez volt, a mi őt gyötörte és megölte. A házmotozás után keveset
evett s mind komorabb lőn. Attól fogva, hogy Felsenthal visszahozta
családi érdekű irományait s átadta neki Thierry levelét, majd semmit sem
evett. Ha szolgája kérdezte mi baja, szívére mutatott s keserves hangon
mondá: «Itt fáj!» s egy perczczel később homlokát végig simítván, így
szólt: «Az én lelkem beteg». Halála előtt nyolcz-tíz nappal ismételve
azzal a kérdéssel foglalkozott: vajon vannak-e esetek, hol az
öngyilkosság erkölcsileg igazolható, majd ismét a lélek
halhatatlanságáról elmélkedett, bensőbb családi körében pedig mintegy
elejté a következő szavakat: «Az én napjaim megszámlálvák!» Hogy
öngyilkossági eszmékkel küzd, elárúlták némely töredékes fölkiáltásai:
«Nem élhetek tovább, meg kell halnom», melyek fájdalmas nyöszörgések és
sohajok közt törtek ki kebléből. Ápril 7-ét megelőző éjjel nyugtalanúl
aludt, 7-én semmit sem beszélt s csak egy pár kanál levest evett.
Délelőtt gr. Zichy Gézával sakkozott, délután szolgáival ostáblázott,
este 7–10 óráig ismét sakkozott titkárával. Ezután jó éjtszakát
kivánván, elbocsátá cselédeit. Reggel felöltözötten űlve találtatott
zsölyeszékében, szétzúzott fejjel s még jobb kezében volt a pisztoly, a
melylyel magát megölte.

Bizonyára a rendőr-ministerium üldözése befolyt Széchenyi
öngyilkosságára, de lehetetlen egyetlen s minden mást kizáró okának
tartanunk. Az elfogatás és törvényszék elébe állítás félelme hathatott
ugyan feldúlt idegeire, de bajosan ejthette kétségbe. Hanyatlásában is
nagyobb lelkű volt, mintsem ily kislelkűséget föltehessünk róla. Hogy a
tébolyházból kiragadják, honnan élve kimenni fogadalma tiltá, sokkal
inkább fölháboríthatta. De e fogadalom önvádjával, vezeklésével volt
kapcsolatban s most úgy látszik, újabb önvád vegyűlt a régihez. Nem
hazafiúi kétségbeesésében, nem önvádja miatt temette-e magát a döblingi
tébolyházba, még akkor is, midőn már meggyógyult, mint a kinek nincs más
szerepe az életben, mint siratni hazáját s megbánni, kivezekleni
tévedéseit? S ime nem sodródott-e bele újra a politikába, egy
reményszikra, mely hazája jövőjén feltűnt, nem ébreszté-e föl
tevékenységét s minden tartózkodása mellett, ha nem is mint vezér, de
mint már múltjánál fogva is nevezetes tényező, nem folyt-e be újra
hazája ügyeibe? S mit látott maga körűl? Magyarországon mind nagyobb
hullámot vet a nemzeti mozgalom s a forradalom felé látszik törni. A
roskadozó kormányban győzött a reactio s mind erőszakosabb
rendszabályokhoz nyúl, a békés kiegyenlítéshez nincs remény.
Magyarországot még oly engedmények sem elégítenék ki, melyeket ő
elfogadna, a forradalom küszöbön áll, 1848 ismétlődik s mind
Magyarországra, mind a birodalomra nézve még iszonyúbb következményű
lesz. Nem támadhattak-e lelkében ily gondolatok s a dolgok akkori állása
nem táplálhatta-e felizgatott képzelődését ily rémképekkel?

Kecskeméthy ez oldalról nem vizsgálja tüzetesen Széchenyi lelki
állapotját s mégis néhány, mintegy elejtett adata kérdésünket igazolja.
«Midőn – úgy mond – Magyarországon a kormány ellen tettleges ellenállás
első symptomái a nemzeti öltözet és protestantismus ügyében – kezdtek
nyilvánúlni, Széchenyi aggodalmai nőttek. Félt, hogy a mozgalom élére a
meggondolatlan fiatalság fog tolakodni s vezérszerepet vinni. A
fiatalság és útcza terrorismusa ellen 1848 előtti keserűsége ébredt föl,
midőn a nemzeti színházban történt demonstratiót meghallotta.» Más
helyt: «Széchenyi azon balsejtelemben élt, hogy a magyarok ellen még egy
kemény visszahatás fog a kormány részéről megkisértetni.» A könyv végén:
«És bármi változóknak mondhatni Széchenyi szeszélyeit, ha
összeszámítgatom együttlétünk perczeit és óráit, úgy találom, hogy
sokkal gyakrabban volt szomorú, levert s a haza jövője iránt
reménytelen. «Én nem várok semmi jót!» – mondá nem egyszer, midőn Bach
bukásáról mint bizonyosról beszélhettünk, midőn a systéma már láthatóan
bomladozott.

Ha még ehhez veszszük mindazt, a mi Széchenyi nyilatkozataiból az ismét
kitörendő forradalom miatti aggodalmait illetőleg a közönségbe
kiszivárgott, nem természetes-e, hogy Thierry levele nemcsak a
tébolyházból való elhurczoltatása félelme miatt ejté kétségbe, hanem
főkép azért, mert meggyőződött, hogy a kormány a legerőszakosabb
rendszabályokhoz nyúl Magyarország irányában s a forradalom karjaiba
taszítja? Ha őt nem kímélik, a ki beteg s egy tébolyházba temette magát,
kit fognak kímélni; ha őt forradalmi emberként üldözi a kormány, kit már
is túlszárnyalt a közvélemény, nem fog-e forradalmivá tenni minden
magyart? Ha ellene így lépnek föl, mit forralhatnak Magyarország ellen?
Nincs többé remény, egy új forradalomban még az a reményszikra is
elenyészik, mely bolygótűzként fölcsillámlott előtte. E tépelődések
között nem láthatta-e mindenütt a vért, mint 1848-ban, nem kiálthatta-e
újra: «Oh az én másodszor is füstbe ment életem»? Kétségbeesése nem
idézhette-e föl rögeszméit, az önvád kínait s az öngyilkosság soha föl
nem adott gondolatát? Nem állhatott-e elő egy második válság? Nem
lephette-e meg kezdete egy csöndesebb őrűlésnek, mint 1848-ban, mely
végre a némikép analog körűlmények között öngyilkosságra ragadta?

E kérdések nem alaptalanok s minden esetre több világot vetnek Széchenyi
utolsó évei és halála rejtélyére, mint Kecskeméthy magyarázatai.
Legalább megvan bennök a benső kapcsolat, noha a Kecskeméthy közölte
adatokon kívül mást nem használhatunk. Mind a mellett nem hízelgünk
magunknak, hogy a rejtélyt teljesen megfejtettük. Széchenyi lefoglalt
naplója, iratai új oldalról világosíthatják meg a kérdést; a kik őt
utolsó éveiben is közelről ismerték, szintén sok adattal,
útbaigazítással szolgálhatnak. A lélektani analysisnek is még sok
tennivalója marad fenn.

Kecskeméthy minden esetre köszönetet érdemel, hogy szőnyegre hozta a
kérdést s közrebocsátotta adatait. Széchenyi életrajzíróra vár s
egyengetni kell útját. Minket leginkább ez ösztönzött, hogy megbíráljuk
e könyvet s elmondjuk nézeteinket Széchenyi utolsó éveiről és haláláról.
Vajha társakra találnánk. Lapjaink inkább a könyv szerzőjét nézték, mint
magát a könyv tárgyát s megelégedtek a rokon- vagy ellenszenv
nyilatkozatival. Ha valaki, bizonyára Széchenyi követelheti a magyar
irodalomtól, hogy virraszszon emléke fölött s hordja az anyagot irodalmi
szobrához.



GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN  MINT IRÓ.

FELOLVASTATOTT A M. T. AKADÉMIA 1892 MÁJUS 8-ÁN TARTOTT ÜNNEPÉLYES
KÖZÜLÉSÉN.

A magyar államférfiak és írók között senki sincs, a kinek pályáján annyi
valódi vagy látszólagos ellentét mutatkoznék, mint a gróf Széchenyi
Istvánén. Ime egy főúr, a ki egész életén át előjogai ellen küzd; íme
egy hideg, számító ész, a ki folyvást a szív felindulásai között él; íme
egy mélyen vallásos ember, a kit fájdalmában semmi sem vígasztal s
kétségbeesése halálba űz; íme egy könnyűvérű huszártiszt, a ki hazáján
kívül tölti ifjúságát, távol minden politikai küzdelemtől s egyszerre a
nemzeti újjászületés mozgalmát indítja meg; íme egy államférfiú, a ki
egy párthoz sem tartozik, de mindenik párt az ő hatása alatt áll, a kit
felváltva, majdnem egyszerre szeretnek és gyűlölnek, dicsőítenek és
rágalmaznak s a ki, bár nyomán zsendül fel az egész újabb magyar
politikai és társadalmi élet, pályája végén magánosan és elhagyatva áll,
a balsejtelem és önvád kínjai között; és végre íme egy író, a ki
anyanyelvét tördelve beszéli, minden európai nyelven jobban ír, mint
magyarúl, mégis a nemzeti míveltség bajnokaként lép föl, a bolyongó
magyar írókat központba egyesíti, akadémiát alkotva számukra, közéjök
áll, könyveivel elragadja a közönséget, s egyszerre Magyarország
legolvasottabb írójává emelkedik.

Csak ez utóbbi pontot akarom felvilágosítani és Széchenyiről csak mint
íróról szólok. Egy rövid óra korlátai nem engedik, hogy részletekbe
bocsátkozzam, de igyekezni fogok néhány fővonással jellemezni a
viszonyokat, a melyek őt íróvá tették s kiemelni mindazt, a mi írói
egyéniségében és hatásában lényegesebb.

Bizonyára Széchenyi nem készületlenűl lépett se a politikai, se az írói
pályára. Csak a puszta látszatból indulnak ki azok, a kik az ellenkezőt
állítják. Igaz ugyan, hogy neveltetése már tizenhat éves korában
megszakadt, mert atyja 1809-ben a magyar nemesi fölkeléshez küldötte,
honnan csakhamar mint főhadnagy a rendes hadseregbe lépett át; az is
igaz, hogy a franczia háború izgalmai s a bécsi congressus ünnepélyei
között nem sok ideje maradt a tanulásra és elmélkedésre, de a midőn
1815-ben a béke helyre állott s ő mint huszárkapitány leginkább falun
vagy kisebb városban állomásozott, lassanként nagy átalakuláson ment át
mind erkölcsi, mind szellemi tekintetben. A magány és unalom
magábaszállásra kényszerítik. Fegyelmezni kezdi eszét és szívét, sokat
olvas, sokat ír, gyakran kér hosszabb szabadságot, hogy utazhassék s
beutazza a mívelt Európa nagy részét, sőt keletet is. De nincs még
valamely kitüzött czélja s arra épen nem gondol, hogy a magyar
közéletben szerepeljen. Nemzetét elsülyedtnek, haldoklónak hiszi s
olvasva Herder munkáit, bár fájdalmasan, de megnyugszik azon
állításában, hogy a magyar nemzet végnapjait éli. Azonban a faj- és
hazaszeretet bizonyos önkénytelen, határozatlan érzését folyvást
szívében hordja. Naplójába 1814-ben ezt jegyzi be: «Hogy nekem okvetlen
a legősibb hun fajból kell származnom, az már abból is kitetszik, hogy a
helvét Álpok legszebb vidékein vagy Olaszország leggazdagabb völgyeiben
soha sem tudtam úgy felbuzdulni, átmelegülni s lelkesülni, mint hazám
kopár pusztáin» Majd 1820-ban Debreczenben ezt írja: «Annyira
elérzékenyülök, ha bármi honit látok, hogy egy hegedű, egy czimbalom, de
még egy duda is elbájol és majdnem könnyekig megindít.» Wesselényivel
1821-ben megismerkedvén, kezd hazája ügyeivel tüzetesebben foglalkozni,
magyarúl alaposabban megtanulni és írni. Együtt utazzák be Német-,
Franczia- és Angolországot s együtt tanulva és tapasztalva, egymás
hiányait pótolják. Széchenyi lassanként nemcsak gyógyul pessimismusából,
de meg is gyógyul, s csakhamar nemzeti életünk két jelensége nagy
elszánásra ösztönzi és tevékenységre ragadja.

E két jelenség egyike irodalmi, a másik politikai volt. Széchenyi magyar
könyveket is olvasva, sőt tanulmányozva a magyar irodalmat, meglepetve
tapasztalta, hogy néhány évtized alatt mily fejlődésnek indult
irodalmunk. Nyelv és ízlés egyaránt megújult. Néhány homályban élő író
minden támogatás nélkül, inkább egymásnak írva, mint a közönségnek s
mégis közönséget teremtve, fejlődésbe indítja a nemzetiségi eszmét, a
szép és igaz cultusát hazafi érzéssel párosítva, európai színvonal felé
törekszik s kezdi megvetni a nemzeti míveltség alapjait. Ez nem a halál,
hanem az élet jele s az irodalmi reform a társadalmi- és politikainak is
anyja lehet. A másik jelenség az 1821–22-ben kibocsátott ujonczozási és
adófelemelési rendeletek ellen megindult visszahatás volt. A megyék nagy
erélylyel védték a megsértett alkotmányt s országgyűlést követeltek.
Végre a kormány kifáradt s 1825 őszére országgyűlést hivott össze,
igérve a sérelmek orvoslását. Széchenyi e felbuzdulásban, ez erélyben és
győzelemben szintén az élet jelét látta, szerinte is meg kellett védeni
az alkotmányt, de egyszersmind reformálni is, hogy tartós sikerrel
védhető legyen s megérdemelje a védelmet. Megjelent az országgyűlésen,
külsőleg, egész egyenruhájáig, még a régi ember, de belül egészen
újjászületve. Eddigi kételyeit erős hit váltotta fel, szívét, melyet
annyi hiú vágy után is üresnek talált, a hazafiság nagy érzése töltötte
be, hivatása, élete czélja egész tisztaságában és fönségében tünt fel
szemei előtt s mint maga mondja, egy nap megesküdött, hogy ha senki más,
ő fogja megvetni nemzetünk jövendő fényének alapját, vagy legalább e
czélnak szenteli véglihegéséig földi pályáját. Lelkében egy
ujjászületési politika terve forrongott. E politika kiinduló pontja a
nemzetiség alapján való fejlődés volt. Ezért október 12-én magyarúl
szólalt fel a latinúl beszélő főrendiházban, november 3-án pedig a
kerületi ülésben hatvanezer forintot ajánlott fel a magyar akadémia
megalapítására. Ime, első föllépte gondolat, tett és példaadás
egyszersmind, melyek oly magaslatra emelik, honnan hathatósabban
hirdetheti reformeszméit.

Az ország bámuló lelkesedéssel tekintett az ifjú huszártisztre, de csak
a nemzetiség és tudomány pártfogóját látta benne s nem egyszersmind a
jövő államférfiát. A harczmezőn és laktanyákban hogy is tanulhatta volna
meg a _Corpus jurist_, honnan is ismerhette volna a magyar közigazgatás,
megyei élet s a sérelmi politika ezer tekervényeit? Valóban ebben
felülmulta Széchenyit bármelyik táblabiró, de abban, a mit ő tudott, a
magyar közélet vezérférfiai is meglehetős járatlanok voltak. Tíz évig
tanulva, gondolkozva, utazásaiban sokat tapasztalva, jól ismerte az
európai polgárosodás létföltételeit, az államfejlődés természetét, a
nemzetgazdaság alapigazságait, a magánjog alakító hatását a közjogra, az
állami és társadalmi összpontosítás szükségét, az egyesületi szellem
fontosságát. De a mi legfőbb, a lángész szempillantásával fölfedezte a
magyar nemzeti fejlődés hiányait, gátjait, s megjelölte az emelkedés
lehetőségét, fokozatait és végczélját. Felfogása, iránya, politikájának
tervrajza, taktikája, ha egyes kérdésekben módosult is, főpontjaiban
egész életén át az maradt, a mint azt fölléptekor elgondolta. S e
politika lényegében ellenkezett azzal, a melyet a század elején a
legjobb hazafiak is hirdettek. A nemzet folyvást sérelmei orvoslását
követelte, s valósítani akarta mindazt, a mi a törvénykönyvben önállásra
vonatkozott. Széchenyi meddőnek találta a sérelmi politikát. Megóvni
igyekezett ő is az alkotmányt minden újabb sérelemtől, de nem hitte,
hogy Magyarország kivívhassa valódi önállását, a míg oly fejletlen és
anyagilag, szellemileg szegény; csak a magánjogi és társadalmi reform
emelheti ki a nemzetet sülyedtségéből s teheti képessé fejlődésre. A
főczél «hazánknak minden ingadozás nélküli átvarázslása egy elkopott,
félig-meddig feudalis, félig-meddig alkotmányos szövevényből emberhez
illő, minden álfényből kitisztult képviseleti rendszerre.» Csak egy így
megerősödött nemzet egyenlítheti ki közjogi viszályait, s víhatja ki
biztosan önállását. S minthogy e nagy átalakulás csak alkotmányos úton
valósítható s így a nemesség beleegyezésétől függ, föl kell világosítani
őt, hogy előjogai föláldozása nemcsak a hazára nézve hasznos, hanem ő
reá nézve is; másfelől, hogy a kormány ne akadályozhassa a valósítás
folyamát, kerülni kell minden kihivást vele szemben, s minden
összeütközést a monarchia érdekeivel. Politikája még más pontban is
ellenkezett az akkor uralkodott nézetekkel. A magyar közvélemény azt
tartotta, hogy minden hátramaradásunknak a kormány az oka. Széchenyi
megfordította a tételt: főleg mi vagyunk okai, mert tőlünk függ
nemzetiségünk fejlesztése, magánjogunk reformja, tőlünk az egyesülési
téren oly vállalatok megindítása, melyek szellemi és anyagi helyzetünket
egyaránt emelik, tőlünk Budapestnek valódi fővárossá emelése, általában
művelődésünk, munkásságunk a társadalom minden terén.

Azonban az eszméket hirdetni, fejtegetni, érlelni kellett. Mi módon? Az
ország- és megyegyűlésen nem lehet mindaddig, míg bizonyos fogékonyság
ki nem fejlődik irántok. Széchenyi tollat ragadott, röpiratokat, hirlapi
czikkeket írt, mint a hogy az európai publicisták szoktak. S ezzel
megalapította publicistikánkat, mely tulajdonkép vele s az ő nyomán
keletkezett. Nem becsvágyból lett író, hanem pályája kényszerűségéből.
«A tett mindenben oly nagyszerű és hatalmas – jegyzi meg naplójában – az
üres, gyönge szóval összehasonlítva.» «A tett első, a szó második –
kiált fel a _Világ_ban – s épen úgy az ember, a hazafi elől áll s csak
azután jő az író.» E tenni vágyó s oly tevékeny férfiú mégis a szóra
kénytelen szorulni egész életén át s csak akkor jut kormányra, midőn már
tennie lehetetlen. De ha megtagadta tőle a sors az állam élére juthatást
s a szóra kárhoztatta, korlátolt pályáján is párhuzamosan váltják fel
egymást a szó és tett. Egész életén át könyveket írva és szónokolva,
folyvást tesz: kaszinót és lóversenyt teremt, lánczhid-társaságot
alapít, a Dunagőzhajózást létesíti, minden úton-módon emeli Budapestet,
iparvállalatokat indít meg, vasutakat tervez és a Tisza-szabályozáshoz
fog. A lelánczolt Prometheusz lánczai között is tenni bir s bár szivét
saskeselyű marja, az elorzott égi lángot folyvást szórja ajkaival és
kezével.

Az írói pályára sem készületlenűl lépett, a mint sokan hiszik. A ki
megtekinti 1814-től kezdve rendszeresen vezetett naplóinak számos vastag
kötetét, meggyőződhetik, hogy mily sokat írt írói föllépte előtt. E
naplók nemcsak élményeket és eseményeket foglalnak magokban, hanem
terjedelmes elmélkedéseket és értekezéseket is s egészen kidolgozott
utirajzokat. A mint a nyilvánosság terére lép, kevesebb elmélkedést,
értekezést írt naplóiba, leginkább csak élményeire szorítkozik és sokkal
rövidebben. A mit azelőtt magának mondott el, most a közönségnek
hirdeti, s inkább csak titkait rejti naplóiba. E naplók hol francziául,
hol angolul, de leginkább németül vannak írva s magyarul akkor kezd
írni, a mikor már részt vesz a közdolgokban. Mily fáradságába került egy
pár év alatt úgy megtanulni az eddig elhanyagolt magyar nyelvet, hogy
rajta biztosan kifejezhesse gondolatait! De buzgósága és erélye
győzedelmeskedett az akadályokon. Iróbarátai csak némely szókötési
hibákat javíthattak iratain, s némely finomságokra figyelmeztethették,
stilje oly sajátságos és eredeti volt, hogy e tekintetben nem igen
használhatta a mások tanácsát. A dunántúli tájszólás nem egy nyomára
találhatni irataiban, következetesen _rul rül, bul bül_t használt az
irodalmilag elfogadott _ról ről, tól től, ból ből_ helyett. Itt-ott
sikerrel alkalmaz egy-egy népies szólamot, melyet gyermekkorában vagy a
huszároktól hallott. Legkedvesebb magyar költői Berzsenyi és Vörösmarty,
a kiket többször idéz, s kiktől kölcsönöz is egy pár kifejezést.
Bizonyos küzdelmet a nyelvvel mindvégig észrevehetni prózáján, de ha a
szenvedély heve, vagy a gúny keserűsége elragadja, nyelve merevségének
bilincsei széttörnek. Épen akkor vált magyar íróvá, a midőn a
nyelvújítás győzött, s mintegy előkészíté a társadalmi és politikai
reformot. A vénülő Kazinczy ösztönszerűleg érzi, hogy pályája a
Széchenyiével szoros kapcsolatban van és sírja szélén egy költeménynyel
üdvözli őt. Azonban Széchenyi nem úszott az árral. Gondolkozott e
jelenségen, nem mint nyelvész, hanem mint író. A _Világ_ban egy egész
szakaszt szentelt a magyar nyelvnek. «Ha van saját szavunk – úgymond –
ne tűrjük az idegent, ha pedig nincs s nyelvünk bányáiból nem teremthető
vagy pedig honi szavunk csak egy irányzattal (nuance) is mást jelent,
mutassunk az idegen, minket gazdagító s az anyanyelvvel majdan
összeforrandó szó iránt épen annyi hospitálitást, mint a mennyivel régi
magyar szokás szerint fogadjuk a jövevényt.» Gúnyolja az orthologusok
álláspontját, a neologusok túlságait, s azt hiszi, hogy egyik fél sem
lehet bíró e nagy kérdésben, maga az akadémia sem, hanem csak a nagy
közönség, úgy tudniillik, hogy mindaz, mit idő, szokás által sajátjává
teend, magyar lesz, az ellenben idegen marad, a mit nem fogad el. Ő sem
fogadott el minden új szót, válogatott köztök; a mellett maga is
alkotott néhányat, nem mindig szerencsésen. Legtöbbször az akadémia
nyelvész tagjait kérte föl egy-egy idegen szó jó magyar kifejezésére.
Boszankodva tapasztalta, hogy a német _Klugheit_ot nem lehet kifejezni
jól magyarúl, talán azért, mert nemzetünkben nincs meg e tulajdonság.
Fogarasi a régi nyelvből az _ildom_ szót ajánlotta e fogalomra, Szemere
Pál új szót alkotott, az _eszély_t. Széchenyi az elsőt fogadta el s
mindvégig egyik legkedvesebb szava maradt. Már a _Világ_ban
panaszkodott, hogy a magyar társalgási nyelv nincs eléggé kifejlődve.
Élénken érezte, hogy nincs szavunk, melyet a megszólításban czím helyett
használhatnánk, minő az angol _You_, a franczia _Vous_, a német _Sie_. A
_Nagyságod_, _Kegyelmed_, _Kegyed_ inkább czímek, a _Kend_ és _Maga_ már
lenéző értelműekké sülyedtek. Így alkotta e czélra az _önnön_ és
_önmagából_ az _Önt_, a mely aztán közkeletűvé vált.

Széchenyi politikai és írói pályája első felében, mely egész 1841-ig
tart, számos hirlapi czikket és kisebb röpiratot írt, de _Hitel, Világ_
és _Stádium_ czímű három főművével idézett elő legnagyobb hatást, bennök
nyilatkozik leginkább írói egyénisége is, mely folyvást ugyanazon
irányban fejlett. E könyveket balúl itélnők meg, ha akár tisztán
tudományos, akár tisztán irodalmi szempontból birálnók. Széchenyi nem új
igazságokat búvárlott a tudomány mélyén, hanem már Európaszerte ismert
igazságokat hirdetett nemzetének s eredetisége abban állott, hogy ez
igazságokat a hazai viszonyokra alkalmazta s a nemzeti újjászületés
alapjává tette. Az irodalomban is nagy jártassága volt; midőn
Wesselényivel utazott, ez nem győzte bámulni, mily behatóan és finom
ízléssel magyarázza neki Byron _Manfred_jét. Kedvelt költői voltak
Dante, Shakspere, Alfieri, Schiller és Byron. Sokszor olvasta
Voltaire-t, Rousseau-t, Montesquieu-t, legtöbbször Montaigne-t, a kit
leginkább kedvelt a franczia írók között. De e nagy írókban az érzés
mélysége, a gondolatok ereje hatott reá, nem pedig a bel- vagy külforma
szépsége. Könyveiben is a gondolat és érzés uralkodik a formán. Műalkat
alig van bennök, a logikai kapcsolat alapjában erős, de csapongások és
kitérések szaggatják meg a fejtegetést. A részek közt nincs arány, a
kidolgozás egyenetlen, s a szikrázó szellem mintegy küzd a mondatok
nehézkességével. Ez írásmódra nemcsak nyugtalan, ideges természete,
gyors dolgozása szoktatták Széchenyit, hanem hosszas naplóírása is.
Magának írva, semmi tekintet nem korlátolta, hogy eszmetársítás útján
szabad röptet engedjen forrongó eszméinek s hullámzó érzéseinek, s erről
a nyilvánosság előtt sem tudott leszokni. Másfelől, mint a _Világ_
előszavában bevallja, e mód némileg taktikájához is tartozott. Azt
hitte, hogy rendszeres könyvet nem igen olvasnak Magyarországon. A
tudományt több adagban kell beadni, s a fejtegetést változatos tarka
ruhába öltöztetni. E mellett fokozatosan kell eljárni s az ostromnak a
végső rohamig számos fortélya van. Valóban, ha pályájának első és
második felében közrebocsátott könyveit tekintjük, mindenütt e taktika
alkalmazását látjuk. A _Hitel, Világ_ és _Stadium_ ugyanegy eszmekör
fokozatos fejtegetései, mind bővebben és erélyesebben, míg az utolsó
könyvben mintegy összegezve, formulázva vannak legfőbb reformeszméi. A
_Kelet népe_, a _Magyar Akadémia körül_ és _Programmtöredék_ fokozatos
ostroma a Kossuth és az ellenzék irányának. Ez egymással kapcsolatos
könyvek a forrásból csermelyként indulnak ki, majd zuhataggá válva,
rohanó folyóként árasztják el a vidéket.

Széchenyi szellemének és írói stiljének legjellemzőbb oldala a mély
érzés és metsző gúny vegyülete, mely majd satirává élesül, majd humorrá
lágyul. E hangulat új volt irodalmunkban, sőt költészetünkben is csak a
negyvenes és ötvenes években észlelhető. Széchenyinél egyéniségéből
folyt, melyet tápláltak benne Byron s angol humoristák. Az erős szeretet
és gyűlölet volt forrása. Mint Arany mondja róla:

  Midőn magát ez nem tudá szeretni,
  Ő megszerette pusztuló faját.

Az erős faj- és hazaszeretet Széchenyinek valóságos szenvedélye volt,
mely uralkodott minden érzésén és túlélte másnemű hajlamait és
szenvedélyeit. Szerette a magyar nemzetet, de tulajdonkép csak a jövőben
szerette s érezte, hogy e jövővel földi pályája szoros kapcsolatban
marad. A jövőbeli magyar nemzetért rajongott, szégyelte jelenét, de
bizott fejlődésében. «Az emberiségnek egy nemzetet megtartani,
sajátságait mint ereklyét megőrízni, szeplőtelen mineműségeiben
kifejteni, nemesíteni erőit, erényeit s így egészen új, eddig nem is
ismert alakokká kiképezve, végczéljához, az emberiség feldicsőítéséhez
vezetni», saját szavaival kifejezve, ez volt élete czélja, mondhatni
rögeszméje. E rajongó szeretetből folyt lángoló gyűlölete is. Gyűlölt
mindent, a mi a magyar fejlődést gátolta, s az átalakulás sikerét
koczkáztatta. Innen az a szenvedélyes támadás, melyet feudalis
alkotmányunk ellen intézett, innen az a kiméletlen polemia, melyet az
ellene föllépő gróf Dessewffy Józseffel folytatott, innen az
élet-halál-párbaj, melyet Kossuthtal végig vívott. Annyira azonosította
magát a nemzeti fejlődéssel, annyira egyedül helyesnek hitte
politikáját, hogy mintegy egyéniségébe olvasztott mindent. Ezért ömlik
el iratain bizonyos alanyiság, melyet némely kortársai a büszke
önteltség és sértett hiúság kifakadásainak tartottak. Az emberi
gyarlóság néha megejthette Széchenyi nagy lelkét is, de a mit így
megbélyegeztek, nem volt egyéb, mint a mély meggyőződés erélye és
türelmetlensége, mely benne küldetési hitté magasult, s őt folyvást
remény és aggodalom, lelkesedés és gúny hangulatai között hánykódtatta.
Pályája első felében inkább a lelkesedés emelte s gúnyába is a diadal
érzete vegyült, később, 1841–1848 lelkesedése nem egyszer olvad
fájdalomba, gúnya keserűbb, majdnem a kétségbeesés páthosza.

A _Hitel_ben legtöbb a lelkesedés. Sajátságos könyv ez. Töredékek
halmaza, melyet egy nagy eszme és érzés kapcsol össze. Tárgya
nemzetgazdasági eszmék fejtegetése, de több és kevesebb annál. Ajánlata
egy fenszárnyaló óda hazánk szebb lelkű asszonyaihoz, mert a hitelről
szól s a mi belőle foly, a becsületről, az adott szó szentségéről, a
cselekedetek egyenességéről, s az a nők előtt sem lehet idegen, a midőn
annyi nemes és szép, a mi az emberiséget fölemeli, a nők műve. Főleg
ahhoz a hölgyhöz volt ez intézve, a kit reménytelenül szeretett, a ki
pályája nemtője volt, a kit később nőül is vett. Az eszményi szerelem
ösztönzője volt hazaszeretetének és vigasza egyszersmind küzdelmeiben.
Az ajánlat után a könyv bevezetése következik, melyben szertecsapongón
elősorolja a magyar hívságos panaszait és óhajtásait s rajzolva az igaz
hazafi eszményét, egyszersmind kijelenti, hogy most csak a pénz,
kereskedés s gazdasági dolgokat akar fejtegetni, de talán egyebet is
belekever, ez neki már szokása, vagy jobban mondva hibája. S valóban
egyik eszméről a másikra szökelve, sok mindent elmond, a mi a hitellel
csak legtávolabbi kapcsolatban is van. Leginkább azt fejtegeti, hogy
mily szánandó állapotban van Magyarország, hol nem lévén valódi
tulajdon, hitel sem lehet. Fejtegeti, hogy a fekvő birtok se el nem
adható, se be nem ruházható s így értékben és jövedelemben való
növekedése mintegy ki van zárva. Magyarázza, hogy pörrendszerünk a rossz
fizetőknek és csalóknak kedvez; továbbá, hogy a robot és dézsma úgy a
köz-, mint a magángazdaság fejlődését megbénítja. Kimutatja, hogy
közlekedési eszközeink rosszasága mennyire gátolja a forgalmat és
kereskedést, elitéli az utaknak jobbágy munkán nyugvó rendszerét, s az
országos vonalok állami központosítását követeli. Mindezen segíteni
kell. A szabad és biztos birtok s az ebből folyó hitel első lépcsője
szellemi és anyagi haladásunknak. Oda kell törekednünk, hogy hazánkban
mindenkinek, vagy legalább a lehető legnagyobb résznek gyomra, feje és
erszénye ne legyen üres. A haza javára s a magunk hasznáért az ország
terhének egy részét vállainkra kell venni, a nép sorsát könnyíteni s
méltóságát fölemelni.

A könyvnek rendkívüli hatása volt. A tetszés, a lelkesedés és harag
zajából az ellenzék egyik vezérférfia emelkedett ki, az agg gr.
Dessewffy József, hogy megfenyítse a merész és könnyelmű izgatót s
megírta ellene a _Hitel taglalata_ czímű munkáját. Széchenyi, ki a
_Hitel_ után hasonló irányban még több művet szándékozott írni,
félbehagyta tervét s _Világ_ czímű könyvét bocsátotta közre, válaszúl
Dessewffynek. Ez még sajátságosabb könyv, mint a _Hitel_. Csak részben
polemia, bár ívszámra felülmulja a _Hitel_t. Széchenyi csak
kiindulópontúl használja Dessewffy könyvét, s csak azokra a részekre
szorítkozik, melyek alkalmat szolgáltatnak neki a _Hitel_ben
megpendített eszmék bővebb kifejtésére. Meg-megszakítja kegyetlen
polemiáját, töredék elmélkedéseket, vallomásokat sző belé, bírálja a
magyar társadalmat, egy angol valódi vagy költött leveleit közli
Magyarországról, melyek többé-kevésbbé saját nézeteinek kifejezései. A
_Világ_ változatosabb, mint a _Hitel_, hangja merészebb és gúnya
élesebb. Széchenyi itt is, mint a _Hitel_ben, inkább csapongó és
szellemes társalgó, mint rendszeres író, csakhogy szenvedélye lángolóbb,
s eszmegazdagsága termékenyítőbb. Annyi mondanivalója van, hogy nem
tudja kibeszélni magát, a harmincz ívre terjedő könyv nem látszik
elégnek neki s csak azért végzi be, vagy jobban mondva szakítja félbe
munkáját, mert ha még tovább terjedne, talán nem olvasnák el. Nem
franczia kertbe vezet bennünket, sőt angol parkba sem, hanem egy
rengeteg erdőbe, hol el-eltévesztjük az ösvényt, de mindenütt az eszmék
dús növényzetére találunk; a lelkesedés zuhatagja harsog körülünk, majd
egy tóra bukkanunk, melynek eget, napsugárt s a fák lombjait
visszatükröző színpompája megragadja képzelmünket; mennél tovább
haladunk, hegyszakadások, bokrok, kuszó növények indái állják el
utunkat, a gúny tövisei vérzik arczunk és kezünk, de ha végre kifáradva
felértünk a bérczoromra, fölséges kilátás nyilik meg előttünk:
betekintünk Magyarország jövőjébe. Valóban a _Világ_ majd minden kérdést
fölvet, fejteget vagy érint, melyeket a szerző Magyarország nemzeti
átalakulása vezéreszméinek hisz, s melyek azzá is váltak. A könyv
főeszméi három pontban foglalhatók össze: hogy Magyarország mindenben
hátra van, s míg ezt el nem ismerjük, mindaddig nem haladhatunk, vagy
csak palliativákra fogunk szorítkozni; hogy a magyar erőtől pezsgő
fiatal nép, mely csodálatos magasságra emelkedhetik s minden lehet, ha
közértelmességét és nemzetiségét kifejti; hogy végre fővárost,
politikai, társadalmi, irodalmi és kereskedelmi központot kell
teremtenünk, mely kiáraszsza fényét, melegét az egész országra.

Széchenyi harmadik főmunkája, a _Stádium_, rendszeresebb, mint társai.
Szorosan tárgyánál marad, s kevésbbé áradozó. Mintegy összegezi és
formulázza mindazt, a mi mellett szerzője eddig izgatott s a mi szorosan
a törvényhozás elébe tartozik. Tizenkét törvényjavaslatot ajánl az
országgyűlésnek, a melyek a következők: a hitel haszna és kára mindenkit
egyaránt ér; az ősiségi jog örökre eltörültetik; a magszakadásból
származó fiscalitások örökre megszünnek; Magyarországon mindenki bírhat
ingó és ingatlan jószágot mint sajátot; mindenki egyenlően áll a törvény
oltalma és súlya alatt; a nemtelenek is választhatnak magoknak megyei
pártvédet; a házi pénztárba s országgyűlési költségekhez arány szerint
mindenki fizet; a vizek, utak s belvám elrendelése mindenkit egyenlően
ér és országgyűlési tárgyak; monopoliumok, czéhek, limitatiók s egyéb
ilyes a közszorgalmat és versenyt akadályozó intézmények örökre
eltörültetnek; Magyarországon csak magyar nyelven szóló törvény,
parancs, itélet kötelez; minden törvényhatóság csak a helytartótanács
közbenjárásával hallja a fejedelmi szót; itéletek, mint tanácskozások
csak nyilvánosan tartatnak. Az egész könyv nem egyéb, mint e
törvényjavaslatok indokolása erős logikával és ragyogó dialectikával.
Széchenyi Bentham hasznossági elvéből indul ki, s mindazokat, a kiket
előjogaiktól meg akar fosztani, igyekszik meggyőzni, hogy veszteségök
tulajdonkép haszon, sőt nyereség mind magokra, mind az államra nézve.
Inkább az észhez szól, mint a szívhez, mérsékli szenvedélyét és gúnyos
hangulatát. Rábeszélő, behizelgő s fejtegetéseiben nagy sikerrel
használja az élénk párbeszéd alakját is. Húsz íves könyvében még sem
tudja elmondani mindazt, a mit óhajt, csak kilencz törvényjavaslatát
indokolja s a még hátralevő hármat egy későbbi könyvére hagyja, a melyet
nem ír ugyan meg, de hirlapi czikkeiben, beszédeiben vissza-visszatér
rájok.

Széchenyinek e három könyve a reform útjára terelte a nemzetet. A
kormány ugyan nem mozdult, de az 1832–36-ki országgyűlésen már érzett
Széchenyi hatása s a gyorsan fejlődő közvélemény elfogadja eszméit. A
hatást elősegítette sajátságos helyzete is. Nem vethették szemére, hogy
egy vagyontalan demagog támadja a nemesi előjogokat, a feudalis
alkotmány sarkköveit, hiszen gazdag főúr. Nem gúnyolhatták elméleteken
csüngő ábrándozónak, hiszen minden vállalatát siker koronázta, melyeket
a társadalmi téren megindított. Mindamellett reformeszméi nem terjedtek
volna oly gyorsan, ha nem varázsolja át egyszersmind a nemzeti
ujjászületés eszméivé. A magyar Széchenyi fölléptéig csak a mult
dicsőségében találta vigaszát, a jelent sivárnak érezte s nem remélt
jövőjében. A nemzeti érzület leghűbb kifejezői is, a költők, csak a mult
és jelen ellentétét érezték, a hanyatló, az elfajuló magyart siratták.
Berzsenyi, a Kisfaludyak és Kölcsey lanthúrjain a mélabú hangja rezdült
meg, vagy a kétségbeesés jajkiáltása viharzott. Egyik sem emelkedett a
jövő reményéig. Széchenyi önérzetet, önbizalmat, hitet lehelt a
nemzetbe. Meggyalázta a multat egy dicsőbb jövő kedveért, egy nagy
elszánás díjában. Jósigéje, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, mint
az ajk, szív és tett jelszava hangzott mindenfelé. Széchenyi a költők
ihletét pótolta, sőt ihletet lehelt beléjök és felharsant Vörösmarty
_Szózat_a, új Magyarország hymnuszaként. Valóban, Széchenyit nem egyszer
ragadja el a költői ihlet. Ritka emberben egyesült oly sajátságos
vegyületben a hideg számító ész, mély érzés és heves képzelem. Beható
esze gyorsan mérlegeli a hatás és ellenhatás erejét, számításba veszi az
emberek szenvedélyeit, egyesek önzését és hiúságát, megállapítja tervét,
a kiindulópontot, az egymásutánt, a mikéntet; lelkiismerete sokáig
töpreng rajtok, de ha végre megnyugodott bennök, szenvedélye egész
erejével ragaszkodik hozzájok s a képzelem egész gazdagságával színez ki
minden részletet. Első három főművében mily fényben látja a jövőt s
reformeszméi fejtegetésében mennyire emeli a körvonalakat. De a midőn a
hidegen számító ész megmutatja neki a láthatár fekete pontját, a melyet
az országban senki sem vesz észre, midőn megérzi a veszélyt, mely
nemzetét fenyegeti, heves képzelme szintúgy nagyítja az árnyat és rémes
látományok hatása alatt ír.

Az 1832–36. országgyűlés bezárása után, Reviczky kanczellár bukásával,
gr. Pálffy Fidél vette át a kormányt s hűtlenségi pörökkel és
befogatásokkal igtatta be az új rendszert. Néhány országgyűlési ifjat
elfogtak, mert Pozsonyban olvasókört szerveztek, melynek némi politikai
szinezete volt; b. Vesselényi Miklóst bepörölték Szathmármegye
közgyűlésén tartott beszédeért; Kossuth Lajost börtönre itélték, mert
egy irott lapot szerkesztett. Az 1823-ki összeütközés kezdett ismétlődni
s az ország provisorium szélén állott. Széchenyi, kinek reformterveit
mindez megzavarta, mindent elkövetett a sérelem orvoslására s a viszály
kiegyenlítésére nézve. Az 1839–40-ki országgyűlés megoldotta a
kiegyenlítés nehéz feladatát, a folyamatban levő politikai pörök
felfüggesztettek, az elitéltek szabadon bocsáttattak, sőt Kossuth
engedélyt nyert egy politikai lap kiadására. Az új kormány kedvezni
látszott a nemzetiségnek s hajlamot mutatott a reform iránt. Széchenyi
boldog volt, meleg szíve érzelmei elnémították kételyeit. Hitte és
hirdette, hogy az izgatásnak ideig-óráig meg kell szünni, s óvatosan
hozzáfoghatunk a fokozatos reform munkájához. Azonban Kossuth _Pesti
Hirlap_-ja csakhamar keserű csalódásra ébresztette.

Széchenyi döbbenve tapasztalta, hogy Kossuth lapja a reform és nemzeti
fejlődés ugyanazon eszméit hirdeti, a melyeket ő, de azok mégsem az
övéi, s egy varázskéz mindent politikája ellen fordít. Széchenyi meg
akarta győzni az aristocratiát és a nemességet, hogy mindaz, a mit
előjogaiból veszít, az reá és a hazára nézve nyereség: Kossuth mint a
nép örök jogait követelte a reformokat s jelszóként hirdette: általatok
és veletek, ha tetszik, nélkületek, sőt ellenetek, ha kell. Széchenyi a
democratiát bizonyos ponton túl veszélyesnek tartotta a még meg nem
erősödött magyar nemzetiségre nézve: Kossuth hitt a szabadság olvasztó
erejében. Széchenyi a reformok létesítésében bizonyos egymásutánra
törekedett: Kossuth ezt kevésbbé vette figyelembe. Széchenyi a közjogi
viszonyokat, ha nem történt újabb sérelem, nem szerette bolygatni s a
reformkérdéseket tolta előtérbe: Kossuth mindkettőt szorosan összefűzte.
Széchenyi sohasem tévesztette el szemei elől fennálló viszonyunkat
Ausztriával s kimélte a monarchia képzelt vagy valódi érdekeit: Kossuth
előtt csak a magyar állam érdekei lebegtek. Széchenyi a magyar nyelv
terjesztésére nézve szükségeseknek tartott bizonyos törvényes
intézkedéseket, de a többit anyagi és szellemi súlyunk fejlődésére
bízta: Kossuth e tekintetben is erélyesebb rendszabályokat követelt.
Széchenyi mindvégig hű maradt főelveihez, de az alkalmazásban hajlékony,
alkudozó volt a körülmények szerint, különösen a közteher-viselés
kérdésében: Kossuth merevsége elvvé emelte a módokat is. Ily és hasonló
ellentétek választották el a két férfiút, a kik oly elhatározó befolyást
gyakoroltak Magyarország sorsára. Széchenyi ismerte az izgatás
természetét, mely nem szokott ott megállani, a honnan kiindult, de arra
nem számított, hogy épen ily gyorsan fejlődjék s az utána következő új
izgató annyi fogékonyságra találjon s oly könnyen magával ragadja a
nemzetet. Csalódásába önvád is vegyült. Érezte, hogy három főkönyvével a
reformok mellett izgatva, ő sem volt ment némely tévedéstől, melyek
Kossuth fölléptével oly nagy arányban tárultak elébe. Ő is a reformoknak
inkább csak fényoldalait mutatta föl nemzetének s kevésbbé fejtegette a
kivitel nehézségeit, holott a siker titka épen e nehézségek ismeretében
és legyőzésében rejlik. Még talán nem késő nemzetét felvilágosítani a
nehézségekről, az egymásutánokról, a mikéntről, ellensúlyozni,
meggyöngíteni Kossuth hatását s néhány hónappal a _Pesti Hirlap_
megindulása után egy nagy könyvvel lépett föl Kossuth ellen.

A _Kelet népe_, mely a hazafi aggodalmak és bánat könyve, mindjárt
elején némi örömérzést fejez ki. Élünk még, nem vagyunk holt nemzet
rothadt tagjai, nem élőszobor leírhatatlan kínok között. Hazánk hajnala
derűl s akármi légyen is sorsa a magyarnak, rút önfertőzéssel és lelki
öngyilkolással nem végezheti többé életét. Azonban azért nagy veszély
fenyegeti a magyart. Ő volt az, ki először hirdette, hogy álomkórságban
dermedez nemzetünk, bár még van idő a felébredésre, most szintén ő
hirdeti először: zavarnak vezettetik a nemzet, de még van idő a
balirányoknak elejét venni, van idő, az itt-ott lappangó s még talán
fékezhető tüzeket oltani, sok azonban már nincs. Erre azután kiönti
aggodalma és fájdalma egész özönét. Az ész és szív, a modor és taktika
ejtegetésén fordúl meg a könyv lényege. A publicistának, az
államférfiúnak nem a képzelem és gerjedelmek után kell indulnia, hanem
hideg számokkal dolgoznia. Minthogy az érzelemnek nincs határa s ebben
fekszik oka, miért nem alkalmas a kormányzatra, és a képzelem nem ismeri
az _ennél ne továbbat:_ a tévedező szív mindinkább féket fog ragadni,
míg elvégre a közvélemény szerint, melyet szül, a legkérlelhetetlenebb
zsarnokká változik, mely előtt nincs könyörűlet. A szív, ha fanatismusra
bőszül, még szánalmat sem ismer és az autodafének épen úgy lesz szerzője
és felállítója, mint a guillotinenek. Széchenyi így elítélve a szív
politikáját, a taktika és modor fejtegetéséhez fog, melyeket épen oly
fontosaknak tart, mint magát az életbe ültetendő eszmét, mert tőlök függ
a siker. Valamely politikai eszme leglelkesebb bajnokai hibás
taktikájokkal inkább koczkáztatják a sikert, mint magok az eszmék
ellenségei. S a mi sajátságos, kivételes viszonyaink között sokkal
fontosabb a modor és taktika kérdése, mint más szerencsésebb
nemzeteknél. Nem az a kérdés már, hogy haladjunk, hanem hogy miként
haladjunk, melyek utaink, melyek a még bezártak, melyek a már kinyíltak,
melyeken lehet haladni gyorsan, melyeken csak óvakodva, melyen végre
csak úgy, a mint a fűszál nő. S e szempontokból elítéli Kossuth
politikáját mint a sziv és rossz taktika politikáját s hirdeti, hogy
forradalom felé vezeti a nemzetet.

A _Kelet népe_ irodalmi szempontból felülmúlja Széchenyi régibb műveit.
Itt is találkozunk ugyan árnyoldalaival: a műalkatra keveset ad, kedveli
a kitéréseket, de az egész mű egyenletesebb, a kitérések szorosabb
kapcsolatban vannak a főeszmével. Stílje fordulatosabb, élénkebb;
lelkesedése nem oly lobogó, de érzése mélyebb s a búskomolyság, mely az
egészen elömlik, a páthos, a humor és gúny oly hangulataiba ragadja,
melyeket korábbi műveiben kevésbbé tapasztalunk. Sehol sem nyilatkozik
vonzóbban Széchenyi irói egyéniségének fősajátsága: a mély érzés és
metsző gúny vegyülete, mint e művében. Mily meghatók önéletrajzi
emlékei, mily találók közéletünk gúnyos rajzai, mily sebző polemiája,
mily megragadó páthosa, mely egész a jóslatig emeli. De a politikus és
író szellemének egész gazdagságát hiába pazarolja. Könyvét olvasták, de
nem helyeselték: csatáját elvesztette. Csodálkoztak, hogy a ki helyesli
Kossuth elveit, némi külsőség, a modor és taktika miatt oly nagy zajt
üt. Vádjait, aggodalmait a sértett hiúság vagy beteges képzelem
nyilatkozatainak hitték. Az ellenzék, melyhez Széchenyi eddig is inkább
csak egyes kérdésekben tartozott, egészen elvált tőle. E pillanattól
kezdve egy tragikai hős benyomását teszi ránk, ki a bonyadalom forduló
pontján annál erélyesebben és szenvedélyesebben küzd eszméiért,
meggyőződéseért, mindenért, a mi szívének drága, mennél inkább fordulnak
ellene a viszonyok jobbról-balról, míg végre a végkifejlésben
megsemmisülve rogy össze.

A következő évben, 1842-ben, az akadémiában elmondott elnöki beszéde még
nagyobb vihart idézett elő. E beszéd, mely Széchenyi beszédei közül
talán az egyetlen kidolgozott és nem rögtönzött, a nyelv és irodalom
művelésének a nemzeti életre való hatását tárgyazza ugyan, de leginkább
a magyar nyelv terjesztésére nézve kifejtett túlbuzgalmat és eszélytelen
eljárást veszi bírálat alá. Fél a veszélyes visszahatástól. Szellemi és
anyagi felsőbbségünkben, szeretetreméltóságunkban van az olvasztó erő.
Nem kevés számunk a baj, hanem az, hogy nincs elég súlyunk. Ennek
növelésére kell törekednünk, a többi magától jő. Nincs drágább kincsünk,
mint nyelvünk, nemzetiségünk, épen ez volt neki pályája kezdetén
kiinduló pontja, midőn az akadémiát alapította s ezt soha sem bánta meg,
mert mívelt nemzetiségben, nemzeti míveltségben rejlik életerőnk. De a
fejlődést veszély fenyegeti, végveszély egész nemzetünket. «Ki tudja, óh
nagy Isten – kiált fel balsejtelmei fájdalmában – távol van-e még tőlünk
a gyászidő s a nemzeti életek mértéke szerint, nem borúl-e szaporábban
reánk, mint gondolnók, mikor csak az akadémia fogja ereklye gyanánt vagy
inkább bágyadtan pislogó lámpaként őrizni azt a nyelvet, melyet
legdrágább kincsének, nemzeti és függetlenségi alapjának elismert ugyan
a magyar, de forró vérétől hajtva, bálványaitól elszédítve, nemcsak
őrizni nem bírt, hanem saját lábaival tiport le.» Széchenyi jóslata
teljesült. Emlékszünk mindnyájan, midőn a nemzeti romok között egyedül
az akadémia állott még, bágyadtan pislogó lámpaként őrizve nyelvünket,
de Széchenyi abban sem csalódott, hogy nem bánta meg az akadémia
alapítását, mert e szomorú korszakban innen áradt ki az a hév, mely oly
lelkesedve karolta fel a nyelv, irodalom és nemzetiség érdekeit és
ékesszóló ajkak innen hirdették a vigaszt s egy jobb jövő reményét.

Széchenyi hol beszédeiben, hol hirlapi czikkeiben mind erélyesebben
támadta meg az ellenzéknek nem annyira eszméit, mint valósításuk
módjait. Oly kevéssé tartozott a conservativekhez, mint az
ellenzékiekhez, s az ő szokásos erős kifejezésével kinyilatkoztatta,
hogy ha bármelyik párt köntösét öltené föl, oly torzalakká válnék, mint
a ki nő létére férfi vagy férfi létére nőruhában jelennék meg. Ő
progressista, reformer, de egy új középpárt alakítását nem tartja
lehetőnek. Megy a maga útján s azt hiszi, hogy bírálatával, példájával,
mindkét pártra hathat. Főiránya támogatni a kormányt
reformtörekvéseiben, mert nem élünk Angolországban, hol a pártok egymást
váltják föl a kormányon; az ellenzék tartsa meg ellenőrző szerepét, a
kormány vezesse a nemzetet s álljon a reformok élére. Ő ez irányban kész
követője s hivatalt is vállal az anyagi reformok terén. S csakugyan,
1845-ben elvállalta a helytartótanácsban a közlekedési ügyek vezetését
minden díj nélkül. Midőn 1847-ben a közelgő országgyűlésre szervezkedtek
a pártok és kiadták programmjokat, ő is föllépett _Magyar
programmtöredék_ czímű könyvével, mely utolsó magyar nyelven írt
munkája.

E könyv folytatása a _Kelet népé_nek épen, mint a _Világ_ a _Hitel_nek s
a _Stadium_ a _Világ_nak. Kifejti benne és igazolja állásfoglalását a
pártok között, tanácsot osztogatva jobbra-balra, sarkalja a kormányt
reformokra, s megtámadja az ellenzéket és Kossuthot élesebben, mint
valaha. A _Kelet népe_ egy vastag könyv, ez alig tíz ívnyi röpirat, mely
kevés kitéréssel sokkal egyenesebben siet czélja felé. _Kelet népé_ben a
búskomolyság néha érzelmességbe csap át, vagy humorrá emelkedik; itt a
kétségbeesés erélye nyilatkozik, a láthatár sötét, a remény, mely kék
égként itt-ott felderül, hamar felhőkbe vesz s a feddés, vád, gúny
omlik, mint a jég verése, villámok czikáznak s a mennydörgésben jósige
hallatszik. Azok a lapok, melyekben Széchenyi oly határozottan
megjósolja a forradalmat és Kossuthhoz fordulva kér, eseng, majd gúnyra
fakadva vádol, s a legmélyebb fájdalom páthosában tör ki, a
leghatásosabbak összes műveiben. Akkor nem hatottak, de igen később, a
mikor átéltük a forradalmat s visszaemlékeztünk e szavakra. Csak két
férfiú volt az egész országban, a kik előre megérezték, megjósolták a
forradalmat: Petőfi, az ifjú költő, a szenvedély és vágy ösztönéből és
Széchenyi, az agguló államférfi, a politikai belátás szülte
aggodalomból. Petőfi egész lelkéből várja, óhajtja, üdvözli a vihart,
Széchenyi aggódva nézi az események fejlődését s kétségbeesik a fordulat
beálltán. Valóban az agguló államférfi Cassandra-jóslatával s
kétségbeesésével a tébolyházban s az ifju költő erős hitével s tyrtæusi
lantjával a csatában nyom nélkül eltünve, a magyar forradalom
legmeghatóbb emlékei közé tartoznak. Azonban csalódnánk, ha azt hinnők,
hogy Széchenyi azt a forradalmat jósolta meg, mely 1848-ban kitörve,
1849-ben szerencsétlenül bár, de nem dicstelenül végződött. Ezt, noha a
gyulékony anyag nem hiányzott, az európai forrongás idézte elő, adta meg
eszközeit és növelte erejét. E véletlen tényezőt Széchenyi épen oly
kevéssé vehette számításba, mint Kossuth. Széchenyi a létező
jelenségekből indult ki, kikerülhetetlennek látta az összeütközést s egy
más forradalmat jósolt meg, mely rendes körülmények között tör ki,
osztályharczczal vegyül s dicstelenül végződik.

Széchenyi legutolsó könyvét németül írta és névtelenül. Gyógyulása után
is döblingi magányába temetkezve, mély hazafi bánatban töltötte napjait.
Leigázott és szétdarabolt hazája mily éles ellentéte volt annak a
képnek, mely pályája elején oly lelkesedésre ragadta. Magyarország csak
volt s nincs többé. Kegyetlen fájdalmára enyhet egy könyv írásában
keresett. Mintegy kihívta őt erre egy névtelen, _Rückblick_ czímű
félhivatalos röpirat, mely Magyarországnak a Bach-rendszer alatti
haladását és megelégedését hirdette világgá. Így született az _Ein
Blick_. Nem nemzetéhez akart szólani, ez eléggé érezte mély sebeit,
hanem a bécsi körökhöz, külföldhöz, hogy megismertesse hazája
állapotját, nevetségessé tegye a kormányrendszert és főképviselőjét s
megboszulja hazája szenvedéseit. Széchenyi írói egyéniségének két
fősajátsága, a mély érzés és metsző gúny vegyülete itt tetőpontra hág s
folyvást tápot nyer beteg lelkétől. A névtelen röpirat minden sorát
megczáfolja, összetöri, kigúnyolja, de nem a rendes polemia modorában.
Rendszer nélkül csapong s egészen átengedi magát féktelen
felindulásának, kegyetlen humorának. Összevegyíti a köznapit és
fönségest, az érzelmest és démonit, a bohózatost és páthost. Mintha Lear
király egy személylyé olvadt volna bohóczával, egyszerre halljuk a mély
bölcseséget és illetlen tréfát, a síró ellágyulást és üvöltő átkot. Maga
az egész mű még inkább töredékek halmaza mint Széchenyi bármelyik műve.
Alig van műalkata, s néha fárasztó is, de néhány lapja vetekedik a
legnagyobb humoristákéival.

Széchenyi munkái rég eltüntek a könyvpiaczról s inkább csak
közkönyvtárakban találhatók. Régi óhajtása tisztelőinek: vajha együtt
birhatnánk mindent, hozzá méltó kiadásban. Ez óhajtásnak az akadémia
eleget kiván tenni. Közrebocsátotta már naplója kivonatait, levelezése
egy részét, úti rajzait, országgyűlési beszédeit, most hirlapi czikkei
vannak sajtó alatt, melyeket nagyobb művei fognak követni. Bizonyára
most olvasva e munkákat, sok olyat találunk bennök, a mi már elavult,
mert az életbe ment át s intézményekben hirdeti szerzőjök dicsőségét. De
sok van bennök olyan is, a mi mindig új marad és folyvást termékenyítő.
Az az erős hit Magyarország jövőjében, melyet ő lehelt belénk, munkái
olvasásakor még inkább megerősödik bennünk. Az az aggodalom, melylyel
kísérte fejlődésünket, mérsékelni fogja vérünk és vágyaink hevét. Az az
eszély, mérséklet, melyet nyelvünk és nemzetiségünk terjesztésére nézve
szivünkre köt, még most sem avult el. Az a tanács, hogy hagyjunk fel a
közjogi viszályokkal s intézményeink reformján és belső erőnk kifejtésén
munkálkodjunk, folyvást időszerű s mintha hozzánk szólana, midőn
gunyolódik a tulipános szónoklattal s így kiált föl: «Nem a szónoklati
babérokat szomjazó hév, nem az «éljen» hajhászata, hanem a mindennapi
hangyamunka van a teendők során».

De pártállásunk szerint bárhogyan gondolkozzunk is, abban mindnyájan
egyetértünk, hogy az a hazaszeretet, mely Széchenyi minden során
elömlik, azok a honfiúi erények, melyeket összes munkái elénk rajzolnak,
örök forrásai maradnak lelkesedésünknek. Nem hiába nevezte őt Kossuth a
legnagyobb magyarnak. Fény nevére, áldás poraira!



B. JÓSIKA MIKLÓS

SZÜL. 1794 ÁPR. 28-ÁN, MEGH. 1865 FEBR. 27-ÉN.


I.  NECROLOG.

Pest, 1865 márcz.

Egy Drezdából érkezett távsürgöny b. Jósika Miklós halálát jelenti. A
hetven éves férfiu hosszas betegeskedés után febr. 27-én húnyt el
szeretett neje ápoló karjai közt. Idegen föld fogadta kebelébe a
hazájáért oly hőn dobogó szívet, de a hazája hálája ott lebeg sírhantja
felett. A száműzött hazafi s a magyar regényirodalom megalapítója méltó
e tiszteletre. Nemzeti újjászületésünk mind inkább erősbülő küzdelmében
az irodalmi bajnokok első sorában találjuk őt, egy el nem foglalt állást
töltve be, a siker öntudata s a nemzet tapsai közt.

Jósika nem ifjan lépett az írói pályára, de épen alkalmas időpontban
mind magára, mind hazai viszonyainkra nézve. A nyelvújítás diadalát
nyomban követték reform-mozgalmaink. Irodalmi és politikai életünk mind
erősb fejlésnek indúlt, s egymásból táplálkozott. A lyra felköltötte a
hazafi fájdalmat és lelkesülést, az epos az ősi dicsőség képeit rajzolta
az ébredő nemzet elébe, mintha a múlt romjain borongva, a jövő reményét,
hitét akarná ébreszteni. A magyar tudományos akadémia megalakultával a
tudomány is emelgetni kezdé szárnyait. A közönség bár lassan, de
napról-napra növekedett. Az irodalom, különösen a költészet egy pár
évtized alatt kezdte a szigorúbb igényeket is kielégíteni. Kitünő lyrai
és epikus költők versenyeztek a nemzet koszorújáért. A dráma és
szinművészet első derekasb kisérleteit ünnepelte. A költészetnek csak
egyetlen faja hevert parlagon, s épen az, a mit a modern társadalom
leginkább kedvel: a regény. A múlt század kisérletei e nemben nem
indítottak meg oly fejlődést, mint lyrai kisérleteink. Bessenyei, a kit
Voltaire regényei lelkesítettek, nem adhatta ki _Tarimenes_ét, Kármán
_Fejveszteség_ét nem fejezte be, _Fánni hagyományai_ czímű kitünő
beszélye pedig hatás nélkül maradt mind a közönségre, mind az irodalomra
nézve. Dugonics történeti regényei ugyan népszerűek voltak, s
erősítették a nemzeti érzést, de se történeti felfogás, se izlés
tekintetében nem vethették meg a magyar regény alapját. Kisfaludy Károly
fölléptével beszélyirodalmunk fölzsendűlt ugyan, de csak Fáy _Bélteki
ház_a volt az egyetlen regény, mely figyelmet költött, azonban ez is
társ nélkül maradt és sokkal didactikusabb volt, mintsem nagyobb körben
hathasson, s a női közönséget meghódítsa. Általános volt a panasz, hogy
a magyar irodalom a nőknek lyrai költeményeken s néhány költői beszélyen
kívül majd semmit sem tud nyújtani. Német vagy franczia regényeket,
angol és franczia regények német, ritkábban magyar fordításait olvasta a
míveltebb nő és férfiközönség egyaránt. Magyarban csak néhány kisebb
beszélyt lehetett találni, ezek pótolták a regényeket, évenként öt-hat,
melyeknek java leginkább az _Aurórá_ban jelent meg. Irodalom és közönség
egyaránt érezte e hiányt, annyival inkább, mert a költészet e faja
legközelebb áll az élethez, s a magyar társadalmi és politikai élet
fejlődése mind nagyobb hullámokat vetett. A Fáyén kívül majd minden
kisérlet szerencsétlenűl ütött ki. A magyar regény sokáig várta
megalapítóját, végre megjelent.

Jósika nem regénynyel lépett föl az irodalmi pályára. Maga sem tudta, mi
szunnyad benne. Már negyven éves férfiú volt, midőn 1834-ben az erdélyi
közélet forrongása a nyilvános pályára ragadta. Mint királyi hivatalos
jelent meg az erdélyi országgyűlésen s az ellenzékhez csatlakozott.
Keveset beszélt s nem tartozott pártja kitünőbb emberei közé. Egy kissé
félénk szónok volt és se közjogi, se politikai ismeretei nem voltak oly
nyomósak, hogy feltünőbb szerepet játszhassék. Politikai pályája nem
annyira tevékenységre ragadta, mint inkább magába sülyeszté.
Szemlélődött, szorgalmasabban olvasgatott és írni kezdett, követve
Széchenyi és Wesselényi példáját. A kor mozgalma eszméket ébresztett
benne, s mert beszélni restelt vagy nem igen tudott, leírta gondolatait
és kiadta. Így jelentek meg Kolozsvárott 1835-ben _Irány, Vázlatok_
czímű művei, részint társadalmi, részint politikai töredékek. Mindkét mű
kevés figyelmet keltett, s valóban nem is egyebek, mint egy műkedvelő
politikus és philosophus töredékes gondolatai, azonban látszik rajtok,
hogy világfi írta, a ki sokat forgott az életben. E csendes bukás nem
hangolta le, műkedvelőnek tartotta magát, ki inkább csak maga és
barátjai kedveért írt, de mivel már beleszokott az írásba, nem tette le
tollát. Egyik rokona és barátja, P. Horváth Lázár, épen regényt írt, az
elsőt és utolsót életében, s többször olvasott föl neki belőle
részleteket. Jósika úgy gondolkozott: vajon miért ne próbálná meg azt
is, hisz bizonyára ő is tud olyat írni, mint fecsegő rokona. Így írta
előbb _Zólyomi_t, azután _Abafi_t 1835–36-ban, melyet aztán minden
következő évben egy-egy újabb regénye követett. A műkedvelő politikus és
író egyszerre a nemzet ünnepelt írója lőn. Az _Athenaeum_ lelkesűlve
üdvözölte a magyar regény rég várt megalapítóját: «Le a kalappal,
uraim!»

Jósika regényírói pályájára épen oly befolyással voltak tehetsége és
hajlamai, mint szülőföldje, kora és életviszonyai. Csak ily körben, csak
ily körűlmények között állhatott elő oly magyar regényíró, a ki mélyebb
hatást tehetett nemzetére és sikeres kezdeményezésével virágzásnak
indíthatta regényirodalmunkat.

Jósika Erdélyben Tordán született 1794-ben ápril 28-án. Atyja vagyonos,
előkelő úr volt, leányágon a Báthoriak kihalt fejedelmi családjával
rokon. Anyját korán elvesztette; előbb nagyanyjánál növekedett, aztán
ismét az atyai házban, végre a kolozsvári piaristák convictusában.
Nyelvmestereitől megtanúlt németűl, francziáúl, a piaristáktól latinúl.
Élénk, sőt vásott gyermek volt, de szeretetreméltó. Bámulta atyját, a ki
jó lovas, vadász, s nagy gavallér volt. Különösen nagy hatást tett reá
pompás fegyvertára; örömest vizsgálta a török szablyákat, köves
nyergeket, skófiumos szerszámokat, vérteket, vasingeket, kopjákat,
buzogányokat, tegzeket és tatár sisakokat, melyekről atyja regényes
érdekű hagyományokat szokott elbeszélni. Télen át el-elvitte atyja az
erdélyi aristocratia estélyeire, s a részint régies, részint különcz
typusok mélyen emlékébe vésődtek. Az iskolai szüneteket atyja különböző
jószágain töltötte, kiváncsian kereste föl a várromokat s fürkészte a
rólok szóló mondákat. Tizenhét éves korában 1811-ben bevégződött iskolai
nevelése, s atyja beleegyezett, hogy katonának álljon, a mire oly nagyon
vágyakozott. Hadapróddá lett egy Erdélyben állomásozó dragonyosezrednél.
A következő évben már oda hagyta Erdélyt, ezredével Gácsországba ment,
majd Siléziába, hol 1813-ban hadnagygyá emelkedett. Olaszországban
másfél évet töltött, kitüntette magát a Mincio melletti ütközetben és
főhadnagygyá neveztetett ki. 1814 elején elhagyta Olaszországot, s mint
kapitány a Colloredo-gyalogezedhez ment. Ez ezred Bécsben állomásozott,
s a fiatal kapitánynak megnyílt a nagy világ. Itt a kamarási méltóságot
is megnyervén, bejárt az udvarhoz s a fensőbb körökbe. Részt vett a
bécsi congressus nagy ünnepélyeiben, szorgalmas látogatója volt a
színházaknak, szabad idejét olvasással töltötte, sőt néhány bécsi íróval
is megismerkedett. Napoleon visszatérvén Elbából, a congressus
félbeszakadt, s a szövetséges Európa Francziaország ellen indúlt. A
Colloredo-ezred a megszálló sereghez tartozván, Jósika is részt vett a
hadjáratban, időzött Párisban, s új benyomások- s tapasztalatokkal
gazdagodott. A hadjárat után ismét Bécsben élt, mint kapitány, majd ott
megismerkedvén egy Kállay-kisasszonynyal, 1819-ben megnősült, elhagyta a
katonaságot s előbb Szabolcsba költözött ipához, majd Erdélybe saját
jószágára. Házassága nem volt boldog, s tizenhat évi együttlét után
elvált nejétől. A gazdaságban sem volt igen szerencsés, s tétlen,
unalmas és könnyelmű életéből hazája politikai küzdelme ragadta ki. Nem
csoda, hogy _Abafi_ban oly élénken rajzolja az erős akarat hatását
önnemesbítésünkre. Saját bensője átalakulásának rajza ez, bár másnemű
viszonyok között. Többet olvasott, tanúlt és hozzászoktatta magát a
dologhoz. A megye- és országgyűléseken hazáját szolgálva, egyszersmind
tollhoz is nyúlt. Érezte, hogy jobb író, mint szónok, majd nemcsak
mások, hanem maga is meggyőződött, hogy jobb regényíró, mint politikus.
Előbb _Zólyomi_ czímű regényét írta, azután _Abafi_t, amazt Bajzával
közölte, emezt Szemerével, s úgy látszik, hogy az ő tanácsukra lépett
fel _Abafi_val. Azt hozta a magyar irodalomnak, a minek ez leginkább
híjával volt: kevés iskolai tudományt, de annál több élettapasztalatot,
egy negyven éves élet tapasztalatait, a hazai és külföldi társadalom
sokoldalú és közvetlen ismeretét, világfias modort, élénk szellemet,
mely a puszta csevegést is érdekessé tudja tenni. Jósika hatása egy
részét e tulajdonainak köszöni, melyek inkább meg voltak benne, mint
eddigi regényíróinkban. Drágán, elpazarolt évek árán vásárolta e
tulajdonokat, de mégsem drágán, mert hazájának áldozhatta mindazt, a mi
bennök becses volt.

Születése és életviszonyai más oldalról is nevezetes befolyással voltak
pályájára. Az erdélyi aristokratiának nem volt szükség
visszamagyarosodni, mert nyelvében és szokásaiban sohasem
nemzetietlenedett el. Erdélyben a szalonokban mindig magyarul beszéltek,
s még a régi magyar módon, s ha valami ott hiányzott, az épen a
megújított magyar nyelv volt, melyet a társalgásban szenvelgésnek
tartottak. Már Kazinczy olyasmit jegyzett meg _Erdélyi levelei_ben, hogy
az erdélyi urak társalgásában nyelvi tekintetben sok oly udvarias
finomságot, fordulatos természetességet tapasztalt, melyeket nem
találhatni a magyarországi visszamagyarosodott úri házaknál, s még
kevésbbé az alsóbb rétegekben. Lehet, hogy ez az erdélyi fejedelmi udvar
hagyománya volt, lehet, hogy az ott egész napjainkig meg nem szakadt
magyar fensőbb életből folyt, annyi minden esetre bizonyos, hogy
Jósikának, mint regényírónak, előnyére vált, hogy erdélyi mágnásnak
született. Ő nem tartozik ugyan kitünőbb stilistáink közé, de az első
magyar író volt, a ki regényeiben a fensőbb körök társalgását
fesztelenebb és nemzetiesb hangon szólaltatta meg, s az irodalom nyelvét
közelebb hozta az élethez. A szülői ház, az erdélyi aristocratia termei
még más tekintetben is előkészítették a leendő regényírót. Erdélyben a
mágnások jól ismerték hazájok történetét, mely kivált a nemzeti
fejedelmek idejében szorosan össze van kötve családjok történetével. Az
aristocratiai büszkeség táplálója volt a nemzeti érzéseknek. A
családokban szájról-szájra szállottak a hagyományok, mondák, hol
kastélyról, hol várromról, hol fegyverről vagy családi ékszerről. Ez
élénk érzék a régi és történeti iránt még az erkölcsökben és
olvasmányokban is nyilatkozott. Még ezelőtt harmincz évvel elég úri ház
volt Erdélyben, mely majdnem olyan volt, mintha a XVII. század végéről
maradt volna fenn. Az erdélyi történetírókat majd minden erdélyi
mágnás-háznál meg lehetett találni. A még ki nem adott emlékiratokat sok
család leiratta magának, s Kemény János, Bethlen Miklós, Cserei
emlékiratait még nők is olvasták. Jósika a múlt emlékei közt nőtt fel,
nemzetsége, rokonsága viszontagságát tudva, tudta majdnem egész Erdély
történelmét. A történelem, a monda, nemzeti érzés, családi hagyomány
volt, s a színhely a család vagy rokonság jószágain terűlt el. Előtte,
körüle, benne egy csoport anyag zsibongott, mely az alkotó phantasia
kezére várt. Jósika írt, mintha beszélne, a mint neki beszélt a múltról
atyja vagy nagyanyja. A műkedvelő regélő regényíró lőn. A múlt
emlékeinek e családias, hagyományos cultusa volt Jósika költészetének
egyik főforrása. S mintha meg akarná köszönni hazájának, a mit tőle
nyert, legörömestebb Erdély történelméből vette regényei tárgyát, s
akkor volt igazi elemében, ha lelke Erdély bájos völgyeiben, festői
bérczei közt, ódon városaiban s düledező várromjain andaloghatott. Mi
csendesen nyugonnék ott, s a drezdai sír helyett mint megilletné
tetemeit a hazai föld, nem messze szurdoki jószágától, a Rákóczi-hegy
tövében, hol édes atyja is nyugszik.

Sokszor elmondották már, hogy Jósika Scott Valter tanítványa s nélküle
bajosan vált volna regényíróvá. Jósika mindig rossz néven vette ezt.
Félig-meddig igaza is volt, az ő költészetének főforrása az erdélyi
viszonyokban és saját egyéniségében rejlett, sőt magától a magyar
költészetből is vett ösztönt, a mennyiben Kisfaludy Sándor regéi már jó
régen megpendítették azt a húrt, a melyen ő legörömestebb játszott. A
magyar romantika kiinduló pontjában különbözött az európai romantikától,
melynek egyik főirányát Scott Valter alapította meg s mely oly
visszhangra talált az egész szárazföldön. Ez visszahatás volt a XVIII.
század egyoldalú felvilágosodása, egyenlősítő iránya ellen, mely semmit
sem akart tudni a történeti fejlődésről, az egyéni sajátságokról s
pusztán az észből akarta construálni az államot és embert. Nálunk más
viszonyok voltak, mi nem küzdöttük át a XVIII. század eszmei
forrongását, sőt hatásuk alatt épen reformálni akartuk alkotmányunk- és
társadalmunkat, de azért a múltat nem vetettük meg egészen, sőt
lelkesűlve tekintettük benne mindazt, a mi dicsőségünkre, önállásunkra
és nemzetiesb életünkre emlékeztetett. Ez lelkesítette Kisfaludy
Sándort, ez Jósikát is. Azonban annyi bizonyos, hogy Scott Valter
Jósikára nagy hatással volt. Tőle vette a történeti regény formáját, az
előszeretetet a részletes rajz iránt, legyen az táj, épület, butor,
ünnepély, vadászat, ostrom vagy szerelmi kaland. Hatott reá elbeszélés
és szerkezet tekintetében is, sőt a _Csehek_ és _Ivanhoe_ rokonságát
kimutathatni nemcsak a cselekvényen, hanem a jellemrajzon is. E mellett
Jósika a franczia romantikától is vett hatást, a mi leginkább a
_Könnyelműek_ben érezhető, sőt Dickenstől is, legalább a _Békessy Feri
kalandjai_ czímű regénye némi ilyest tanúsít. De az ily hatások inkább
csak új tárgyakra vezették, mint új alkotási módra. Főeleme mindig a
történelmi regény maradt, ezekkel tett legnagyobb hatást s e nemben írta
legjobb munkáit.

Jósika inkább formában hasonlít Scott Valterhez, mint a tartalom
lényegében. Igaz, ő is bérczes szülőföldje történetéből veszi tárgyait,
mint Scott Valter, kedveli a várak titkait, a kalandort, a rablólovagot,
a jósnőt, a várurak torzsalkodásait, a fejedelmi és királyi udvart, a
lovagias szerelem feláldozásait, az egész régi társadalmat felöleli a
királytól a parasztig, de inkább külsőségeiben fogja fel a történelmet,
mint benső lényegében, s a legtöbbször csak általános erkölcsi s
lélektani feladatok kifejtésére használja a történeti személyeket és
eseményeket. E miatt kevés történeti arczképet nyújt, sőt szorosan nem
történeti személyei sikerűltebbek, mint a történetiek. Példáúl Abafi
átváltozását értjük, de Báthory sülyedését már kevésbbé, az pedig, hogy
minő politikát követ, miben talál támaszpontot és ellenhatást, miért
gyűlöli a szászokat, mi ragadja ellenök erőszakos rendszabályokra,
meglehetős homályba vész. Általában jellemrajza bizonyos felületen
marad; jellemző vonásokat nyújt ugyan, de nem lebbenti föl a kedély és
szenvedély mélyét; nem követ el szembántó hibákat, de nem képes
szivünket és phantasiánkat nagyobb erővel megragadni. Női alakjait
egykor nagyon dicsérte a magyar kritika, de nekünk úgy tetszik, hogy
nemes föllengzésökben sok a csinált. Nem nagyon eszményített női sokkal
sikerűltebbek, valamint férfiai is. A sötétebb jellemek és nagy bűnök
iránt nem tud elég érdeket gerjeszteni, a bonyolultabb jellemek rajzában
pedig épen nem szerencsés. Ismeri az életet és embereket, de nem
legbensőbb lényegökben; szelleme és phantasiája sokkal nyughatatlanabb,
mintsem mélyebben lásson és biztosan rajzolhasson.

Mindamellett jellemrajzaiban meglehetős változatos, a régi magyar
társadalom egy csoport typusát tárta fel előttünk, több-kevesebb
szerencsével. Rendesen nagy személyzetet mozgat és leleményessége nem
könnyen merűl ki. Cselekvénye ritkán erős, de majd mindig érdekes, ha
hiányzik bennök a benső érdek, jól-rosszúl pótolni tudja a külsővel.
Bizonyos világfias jó tapintat hű kisérője, soha sem esik durvaságba,
érzülete nemes, józan esze kerűli a hóbortot, s némi keresetlen humor
ömlik el népies rajzain. Stilusa kissé szenvelgő, nagyon kap az új szón,
sőt maga is sokat csinál; fellengzése dagályos, de ha belemelegszik az
elbeszélésbe, ráismerünk benne a régi jó erdélyi mágnásra, a kinek
magyar volt anyanyelve. Elbeszélésmódja nem ment a modorosságtól, épen
úgy megvannak stereotyp kifejezései, mint fogásai, de általában elég
élénk, folyamatos elbeszélő s ritkán unalmas. Sokkal többet írt, mint
majd minden regényíró, mint a mennyi tőle tellett. Az íróvá lett világfi
jókor hozzá szoktatta magát a sanyarú munkához s akár volt kedve hozzá,
akár nem, minden nap megírt egy írott ívet. Jó, ha az író fegyelmezi
munkásságát, de az is fegyelem, ha nem mindent ad ki, a mit ír, vagy
legalább nem úgy, a mint megírta, kivált az, a ki, mint Jósika, könnyen
és hanyagul ír. De enyhén vagy szigorúan itéljünk róla, azt el kell
ismernünk, hogy a modern regényt körülményességével, széles epikai
menetével, a történeti jártasság és világba forgottság látkörével ő
alapította meg irodalmunkban.

Jósika egész 1848-ig felváltva hol Pesten, hol Erdélyben szurdoki
jószágán élt. A telet rendesen Pesten töltötte s mint az akadémia tagja
s a Kisfaludy-társaság elnöke, épen oly szívesen látott vendége volt az
írói, mint a fensőbb köröknek. Nem elegyedett politikába, egészen az
irodalomnak és nejének élt, mert a negyvenes években újra megházasodott.
Azonban az 1848-ki események őt is kiragadták nyugalmából. Részt vett a
pesti és debreczeni országgyűlésben, tagja volt a honvédelmi
bizottságnak, sőt 1849-ben a kegyelmi széknek is. A forradalom legyőzése
után külföldre menekűlt, sokáig Brüsszelben élt s leginkább tollával
tartotta fenn magát. Régi kiadója, Heckenast, nem mervén saját neve
alatt kiadni regényeit, azok mint _Eszther szerzője_ művei jelentek meg.
A közönség jól tudta, ki lappang e név alatt, kegyelettel fogadta
műveit, de már nem olvasta oly örömest, mint régen. Általános
véleménynyé vált, hogy régibb regényei sikerűltebbek voltak az
újabbaknál. Jósikát ez bosszantotta s váltig állította, hogy némely
újabb regénye fölülmúlja a régieket. Egyik félnek sem volt igaza. Jósika
pályája vége felé hanyatlott ugyan, de számkivetésében mindamellett írt
néhány oly regényt, melyek a régiekkel, egy párt kivéve, kiállották a
versenyt. Azonban Jósika föllépte óta irodalom és közönség sokat
változtak s ebben rejlett a csalódás oka. A mi Jósikában szép és új
volt, már megszokottá vált s újabb regényírók állottak elő. Eötvös és
Kemény a történeti felfogás, kor- és jellemrajzban felűlmúlták Jósikát,
Jókai pedig elbeszélni és írni tudott sokkal jobban s leleménye is több
volt. Jósika lassanként háttérbe szorult s avulni kezdő író lőn.

Érdeme azért nem csorbúlt. Ha inkább külsőségeiben rajzolta is történeti
multunkat, mint benső lényegében, vele kezdődik regényirodalmunkban a
történeti fölfogás s valódibb korrajz. Hasonlítsuk csak össze Kisfaludy
s mások történeti beszélyeit az ő regényeivel s látni fogjuk a
különbséget. De Jósika történeti regényei más tekintetben is nagy
hatással voltak a nemzeti szellem ébresztésére s oly körökben, hol eddig
kevéssé érezték fuvalmát. A nőket, sőt a férfiak egy részét is mind az
alsó, mind a felső körökben, nem annyira epikai és lyrai költőink
ébresztették nemzeti lelkesülésre, mint Jósika regényei. Jósika mintegy
kiegészítette azt a hatást, melyet Vörösmarty előidézett. Vörösmarty a
honalapítás nagy emlékére vonta a nemzet figyelmét, a dicső múltat
énekelte, hogy a jelen sülyedtségét éreztesse s a jövő hitét
fölébreszsze. Jósika szintén a nemzet múltját rajzolta, a magyar köz- és
családélet megható jeleneteit, s a régi el nem korcsosult társadalmat
festve, egy újabb nemzetibb társadalom mellett izgatott.

S nem hiába. Megérte, hogy társadalmi és állami életünk megujúlt,
nemzetibbé vált s részt vett a nagy harczban, melyet az lételéért
vívott. Számkivetésében sem szűnt meg szívben és tettben együtt élni
velünk, irodalmi munkásságával folyvást védve és erősítve
nemzetiségünket. Virraszszon távol sírja felett hálás emlékezetünk![2]


II.  JÓSIKA EMLÉKIRATAI.[3]

Jósikának utolsó munkája Emlékirata volt, de befejezését halála
meggátolta; csak négy kötet vagy inkább füzet jelent meg belőle, s az
utolsó már halála után. Sajnos, hogy oly jeles író, mint Jósika, ily
minden tekintetben csekély becsű munkával fejezte be pályáját, s még
sajnosabb, hogy az néhol oly színben tűnteti fel őt, a minőben
kegyeletes tiszteletünk épen nem óhajtotta.

A munka Jósika gyermekségén kezdődik s egész addig tart, a míg első
regényeivel az írói pályára lép. A négy kötet mintegy negyven ívre megy,
de az ívek száma sehogy sincs arányban a sovány tartalommal. Se az
elbeszélés szépsége, se a korrajz érdekessége, se az elmélkedések
tartalmassága nem emelik ez emlékiratokat. Jósika úgy ír, mintha a
kandalló mellett beszélné el valakinek életét minden bensőbb rend és
szerkezet nélkül. Úgy látszik, egyszerűen, könnyedén akart írni, s oda
tévedt, a mi már nem szeretetreméltó pongyolaság, művészi egyszerűség,
hanem köznapi fecsegés. Csak itt-ott találunk egy pár lapot, melyek
kiemelkednek a mindennapiságból. A korszakot, a melyben férfiú lett, a
magyar társadalmi és politikai életet, a melynek különböző phasisait
átélte, inkább csak adomás oldalról rajzolja. Hasonlót tesz saját élete
eseményeivel is. Fejlődése, különösen írói fejlődése, lélektani folyamát
nagyrészt mellőzi, pedig egy író emlékiratában ennek fő helyet kellene
elfoglalni. Politikai és irodalmi reflexiói majd mindig felületesek,
néhol hibásak, vagy épen tájékozatlanságot árúlnak el. Példáúl azt
mondja, hogy a Kazinczy ellen intézett _Mondolat_ Kölcsey munkája,
holott épen Kölcsey volt az, a ki Szemerével szövetkezve, a _Mondolat_ot
kigúnyolta; Bajzát magasabb szellemnek tartja Vörösmartynál s több
ilyes. Egy pár genrekép és adoma, néhány töredékes és nem mindig
szabatos adat a régibb magyar társadalmi életből, teszik a könyv minden
becsét.

A mi magának Jósikának önmaga által rajzolt képét illeti, épen nem
mondhatni sikerűltnek. Emlékírótól ritkán várhatni, hogy magát híven
fesse. A legtöbbször eszményíti magát vagy a későbbi kor szempontjából
rajzolja és itéli meg ifjúságát, sőt férfikorát is; de a legrosszabb
esetben is biztos adatokat szolgáltat arra nézve, hogy az író minő
színben óhajtja emlékét az utókorra hagyni. Ez emlékiratban az a
csodálatos, hogy Jósika magáról egészen más arczképet nyújt, mint a hogy
tulajdonkép czéljában volt. Úgy akarta föltüntetni magát, mint a ki
keveset tart arra, hogy a társadalom fensőbb rétegében született, s
mégis sok helytt elárúlja úri büszkeségét, – gúnyolódik a hiú
férfiakkal, de gavalléros emlékeit öntetszéssel rajzolja; a mint mondja,
semmitől sem félt jobban, mint attól, hogy híres író lesz; meg nem
foghatja, hogy első regénye miért ütött oly nagy zajt, de mindamellett
nagyon elégedetlen az akadémiával, hogy csak _Utolsó Báthori_ját
koszorúzta meg a nagy jutalommal, s nem a _Csehek_et is; a közönségre is
panaszkodik annyiban, hogy csak hajlott korában jutalmazta meg bizonyos
becses emlékkel, a kritikát és journalistikát pedig épen megtámadja,
mert kevés író van, a ki írótársainak annyi ellenszenvével találkozott
volna, mint ő. Majd mindenki eszébe jut, a ki valaha róla egy pár neki
nem tetsző sort írt, bosszús azokra is, a kik hallgattak munkáiról vagy
nem fogadták el új szavait. Mindeniken igyekszik megbosszulni magát, de
leginkább Szalayra és Brassaira önti ki mérgét: erre azért, mert a
_Tudós leányá_t élesen, de nem épen igazságtalanúl birálta; amarra
azért, mert _Zólyomi_ra ezelőtt harmincz évvel egy pár megróvó
észrevételt mert koczkáztatni.

Azonban legkülönösebb az, a midőn a magyar irodalom azon időbeli állását
rajzolja, a melyben föllépett. Mily hátra állott akkor a magyar irodalom
finomságban, illemben, írói courtoisieben, s mennyit haladtunk azóta. Ez
a thema, a melyet fejteget, s melylyel egyszersmind tudtunkra akarja
adni, hogy mily nehezen esett neki e canaille közé elegyedni. S vajon
mire alapítja mindezt? Először arra, hogy a magyar irodalomban
megtörtént az a nagy illetlenség, hogy valaki _Mondolat_ czím alatt egy
irodalmi satirát írt. Vajon az angol, franczia, német irodalomban nem
történt-e, nem történik meg ma is ilyesmi? Vajon az a baja-e
_Mondolat_nak, hogy írója satirát mert írni, vagy az, hogy nem igen
sikerült satirát írt? Másodszor felhozza Jósika, hogy Bajza, gróf
Dessewffy József, Munkácsy, Csató kiméletlen polémiákat folytattak. Nem
vizsgáljuk, e polemiák mennyiben érdemlik a megrovást, csak azt kérdjük:
folytatott-e valaki irodalmunkban megrovásra méltóbb polemiát, mint épen
emlékiratában Jósika Brassai ellen; mert semmi sem érdemli meg annyira a
megrovást, mint az oly polemia, mely minden fejtegetés, eszmei tartalom
nélkül csak csúfolódni törekszik. Harmadik panasza Jósikának az, hogy
1835–36 körűl Pesten a Váczi-utczán sétálván, találkozott három vörös
nyakkendős úrral, s e három úr nem volt más, mint Vörösmarty, Bajza és
Toldy. Ime a híres triumviratus mily ízléstelen társaság volt. Legyen
szabad kétkednünk ez adat hitelességében. Vörösmarty és Bajza teljes
életökben egyszerüen és minden feltünés nélkül öltözködtek, Toldy pedig,
a ki divatosban szokott öltözni, igen jól tudta, mi illik s mi nem. De
tegyük fel, hogy mind a három író csakugyan vörös nyakkendőt viselt, oly
nagy baj-e az, rosszabb munkát írtak volna-e, ha fekete nyakkendőt
viselnek? Részünkről nem bánnók, ha egy pár, az emlékírótól megdicsért s
megalapított hirűnek nevezett író rosszabbúl kötné meg nyakkendőjét s
valamivel jobban írna. Ime egy kis mutatvány az akkori írói
courtoisieből, ime mily társaságba lépett az, ki írónak fölcsapott –
kiált föl Jósika. Csak annál nagyobb szerencsétlenség ne érje a magyar
irodalmat. Mi nagyobb szerencsétlenségnek tartjuk azt, hogy ez emlékirat
negyedik kötete megjelent, hol ez épületes dolgokat olvashatni.

Nem annyira Jósikát hibáztatjuk, mint inkább azokat, a kik a kötetet
kiadták vagy kiadását megengedték. Jósika alkalmasint egy rossz órájában
írhatta e silány lapokat s nyugodt perczeiben talán széttépte volna.
Meghalt, nem tehette, azonban azoknak, a kik megtehették, kötelességök
lett volna némi kegyelettel viseltetni Jósika emléke s az olvasóközönség
iránt.


III.  JÓSIKA A KRITIKÁRÓL.[4]

A közelebbi tíz év alatt irodalmunkban semmit sem óhajtottak és
gyűlöltek inkább, mint a kritikát. Írók és olvasók egyaránt megúnták az
ujdonságírók banalis és stereotyp phrasisait; amazok szerettek volna
itéletet hallani műveikről, emezek pedig némi tájékozást nyerni az
irodalom naponként élénkülő mozgalmában. Néha csakugyan beköszöntött
valami olyan, mit kritikának szoktak nevezni. Mily ellenszenv, mily
részvétlenség fogadta minden oldalról! Az írók nagy része gyűlölni
kezdte, a közönség pedig hidegen fordúlt el tőle. Hol rejlett e jelenség
oka? Az írókban-e, kik már egészen elszoktak a különben soha meg nem
szokott kritikától, vagy a közönségben, mely a szorongatott nemzetiség
nevében, a túlbuzgó hazafiság szempontjából oly kíméletet és elnézést
követelt, a mi lehetetlenné teszi a kritikát, vagy épen a kritikusokban,
kik e kivételes helyzetben nem tudták feltalálni magokat, s
tapintatlanságukkal a legjobb akarat mellett is mindent elrontottak?

Mindezt nem vizsgáljuk. Ez időszakban magunk is írván birálatokat, mint
részrehajlatlan vizsgáló is, könnyen részrehajlónak tűnhetnénk föl.
Annyi bizonyos, hogy mindennemű kritikai kisérlet többé-kevésbbé
megbukott, s nemcsak a kritikusok lettek népszerűtlenek, hanem maga a
kritika is. A jövőben talán minden másképen lesz. Politikai állapotaink
változása alkalmasint ide is jótékonyan fog hatni. A közönségnek
napról-napra kevesebb oka lesz túlbuzgó hazafiasságával terrorizálni a
vélemény szabadságát, az élénkülő politikai élet küzdelme némi
türelmességre fogja tanítani az írókat, azon férfiak pedig, kik
újabban[5] a kritikához kezdenek csatlakozni, sokkal jelesb tehetségűek,
népszerűebbek, mintsem munkásságuk siker nélkül maradhatna.

Mindamellett nem árt, nemcsak gyakorlatban, hanem elméletileg is
gyöngítni azt a sok előitéletet, balfelfogást, melyet nálunk a kritika
ellenében táplálnak. Nem czélunk az előitéletek mindenikét birálat alá
venni, csak egy-kettőről szólunk, mint olyanokról, melyek nevezetesbek,
sokak meggyőződései, s melyek védelmére nem rég egy egész röpirat jelent
meg s épen egyik legjelesebb regényírónktól.


I.

A kritikának gyöngédnek, udvariasnak, illedelmesnek kell lenni; mitsem
lehet inkább kárhoztatni, mint az illetlen éles modort, a sértő gúnyt, a
megbélyegzést, a bot és kancsuka birálatát. Ezt halljuk miden nap,
úton-útfelen. A lapok programmjokba tűzik, az olvasók megtapsolják, s
kritikai codexünknek mintegy legfontosabb törvényeűl van elfogadva. S
mégis van-e valaki, ki ha bírálni kezd, nem hágja át e törvényt vagy
legalább áthágásával nem vádolják? Aligha, mert át nem hágása néha
csaknem lehetetlenség. Mióta irodalom van, egyetlen nevezetesb kritikus
sem kerülte el az illetlen élesség, a személyeskedés vádját, nem is
fogja soha, sőt azt tapasztaljuk, hogy a kik a legtöbbet beszélnek
ellene, legtöbbször követik el. Honnan ez ellenmondás, melyet mindennap
tapasztalunk? Részint onnan, mert az önérdek és szenvedély csaknem
észrevétlen módosítják elveinket, részint mert a személyeskedés s
illetlen élesség fogalmait tetszése szerint határozza meg kiki, s az
olynemű személyeskedést és élességet is illetlen gorombaságnak tart,
mely nélkül olykor lehetetlenné válnék az irodalmi és politikai vita:
leginkább pedig onnan, mert a társadalmi illem szoros szabályait akarjuk
kitűzni az irodalomban is. _Eszther_ szerzője idézett röpiratában épen e
téveszme mellett küzd, midőn a kritikustól illemet, udvariasságot,
gyöngédséget, gentlemanhoz illő társalgást követel, szóval mindazt, a
mivel a társadalmi életben tartozunk egymásnak. Nem tagadjuk, hogy van
irodalmi gentleman, de tagadjuk, hogy egy volna a társadalmival.
Törvényes kereset alá nem tartozó magántetteinkről csak Istennek vagyunk
és lehetünk felelősek, s kivéve szülőinket, nőnket, rokonainkat s egypár
jó barátot, kiket magunk hatalmaztunk föl, senkinek sincs joga velünk
szemben birálóul vetni föl magát. A magánviszony szentség, melyet senki
és semmi sem érinthet, legfeljebb csak a közvélemény, az a láthatatlan
földi hatalom, melyet senki s mégis mindenki gyakorol, melyről nem
tudjuk honnan jő, de a melyet mégis érzünk, mint a hideget és meleget,
mely sohasem sérti becsérzetünket, mégis fájhat szívünknek, mely sokszor
igazságtalan, s melyben mégis majd mindig van valami, mi lelkiismeretünk
visszhangja. Mindez az egyéni szabadság jogából foly, s részint mint
becsület, részint mint illem a társadalmi élet kellemeinek alapja.
Annyira velünk született, annyira kifejlett érzés bennünk, hogy az állam
segélye nélkűl, sőt ellenére is képesek vagyunk érvényesíteni. Hogy is
ne? Minő élet volna az, ha mindenki jogosítva érezné magát úton-útfelen,
társaskörben, szobánkban szemünkre hányni tévedéseinket, hibáinkat,
gyöngeségeinket; minő igazságtalanság volna, némi haszontalan igazság
kedvéért, feldúlni a magánviszonyok szentségét, minő bűn az őszinteség
erényét a korlátlan sértés jogává aljasítani, minő zsarnokság a
szabadság nevében tűrni és gyakorolni a legszenvedhetlenebb szolgaságot.
Ime a társadalmi becsűlet és illem fontossága. Talán az egész csak külső
erkölcsösség, de forrása, véde, zománcza a bensőnek, talán sokszor csak
puszta formasággá fajúl, de mégis valami, legalább a be nem vallott
erkölcstelenség adója az erkölcsnek.

Vajon ilynemű becsűlet, ily illem érvényes-e az irodalomban és
parlamentben is? Vajon a közélet embere annyira egy-e a magánemberrel,
hogy a mi ezt méltán sértheti, amazt is sértenie kell? Már maga azon
körűlmény, hogy magánviszonyaink nem esnek tulajdonkép birálat alá,
közéletünk pedig egészen, mutatja, hogy a becsület és illem szabályainak
e téren nemcsak módosúlniok kell, de sok részben változniok is. A
magánviszonyok egyedüli birálói a költő és philosoph, de a mit ezek
írnak, az nem egyesek bírálata, hanem az egész társadalomé, az egész
emberiségé. Mihelyt a philosoph egyes élő magánszemélyt bonczol, mihelyt
a költő a puszta valóságot akarja adni, megnevezve és kimondva mindent,
becsületsértést követ el, s ha mindjárt igaza van is, pasquill-íróvá
aljasúl. De kinek jut eszébe parlamenti szónoktól, hirlapírótól,
kritikustól, szóval a közélet birálóitól ilyesmit követelni? Hiszen
nekik lehetetlen bizonyos tekintetben nem sérteni, nem személyeskedni,
mert egyes politikai, közigazgatási és írói személyeket kell támadniok
és védniök, s megnevezett, határozott tényeket venniök kiinduló pontúl.
Hiszen nekik kötelességök használni a közügynek, a mi ritkán jár
kiméletlenség s nagy kellemetlenségek nélkűl. Itt többé nem lehet
czélunk minél kellemesbbé tenni magunkat, s másokat is hasonlóra
kötelezni, mint a magánéletben. A különböző czél különböző útat jelöl
ki, s másnemű jogokkal ruház föl. A mi a magánviszonyok közt becsület és
illem, a közéletben hiba, bűn lehet és viszont. Példáúl mondhatjuk-e
valakinek társaskörben, hogy eljárása nem becsületes, s nem mondhatjuk-e
parlamentben, a mint mondá is nemrég egy angol szónok a Derby
miniszteriumáról? Mondhatjuk-e valakinek szobánkban, hogy erkölcstelen
ember, s nem nevezhetjük-e birálatunkban erkölcstelen írónak? Az egyéni
szabadság tiszteletéből folyó becsület és illem elnémítja
meggyőződésünket, a közszabadságon és közjón alapúló hazafiság és
vizsgáló szellem szólnunk kényszerít. S lehet-e szólanunk, ha az illem
nevében lepleznünk kell a tényt, és kimélnünk a személyt? Lehetünk-e
gyöngédek, midőn épen a gúny fegyverét kell használnunk?
Társaloghatunk-e gentleman módon, midőn kímélet és udvariasság épen azt
fogják veszélyeztetni, a minek diadalát óhajtjuk, midőn a tények már
magukban goromba vádak, s az okoskodás és következtetés oly sok esetben
válik gyanúsítássá? Angolország a gentlemanek hazája, mégis sajtója a
legkiméletlenebb. Az angol társadalmi élet szigorúbb illemet követel és
tart, mint a szárazföld akármely országa, mégis közéleténél, divatozni
kezdő fogalmaink szerint, nincs valami durvább és illetlenebb. E
fogalomzavar akarva vagy akaratlanúl a szabad vélemény jogát támadja
meg. Gyöngédnek óhajtjátok a kritikust és gyöngévé teszitek,
illedelmesnek, félénkké válik és gentlemanetekből szalonfecsegő lesz.
Mihelyt a vélemény szabadabb és jellemzőbb nyilatkozatait becsületsértő
durvaságoknak bélyegzitek, vagy száműztétek a kritikust az irodalomból,
vagy megrontottátok egész tehetségét. Az a lelkesülés, mely az eszmék
küzdelmében kifejlett rokon- és ellenszenv hullámzásából veszi
táplálékát, elpárolog, kihűl; az az önérzet és becsvágy, mely nem
ismerhet más korlátot, mint a milyen a helyzet sajátságáé, eltörpül,
kialszik; a vizsgálódás azon erélye, az előadás azon szépsége, melyeket
a hangulat szabadsága nyújt s a tárgy természete parancsol, összeomlik,
semmivé lesz. Biráló helyett hizelgőt, szónok helyett udvaronczot fogtok
teremteni, ha ugyan oda tudnánk sülyedni, hogy sophismáitokat
megszentelje a közvélemény.

Tehát a kritikának a közjó nevében korlátlan joga van, fogják mondani
ijedten az olvasók, s még inkább íróink. Nem, csakhogy korlátja nem a
társadalmi becsület és illem. Ha a kritikus a közélet emberében a
magánszemélyt is megtámadja, túllépett körén. Ime a magánviszonyok
szentsége az egyik korlát, melyet nem léphetni át büntetlen. Kik a
magánviszonyokra nézve is birálói jogot követelnek, épen oly téveszmét
akarnak érvényesítni, mint azok, kik a becsület és illem szabályait
akarják átjátszani a közéletbe. Társadalmi életünk e két külön ágának
éles megkülönböztetésében és hű ellenőrzésében fekszik egész egyéni és
közszabadságunk. Nem tagadhatni, vannak szövevényes viszonyok, midőn a
közélet emberére nem emelhetünk vádat a nélkűl, hogy magánviszonyait is
ne érintsük, midőn a jogot a jogtalanságtól hajszál választja el, s úgy
szólva egymásba játszanak. E kényes körülmények rendkívüli tapintatot
igényelnek. Támadott és támadó részéről a «summum jus summa injuria», de
bármily nagyok legyenek is az ily visszaélések, épen oly kevéssé
mondhatunk le egyéni, mint közszabadságunkról. Hasonló áll a kritika
azon második és utolsó korlátjára nézve is, melyet szintén el kell
ismernünk. Mi e második és utolsó korlát? Valóban bajos egy pár szóval
kifejteni. Kétségtelen, hogy a gúny és humor nemcsak a költő és szónok
kiváló fegyvere, hanem egyszersmind a kritikusé is. E fegyver rendesen
nem csinált, keresett, hanem gondolatunk és érzésünk mintegy önkénytelen
teremtménye. Nem a botránykeresés vásottsága, hanem a megsértett
erkölcsi érzés és józan ész visszhatása, haragja, boszúja, költészete.
Vannak dolgok, melyekről csak gúnynyal szólhatunk, s a legtöbb megrovás,
polémia lehetetlen gúny nélkűl. Hogy az emberek mindennél inkább
gyűlölik a nevetségessé válást, könnyen megfoghatni, de az is
természetes, hogy ezt a fegyvert épen e körűlmény teszi oly becsessé.
Nem a gúny, hanem a sértő gúny ellen szólunk, mondják a mi illedelmes
embereink. De van-e gúny, a mely nem fáj s ennyiben nem sértő, s ha nem
ilyen, nem hízelgésbe oltott elmefuttatás-e, vagy enyelgéssé higított
tréfa? E megkülönböztetéssel nem sokra megyünk, s midőn szépirodalmunk
oda kezd sülyedni, hogy a kritika jogaiért kell vívnunk, lehetetlen az
épen oly korlátolt, mint gyanús elv ellen a legerélyesebben nem
tiltakoznunk. Azonban az nem azt teszi, mintha itt is nem ismernénk el
korlátot. Van egy pont, melyen a kritikusnak nincs joga túllépni, hol a
közélet embere ellen intézett gúny is a nélkűl, hogy magánviszonyt
érintene, magánsértéssé válik. E pont meghatározása igen nehéz,
különösen nálunk, hol nemrég még azon is nagy fontossággal vitatkoztak,
vajon szabad-e azt mondani a költőről, hogy a politikai éretlenek
tapsait hajhászsza? Annyi bizonyos, hogy valamint a költészetben nem
használhatunk némely kifejezést, bármily jellemző legyen, még az alsó
komikumban sem: úgy a kritikusnak sincs joga mindent nevén nevezni, még
azt is, mi nem volna egyéb undok cynismusnál. A szenvedély e pontot hol
kijebb, hol beljebb teszi, s hol az egyéni, hol a közszabadságra
hivatkozik. Itt is a «summum jus summa injuria» s hacsak holmi
nevetséges és haszontalan casuistikát nem akarunk fölállítani, az
egészet az erkölcsi közérzésre kell bíznunk, mely rendesen jogsértés
nélkűl találja el az igazat.

Azonban a kijelölt korlátok tisztelete még nem egészen egy az irodalmi
gentlemanséggel. A gentlemanség társaságban és irodalomban egyaránt
nemcsak bizonyos szabályok hű megtartásában, hanem egyszersmind jól
eltalált alkalmazásában rejlik. Lehet valaki becsületes és illedelmes
ember, mégis hathat ránk kellemetlenűl, sőt bántón, a nélkűl, hogy
jogunk volna rossz néven venni. Nem bántott-e még soha titeket a
nagylelkűség, a szivesség, az illem, sőt maga a barátság is? Nem
éreztétek-e, hogy a jogosságon, illemen és jóindulaton felűl van még
valami, a mit óhajtunk, bár nem követelhetünk, a mit néha alig tudunk
kimagyarázni, de a mi mindig elbájol és leigéz? Bizonyos nemesség,
szeretetreméltóság, tapintat, költőiség, melynek ép oly nehéz fogalmat
adnunk, mint a szépnek. Ha úgy tetszik modor, mely mindig eltalálja az
illőben a legillőbbet, a helyes közt a leghelyesebbet, s éles ösztönével
a társadalmi bonyodalmak legfinomabb szövevényein is áthat.
Alkalmazzátok e tulajdont, a mennyiben alkalmazható az irodalmi
viszonyokra, s előttetek áll a gentleman kritikus. Mi a különbség közte
s a többi közt? Csekély, és mégis sok. A gentleman kritikus nemcsak
igazságos itéletre törekszik, hanem igazságos modorra is; érzi, hogy
ugyanazon itélet különböző modorban elmondva nem ugyanaz; tudja, hogy a
méltánylat és megrovás, az elragadtatás és gúny nyilatkozatait nemcsak
az elvek logikája s a hangulat kényszerűsége vezérlik, hanem az
esetleges körülmények módosító ereje is; itéletére nem engedi ugyan
befolyni a kegyelet érzelmeit, de igen a módra, mely szerint azt
kifejezi; élénken meg tudja különböztetni, hol van helye a kiméletnek,
hol erény a kiméletlenség, s mintegy megnemesítni törekszik azt is, mit
széttép, semmivé tesz; nem kerüli, ha szükség, a támadó küzdelmet, a
szenvedélyes polémiát, de mindig megtart bizonyos mérsékletet, mely ott
sem örömest sért, hol kérlelhetlen szigort kell alkalmazni, mely képessé
teszi igazságosan áthatolni a kényes körülmények tömkelegén is, hol a
jog jogtalanságba játszik, hol a következtetés és fölfogás szabadsága,
szüksége, mit rendesen gyanúsításnak és ferdítésnek neveznek, könnyen
vehet valóban ferdítési s gyanúsítási irányt, s hol egy bizonyos ponton
túl engednünk kell jogunkból, tűrnünk ellenfelünktől, bár egyikkel sem
tartozunk.

E tulajdont a kedély nemes hajlamai föltételezik ugyan, de nagyrészt
mégis az irodalmi élet hagyományossága fejti ki, épen mint a társadalmi
gentlemant a jó társaság szokásai. Mily nagy befolyással van erre a
közönség, mondanunk sem kell, s egyik főok, a miért nálunk az irodalmi
gentlemanség oly kevéssé divatos, épen ott rejlik, hogy inkább csak
olvasóink száma szaporodik, s nem egyszersmind azon közönségé, mely erős
közvéleményt képes gyakorolni. És mégis bármily csekély véleménynyel
legyünk a magyar kritika modora iránt, el kell ismernünk, hogy az
irodalmi gentlemanséget nem annyira a kritikusok sértik, mint inkább a
költők. Nem idézünk példákat, mert hosszas és örömtelen polémiába
kevernők e lapot, mely oly szíves barátsággal hívott meg bennünket
dolgozótársai közé. Azt azonban nem lehet mellőznünk, hogy a szabad
vélemény erősb, de jogos nyilatkozatait becsületsértésnek venni, az írói
sérelmet személyessé változtatni, nem épen a legritkább eset nálunk. A
becsületérzés bizonyos betegessége kezd terjedni íróink közt. Sajnálnók,
ha valaki félreértene. A becsület jogai és kötelességei előttünk is
szentek. Bárkinél jobban örülünk azon, ha a magyar író tudja, mivel
tartozik társadalmi állásának, s nem tűr szennyfoltot becsületén. Nem a
lovagiasság ellen szólunk, hanem ama lovagiatlanság ellen, mely a
lovagiasság álarczájában jelen meg. Nem igen emlékszünk, hogy az angol
és franczia kritikusok kezökben fegyverrel vívták volna ki a kritika
szabadságát, de azt tudjuk, hogy ha nálunk valamelyik kritikus oly
jogait veszi igénybe, melyeket a legmíveltebb nemzetek irodalma is
elismer, könnyen koczkáztathatja vagy becsületét, vagy életét. E szomorú
dilemma nem fog ugyan mindenkit visszaijeszteni, de általában véve,
bizonyára terrorizálja a szabad véleményt s oly censurát állít föl,
melyet népszerűsége szükségeskép zsarnokivá tesz.


II.

A kritika pártossága ellen is sok vádat hallhatni. A kritika mindig
valamely párt kezébe kerül, egyszer az egyikbe, másszor a másikba, épen
azért sohasem lehet elfogulatlan és igazságos, mondják sokan, de senki
sem oly hangosan, mint _Eszther_ szerzője, ki épen azért új alapra
akarja fektetni a kritikát, oly lapot indítványozva, mely mind az
illetlen modort, mind a pártosságot lehetetlenné tegye.[6] Lehetséges-e
ez, s mi módon? Szerzőnk hiszi, bízik magában, s egy egész tervvel áll
elő. Egyesületet kell alakítanunk, mely alaptőkéje kamatjaival képes
legyen födözni egy havonkint hat ívre terjedő kritikai lap költségeit. A
többi magától jő. Az egyesület szerkesztőt választ, ki illemes ember,
semminemű irodalmi párthoz nem tartozik, s így megnyer közremunkálni
minden magyar kritikust. Minél inkább eltérnek egymástól a dolgozótársak
nézetei, annál jobb, mert a szerző épen a különböző nézeteket, rokon-
vagy ellenszenveket akarja a közjóra kiaknázni. A lapnak nem lévén elve,
színezete, kiki azt írja bele, a mit tetszik, a szerkesztő csak arra
ügyel, hogy a czikkek illedelmesen legyenek írva, s mindennemű
véleménynek, polémiának tér nyíljék. Az iskolák ingyen fogják kapni, a
közönség pedig két forinton, hogy minél inkább elterjedhessen. Ily lap
még egyetlen irodalomban sincs. A magyar kritikusok a világirodalomban
először fognak példát adni arra, hogy levetkőzvén minden
pártszenvedélyt, a közjóra egyesűltek. Tehát a haszon mellett némi
nemzeti dicsőségben is részesülnénk.

Ime a panacea kritikai állapotaink bajai ellen. Nem vizsgáljuk,
lehetséges lesz-e a szükséges alaptőkét összegyűjteni, örömest
elhiszszük, hogy nem nagy bajba kerűl, de mélyen meg vagyunk győződve
egy ily lapnak mind kivihetetlenségéről, mind haszontalanságáról. Van-e
oly kritikus, ki aláírja szerzőnk kritikai illemszabályait, melynek ama
választott szerkesztő lesz képviselője? S ha lesz, nem olyat tesz-e, mi
által lemond véleményszabadságáról, sőt írói egyéniségéről is? Az az
úgynevezett élesség és epéskedés, melyet ti korlátozni akartok, nem
valami külsőség, hanem a benső egy része. Változtassátok meg, s a
gondolat is meg fog változni. A kritikusnak is, mint minden írónak, ha
valóságos irodalmi művet akar teremteni, szüksége van bizonyos
felindulásra, lelkesülésre, melyet tárgyától vesz, s tárgyára sugároztat
vissza. Ti e lelkesülést akarjátok tőle elvenni, hogy üres
conventionalis hangulatot erőltessetek rá. S miért? Hogy ne
álarczozhassa le a nyegleséget, ne bélyegezhesse meg az erkölcstelen
irányt, ne tehesse nevetségessé a tudatlanságot és gőgöt s mi egy római
imperatorral szemben is szabad volt, ne háborgathassa éles hangjával az
ünnepelt írók diadalmenetét. Miért akarjátok csak a kritikust
korlátozni? A politikai hírlapírót, a parlamenti szónokot, a
történetírót sem kellene felednetek. Állítsatok ide is felügyelőt, ki ne
korlátozza ugyan a szabad véleményt, de szigorúan ügyeljen fel
illemszabályaitok megtartására, s meglássátok, mi fog kikerűlni. A modor
korlátja szükségeskép a vélemény korlátjává válik. Tacitus epés
rágalmazó lesz, az angol sajtó szemtelen pasquil-gyár. Macaulay durva
sértegető, s műveik máglyára kerűlnek. Ferdítés és gyanusítás, fogja
mondani szerzőnk. Csak logikai következtetés. Egyébiránt jól tudjuk,
hogy szerzőnk nem kívánja elve ily szigorú alkalmazását; a mellett azt
sem bánja, ha más lapba akármit, s akárhogy írnak is a kritikusok, csak
az ő tervezett lapjától vonúljanak félre. De akkor hová lesz a lap
fenhéjázó programmja, mely épen a különböző nézeteket akarja a közjóra
egyesítni? Nem válik-e épen pártközlönynyé? Ime szerzőnk, midőn az
irodalmi pártokat szándékszik feloszlatni, egy irodalmi párt, talán
saját pártja szervezésén munkál.

Azonban tegyük fel, a mi lehetetlen, hogy kritikusaink aláírják szerzőnk
illemszabályait. Meg lesz-e ez által minden nyerve? Még valami is alig.
Az erős ragaszkodás és munkakedv csak oly vállalat körűl fejlődhetik ki,
hol ugyanazon elv lelkesíti a dolgozótársakat. A szerkesztésnek csak ott
van értelme, hol valamely tudományos vagy politikai irány szolgálatáról
van kérdés. A mi mindennek képviselője akar lenni, semmié sem lesz, a
hol senki sem felelős, ott mindenki közönyös. A mindennemű vélemény
képviselése fölteszi a korlátoltság és kézzel fogható balirányok
képviselését is. A szerkesztő kénytelen lapjába majd minden czikket
fölvenni, különben a pártosság jogos gyanújába esik, minden kritikust
egyenlően díjazni, mi egyre megy a verseny megfojtásával s a tehetség
lehangolásával. S ennyi rossz mi jó érdekében fog történni? Csak azért,
hogy a közönség valamely művet minden szempontból bemutatva, bírálva,
méltatva láthasson, még a korlátozottság szempontjából is. Lesz-e ez jó
hatással a közönségre? Fogja-e szélesbíteni látkörét és szilárd alapra
fektetni meggyőződéseit? Bajosan. Eszköze lesz az eszmék anarchiájának,
az érzület nihilismusának, melyekre közönségünk különben is hajlandó.
Annyi különböző irányt egyetlen lapnak lehetetlen lévén jól szolgálni,
egyet sem szolgálhat s hozzá szoktatja a közönséget a határozatlanhoz.
Megfosztja az irodalmat a forrongó küzdelmek azon jótékony eredményétől,
melyet csak a különböző irányok teljes és erélyes képviselete nyújthat,
tehát az összes journalistika. S vajon kivihető-e? Teljességgel nem. Sok
vélemény nem fog találni méltó képviselőre, nem is említve, hogy némely
véleményárnyalatot már magok a lap illemszabályai is kizárnak. Néhány
kritikus, meglehet a jelesb és komolyabb tehetségek, meglehet a
középszerűek és nyeglék, meglehet vegyesen a pártárnyalatok szerint,
csakhamar túlsúlyra vergődnek, a szerkesztőt is magokkal ragadják, a
többi elkedvetlenedve szétoszlik és újra pártközlönyt fogunk nyerni. S
miért ne? Miért gyűlölnők a párt eszméjét, midőn mindenikünk, még azok
is, kik tagadják, többé-kevésbbé valamely párthoz tartozik politikában,
tudományban, irodalomban egyaránt. A pártatlanság és pártosság
balfogalmából származik minden baj. A pártatlanság alatt nem lehet mást
érteni, mint az igazság őszinte keresését, s az ez alapon emelkedő erős
meggyőződést. Tehetünk-e róla, hogy meggyőződésünk egy s más ügynek vagy
személynek kedvezőtlen, hogy a közönség helyeslésével vagy
hibáztatásával találkozik, hogy végre az idő tévedéssé deríti ki azt,
mit igaznak hittünk s igazsággá, mit a közvélemény tévedésünknek
képzelt? Vizsgálódni, bonczolni tehetségünk szerint, lelkiismeretesen,
kimondani meggyőződésünket jó hiszemben, ennyi mindaz, a mit egy írótól,
kritikustól követelhetni. Ennyi az ő pártatlansága, sem több, sem
kevesebb. A pártatlanság divatos fogalma a maga valódi értelmére
visszavive nem egyéb, mint a meggyőződés hiánya: tehát vagy a
tehetetlenség érzete, vagy a skepticismus elve. S ha még csak ez volna!
Ennél több. Rendesen sürgetése oly meggyőződés elfogadásának, melyet
épen hibáztatunk. Oh ti pártatlan írók és kritikusok, szeretnők már
egyszer látni, hogyan írtok ti, fogalmatok szerint, pártatlanúl?
Mutassatok példákat, mutassátok meg, a mi lehetetlen és mi követni
fogunk.

Az elvek küzdelmét, az erős meggyőződést, a párthoz tartozást csak a
korlátozottság bélyegezheti pártossággá. A pártosság az igazság nem
őszinte keresése, midőn az elv vagy személy, szóval a párt érdekében,
ferdítés vagy mellőzés által, meghamisítjuk a tényeket s a meggyőződést
képmutatással vegyítjük. Jól tudjuk, hogy a küzdelem heve nem egyszer
ragadja túl a pártokat, s rendszerint egymást teszik többé-kevésbbé
erkölcstelenné, de az emberi dolog e tökéletlenségét mindenütt
föltalálhatni a nélkül, hogy azért okunk volna lemondani rólok. A
pártosság is szenvedélyeink önzéséből és erőszakosságából foly, mint
majd minden hibánk és bűnünk, de a szenvedélyek mérséklete épen úgy nem
egy a szenvedélyek kiirtásával, mint különbözik a pártosság hibáztatása
a pártok eltörlése vágyától. Ki a párt eszméje ellen vív don quijotei
harczot, az emberiség fejlődését akarja megakadályozni, ki a pártosság
fogalma alá mer sorozni minden mély és őszinte meggyőződést, az emberi
hitet gyalázza meg s a hitetlenséget dicsőíti. E mellett a
pártatlanságtól a pártosságig mennyi fokozat van, melyek szintén
megkülönböztetést igényelnek. Hány őszinte lelkesülést látunk, mely a
nélkül, hogy akarattal ferdítene, korlátozottságában mindenütt csak
szeretni vagy gyűlölni, bámulni, vagy gyalázni tud s néha mégis hitetni
képes. Hány nagy tehetség jelleme bizonyos elfogultság, egyoldalúság,
melynek forrása sem korlátoltság, sem vak szenvedély, sem képmutatás,
hanem az elvek csökönössége, túlszigora, a hangulat önelragadtatása s
némely esetleges körűlmény, melyek hatásától oly nehezen menekűlhetni!
Mit árt mindez? Az irodalom folytonos küzdelmek hánykódása, hol minden
hatásra a legszabadabb fejlődésben következik ellenhatás. A mi önkénynek
látszik, az az eszmék ereje, a mi igazságtalanságnak, az az igazságérti
küzdelem. A legellenkezőbb eszmék, a legeltérőbb vélemények egymást
egészítik ki, a legkülönbözőbb szellemű és erejü írók egymás
gyöngeségeit pótolják s a mi még fönmarad, mindig ki szokta egyenlíteni
az idő. Szerzőnk egyetlen lap által akarná véghezvitetni, a mi egy egész
irodalom és hosszú idők munkája. Nem egy-e ez Ómár kalifa okoskodásával,
ki, a monda szerint, a korán kedveért égette meg az alexandriai
könyvtárt? Szerzőnk kétségbeesve kiált föl: a kritika az egész irodalmi
és művészi világban pártkérdéssé vált. De lehet-e, volt-e ez valaha
máskép? Az ellenkező sürgetése nem annyi-e, mint azt kivánni, hogy
minden ember egyformán gondolkozzék? Szerzőnket elkeserítik a pártok
kicsapongásai. De következik-e ebből, hogy elfojtsuk a pártokat vagy
legalább megbénítsuk?

Mi nem védjük a kicsapongásokat. A pártosság valóban nem óhajtandó
dolog, de van ennél valami rosszabb is, s ez a pártok hiánya. Épen ez
szépirodalmunk baja. Szépirodalmi lapjaink, sőt a nagyobb lapok irodalmi
része is, egészen szerzőnk kívánata szerint vannak szerkesztve. Nem igen
képviselői elvnek, pártnak s e tekintetben alig van valami színezetök.
Szerkesztésök titka minél több népszerű írót gyűjteni össze, ha mindjárt
egymástól a legeltérőbb elvűek is, minél lármásabb programmot bocsátani
szét, minél változatosabban, de ritkán következetesen s az irodalom
szükségeihez képest tölteni be a rovatokat s néha úgy szolgálni a
közönséget s az írótársakat, mint a hogy cseléd szolgálja urát.
Mindenütt csak különböző csoportozatokat, kotteriákat látunk, kiket
személyes rokonszenv vagy érdek fűz össze, de semminemű határozott
irodalmi elv és küzdelem. A meggyőződés küzdelmét, az elvek polémiáját
sehol sem látjuk szépirodalmunkban, vagy legfeljebb kivételkép, akkor is
inkább egyes író, mint valamely lap részéről. Mi más képet mutat
nyelvészetünk vagy – kivált az őstörténeti kérdéseket illetőleg –
történetirodalmunk! Mily élesen küzdenek itt a pártok s aránylag mennyi
haladást látunk csak tíz év óta is. Mi nagy a különbség e tekintetben
szépirodalmunk múltja és jelene közt! Mennyi mozgalom fejlett ki
koronkint Kazinczytól napjainkig. A szenvedély néha egész a pasquillig
elragadta a pártokat, de legalább hittek valamiben, küzdöttek valamiért
s nem eredmény nélkül. Most szépirodalmi lapjaink épen oly kevéssé
követnek, mint védnek valamely határozott irányt. Ha összevetjük
úgynevezett bírálataikat, sokszor a legellenkezőbb, egymást kizáró
széptani elvekre bukkanunk. Hát még ott, hol a költészet nagy erkölcsi
és társadalmi elvekkel ölelkezik, mennyi ellenmondás! Ma épen oly jó
hiszemben materialisták, mint holnap idealisták, most épen úgy védői a
társadalomnak, mint megtámadói máskor. Jól tudjuk, hogy a fásult
elégületlenség, az epés túlszigor vádjait vonjuk magunkra, de vajon
fásult-e az, ki meggyőződést és pártokat sürget, vajon túlszigor-e az,
midőn csak némi eszmét, némi irányt követelünk, s megelégszünk, bárminő
legyen is! Valóban követelésünk szerény és önzéstelen, a legkevesebb,
mit írótól követelhetni. Ne mondjatok le rokon- és ellenszenveitekről,
csak emeljétek pártokká kotteriáitokat, ne szeressétek, ne kövessétek
kritikusaitokat, de tegyétek őket semmivé egész erőtökből. Hagyjatok föl
valahára léha és képmutató vádjaitokkal. Állítsatok véleményt
véleménynyel, küzdelmet küzdelemmel szembe! Bármelyik fél győz, csak
irodalmunk fog nyerni, melyhez elvégre is mindnyájan egyforma forrón
ragaszkodunk.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: _Gróf Széchenyi István utolsó évei és halála (1848–1860)._
Írta Kecskeméthy Aurél. Pest, 1866. Emich Gusztáv.]

[Footnote 2: B. Jósika Miklós hamvai 1895 tavaszán Drezdából
visszahozattak s a családi sírboltban helyeztettek el.]

[Footnote 3: _Emlékirat._ Irta báró Jósika Miklós. Pest, kiadja
Heckenast Gusztáv. 1865. Négy kötet.]

[Footnote 4: _Regény és regény-itészet._ Írta _Eszther_ szerzője
(Jósika). Pest, 1858.]

[Footnote 5: E czikk 1861 elején iratott, midőn Arany János _Figyelő_
czímű irodalmi lapját megindította; ugyanott jelent is meg.]

[Footnote 6: _Regény és regény-itészet._ Írta _Eszther_ szerzője
145–171. l.]



TARTALOM.

  Előszó  1
  Kazinczy Ferencz  3
  Pákh Albert  31
  B. Eötvös József  49
  Toldy Ferencz  85
  Kriza János  115
  Szigligeti Ede  133
  B. Kemény Zsigmond  159
  Csengery Antal  191
  Arany János  225
  Kölcsey Ferencz  285
  Vörösmarty Mihály  309
  Gróf Széchenyi István utolsó évei  333
  Gróf Széchenyi István mint író  369
  B. Jósika Miklós  405


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

7 |egy’egy titkos |egy-egy titkos

51 |tarsaságunk |társaságunk

56 |kapcsoltban |kapcsolatban

68 |bitosítéka ugyan |biztosítéka ugyan

72 |képezík |képezik

77 |tévedesünket |tévedésünket

90 |úja felzsendűlt |újra felzsendűlt

101 |el, ragadtatással… minden-bármely |elragadtatással… minden, bármely

103 |ez európai |az európai

104 |bugóságot |buzgóságot

105 |szerkezteni |szerkeszteni

106 |Akadámia ügye |Akadémia ügye

123 |Egő könny |Égő könny

130 |e fényoldalakat |a fényoldalakat

136 |évtized alalt |évtized alatt

137 |sikkerel |sikerrel

150 |y pár |Egy pár

151 |léha fölfogástól |léha fölfogásától

165 |nekézkesebbek |nehézkesebbek

173 |belsöre |belsőre

183 |törtenhetik |történhetik

224 |el hell |el kell

243 |kigyenlített |kiegyenlített

294 |eszményhez merve |eszményhez mérve

324 |nem fárdva |nem fáradva

324 |nemzeti ájdalom |nemzeti fájdalom

336 |h nem 1848-on |hanem 1848-on

341 |hitelt lehelt |hitet lehelt

341 |kerdések |kérdések

342 |kétsegbeesés |kétségbeesés

343 |fogadal m nem |fogadalom nem

364 |bajosan ejtette |bajosan ejthette

367 |megvann |megvan

373 |völgyebeni |völgyeiben

391 |mennyire emel |mennyire emeli

420 |bosszantota |bosszantotta

429 |elején ratott |elején iratott

440 |vegy életét |vagy életét

448 |szerkeztve |szerkesztve]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Emlékbeszédek (1. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.